az egyenlőtlenség formái 20.: addig jó fej

Amíg úgy mennek a dolgok, ahogy neki megfelel. Amíg nála van a kontroll. Addig demokratikus, figyelmes, nyugodt, gyengéd.

Aztán történik valami. Nem is az, hogy megbántod, veszekszel, vagy türelmetlen vagy. Egyszerűen jelzel vagy kérsz valamit, hogy fáradt vagy, vagy inkább máskor, hogy valami nem volt jó, legyen másképp. Ami előfordul.

Megdöbbent a reakciója.

Egyszerre megváltozik. Bővebben…

jó neked?

T., k. és b. olvasóimat arról tájékoztatom röviden, ám sok szeretettel (a b.-ket kevesebbel), hogy a blogon vannak kommentelhető oldalak is.

Az oldal olyasmi, mint a bejegyzés, csak oldal a neve, nekem külön van a szerkesztőmben, és a linkje nem tartalmaz dátumot. Olyasmi, mint egy rovat, és nincs olyan percjellege, mint a bejegyzéseknek.

A blog részei:

  • link a címmezőben

  • olvasó

  • kép

  • bejegyzés/oldal

  • komment

  • megosztógombok

  • kiömlött kávé

  • troll

  • hajszálak a billentyűzeten

Viszont az oldalak hozzászólásait nem mutatja a főoldalon a legújabb hozzászólások listája, ezért nem pörög annyira a beszélgetés.

A fejléckép alatti menüben kint vannak ezek az oldalak:

ti írjátok: könyv

ti írjátok: aktuális

ti írjátok: film

ti írjátok: jó nekem!

ti írjátok: zene

A visszajelzések szerint a jó nekem! sokaknak motiváció és remek, konfliktusmentes, bloggerfüggetlen beszélgetőhely. Házigazda: semese.

testi

melléknevek sorozat 12.

-i képzős melléknév

Az ember a gépén nagyobbrészt ír vagy fordít, de amikor e tekintet még vagy már üveges, akkor, szigorúan kávé mellett csak nézelődik, amíg a kakas nem kiált. Régen véleménycikkeket olvastam, a csömörig, meg társadalmat, filmkritikát. Mostanában ismeretlen emberek testéről olvasok. Miért érdekel engem ennyire a test? Bővebben…

az olvasó presszionál

Definiál. Minősít. Ne tegye. És mivel nem tudja, milyen nekem, ne mondja meg, hogy nem úgy kéne reagálnom.

Általában úgy érzem, a kommentelés az olvasók bulija egymás között, illetve a szövegek írása és a technikai üzem után nekem kevesebb figyelmem marad a kommentekre. Ezért vagyok jóindulatú és közönyös: a sokféleség amúgy is önérték.

Sok értelmes, jóindulatú olvasóm elsősorban a poszt és az értelmes komment miatt van itt, ő maga is ilyeneket ír, de az is élmény neki, hogy ekkora faszok is vannak? Az antropológiai egzotikumok.

Profinak kéne lennem, rinocéroszbőrrel, de elárulom, hogy ember vagyok, és nem akarok úgy kattintani a blogomra, hogy kellemetlen, illetéktelen, nyomasztó, amit velem kapcsolatosan írnak ide olyan információk alapján, amelyeket innen tudtak meg és a maguk szakállára értelmeztek, elózva, ellenem.

Nem kell, hogy egyetérts. Egyáltalán nem várok ilyet. Nem is nagyon érdekel. Szeretetet se várok, következésképp nem tudsz ezzel zsarolni. Kommentet se várok.

Ha mégis: írd le a véleményed. Mesélj magadról. Érvelj. Kérdezz. Viccelj. Hozz be új szempontot. Linkelj akárkit. Csóváld a fejed a lúdtalpasok/szakállas férfiak//pirézek miatt. Bármi…

De ne használd – a blogom minősége és iránya által összehozott – olvasottságot arra, hogy engem lenyomj. Azaz: te tűnj okosnak velem szemben, rólam derüljön ki, mekkorát tévedtem/milyen sznob vagyok/mik a titkaim/te mekkora áldozat vagy, és főleg arra ne, hogy rámmondj mindenfélét, kellemetlenkedj, vádaskodj.

Csalódhatsz bennem, nyugodtan. Nem szavatolok azért, hogy minden tetszeni fog, mindennel egyetértesz – csak azt fogadd el, hogy én így látom. Nem csak odakenem, én a szöveget egész nap formálom, álmomban is. Negyven évem van abban, hogy így gondolkodjam és írjak. Nem felelek az elvárásaidért, a szövegeim benned születő értelmezéseiért. Igyekszem pontosan fogalmazni. Az értelmezés a te dolgod és felelősséged.

Azt szeretném írni, amit gondolok, következetesen és basztatások nélkül. A tévedéseimet magam szeretném belátni. A kommentszabályzat jegyében írókat tisztelettel kezelem. Sok apró szúrást elviselek, de általában arra kérek mindenkit, hogy a beszélgetés nyugodt és tiszteletteljes legyen. Ha te intenzíven reagálsz, és arra én válaszolok, akkor ne mondd, hogy jobban kéne tűrnöm a más véleményt, mert te kezdted. És nekem meg az a véleményem, deal with it. Gyávaság akkor kiabálni, amikor visszakapod. Te nem vagy a helyemben, nem tudod, milyen ezt a blogot írni, mennyit kapok mindenfelől miatta, talán más alkat is vagy. Ne minősíts!

Tűröm, sőt: a sokféleség érték. Egyik véleményt nem érzem a másik ellenségének, és nem szeretem, amikor odáig egyszerűsödik a kérdés, hogy két oldal van, és vagy-vagy. Tűröm, és válaszul leírom a magamét. A komment tartalma nem zavar, még rasszizmus is maradt a blogon, meg nemierőszakáldozat-hibáztatás. A stílus és a személyem minősítése, valamint az olvasó téves szerepértelmezése az, amiért szólok.

Ne taszigálj át engem a vállalhatatlan oldalra. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy meg vagy döbbenve, mert mást vártál, másnak hittél, a korábbi posztjaim – szerinted – mást állítanak. Ez nem tartalmi érv. Ez sima zsarolás, azért jössz ezzel, mert nincsen valós érved. Ez a te térfeleden történik, a te értelmezésed és a saját meggyőződésed mondatja veled. Neked kell elfogadnod, hogy én a jelen témát így gondolom (nem úgy, mint te, nem úgy, mint akiket még olvasol, nem úgy, mint a múltkor, egy hasonló, de lényegileg más témában). Legalábbis: efféle kérdéseim vannak. A fejlécben nemrég az a mondat szerepelt, miután szembesültem egy “következetes” blog visszásságaival, hogy “nincs eszme, nincs értékrend, csak jó mondatok”. Annak, hogy szerinted egy újabb írásom ellentmond egy régebbinek, vagy a blog – általad lepárolt – értékrendje, iránya, tartalma ellentétes az új poszttal, többféle oka lehet. Egyik sem ijesztő:

  • változnak az idők és a gondolataim
  • más témáról más a véleményem, nem egységes
  • az eredeti irónia volt/vendégposzt
  • nem az elvhűség és következetesség a lényeg, hanem a folyamatos intellektuális erőfeszítés
  • te félreértetted a korábbit, vagy a mostanit, vagy mindkettőt (mármint azt, hogy én mit állítok bennük)
  • a mozaikdarabokból csak a téged visszaigazolókat látod
  • nincs is ellentmondás a kettő között
  • ennyi mindent gondolok egyszerre, gondolatkísérlet, hangos brainstorming
  • nem kell mindennek, főleg egy ilyen percműfajban született ezerkétszáz írásnak egymáshoz illeszkedőnek, tökéletesen egy irányba mutatónak lenni (nem is lehet).

Nagyon könnyen tudnék olyat írni, ami mindig és mindenkinek helyeselhető volna, amitől általánosan szimpatikus lennék, mert ha valamihez, ahhoz kivételes képességem van, hogy átlássam, mit szokás gondolni, mondani, milyen egy Liberális, egy Anya, egy Feminista, egy Özvegy, egy Jótét Lélek. Tudom, hogyan lehet meghatni az embereket, hogyan lehet könnyű szolidaritást építeni, szörnyülködni azon, amin szörnyülködni szokás, és eltitkolni azt, ami cikis. Ehhez bizonyos témákat kerülnöm kellene, be kellene építenem egy általam nem kedvelt szókincset, néhány nagy igazságot mondani, aztán ismételgetni, igazodni egy konszenzushoz (mások véleményéhez), és akkor lehetne háromszor ennyi olvasóm is. De nem ezt választottam, mert az nekem kevés és közhelyes volna, meg színjáték is.

Nem fogok például azon siránkozni, hogy középkorú, családos emberek “egyik napról a másikra elhagyják a családjukat, mert megunták a társukat, és sajnos, mindenki lecserélhető”, pedig néha éreztették velem ilyen helyzetek elszenvedői, hogy ezt várnák tőlem mint “nőpárti blogotól”. De mit csináljak, ha a fenti idézet szerintem nem igaz? Ha egyszer a “szépen élnek” házasságot, mely a társadalom sejtje, továbbá az utódok felnevelésének biztonságos burka, a jelen, kiüresedett, lélektelen formájában nagyjából mindenestül kudarcra ítélt vállalkozásnak tartom, definícióját hibásnak, résztvevőit pedig szembe nem nézőnek, önérdekeket patetikusan magyarázóknak, képmutató egoistáknak, és igazi szeretet és méltóság híján levőknek?

Szeretem azt írni, amit tényleg gondolok, ellentmondásostul is, akkor is, ha zavaros. Szeretem a sokféleséget, a nehéz kérdéseket, a saját kételyeimet. És szeretem, hogy neked más a véleményed – amíg nem játszol vele sarokbaszorítósdit, és nem itt akarsz hatalmaskodva a bloggernél nagyobbnak kinézni. A sokféleség amúgy önérték, egy plurális, hosszú kommentvita pedig a legjobb, ami a bejegyzés alatt történhet.

A je ne suis pas charlie című bejegyzés legelején elismerem, hogy nem tudok eleget a témáról, és é nem leszek hirtelen szakértő, csak mert most mindenki ezt a történetet véleményezi, ezért nem megyek hozzá közel. A szöveget a magyarországi reakciók felszínes és hamis volta, az a bizonyos gyomortáji nyüszögés ihelette (hogy lett hirtelen ennyi elkötelezett liberális, a szólásszabadság és a kritika jogának védelmezői, akik tegnap még egy ártatlan mondatért akarták felkoncolni kommentelőtársukat? és ma is ezt akarják!). Továbbá az iszlámról való általános, nagyképű és felületesen megmondós véleménynyilvánítást bíráltam benne, illetve arról a félelmemről is szól a poszt, hogy a megtámadott európai közösség (?) összezár, önigazoló, bizalmatlan és idegengyűlölő lesz. A többi mind kérdés, gondolatkísérlet volt, illő tisztelettel figyeltem a nagyobb tudásúakat, és korrektül válaszoltam.

Basztatás, minősítés, látszólagos jóindulat mögötti szúrás ne legyen ezen a blogon.

Nem akarok mentegetőzni, magyarázkodni, sarokba szorítva lenni. Nem akarok ideges lenni. Nem akarok eltompult lenni. Érzékeny akarok lenni, és szeretném merni kimondani, amit tényleg gondolok. Legyél ebben partner, és írd le a magadét. De legalábbis ne kösd e szekér kerekét. Kösz.

hogy lehet ezt kibírni 2.

A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.

Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.

Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.

A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.

Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.

De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.

Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Ha én nem figyelek és gazdálkodom jól az erőimmel, akkor tuti az elmeosztály. És ezt nem engedhettük meg magunknak, mert ha én nem vagyok, akkor semmi sincs, nincs család, nincs betegápolás.

Bővebben…

hogy lehet ezt kibírni 1.

Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.

Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben…

je ne suis pas charlie

Nem vagyok Charlie.

Azon egyszerű okból, hogy három napja még nem tudtam, ki Charlie. Illetéktelennek érzem Charlie-nak lenni, hangosan gyászolni.

Ezért inkább hallgatok, olvasok, elgondolkodom. Bővebben…

őrjítő

Négy éve írtam.

melléknevek sorozat hány is?

de meg mindenféle

Hát ez ilyen vegyes lesz, tök álmos vagyok, és nincs kávékapszulám. Egész nap rohangálok, semminek nem érek a végére, Julis csodaszép csizmája beázós, térdig ér a hó, valami négy napja nem mostam, iszonytató hideg van, jegesmedvék menekülnek a mélyhűtőbe, és éleztetni kell a fűrészláncomat. Azonban voltam manikűrösnél (rövid, ezüst, és még egy op-art gyűrű, fekete, zsírkő), kozmetikusnál (kedves olvasónknál), és a kiadós testmozgás sem maradhat el, mert nélküle kibírhatatlan a tél, és ma gyöngyözően fogok kacagni, vagy mozi vagy valami húsétel és anekdotázás G-vel.

Elkezdtem egy olyan bejegyzést, hogy mondatok, amelyektől megőrülök. Nem megy a frappáns befejezés: ez egy véghetetlen (van ilyen szó?) poszt, mert kétnaponta ismerek rá valami újra, hogy jé, ez is, nyelvi/intellektuális rövidzárlat, vicsor, szomor, nyöször — basszus, milyen emberek vannak! És mind egyforma.

Alapvetően három kategóriába oszottam a versenyzőket: Bővebben…

a moccanás odalent

Komment jött az évek meg csak telnek című, kiemelkedő olvasottságú posztra.

A nők általában nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szépségük múlandó. A legtöbb csaj 20 évesen azt hiszi, a férfiak mindig úgy fognak rajongani érte, ahogyan akkor – aztán 30 fölött jön a hatalmas csalódás, hogy hirtelen a kutyának sem kellenek. Illetve igen, de már nem a sármos milliomos playboy-oknak, hanem

Bővebben…

az évek meg csak telnek

Élet csak egy van, a fiatalság elröppen, semmi sem tart örökké. Köbö ez az egy biztos. Hiába tiltakozol. Ezzel nyomasztanak mindenhonnan: hogy a fiataloké a világ, hogy a férfiaknak a fiatal nők tetszenek, hogy lóg a melled, ragyás vagy, hogy ezek visszafordíthatatlan változások, hiába erőlködsz botoxszal és implantátummal. Hogy nem kellesz már negyven évesen sehol és senkinek.

IMG_0212_resize

Régóta figyelem, hogy milyen hévvel pörölnek ezzel az egyszerű ténnyel sokan, meg ijesztgetik vele a másikat.

Bővebben…

tűrhetetlen

melléknevek sorozat 10.

ez egy fosztóképzős melléknév

a tűrhető antonimája

de erre még visszatérek

Volt idő, amikor én is egyszerűen gondoltam ezt. És nem csak a mások életéről, hanem — főleg — a sajátomról. Önismeret, őszinteség, bátor döntés. Konfliktusok árán is, igen. Hogy is lehet másképp? Van, hogy elszúrjuk, de akkor újratervezés. Mert csak egy életünk van, és az évek könyörtelenül mennek, meg azért is, mert hazugságban, abban, ami lehúz, nem lehet létezni. Az ember mélyen, belül egyértelműen érzi, hogy hogyan szeretne élni. Hogy jó-e neki a jelenlegi helyzet, vagy nem, és ha nem jó, akkor szembenéz, dönt, vállal, változtat. Tudja, mi van. Tudnia kell, mert valami belülről suttog, bököd, kiabál. Erről szól a világirodalom és az összes film. Hova megy Nóra? Három gyereke van. Mégis megy. Hát nem?

Hát nem. Bővebben…

2014-ben…

 

…feküdtem a galérián a piros laptop előtt fekete, kék és fehér lepedőn. Ötösével ittam az illyt. Rágtam a hajam. Kínlódtam. Oviba mentünk biciklivel, hegynek fölfele. Rügyből lomb, lombból avar, avaron hó. Bővebben…

kiábrándult

melléknevek sorozat 9.

a melléknévi igenevek gyakran melléknevekké kövülnek

Társasági lény vagyok, sok barátom van. Sokat köszönhetek az embereknek, a legtöbbet a szüleimnek, tanáraimnak, kollégáimnak és a barátaimnak. De van, akit csak egyszer láttam, és rám terítette a köpönyegét, amikor fáztam. Csak úgy. Az altruizmus is ösztön, írta Csányi Vilmos is. Én is segítek, akinek csak tudok. Szívesen elbeszélgetek akárkivel, lett légyen az a tisztítóban a kedves fiatalember vagy a virágárus néni. Úgyszólván filantróp vagyok. Hogy is lehet családi kapcsolatok, barátság, szerelem, ismerkedés és beszélgetések nélkül élni? Az emberek csodálatosak, csak tudni kell őket kezelni. Mindenki panaszkodik, hogy ez emberek milyen önzők, kétszínűek, érdekvezéreltek, pedig Bővebben…

kellemes

melléknevek sorozat 8.

— nem volt internetünk 22-én délelőtt 11 óra óta, ÉS NAGYON JÓT TETT —
Nem, nem boldog és főleg nem áldott.
Évekig szóltak a fejemben az Átszellemültek. Tudjátok, hogy sok — és többféle — vallásos hatás ért gyerekkoromban, nem csak bibliaismeret, hanem dallamok, lelkiség, szertartások is. Én annyi tanulságos moralizálást hallgattam végig kiskoromtól — prédikáció, “sajnos, manapság” önigazolás —, hogy mindig szorongtam: lelkesebbnek, átlelkesítőbbnek kellene lennem, jobban megélnem a karácsonyt, magamban is, és főleg abban, amilyen ünnepet a gyerekeimnek teremtek. Valami közösségi, mély érzésű, istenes karácsony kellene, és azt nekem kellene létrehoznom erőből. Nem ilyen kajálós-lustálkodós-dologias karácsony ám.
Ezt is letettem. Nem szaggat már. Annyi lelkiség van, amennyi lenni tud. Annyi, hogy habot verek (túrós rétesbe), ott állnak kissámllin a pult túloldalán, és közben kiugrik belőlem a 327. dicséret: Ó, jöjjetek, hívek…, csak úgy, és engem is meglep, hogy tiszta és erős a hangom még mindig. De megint nem bírom a végét egy levegővel. Hogy felejthetem el, hogy a refrén virtuóz. Mindig elfelejtem.

Bővebben…

körültekintő

melléknevek sorozat 7.

Ma csak rövidet írok, mert fáj a bicepszem, nem annyira szoktam még meg az új kontaktlencsém, és fáraszt a gépernyő, meg aztán látom én, hogy a beigli, anyósa megérkezése meg az izzósor kigabalyítása köt le mindenkit úgyis, csak fél szemmel olvas blogot. Én is még fenyőért rohanok, és kávét is kell vennem, hogy aztán kedden már lazulás jöhessen: Bővebben…

féltem tőle

Mostanában írtátok, hogy féltek. Ez is csokorban jött most.

A láncfűrésztől, a súlyzóktól, az új életetektől.

Én is féltem. Néha még most is félek.

Nem tudjuk, milyen, míg nem vagyunk benne. És amikor benne vagyunk, akkor erősek vagyunk. Netán annyira erősek, hogy kimondjuk: ez nem való nekünk (ami nem keverendő össze a “kétszer voltam németórán” lustaságával). Bővebben…

morális 1.

melléknevek sorozat 6.

(lesz egy másik fajta morális is) (talán)

(meg hét főbűn utolsó kettője)

(meg együtt jobb közös olvasás, inkább, mint hogy a reszkessetek, betörők előtt túrjátok a fenyőszagú szobamelegben beszáradt orrotokat)

(és interjúk is lesznek életteli nőkkel)

Az van, hogy az emberben fel-felsejlik, de ha nem, gombotz figyelmezteti, hogy nem szabad a jólétet fitogtatni (talán: jólétben sem élni?). Nem lehet itten dúskálni, amíg mások éheznek. Nem etikus. Bővebben…

a láncfűrészem

Hát megérkezett.

M-AKKU_MSA200C-I001_p1_1.jpg

Egészen extrém élmény, hogy lett. Vicces, erős, életszagú.

A fűrész szükségessége úgy merült föl, hogy Bővebben…

sportos

 

melléknevek sorozat 5.

Sportolok.

Sokat.

Látszik.

Jó nekem.

Vitázom itten a belgyógyászommal. Bővebben…