Ősz, kora ősz, én nem félek ettől – és már a haláltól sem. Gesztenyés, ragyogó, szépséges. Néha esik. Néha taknyosak leszünk, hajnalban már hűvös van, nem hívogat, és a tó vize sem nyárlangyos posvány (megint belementem, annyira jólesett nyolc kilométer futás után! csak már okosabb vagyok, tudom, hol kell, hogy ne legyen hiszti. mindez Juli forgatási napján történt. minden kísérő unatkozik, ezért megyek futócuccban, meg napozó lepellel). Negyed nyolckor meg már homály van, de olyankor a legszebb hazafutni.
Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:
a dán ötkoronás lyukas
Mindez 2014-ben történt, öt hat hét nyolc kilenc éve.
Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.
(itt egy lista 2019-ig a futásaimról, ami nincs benne: maraton Amszterdamban 2019 őszén, még néhány ötös, tízes, 19 km…)
Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.
Igen, végig az összes maratont, félmaratont is, a két tavaszi versenyt kivéve. Ezt szoktam meg, 2002-ben kezdtem így futni. Olyan a fejemben a számolás lüktetése, mint egy háttérapplikáció. Ahogy a jógaórán a patak csobog és szeráfok furulyáznak, csak ez nem modoros. Ez józan, racionális, mint az anyai családom. Segít fókuszálni, elringat, mint a meditáció, én amúgy is furcsán bensőséges viszonyban vagyok a számokkal. Közben tudok másra is gondolni, a tájat figyelni, elmélyedni, vagy akár beszélgetni is.
Mást is számolok: lépcsőket, úszástempókat; szaunában a lélegzetemet (arra törekszem, hogy hat másodperc legyen a ki-belégzés ideje). Ha ki kell tartani, akkor jól jön ez a technika. (És el se mondom, még miket.)
A távot nem tudom, se a tempót, amikor futok, nem használok kütyüt, így a lépés a mértékegységem. Engem a futásban az a jellegzetes tudatállapot és a megszakítatlan jellege érdekel: végig benne vagyok, nem szeretek a kutya kakilása, ivás, pisilés, forgalom miatt megállni, és egy lépést se gyaloglok.
A tempóm sem érdekel, nem vagyok kompetitív egyáltalán, magamat sem akarom legyőzni. A futás élményéért futok, versenyen a tömeg és a pálya élményéért. Figyelek a testemre, és szeretem, ha könnyed és jóleső a futás. Nagy ritkán futópadon gyorsítok, ott egyébként nem mindig számolok lépteket, de tegnap például igen.
Amúgy néha gyorsítok az erdőben is, de nem esik jól, nem úgy szeretek futni. Nyugodtan nevezhetjük ezt kocogásnak amúgy, vagy lehet, hogy én nem szeretek kilépni a komfortzónámból. Nem bánom. Az a célom, vagy inkább ennek a spontán gyakorlatnak a haszna, hogy évtizedes távon, sérülések nélkül, jólesően, kiégés nélkül tudjak futni, ne legyen benne stressz, soha ne utáljam.
Nem azért írok a lépésszámlálásról, mert másnak mint módszert ajánlom: nem ajánlom, ez egyéni furcsaság.
Imádunk együtt futni. Sokan futni. Budapesten futni. Amatőrökkel együtt futni. Aszfalton futni. Nagyon tiszteljük a munkátokat, több nemzetközi futóeseményen vettem részt, és azokhoz képest is profi, ahogy a BSI a versenyeket szervezi, ami mindenre figyelme, kapacitása van. Komoly mozgalom lett a futás és a futóesemények is.
De tudnánk még jobban örülni ezeknek. Észrevételeim, négy olyan év után, amikor jó pár BSI-s eseményeken vettem részt:
reggel eső, aztán kompromisszumtalan napsütés, most derült ég a felhők mögött, a sár is eltűnt,
időben ideérünk a Népligetbe teljes harmóniában a Babalánnyal, az eső és a metrópótló ellenére,
semmit nem bonyolítok túl, nincs fölösleges cucc, aggódás, nem is nagyon koncentrálok, van egyfajta egykedvűség a futásaimban, egyszerűen csak megyek, minden olyan… egyszerű, mint már az életem,
a női energiák nem összeadódva, hanem összeszorzódva vannak jelen, komolyan mondom, ez létezik, és Julis is érzi, ki is mondta, Bővebben… →
Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.
Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.
Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.
Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!
Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!
Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:
Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.
Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.
Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:
csak az írja
Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.
Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).
Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.
És min múlott? Nem futottam én olyan sokat a kettő között, és előtte sem. És (ezt csak ma tudtam meg, amikor G. kinyerte és átnyomta az adatokat:) nem volt ez a Lago Maggiore sem annyira lejtős. Csak úgy tűnt.
Ami fontos, mert ettől van a különbség, nem csak mert rövidebb íven futottam: úgy maradt a beállítás (edzőterem), így indoor runninggal kezdtem, az időt már mérte, közben állítottam át outdoorra, és a végén elfeledkeztem róla, csak később kapcsoltam ki. Ezért több az időm.
Ez itt a berlini félmaraton, hatalmas tömegfutás, nagyon szép útvonal, április 7-én:
Ez a Lago Maggiore félmaraton, Verbania és Stresa között, sokkal kevesebben, nagy nyugi, április 14.:
Látszik a pisilésem! Aza fehér csík. Egy volt, 12 km környékén. És ahogy szélesítek a terpeszemen, kifele lépek guggoltomban, le ne pisiljem bokám (a lányok ülve/guggolva pisilnek!), éreztem azt a nagyon egyértelmű oldalsó kimozgást: elmozdul a bal térdem. Életemben először. Ezbazmegmilyen, lefutok 12 kilométert, és pisilés közben, tökéletesen statikus állapotban megy ki a térgyem?
De nem lett semmi. Sosincs semmi. Nem éreztem.
Érdekes, mennyivel alacsonyabb a pulzusom Olaszországban a gyorsabb tempó ellenére.
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.
Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben… →
Megint az az érzés, mint akit akasztani visznek! Főleg hogy péntek reggel, repülés előtt ismét ügyesn nekiláttam a pengével a sarkamnak, mert nettó sarokkal tényleg kényelmesebb a cipő… Képzelhetitek, gyulladt, véres sebek megint, egész Berlin farmakológiája összeült konzíliumra. Nem tudom, mi lesz, kentem buzgón, annyit tapasztalatból igen, hogy futás közben nekem nem fáj semmi. Bővebben… →
De én a kedvetleneket sem utálom ám, csak a rosszindulatúakat!
Van itt még valaki? Annyi minden történik. A Julis, aki már ilyen mitikus a-Julis, ímhol, tizenegy éves lett. Van a hajában két zöld csík, mert lett. Egyébként nekem is. Rettenetesek ezek a kamaszok! (“Mama, tudod, én most kamaszodom.”)
Gyorsan megírom ezt most, mert az elmúlt, poszttalan napokban tizenkét bejegyzést kezdtem el, de nem kerek egyik se. Például lesz a “nyolc főbűn: háládatlanság” című is! Dante szerint a pokol legalján azok vannak, akik valamelyik jótevőjüknek ártottak.
Úszás helyett ma hatalmas bringakör a hegyen, sziklán üléssel, napfénnyel, eper- és sajtevéssel. Olyan vibráló az élet! Hatalmas séták, kisebb futások a kutyával. Elhanyagoltam az edzésnaplót, de a félmaratonokról már beszámolok!
Rengeteget beszéltünk és röhögtünk G-vel a napokban.
Könyv is lesz, tényleg, csak még jobb lesz. Kicsit még elbíbelődtünk vele, és szintet léptem, hogy én is jól járjak, ne csak mások. Csúszunk is emiatt. Majd mindent időben mondok!
Volt egy fotózás pénteken, drága Anita megint. És nagyon gyorsan elkészítette a képeket:
a Villa Bagatelle-ben
Tudom én, de mégis döbbenet időről időre megtalálni a nyomait annak, hogy itt sasolnak emberek ellenségesen, lecsapnak a témákra, fotókra. Valahol egész máshol engem tárgyalgatnak ki mohón, de ez azt jelenti, hogy árnyékként az itt előkerülő témákat is. Ami végül is siker, valóságos ismeretterjesztés: tíz-tizenöt júzert tematizálni hosszú távon. Bár ők úgy vélik, felszínesnek, aljasnak, érzéketlennek lenni menő. És nem csak velem szemben.
Levágtam egynémely agresszív troll fejét az elmúlt éjszakákon: kifejezett sikerélmény, hogy a nagyon szemét, valós kilétüket gondosan titkoló, bármire képes alakoskodóknak is a nyomára lehet jutni, nem kell hozzá semmi extra, nagy ész se, sok idő se. Komplett fórummonstrumokat tartanak rettegésben. Beledöbbentem a felismerésbe, miért nevezik zsindexnek az indexet – évtizedes történet felgöngyölítve. Az illető legalja mocskolódó, egyszer emiatt be is verték a képét (nő egyébként), akkor a nehézfiúkról leszállt, most nőket, köztük engem gyaláz a bevált és megszokott eszközeivel, nem tud lejönni a napi gyűlöletadagról. Nem ő egyelt a legdurvábban, de éreztem, hogy ő az igazi nagy falat, vele valami nagyon nem stimmel, ő nem csak poénkodik, neki van igazi szégyenfoltja. Ennek nyomait láthattátok a fejlécben, és azt is tudom már, kicsoda a másik, feministák nyomában gyűlölködve lihegő, a Fütyizörejről is ismert Abszolút Igazság. A zaklatóim egyformák, rettenetes, puha, behízott, maguktól elszállt, terméketlen férfiak, ilyenkor mosolygok. Most erről nem tudok többet írni.
Nagyon álmos is vagyok, de várható az összeszedett poszt még a héten. Menjetek sétálni, kocogni, bringázni!
Vé vált a futás. Végre. Egy kicsit gyorsultam is. Pedig évek óta azt gpondolom, le fogok vele állni. Nem vagyok jó futó, és van egy sor más mozgásfajta, ami jobban pörget, vonz, hív, mint a futás.
Ráadásul a Zúzmara, amelyen tegnap 10 kilométeren indultam, a legundorítóbb itthoni verseny: kanyargós, összevissza, szűk útvonal, torlódás, külvárosi lehangoltság, hó, latyak, és alig látni félisteneket, rengeteg viszont az amatőr, túlbonyolítós, éremtől izguló stb. kocogó.
Ekként élvezzük, és nagyon jól szervezett verseny ez is. Már nem vagyok meghatott a rajtban, nem ér meglepetés, nem eufória a cél. Egyszerűen volt erőmegélés, jelenlét, közben jó.
A futás már nem megterhelő, nincs mélypontja, ott vagyok fejben, megszoktam. És a lényeg: nem fáj, nem sérülök, hozzáerősödtem.
Ezzel biztatok mindnekit, aki nem szánta rá még magát. A futás alapmozgás! Tavasszal is lesznek versenyek, miért ne neveznél egy hetes vagy egy tízes távra április 13-án a Vivicittán?
Sok sűrű téma után egy kis visszatekintés: család, élmények, sport, a ritkábban kitett képek közül. Megmutatom az életemet, kedvenc hangulataimat és tárgyaimat. Van, hogy profi a fotó, máskor az a lényeg, ami rajta van. Bővebben… →
A minap azért alaposabban megnéztem az új Apple Watch-ot, amíg töltötték a szerkezetemet (a macbookomat, szívességből, pár percig), mert én úgy vagyok puritán és minimalista, hogy közben nagy rajongója a menő és drága tárgyaknak is, csak nem szoktam a tárgyakat lefotózni.
Van ilyen geek típus, aki jól keres, és imád érdeklődni, elmélyedni abban, ami pénzért megvehető és az adott tevékenység köré van építve. Az ideális fogyasztó. Rájuk épül az iparág.
Dagadt Köcsög például írja is, hogy amikor futni kezdett, vágyott sokat költeni valami új hobbira, azon az igazi geek, kütyümániás módon, izgatottan nézegetni a műszaki adatokat: az egyik mit tud, de bezzeg a másik!, fórumozás és csoportok, fogyasztói vélemények, mi mennyibe kerül. Vitatkoznak, szakértenek. Bővebben… →
Futni jöttem Madridba. Mindjárt az érkezés után, másnap reggel meg is volt a félmaraton. Napfény, történelmi épületek, csupa nő, közösség és énerő:
Életem legjobbját futottam (a korábbiak: 2:34 2016 nyarán; idén tavasszal a Vivicittán 2:32:01, most szeptemberben a WizzAiren 2:35:09, itt pedig 2:27:11 – előny a pálya és a viszonylag jó terep, a jó idő, hátrány a taknyosságom).
Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották.
A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
Nem találkoztam szexizmussal, sem semmilyen visszás jelenséggel. Sok férfi csatlakozott be rajtszám nélkül, és egészen megható módon támogatták, húzták végig a távon a partnerüket, akiknél jobb futók voltak.
Rengeteg meleg és leszbikus pár is van mindenhol, az itteni Pride a világ egyik legintenzívebb fesztiválja.
A futás persze csak a turizmus ürügye, akkor már megnézzük a várost. Egyrészt remek futótársammal, Orsival vagyunk itt (eredetileg olvasó, de már többször elegyedtünk európai városokban és futottunk is együtt), aki kulturális élményekben és a gyakorlatias teendőkben is ideális partner, másrészt a Legjobb Európai Városok túrasorozatunk újabb állomása ez Balázzsal és a gyerekekkel, amelyet még 2013-ban kezdtünk (a korábbiak: Barcelona, Sitges, Milánó, Bécs, Tromsø).
Most is szép lassan, magunknak szerveztük meg a nevezést, repülőjegyet, szállást, végül és itt a programot, amely sok sétából áll és a múzeumok zárás előtti, ingyenes két óráira alapoz.
Madrid tele van parkokkal, a parkok pedig ragyogó színekkel, örökzöldekkel és pálmákkal.
Vasárnap este bejutottunk a Pradóba, és ott megnéztük Dürer önarcképét, Ádám és Éváját, Goya életművének javát, a sötét korszakát is a Saturnnal, meg a koraiakat, a Meztelen Maját, Rubens A három gráciáját.
Goya néha tunya volt ráírni a nevét a festményeire:
Másnap hosszan sétáltunk a királyi palotához vezető parkban. Sütött a nap, végre megjelentek az addig hiányolt madarak, és akkor már miért ne papagájok?
szolmizálni tanítja őket
ez pedig a palota távolról
Este a modern művészetnek hódoltunk a Reina Sofíában. Megnéztük a Guernicát:
Aztán Mirót, Dalít, és sok André Kertész fotót.
Az a jó ezekben a napokban, hogy ha nincsenek az otthoni hétköznapi teendők, akkor együtt nézünk új dolgokat például Lőrinccel, arra reflektálunk, előjönnek mindenféle, régebbi megbeszélnivalók, elmondatlan sztorik, filmélmények, és nagyon közel kerülünk egymáshoz.
Lőrinc mint felnőtt és világpolgár, önállóan vásárol, angolul megkérdezi, merre van a tejszín, mire is a kasztíl dolgozó a leglendületesebb spanyoljával elküldi a fogkrémek felé. Nagy anekdotavadász a fiam.
És kivirult a csacsipacsi üzletág is, fázás ellen pompás, íme az újak:
80 százalék a küszöb. Ha nem éred el, megy érted az albán maffia. Az én élményeimhez, érdeklődésemhez kötődik az egész – na de te is ahhoz kötődsz, barátom.
Take Our Quiz!
Futok (kocogok) padon, erdőben, aszfalton és versenyen, volt három félmaratonom és egy teljes, gyötrelmesen lassú, de végigfutottam mind. Mellette pedig – mert inkább vagyok újságíró, mint futó – figyelem a futáshoz kapcsolódó tartalmakat, egyéni blogokat, az amatőr futós portálokat és a versenyszervezést is, mondhatom, hogy évek óta. Néha azt gondolom, hogy ne legyen már véleményem, hiszen bennem nincs az a szenvedély, ami a többi futóban, pontosabban: bennem a mozgás iránt van, a futás csak az egyik fajtája. Máskor meg szisszenek. A következő visszásságokat vettem észre: Bővebben… →
Az volt, hogy valami szalonrasszista mondatot engedtem meg magamnak edzés közben, amikor feltűnt egy csodaszép étcsokoládészín férfi, erre Esther The Body
szóval ő
felidézte a taszári poént. Itt hallhatjátok, 7:14-től Mariska néni történetét. Bővebben… →
Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották.
A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
ez pedig a palota távolról
csak az olvassa. én szóltam 