A péntek. Olyan fényes, átmosó, oxigéndús! Olyan hangulata tudott lenni, hogy már délelőtt, a nagy sodrásában meg akartam írni.
Én úgy szeretem ezeket a napi rutinokat, olyan erőt, öntudatot, nyugalmat élek meg. Ez a munkám, jövök rá: három gyereket nevelek, körülöttük a ruhák, az ételek, a ház, a tüzelő, a menés, a jövés.
De írogatok is, hobbiból. Bővebben…
Megmondom nektek, hogy ezen a szépségesen szomorú lehangoló helyen, ahol élünk, kik a hatalom igazi birtokosai. Kiknél van a befolyás, kik kezében a döntés. De sorsok fölött ám. Bővebben…
Nálad semmi sem úgy van. Mondja, és igaza van.
A full értelmetlen, kis egzotikumjaimról, amelyekre rá szoktak kérdezni. Ne keress mélyebb értelmet. Így alakult. Bővebben…
De hogy én ne tudjak leülni és elolvasni kávé (csilis!) mellett egy használati utasítást!
Juli hol van – jő Dávid.
Később nem találja a csíkos (A Csíkos) pólóját. Keressem meg. Sír, de legalábbis nyűgösen mondja. Rendszeresen nem találja az (akármit), én kellek ehhez is.
Le szeretnék ülni a kávéval. Elolvasni a barna hajúaknak szánt, két festés közötti színélénkítő használati utasítását (hajfestés nincs, csak között). Hat rövid sor. Sajnos, sok parabén, de legalább nincs benne se hidrogén-peroxid, se ammónia. Viszont talán haragszik a fehér bikinire? Standot ígértem nekik, hullámfürdőt, ez az ígéretem is rámborul.
És rámjön-e a felső? Groteszk novellacselekmény: annyit szenvedtem a mellemen, jó-e így, ilyet akarok-e (!), hogy egy reggel arra ébredtem, hogy hatalmas a mellem. Bővebben…
OliNpia, ahogy a Julis mondja.
Julissal élmény oliNpiát nézni, mert eszes, figyelmes és vicces. Tévénk nekünk nincs (hüledezem is a kormánypropaganda klipeken, béna reklámokon, diktatórikus híradó-egy perceken). Szeretem az Index BBC videóit, és nem is csak az oxfordi angolságuk miatt, hanem mert annyira korrektek a kommentátorok, jól ejtik a neveket, nem elfogultak, nem pletykásak és celebrovat-szerűek, nem harsánykodnak, és nem a britekről, hanem mindig a legjobbakról beszélnek. Időnként elmegy a hang, egy kicsit buhera ez a netes tévénézés. Mondja Hajdu B., hogy “…mert ez a válogatott egy olyan vá…” Csönd. “-Logatott”, teszi hozzá tündérleányom csendesen.
Mostanában korán ébredek, mindig magamtól. Bővebben…
Nekem most ez a legnagyobb stresszforrás. Minden egyes hétköznap.
Nem az, hogy nyíg a gyerek, nem az, hogy megint nem fizettem be valamit (az efféle halogatásnak meglepően nincsen következménye), nem az, hogy ma sem tudtam tizenkét oldalt lefordítani (ennyi a penzum), nem a forgalom biciklivel, és nem az, hogy oda kell érni valahova — úgyse érek oda.
Hanem hogy Bővebben…
A kaliforniai paprika, a piros, tudjátok, amit János nem szeretett, és én se szerettem, előbb igazodásból, aztán kegyeletből, de aztán szembenéztem a kaliforniaipaprika-démonnal, és vállaltam: szeretem a férjem, és szeretem a kaliforniai paprikát, és ez nem zárja ki egymást, de aztán jött a ketogén, és a ketogénnek a kaliforniai paprika a marcipánja, úgyszólván, szóval legfeljebb dekoráció a molekuláris darabka is,
a kaliforniai paprika úgy adja magát.
Muszáj abból, ott, ahol úgy dudorodik, kivágni szívet.
Ha már úgyis kés.
Mert vettem a cébéában pontgyűjtős késeket, a gyerekeim ragasztották a matricákat be ügyesen, de szórendjeimet én szeretem ezeket!, svájci tervezés, japán gyártmány, vagy fordítva. Ún. zöldséges kés (de egy igazi szakácskést is). Ez is úgy adja magát, hihetetlen élvezet az igazán éles, új penge (meg veszélyes is).
Kettőt kell kivágni, a két kicsinek, esznek épp, minden csupa morzsa, én már látom a jövőmet. Bővebben…
Te megsemmisíted az emlékeidet? Voltak nagy kidobásaid, égetéseid, fényképösszetépéseid? Dunába hajított jegygyűrű? Könnyűbúvárok felbérlése baráti áron?
Miért csinálják azt emberek, hogy akár naponta, azonnal is törölnek leveleket… jó, ezt még értem, bár nekem nem szokásom ez se: akármi fontos lehet később (kivéve a csekkszelvényeket, azok nincsenek meg, hehe). De hogy a hajdan dédelgetett, oly fontos leveleket, e-maileket, tárgyakat egyszerre, indulatból vagy hideg racionalitással kidobják, megsemmisítik? Én ezt nem értem.
Annyit értek belőle, na jó, mégis, hogy
De hogyan képesek rá? Mit éreznek közben? És nem bánják, hogy az értelmezéseik arról a múltbeli eseményről így megkövülnek, vagy épp lassan eltorzulnak, csak a csalóka emlékeik maradnak? Egy előbukkanó tárgy vagy dokumentum nem tud majd megértést jelenteni később.
Gyerekrajzokat vetek épp tűzre, és megszakad a szívem az utolsó irkafirkáért is.
Könnyű annak, aki sokat költözik. Aki külföldre megy. Akinek elvész, megsemmisül sok tárgya. Vagy akiben van hajlam időnként átnézni, rendszerezni, selejtezni a dolgait.
Én ilyet soha. Dokumentáló, felhalmozó, érzelmes-hűséges hajlamom az eredete, és legendásan kaotikus otthonom az eredménye annak, hogy a legizébb kis sunyi tanítvány karácsonyi, jójegyreményű üdvözlőlapjával sem cselekszem ilyet. Bővebben…
Az íróasztal miatt teszem ki a posztot, ott van bent a piros szobában.
Ma estére már csak képek, hangulatok, holnap és holnapután lesz az intellektuális magamhoz nyúlás — én, ha nektek volnék, bekészíteném előre a kotyogósba a Lavazzát. (Abszolút szarvashiba, megyek barista képzésre amúgy.)
Mint a képen láthatjátok, megmostam a hajam.
Ez már volt, igen, a citromos Cif szaga, és pont a sütő belsejét, és pont fémdörzsivel!
A szag…!
Megnyugtat a Cif szaga. Bővebben…
Minden milyen jó most. Minden. Nem a kín és aggály hiánya, hanem pozitív jelenvalóság: mély elégedettség szőrtüszőimben, gyomromban.
Volna mit elpakolni, letakarítani, megbeszélni, befizetni, persze. Mindig van.
Mégis, rendszeresen döbben a szívem: hogy lehet ennyire szép és teljes minden?
Hol voltak ezek az örömök eddig? Ez a stabil, egyszerű, időjárásfüggetlen? És hogy lehet, hogy az a sok para és ziláltság, az, hogy elsőt kezd a lányom, az, hogy macerás a közlekedés, hogy jön a hideg, hogy nem működik a cirkó, hogy nem találom a nemtommilyen szerződést, ez mind nem számít?
Végignézek jelen életemen, és megállapítom, hogy felnőttebb, felelősebb, egyszemélyes örömök vannak benne, mint bármikor. Bővebben…
Hat óra öt. Ideje felkelni…
Régi NOKIA-m beszélő órája. Halál idegesítő, de ez legalább biztos.
Ma magamtól nem ébrednék. Néha sikerül, akkor viszont 4-től, olyankor a legjobb az agyam, rám világosodik a hármas ablak felől, és délben már támolygok.
Most menni kell.
Lerobogok a galéria lépcsőjén, pisilek. Megmérem magam, még lengén. Éhgyomorra víz, bele gyógyszertári C-vitamin.
Illy bekapcsol.
Tessék-lássék elöblít két müzlistálat és négy kiskanalat, azokból mindig hiány van. Megőrülök, ha két gyerekem eszik, és nem egyforma a tányérjuk vagy a kiskanaluk.
Illy cirpel, hát szia! Fekete kapszula, kapucsínós csésze, bele diónyi vaj és egy mokkáskanálnyi kókuszzsír. Mi, ketogének, így kezdjük a napot. A zsírt be kell vinni, és nem egyszerű. Nehezen reagál a gomb, pedig most szerelték. Egy adag, még egy. Víz, bele hét gramm glutamin, tíz gramm kreatin. Magnézium, kalcium. Bővebben…
Nagy fejtörés mindig a vanília.
Mert a háztartás alapja a vanília. Ha van ília, minden rendben. Ha nincs ília, hiába van bármi más, az égen feltorlódnak a felhők, elsötétül a nap, keserves a kávé.
Így aztán van. Rúd vagy őrlemény. Esetleg kivonat. Nem -s cukor.
Olyan szorongató volna a hüvelyt kikaparás után a komposztba dobni. Nem egy szapora jószág a kikapart rúd. Kezemre sárgállik mindig a fekete. Bővebben…
Most meg miért hallgatok Robbie Williams-t? Pont?
Nem értem én ezt.
Soha nem hallgatok már komolyzenét, dzsesszt se. Eladtam a cédéimet, csak azt nem, ami a borítékban van, de azt meg nem nyitom ki, ugye.
Lehet, hogy nincs is benne.
Lehet, hogy a boríték sem létezik.
Bővebben…Hogy holnap már nem lesz az a dög meleg, és akkor eljutok a postára.
Hogy majd a Franciska áthozza azt a fedeles jénai tálat, és akkor meg tudom sütni úgy a karajt.
Hogy negyedikén megjön a családi pótlék is.
Hogy a Zoli majd megkérdezi a sógornőjét, hogy nincs-e egy hely ott a Fanninak, ahol ő igazgatóhelyettes.
Hogy a Járó doki majd felírja azt a gyógyszert.
Hogy végre megszereli a csöpögő bojlert a Dénes.
Hogy megnyit végre az uszoda, és elkészül a Széll Kálmán tér.
Hogy majd veszek egy MacBook Pro-t, és akkor már tényleg befejezem a regényt.
Hogy akkor majd elmegyek abba a boltba, és fel is próbálom az izzadságelvezetős futósortot, és akkor szerdán már tényleg.
Hogy akkor már nem lesz a devizahitel, és akkor már lehet.
Hogy majd visszavarrom a konyharuha fülét.
Hogy leszedetem a fogkövemet és minden nap fogselymezek.
Hogy a Dani leérettségizik, és vagy külföldre megy úgyis, vagy legalábbis Pécsre, és akkor már meg lehet neki mondani, nem fog úgy hiányozni az apja.
Hogy akkor majd megkérdezem tőle, hogy hogy is volt az 2003-ban, és miért nem mondta el.
Hogy akkor majd hatvanhat kiló leszek, és akkor jó lesz.
Hogy elmegyek arra az előadásra, és meg fogom érteni a nőiségemet.
Hogy egyszer csak betoppan, és akkor a csillagok és álmos, esős hétfő reggelek, és ő és én, míg világ a világ, de addig nem, addig semmi sem, addig egyáltalán nem, sajnos.
Hogy visszamegyek abba a boltba, ahol ezt a szart vettem, és addig nem tágítok, amíg ki nem cserélik.
Hogy valaki megmondja, hogy akkor mit kell, hogyan, elmondja a titkot, és akkor sikerül nekem is.
Hogy majd akkor pénteken, de legkésőbb hétfőn.
Az égbolt, a felhő, a víz, a nesz, a szőrtüsző, a szárnyashangya, a retróbuhera nyaraló, bordó-fehér-fekete mozaik veranda…?
Kurvanagy pók hálóban, zsenge csöves kukorica, harsány szomszéd néni valakinek meséli, amit a tujákon át már kétszer hallottam, fenyőről idétlen gerleburukk, fémkuka, hajnali futók szolidaritása, pállottfürdőruha-szag?
Valami ott mélyen, régen, legbelül, az életemben és az énemben mégiscsak nagyon rendben van, és ez megtart? Bővebben…
Itt ez a mi gyönyörű életünk, rendszeresen elönt a hála, hogy a gyerekeim, az erdő, az a mindig-valahogy-mégis kibírása télnek, fűtésgondnak, pénzzavarnak, a csodaszép blogéletem, a legszóbb legszorosabb legértelmében legvettebb siker, pont az a fajta, független, messzire ható, amire vágytam. És az izmaim, a jó embereim, akik már tíz meg húsz éve, és az élményeim. Én már azt hittem, vége a világnak, két szárnyam messzire repült, hogy legyek így gerle, és akkor mégis valahogy minden van, és a tetejébe tejszín is.
És akkor ott állok pünkösd hétfőn az amerikai nagykövetség előtt, és az van bennem, hogy kész, én dezertálok, felmondok, kiköltözöm önmagamból, én ezt nem. Anyósomhoz megyünk épp, hárman, biciklivel, süt a nap. Egy vérbükkre látok. Ezt, hogy vérbükk, Jánostól hallottam, és akkor azt hittem, János költő. Vérbükk…! Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 