kellemes

melléknevek sorozat 8.

— nem volt internetünk 22-én délelőtt 11 óra óta, ÉS NAGYON JÓT TETT —
Nem, nem boldog és főleg nem áldott.
Évekig szóltak a fejemben az Átszellemültek. Tudjátok, hogy sok — és többféle — vallásos hatás ért gyerekkoromban, nem csak bibliaismeret, hanem dallamok, lelkiség, szertartások is. Én annyi tanulságos moralizálást hallgattam végig kiskoromtól — prédikáció, “sajnos, manapság” önigazolás —, hogy mindig szorongtam: lelkesebbnek, átlelkesítőbbnek kellene lennem, jobban megélnem a karácsonyt, magamban is, és főleg abban, amilyen ünnepet a gyerekeimnek teremtek. Valami közösségi, mély érzésű, istenes karácsony kellene, és azt nekem kellene létrehoznom erőből. Nem ilyen kajálós-lustálkodós-dologias karácsony ám.
Ezt is letettem. Nem szaggat már. Annyi lelkiség van, amennyi lenni tud. Annyi, hogy habot verek (túrós rétesbe), ott állnak kissámllin a pult túloldalán, és közben kiugrik belőlem a 327. dicséret: Ó, jöjjetek, hívek…, csak úgy, és engem is meglep, hogy tiszta és erős a hangom még mindig. De megint nem bírom a végét egy levegővel. Hogy felejthetem el, hogy a refrén virtuóz. Mindig elfelejtem.

Be kell vallanom, szeretem a dologias, egyszerű karácsonyunkat. Ki merem mondani, hogy bőségtudattal élek, ami azt is jelenti, hogy élvezem a Dolgokat, a fizikai valóságot, attól kezdve, hogy kiviszem a szemetet, a súlyzó súlyán át a lazackockákból álló reggelimig. Az egészet, a létezést —. a tárgyakat lelkesítem át. Vagy engem a tárgyak.
Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szivemben boldogok a tárgyak.
Azt az egyszerű összefüggést sem szégyellem már, hogy ha több pénz jut ajándékra, jobb kajára, valóban minőségi tárgyakra, igazán szép vagy legalább vicces díszekre, akkor nem olyan szorongató mutatvány a karácsony.
Kellemes karácsonyt, ezt mondta nekem valaki. Ez a nyolcvanas évekbeli képeslapszöveg…! Ezt mondta nekem valaki: kellemes ünnepeket. És rájöttem: igen, kellemes, az tud lenni.
Ma már tudom: nem véletlenül kajálósak, materiálisak az ünnepek manapság. Nosztalgiánk hamis, a mise meg nem kötelező már. Az se volt vidám, amikor kötelező volt.
Komoly okai vannak annak, hogy ez zúdul ránk a médiából. Bármi zúdulna, hamis lenne, a zúdulás teszi azzá. Nem véletlen, hogy nem jászlat és muzsikát áhítanak túlféltett és tárgyakkal máskor is elhalmozott gyerekeink, hanem kütyüt, márkásat, és igen nézik azt is, mit kapott az osztálytárs. Ez van, nem a karácsony lett ilyen, hanem az egész életünk. Mitől lenne más pont a karácsony? A boltokban Jingle Bells szaxofonon, a dekoráció egyszerűen giccs, sehol nincs az a közösségi, meghitt érzés, ami szembeállítható lenne a dologias létezéssel. A magazinok írnak ezt-azt, érződik az erőfeszítés, van még nosztalgiázás régi karácsonyokon, de ott is a süteményrecept a lényeg, és a legízlésesebb tartalom alól is kilátszik az anyagi érdek. Gyerekeink életében a lélek, a kultúra le van tudva az intézmények műsoraival, Diótörővel, egy-egy koncerttel, aztán persze van még a jótékonykodás. Nagyon ritka az olyan család, amelyben a szülők valóban meg tudják teremteni a kötelező díszleteken és a tárgyakon túl az ünnepi légkört. Valamit, ami lelki, befele fordulós, akár keresztény, akár nem. Sok családban az, ami nekem az eszményem volt, soha nem is volt hagyomány, ott mindig csak rokonjárás és kajálás volt karácsonykor. Máshol meg azt érezte meg az újabb generáció, hogy nincs már tartalma az éjféli misére járásnak. Ezért hagyott fel gyerekkora szertartásaival, ezért nem lelki a karácsonya. Azt érezné hazugságnak, ha a külsőségeket megőrizné igazi átszellemültség nélkül. Én is ebbe a csoportba tartozom. És nem gondolom, hogy nagyon üres lenne a tárgyak, dolgok bensőségessége, a jézustalan, legfeljebb jézuskás ünnep. Nagyon is meghitt, szépséges.
És persze jó az: holnap biztosan nem kell kelni, menni, otthon van mindenki. Van, aki 23-án hazautazik a szüleihez, és ott három napig, egy hétig vagy kettőig újraélheti a gondoskodást, gyerekkora hangulatát. Mások maradnak, hozzájuk jönnek esetleg. Nagy nyugi van, lehet olvasni, nincs a feszített megfelelés.
Fabrikálnom kellene nekem is, szívvel-lélekkel saját kezű ajándékokat, tudom. Nekem eléggé számottevő kézügyességem is van, de ez nem megy. (A Bezzeganyán felmerült a minap az egyik kommentben, hogy rám reagált a cikk. A két olvasótábor metszetének a figyelmébe ajánlom, hogy a bejegyzésemben nem én húzom a szám a rémületes alkotások láttán, hanem a gyerek selejtez, én csak erre reagálva írtam le a véleményemet a kézműveskedés számomra vállalhatatlan válfajáról: a túlpörgetett, nem-minőségi tárgyakat eredményező, a gyerek kreativitására pofátlanul semmit sem bízó fajtáról.)
A magazinok világa nagy átverés. Huszonötödikén belenéztem az adventi különszámba. Nagyon rég nem olvastam magazint, és ingerült lettem. Ötlettelen olvasót vár el a szerkesztői horizont, és borzalmas pénzköltés és anyagpocsékolás, ráadásul félízléstelenség is az, amire itt unszolva vagyunk. Birkulás, rengeteg silány holmi, és öko- meg újrahasznosítás felkiáltással tökéletesen értelmetlen, nem igazán szép, “technikából mindig is négyes voltam” jellegű (pontosabban: szándékoltan, bájosan tökéletlen, házilagos) tárgyak mint szívvel-lélekkel, ötletes ajándékok. Vagy ahogy alapértelmezettnek veszik, hogy karácsonykor az ember, ha nő, süt-főz. Mi mást csinálna? És ezt élvezi, és persze azon buzog, hogy legyen valami újdonság idén, csicseriborsó meg édesburgonya, nyilván, és azt majd a családja örömmel fogadja, és: megeszi.
Nos, van, aki nem szeret főzni, és emiatt feszengeni sem szeretne. Van, aki csak hagyományos ételeket, a biztonságos körben. Van, aki szívesen kipróbál mindenféle új ízt és alapanyagot, vagy egyenesen az extrára utazik. Van, aki egyedül főz szívesen, más a partnerével vagy a gyerekekkel együtt is. De ez nem lehet elvárás. Én amikor azt olvasom, hogy vond be a gyerekeket is, hadd segítsenek, vidám közös ténykedés a konyhában, akkor valami nagyon kényelmetlenül moccan bennem. Pedig szoktam velük főzni, néha így alakul, és tud annak is hangulata lenni, de hogy ezt valaki így előírja nekem, és ez legyen a vidámság, na, nem. Ismerek olyat is, aki sikítófrászt kap az ötlettől, hogy őt a konyhában, forró, kikapandó objektumok, figyelmet igénylő munkák közben ugrálják körbe, egyáltalán: ott beszéljenek hozzá. Ezért is vannak nálunk a konyhában kőkemény, részben biztonsági, részben idegrendszerkímélő szabályok.
Azt is magától értedődően állítják a magazinban, hogy a gyerekeket le kell kötni, mert a gyerekek őrjöngenek, unatkoznak, rossz idő van, a gyerekek már csak ilyenek, és akkor a nőnek “nincs más esélye”, mint foglalkoztatni őket, leleményes játékszereket fabrikálni, kesztyűbábozni naphosszat, és ez az ő dolga, és egyben öröme. Nem tudom, ebből a világképből hol vannak az apák. Hova lettek? És hol az anya, a maga igényeivel, nyugalmával. Mintha valami nem is nagyon titkolt cél lenne, hogy az anya ne is tudjon gondolkodni, elmélyülni soha.
Az ÉVA Magazin vak arra, hogy a nők nem az öltözékükkel és azok ötletes handmade kiegészítőivel vannak elfoglalva karácsonykor, nem a “kevés pénzből is sokat kihozni” egyszemélyes showműsorral, nem a gyerekek abajgatásával. Hogy a nőiesség nem egyenlő a felturbózott, újratöltött háziasszonysággal. Bejárat csak jólétben élő nőknek: az iPades, autót vezető, huszonegyedik századi, koncertre is járó, privilegizált családanyaság sem könnyebb, mint az a régi fajta. Nem lehet szusszanni. Egész decemberben sütni-főzni kell, szép ÉS finom sütit sütni, meg csinosnak lenni, meg testápolni, anti-agingről is tájékozódni, meg ajándékokat kiötölni (kezdve az adventi naptárral: minden napra valami mütyür, külön a lányoknak és külön a fiúknak természetesen, mert olyan nincsen, hogy a fiunk-lányunk ugyanannak örüljön, aztán Mikulás, végül a legnagyobb erőpróba: karácsony, mindez meghitten, szeretetben, meglepetésekkel, a rokonságnak is). Lenyűgözően “kreatívnak” lenni, meg lekötni a gyerekeket, meg takarítani, meg mindemellett tudni a kultúra és a világ eseményeiről, közben önismeretet fejleszteni, iskolát alapítani, önkénteskedni és ökofelelősséget is vállalni, fogamzásgátolni és rákszűrésre járni, eközben izgalmas társnak lenni a vélhetően ugyanolyan önigazoló és tohonya férj mellett — legalábbis róla nem esik szó, neki nem adnak feladatot, jelen is csak mint megajándékozott van. És erre az életmódra még a pénzt is legalább felerészt megkeresni.
Valójában megsokszorozták a nők feladatait, meg egy kicsit gépesítették, high-techesítették, és nagyon szép fotókkal, ugyanabban a “tedd ezt, tedd azt” modorban van ránk sózva, mint a hetvenes évek nőklapjaolvasóinak.
A nők, és ezt nem akarja észrevenni a tartalmak előállítója, nem felszólító módú igéktől hemzsegő, jópofáskodó (kábé, csilivili, secperc, pikkpakk) szövegeket szeretnének követni, nem új ételekkel nyűgözni le a családot, csak valami nyugit szeretnének végre. Az anyák is, igen, a maguk feje után lenni, olvasni, zenét hallgatni, elnyújtózni a kádban, vagy elmenni futni.
Nekem karácsonykor az az ambícióm, hogy ne kelljen semmit, és béke legyen. Lehessen aludni, bambulni, ne várjon el senki semmit, ne találjam a telefonomat se napokig. Nyilván azért van, mert én vagyok az egyetlen felnőtt, és elvadultam, de nem bírom a prést, a nyomást, hogy “jaj, elfelejtettem”, “jaj, mi lesz, ha már megvan neki az a könyv”. Nem akarok semmin stresszelni. Bőven elég feladat, hogy legyen itthon élelem, tüzelő, a számlák befizetve, legyen tiszta ruha, Babadávid fújja ki az orrát, ne szörcsögjön, vagy ha mégis, ne a fülembe, mindenki mosson fogat, lefeküdjön, és működhessek mint világot figyelő, gondolkodó, szövegeket alkotó, Lőrinccel poénkodó, zenehallgató lény. Nem hiányzik a feladat, az extra, a turbó. Nem hiányzik, hogy más megmondja, mit csináljak, és katasztrofálisnak tartom, hogy ennyien igénylik, hogy valaki ötleteket adjon nekik, és abból élnek, hogy felszólító módú igéket írnak, vagy burkoltabban szólítanak fel erre az önmagába fúlt karácsonyozásra. Vajon hányan hiszik azt, hogy a többiek ezt mind élvezik, csak őket szorongatja a feladatsor, a kötelező áhítat és vidámság?
Most írok a karácsonyunkról.
Ha van idő, elmélyedés, ha süt a nap, ha nincs internet (és nem volt, most a középső bátyáméktól írok), ha béke van, ha nem kell sehova menni, akkor nekem kellemes az ünnep. Leülök, olvasok órákig. Jó nagyon. Murakami Haruki, Miről beszélek, amikor a futásról beszélek. Ez is mióta megvan, nem kezdtem el mégse. Anita fordította. Csodálatos metaforáiból megtudjuk, hogy a japánok, különösképpen a regényírók, rendkívül fegyelmezettek, a japánoknak nagyon elemi a viszonyuk a természettel, és hogy mi az összefüggés a hosszútávfutás és a regényírás között.
Szenteste napja a névnapom is.
A Julis a legóFRIENDS adventi naptár miatt is számolta, mi jön, hányadika van, hány nap még a karácsony. Ez nagyon cuki. Jézusról kérdezget.
Én bevásároltam még 22-én délben. Féltem ettől, volt bennem szorongás. Eleve, hogy megyek el itthonról. Oviidőben mindig a rohanás vissza a hegyre, most meg nincs ovi, vagyis meg kell oldanom a gyerekeket, mert bringával megyek, és velük nem sikerül a virtuóz mutatvány. Meg aztán, mindenképpen utálom, hogy kell, hogy most kell, ezt nem lehet lekésni, és hogy ilyenkor mindenki fáért, halért, ajándékért tülekedik, és hogy egyedül kell, hogy rajtam múlik minden, nem feledkezhetek meg a kommercializált ünnep tízféle kihagyhatatlan eleméről, mert ha elszúrom, megcsalom a várakozásukat. Ők úgy tudják, hogy karácsonykor LESZ szaloncukor, fa, ajándék. Mindenki mesélte, hogy már megvan a fája, láttam a cipekedő embereket. Kattog az agyam: miért kell a fa? Aztán mégis jó, hogy van, mert belenőttem abba a kultúrába, amelynek a fenyőállítás a fő jelképe ilyenkor.
Le kell mennem a városba, és én lemegyek, ki kell választanom a tetemet (a szorongás oka, hogy tavaly 28-ért vettem ötméterest, idén terápia: 6500, három méter, nem is rossz az átlag), megszerveznem a házhozszállítást. Annyit teszek a… nem is tudom, miért, hogy magyar terméket veszek, zalai fenyőt, nem osztrákot, és luct, hagyományosat. Utána könyvtár, gyerekkönyvek vissza. Bank: megérkezett a bűnös asszony — köszöntöm Marikát, újabb betétet török föl. És biciklivel vásárolok nagybe. Nagyon nagybe. Viccelődöm a hentesnél, akinél még nyáron a faszéngrillre vettem a marhát: karácsony van, hadd egyenek. Vettem mangalicazsírt. Csirkemellet, -szárnyat, -combot, a kutyának farhátat. Jóízű levest főztem belőle.
Magam sem hittem el, hogyan jöttem haza. Sikerült a mission. Nem akarok kimozdulni most napokig.
Magunk vagyunk. Jó. A fiam jön és megy, számon tartja, mikor hol van jelenése. Híreket, élményeket hoz.
Kellemes a karácsony, mert itthon vagyunk. Sokat alszunk. Fűrészelünk, kivisszük a kutyát. Súlyzózom (fejlődés), és ugrókötelezem (látványos fejlődés). Vizet iszom, sokat. Gyümölcspürét eszem. Vettem diabetikus lisztet, meg igazán jó ízű steviás édesítőport. Rétest sütöttem, almásat pirított dióval, meg túrósat, öklömnyi mazsolákkal. Felsöprök. Felhalmozom a harminc centis kuglifát a kályhapadkán. A gyerekek átszellemülten legóznak. Ugrok 100+120+120+150+150-et. Megrövidítettem az ugrókötelet (van ilyen csavaros izé a fogantyújában), repülök vele.
Nagyon meg vannak illetődve, pedig nem csináltam nagy körítést. Emlékszem, Lőrincnek adventkor mindig sokat mesétem az evangéliumok elejét, meg külön a karácsonyfáról is. Most csak úgy megtörténik velünk, mint az időjárás. Lesz, és fontos nekik, hogy lesz, de nem én teremtem az ünnepet, rajtam kívül áll — velem is csak megtörténik, és én hagyom. Az a nagy akarás elolvadt és kifolyt belőlem.
Dávid nem is annyira érti. Nézhetünk filmet?, kérdezi gyertyagyújtás előtt. Zene szól. Összerakta a fiam a CD-lejátszót. Gryllus Vilmos Csigahéj, Szalóki Ági Gingalló, Hegyi Barbara, Kulka János és Kaláka Téli meseház, Chick Korea, Keith Jarrett párizsi koncertje, és Angela Gheorgiu-áriák. Együtt hurcoltuk be és díszítettük a fát, 23-án. Semmi talp és faragás. Beleástuk egy nagy cserépbe.
Kedvesen naiv fadíszek, UNICEF, 2004. Szalmadíszek, 2008, Jánossal vettük. Féltett üvegdíszek, 2011-2014, BUTLERS. Köztük hóbagoly, sün, alma, körte, és két szivárványosan csillogó szív. Itt vele csak egy karácsonyunk volt, 2011-ben. És gyertyák, csakis, semmi izzósor. Angyalhaj és girland sem. Házi habcsók Csillától, és antracitszürke Stühmer szaloncukor, csokoládés, a sógornőmtől.
24-én ragyog a nap. Megyek egy kört a kutyával, eloszlatom a szemetet a környékbeli kukákban, mert még mindig nem állt helyre a szemétszállítás, a szelektív ürítését meg lekéstük, legalábbis a gyújtósnak használt tájékoztató szerint. A gyerekek öltöznek, gyertek ki, kint kell lenni! A kutyának a kint hagyott, málló gyerekbútorokból kuckót épít Julis, fenyőággal díszíti. Engem hagyjatok nyugodtan fűrészelni, nekem az az ajándék (úristen, ilyeneket mondok?). Hagynak.
De hiába hagynak, a tegnapi adag után elfelejtettem feltölteni az akkut. Bejövök. Beteszem a töltőbe. Nyomok egy kávét. Beleülök a nagy fehér fotelbe, és Angela Gheorgiu Casta Diváját hallgatom.
Ez lesz aztán a karácsony legemlékezetesebb negyedórája. A kályhában csendes, szintentartó tűz, kinn felhőtlen ég, ragyog minden, nyitva a teraszajtó, jár a levegő, a gyerekek kint, és szól a belcanto, ami mai füllel csak akkor nem röhejes — minden pici giccsgyanútól kileng a szeizmográfom –, ha istenáldotta tehetség énekli átszellemülten, mint amilyen Angela. Leveszem János monográfiáját Korb Flórisról és Giergl Kálmánról, és áttanulmányozom benne a Zeneakadémiáról szóló részt, az épület eredeti terveit. Ülök a fémes bakancsomban a fotelben, megy fölfelé a dallam és vele Angela, a hisztis drámai szoprán, már legfönt van, a csúcsponton, négy negyedog kitartott eff, és akkor még megfejeli a vibratót, az kibírhatatlan, sokadszor is, mered a hátszőr, bimbók pattannak. Menstruálok, érzem a szagát, és egyszerre elönt valami képtelen boldogság, vagy inkább hála, hogy ilyen van, hogy itthon vagyok, ilyen az otthonom, hogy a kicsik kint játszanak és vidámak és pont ilyenek, hogy ropog a csendes tűz, hogy erős a testem, és lötyög rajtam a feszesként vett farmer, visszahajtott szára mélyén láncolaj és fűrészpor, iszom az etióp illyt. Benne vagyok az életemben, ilyen lett, ilyenné tettük és ilyenné tettem. Még egy kicsit teszek-veszek a konyhában, talán eszem egy kis almás rétest állva, Julisnak teát csinálok, aztán, ha megtelt az akku, kimegyek mindjárt a napfénybe, és szétkapom azt a nagy ágat, ezt így mind egyszerre tudom és élem.
Fűrészelek, fájlalom a derekam, és nyögök: jajistenem. Amikor ez a mondat kiszakad belőlem, röhögök mindig. Napszemüvegben esek neki a zörgősen száraz ágnak, úgy húztam be a sarokról, van vagy öt méter ez is, villás ág, de könnyű volt. Valami várakozás lesz bennem, ami eddig nem volt, nem is értem, mosolygok, csendesedem bele a fűrész morgásába. Egyszerre valaki belép a kapun. Nem lép persze, se most, se máskor, soha már. Az se baj. Semmi se baj már, olyan erő lett valahogy. Letenni a nehezet. Minden erő. Az új is, a régi is, az áradás és az elapadás is, a test, a szív, az elme, a cél, a megtorpanás, a visszaesés, a szerencse és a gond is, a kétely és a bizonyosság — ez mind erő. Nem hittem volna, alig hiszem, hogyan lett ez? Nem igaz, amit a magazin ír (önkénteskedés), hogy mindig csak magunkra figyelünk, és másokkal kellene foglalkozni. Befelé figyelni, erősen, elvégezni az igazi melót, nem hagyni elterelni a rutinnal, a monoton feladatokkal az igazi gondolatokat. Alkotóan nyúlni a világhoz, csak azáltal teremteni, hogy létezem. Ezt értem meg most.
Ajándék rovatunk. Ünnepünket a LEGO szervezte, amúgy a mindennapjainkat is a LEGO szervezi, elmélyülten, órákig foglalatoskodnak vele.
Lőrinc: Farnsworth House Architect felnőttlegó. Tavalyi Pocket Book e-olvasó, sajnos, azt tönkretette, erre vigyáz, megbeszéltem vele előre.
Kicsik: Julis LEGO Friends középiskola és egy lovas színező-matricás-foglalkoztatókönyv, amire nagyon vágyott. Lepkeszárnyak tüllből. Lőrinctől LEGO Friends fagylaltoskocsi.
Babadávid: LEGO Chima denevéres izébizé, én nem tudom, mi ez, ő se, de borzasztó boldog, meg egy LEGO Junior piros műanyagvödörben, épületösszezúzó szerkezet. Lőrinctől motorcsónakos rendőr, aki megmenti a szörföst. Összerakja egyedül, ügyesen.
Én a Holtomiglan című regényt kaptam Lőrinctől, a filmet láttam. A fa alá helyeztem luxusfehérneműimet. Nekem nagyon bőkezű volt a november-december. Borzasztó boldog vagyok a beruházásaimmal (Martens, fűrész, sütő, MacBook).
Csupa ropogó hóról szóló vers megy a CD lejátszóból. Tizenöt fok volt szenteste napján, délben, és gyanítom, hogy a gyerekeim nemigen fognak már havat látni karácsonykor itt a hegyen sem, csak ausztriai síeléskor.
A karácsonyi rímek közül a legszebb bizonyosan József Attila archaikus leleménye:
kis juhocska mondta, biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Mennem kell, noszo- és ösztökél a család, sok hiba van, gondolom, aztán lesz netem is lassan, holnap panaszt teszek a szolgáltat

47 thoughts on “kellemes

  1. Nalunk is kellemes volt a Chanuka. A lanyok valaszthattak hogy egy nagy vagy 8 kicsi ajandekot kernek. Iden egy nagyot kertek. a 3 evesem kapott egy jatek konyhat, aminek uuuuugy orult, hogy olyat ritkan latni. Minden egyes darabnak, meg a csavaroknak is kulon megorult. Az 5 evesem kapott egy kristaly noveszto keszletet es egy tarsast, amivel azota is lelkesen jatszunk. es kapott legot is, olyat amilyet valasztott. es mindeketto kapott szep ruhat anyukamtol, csillogo harisnyaval. A ferjem faragott gyertya tartot es minden este egyutt gyujtottuk es enekelte ki mit tudott. sutottunk egyutt fankot es volt unnepi vacsora elso este. most meg teli szunet, jatszunk kifulladasig, es igen, az enyemek nem sokaig vannak el felnott szorakoztatas vagy tv nelkul, ami elott eleg ertetlenul allok, mert nem igy lettek nevelve. most megis ez van. de ellenallok. megut a guta ha 2 gyerek egy jatekokkal fullon levo szobaban elkezd unatkozni. ugyhogy most ujra megy az onallo jatekra neveles. hogy ezt mert kell ujra es ujra. es vegre van ido baratokat latogatni, ami nagyon jo. a lanyaim meg voltak hivva karacsonyi partikra is, es imadjak az azzal jaro csillogast, bejglit, miegymast. voltunk koncerteken, pizsama partin az iskolaban, karacsonyi vasarban, chanuka gyertyagyujtason. nagyon elvezem ezt az idoszakot.

  2. 3. számú gyerek (8 éves) kapott egy csili-vili tornadresszt (versenytornázik amúgy). Nagyon tetszett neki, majd a harmadik gondolata/kérdése ez lett: “Honnan tudtátok, hogy ez a méretem?”

  3. Kellemes volt olvasni! És itt nálunk már esik a hó, lehet, hogy hozzátok is megérkezik – ami nem tudom, jó-e vagy nem nektek.

    A mi karácsonyunk igencsak elhúzódik, mert már hétfőn-kedden is ünnepeltünk az új lakásban, a szépséges karácsonyfával – mert a karácsonyfának szépségesnek kell lennie, és nincs olyan, hogy csak ilyen vagy csak olyan színű, hanem mindig minden dísz felkerül, hiszen egyenként választottuk ki őket, és egész éven át azt várják a dobozban, hogy csilloghassanak – valamint finom vacsorával, cicákkal, filmnézéssel (Öt történet az elmezavarról és a Frozen) és főleg lustálkodással és nagy sétákkal. Ha valaki megkérdezi, mit ünneplek ilyenkor, a válasz mélyről jövő és egyértelmű: AZT, HOGY SZÜNET VAN – és itthon vagyunk mindketten és nem kell semmit se csinálni kötelező jelleggel.
    Ezen felül kaptunk egymástól zoknit és vitaminokat, a macskák meg játékegeret, aminek nagyon örültek és hatalmasat játszottak vele a fa alatt.

    Szerdán már családozás 200 km-mel odébb, újabb fadíszítés, főzésbe besegítés – nálunk tökéletesen anyagias és kedélyes a karácsonyeste, a karácsonyfa belogisztikázásától és feldíszítésétől a vacsoráig. Van szilva, alma, barack és diópálinka, sokféle bor, Jäger és pezsgő, meg persze halászlé, amit a nevelőapám főzött – nálunk egyébként ez a készülődős rész úgy néz ki, hogy két gáztűzhely van izzítva, az egyik a konyhában a másik a műhelyben, anyu itt főz, nevelőapám ott, és megy valahol a padláslépcsőn egy olajsütő is, vigyázz, nehogy lerúgd, mint a múltkor! Eközben nevelőapám még elmegy a hegyre, lefőz egy-két menet pálinkát, füstöli a húst, mert nemrég volt disznóvágás, és csőgörényezi a mosogatóban a dugulást. Az ünnepi estére mindenki kimosakodik és felöltözik és a mamával mindenkit kipletykálunk és elhangzik egy csomó régi sztori, amin rommá röhögjük magunkat. A helyi papról is, hogy vallásos íze is legyen az ünnepnek. És mindenki kap ajándékot, a lányok főleg konyharuhát, zoknit, tusfürdőt, testápolót, szappant, teát, csokit, bort, és terítőt, és én ráadásul anyóséktól egy kelesztőtálat is, aminek fasza színe és még teteje is van. A vágódeszka csak hab a tortán, és lett egy szuper vastag harisnyám is. Igazából nálunk nincsenek magazinba illő körök, meg törekedés a tökéletességre az ünnepen, van minden, de nem ilyen amicsifilmesen, csak ilyen falusiasan.

    A karácsony első és másnapja kajaorgiában telik, anyu az első napon főz és süt ezer félét, amit aztán egy hétig eszik a család, mi örömmel bezabáljuk, ő meg örül neki, és a végén én mindent elmosogatok. Van rokonlátogatás és látogatók fogadása, van isteni flódni, bejgli, oroszkrémtorta, tiramisu, gesztenyetorta, grillázstorta, egy csomó sütni, aminek a nevét sem tudom, és pezsgő, bor, Jägermeister, pálinka – és érdekes, hogy se jóllakni, se berúgni nem tudok. 25-én, és miután elvonult a hadnép hosszú tömött sorban, megmasszíroztam anyu fájós lábát és megnéztük vele is a Frozent – mert az Öt történet az elmezavarról a másik gépen maradt – éjjel háromig egy szexis fanficet olvasok japán zenészekről. A luxus teteje ez.

    Most este szintén nyugovóra tért már a család, és szomorú módon egy rohadt nagy, dagadt és felettébb zajos légy kering a szobámban, a falon pedig alattomos szúnyogok lapulnak, hogy amit lekapcsolom a lámpát, nekem essenek és összecsípjék a képemet. Így aztán karácsony utolsó estéje a vadászat jegyében zajlik egy kinyúlt pólóval próbálom elkapni a legyet, és tenyérrel a szúnyogokat, csak arra ügyelve, hogy ne kenjem szét őket a nemrég festett falon – ez is a karácsony szelleméhez illő elfoglaltság.

    A legjobb az egészben, hogy még egy hétig szünet lesz, így nekem aztán addig tart a karácsonyom. 🙂

    • Mesélj erről. Milyen? Miért? Hová mész? Mit szeretnél? Mit látsz, milyen az a kristályos út?

      Nekem nagyon más az életem, mint bárkié. Attól, hogy nincs itt másik felnőtt, mindent nekem kell és lehet is kitalálnom, megszerveznem, megteremtenem, kifizetnem, és amit nem, az nincs. És ez nem az én döntésem volt, ebben is más, ez így lett, és nincs kétely, és nem lehet vele vitázni. Se szeretni, se belepofázni, se vállvetve-együtt, se összeröhögni nincs itt más, és ez nem lehet másképp. Nagyon sokra becsülöm ennek a letisztult, sok kényszert is tartalmazó, szikár valóságát. Ha már így alakult.

      Mínusz hét fok van.

      • jó ideje figyelem magam türelmesen, az igényeimet, a szükségleteimet, az optimális működési feltételeimet. tudom, mi a jó nekem (milyen étel, ruha, kikapcsolódás, beszélgetés) és hogyan. ezek alapján újradefiniáltam magam. és úgy érzem, soha nem voltam még ennyire önazonos és – hülye szó, de nem találok jobbat pillanatnyilag – önvezérelt. mások befolyása alatt nem álló.
        a környezetem egyszerűen nem fogadja el. ha megpróbálok megnyílni az un. régi barátaimnak, tele jóakarattal elmagyarázzák nekem, hogy az nem is úgy van, rosszul érzem, tévedek, én nem határozhatom meg saját magam így meg így vagy önsegítő könyveket vesznek(!) vagy a szememre hányják, hogy túlzottan megváltoztam.
        én meg felvont szemöldökkel, tágra nyílt szemmel kérdezem magamtól, miért kéne ez nekem.
        fel kéne állnom, és egyszerűen szépen megköszönni számos emberi kapcsolatomnak az eddigi közös jókat és elsétálni a francba. közöttünk már némi jószándékon kívül rég nincs semmi. engem itt már semmi nem emel, nem épít, csak rám feszül, mint egy kinőtt ruhadarab.
        és új munkát kéne keresnem hasonló okokból (folyamatban), mert jó, hogy magát a munkát szeretem, de itt beragadt a verkli és nagyon rossz helyen.
        igazából még ebből a lakásból is el kéne költözni, számos olyan hozadéka van, ami csak a frusztrációmat növeli, az energiáimat meg szívja.

        tudom, hogy nagyon más az életed, de az enyémre is ráférne egy alapos profiltitsztítás.

        csinálom? nyilván nem. én keresem, és megbeszélek még egy olyan közös kávézást, ahol ugyanazt a céltalan szópanelek egymásra dobálását fogjuk beszélgetésnek nevezni.
        elvállalok még egy kis túlórát, persze, és győzködöm magam, hogy számos jó oldala is van, hogy itt lakunk.

        tudom, hogy jó lenne nekem az összes ilyen döntés, egy cseppet sem bánnám. megkönnyebbülnék és megerősödnék tőle, kitisztulna és beforrna sok elfekélyesedett seb és még csak lelkiismeretfurdalásom sem lenne. de nagyon félek attól, hogy ezek az életem kereteinek tűnő dolgok nem lesznek, és ha leég a salak, nem marad más, csak űrmagány. kendőzetlenül és elemi szinten. most paraván mögött rejtezik, de mit csinálok, ha hirtelen élesen az arcomba üvölt?

          • Nem úgy maradok magányos, hogy egy darab ember sem az életemben, akivel válthatok két szót. Hanem, hogy azt hittem, hogy van egy “váró révem, virágos menedékem”. És szar szembenézni azzal, hogy bocs, mégse.

            • Ja, értem. Hát igen, de vajon baj, ha nincs ilyen menedék? Egyrészt ki tudja, meddig nincs, de az új már valódi is lehet – a másik meg, hogy mi van, ha nem is lesz?

            • Igen, nagyon szar vele szembenézni, de nekem megérte. Márai ír erről nagyon pontosan: Olyasmit, hogy, ha tudomásul veszed, hogy senki nem segíthet, soha, akkor nyugodt leszel, erős és magányos. Én is úgy gondolom, hogy ezzel szembe kell nézni. A többi puszta illúzió.

  4. De jó volt olvasni!
    Olyan szabadság bujkál a sorok között, hogy csoda.
    Az én karácsonyom is szabad volt, végre, életemben először!!!
    Ajándékot vettem még huszonharmadikán, elcsámborogtam a templom felé csak úgy, és bementem misére.
    Gyönyörű volt, családias, kevés ember, megérintett ott valami nem evilági.
    Nagyon-nagyon szép élmény volt, meghúzódva ott az utolsó padban, mindig tudtam, hogy Jézus rendes gyerek volt velünk halandókkal.
    Ez egy áldott karácsony volt.
    Legyen mind ilyen életem során.
    Nem csináltam amúgy semmit, salátát készítettem, sajtmártásos spagettit, meg teát, és néztem a Poirot-t.
    Anyámhoz elmentem, apámhoz nem, anyámmal beszélgettünk, lázadásból nem süt, csak brownie-t, jól teszi!
    Jó volt.

    És boldog névnapot, utólag is, Éva!
    Remélem dupla ajándékot kaptál!

    Ady Endre Karácsonya is milyen gyönyörű vers, meg az Úr érkezése.
    Meg a János király karácsonya, kedvenc karácsonyi versem kiskorom óta.

  5. Az antracitszürke szaloncukorért tegnap éjfélkor még kimentem, behoztam az ágyba megenni, nem bírtam ki, sajnos.
    Úgy piszkált a gondolat, hogy kinn van a nappaliban, olyan finom, és csak ott díszeleg.
    Még egy előkerült a konyhaszekrényből, az azért is rá van biggyesztve a fára.
    Az az önuralom jelképe.

  6. Ilyen volt minden evben gyerekkoromban: anyam szaladgalt, fözött, mosogatott, takaritott, apam “jotanacsokat” osztogatott hozza. Ezt igy kene, azt amugy, de igy nem jo, fel fog dölni, le fog esni, kifut, hogy a rohadt eletben talalom minden ev decembereben igy összetekeredve az izzoköteget, mikor en minden januarban rendesen öszehajtogatva teszem el. A feszültsegtöl vibralo levegöben egymast hergeltük a tesommal. Anyamnak estere total elege volt.
    Ennek a tompitott valtozata ment meg mindig, ha felnöttkent karacsonykor hazalatogattam, söt, ha a szüleim jöttek ki hozzank, apam akkor is a “bevalt koreografia szerint” probalkozott, de mindannyiszor leszereltem.
    Ilyen most, anyuval (apam juliusban meghalt) es lanyommal, ferjemmel: 23-an este atsütött husszeletek lehan lubickolnak a füszeres-sonkas-hagymas tejszinben, 24-en este majd fel orara a sütöbe – mennyei. Delutan közös fadiszites, 4 eves lanyom tancikal egy sort minden egyes altala felrakott disz utan, imadom. Semmi stressz. Nem baj, ha ferde, lepotyog, esetleg ripityara törik. Vidamak vagyunk, könnyedek. Utana indulas a gyülekezetbe. Születesnapja van valakinek? – kerdi lanyom öltözködes közben. Igen. Kicsi ravezetessel ra is jön, kiröl van szo. Innentöl a betlehemi törtenet reszleteinek elmeselese, utközben az autoban is, rengeteg kerdes merül fel. 24-en nem a klasszikus istentisztelet van a gyülekezetben. Ezerketszaz masik emberrel eleneklünk nehany hagyomanyos (nemet) eneket, lanyom hangosan fujja, ismeri öket az ovibol. Elönt a merhetetlen hala es tisztelet. A Földre születeseert, a josagaert, a szereteteert. Hagyomanyos templomokban ilyet elötte soha, de itt konkretan erzem a jelenletet. Könnyek folynak az arcomon, es csak köszönöm es köszönöm azt a sok aldast, amit nap mint nap tapasztalok az eletünkben. Hihetetlen erzes. Aztan a betlehemi jatek, nem ajtatosan, hanem humorral füszerezve, vidaman. A müsor vegen az aulaban egy pohar pezsgö. Hazamegyünk. Az ajandekok a fa alatt. A lanyom odaadja mindenkinek a csomagjait. Bontogatunk, örülünk, a masik örömenek meg jobban. Vacsi a sütöbe lökve, ferjem kesziti a salatat, anyu terit a lanyom felugrik az uj jatek mellöl, segit. Nincs degeszre zabalas, imadom, ahogy mertekkel eszünk, jollakasig, de nem tovabb. Kitünö a bor.
    Erzem, hogy a mindennapjaink mellett aldott az ünnepünk is. Sallangoktol es ajtatossagtol mentesen, egyszerüen, boldogan.

    • Sírok, ahogy olvaslak. Hiányzik ez nekem. Az együtt éneklés főleg, a dallamok ismerete.

      Anyám ösztökélt tegnap a bátyáméknál, énekeljek. Mondom nekik: a 327-es dicséret? Ők nem tudták (már). Pedig ugyanúgy nőttünk fel, mondjuk a legtöbb időt én töltöttem a kétféle gyülekezetben. A legidősebb bátyám azt mondta, a dallamát tudja, a szövege nem megy már. Unokaöcsém belebohóckodott, abbahagytam négy ütem után. Kissé rideg kisebbik bátyámnak ezúttal igaza volt: ha ismered, énekeld, ha nem, maradj csöndben. Végül Mennyből az angyal. Többféle komorság született, ismét kontrasztosan szembesültem, miben és mennyire különbözünk, és lassan megbékélve vélem érteni, hogy nincsen átjárás.

      • Tegnapi terveidet töröld.
        A legszebbeket is. Azokat először.
        Mire megépítenéd: ezért-azért már úgyse laknád
        s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
        Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
        Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
        a leáldozott, gyönyörű Nap után.
        Állhass tisztán a kelő elébe.

        /Fodor Ákos/

        • De szépen írtad!
          Erről szólt számomra a 2013-as év.
          2014 az újjáépítésről.
          “Ami élt: mindig föltámad”
          Annyira igaz.
          Ami valódi, érték, barátság, kapcsolat, eszme, az mindig megmarad.
          A többiért meg nem kár, sőt!

  7. Nálunk a karácsony címszavakban: pihenés, tévézés (Reszkessetek betörők huszadjára: fogalmam sincs, miért néztem meg idén is), közös játék, hajnalig netezés, beszélgetés. És mindenekelőtt evés. Ez nem zabálást, de sokat és jófélét evést jelent. A kedvencem, amikor az ünnepi vacsora után még este (khm, vagy hajnalban) válogatunk ezt-azt a megmaradt ételekből, és leülünk egy második vacsorára. Sokszor ilyenkor kielemezzük a napot (kinek mi tetszett a legjobban, mit csinálunk holnap…), vagy pontozzuk a különböző fogásokat 1-10-ig (mindig a hagymás krumpli nyer).

    Adventi naptár terén pár éve újítottam: aki igényli, annak csinálok egy nagyszerű, környezetbarát, zseniális, utánozhatatlan és személyre szabott adventi e-mailes naptárat. 🙂 Minden nap küldök valamit: érdekes link, videó, vers, képek. A legjobb benne, hogy ez nekem is szórakozás, szerintem néha jobban élvezem az összeállítását, mint a címzettek az eredményt.

  8. A fa alá fáradtan és tökéletesen beesést évekkel ezelőtt túlhaladtuk itthon. Nem mosunk már december elején függönyöket, nincs egyedi 5 órán át főzött menü. Van kis fa, mirelit hal és sütős krumpli, egy passzoló somlóhegyi a pincéből.
    Van kis ajándék a kicsiknek és egy kis csoda hozzá. Nem rendelési lista szerint tonnaszámra, egész évben mindent megkapnak Amiről semmiért nem mondanék le, hogy ketten mindig egymásnak csinálunk ajándékot. Akkor is így volt, amikor nem volt ez még trendi. De volt olyan év, amikor megbeszéltük, nem fér most bele ezért nem szakadtunk meg érte hogy legyen.
    Nem mondanám, hogy kellemes volt, mert nem jó a gyomrom amikor kimondom ezt a szót. De boldog volt és békés.

  9. Jó, hogy írsz a női magazinokról, és főleg az Éváról, mert az egyik legaljasabban támadó fajtának tartom.Amit az okosok is benyalnak. Amikor leírja, hogy lazíts, meg legyél elmélyült, de persze azt már felszólítómódban, hogy hogyan legyél, illetve a másik oldalon foodporn képekkel operálva próbálja elhitetni veled, hogy még egy degenerált is meg tudja csinálni a posírozott körtés kecskesajtos diósmézes konfitált kacsát, és nem is vagy ember, ha nincs olyan kis tüchtig lábaskád amibe felszolgálod. Illetve de. Mert a következő oldalon ott van, hogy mindannyian egyéniségek vagyunk, lábaska, és szemránckrém nélkül is, csak aztán megint lapozunk, és Tóth Sára fogászati asszisztens, kinek konfekciómérete 38-as, ott feszít a Furla táskában, és a Salamander csizmában, és minden álma volt, egy ilyen fotózás, amit azért kapott az Éva magazintól, mert megírta, hogy mennyit jelent az neki. Teljes önellentmondás az elsőtől az utolsó lapig.
    Teljesen szürreális, de az méginkább, hogy még egészen értelmes ismerőseim is remegve várják a következő számot, mert az Éva olyan más mint a többi újság.
    Anyóca blogok és társaik pedig szintén nagy mértékben meghasonult asszonyokat gyűjtenek magukba. Idegbaj a köbön, sárdobálás, ostoba és középszerű érvek pro és kontra, ócska életminőség, ami csak abban csúcsosodik ki, hogy nekem van e igazam.Bármikor. Bármiben. Bármilyen áron.
    Gyomortáji szorítást érzek Vida Ági stílusától, a homeopátiás szerektől, a tudományoskodó negédes marketinghúzásaitól, a Bezzeg Anya primitívségétől, és szó szerint iszonyodom a Mammami szektaszellemiségétől. Viszont van bennük egy közös, így kívülről nézve. (Természetesen nem figyelem őket árgus szemmel, néha egy-egy facebook ismerős érdekesnek tűnő megosztásai alapján) A KÖZÖS az az, hogy az anyaságot mindegyik egy SZEREPNEK képzeli el, és én ettől érzem ezt a szorítást, illetve ettől érzem azt, hogy az anyákat a saját baromságuk öli meg sokszor. AZ ANYASZEREP. hát basszus. a szerep, az egy negatív dolog, az egy megjátszás, az egy mesterségesen dagasztott valami, amiből előbb utóbb, de ki kell lépni, illetve kiesik belőle a színész. Vida Ági ezzel kezdi az intróját, aki ugyebár szakember, az anyaszerepről visonganak a bezzegen is, és a mammamin is. Miszerint belefáradnak néha abba.
    Számomra az anyaság nem egy szerep, nem érzem azt, hogy szerepelek a gyerekeim előtt, és nem is akarok. Nem érzek nyomást, hogy ők ezt várnák tőlem, sem az egyéves, sem a 17 éves nem szólt még, hogy kicsit színészkedjek már, aljasnak érzem ezt a feldagasztott maszlagot, amit nők gyártanak magazinhasábokon, öntanító könyveken és blogokon nőknek, mert egy idegen élethelyzet számos megfelelési kényszert nyom a nőkre, nem kellene még a szájukba adni már eleve pszichózisba, depresszióba és sárba tiport önbizalomba taszító elméleteket, szófordulatokat.
    Nagyon sokat számít a kimondott szó. még ha csak egy bénán megfogalmazott fordulat akkor is.Nem nem fogadom el a bioanyu szerepet, köszönöm nem kell a panelproli macinadrágos anyaszerep se, nem kell a Makány Márta szoknyában sütögető gyöngysoros álomanya szerep sem, és nem nem kell a kocsisort megszégyenítő tornacipős feminácianya szerep se,aki ha épp olyanja van, akkor a saját kölykeit is elküldi a bánatba.
    Nem kérek szerepeket, se karácsonyra, se semmikorra, nem szól nekem a “ne engedd hogy az életed mellékszereplője legyél” reklám sem. Egyéniség vagyok. 🙂 Jó ez így erős. De, ha az anyaszerep ér, akkor ez is ér.
    És félreértés ne essék. Nagyon sokszor kinevettek, és kiközösítettek engem, összesúgtak a hátam mögött, bántottak, csipkedtek. Nem akartam én soha hűde nagy egyéniség lenni. Főleg nem az iskolában, kamaszként. De most, hogy látom mennyi ember szenved attól, ami számomra könnyedén és egyszerűen csak egy szimpla “kösz nem”-be kerül, úgy érzem, hogy nincs az a pénz, amiért elcserélném magamat valami másra.

    Amúgy ez életem legszebb karácsonya (volt). Közös főzés, faállítás, ajándékozás, szűk, de nagyon szeretetteljes közegben, és ezért nagyon szuper ajándékokkal, és nagyon jó hangulattal. Most még van egy születésnapos agónia így legvégére, amikor is a diétás menü átcsapott fél kilós toblerónéba, én mert hát úgyis jógabérletet kaptam, és nem híztam egy dekát se. idáig.

    És bocs a hosszúért. Sokat eszembe juttattál. Helyesírás viszont zéró. Nincs bennem lencse.

    • Ez lenne a természetes.
      Mégis milyen kevesen képesek szabadon élni…
      Én a készülődést is neurózisnak érzem. Utálom.
      Mára allergiás lettem mindenfajta készülődésre.
      Talán azért, mert az ünnepek azt jelentette, hogy anyám “mindennek tökéletesnek kell lennie” szoftvere bekapcsol, apám pedig olvasgat elégedetten, és biztos hogy ebből szar hangulat és feszültség lesz az ünnepek során.
      Én az felelős anarchiára szavazok. Tégy bármit, de a másikat ne akard terelgetni a saját illúzióid irányába.

  10. Úgy volt, hogy a lányok együtt jönnek hozzánk a téli szünetben, most meg kiderült, hogy az igen sűrű szociális életük okán inkább felváltva. Úgy megkönnyebbültem…
    (A kedves is, ennek diszkréten hangot is adott, aztán elkezdett mentegetőzni, hogy hát ő nem úgy gondolta, bármikor szívesen látja őket – tényleg -, és ugye nem bántódtam meg, és nem tartom szociopata baromnak? Mondtam, hogy nem, de öten szerintem is kicsit sokan vagyunk a hálószobából nyíló klotyóra. Üdítő élmény, hogy lehetek valaki mellett szociopata én is, és viccelődhetek obszcénul a karácsonyfadíszítés alatt. Miközben persze meghatódva könnyekig, és lélekben megszületik Jézus. De tényleg.)

  11. “Van, aki 23-án hazautazik a szüleihez, és ott három napig, egy hétig vagy kettőig újraélheti a gondoskodást gyerekkora hangzulatát”-ugyanezt tettem( három nap otthon,két nap utazás )és még a havazás előtt hazaérkeztünk, szerencsére.
    Nem alakult ki bennem a karácsonyi hangulat,nem volt időm hozzá.

    Azt mondtam magamnak a blogot sem követem most, magányra ,békességre van szükségem.
    Mégis elolvastam most ezt a bejegyzést,és pontosan olyan olvasmány volt ami megfelel
    a vágyott, nyugodt állapotomhoz, és egyben felemelő.
    Tüzelek én is,havat hányok,főzök,tanulok a fiammal. De jó,hogy van még hat nap a téli szabadságból!

  12. Láttam egy filmben, hogy ha egymás tetejére raknánk az összes Legót, elérne a torony a Holdig. Meg hogy naponta több millió darabot gyártanak belőle. Mi lesz ezzel a sok Legóval, ha már nem játszanak vele? Mert készletnek megszűnik lenni pár hónap után, senki sem találja meg többé a krokodil farkát vagy a Jedi lovag sisakját. Ömlesztve kerülnek egy dobozba, és aztán? Mi lesz ezzel a rengeteg műanyaggal? Az is volt a filmben, hogy eredetileg fából készült a Legó.

    • Szerintem a legónak nem a készlet-jellegében van az ereje, hanem a kombinálhatóságában, és hogy mindig lesz, aki játszik vele. Használtan is komoly érték, van, aki hirdet és kilójával veszi. Épp most jött föl a fiam, mutatta a tavalyi legónaptárból a tűzcsapot: mindent megtaláltunk hozzá! A kérdésed amúgy érdekes, mert autóból, ikeás öntözőkannából, nivea krémből, befőttesüvegből, villanykörtéből is napi több százezret gyártanak, és ezzel nem a legót védem, hanem jelzem, hogy minden tömeggyártott termék ezt az aggályt veti fel, általában érdekes az, hogy mi lesz a (le nem bomló) tárgyakkal, mi az az életmódunkban, ami egyéni döntés, és belefér: hétgyerekes család? az illycsésze-gyűjteményem? az, hogy mi fával fűtünk? négy autó az ismerősnél? ha mindenki így tenne, mi lenne? És közben van egy csomó ember, akinek semmije sincs, nincs egy edénye, egy ollója, egy meleg kabátja. Másoknak meg leég a házuk, megsemmisül mindenük. Óceánok mélyén meg úszó szigetekben van igen sok ember által gyártott tárgy, azt hiszem.

      • Persze, egyrészt tök jó, másrészt meg azért rendesen beszoptuk a marketingjét. Én is veszem a Star Wars legókat szakmányba…. Az általad említett tömeggyártmányokkal is éppúgy nem tudunk mit kezdeni, mint a Legóval, de talán annyira mégsem fednek le széles réteget, mint az utóbbi. Minden gyerek Legóval játszik Finnországtól Spanyolországig (Amerikában talán nem). Már nem is arról van szó, hogy de frankó gyerekjáték, hanem az életérzésről, amit eladnak a gyerekeinknek. Nekünk meg az Ikeában adják el, tök mindegy. Azzal pl., hogy ott párhavonta cserélgetik a termékcsoportokat, arra ösztönöznek, hogy ebből is, abból is vegyünk. Csak mert elhitették velünk, hogy attól nekünk jobb lesz. Aztán a halom meg nő a Holdig. Mi a frászt kezdünk ennyi, de ennyi holmival? Hol van ez a sok minden? Hová kerülnek, ha már nem kellenek? Legó is. Eladjuk a Vaterán?

        • Én értem a sok holmi problémáját, tényleg, de a legó, jaj, pont ne a legót bántsátok. Én védem a legót. A legó értékes. Használtan is veszik, mint a cukrot, akár ömlesztve, igen, mert bármit építhetsz belőle. (Mi is vettünk így duplót.) Az ismerősi-baráti-családi körben az anyukák és az apukák vadásszák a használt legót a vaterán meg egyéb helyeken. A legót bármikor oda tudod adni bárki ismerős (vagy ismeretlen) kisgyereknek, óvodának, tényleg bárhová mehet. Az pont olyan, hogy lemész az utcára és egy hatéves kisgyerek kezébe nyomod kisvödörben és boldog lesz tőle nagyon sokáig. Vagy elteszi a gyerek az ő gyerekeinek, mi mindketten így tettünk a férjemmel és kb minden lelkesen legózó ismerősöm így tett, igen, tizenévesen, amikor kinőttünk belőle, mert a legó akkora öröm volt, hogy arra gondoltunk mind – egymástól függetlenül – sok-sok kamasz, hogy ha valaha lesz gyerekünk és ha valamit át akarunk menteni neki a mi gyerekkorunkból, akkor a legó legyen az. És a legó anyósom szabásmintái és anyagmaradékai között tizenöt évig pihent és várt.
          A gyerekek most karácsonykor – az ajándékokon felül – megkapták az apjuk gyerekkori legóját, ömlesztve, vödörbe (előtte nem volt nálunk legó, négy éves múlt az idősebb gyerek), ez a “kiinduló készletük” hogy úgy mondjam, nagyon-nagy boldogság és szuper dolgokat épít a fiam. Én is nagyon szeretek legózni, a férjem is. Ajjaj, nálunk ez a családi program (is), mert amúgy meg zörgeti rendületlenül a gyerek egymaga, egész nap. Azokat a legókat, amikkel a testvéreim és én játszottunk gyerekkorunkban, az öcsém kisfia fogja megkapni, ha kicsit nagyobb lesz.
          És ha majd lesz széles körben olcsón elérhető 3D nyomtató és mindenki magának fogja nyomtatni, na akkor leszünk igazán bajban, nemcsak a legóval, hanem a sok műanyag cuccal, amit az emberek elképzelnek és kinyomnak maguknak, “ezt is lehet, miért ne” alapon. Na, akkor vajon mihez kezdünk majd.

  13. Azt utálom a karácsonyban, hogy ha olyan igazán igazit szépet nyugodtat szeretnék úgy, hogy meglegyen minden megszokott kellék, akkor hetekkel előre kellene készülni. És én ilyet nem tudok. És egy ideje nem értem, mi ez, mire is készüljek. Nem vagyok hívő katolikus, nekem Jézus történelmi és mesebeli személy, nem akarom őt ünnepelni, semmi közöm a kereszténységből fakadó szokásokhoz. A szeretet ünnepe… én nem akarom ünnepelni, ami alig pislákol. Én ilyenkor még kevésbé érzem, hogy engem valaki, bárki. Én köszönöm nem kérek ajándékot, inkább két kedves szót, elém tett ételt és egy óra társasjátékot. Ha nem akarnak törődni velem, akkor a tárgyakkal is hagyjanak.
    És akkor én csinálok mégis mindent. Veszem a fát, faragom, felállítom. Veszem az ajándékot. Huszonharmadikán és huszonnegyedikén takarítok. Főzök. A mézeskalács mindig megcsúszik, az ünnep alatt, vagy utána díszítjük. Az jó, mézest díszíteni úgy, ahogy csak én szoktam, és ha jó a hab, akkor meseszép lesz a sok kalács összhatása. A gyerek ugrál a vállamon, a fejemen, mikor bontunk már ajándékot. Mint egy ovis, pedig kiskamasz. Fárasztó. Fáj ez. Mondom még csak délelőtt van, itt állok poros hajjal, büdös pólóban, felmosok, még nincs karácsony, hagyjál. Nem hagy. Óránként nem hagy. Most legyen. Hozzuk előre. Nem, baj, anya, hogy büdös vagy, engem nem zavar. Persze, mert nem én számítok, hanem a csomag, és téged nem érdekel, hogy engem meg zavar, én így nem tudok ünnepelni. Kiakadok. Basszus, karácsony holnap lesz, meg holnapután, ez csak az előestéje, most készülünk rá, értsd meg. Hülyeség az is, hogy már ma este ajándék, reggel kéne megtalálni, abban van logika. És egy végiggürizett nap után éppencsak az fér bele, hogy lezuhanyozzzak. Elvonulni, ellazulni, kiengedni? Nem lehet, mert fel van pörögve, na jó, szmájli, zene, csingilingi, műsor, akkor tessék, ajándék, jó lenne átérezni a szeretetet, de így nem nagyon megy, szerintem undok, és fáj, hogy megint senki nem beszélt a gyerekemmel, hogy nekem mit ad, és nem segítettek neki, és marhaságra költi a kis zsebpénzét, meg ilyen utolsó perces vészmegoldásai vannak, én meg örüljek neki. Nekem is jól esne, de neki is kéne ez, kellene neki ez a támasz… Pedig én gondolok az apjára, akitől elváltam, meg a másik nagymamára, aki nekem szintén ex, és terelgetem a csemetét, hogy gondoljon rájuk, minek örülne, mit csináljunk, mit vegyünk, rám nem gondol senki, én meg nem akarom folyton mondani neki, hogy helló, itt vagyok, nekem is szokott névnapom, szülinapom lenni, és a többi… Szóval a gyerek is megkapja, és akkor lehet lassan lelassulni. pontosabban lerogyni. Rendszerint csúnyának érzem magam, hullának, örömtelennek, ki kell tartani és megcsinálni. Ez a “szenteste”, még nem is az ünnep maga, de mindennek a fókusza a szokásokban…
    Az első nap az én családomhoz megyünk. A lányom idén kapott egy gyertyát. Mikor este hazaértünk, a konyhában meggyújtotta, mindenhol elsötétített, csend volt, és néztük a lángot, meg a gyertyatartó árnyékát. És akkor majdnem sírtam, végre nyugalom volt. Mondtam neki, ez lesz a mi karácsonyi szokásunk. Ez lesz a választóvonal az ünnep a felkészülés rohanása mögött. 24-én este, amikor kész vagyunk, mindent elrendeztünk, felöltöztünk, akkor elsötétítünk, és gyertyát gyújtunk, és addig ülünk ott, amíg mindenki megérkezik lélekben. És megvárnánk egymást, türelmesen, szeretettel. Megfoghatnánk egymás kezét, vagy lehetne nagyon halkan énekelni, vagy beszélgetni. Csöndben, megnyílósan. És utána, csak utána, akárhány óra is van, gyúlhatna a fán fényfüzér, és lehetne ajándékozni, örülni neki, és játszani, meg együtt lenni.
    Már tizenkettő éves, és még mindig nem érti. Rögtön győzködött, hogy nem, előbb ajándékozás, és utána gyertya… Önzőnek látom és kegyetlennek. Mindent megért. Annyit beszélgetünk. Olyan világosan elmondtam. Szomorú vagyok, és elkeseredett. Nekem más sosem lehet jó? Sosem érti meg, sosem fogadja el, hogy én szétszakadok ebben? Hogy minden évben ki kell követelnem azt a fél-egy órát, amikor a fürdőbe menekülve lelkileg próbálok valami emberi állapotba kerülni?
    Azon gondolkodom, jövőre nem lesz ajándék, nem lesz fa. Nem, ne legyen, legyen egy válságos és elgondolós ünnep. Tessék végre meghallani a szavam. Az ajándékról szólna a karácsony, a díszletekről? Akkor nem akarom. Nem tudom elfogadni a magyarázatot, hogy ilyenek a gyerekek. Ne legyen ilyen. Lássuk, mi a karácsony? Tudjuk azt még ajándék nélkül? Tudtuk valaha?
    Vagy hagyjuk meg ezt a katolikusoknak. Pünkösdöt se ünnepeljük, ezt miért? Húsvétot is csak töredékesen. Meg a többi. Számtalan más vallás ünnepét nem tartjuk. Nincs vallásunk, akkor hagyjuk a vallási ünnepeket, keressük meg a sajátjainkat… És csak örüljünk a szabadnapnak, lógassuk lábunk és kész, mint sokszor máskor az évben.

    • Szívszorító, amit írsz, én nagyon szeretem, amikor így kifejted és vallasz. És nem egészen értem, hogy alakult a lányodban ez így. Egyébként mit kapott? örült? Csalódott volt? Nem valami nagy, kivételes dolgot vár, ami máskor nincs? A meglepetés élményét?

      Nekünk olyan erős tabu volt, hogy pl. nem kutatunk, nem leskelődünk, szemérmesek vagyunk ajándékügyben, nem sürgetjük. Nem tudom, miért. És a gyerekeim se csinálják, eszükbe se jut. Se kifogásolni, vagy megrendelni az ajándékot. Most szólok rájuk, hogy a karácsonyi legóhoz tartozó katalóusból ne nézegessék a következőt, meg jelentsék be az igényeket, tessék most szépen fél-egy évig ezzel játszani. Most én kapok új futócipőt, nadrágot, sportmelltartót.

      De a szenteste euforikus játék szempontjából nagyon boldog este és másnap volt, és a legó azóta is napi betevő.

      Julis viszont az eltört helyett vett hajpánt miatt (csinos darab valóban) majdnem sírt örömében, de az igencsak szükséges hótaposó miatt is, ami azért csak praktikum.

      Hú, de utálom ezt a szót: hótaposó. Meg még az anorákot.

      • Egy kicsit talán egyoldalú voltam.
        És különben nem tudom… Illetve itt a nagyon hosszú kifejtős részt rövidítése a nem tudom 😦
        Egy kicsit félreneveltem. Egy kicsit tükör: nem benne alakult rosszul, hanem bennem. Egy kicsit rosszul hatott rá(nk), hogy örökké össze vagyunk zárva. Persze suli, meg apás hétvégék, meg néha program, de akkor is. Kevés a felnőtt, aki engem kiegészítene, ellensúlyozna. Szerintem. Egy kicsit nem átlagos gyerek, és vizsgálgatjuk is mostanában, van a képben pszichológus, pszichiáter, diagnózis, útkeresés, szembenézés, kételkedés, hitetlenség, magam hibáztatása…
        Én vagyok ki nagyon, sokkal nehezebben viselem tőle ugyanazt, amit máskor simán kiállok, amiben nem látok egyebet, minthogy ilyen egy gyerek. (Különben nem tudom, milyen egy gyerek úgy általában, rajta kívül néhány havonta valamelyik barátját látom egy-két órára, amikor feljön, ritkán és keveset tudok beszélgetni gyerekekről ismerősökkel, főleg hasonló korúakkal, úgyhogy egyáltalán nincs rálátásom arra, hogy az átlaghoz képest milyen, milyennek kellene lenni, mit lehetne elvárni, mit kellene elfogadni, kibírni.)
        Igazából főleg a saját ajándékát akarta annyira odaadni. Azt jobban akarta, mint a sajátját megkapni. Tudtam, hogy valami giccses marhaságot vett, és hogy mégis kellene találni benne valami tetszőt, és annak örülni, hogy meg ne bántsam. És annyira szeretném vele egész életében megértetni, hogy nekem nem ajándék kell, hanem az, hogy figyeljen rám. Az ideje és a figyelme volna az ajándék, az együttműködése. Akkor nem kell semmi. És hogy nem csak az ő ajándékozó “önzése” számítana ebben a gesztusban, hanem én is, hogy felkészültem-e, ha már ünnep, és nem soron kívüli, váratlan ajándékról van szó… Így utólag úgy gondolom, rá kellett volna hagyni, jó add oda, ha nem bírod, de én majd este adom oda a tiédet. Azt hiszem, működött volna.
        Az volt a baj, hogy eleve, én nem akartam a karácsonyt.
        Egyébként örült, bár várt nagyobb ajándékot is, de előre szóltam hogy nem lesz, nem most lesz, nem így lesz. Tornamatracot kapott, összehajtható, vastag, nagyobb mint egy polifoam. Rég hiányolt ilyesmit, ha eszébe jut RSG-re gyakorolni itthon, akkor kell. És egy építő játékot, szintén évek óta vágya valami hasonló, de én csak most bukkantam igényes, értelmes, kortalan változatára. (Golyópálya egyébként, és Bolyongolyó a neve, nagyon klassz! Őt a Lego egyáltalán nem érdekli. Építő játékból még a Java-t szerette, szereti nagyon.)

    • Én is azt nem értem, amit Éva: ha a lányodnak sürgős az ajándék, miért nem segít a takarításban, egyébben? Mindjárt előbb ott lenne az ajándék.

      • Te, ez egy nagyon jó kérdés.
        A gyerekek ilyenek nem? Melyik segít önként és dalolva? Én még ilyen gyereket nem láttam. Kérésre sem szívesen. Esetleg valami hangosabb szóra nagy duzzogva…
        Neki halál mindegy a takarítás, ez a felnőttek heppje. Ő nem takarítani akar, hanem karácsonyozni, és az ő fejében nincs ilyen egymásból következő sorrend, szerinte fel lehet ezt cserélni, sőt simán lehet karácsonyozni takarítás nélkül is… És azt gondolja, ő az erősebb. Harcol velem, hogy ne én vegyem rá őt valamire, hanem ő engem arra, amit akar. Ez megy talán a nulladik pillanattól fogva…
        Kiskamasz kortól meg különösen nagy előszeretettel dagonyáznak a szemétdombjuk tetején, és vérig vannak sértve, ha az ember szóvá teszi, hogy ez így nincs teljesen rendben.

        • Ez egy borzasztó fárasztó játszma.

          Szerintem van, akinek van szeme a tennivalóra, vagy a szülővel akar lenni, és azért segít.

          nem tudom, mi házimunka, mi nem, én sokszor kérem meg a gyerekeket, hogy tegyenek, vigyenek valamit ide-oda, szedjék le a tányért, rakják el a kiskanalat. Vagy csak felállnak egy kisszékre, nézik, ahogy főzök. De volt már, hogy Lőrinc vezényletével minden legót és biszbaszt összeszedtek, és kiporszavózták a szőnyeget, vagy lepakolták az asztalt. Én mondjuk nem gondolom, hogy minden az én dolgom, szeretem, ahogy részt vesznek a közösben.

          A fűrész is nagy kaland volt. Azt csinálja szívesen a gyerek, amit a magáénak érez. Ha vendég a saját otthonában, akkor semmit. Akkor se, ha harcol.

        • Enyémek is volt már, hogy maguk jelentkeztek segíteni, takarítani, rendet rakni, kenyeret dagasztani. Persze nem ez a jellemző. De! Az pontosan értik, hogy ez az ára valaminek. Annak, hogy együtt legyünk, hogy játsszam velük, hogy legyen karácsony. És lehet őket szembesíteni az önzésükkel is – ahogy persze engem is. Szóval: karácsonyt akarsz: ahhoz ezt és ezt meg kell csinálni. Olvasni akarsz? Előtte rendet kell rakni. Figyelmet akarsz? Nekem is szükségem van a te figyelmedre. Örömet akarsz nekem okozni? Akkor kérdezd meg, hogy mivel tudnál. Van annak is határa, hogy mennyire teszek úgy, mintha az, amit adott, örömet okozna. Tőlük sem várom el, hogy tapsoljanak valaminek, aminek nem örülnek. Én sem játszom meg magam. Nálunk így van, nem mondom, hogy így jó, de úgy tűnik, működik.
          Te is utaltál rá: az az ajándékozás, amiben ott a megajándékozottnak kvázi muszáj örülnie – az bizony annak az egojáról szól, aki adja.
          Azt írod, hogy nincs kivel beszélned gyerek(ek)ről. Ennyire el vagy szigetelve? Miért?

  14. Az volt a jó, hogy én vettem magamnak egy játékot, egyszemélyes fejtörős, logikai játék, színes, vigyorgó egerekkel. Ez volt az ajándékom, magamnak. És esténként játszottam vele, már az ünnep előtt is. És amikor a lányom az apjához ment, és pár napig ott is maradt, akkor minden este moziba mentem. Pedig az milyen jó volna, ha velem akarna valaki moziba jönni, de ezt a közös idő dolgot alig érti valaki mifelénk. Elvittem magam, művészfilmre meg drámára, meg vígjátékra. Jó volt.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s