Rém erős ám az emberekben ez a dobozba rakási késztetés. Mindenkit el kell helyezni az ismert kategóriákban, mert anélkül nem értelmezhető. A pillanatban, az épp aktuális interakcióban nem tudunk vele mit kezdeni. Sem változásában, a dolgok képlékeny és relatív természetében.

Kicsit torzít a dolog, meg rohadtul igazságtalan is, félrevezető, nagy hibaszázalékú, valamint képmutató is, de sebaj. A biztonság a legfontosabb.

Előnyöm vagy hátrányom származik-e belőle, ha jóban vagyok vele? Esetleg semmi? Menő-e vagy ciki vele mutatkozni?

Elképesztő, ahogy leírnak, jellemeznek. Amikor nem az egyedi mintázatot nézik, a szőttes valódi színeit, hanem a besorolással kezdődik az egész, és aztán azon is csorbul ki. Rám mondják, már torzítva, hogy én x vagyok, majd azért rónak meg, hogy nem vagyok x, nem is vagyok eléggé x, nem vagyok következetes! Én azt mondom, nem x-ben kéne gondolkodni.

(Szeretnél valami dobozba rakni, de engem nem fogsz tudni… ezt se mondtam annak, aki a minap azt fejtegette, hogy de azért én egy kicsit nem vagyok normális. Elmentem, töltöttem egy pohár vizet, belepottyantottam egy szív alakú jégkockát. Újabb homlokránc.)

Tényleg nem értenek. Ki is beszélnek, bőszen.

Legyél gazdag, de akkor az azt jelenti, hogy kocsi, trendi öltözet, ennek megfelelő barátok, saját családi ház és cégek. Vagy legyél szegény: beosztotti lét és parizeres zsömle, de öreg Suzuki akkor is. Tanár legyél: garzonlakás, térd alatti szoknya, buszozás, ingyenmunka és hangyaszorgalom. Vagy legyél vállalkozó, startupos önmegvalósító, közgázdiplomával. Légy alter egészségmegőrző, de akkor nyilván: orvosellenesség, Big Pharma, és te mindenféle csodaszerekben hiszel, nem? Másképp nem lehet, mint ahogy mi elképzeljük a lehetőségeket. Nem hozhatsz létre új variációkat.

Légy szép és fiatal, és akkor lehetsz sportos, akkor nem nézzük le rólad a fitneszszerkót, se a vállizmodat. Vagy akár legyél feminista, és akkor legyél nagggyon komoly, társadalmi munkában ágálj és vitázz, mondj nemet a szépségnyomasztásra – vesd meg azt, aki mámoros az ifjonti izmoktól és macsókkal hál. Vagy legyél anyuka, visszafogott, aggodalmas, mosolygós, felelős. Légy értelmiségi, de akkor ne gyúrj. Özvegy: szomorú és lefele tendáló, áhítatos, áldozatkész és csendes, mert szeretnénk téged sajnálni.

Ezeket engedjük meg neked, és akkor rendben vagyunk.

Készséggel elfogadom, hogy ti olyannak láttok, oda helyeztek, és az a ti értelmezésetek. Csak az engem megfojt. Mert ha abból kilógok, akkor ti összezavarodtok, dühösek lesztek. Miért, egy feminista nem…? Nem, én nem. Meglehet, renitens feminista vagyok. Vagy e tekintetben nem is vagyok az. Én azt hallottam a feministákról! Ti mindig úgy érveltek!

Hát, én nem. Itt vagy? Figyelsz?

Jaj, de szerettek volna engem néhány szóval leírni, berakni a maguk rácsai közé. És akkor legyek olyan. Feminista. Segélyszervezet. Mozgalmár.

De én nem. Vagy nem úgy.

Hanem én én. Mindenkor én. Az életem, a sorsom, a meggyőződéseim. És hogy ez mire jó, jó-e valamire, azt nem mások megítélése, de nem is a saját szavaim döntik el, hanem az élményeim intenzitása, az életkedvem, a talpraállásom, az életem és teljesítményem tényei, hosszú távon.

Ilyenkor elevenedik meg az, amit már többször írtam: én feminista vagyok, de a blogom nem feminista blog. Sok más meggyőződésem mellett feminista vagyok, mert feministának lenni erkölcsi minimum. A valóságot nem tagadni és torzítani, elméleteket nem vádaskodásra használni, a rendszerszintű erőszakról tudomással bírni, látni a valós erőviszonyokat és a képmutatást. És mélyen hinni a nemi egyenlőségben, a felszabadult, örömteli kölcsönösségben, sőt, abban, hogy ez létezik, ez megvalósítható.

Amit viszont látunk a feminizmus “ellenérveként”, azt én megvetem: a valós viszonyokat tagadják, önkényes összefüggéseket teremtenek, leskelődnek és zaklatnak másokat, szalmabáb-érvelnek, frusztrációból és önismeret híján dühöngenek, nőért rinyálnak, sebeket nyalogatnak, látszatra okosak, de mindenféle empátiát, érettséget nélkülöznek. Az erőszakoskodást jajgató önsajnálattal váltogatják.

Szóval, én feminista vagyok, de a blogom nem feminista, mert nem eszmei jellegű, nem egyetlen, körülírható eszmét propagál, és általában sem közösségi célja van. Jó, legyen énblog. Vagy irodalmi blog. Inkább. Mert engem minden más megfojtana. Némileg a bloggeri szerep is megfojt, vagyis, amit rápakolnak azért, hogy ne szólhasson olyan nyugiban.

Én régen sem voltam olyan, megdöbbentenek ezek az értelmezések, tulajdonítások, taglalások és dobozolások. Ez nekik kell, ez az ő gumicsontjuk, hogy én valami tervvel, céllal, konkrét nézetek elterjesztése érdekében, megbízatásból (!), valakik/bárkik/férfiak ellen kezdtem blogolni.

Az olvasottságról is viccesek a találgatások.

Bár erről 2012 novembere óta (amikor is egy jószándékú újságíró egy nagyságrenddel elírta) (fölírta), nem beszélek, azért nagyon jól vagyok ezzel. Hogy ötödik éve heti több tartalom van. Hogy egyenletes színvonalú, rendszeres, változatos az, ami itt van, mindig van meglepetés is. Hogy új olvasókat és támogatókat vonz. Hogy lettek találkozók és könyv és mindenféle fejlődési területek. Hogy a sokrétű készségeim, műveltségem ennyiféleképp találhattak maguknak kifejezési formát, és erre van is kereslet. Hogy képzett, jómódú, nyugaton élő magyarok napi szellemi betevője lehet az, amit írok. Hogy itt mindent én találtam ki, alkottam meg és fedeztem fel: semmi átvétel, majmolás, “inspirálódás” nincs — saját szellemi termék a blog, és az egész életem is. Hogy többféle mozgalom és trend indult innen. Tömegesen változtatták meg a hatására emberek a nézeteiket és az életüket is, akár gyökerestül.

És hogy mindezt egyedül tolom a kezdetektől. Bonyolult szövegek vannak, cseppet sem szemrágógumi-témák, nem a legkézenfekvőbb “hát bizony” tartalmak. És hogy a személyes életem is ennyre érdekes lett, és nem csak a szimpatizánsoknak, hanem a dühös senkiknek is. Nincs reklám, se indexes címlap, se bannercsere, se anyaszolgáltató, se gagyi kattintásvadszat. Van viszont valós, nívós beszélgetés, ahol nem temet el a mocsok, hanem én hozom a szabályokat, és nem engedem félrevinni az irányt (de azért mégis jönnek, rendületlenül, évek óta). Hogy megengedhetem magamnak az élességet, a törzsolvasók zavarba hozását, és hogy nem kell mindenkivel előzékenynek és cukinak lennem, sem sírva reménykednem, hogy ha nagyon igyekszem, akkor majd valaki talán megért és szeret.

Őszinte leszek: elégedett vagyok, nem teher a napi munka, és hízik a májam. Mutassatok még ilyen bloggert a hazai szférában.

A kategóriák kicsorbulnak rajtam, és én ebből azt tanultam meg, hogy másokat sem érdemes abban a rácsozatban nézni.

Sokat írtam, első fecskeként és hiánypótló módon arról, hogy nem csak pofon és nemi erőszak van ám: hogy mi zajlik a látszatra rendezett nappalikban és hálószobákban. Hogy miféle szögesdróttal és lyukas cipővel nehezített pályán megy a mi futásunk, milyen nőnek lenni, anyának lenni az illúziókon túl, és ez keltett figyelmet, ettől soroltak be libsi feministának. De ha már ennyire érdekes voltam, figyelhettek volna az árnyalatokra is, és az ő mulasztásuk és leegyszerűsítő hajlamuk, hogy nem tették.

Becsülettel végigolvastam a könyv szerkesztésekor a 2013-as és ’14-es, igen termékeny blogkorszakot. Készséggel elismerem, hogy akkor még nem jártam terembe (illetve dehogynem, csak nem gyúrni), nem ettem zsírt, meg azt is, hogy nem szólaltam fel azok ellen, akik itt önigazolást kerestek vagy csodát reméltek, vagy akikben kullancskodást és személyiségzavart gyanítottam. De akkor sem voltam kategorizálható. Mérlegelve érveltem. Nem írtam olyat, amit ma túlzásnak éreznék, vagy az ellentétét gondolnám.

Én nem kilógni akarok, nem reflexesen tiltakozni bármi és minden ellen, ami egységes és világos. Ezt is megkaptam: minek örökké lázadni? Nem azért nem vagyok következetes feminista se (és baloldali se, és nőpárti se, és családanya se, és rendszerkritikus se), hogy én mindig különálljak, még az alterok között is lázadó lehessek, hanem mert semmitől, semmilyen érdektől, erőtől, eszmétől nem tűrhetem, hogy lefojtson, és kompromisszumra vagy hallgatásra kényszerítsen. Én azt, pont azt szeretném írni, képviselni, amit akkor, mindenkor fontosnak érzek, akkor is, ha ez ellentétes az identitásommal vagy a korábbi betonerős hitemmel. Ha kívül esik a fogalmaimon.

Az én vezérelvem a mondat, az érv, a kifejezés pontossága, szépsége. A személyesség, az erő és a derű.

És világosan látom, hogy én viszont onnan másnak tűnök, az ő értelmezésükben x leszek, és ez felel meg az ő kereteiknek és érdekeiknek. De egyszerűen tények nem stimmelnek. Én nem állítom azt, amit mondanak, és amit állítok, nem úgy értem, nem az a mögöttese, és nem értek egyet azokkal, akik közé besorolnak.

Figyelmetlenség, antiintellektuális jelleg, tetemes, csikorgó rosszakarat. Színvonaltalanság. Bizonygatás.

Elmondom, hol hibáznak. Nem ott vannak a törésvonalak, egyszerűen.

Nem létezik olyan, hogy feminista és antifeminista. Vagyis létezik, de azzal, hogy feminista, még nem állítottunk semmit. Ez sine qua non, ha gondolkodó emberekről van szó, de semmiképpen nem non plus ultra. Főleg ha csak mondja magáról, hogy ő mennyire feminista, de a lényege nem az, mert csak az áldozatiság és mások hibáztatása kell a “csomagból”.

Nincs jobb- és baloldal, és régen se volt. Nincs liberális és konzervatív.

Nem létezik olyan, hogy fat acceptance vs. body shaming. Elfogadhatom mindenféle alkatú embertársaimat, igazán, miközben nem hagyom, hogy a primer örömeimen gúnyolódjanak és azok kifejezését is valami mögöttes célnak tulajdonítsák, ellenük valónak fogják fel. Érzékelhetem ítélet nélkül is, hogy a testnek, az enyémnek és akárkiének mi üdvös és mi nem. Mi médiamanipuláció, mi önáltatás. Akkor is, ha nem akarok tőled semmit: a viselkedésmódra igaz, hogy ez rövidlátás. Színtiszta frusztráció. És ezt azért nem fogod érteni, mert be akarsz sorolni, és ezzel megúszni a szellemi munkát.

Szerintem a vonalak máshol vannak.

Olyan létezik, hogy világra nyitott: nyelveket beszélő, olyan, akinek van fogalma arról, mi van Svédországban, milyen a katalán építészet, hogyan ünneplik a brazilok a karácsonyt és hogyan eszik a sajtot a povance-iak, és létezik olyan, hogy zárt, provinciális, önigazoló.

Olyan, aki értékelvű, vagyis: vannak elvei, morális megfontolásai, belső érzékenysége, és akinek nincs: aki igazodik, helyeslésre vár, és az érdekei és elfogultságai vezérlik.

Olyan, aki gondolkodik, saját meglátásai, értelmezései vannak, nem fél attól, ha ezek révén kisebbségbe kerül, vagy akár egyedül marad, és olyan, aki mások mondatait mondja, és fél, hogy majd bántják és nem szeretik.

Olyan, aki megvan a maga világában, ott él és teremt, és olyan, aki mindig máshová néz. Viszonyít: rivalizálásban és mások méregetésében gondolkodik.

Olyan, aki felnevelte magát, és aki úgy maradt, sőt, elromlott: még jobban nyafog, követelőzik.

Aki irodalmi jellegű, ért a szavak árnyalataihoz, érzőn rezdül, és olyan, aki csikorogva, bár hibátlan magyarsággal erőltet valamit, ami torz.

Aki maga találja ki, és aki ellesi és lemásolja és nem bírja elviselni, mert a sajáthoz kevés.

Aki büszkén a szemébe nézhet tizenhét éves kori önmagának: na, ez még te se hitted volna, ugye? Ez kúl. És még sokkal jobb, mint valaha hittem volna.

És aki, ha egyáltalán van benne ennyi szembenézés, torkot köszörül a régi énje előtt állván, és lehajtja a fejét.