amiért idehaza nyomasztó

…részt venni a netes forgalomban: facebookon, pédául.

1. Eszközzé válsz.

Simán eszköznek használnak, felszólítanak, hogy legyél eszköz, és ez nem kínos.

Lájkold ezt, oszd meg, és akkor nyersz. Pár ezer forintos nyeremény csekély reményéért az ismerősök készséggel lemennek kutyába: szót fogadnak, reklámfelületté teszik a idővonalukat. Ennyire kell az akármi? Ennyire nem telik arra, amit ők választanak ki maguknak? Ennyire szeretik az izgalmat, de nem ám a sorsjegyes fajtát, hanem hogy van egy atyaúristen, aki kegyet oszt, és kiválasztja a “szerencsés” nyertest? Ha megnyerik, az olyan, mintha a mennyország kulcsát kapták volna kézbe, és ott hálálkodnak és fotózkodnak. Egy pár ezer forintos valami, érted.

Vagy (inkább) csalódnak, majd szidni kezdik azt, aki a nyereményt kitűzte. Nem ám szívjóságból tűzte ki (pedig azt hitték!), hanem promóként. Jópofa promó, megjegyzem, LifeTilt kifejezetten eredetien csinálja: kialakította azt a lojális kört, akiket aztán szívesen meg is dug.

Én nem akarok eszköz lenni, és nem értem, mások miért akarnak. És olyan bágyatagnak tűnik amúgy is minden cucc, amit így a fejem fölött “sorsolnának” ki. Minden, amit nem én találtam meg olyan szerelmesen (illy, TPW, Wolford, narancssárga cipőm, satöbbi) ÉS fizettem ki, az én döntésem nyomán, amikor nekem szükségem volt rá, vagy amikor beleszerettem. És a saját pénzemből.

2. Az ismerősök, akik leszarnak, semmi kapcsolat, formális az ismeretség, esetleg titokban megnéznek, de csak akkor számítok, amikor az értelmezhetetlen kiállításukra, zenekaruknak stb. kéne a közönség. Sokan mondják, hogy “aki csak erre használ, azt törlöm”, de ezt elég nehéz megcsinálni.

Játékra meghívások, jajj. Vagy: nem tudsz valakit, aki…? (Nem.) (És amúgy ez teljesen okés megkérdezni az ismerősöket, hogy hátha, én csak hirdetőtábla lenni nem szeretek, főleg akkor, ha csak az vagyok, nincs más kapcsolat.)

Ehhez képest piskóta a nem-latin ábécéjű sihederek üzengetése, meg a facebookot kizárólag nők lesésére használó hazai egyszerű lelkek jelölése, egymondatai.

Nem értem, hogy jut eszébe valakinek kommentár nélkül, idegenként jelölgetni másokat. De én persze sok mindent nem értek.

3. Írok valamit, és én mindig olyat írok, ami saját gondolat, lényegi észrevétel, nem mém vagy felböfögése az ismerősnek. Azt nem érdemes: az már el van mondva. Vagy birkaság (sőt, plágium). Ami igazán fontos, az mindig az, amit nem írtak le, ami új, meghökentő. És ez az, amit nem értenek a furcsálkodók (“minek folyton lázadni, provokatív nézeteket hangoztatni?”): hogy ezt eleve így is kell olvasni. Tehát, a hírérték-elv érvényes a szólásra.

(Rettentően vicces, amikor rám mondják, mert már nem tudnak mit kitalálni, hogy közhelyes vagyok. Valamint: csúnya az alkarom. :DDD Mert didaktikus tudok lenni, túlírok, de közhelyes, az nagyon nem. )

Szóval, én nem támogatom meg a status quót, provokatív leszek. És az megbotránkoztat. Erre valaki találva érzi magát, és úgy éli meg, őt “sértettem”, “támadtam” meg, “szétbontom a házasságokat”, “nyomasztom a fogyókúrával”. És akkor jön, mert “ő is elmondja a véleményét”, “mi van, nem bírod elviselni a kritikát?”, mellém lép a szólás pozíciójába a status quo rosszul fogalmazott mondataival, és elkezd leszólni, egész személyemet, tevékenységemet minősíteni, érvek nélkül. Nem arra reagál, ami az én felvetésem volt, hanem hiedelmeket és feltételezéseket kezel tényekként, meg elfogultságát, az ízlését közli ellenérvként, nagy felháborodottan.

Az elzárkózók is ide tartoznak, akik azt képzelik, én a magam deklarációval, szókimondásával csak békétlenkedem, sőt, őket bántom. Azért nem értik, azért értelmezik csak a maguk érzékenysége szerint, azért tartják fölöslegesnek, mert nem szokták meg a véleménykifejezést mint intellektuális gesztust. Ők többnyire nem szólnak, de van olyan helyzet, amiből kiderül: ezért haragszanak. Nem értik, miért “mutogatom magam”, “keltem a feszültséget”. Nem szokták meg, hogy az ember tudatosan állít elő tartalmakat, és így önkifejez, üzen a világnak. Nem kell szeretni valakit ahhoz, hogy elismerd: amit csinál, eredeti, érdekes, ő hasznosnak gondolja, és nyilván örömét leli benne.

Ez az egész értelmezési szegényesség azért van, mert az emberek nem tanultak meg olvasni, absztrahálni, élvezni az önmagáért való szépséget (művészet) és a nettó, érdek nélküli véleménykifejezést. Értelmezni, gondolatokat befogadni, görög értelemben (Platón) vitázni, igazságot keresni és odafigyelni. Nekik mindenki fura, aki elmondja a véleményét, mert az minek. Tele lesz tőle a hűtő? Na ugye.

Ezzel összefüggésben teljesen okés az ízlésalapú ítélkezés és a személyeskedés, amikor utálatot lehet kelteni, lehetőleg nagy egyetértésben. Ki mit hallott, ki “hiteles”, ki kit ismer “személyesen”, mit vél tudni a múltjáról, magánéletéről – eközben az illető teljesen másról írt. Egész embereket ide vagy oda rakni: azért szeretni, mert jól néz ki, azért utálni, mert sokat keres, vagy mert lófogú felesége van. Részleteket, összefüggéseket nem látni, az emberi vonást mindenkiben.

4. A hergelődés. Jó ügy mellé állni, mert mások is, tömegesen. Én, én is jó ember vagyok. És nem venni észre, hogy ugrasztva vagy, bele a trendbe. A felháborodásodra és a kattintásodra utaznak, használnak.

Ha valami tömeges, gyanakodj: az szemrágógumi és kattintásgenerátor. Ha angol nyelvű, vagy kiscica, akrobata van benne, szorozd meg százzal a lájkhatárt, ahol a tömegesség kezdődik, és onnantól gyanakodj. ettől még Mr. Bean zseniális, csak őt már tömegtermékként kell értelmezni.

5. Ugyanez a jó ügy, csak önigazolásként: érdekalapú áljóügy. Sajnos, a kormány elveszi. Sajnos, manapság. Elidegenítik az apától a gyereket. Egekben az albérletárak, szemét kapitalisták, mocsok egyetemisták (igen)! Tévhit, hogy a liszt hizlal. Plus size modellek.

Ne hidd el, hogy ami neked jól jön, vagy ha indulatokat kelt, akkor a tiltakozás ellene ettől jó ügy, vagyis: a világ üdve.

6. Amikor azt hiszik, hogy ha én sokat vagyok a neten, ha láthatóvá tettem magam, akkor nekem ez feladatom is. Akkor mindig vagyok, és dolgom mindent elolvasni, megválaszolni. Sőt, segíteni is, mert ez egy jó ügy, vagy neki tetszik. Mi másért facebookoznék? Biztos érdekel, mert neki rólam az jutott eszébe.

Most ne részletezzük, hogy ez, ami lett, vagy amit ők képzelnek, hogy nekem van, szerencse, kemény meló, tehetség, jó pillanat-e, és milyen arányú az elegy. Ha nekem sikerült, akkor nekik miért ne? A kérdés nem konkrét: csináljak valamit, mondjam meg, hogy hogy kell, oldjam meg, mert milyen igazságtalan, hogy ők nem (manapság nem fizetik meg a…). Csak nézek, és azt mondom: találd ki magad, tegyél érte, különben legfeljebb stáljudit lehetsz. (Aki nagyon sikeres, de az csak a magyar nők angolnemtudása és világba be nem kötöttsége matt fordulhat elő, hogy Nigella helyett, után, árnyékában ő ekkorát durranjon. Pedig a célközönség száz százalékának van okostelefonja évek óta, valamint diplomája és nyelvtudása is.)

Mit mondhatnék? Toljad évekig, azt, amit te találtál ki, és amiben jó vagy. Vállald a veszélyeit. Legyen mindennél fontosabb, amit csinálsz. Ne hibáztass mást. Hóban-fagyban is menj el futni, holtfáradtan is eddz, olvasd az alternetet, amíg ki nem folyik a szemed, hogy megfejtsd a testedet. És ezen ne hisztizz, hogy milyen nehéz, mert ez ilyen, ez maga az út, ez nem akadály. Négy órásakat edzeni, bukásig emelni, hetekig 20 gramm szénhidráton lenni, végigolvasni és füölkelni, hajnalban megírni, szenvedélyből, és minden hajnalban, abból lesz valami. A kényszereket kreatívan használd. Legyél tehetséges. Legyen érdekes, amit csinálsz. Legyél tisztában műfajokkal, szövegtípusokkal, emberi mentalitással, a tested felépítésével, ételek öszetételével, a saját egyéniségeddel… fejtsd meg te, oldd meg te, találd ki, ne másolj. A meló is kell, vagy csak az output? Ha nem tudod magatól, mit csinálj, és nem konkrét a kérdésed, akkor te sült galambra vársz. Így nem fog menni.

7. Simán szexisták, tárgyiasítanak. Kommentben vetkőztetik a sportolónőt, a fotós meg lájkolja. Fúj. Simán buziznak, diszkriminálnak, de őket tisztelje mindenki. Nincsenek normák, nemhogy gyakorlata, bejáratott működése ennek az etikettnek, de ilyen szempontok se a fejekben, hogy például egy sportolót miért megalázó pornográf módon ábrázolni. Hát az jól néz ki!

8. Büszke daccal vállalt antiintellektuális jelleg, sőt, tudatlanság. Ő nem olvas. Öt nem érdeklik ezek a mázolmányok. Úgy kell magyarázkodni, hogy te azért állítasz ilyesmit, mert olvastad azt a művet és az írónak még elég sok könyvét. És nem azért, mert liberális vagy/azt hiszed, mindenhez értesz/gőgös vagy a magyar szakodra/budai lakhelyedre. És nem is azért, mert szélsőséges vagy. Te ezt tartod normálisnak. És te itt születtél és itt nőttél fel, és nem, nem voltatok kőgazdagok, és nem, az ő frusztrációjával, amiért nem olvas, nem érti stb., nem neked kell valamit kezdened.

Titeket mi keserít el?

Igen, a cím (első mondat) azt állítja, hogy ez máshol, fejlettebb tudatú közegben, társadalmakban nem így van.

74 thoughts on “amiért idehaza nyomasztó

  1. Nekem meghatározott web-hozzáférésem van (mobil-internet, hat gigabájt, nem kevés, de beosztom), ezért válogatok erősen. A FB-oldalam számomra a napi kulturális, kicsikét közéleti és szakmai-tudományos magazin és persze kapcsolattartás néhány emberrel. Nem kevés ismerősöm van, akik évekkel ezelőtt kedvesen bejelöltek ismerősnek, többnyire volt kollégák, régi ismerősök. Közülük sokkal ismerős maradok, de a bejegyzéseiket nem látom – ezt a lehetőséget választottam. Akiket “látok”, azoknak a születésnapja körül szívesen kikapcsolnám átmenetileg az ismeretséget, mert unom nézni az ismerősei gratulációit, csatolt képeket, rózsacsokrot, kiscicát, stb. Igen, a cukiság… Meg persze kaptam eleinte játékmeghívásokat, déjlihártot is, ezeket valahogy sikerült kikapcsolni. – Mondjuk, naponta kétszer csatlakozom a webre, nincs állandó kapcsolatom.
    De ez nem is érdekes. – Az interaktivitás, a visszajelzés, véleményadás lehetősége olyan dolog, amivel nem muszáj mindig élni. Még fogalmazgatom magamban amit a blogról gondolok, igen röviden: elfogadom az alkotó, a szerző véleményét, vagy egyetértek vele, vagy legalább elgondolkodom rajta és rájövök, mi a saját véleményem a témáról. Ez is nagy dolog. De húsára-vérére nem szomjazom, nem kell ismernem a múltját, jelenét, elég, ha azt tudom erről, amit megír és azt irodalomként ill. újságírásként értékelem. Lehet rajongani a szerzőért, épp úgy, mint Babits Mihályért, persze és érdekel a személyisége is, de a munkásságával összefüggően. Meg ami hasznot, tanulságot ebből le tudok szűrni magamnak.
    Kérdem olykor: mi késztet sokakat arra, hogy beleszóljanak mások életébe, tevékenységébe? Nagy az igény a kommunikációra, arra, hogy meghallgassanak, valaki bólogasson legalább, hogy igen, igazad van… És ez így lehetséges. Meg a Bibliából is tudjuk, milyen mélységes igény van a botránkozásra. – Ez most hosszú lett, de… (mosoly).

  2. A Varró Danis történet. Azóta is gombóc lesz a torkomban, ha eszembe jut, ezen képtelen vagyok nevetni vagy vállat rántani. Az a sztori annyira elkeserítő, annyira reménytelennek érzek tőle mindent. Hát nem lehet, hogy valaki ennyire balta legyen, gondolom mindig. És hát de bizony, lehet. És nem csak egyvalaki, hanem tömegek. De hát így nem lehet létezni, gyerekek, ennyi erővel menjünk vissza a barlangba, oszt huhogjunk egymásra, mert ez pont ugyanaz a szint, csak laptoppal. Aztán meg a ráébredés, hogy de, nem csak, hogy lehet így létezni, de ezt csinálják, barátokközt és SUV, a haverokkal/csajokkal eltöltött estén pedig a százszor hallott közhelyek óbégatásán és az azokon való viháncoláson kívül abszolút semmi más nem történik. Én sok évig éltem magamat szerepbe zárva, és nagyon szarul voltam, és hoztam az elvártat, de közben belül küszködtem, és hányásig irigyeltem azokat, akiknek ez a szerepjátszás olyan könnyedén, belülről jön, és élvezik. Ma már nem irigylem őket, hanem simán csak nem hiszem el, hogy létezik, aki kétely nélkül, felhőtlen vidámsággal éldegél azon a horizonton, amely egy tankönyvbe beválogatott, “Irónia” fejezetcímmel ellátott versről habzó szájjal azt üvölti, hogy a Varró Dani szerint az áramütött csecsemő vicces. Pedig van. És ez annyira elkeserítő.
    Mondjuk, ilyenkor meg jön az, hogy minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. Akkor meg jövök a csakazolvassára, és olvasok valamit, hogy helyrebillenjen a világ.

    • A Varró Danis esetnel jelentősen csökkent az fb ismerőseim száma. Döbbenet volt, hogy nem értik az iróniát, nem értik és habzó szájjal ordítanak.

        • Ez volt az egyik legelkeserítőbb, tanító nénik, magyartanárok is hőbörögtek Varró Danin. Az ilyeneknél mindig arra gondolok, hogy ezek az emberek ott vannak mindenhol, köztük élünk, csak szűröm a fb-ismerősöket, torzítom a képemet a társadalomról. Aztán durr, egy pofon.
          De akkor is inkább így, egyszerűen letiltom, akinek a tartalmait nem veszi be a gyomrom. Jó dolog nem látni dolgokat. Legfeljebb néha kapok egy-két újabb pofont.

    • A Varró Dani-sztori pont ugyanez nálam is. A hitetlenkedés, hogy felnőtt emberek ezrei élnek a szövegértés teljes hiányával, és még a pofájuk is nagy. A mai napig elkeserít, ha eszembe jut ez.

      • Az irónia nehéz ügy. Akiknek jobb – magasabb a kommunikációs intelligenciájuk – azok értik az iróniát, akiknek alacsonyabb azok nem értik. Elitizmus, de én 11 éves koromtól válogatottan okos emberekkel voltam körülvéve – nyolcosztályos vidéki elitgimnázium – és igencsak megdöbbentő volt, amikor elkezdtem tanítani és mondtam egy poént, amin az addigi ismerőseim könnyesre röhögték volna magukat és osztályszinten sem értette senki. Intelligencia kérdése keményen az irónia értése, és sokan vannak, akik számára ez az üvegplafon, érzik, látják, hogy valami nem ok az adott megjegyzéssel, szöveggel, de, hogy mi az, arról már fogalmuk sincsen. A netnek meg az a hátránya, hogy folyamatosan kapcsolatba kerülünk olyan emberekkel, akikkel egyébként nem kerülnénk és akiknek adott kérdésben nem tudnánk a véleményét, csak így, hogy látjuk a Facebookon, így, hogy nem kell levelet írni, telefonszámot kinyomozni, hogy a másikat face to face nyomasszuk a magunk lelki mocskával sokkal könnyebben beleállunk kényelmetlen szituációkba, főleg ha nincs más feszkólevezetési lehetőség.

        • “mondtam egy poént, amin az addigi ismerőseim könnyesre röhögték volna magukat és osztályszinten sem értette senki. ”
          Ugyanez, döbbenet, terjedő pletyka, stigma, kiközösítés.
          De én akkor is.
          És aki értette, és akit tíz éve leérettségiztettem, az azóta is érti, a legjobb barátom.

      • Jó a szövegértésem. Értem az iróniát ès elég dok jó irodalmat olvastam életemben. A konnektoros versikétől viszont èn is sikîtófrászt kaptam. Vessetek nyugodtan a mókusok elé.

            • Hihi 🙂 Megvan az ominózus vicc, mikor a külföldön élő magyar családot beidézi az óvónéni, hogy szegény gyerek csupa horror mondókát meg gyerekdalt ismer, miért nem tanítanak neki valami pozitívat, mire a szülők: Süss fel nap, fényes nap… Basszus.

            • És a törökök által válogatott kinzásnak kitett katicabogár? Még europer értékeket is sért, sőt, ha nagyon akarjuk magyar aktuálpolitikai propagandát is kihallhatunk belőle.
              Vagy a népdalból lett gyerekdal “hej Vargáné”, amiben az ambiciózus anyuka már a bölcsőben eladja Zsuzsa lányát.

              Nekem mostanában többször eszembe jutott Varró Dani verse, amióta a 9 hónaposom mászik, rögtön meglettek a konnektorok és a laptop-kábelek is.

              • Ó, igen. Bár az állandóan változó magyar-török-európai politika miatt a gólya-gólya gilice dalt is nehéz eldönteni, hogy énekeljük-e vagy sem. 🙂

  3. Biztos, hogy ez csak a magyar net? Nem ugyanez van bárhol máshol is – csak angolul célzottan, igényes helyeket olvasol?

    Mi keserít el…
    Mikor gyerekkorom kedvenc rokonáról, valamikori példaképemről kiderül, micsoda korlátolt elme, mennyi ostobaságot bír megosztani.
    Másrészről meg örülök is ennek, helyre kerülnek az emberek – és lassan felnövök. 🙂

    (Az előző mondatkezdemény csak véletlen, töröld, kérlek!)

    • Sajnos nem csak a magyar
      én öt nyelven dolgozom, ebből hármat használok arra, hogy híreket, cikkeket olvassak, netezzek. Máshol is ugyanaz megy, mint nálunk. Mondjuk a magánprofilok közötti kommunikációt nem látom úgy, mint a magyart, csak azt, ahogy egy-egy hírre, emberre, társadalmi problémára reagálnak.

      Nagyon sokat gondolkodom mostanában ezen, mert azt látom, hogy amit én értéknek tartok, olvasás, műveltség, asszertivitás, empátia, “utánanézés” (ha valamihez nem értek) – az most már nem érték. Kapkodom a fejem, és magamat csak félműveltnek tartom, mert sok az irodalmi és történelmi hiányosság, az terjedő igénytelenség nagyon nagyon megrettent és elkeserít.

      A Facebook-barátaimat meg folyamatosan ritkítom. Ha feltételezem, hogy már nem ismer meg az utcán vagy én őt, akkor törlöm. Ha nincs köztünk semmilyen kommunikáció, egy évig akkor törlöm. Ha csak a létszámot növeli, de semmi közünk egymáshoz, akkor is törlöm.
      Érdek- és szakmai kapcsolati gyűjtőnek ott van a LinkedIn.

    • Angol nyelvű bulvárt is sokat olvasok, modellekről, mindenféle netes trendekről, táplálkozásról, fitneszről, lefogyottakról stb. És azt látom, hogy kommentekben pozitívnak illik lenni, a lefogyottnak gratulálnak, értelmes a kérdés, árnyaltak, gondolatteliek a kommentek, lendületből lehülyézés nincs.
      Vagy moderálnak. Nem tudom.
      De még a red pilles csávó oldalán is árnyalt vélemények vannak.

      • Én a cikkeknél is érzek valamiféle különbséget, de lehet, hogy jobban szűröm, amit olvasok, nem tudom. Mindenesetre sokkal cikibb angol nyelvterületen egy csomó szerintem vállalhatatlan dolog, amihez itthon még tapsolnak is. Élőben is illik pozitívan kommentálni a történéseket, biztatni a problémákkal küzdőket, hangosan örülni a sikereknek. Ennek meg kell jelennie online is valamennyire.
        De ezek szerint itthon ilyen marad a net is, amíg a hétköznapi kommunikáció nem változik?
        (Mostanában keveset megyek külföldre, és amikor igen, óriási sokk hazajönni a mindennapi kommunikációba… mikor változik, mitől változhat?)

      • Dolgoztam már többféle nációjú megrendelővel. A külföldi és magyar, magyar egyik országrészből, a magyar másik országrészből élő között is ég és föld a különbség. Míg a külföldi s egyes magyar országrészek esetén a probléma közös megoldása, a kulturált kommunkáció, meggyőzés volt a jellemző, addig a magyar egyes országrészekben a legyőzés, s személyes támadás volt a jellemző. Szinte vonalat tudnék húzni, amelytől kezdve soha többé nem akarok együtt dolgozni semmilyen céggel.
        Ehhez hasonlót tapasztalok az ismerősi körömben is. Mondanom sem kell, hogy egészen más a hétköznapi kapcsolat az első csoportba tartozókkal, míg a másik csoportba tartozókat nem győzöm lekapcsolni.

  4. Engem is pontosan ezek keserítenek el, ugyanakkor tudom, h hajlamos vagyok/voltam hergelődni. Ami eszembe jutott olvasás közben, az egy Luddita szám*, további, önálló gondolataim egyelőre nincsenek.
    *”Moslék ország, utolsó a sorban,
    Tudom, hogy utolsó, de élen jár a sportban!
    Moslékot, hogy alhass, hadd nőjön az alhas,
    a lugasba meg odaszart a csodaszarvas.”

    • engem az keserít el, amikor valaki így beszél a hazámról
      nálunk mindenféle kritika nélkül fogadja az értelmiség az efféle megnyilvánulásokat, ez is sokat elárul

      • Könnyű azon elkeseredni, hogy “csúnyán beszél a néni”, de miért beszél így, és miről? Hogyan lett ez a hazánkból? Nem kell kritikátlanul megéljenezni, de szerintem virtigli se azért tette ide, mert “deigazavan”, és ez így akkor fasza is, csak így tovább. Hanem, mert ez a szöveg maga is egy kritika. Arról szól, hogy ez _is_ a mi hazánk, ezt is el lehet cseszni, nehogy elhiggyük, hogy minden nagyszerű, és pont így kell csinálni.

        • Avagy várból is lehet szart építeni. Most ez a haza-témához. Attól, hogy ez a mi édes hazánk, valahogy csak trágyadomb lesz belőle időről-időre. És igen, akkor is a hazánk, és akkor is a mienk, de nekünk kell valamit reagálni a – tagadhatatlanul létező – trágyadombbá válására is. És nem azt, hogy hogybeszészkislyányom, nincs is büdös:)

        • Senki nem hiszi szerintem. Es szerintem a kritikanak is van egy minimális követelménye, színvonal tekintetében.
          Könnyű azon elkeseredni? Meg csúnyán beszél a néni?
          Kissé kiosztos ez a válasz, de nem gond. En akkor sem tudok es soha nem is akarok egy ilyen stílussal azonosulni, meg ha a kiváltó okok relevánsak is.
          Es különben, halálosan unom az állandó busongast, fikazast, meg hogy moslék, moslekzabalo, stb. Gaz, ugy ahogy van.

          • A ludditák célközönsége szerintem nem annyira az értelmiség. És maga a stílus, zsáner (bocs, én sem vagyok értelmiségi, szóval nem tudom mi az ide illő kifejezés, segíthettek) kívánja meg ezt a hangnemet. Nyilván, Pikareszk, értetted, hogy ezt nem Virtigli mondta, hanem idézte, ezért engem is meglepett a válaszod. Miért olyan elkeserítő ez a megfogalmazás egy gettómímelő zenekartól?

          • Unni én is unom, mert könnyen torkollhat ez abba, hogy mindenki nyavalyog/szentségel/okoskodik egy kört, és ezzel elintézettnek is tekinti a dolgot.
            De megint oda lukadunk ki, hogy nekem például nem pont a trágárság vagy az éles hang miatt van ezekkel a megnyilvánulásokkal bajom (gyalázzák édes hazámat-toposz), hanem a leírás, minősít(get)és, fikázás sokszor önfarkába harapó gesztusa miatt. Ha egy szál trágárság nincs benne, akkor is kétélű fegyver ez a fajta statikus “leszarozás”. És az egyik éle az, hogy sokszor ezzel ki is fúj a nagy kritikai szellem.

            • Szikra meg megírta a másik felét: a Ludditák eleve egy nagyszájú, beszólogatós, “gettós” együttes, akiknek akkor “működnek” a szövegei, ha ezzel tisztában van az ember, és rá van készülve, hogy itt brutálul lesz fogalmazva. Mer’ ezek ilyenek. Szóval persze, egyfelől lehet unni úgy általában azt, hogy mindenkinek megvanavéleménye, és oltogat, beszól, mindenkihez van egy rossz szava, de ezzel párhuzamosan azt is érzem, hogy aki megsértődik ezen a négy soron, az nem igazán érti a szöveget.

            • Calealenta.

              Azért, mert más a véleményem mint neked és a többségnek, még ne érezd nagyobbnak a seggem, amibe belerúghatsz. Értem a szöveget, csak nem értek vele egyet. Ez így átmegy? 🙂

              • Persze, hogy átmeegy. Én meg nem rugdalózni akartam, bocsánat, ha annak sikerült. Én se gondolom, hogy ebből – mármint az oltogatós szövegekből – várat lehet építeni. Kicsit békésebb vagyok velük kapcsolatban, de nagyjából ennyi a különbség kettőnk között. Nekem máshol kezdődik az öncélú “gyalázat”. Jelenség/rendszerszinten tőlem éppen lehet “a magyarokat” hülyézni, más kérdés, hogy mi értelme és megéri-e.

      • Én megértem az ilyen szövegeket is, legalábbis el tudom képzelni azt a fájdalmat, frusztrációt, amiből születik.
        Arra ment el az utolsó évem, hogy eljöjjünk. Mint aki az utolsó maradék józan eszét, életerejét, örömét viszi. Már hónapok óta nem élünk otthon, és én még mindig ide-oda csúszkálok lemondás, csalódottság és az undor, düh között.

      • Ehhez a szöveghez azért hozzá kell tenni szerintem minimum három kör spanglit, dühös tinilányokat, rap-kommunikációt. Több mint 10 éves szám, talán már a zenekar sem létezik, ahogy a “Kispál, az Anima, és a Hiperkarma- tengely” sem, a lányok közben felnőttek, az egyik pszichológus, a másik stylist.
        (Egyébként megértelek Pikareszk, először nekem is megütötte a fülemet ez a reflény.)

  5. Engem tanarkent az keserit el, ha a szulo eszkoznek tekinti a gyereket. (elnezest, de a proteines keprol az jut eszembe, hogy tudnatok e nekem ajanlani bio feherje port)

  6. Megfogva a lenyeget, en piszkosul irigylem az alkarodat. Annyira szeretnek izmos alkart, de nem gyun oda semmi. Olyan kis vacak. A csuklom is vekony. En feszes, izmoktol duzzado alkart s egyebet szeretnek. Aki lecsunyazta az alkarod, az nem ert hozza. Ja es szuper tricepszet, de nem az integetos fajtat.

  7. Kissé kiégett lehetek de már az sem lep meg, hogy ma a barátnőm férje átküldte fotón a péniszét. (nem kértem tőle, mielőtt még valaki azt hinné) és hogy ez elkeserített e?
    Hogy itt tartunk, az elkeserít.
    Honnan jön ez?

  8. Engem az keserít el, hogy az oviban még olyan jó és szabad volt létezni ehhez képest :))
    Hogy nem az számít mit teszek, hanem, hogy mennyire szimpatikus közben a viselkedésem.
    Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy megterhelő ebben a létezés- és hozzáállásmódban magamat védve, ugyanakkor másokat mindig elfogadva, van, akit segítve – ha nem is tökéletesen értve – mozogni és ezzel együtt a kitűzött céljaim irányában haladni is.

    Én nem akarok már több energiaveszteséget, csak töltődni és másoknak közben nem ártani, akinek szeretnék, annak pedig segíteni.
    Miért kell a kocsiban a kollégákkal mindenáron beszélgetni?? Miért kell eljátszani szükségszerűen ugyanazokat a témákat? És ha nem beszélek – mert feleslegesen, csak a félelem miatt nem szeretek – akkor majd mit szólnak? Mit gondolnak majd?
    – Olyan csendben vagy, mondj már valamit..
    És ha nem teszem? Ha kimondanám, hogy bazzeg, minden héten újrarágjuk ugyanazt a gumicsontot, nem tűnt fel? Te ezt szereted? Miért csinálod egyáltalán, van fogalmad róla? Megkérdezted már magadtól? Nem veszed észre, hogy csak megjátszod magad, hogy úgy teljen az idő, hogy közben jó benyomást tégy? Mondd ennyire zavar, hogy ha csöndben vagy, vagy a másiknak nincs semmi mondanivalója épp? Milyen biztonságot ad ez, mitől véd az állandó, az előre tudható, az unásig ismert lemez?
    Kiragadott példa volt.

    Én mindig törekszem a laza, szabadon engedett gondolkodásra másokkal és az élethelyzetekkel kapcsolatban. Forgatom picit mindig a számban, amivel épp dolgom van és több oldalról vizsgálom. Bármi lehet alapon. És ez persze nem mindenhonnan jön vissza és van, hogy szándékosan ártanak, akadályoznak, miközben ennek semmi értelme, valójában céltalan. Ez bosszantani tud nagyon.
    Zavar, sokszor elkeserít, hogy még mindig nem tudtam magamat úgy kivonni a rendszerből, hogy minden percben valóban önmagam lehessek továbbra is mindenféle ártó szándék nélkül. Létezhet ez? Van ilyen? (Jelentkezzen valaki plíz, aki már éli ezt.)
    Vagy csak amennyiben egy önellátó farmra telepedek? Ezen nagyon keményen dolgozom.
    A külső és belső szabadságomon.

    Én én akarok lenni minden pillanatban és nem akarok csak azért csendben sem maradni, mert tudom mondjuk, hogy ha mégis kinyitom a szám és önmagam adom, akkor abból nehézségeim lehetnek (büntetnek) és ezért inkább nem teszem, vagy más viselkedésmódot választok.
    Van, hogy játszanom, taktikáznom kell, próbálom formálni a rámtapadó véleményt (nem akarom, hogy számítson! ) és nem azért, hogy másokat valamilyen irányba tereljek, hanem, hogy magamat óvjam a felesleges, de annál több energiát szívó helyzetektől emberekkel.
    Nem akarok magyarázkodni.
    Akivel már ilyen helyzetben, viszonyban vagyok (munkából kifolyólag sokszor), azok úgysem tudnának megérteni teljesen. Érzem, hol, s kivel lehetek önmagam. Van is vagy 5 ilyen ember.
    Értem én azt is, hogy nem lehet mindenkivel és nem tudom megválogatni 100%-ig hogy mikor-kivel van dolgom. Főbérlő például. Most akkor költözzek el, miközben az albi nagyon jó?? Nem. Játszanom kell magam. MUSZÁJ MOSOLYOGNI?!

    Sokszor követel(ne) a helyzet más viselkedést, mint ami szívből és igazán jönne. (tudatomban van, hogy lehet hülyének néznek már megint, nem értik, félreértik, ítélkeznek stb.)

    Nem figyelünk egymásra, nem is akarunk, innentől pedig valódi megértést tanúsítani sem lehet. Egyszerűbb sémákban, kitaposott gondolkodási pályákon mozogni. Játszunk egymásnak mindenfélét. Van, aki durván is hajlandó, nem nézi, nem érdekli hova, s mit lép.

    • Ugyanezt érzem. Millió ilyen játszott szituban veszek részt nap, mint nap, holott szenvedek tőlük és határozottan kerülöm. Inkább távolságtartó vagyok mindenkivel, csak ne kelljen lefutni ezeket a köröket. A kollégám épp a minap közölte velem, hogy nem érti, hogy velem miért nem lehet jópofizni, de felőle akkor lehet sima munkakapcsolatunk. Ezt olyan számonkérő stílusban. Hát, mondom, ha mindössze ez a két lehetőség van, és minekután munkatársak vagyunk, pont ez az, amire vágyom végre. És, ha tudja, hogy jópofizunk (mert tényleg ezt a szót használta), akkor az neki mitől volt jó?

      • Én szeretek jópofizni, szeretem a small talkot, de azt sem úgy űzöm: kifejezett (művészi) kihívás nekem, hogy abban is eredeti legyek, szimpátiától szinte függetlenül demonstráljam az énemet, újat mondjak, vicces helyzetek legyenek, érdemi legyen a beszélgetés. Amit nem értenek, ez az egész fárasztja őket, mivel nem automatizmus, és az ilyenek (meg nem értett poén, idézet, irónia) miatt terjed, hogy én nem vagyok normális.
        Engem meg untatna a szokásos szint, előre tudom, ki mit mond, kiszámítható, egyforma kb. az olyan beszélgetés.
        Ma sem mondtam újat: virgonc, játékos elméjű, figyelmes, érzékeny, művelt emberek körében érzem csak jól (otthonosan) magam.
        Utoljára tegnap merült fel a kérdés, amúgy bírom az illetőt, el is borultam: neked ni-hincs tévéd? És a gyerekek hogy bírják? Áááá, el kell ezt magyarázni?
        Meg azoknak, akik szerint nekem nehéz az életem és “kéne egy pasi”? Ezek milyen beszélgetések, miért akarnak engem elsózni, úgy nézek én ki, mint aki szarul van? Kezdjem el magyarázni, hogy mit jelent a szabadságfok? Hogy a sok szép kapcsolattal “lefedett” életű gyakorlatilag felerezsizik és megalkuszik, és köze nincs a szexuális életének se ahhoz, amiért ezt érdemes csinálni? Meg hogy szerelmet nem lehet akarni? Meg hogy (ismer) nem bírom a kontrollt, nem akarok gondoskodni sem, és rólam se gondoskodjanak, kicsit mint ahogy ritalll írja. És én egész nap írok és hallgatok, vagy biciklin robogok, vagy edzek, és a gyerekeim az enyéim, és nem testálnám át másra a feladatot, és ebben nagyon gyanakvó is vagyok? Vagy hogy milyen ritka az olyan csávó, aki nem frusztrált (előző partnerem, az ő előző parnere, lakhelyem, műveltség, életmód miatt)? Vagy hogy milyen jó érzés egyszerre több felé zsongani?
        (Mert akkor nem lenne ilyen a szex se, mondtam végül.)

        • Oda lyukadtam ki múltkor magamban, hogy eltérő az igényszintem, azért nem bírok jól létezni a szokásos sémákban. Talán ez az oka ennek az érzésnek. Nekem nem elég intenzív, nem eléggé élet az, amit szokásos módon játszunk, a Tömeg. Unom, de nagyon. Nem köt le. És van, hogy idegesít, van hogy tök jól viselem – oké beszéljük meg újra ugyanazt a számomra jelentéktelen semmit – van hogy még játékot, poént is tudok belevinni, de csak azért mert untat, azért igénylem ezt is. Nem élmény a hétköznap, mindig spirázom valamivel. Van akinek ez a biztonságos, szűk látókör tök oké, nem érez hiányt közben gondolom én. MiKözben én meg azon agyalok, hogy jesszusom milyen csodálatos dolog, hogy ott van a fejünk fölött egy másik bolygó, meg hogy kit érdekel a mittudoménmi miközben épp most is száguldunk az űrben és voltak itt dinoszauruszok is! Sosem kötöttek le az átlagos dolgok, de valami extrém tudós sem lett belőlem hogy legalább abban a közegben mozognék minden nap ahol az ilyen ” bolondok” laknak. 🙂

          • Basszus, pont ez.
            Mondtam volna annak, aki szerint én bolond vagyok: legyen mindenki egyforma, és bégessünk hozzá. Illeszkedjünk. És legyen rend. Egyenruha, esetleg.
            Lépcsőházi gondolatok.
            Vagy: nem tűnt fel, hogy nekem saját gondolataim vannak, alkotó munkám, és egész más szabadságfokon létezem, mint azok, akikkel engem kibeszélve te furának, bolondnak gondolsz?
            Vagy: Isten hozott egy autonóm nő otthonában. Látom, ilyennel még nem találkoztál.
            Remélem, jól érzed magad, és ízlettek a kis luxusfalatkák. Én bírlak, amennyire neked ez jó, és amennyire hagyod magad. Nem ítélek. Nincs átverés, nincs mögöttes. Az lehet, hogy kupi van, meg hogy most azt gondolod, nem is nézek ki olyan jól, mert nem volt kedvem sminkelni, és nem akartam, hogy apró csillámokat tanulmnyozz a bőrömön, ha fölém hajolsz.
            Én sose foglak nyomasztani, bántani.
            Á, igazából bánt ez. Az élmény intenzitása ellen védekezik.

  9. Minden, amit te írtál, de legfőképpen amit a sportolónőkről írtál, hogy kommentben vetkőztetik, meg… a többit inkább nem is mondom. Összeszorul a gyomrom ettől, annyira undorító. –
    Évekkel ezelőtt raktam ki facebookra egy képet, amin tűsarkúban, rövidnadrágban és topban álltam, a valaha volt leglájkoltabb képeim egyike – volt. Aztán az egyik ismerősöm ismerőse, mivel akkor még nyilvános profilom volt, csak így simán odaírta, hogy “dugnálak.”
    Az első meghökkenés után szépen leírtam, hogy kettő perce van arra,hogy ezt törölje és ha valaki csak megpróbál valami hasonlít is írni akárhova, kibaszom innen és felejtsen el.

    Sajnos sok mindenkit kellett törölnöm, nem csak emiatt, de jelentősen csökkent az ismerőseim száma. A sok önigazoló, fekete-keretes Coelho szöveg, amit 1 perc alatt cáfolni lehet 2 kattintással, 60 lájkot kap meg szívecskéket, meghogy NAGYONIGAZ!!!!!!!. Sírni tudnék (és hányni).

    Vallásos ismerőseim a szemem láttára nyomták bele az egyik szintén vallásos lányt a mérgező kapcsolátba, amikor kiírta, hogy nagyon szomorú, hogy a szerelme nem foglalkozik vele. Nagyon enyhén fogalmazott, mert a csávó vedelt meg zenélt nagyrészt, gyülekezeti tagként. Erre megkapta háromfelől is a “A szeretet türelmes…” kezdetű klasszikust. Még 4 hónapig húzták, utána a csávó brutálisan kivágta a csajt, azóta is ugyanazt csinálja. Hát ez a szeretet, kedves testvéreim…

    • Engem meg az zavar, ha valaki a magánügyeit teregeti ki Facebookra, pl. “A legjobb barátnőmet megcsalja a férje, vajon elmondjam neki?” “Tegnap beszóltál te rohadt köcsög, tudod, kiről beszélek, nagyon hamar kapjad össze magadat!” “Akinek nem inge ne vegye magára, de felejtsen már el az, aki csak akkor ismer meg, amikor kell neki valami, tudja kiről van szó.” Ezt rémesen utálom. Vállalja a konfrontációt azzal az emberrel, akivel baja van, és ne csúsztassa át egy üres térbe, hogy eloszoljon a feszültség, hogy igazán senki ne tudja, h róla szól-e, hogy a megjegyzés visszavonható legyen. Nem is értem a lány mit várt attól ha a vallásos ismerőseinek kiírja, hogy szomorú a pasija miatt? Az ő döntése, hogy vele marad-e vagy sem. Ezt helyette más nem döntheti el.

      • Én pont így. Az egész témában az zavar a legjobban, hogy miért tolják át az emberek az online térbe a magánéletüket ilyen mértékig. Persze ettöl még nem ő a hibás, ha ott csúnyát mondanak neki, szóval a mit is várt dologgal nem értek egyet. Én az egész jelenséget nem értem.

        • A lany nagyon puritan korulmenyek kozott elt, nagy szegenysegben, mocsokban, a szulei abszolùt nem foglalkoztak vele, és ez ranyomta a belyeget az egèsz szemelyisegere is. Visszahuzodo volt és batortalan, keves barattal. Aki volt neki az osztalytarsain kivul, az a gyülekezet. Gondolom igy probalta meg csokkenteni a maganyt, ahogy ezt egyebkent sokan csinaljak. Lehet, hogy így próbàlt meg ùgy segitseget kerni, hogy ne csak a gyulekezettol kerjen, mert allandoan visszanyomtak, ha a pszicheje kezdett tiltakozni. Aztan jottek is a hit emberei és elmondtak neki, hogy hol a helye ee egy rendes lany hogy viselkedik. Ez a loop sokszor ismetlodott, amíg ki nem szabadult foiskolara.
          Azota egèsz jól van, nem irkal ki ilyeneket, vannak baratai, van tarsasaga a templomiakon kivul is. Ez azért szamomra, így megfigyelokent, elèg nagy tanulságot hordozott magàban. Remelem azota tenyleg boldog.

      • Ennek egy alváltozata volt, ami engem a legjobban bosszantott (múlt idő, mert ma már nincs facebook profilom): amikor valaki úgy szövegezett meg egy posztot, hogy csak egy bizonyos ismerőse vagy csak egy nagyon szűk kör értse, de direkt a nyilvános üzenőfalra írta, ahova aztán néha oda is gyűltek azok, akik értették. Szerintem én is csináltam ilyet, de most példát nem tudok hozni. Az rémlik, hogy a célja az volt, hogy demonstráljam, nekem milyen jópofa életem van, és milyen vidám társaságom, ahova TE NEM TARTOZOL BELE. A gyökere nyilván az, hogy én mindig minden csoportban marginális voltam, és szerettem volna megélni néha egy kicsit, akár így, kikényszerítetten is, a benfentesség érzését. Meg persze általában volt egy-két ember, akit kifejezetten szerettem volna, hogy lássa ezt, és az jusson az eszébe, hogy de egy vonzó, titokzatos, nagyvilági lány is vagyok én. Persze igazából senkinek nem jutott eszébe ilyesmi, gondolom, ellenben meglehetősen nevetséges volt, ráadásul tök ideges lettem, ha más posztolt ilyesmit, mert persze a saját gázos tulajdonságaink tudnak a legidegesítőbbek lenni, ha másoktól látjuk őket.

  10. Sziasztok! A Facebook jelenség egyre közhelyesebb és unalmasabb, szerintem a fejlesztők sem erre számítottak hajdanán. Az én üzenőfalamon szinte mindig ugyan azt látom, csak más körítéssel. Ugyan azok az idézetek, az “igazi férfi” így meg úgy, a bezzeganyák és az unalomig ismételt poénok keringenek. A legújabb Valóvilág kezdete óta azt is megtudtam, hogy a legutóbbi találkozásunk óta mennyi ismerősöm hordta ki lábon az agyhalált. Olyankor van sikíthatnékom, mikor meg akarják mondani, hogy milyen az igazi nő, és természetesen az eredeti posztoló egy lengén öltözött hölgyemény képét mellékeli a poszthoz. Aha, köszi, de mégsem. A legutóbbi Pride napján inkább nem is néztem fel, ugyanis tisztában voltam vele, hogy aznap elszabadul valami eszméletlen mértékű internalizált homofóbia pont olyan emberek hozzájárulásával, akik hétköznapokon a szeretetről szoktak hosszú, szívecskékkel telehányt posztokat megosztani. Ilyenkor nagyon szeretnék másik galaxisba költözni. Már egy ideje azon gondolkozom, hogy törölni kellene a profilomat, találkozok én elég rosszindulattal és hülyeséggel a neten kívül is.

  11. Amikor mindenféle érzelmekre apelláló álhíreket osztanak meg (éhező, hajléktalan gyerekek óvodája, égett kisgyerek stb.), amikor pár kattintással kideríthető, hogy nem is úgy van, a kisgyerek nem is magyar, nem is él már esetleg, évekkel ezelőtt volt stb.
    Vagy az AOL minden megosztásért fizet ennyi-annyi centet a családnak, vagy Ericsson laptopot (?!) osztogatnak – messziről virít, hogy hoax, de boldog-boldogtalan küldi tovább e-mailben, az összes ismerős címével együtt.
    Meg a gátlástalan, ordenáré beszéd, amivel vadidegenek beszólogatnak bárkinek. Egy vitában körülbelül három hozzászólás után már ömlik a trágárság, a személyeskedő undorító beszólások. A legmegdöbbentőbb, hogy sokszor a Facebook-profil egy látszólag konszolidált, normális embert mutat.

    • Előfordul, hogy a litera.hu-n megnézem a hozzászólásokat. Nem bírom eldönteni, hogy komolyan mocskolódnak a cikk szerzőjével, aztán meg egymással, vagy ez mind csak afféle paródia, tréfa? Az oldalt tekintve elég meglepő.

    • “Ezt nem csinálta előttem senki, és a mai napig sem jellemző. Próbálkoznak vele, de hiába és nem értik miért nem megy nekik. Azért nem mert nem értik a lényegét. Szív kell bele és érzelmek. Ha ezek nincsnenek, csak egy pénztarháló seggfej vagy, aki a fogyasztók pénzéért becsicskul. Folyamatosan másolnak egyébként, de ez így van rendjén. Mindig a legjobbat másolják. Amíg másolnak, addig tudom, hogy én szabom az irányt és én vagyok az első. Mindig azt kérdezik, hogy nem lenne egyszerűbb vagy nyugisabb beállni a sorba? De hát hogyan álljak be, ha én vagyok az elején?”

    • “Nem akarom, hogy átmaszkírozzanak, márpedig minden cég, minden reklám erről szól. De ugyanígy engem nem fogtok Hal a tortánban vagy más hasonló műsorban látni. Semmihez nem adom a nevem, csak a LifeT!LT-hez, így nem tudják elkorcsosítani az eszményt.”

    • “Néhány nagyon jól megválogatott emberre kell csak hallgatni, de arra nem, hogy mit mond a mindenkori mainstream. Mindenki pofázik, meg tudja a tutit, hogy hogyan kell élni, meg mit kellene tenni, mit kéne máshogyan csinálni, aztán mögéjük nézek, és nem látok semmit. Semmit érted? Semmit. És akkor én most ezekre hallgassak?”

    • “Először is, hogy ne hazudj tovább önmagadnak. Másrészt tisztázd le magadban, hogy mit akarsz az élettől. Ha azt gondolod, hogy csak azért mert jobban nézel ki bármi is változni fog, kurva nagy tévedésben vagy. A szemnek tetszetősebb leszel ugyan, de a test az egy élettelen valami, amit a lélek, a szellem, a gondolataid, és a benned lévő kvalitások mozgatnak. Kizárólag ezek számítanak. Nem a szebb tested által leszel jobb ember, hanem az út miatt, ami megerősít és ami felerősíti ezeket az értékeket benned.”

  12. “1 nap! 1 kib*szott nap választ el attól, hogy elkezdj egy olyan utat amire régóta vágysz, csak eddig senki nem fogta a kezed hogy a tested s mindazt a felfogást amit magadnak tulajdonítottál jobbá tedd. Nem hiszem hogy elégedetlennek kell maradnia Magyarországnak a saját testével, nem hiszem hogy úgy kell maradnia, hogy Magyarország a 2. legelhizottabb ország legyen. Nem hiszem hogy a kórosan elhízottak (itthon több mint 63%) száma nem csökkenhet s nem hiszem hogy ezen én a kis csapatommal nem tudunk változtatni!!! Egy napot kell aludni s holnap 11:00-kor a Flex Gym-ben (Budapest Márvány utca 17) elindul valami…. valami aminek a neve DIET STARTS TODAY s ez most már a 3. széria. Tedd jobbá magad, alakulj s mutasd meg hogy te fogsz a legtöbbet változni. Mit kell tenned?
    1- Like-old a Danybuilding Oldalt”

    Ez aztán az országos kezdeményezés. Lesz is, ahogy volt, tíz vagy tizenöt jelentkező, valamivel kevesebb, mint amennyi helyesírási hibát egyetlen posztban elhelyez a “mérnök úr” 8mert mindig mondja magáról, hogy ő az). Keménykedő rohamok, jólmegmondás, megszégyenítő fordulatok, önfitogtatás, a profizmus és az eredetiség teljes hiánya: mindenki hülye, csak én tudom, aki abbahagyja, az gyenge szar (meg hát bebukik a kis “játékom”). Érdemben javul majd Magyarország elhízottsági helyzete hat hét múlvára, az tuti.

    Ha én úgy volnék elhízott, ahogy itt írja, és semmi gyakorlatom nem volna a sportban, új infó volna a csirkerizs, a kardió meg az anaerob, be nem tenném a lábam konditerembe, pláne ilyen hardkórba. Kinéznek, kibeszélnek, igen. Megszégyenítő posztok tömege szól nála az akaratgyenge dagadtakról, akik semmit sem tudnak, de ő bezzeg. Ez csak egotuning.

    Ha meg kicsit haladóbb volnék, és a teremben formálnék magamon, és le tudnám szarni, ki mit gondol, akkor azt köszönettel saját utánajárással, egymagam tenném (vagy a ritka emberi kvalitással, tényleg egy Csomolungma Hollandiában a Gergej /Ed/).

    Ez motivációnak is szar, mert nyomasztó, agresszív, zavaros. Nem lehet tudni, hogy a fogyás vagy a versenyzői test-e a cél. mindenkit fikáz. Se nem kedves, se nem okos. Eközben ők is kínlódnak a testükkel, folyamatosan. Kimaradt versenyszezonok, elégedetlenség, depi.

    Basszus, annyira utálom a pletykát, a fikázást, a leselkedést, de ez a kör/Dany az egyetlen, akikkel én is csinálom (és javítottam magam: “akik ezt váltják ki belőlem”-ről. Mert ez az én felelősségem és az én döntésem, én ezt jól tudom). Egyébként naponta látom őket, meg ugye a pikírt recepciós is rokon.

    LifeTiltet csak érdeklődve, reagálási kényszer nélkül olvasom. Habár, persze, tudnék mit mondani rá. De ő legalább eredeti, és, akárhogy is, de sikeres. meg nem ordít róla az alacsony jövedelem, a pénzéhség. Tényleg jó fej a jótékonykodással, akkor is, ha promóeszköz.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s