mélabú

Mintha lett volna már ilyen déja vu-m, igen, ahogy itt hasítok a lombok alatt, mindegy, augusztus, október-e. Május, legyen. Nem is hasítok, fájó lassúsággal, egészen elmerengve biciklizem, de valami lendülete mégis van. Az kell. Inercia. Szép női név.
Oda kéne érnem, vagy nem is? Nem tudom.
Hétfő van. Mi van? Semmi. Tökéletesen bagatell kis csalódás, vártam valamit, ami nem lett, és megint, mint régen, ingott és borult az egész.

Mert jaj, ez a fíling hányszor volt, tíz meg tizenkét éve, amikor fiatal tanár voltam. Alkonyatokban, odafele és haza, olyan szívszaggatóan, érzelmi túlcsordulásban, kezelhetetlen bánatokkal, de olyannal ám, ami egyben rebbenő, érzékeny boldogság is, a kitettség intenzív öröme. Innen már úgy tűnik: éltem, éreztem, belementem. Ugyanakkor kitettség, igen, sérülékeny, mindenfelé kiálló énnel — annak a boldogságesélye és tragédiarizikója. És akkor még azt hittem, mindenki így éli meg. Mindenki ennyi mindent lát, él meg, ennyi mindennek tulajdonít jelentést, ennyit mérlegel és értelmez és nemalszik.
Mindenkinek ennyire szívszaggatóan fontos.
Ma már nekem sem.
És még mindig nem üres a szívem. Az az én bajom, hogy mindenem olyan felfokozott. Művészlélek, igen, meg a sok regény és film, meg az agyban lét, a magány, pontosabban: a valódi élmények krónikus hiánya. De még ennél is inkább, mert minden, de minden biokémia: a pajzsmirigyem, amelynek sok éves túlműködése teljesen átalakított. Vagy hát ki tudja, ezzel a hajlammal születtem — a pajzsmirigy csak kiteljesített. Mindent előbb tudok, mindenre számítok, autó a sarok takarásában, húsz méterre, és én tudom, hogy jönni fog, és merre kanyarodik, de még azt is, milyen színű.
Kiélesített, nyughatatlanná és intenzívvé tett ez a betegség. Tünetmentes vagyok, az étrendem terápiás, erre is jó volt. De az érzékelés és átélés megmaradt: erősek a színek, szagok. Mindent hallok, észreveszek, megélek. Fáj az a kis vacak is, a nejlon, amit letépnek a cigisdoboz tetejéről, és elhajítanak, a leszakítós csíkkal. Felelősséget érzek iránta. Nem az, hogy ki kell dobni, hanem hogy szegény.
Van, szokott lenni ez az illúzióm, hogy mostanra viszont sérthetetlen vagyok, mert én már megérleltem, megvívtam, nekem már kijutott, megtanultam, és nem lepődöm meg. Amin meglepődnék, attól megvédem magam, nem megyek bele. Engem nem lehet azzal sakkban tartani, hogy negyven vagyok, mert negyvennek lenni annak szar, aki még mindig a tönkrement házasságában vergődik. Huszonhétnek lenni is szar úgy, de azért negyven évesen ez már krónikus, sok, személyiségtorzító év, és olyan sok idő nem marad. (Szállj ki! Ne halogasd!) Vagy akinek ekkor üti fel a fejét a baj, az életmód következménye. Illetve aki nagyon akart, akar gyereket, de nem lett neki, annak is szar.
Nekem ezek megvannak, jól vannak.
Ami nincs jól az életemben, az sors, nem én szúrtam el.
Szabad lettem. És ez nem csak lélek. Nem vagyok alkalmazott. Most már meggyőződéssel szarom telibe azt, ami intézmény, uniformizáló elvárás, lélektelen gépezet, társadalmi illemszabály (és semmi más). Nem jópofizom senki ember fiával, még ha érdekem volna, sem. Nem lakom a szüleimmel. Nem kell kényszerűen benne maradnom semmilyen emberi viszonyban, a szomszédaim pedig kompromisszum nélkül jó fejek. Kockáztatok, nagyot — olyankor a tét is nagy, és bejön. Lehetek nagyvonalú. Valószínűleg sokszor, nagyon sokszor vertek át, fizettem többet, de pont az én luxusom, hogy sosem számoltam utána, eszembe sem jutott.
Következetesen mindig óv, kísér, áld valami, nem tudom nem azt sejdíteni, ezt a szót még soha nem írtam le, hogy ez valaminek a jutalma, pedig nem hiszek az igazságos világban. Sors, isten keze, János intézi, mit tudom én. Hó végén mindig van még egy ezres, ó, ezt mondtam tíz éve, a lombok alatt, az alkonyatban. Szóval, egy tízezres, de amilyen vagyok, abból csokor rózsát veszek. Ez nem jó, ezt tíz éve vettem és mondtam, az ezresből. Szóval: rózsát, a Butlersben zöld vécépapírt (leárazva! törzsvásárlói kártyával! blokkot kényszeresen eltesz!), halas Acanát a kutyának, meg mascarponét.
A végig nem gondolt, homályos elképzelésem, hogy a teljesítmény, kitartás, saját út, önmegvalósítás majd szerethetővé tesz, bebukott. A szeretetvágy mindenben. Hogy ha jó a cipőm, akkor majd boldog leszek (a cipőm magam választotta, senki-másnak cipő, ez fontos). Ami sikerült, az nem szerethetővé és boldoggá tett, sőt: gyanússá tett és magányossá. A csúcsokon nagy a csend és kicsi a forgalom. Plusz ezek nem is általános csúcsok, hanem az én személyes csúcsaim. Viszont megerősített, sikerélményt, én-élményt adott. Azt az érzést, hogy többé nem a világ komplementere vagyok. Hanem én teszem fel a kérdéseket. Elfújta a csúcsszél a szorongást, kételyt, komplexust, rettegést, és így jobb a világban lennem. Amikor, most például, egy kicsit nem tudom, mi merre, szóval nem vagyok boldog, akkor arra gondolok: ha nem lenne ez a cipőm, nem lenne blogom, könyvem, akármim, akkor talán boldogabb lennék? Na ugye. Nem garancia, de nélküle mezítlábas volnék.
De az a helyzet, hogy ha az ember érez, megél, interaktál, ennek van igéje egyáltalán?, akkor mindig kockázatnak teszi ki magát. És én most belementem, egymás után, többször.
És mások nem élik meg így, nekik mindegyebb. Nem is én — önmaguk, az egész, ami történik velük, egy ember, egy találkozó, egy mondat. Míg én a sziklán, ők a márkaszervizben. Ó, csak ne volnék erre ennyire rátarti. Ők az automatizmusokra bízzák, kicsit kenegetik, sumákolnak, mellébeszélnek, ilyen az élet. Sajnos, nem érnek rá.
Volt nekem ez a két szerezetesrendem, mert ezek szerzetesrendek. Szex helyett és halál, fájdalom ellen, nagyon szigorúan: az írás (mint  kemény fegyelmű, ugyanakkor szenvedéllyel űzött napi tevékenység) és a durva sport, az, ami nem tollaslabda és győri keksz, hanem az átbillenős tudatállapot, amikor a szemrésemben a veríték, és teljes belemenés abba, amitől félek is amúgy, a határhelyzetbe, és szag, és Ed tekintete ködlik csak át a gomolyon, ő van csak velem, Artemisz és Apollón vagyunk, főleg ő.
És lassan és egyszerre a való élet, az ezeken kívüli élet érdekesebbé vált, kiszínesedett, és kimerészkedtem, és jaj, én nem akarom ezt mégse. Valaki garantálja nekem, hogy korrekt lesz, és nem fog fájni.
Mulatok magamon: annyira akartad, megkaptad.
De nem rossz, nem. Azt hiszem, nem rossz. Nem lehet tudni, kontrollom nem működik.

28 thoughts on “mélabú

  1. ‘Artemisz és Apollón vagyunk, főleg ő.’

    Ezen annyira nagyot, éjszakába bele, alvó három és hatévessel mellettem, egy bolhás és egy buta kutyával az ajtó előtt, valakivel bent, mélyen, fájón tompán, félve, hogy sosem múlik el.

  2. Illuzió, igen, hogy már nem tudsz sérülni, minden volt már. De, ahogy az öreg Friedrich megközhelyezte: ami nem öl meg… És ezért is érdemes a nehezebb időkben (is 🙂 ) élni. Szerintem nálam ennek elfogadásától jönnek a könnyebb idők.

  3. “Inercia. Szép női név.”
    Azt hittem, ez csak az én gondolatom, de hát igazából mélységesen elégedett vagyok, hogy mégsem. Lejtőn eszembe jut, hogy milyen érdekes, itt kísér engem, és rajtam múlik, hogy jóindulatú lesz-e és segít, vagy nem. Vagy, hogy interaktálunk-e egyáltalán. Mert ez egy igazi szó, mármint mostantól.

    Nekem mostanában a szokottnál többet fáj, hogy másoknak mindegyebb. “Míg én a sziklán, ők a márkaszervizben.” Keserédes, sajnálom őket és örülök magamnak, ugyanakkor mégis, nehéz sokszor. Én egy kicsit máshogy: néha visszacsúszom abba, hogy bárcsak én is ki tudnám pipálni a rubrikákat, talán nem lennék ilyen fáradt, ennyire kívülálló. De persze nem akarom. De azért… de nem, sohasem. És akkor mélabú.
    Nagyon mélyen érzem ezt a bejegyzést, a cigarettásdoboz kicsiny fedőfóliájával együtt.

  4. És még: Míg én a pocsolyában, addig ők a dácsiában, viszont röhögünk egymáson.
    – Nincs sár?
    – De van.
    – Akkor?
    – Van rosszabb is, mint a sár.
    – Mi?
    – A puhányság.
    – :O

  5. “És lassan és egyszerre a való élet, az ezeken kívüli élet érdekesebbé vált, kiszínesedett, és kimerészkedtem, és jaj, én nem akarom ezt mégse. Valaki garantálja nekem, hogy korrekt lesz, és nem fog fájni.
    Mulatok magamon: annyira akartad, megkaptad.
    De nem rossz, nem. Azt hiszem, nem rossz. Nem lehet tudni, kontrollom nem működik.”

    Nehéz az élet. Pontosabban a fejünkben az a sok-sok zűrt okozó infó, szubjektív tapasztalat és benyomás. Gyarlóságunk. Meg a környezetünk, akik nem akarnak+tudnak kiemelni a saját dobozukból. Meg a genetika. Meg sok minden más.

    Igen, a vágyott cipő ritkán oldja meg a belső háborúinkat, nagy felismerés volt ez nekem is pár évvel ezelőtt, de azért komoly pozitív impulzust tud adni 🙂

    • Nem a cipőről van szó, hanem a kimerészkedésről, a reszkettető élményekről, korábbi sémáim lebontásáról és meghaladásáról. Mivel másik embert is jelent, ellentétben a cipőmmel és íráskészségemmel, edzésemmel, amelyek egyedü is megélhetők a kolostorban, itt kint nagy a fájdalom kockázata.

      • Az utolsó “cipős mondatom” már csak egy OFF plusz gondolat volt. Csak most vettem észre, hogy, félreérthetően fogalmaztam.

  6. Most (megint) olyat írtál, amitől megölelve érzem magam. Mint mikor valaki a fb-on szeretve érzi magát, csak ez nem olyan felületes, sokkal mélyebb.:)

    Azt honnan lehet tudni, hogy mások hogy? Elmondják? Azt mondják el? Annyiszor érzem, meg meg is mondják, hogy túl komolyan veszem, amit nem szokás, amiről meg elvárható, hogy komolyan vegyem, azt képtelen vagyok..általában csak elfogadom ezt magamban, másban meg azt, hogy más, nincs hozzá értékítélet. Ha mégis van, azt a saját énem kapja; néha hálát érzek, néha gyűlölöletet.. Olvastalak és legurult valami súly.
    Félek arra biztatni, hogy éld meg, mert nagy felelősség, de ha nem félnél, mi lehetne akkor?… és magadban úgyis hiába fürösztöd.

    • De szépen írod ezeket.
      A reakcióikból tudom, ahogy ők beszélnek egy kapcsolatukról, általában az emberekről, amennyi hely van agyukban-életvitelükben a törzsvásárlói kártyának, a kötelező köröknek, a kocsi szervizbe vitelének, a kisfiuk ovis fellépésének, a megéléseiknek, a szívügyeknek, a reflexióknak.
      Más ban lehet füröszteni, és az a legjobb, de másban fürüszteni _akarni_, ezt keresni, hajtani, elvárni tuti zsákutca.
      A legjobb nagyon autonóm módon, sokat érezve-gondolva, keveset elmondva megélni ezeket (nekem nagyon ritka, hogy belemegyek valami testi-lelkibe, és mindignagyon intenzív), majd könnyű szívvel, mások motivációit, érzéseit, személyiségét nem taglalva, csak a saját élményekre, érzésekre figyelve benne maradni vagy továbblépni.
      Hogy csak öröm legyen, semmi negatív, semmi túlságos elvárás és bevonódás.

    • Megéltem én, nem az, csak a reflexes találgatás, hogy mi lehet a másikban, kitalálni az énvédő stratégiát, taktikát, ettől próbálom megóvni magam.

      Nem vagyok egy főnyeremény, bonyolult vagyok, provokatív, 40 éves, három gyerekkel, és nehezen tudom kiengedni a kontrollt a kezemből.

  7. Minden megvan amit akartam, minden úgy van ahogy akartam, mégis bennem nyüszög valamiféle szorongás, hiányérzet, sírni tudnék,hogy “valaki védjen meg”. Felemás érzések, lehet a belémnevelt ne” örülj annyira, meglesz ennek a böjtje” eredményeként nekem ha valami jó akkor is rossz, mindig van egy fenyegetettségérzés bennem. Ami nem öl még megerősít-frászt! Megöl, csak belülről és lehet észre sem veszed.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s