a csönded is tanít

Nagyon odafigyelünk, hogy jó legyen nekik. Gondosan kiválasztjuk, milyen legyen a gyerekszoba tapétája, hogy mit egyenek és melyik vitamin kell. Hordjuk őket úszni meg karatéra, megkeressük nekik a legjobb iskolát. Megkérdezzük a pszichológus barátnőnket, hogy mit mondjunk nekik a nagypapa haláláról és a kistestvér születéséről. A célokról, a becsületről, a kitartásról. Figyelünk a lelkükre, a rezdüléseikre, ott vagyunk életük fontos pillanataiban, biztosítjuk, hogy nyugodtan, kipihenten, tűhegyes ceruzával, tanárnak hízelegve könnyű legyen nekik.

Ez, amit a gyerekeinknek szánunk, és ami az énünk némileg feljavított változatának mintegy esszenciája, ez igen helyes kis egységcsomag mindenféle középosztálybeli erkölcsi jóval, rajta Hoffmann Rózsa hitelesítő aláírása, mindenki egyetért, hát persze, hogy körül kell nézni, mielőtt átkelünk az úttesten, tisztelni az idősebbeket és nem kínozzuk az állatokat, illetve csak kemény munkával lehet eredményt elérni.

De nem csak ezt a csomagot adjuk nekik. Mert közben ott élünk mellettük, csak úgy, a saját jogunkon, a magunk gyarlóságaival, és a viselkedésünk olyasmit is üzen, amit egyáltalán nem szánunk üzenetnek. És ők ezt is magukba szívják. Sőt, talán ezek a legfontosabb üzenetek.

Mire tanítja a gyereket, ha látja, hogy a szomszédasszonnyal kedves vagy, de a férjednek keresztbe-kasul szidod?

Mit sajátít el abból, ha azt látja, hogy feszült vagy, és alig várod, hogy kisurranj egy cigire, az jelenti a megnyugvást?

Mit von le abból, hogy nem szólsz, nem állsz ki amellett, akit bántanak, és téged ez a kéregető hagyjon békén, azt mondod a szélvédő mögött: ezek is elmehetnének dolgozni? Mit rak össze társadalomról, emberi viszonyulásokról abból, hogy látja: nektek szerencsére jó, a többiek meg sajnos, de ők nem számítanak?

Mit fog hinni erőfeszítésről, célokról, megmérettetésről és a társairól, ha apa jó barátja benyomja őt az elit gimnáziumba?

Mit üzen neki, ha látja: neked az a pihenés, hogy beülsz a tévé elé, és tolod a pörköltet?

Mire következtet abból, hogy leharcolt vagy, folyton fáradt, kínlódsz a súlyoddal, sóhajtozol, automatikusan végzed, amit muszáj, és nem volt őszinte mosolyod négy hónapja? Ez az élet, tényleg? Neki lesz kedve majd szülővé válni?

Mit közvetít neki az a nagy-nagy némaság, ami köztetek van? Azok az egymásnak soha, csak neki szóló mondatok hol innen, hol onnan? Mondd, milyen érzés azok gyerekének lenni, akik ennyire nem bírják egymást? Milyen hallania a kiabálást a feje fölött, és milyen a csukott ajtó mögül, a fojtottat, amire félálomban fülel?

Miért éltek így?

Mi lesz abból hosszabb távon, ha már babaként túlöltözteted, jól felcsavarod a fűtést, hogy ne fázzon (vagy mert te fázol), és tartósan 23 fokban él? Most nem fázik, ez oké. De a 23, az több, mint a fűtés nélküli hónapok átlaghőmérséklete, és igencsak megterheli a szervezetet. Milyen lesz az ő hőszabályozása, edzettsége, immunrendszere? Mennyi lesz a rezsije húsz év múlva?

Hogyan tanulja meg a várost az, akit mindig visznek? Igen, biztonságosabb, kényelmesebb és néha nincs is más lehetőség. De hogy gyalog eltévedne, és fogalma sincs a merőleges utca nevéről, vagy hogy milyen busz áll meg a sarkon…?

Mit tanul meg a gólyamesédből, a számítógéped előzményeiből, az elnémulásaidból, a szavajárásodból, a meddő felszólításaidból, a be nem tartott ígéreteidből?

Mit fog igazságosnak gondolni, milyen céljai lesznek, mit érez majd nehéznek, mit vár majd az emberektől, hogyan tud szeretni, segíteni, odafigyelni, küzdeni?

Mit üzen a csönd, mit üzen mindaz, amit nem neki szánsz, de ott van körülöttetek?

106 thoughts on “a csönded is tanít

  1. A lány (tízéves) nem szokott fészbukozni már, csak ritkán. Ezért is döbbentem meg nagyon azon, amikor a falamra tett egy képet, amihez a szöveg valami olyasmi volt, hogy “viselkedhetsz akárhogy, a szemed nem hazudik “. Nekem ez húsomba vágott. Régebben próbáltam mindig jó pofát vágni mindenhez, most már kevésbé, de még mindig gyakran előfordul, hogy nem őszinte a mosolyom. Én úgy érzem, erre céloz a gyerek, de akkor is vérfagyasztó, hogy közben tudom, mennyire érzékeny ő. Ez már vagy fél éve volt, de nem tudom elfelejteni.

    Egyébként nem tudok mit csinálni, ha mindig őszintén viselkednék, akkor még rosszabb lenne… azt hiszem.

  2. Nem egészen ide tartozik, mert amúgy a cikk mondanivalójával egyet értek, de pont ma gondolkodtam azon, hogy igen, lehet olyan nézőpont, ami alapján túlzás ez a nagy odafigyelés és mindenáron jóakarás a gyerekek felé, másrészt pedig nekünk mennyi sérelmünk van, hogy ránk nem figyeltek, nem úgy, nem vettek komolyan, nem voltak meg azok a környezeti, tárgyi feltételek, igénytelenség volt, lepasszoltak, nem támogattak, stb. Bonyolult ez, na, kábé úgy érzem, semmi sem jó sehogy se. (Ahhoz meg kell (az én élethelyzetemben – kisgyerekes család vagyunk) 20-30 év, hogy a gyerekeink rálássanak a mi szülőségünkre, messze van még. De nagyon igaz, nem biztos, hogy azért lesznek majd hálásak, amiről mi ma úgy gondoljuk, hogy ez de nagyon fontos volt vagy hogy ezt így kellett csinálni. De pl a mi generációnk sem hálás a következetességbe bújtatott szeretetlenségért, pedig mennyire nyomatták akkor azt, hogy így kell gyereket nevelni, meg fogja majd később köszönni, hogy embert faragtunk belőle. Hát nem.)

    • Igen, elég bonyolult ez. Ja, sehogyse jó. Különösen, hogy nincsenek példásan tökéletes, meg kiegyensúlyozott meg mittoménmilyen életek, meg emberek, meg viszonyok, meg semmi. Vetíteni se érdemes ilyet, meg alapvetően nem is lehet, ahogy számomra a poszt is utal rá. Sőt hát sokszor érzem, hogy az a való, a hiteles, az számít, ami a sorok között van.
      Jó, hogy felhoztad ezt az emberfaragást, meg nevelést, meg az ezért való hálát. Önmagáért beszél úgy általában, nem?! Mint valami mérnökösködés, befektetés vagy mi … pedig csak annyi, hogy ott vagyunk együtt a gyerekekkel az életünkben és mindent pontosan látnak, tudnak, éreznek. Ehhez képest gyakorlatilag mindegy mit mondunk. Na az ezért való köszönet, hála meg ennek elvárása elég súlyos teher és nyomasztó bűntudat forrása tud lenni, ha ez is az emberfaragás része.

          • Hát… nem egyszerű, de talán nem is olyan bonyolult. Először is le kell tenni azt az elvárást önmagad felé, hogy tökéletes anya légy. Egyrészt, mert úgysem sikerül, másrészt, mert nem is lenne jó. Neki se. Elég, ha “elég jó” anya vagy. Csak aztán ezt ismerd is be. Tudj bocsánatot kérni tőle is. Nem könnyes, nagy jelenetekkel, hanem valahogy így: “a szülő dolga, hogy a gyerekét az életre nevelje. Az élet gyakran igazságtalan. Az előbb én is az voltam.” Aztán nagy röhögés, és kész. Ne játszd, hogy mindenre tudod a választ – vállald fel a bizonytalanságaidat is. Attól, hogy nagyobb vagy, öregebb vagy, még nem biztos, hogy neked van igazad. Már, na egyáltalán – tág határok között – van olyan hogy igazság. Mindent összevetve, mi lenne, ha letennéd azt a batyut, hogy gyereket nevelni nehéz, fárasztó, csupa gond és felelősség. Mi lenne, ha azt gondolnád: gyereket nevelni kaland, játék és élvezet. Persze az igazság valahol középen van. De ha már muszáj tévedni, legalább válaszd az éálvezetesebb tévedést. Neki is, Neked is.

            • Üdv a blogon!
              Arra kérlek, hogy egy kicsit lassabban nyiss, ne direkt tanácsadással, mert az mindig egyensúlytalanságot teremt. kalüpszó több éve kommentel itt, nagyon is autonóm, kompetens nő.

              Amellett én mindenkit mélyen megértek, akinek az anyaság fárasztó rutin, feladatsor és nem móka, kacagás. Az attitűd nem döntés kérdése.

    • Sokaknak az a sérelme, hogy nem hagyták őket békén, szeretet és empátia nélkül csak nyomták rájuk az intelmeket és beszélgetéseket, elvártalk, papoltak, a sarkukban voltak nevelés és aggódás címén. Nekem az a tanulság, hogy nem a figyelem-nem figyelem a tengely, hanem a jó (elegendő) figyelem-rossz (túlzó, fojtogató) figyelem. És van még az önállóság kérdése is. Szerintem nincsen jobb (nagyobb gyerekek esetén), mint a nagyjából békénhagyós család, ahol egészen nyugodtan kifejezhető, hogy valaki (gyerek, szülő is) csöndet akar, egyedül akar lenni, közben elfogadják és támogatják a másikat, amikor baja van vagy akar valamit, hisznek neki, nem vonják kétségbe a valóságát, de nem egymás kontrollálásával, basztatásával, hatalmi harccal telik az idő, hanem vagy közös főzéssel, rendrakással stb., vagy mindenki nyugiban és örömmel csinálja, amiben örömét leli, ehhez van ideje, tere, legója/vízfestéke/laptopja.

      • “tere”: ez a legjobb szó! Mindenkinek teret engedni a családban. Persze “basztatás”-ok mindig lesznek, mert Tökéletesék nem léteznek, és mindig lesz egy valaki, aki kibukik a családban valami miatt, de ha teret engedünk a másiknak úgy, hogy közben nem szarjuk le mit csinál(de nem is kontrolláljuk állandóan), és ezek a terek valahol összeérnek, akkor én is úgy vagyok vele, harmonikusabb lesz a Család. Mi még az elején vagyunk a gyermeknevelésnek. A nagyobbik 2 éves, a kisebbik meg -3 hónapos. Már az elején elhatároztam, hogy szeretném ebben a szellemben nevelni őket. Hogy sikerül-e, vagy én leszek életük megrontója maga a Basztató, az majd 30 év múlva elválik! 🙂

        • Nagyon igaz, én erre a párkapcsolatban jöttem csak rá. Hogy milyen kellemes lehet egy olyan este, amikor elszöszölünk egymás mellett békében, néha szólunk a másikhoz, megérintjük, aztán szöszölünk tovább. Ez annyira nem szerepelt a repertoáromban (nálunk otthon nem volt külön tér, és folyton egymás nyavalyáival kellett foglalkozni meg szórakoztatni egymást) , hogy sokáig nem is tudtam értelmezni. Azt hittem, hogy egy év után kihűlt a kapcsolat 🙂 Ennek 5 éve.

      • “Nem vonják kétségbe a valóságát” – nagyon jó, hogy erre felhívod a figyelmet. A tesóimmal ilyen a kommunikációm. Sosem nőhetek ki a legkisebb szerepéből, a problémáim mindig eltörpülnek másé mellett, a sikereimet csak a szerencsének köszönhetem. Ha kell, a nővérem képes a közmunkássá lett volt munkatársa sorsáról meséli a vasárnapi ebédnél, csak hogy érezzem, hogy ami velem van, az illegitim. Ha jó, ha rossz. Vitatják az érzéseimet – múltkor már borítottam azt asztalt, hogy nem fogom logikusan elmagyarázni, hogy mit miért érzek. Esküszöm, néha azt hiszem, nem is vagyok. Anyukám szerencsére más, őt érdekli, hogy ki vagyok.

  3. Mire tanítja a fiad, hogy az ő dolga otthon csak a tanulás?
    Mire tanítja, ha még te is nevetsz a nőgyűlölő és rasszista vicceken?

  4. Nem merem elküldeni annak, aki szerint élhetünk mi így még hónapokig. Nem és nem fogja föl, hogy a gyerekek nem abba fognak belepusztulni, ha nem lakunk együtt, vagy ha egy szobával kevesebb lesz egy új lakásban. Abba viszont lehet, ha hallják ahogy az ajtó túloldalán fojtott hangon kiabálok, hogy a kibaszott pornófilmes előzményeket törölje minden nap a közös gépről, ne nekem kelljen, mert rettegek, hogy a nagyobb fiam rákattint.

    • A gyerekeknek sokkal rosszabb az állandó feszültség a szülők között, meg egyáltalán otthon, mint az, ha a két szülő nincs együtt-velük. Ha meg apa részvétele eddig is inkább a pornófilm nézegetésben merült ki, akkor nem is veszítenek sokat.

      • Nem ilyen egyszerű. Ő jó apa, foglalkozik velük. Az a tipikus, aki reggel hordja őket oviba/suliba, de azért a ruhájukat én készítem ki.
        Ha ennyire szar lenne, már rég külön élnénk. Az a baj, hgy nem érti, mennyire sérülnek ebben a feszült légkörben. Elkövettük a hibát, illetve főként ő, hogy a gyerekeknek mondtuk, hogy jobb lennen nekünk külön. Erre persze sírásban törtek ki. Szerintem amíg magunk sem tudjuk, hogyan tovább (sajnos anyagi okok miatt), addig nem kellett volna ezt belebegtetni. Most folyton ezt mondja, hogy mennyire sírtak, mikor szóba kerül. Hogy évek(!) óta én majdem minden este bőgök, az annyira nem számít.

        • Hát elsőre a gyerekeknek nem tetszik. Az enyémekből indulok ki. Asszem, elég jó apjuk vagyok. Szeretnek is velem lenni (a nagyobb időnként inkább velem szeretne élni, időnként meg mindegy lenne neki). Szomorúak is voltak, volt is sok probléma egy évig kb. Aztán egy-két év után egyértelműen azt mondták már, hogy jobb így, hogy nincsenek veszekedések, feszültség. Ehhez persze az kell, hogy gyakorlatilag nem korlátozza az anyjuk sem a találkozást (a gyakorlati nehézségtől, attól, hogy nincsenek kifejezetten közel) eltekintve. Meg persze hogy nem szidjuk, bántjuk egymást a gyerekek előtt. De ezek nálatok is lehet(né)nek így, ha tényleg jó apjuk, akkor nyilván ő is így akarja. Mondom, a gyerekek hamar elfogadják, beleszoknak, és ha azt tapasztalják, hogy neked is jobb így – abból is, hogy velük is tudsz türelmesebb lenni -, akkor még örülni is fognak neki. Persze az igaz, hogy amíg nincs a fejetekben döntés, addig nem kell előttük lebegtetni, csak a biztosat közölni. Szorítok, hogy jó megoldást találjatok, ha a férjed nem akar változni, akkor az együtt élés aligha az. Egymás közelében maradni, az már inkább.

          • Nálunk mikor annak idején, jópár évvel ezelőtt a férjem kijelentette, hogy hát az úgy jó, hogy közösen nevelgetjük a gyerekeket, de ő inkább már nem akar az én párom-emberem-szerelmem stb. lenni, akkor volt egy ilyen menetünk. Kitalálta hónapok után, hogy akkor mégis fizikailag is váljunk valahogy szét. És hogy akkor most üljek le a lányokkal és beszéljem meg.
            Én meg mondtam neki, hogy nosza, menj be hozzájuk, és beszéld meg. Nem én akarom, hogy szétváljunk, talán akkor nem az én dolgom bejelenteni nekik…
            Azt azért persze nem tette meg Érdekes módon másnap könnyes bocsánatkérés volt, és még bő két évig egész jól megvoltunk.

    • “aki szerint élhetünk mi így még hónapokig. ”
      Ezt végképp nem értem. Az miért jó, ezek szerint ő maga sem látja megoldásnak, csak az idő megy vele, rossz érzésben, haragban, feszültségben.

      • Arról van szó, csak nem akartam ennyire belemenni, hogy ő nem akarja eladni a lakást, megfelezni a pénzt, aztán egymás közelében venni két kisebbet. Ő akar elmenni, albérletbe, majd he lesz rá pénze. Most annyi sincs amúgy, hogy a költségek felét állja. tehát arra vár, hogy keresni fog annyit, hogy elmehessen, hogy a gyerekek maradhassanank a mostani lakásban. Utópia. Nem érti, hogy én nem tudom kifizetni a lakás felét, azt meg nem akarom, hogy egy fillér nélkül menjen el.

        • Nálunk én mentem el, de már akkor is az volt,hogy igyekszünk eladni, és osztozni. Jó lenne a környéken kisebb, hogy a gyerekeknek minél kisebb legyen a változás, de a válás mellett a költözést már simán benyelik, ezt tényleg nem csak saját tapasztalatból mondom.
          Egyébként meg hogy akar élni? Mi van, ha te szeretnél másik párt? Mi van, ha ő leakad a pornóról, és ő szeretne másik párt? Egyáltalán, hogy adja ezt be a gyerekeknek, hogy apa anya él egymás mellett, de a gyerekeken kívül más közük nincs egymáshoz? Milyen minta ez?

  5. Pont emiatt gyötröm magam nap mint nap. Főleg most, hogy anyámnál vagyunk kénytelenek lakni. Még erősebb az egész. Hisz anyámra rohadt mód haragszom. A sértődéseivel, a felelőtlenségével, a gúnyolódásaival hatott az életemre. Próbálom másképp, de nehéz ezt olyan jókedvvel csinálni, ami valós. Márpedig a gyerekemnek nem fogok hazudni. Lát. És érez és én ezt tudom. Úgyhogy az se érdekel, hogy látja a harcaimat az anyámmal, a nagyanyjával, akit szeret, de aki semmivel nem elégedett, amit a lánya csinált. Sosem volt. Bár szóban mindig szajkózza, hogy ő mennyire büszke rám, ugyanakkor minden mozdulatából és grimaszából süt az ellenszenv. (nem kell már erre vágyni, nőjek fel!) Na ilyen nem akarok lenni a fiammal. Nem szabotálom ez az apját az életéből a sértődöttségemmel, mert akármekkora bántalmazó is a szerencsétlen, én voltam képes kiválasztani (jelzem: már látom, anyám volt a minta). Vállalom a felelősséget. A bőrömből, a testemből kibújni azonban nem tudok, a lelkemet sem tudom lecserélni, tiszta lappá mosogatni, mert ott van az a sok szar, a bűntudatkeltés, amit rám nyomott maga helyett, ami miatt folyton magamat vagyok hajlamos rágni, csak már odafigyelek. NEM. És nem a gyereken csapódik, nem. Inkább megzakkanok kicsit ebben a skizó-üzemmódban, de igenis legyőzöm magam. Ami néha nem sikerül 😦 de ez csak azt jelenti, hogy nem mindig vagyok türelmes és kiabálok és utána bűntudat. És rettentően elszomorít, hogy ennyire köt a múlt. Én tenném le a leginkább. De most még közvetlen ott nyomul a pofámba, hisz együtt lakunk- talán már csak egy hónapig. És az a cél van előttem, hogy a gyerekem meghallgatom, nem legyintek (eszem ágában nincs, hisz tudom, az milyen szar), figyelek, megértem, nem kritizálom, ráeszmélek, érdekesnek találom és olykor persze van vívás, mert ki kell már kapcsolni a rajzfilmet. Mosolyogni és szívből nevetni fogok is, de most, amikor csak megjátszás lenne, nem erőltetem. Azzal meg régen tisztában vagyok, hogy nem a szó, hanem a tett a példa. Amikor anyám folyamatosan azt ismételgette, hogy járjak sportolni, mert punnyadt leszek, és egyszer nem emelte fel a fenekét, hogy megmozduljon…..Én meg vékony vagyok, izmos, és 20 éve rendszeresen mozgok. Parát rakott belém az tuti. Köszönöm neki. Egy 10 évig tartó anorexia megdolgozott már… Túl vagyok rajta, HEURÉKA! A gyerek látja, hogy futni járok, őt nem basztatom, hogy járjon – max egyszer felvetem. Talán egyszer kedve lesz velem jönni… És még így is biztosan elrontok valamit…. De ezeken is valahogy felül kell emelkedni, hogy jókedv lehessen…

    • tavaly ugyanebben a helyzetben voltam. most, hogy ujra kulon elunk apamtol, jobb lett, de erzem nagyon sokszor, hogy nem teljesen oszintek a vele valo talalkozasok. haragudtam ra bizonyos dolgokert, s a haragom nem tudtam felretenni, sem apam. ezt megerezte a lanyom is, sokszor lattam rajt, hogy provokalta is a feszultseget. amiota elengedtem(?) a haragom, azota nyugodtabbak lettek a talalkozasaink, talan sikerult elfogadnom, hogy apam ilyen es kesz. elengedem a fulem mellett az idegesito megjegyzeseit, visszaszolok, de mar nem nem ugy, hogy bantsam, megtoroljak, igazsagot tegyek, stb. tenyszeruen, nyugodtan. azota a lanyom sem keresi-kelti a feszultseget. mar nem az az altalanos neki, hogy ha mi egyutt vagyunk, akkor az egyuttletunknek mindenaron szikrakkal kell jarni. nem varok apamtol megvilagosodast, es tudom, hogy a bocsanatkeres sem fog eljonni soha. megis, sokszor erzem, hogy nem tisztan oszintek reszemrol bizonyos szavak, erzesek pl a koszonom, a hala. ezen szoktam elgondolkozni, hogy vajon a lanyom ebbol mit fog majd maganak megtartani.

      • “nem tisztan oszintek reszemrol bizonyos szavak, erzesek pl a koszonom, a hala”
        De miért lennének azok, ha egyszer apád meg olyan, amilyen?

        • nem is azon csodalkozom, hogy nem oszintek, mert… 🙂 kognitiv disszonanciaba kerulok onmagammal. (minek?) azert, van, olyan is, hogy jofej, akkor nagyon jo erzes, hogy tudok oszinten megkoszonni neki valamit. most mar probalom magamtol tavolitani a buntudat erzest, mert ha a mosdo olyan, akkor a torolkozo is. nem is akarok jofej lenni, ha apam nem az. meg nem tisztultak le teljesen a hatarok, ami a hitelessegemet illeti. a lanyom meg erzi. pl nehezen dolgozom fel, ha azert nem jofej velem, mert csak annyit lat, hogy en sem vagyok az apammal. (visszakosszonnek szavak, amiket tok mas szituacioban hallott, nyilvan nem erti, nem merlegel 6 evesen)

          • “visszakosszonnek szavak, amiket tok mas szituacioban hallott, nyilvan nem erti, nem merlegel 6 evesen”
            Ez természetes, és egy darabig biztos így is marad, de aztán igenis érteni fogja a különbséget. Tudom, hogy rossz érzés, ismerem 😉 Teljesen el sem múlik, gyerektől sem lehet elvárni (felnőttől sem), hogy mindig korrekt legyen. Én sem vagyok mindig korrekt velük, tudom. Ez van, ember vagyok. Igyekszem persze, de ha hibázok, akkor meg bocsánatot kérek, elismerem. Tőlük meg elfogadom, hogy ők is hibáznak. Szerintem ennél sokkal többet nem tudunk tenni.

            • Egyetértek! Így vagyok ezzel én is. Meg már nem próbálok hatni anyámra, csak igyekszem kiszedni a szelet a vitorlájából. Mert amikor nincs feszkó, csinál egyet valami aggodalmaskodással. Csak röhögök, de belül még feszít. Nem igaz, nem mindig röhögök, inkább hörögök – ezt direkt így írtam! Ez nyilván könnyebb nem együtt lakva! Onnan menni fog! Már most is alakul, ez úgy a helyemre tett, hogy leírhattam ide, úgyhogy köszi!

    • “A gyerek látja, hogy futni járok, őt nem basztatom, hogy járjon ”
      Ha látja, hogy neked jó a futás, lehet, hogy kedvet kap rá. Ha basztatod, biztos nem 😉
      Mielőbbi elköltözést. A gyereket is mérgezi ez, ha azt látja, hogy anyát folyton leszólja valaki, akit ráadásul szeret.

      • Hát pont ez a lényeg, ezt írtam én is. Hogy nem a szajkózásban hiszek, hanem a tettekben. Már hogy én csinálom és jó :))) Kirakott halakat az asztalra (műanyagokat, nyugi) és mondta: anya, apa, tesó, legkisebb (van egy féltesója)… Apa dolgozik (sose ér rá), anya tornázik (én azért igen) …. – széles mosoly – ennél nagyobb bókot?

        • Igen, egyetértünk, hogy te csinálod jól 🙂
          Ezt nem értem a halakkal. Apát nem értem. Eddig azt hittem, hogy nem éltek együtt, vagy ez így van? Akkor mikor dolgozik apa? Ez már emlék? Vagy most, amikor találkoz(ná)nak, akkor is dolgozik?

  6. Ezek a kérdések nyomasztanak nagyon.
    Nagyon sok hibát elkövetek én is, tehetetlenségből.
    Szerencsére az életem nem annyira rendezett,hogy túl jók legyenek a gyerekem életkörülményei.Vádoltam magam azért,hogy nem adtam meg neki minden konfortot. Titkon csodálkozom azon, hogy ezért a gyerek soha nem vádol ( eddig…).
    Kényszerből megoldott néhány nehézséget, de még vannak ismeretlen utcák.

    Biztatom,hogy legyen becsületes,másképp nem tehetek,de összeszorul a szívem amikor a többiekre gondolok,az irigyekre ,képmutatókra.
    Igényes vagyok vele, a mércém magasabb mint az islolában, ezért szorongok, nehogy fordított hatást érjek el vele :alacsony önértékelést, öngyűlöletet.

    ” ez a kéregető hagyjon békén, ezek is elmehetnének dolgozni? ”

    Hát a kéregetőknek nem szoktam pénzt adni.Velük kapcsolatban az a véleményem,hogy a rendszer ingatta meg a megélhetésüket.Régen nem volt ennyi kéregető.Be voltak épülve a társadalomba ,de ma nem csak ők hanem még nagyon sokan félnek a holnapi nap kilátástalansága miatt.
    Én kellene segítsek rajtuk,megoldjam a sorsukat ? Nem hiszem.

    • A sorsukat nyilvan nem oldja meg egy kis adomany, de lehet, hogy aznap a te adomanyod miatt nem marad ehes. Biztos, hogy nekik is nagyon megalazo a kergetes, a masoktol fugges es sok koztuk a riaszto alak is…de megis, ha ennyit nem teszunk meg, legalabb olykor, ha mindig csak magunkkal foglalkozunk, joibbak vagyunk-e mint a sokat kritizalt rendszer?

      • lucerna,
        én nem tudom mi a helyes viszonyulás hozzuk.
        Nem igaz,hogy nem érdekel a sorsuk, de nyilvánvaló nekem,hogy a koldulás se tisztességesen működik.
        Vannak haszonélvezők,és kiszolgáltatottak köztük is.
        Esetleg élelmet fogok venni nekik,akkor biztos célba ér a segítség.

  7. Köszönöm ezt most. Döbbenetes a 9 évesnél szembesülni azokkal a megküzdési módokkal már most, amiket én adok át, szándéktalanul, a mindennapi működéseink során. Amikkel nem szeretek szembesülni, de ő könyörtelen tükör és emlékeztet a felelősségemre.

  8. Jézusom, ez nagyon odavágott nekem. Mostmár értem, miért olyan a 8 évesem, amilyen. Remélem, helyre tudom még hozni, amit eltoltam. Mert nagyon eltoltam. Vagyis nem csak én…

  9. Gyerekek mindent látnak. A többit érzik. Sokan levegőnek nézik őket. Apám például úgy szokott néha beszélni róluk, mintha ott sem lennének közben. Ilyenkor utólag dühöngök neki, de semmi hatása.
    Arra neveltük őket, hogy ne vágjanak “jó képet” semmihez és mi sem tesszük. Próbáltuk, főleg én, hogy eltitkolom előttük ha valami pl. munkahelyi gondom van. Esélytelen, annál sokkal jobban ismerjük egymást, minden rezdülés feltűnik. Ha rossz kedvünk van, az nyíltan látszik. És arra is igyekszem figyelni, hogy ha rákérdeznek, mi a baj, válaszolok. Nyilván nem magyarázom el mélységeiben a dolgot, de “apától butaságot kért a főnöke” teljesen érthető számukra. A nem neked való, kicsi vagy még és hasonló baromságok nagyon kártékonyak.
    9, 7 és 2,5 évesek, de már a legkisebb is megkérdezi, “apa mi a baj?” ha látja.

    • Nagyon kártékonyak. Csak egyetérteni tudok. Én ebben nőttem fel, ez felnőttdolog, felnőttkönyv, te még kicsi vagy ehhez, téged ez úgyse érdekel, te ezt még nem értheted… aztán ez betokosodik, és 1. nem válik szét, hogy mikortól vagyok elég nagy hozzá, ergo nem leszek hozzá elég nagy soha, 2. ha soha nem kell mosogatnom, majd egy este hirtelen dühödten nekem esnek, hogy soha nem mosogatok, akkor abból mit szűrjek le (következetlenség, azaz mindig, de mindig várni fogom a büntetést, hiszen nem tudom, mikor követek el bűnt, hol és mikor csap le rám, tehát mindig bűnös vagyok), 3. nem ismerem meg a szüleimet, a testvéreimet, a családtagjaimat rendesen, mert soha nem beszélgetünk valódi dolgokról, hiszen vannak a felnőttek, felnőttdolgokkal, és a gyerekek, gyerekdolgokkal, és a kettő soha, de soha nem érhet össze. És valahogy nem alakul ki bennem az érdeklődés irántuk. Mindezt úgy, hogy meleg családi fészekben nőttem fel, minket imádó szülőkkel.

      • A 2. pont nagyon ismerős a gyerekkoromból a következetlenség és az állandó bűntudat. Sok más probléma mellett az se volt szerencsés, hogy a szüleimre a gyereknevelés kampányszerűen jött rá. Szóval hónapokig elvoltunk magunkban mi gyerekek, ami nem volt feltétlenül egészséges, hogy a szüleinket alig érdekelte az ellenőrzőnkön kívül más belőlünk, aztán hirtelen rájönnek, hogy ez így nem jó. Onnantól kezdve állandó számonkérés, folyton javítgatták a beszédünket, viselkedésünket, hogy megfelelő legyen a nagyszülők, a szomszédnéni és az iskola számára, kikérdezték az angolházit, megkérdezték mi akarok lenni ha nagy leszek, leszidtak, hogy nem tanulok jól, elvittek a múzeumba és állatkertbe, kitalálták, hogy vegyünk részt a házimunkákban. (A nem kampányszerű időszakban is végeztünk házimunkát de kb. úgy hogy bevásároltunk hogy legyen mit enni, 9-10 évesen önállóan, mindenféle utasítás nélkül.)
        Aztán a kampányszerű gyereknevelés időszaka valahogy mindig kifúlt, a végén sokat veszekedtünk, lestresszeltek a rengeteg szabállyal és hogy ez így hirtelen ránk szakadt, aztán egy nap megszűnt a szabályok nagy része és újabb pár hónapig nyugi volt és kvázi elhanyagolás. (Nem volt olyan kérdés, hogy mostunk e fogat, megvan e a tankönyvünk és olyan hogy ettünk e is alig. Alsós gyerekekről van szó és értelmiségi szülőkről.)

        • nitta,
          nalunk is hasonlo volt, de azt mondom hogy igy legalabb az evesi szokasaimat nem tettek tonkre, akkor ettem es annyit amikor es amennyire szuksegem volt, semmi nyomas, se egyik iranyba se masikba, egyik ok szerintem hogy a testsulyomat ideaig nagyjabol egeszseges tartomanyban tudtam tartani.
          lelkileg nem volt egyszeru, es mai napig nyogom a kovetkezmenyeket, de a kaja ugyben ez a kis elhanyagolas eppen jol jott 🙂
          te mit gondolsz?

          • Ugyanez. 🙂
            Én is annyit ettem amennyire szükségem volt, nem misztifikálom túl az ételt, sose fogyókúráztam. Mondjuk egy kissé túlságosan szeretem az édességet, de legalább nem azért eszem, mert illik enni XY sütijéből, meg mert az orrom elé teszik.
            A húgomnál is ez van, na ő aztán végképp nem eszik csak illendőségből vagy unalomból vagy a társaság miatt.

            • Mármint, hogy a húgom azért eszik, mert éhes, nem pótcselekvésként. Én azért mert éhes vagyok, illetve az élvezet miatt, de nem azért mert illendő megennem 3 tányérral a nagyi főztjéből.

      • Sok szülő vérkomolyan veszi a parentifikálás veszélyét, és inkább kishülyének nézi a gyereket, nehogy véletlenül rátolja a felnőtt nyűgjeit. Pedig ez – a nemnekedvaló-gügyübügyü meg a parentifikálás – két véglet, az ilyen szülő inkább csak fáradt, vagy eleve “rozsdás” ahhoz, hogy többféle szemüvegen át nézzen és többfélén fogalmazzon.
        Arról nem beszélve, hogy ebben a nemnekedvalózásban van egy olyan fej felett összekacsintás is, ami nagyon kártékony a gyerek számára. Amikor “felnőtt téma” van, és ha agyerek véletlenül belekérdezne, szabályos kamaszvihogás veszi kezdetét a “nagyok” részéről, hogy jaj, semmisemmi. Totál tanult idiotizmusba tolja bele a gyereket (vagy, ha eggyel jobban észnél van a kölök, akkor cselezgetésbe, kamuzásba, nyomozgatásba, na még jobb).

          • Pontosan, ez ezzel két irreális hozzáállással a baj. Nem a valóságot látja ilyenkor a szülő vagy nevelő, hanem rajzol magának egy sajátot. (Ahogy felnőtt emberek egymással is el szokták játszani, hogy belebeszélik a másikba a vizibornyút, vagy épp, hogy hülyébbnk nézik a másikat, mint amilyen. És az sem a másikról szól, a másik csak egy alapanyag, amiből a belebeszélő vagy hülyéneknéző építkezik.)

    • Az én 8 évesem is szuperszenzitív,ezért írtam azt, amit írtam. Totál másolja a magatartásunkat, én meg nem értettem, mitől húzza fel magát fél másodperc alatt. Mert tőlünk is ezt látja. Ha van az ember életében kezeletlen probléma, annak neki kell menni, merta gyerekek húzzák a rövidebbet, és rossz mintákat visznek tovább.

    • Azt hiszem,veriférje,hogy ti megteszitek a legtöbbet,amit lehet:önmagatokat adjátok a jó és kevésbé jó pillanatokban is .Ez pedig bőségesen elégséges.Szerettem volna,ha a fenti sorokat én is le tudnám írni magamról.De az megint csak álca lenne,mint az egész szomorú huszon-és év,ami így telt el.Kegyetlen szembesülni azzal,hogy miközben kímélni akarod a gyerekeidet,épp azzal,hogy mást mutatsz előttük,-minimizálni szeretnéd a bajt,balhét,meg nem történtté tenni- épp akkor töröd szilánkokra a logikus és egészséges észlelésüket a világról.Akkor tanítod hárítani,hazudni,megalkudni,legyinteni,magát és az érzelmeit,észleléseit nem komolyan venni.
      Belehaltam ebbe a mai tükörbe.És semmi mentségem nincs rá.(tudom “és”-el nem kezdünk mondatot,de most mégis )

      • Gondolkodtam, hogy külön posztot írjak erről, de talán itt elég:

        én nem azért írok ilyeneket, hogy jól szembesítsem az olvasót, és arra hegyezzem ki, hogy bezzeg én (nem okozok kárt a “rejtett tantervvel” a gyereknek/lefogytam és soha nem ingok meg/felvilágosult vagyok/nem cselekszem pót/csodaszépen csinálom a párkapcsolatomat). Nincs ilyen kontraszt, hogy itt ez a nő, aki már itt tart, te is észrevehetnéd magad, kisanyám. Ne is utáljon az olvasó, bukdácsolok.

        Ezek az én kérdéseim, az én tépelődéseim is, önreflexió.

        Én egyébként anyaként tök hiteles vagyok, nem titkolom el az igazi lényemet, vállalom magam, minimalizáltam a tabut, csak éppen az el nem titkolt lényem elég gáz, tehát talán sokszor vagyok figyelmetlen, elgondolkodó, hektikus, vagy nem ez az elvárt anyukás melegszívű stílust hozom. Az oviban kapacitálnak, hogy búcsúzz el anyától, adj puszit. Én meg nem szeretek ismeretlenek előtt gyereket ölelgetni, puszilni, főleg nem felszólításra. Nálunk tök más az érintés helye és szerepe.

        Vagy például nem és nem megyek be a hatalmaskodó, játszmázó, reménytelen tanárhoz. Nincs értelme. Felhívtam, és két mondat után biztos voltam benne, hogy időpocsékolás. És nem fogok nyakat törni. Ami miatt ő kiakad, és — talán — bosszút áll a gyereken. Nem tudom. Neki azt mondom, élje túl. Vagy beszélek az igazgatóval, mert gáz a tanár, nem tudom.

        • nagyon sajátomnak érzem “csak éppen az el nem titkolt lényem elég gáz, tehát talán sokszor vagyok figyelmetlen, elgondolkodó, hektikus, vagy nem ez az elvárt anyukás melegszívű stílust hozom.”

          • Itt olyanok vannak, hogy mindenkit nagyon szeretünk, és ők a lényegek, meg még félárvák is, de ezt nem lehet bírni. A rejtett tanterv az, hogy én is számítok. Néha legyen egy kicsit csönd, ne legyen negyed percenként “mama”. Ne legyen negyven négyzetméteren legó szétszórva, mert szeretnék átmenni a szobán. Hiába van kész a kakilással, ha én épp mosom le a sampont a hajamról. Hogy ha előttük van minden földi jó, akkor én is ehessek, és ne kunyerálják el tőlem a kettő szem diabetikus kekszemet (miközben épp tejszínes vaníliapudingba fúlnak). Sőt, semmit ne is mondjanak. Jogom van a desszertemhez, eleve, és nem kiharcolandó, hogy ez az enyém. Vannak tárgyaim, amelyek nem arra vannak, hogy elvigyék, szétszedjék, babaszobaberendezésnek használják, belefirkáljanak. Vagy hogy ne kelljen pc-nek lennem a kutyával (épp a rejtett tanterv miatt, hogy mit tanulnak meg abból, ha kiabálok), amikor jó öreg takaróját megunván lerángatja a fogasról a méregrága, nemrég tisztított télikabátot és ráfekszik. Szóval egy kicsit már nem érdekel, ez nem emberi, az egész készenlétben állás, örök önmonitorozás. Tökéletesen cinikussá tesz a feladat mérete, feladom a hegy lábánál. Csütörtökön kiabált velem az óvónő, hogy ha még egyszer így hozom be a gyereket (duzzogva, görbülő szájjal), akkor nem veszi be. Mert én teremtem a körülményeket, amelyek közepette derűsek vagy szomorúak! Neki is van négy! Ó, istenem.

            • Jézusmárja! Nem vesznek be mást, csak vidám gyereket?
              Sajna én a gyerekezésből kimaradtam, de volt alkalmam végignézni ezer rokon és barátnő újabb és újabb gyerekeit. A legjobb fejek, akik úgy jöttek látogatóba, hogy megkérdezték, hova pakolhatják ki a kisautóikat, tök értelmeseket kérdeztek, végighallgatták a választ, reagáltak, szóval normál emberi módon zajlott minden és örültem, hogy nálunk voltak, érdekesmód az ilyen saját jogaikat is kiharcoló anyukák gyerekei voltak.

            • Szerintem ez tök normális – csak jobb, ha a gyerek azt tanulja meg, hogy az anyja is ember és neki is van saját étele meg tárgyai, mintha azt csinál, amit akar, minden meg van engedve és még a segge is ki van nyalva. Vannak dolgok, amikkel nem lehet játszani, van, amit nem lehet megtenni és kész.

            • Én nem egyedül tolom, de enélkül, hogy én is számítok, nem lenne emberi. Az önmonitorozás igen iszonyú fárasztó, főleg ha túl sok. Nekem viszont sokszor kell, mert vannak nagyon gáz mintáim és jönnek elő, nincs mese, fel kell ismernem, ki kell kerülnöm, meg kell előznöm őket. Az örök készenlétben állás na az a nagyobb falat, ott olykor beszoktam dobni a gyeplőt a lovak közé és kész mindenki találja fel magát.
              Matifa, legyen igazad a saját jogaikat kiharcoló anyákról meg a gyerekeikről.

              • Az enyéimet is mindenki dicséri. Elégedetlenséget ritkán kapnak tőlem is. Nagy káosz, nagy elfogadás, nem áll semmi az élén. De ha rendet rakunk, az nagy, vidám családi esemény, csillogó gyerekszemek, egzotikum.

                Neked egy van, ugye? Mekkora?

            • De jó ez! Én sokszor azért haragudtam tiniként anyukámra, mert egyáltalán nem számított önmagának. Csak azt láttam, hogy van a nagy mártírság, hogy sokszor hisztizik apámmal, hogy nem veszi meg magának azt a szép blúzt… És hogy valahogy ez mindig visszacsapódik ránk gyerekekre. Én annyira akartam volna, hogy igenis foglalkozzon magával is. Nem értettem, hogy minek bizonygatni, hogy mert mindent értünk, és akkor tessék hálásnak lenni. Már tizenévesen úgy láttam, hogy basszus, inkább érezné jól magát egy kicsit! Akkor nekünk is jobb lenne.

              Most, hogy én is anya vagyok, nagyon sok minden másképp látok. Olyan dolgokat megbeszélünk anyával, amiket én persze nem értettem akkor. Hogy mennyire tipikus, hogy mindig őt láttuk hisztizni, holott egészen másképp fest egy csomó helyzet, hogy tudom a hátteret, látom apa tehetetlenségét, anya erőlködését . Anya most 50 évesen jutott el odáig, hogy tudja jól érezni magát. De miért kellett végigélnem rengeteg szörnyű dolgot gyerekként, kicsiként. Sok nem értést. Jajj, nagyon messzire vezet ez az egész. Néha elfelejtem teljesen. Néha meg iszonyat szarul érzem magam, mikor tényleg belegondolok a tinikoromba, és már akkor azt tolták rám, hogy soha nem hibáztathatom őket semmiért. Borzasztó mérgező a rengeteg bűntudat. Közben meg mi voltunk a nagy szent család. Akkortól lett igazán jó viszonyom a szüleimmel, mikor eljöttem otthonról.

              Ez visszacsapódik az én anyaságomra is, mert tejesen másképp csinálom. Ha mi veszekszünk, akkor elmondom a kétévesnek is, hogy anya és apa most mérges. Néha földhöz csapkodom a nagy párnát, ha már nagyon feszült vagyok. Utána meg bűntudatom van, hogy vajon mit ért ebből a két kicsi? De szerintem ez így őszintébb. Aztán meg pont az a bajom, hogy hol van az őszinteség határa. Félelmetes látni, hogy a kétévesem, mint egy iszonyatosan tiszta tükör, úgy ad vissza mindent. A mozdulatainkat, a szavainkat, érzéseinket, jót is, rosszat is. De megnyugtat, hogy többségében van a jó, pl. mikor azt mondja a kisebbnek, hogy “szeretek kicsim” 🙂

              És látom, hogy anya néha döbbenten és elismerően néz rám, mikor mondjuk elmegyünk vásárolni, és én nem nézek 2 percenként a telefonomra, hogy mi van otthon, vagy, hogy elmegyek néha este barátokkal. Az a pár óra az enyém. Hazaérek szoptatni, velük van az apjuk, nem halnak éhen. Tanulnom kellett, még most is sokszor bűntudatom van, várom kívülről a felhatalmazást/feloldozást, hogy megtehetem, nem vagyok szar anya emiatt. Sokszor rá is tolom ezt a bűntudatot a férjemre, aki tökre nem érdemli meg. De most már legalább ezt is látom, és dolgozom rajta, hogy ne így legyen.

              És már megint kilométereket írtam ide, de folyton boncolgatom magam és a kapcsolataimat az írásaid kapcsán. Aztán ideborul az önterápia…

            • ella,
              nagyon jól tudom, miről beszélsz, és nagyra tartom, hogy próbálod másképp csinálni. Engem borzasztóan frusztrált a mártírkodás (ami jóval egyszerűbb, mint megpróbálni kilépni a szarból – noha tudom, hogy az anyáink generációjánál sokkal durvább elvárások voltak, kevesebb volt az infó, a mozgástér, és nagyon adta magát a mártírszerep), azóta se hevertem ki, és tutira ez is benne van abban, hogy nem akarok gyereket.

              Szóval nagyon jó, hogy tudatosítod magadban, és az is jó, hogy anyukád is túl tudott lépni rajta.

        • Én meg a szerelmem kivételével senkit sem szeretek megölelni és megpuszilni, három éves kor fölött a saját gyerekeimet sem. Nem gond, megbeszéltük, hogy szívesen odaadom bármikor az egyik vesémet, de ne puszilgassanak.

          • Mindig rám pirítanak. Én bírom ezt, de csak kiemelt pillanatokban. Nem bírtam a házastársi hideg, formális rutinpuszit sem (“utállak, de a férjem vagy és hazajöttél”), mert legyen vagy nagyon nedves, gégefőig érő csók, vagy üdvözlésként szembenézés és mosoly, esetleg ölelés. Nekem egy ilyen dolog, mint a csók/puszi, ne üresedjen ki. És a járványok is kevésbé terjedtek el. 😀

            • Kiemelt pillanatok, az más. Megszületett, először kakilt a vécébe, leérettségizett, karácsony van – ilyenkor persze csókok és ölelés. De simán csak mert hazaért valamelyikünk, vagy mert mosogatás közben eltört egy poharat, attól feláll a szőr a hátamon.
              (Amúgy szeretem korlátok között a testi kontaktust, órákig bírom nagy élvezettel simogatni az édes ember hátát, ha épp attól van jobban.)

            • Hát, ööö, én imádom puszilgatni, de visszafogom magam és csak ébredéskor és este szoktam…a kisfiam. Meg az oviban is adok, magamtól… jön. Nem elvárás senki felé. Anyámnak szülinap, karácsony 🙂 Volt férjjel? Gondolkodom: ja, ott elvárásom volt az érzelem, mekkora marha voltam???!! :DDD

              • Mi (anyjuk is, én is) sokat puszilgattuk -juk a gyerekeket (plusz ölelés), nem mondanám, hogy bánják 😉 Olyan 8 éves korom óta nem voltam hajlandó megfogni anyám kezét az utcán, mert ciki, nem vagyok baba. A fiam maga nyúl a kezem után, 11,5. Meg az ölembe is ül, a húgával együtt. Mikor megyek értük valahova, akkor is nagy ölelgetés megy. De már az óvodában simán elfelejtettek megpuszilni elváláskor, mert a barátok érdekesebbek voltak 🙂 A búcsúzkodást nem húzzák, anyjuk hosszan búcsúzkodós, agyukra megy vele.
                Egyébként nem voltam a testi kontaktus nagy barátja szerelmen, közeli rokonon kívül. A pszichodráma lehetett az, ami ezt oldotta bennem. Ma van pár FÉRFI ismerősöm (is), akikkel lazán puszilkodunk, megöleljük egymást, kézfogás mellett. 5-10 éve ezt el nem tudtam volna képzelni.

            • ÉÉs Hááát,nem is tudom mostmár milegyenéshogy

              “Háttal nem kezdünk mondatot.
              Én általában szembe fordulok azzal, akihez beszélek.
              Háttal nem kezdek mondatot. De vannak kivételek.
              Ha éppen rántottát sütök. Akkor háttal mondom a mondatot.
              Egyébként szemben mondom a mondatot. Szemtől szembe.” 🙂 🙂 🙂

            • A hát nem ilyen egyszerű szó. A hezitáló hát tud lenni pongyola, de hogy udvariatlan…? A kapcsolatos kötőszó hát (Hát ahogy megy, mendegél…), a “hát még” szerkezet hátja, a nyomatékosító hát (Hát mit mondjak a főnökömnek…), az “összegző” hát (Hát én meg azt mondom…) stb. nagyon fontos mint árnyalat, és teljesen okés udvariasságilag.

      • A fáradtság és a stressz időnként még rossz reakciókat produkál, de az irány egyértelmű mára. Nehéz minden kérdésükre azonnal válaszolni, nehéz néha nem azt válaszolni, hogy semmi, nem tudom.
        De a másik véglettel sem értek egyet, amit a waldorfovis szülőtársak között tapasztaltam. (Lehet, hogy máshol is van, nem tudom.) Nem anyukával két mondatot beszélni telefonon, mert a gyerek közbekérdez a háttérben, és akkor azonnal arra kell neki válaszolnia. Szerintem egy háromévesnek is lehet azt mondani, hogy most telefonálok, utána megbeszéljük. Mindenesetre én szoktam.

  10. “Mire következtet abból, hogy leharcolt vagy, folyton fáradt, kínlódsz a súlyoddal, sóhajtozol, automatikusan végzed, amit muszáj, és nem volt őszinte mosolyod négy hónapja?” – az én életem most kb. ilyen, na jó, azért mosolyogni szoktam. De pont ez az, ami miatt nem fogok gyereket vállalni. Így is állandóan leharcolt és fáradt vagyok, így is küzdök a súlyommal, automatikusan végzem a teendőket és kiborít minden történés – ezt nem akarom egy gyereknek se átadni, mert én is így nőttem fel és tudom, hogy milyen szar. Ennek az én halálommal vége lesz, ezt a mintát nem adjuk tovább, a helyembe nem lép másik nyomorult.

  11. Az utóbbi hónapokban sokat gondolkodtam ezen. Talán nem kapcsolódik szorosan a témához, de talán mégis. Nálam a gyerek(nem)vállalás kapcsán jön elő, hogy ahhoz, hogy elhiggyem, hogy gyereket szülni és nevelni jó, ahhoz az kellett volna, hogy azt lássam, hogy kiskoromban a család élvezi a velem töltött időt.
    Ez így durván hangzik, pedig csak annyi történt, hogy viszonylag későn születtem egy olyan családba, ahol az érzelmi tartalék nem volt elég ennyi gyerek felnevelésére, és úgy éreztem, hogy kicsiként mindenkinek sok vagyok, a már iskolás tesóimnak is meg a párkapcsolati problémákkal küzdő szüleimnek is. Felnőttként mát tudom, hogy az adott keretek között mindent megadtak, amit csak lehetett, sőt, többet is, mint amire sokan képesek lettek volna. Később a nagy problémák is helyrejöttek. De abban az időszakban, ami meghatározó volt az életemben, nagyon sokszor éreztem úgy, hogy teher vagyok, unalmas kisgyerek buta kis vágyakkal meg hisztikkel.
    Most, ahogy elolvasom, olyan drámainak tűnik, pedig nem egyáltalán nem az. Meg valószínűleg van még 100 másik tényező, ami miatt nem akarok gyereket, önmagában ez még nem sokat jelentene. De akkor is: nekem hiába mondja a család, hogy a kisgyerek a legcsodásabb dolog a világon és hogy ez a legszebb életszakasz egy felnőtt életében, amikor konkrétan nincs emlékem arról, hogy valaha is játszott volna velem bárki a családból, vagy meghallgatták volna a véleményemet.

    • ez itt sztem univerzális alapélmény “nagyon sokszor éreztem úgy, hogy teher vagyok, unalmas kisgyerek buta kis vágyakkal meg hisztikkel.” ez meg alaphiány “lássam, hogy kiskoromban a család élvezi a velem töltött időt.” nem, nem drámai, nagyon jól kijön számomra a kontraszt.

    • Én is ismerem ezt az érzést. Kiskoromban még jó volt, de miután a szüleim elváltak és a családunk feloszlott, és anyu egyedül maradt velünk, neki se volt ideje ránk. Azt láttam, hogy agyondolgozza magát, hogy a megélhetéshez szükségest előteremtse, hogy mindig ideges és fáradt, általában kiabált velünk – nekem egyáltalán nem jött le az, hogy bármi öröm is lenne az anyaságban.

  12. Megmozdított bennem egy gondolatot ez a poszt. Most, hogy 10 éves lassan a fiam, azt veszem észre, hogy odafigyelni a valós igényeire, gondolataira, önállóságot adni neki sokkal munkásabb, nehezebb nekem, mint korábban viszonylagos jóllétét biztosítani, ellátni őt, kiszolgálni. De csak idővel jön ki, hogy már korábban is rosszul csináltam valamit. Rosszul csináltam, hogy apja helyett apja is akartam lenni, mindent akartam adni, készen. És ez fojtogató már neki. A legapróbb dolgoktól kezdve a lényegiekig. Utóbbiak is az előbbiekből épülnek. Könnyebb nekem megtisztítani egy gránátalmát, pedig felajánlja, hogy megcsinálja. De akkor ott kell állni fölötte, feltakarítani utána, idő és bosszúság. Vele kellene lenni és segíteni. És megcsinálom inkább én, mert ezer felé vagyok esve, és mindenre van idő, csak vele lenni nincs. És amikor azért puszil meg az iskola előtt magától, pedig ciki, mert sajnál, és azt akarja, hogy jó kedvem legyen, attól is csak rosszabb. Vagy, ha megszólal és én már sóhajtok is egy nagyot…

  13. Hát a hitelesség igénye sajnos kiveszőben van. A szakember iskolapszichológus minden szülővel dumálni akar, behív, és előadja a monológot, hogy neki milyen nehéz a mai világban, ahol az Édesanyákat, és az Édesapákat külön-külön kell fogadni bla bla…
    Meg hogy a fiam az anyjával labilis kapcsolatot ápol és NEKEM kellene a biztonságérzetére ráerősítenem. Mégis hogy? Csináljak drámaszakkört az otthonomból? Tegyek úgy, MINTHA NEM LENNÉK LABILIS?
    Nem, de hát mindannyian tudjuk, hogy néha vannak nehéz napok mindenki életében, akkor azt ne a GYEREK előtt, mert neki szüksége van a biztos háttérre.
    18 éves lesz hamarosan. A biztos háttér nem épülhet hazugságra.

    És akkor jön azzal a fura kiejtéssel kimondott mai fiatalok dumával, amitől kifutnék a világból.
    Hogy a tévé, a számítógép, az okostelefon.
    Nálunk a tévé egy kult tárgy. Én minden délelőtt megnézek egy filmet, miközben mosogatok, mosok, teregetek, főzök, babával tologatom a kisautót. Én csak így tudom ezeket csinálni. A CINEMAX mozikínálatáért élek halok, klasszikusok, művészfilmek, európai remekművek, van tévéújságunk, a wc-n karikázgatjuk hogy mit állítunk be felvételre, van vagy 300 csatornánk. Nekem a film ad akkora élvezetet mint egy könyv, én mindig azt mondom, hogy a tv maga olyan mint egy könyvesbolt. Ott is el lehet dönteni, hogy milyen könyvet veszel meg. Ott is lehet kapni Romána füzetet is, meg értékeset is. A fiam 18 évesen keni vágja a neorealizmust, szereti Antonionit, okosan kritizálja Bergmant. Ez egyfajta elvárás tőle, illetve automatikusan ebbe a világba csöppent. Nem tudott mást.
    A számítógép munkaeszköz. Nem fogom azt mondani a gyereknek, hogy ne számítógépezzen, mert akkor a világ ellen harcolok. Miért tenném? Nem egy számítógépes zseni, nem érdekli annyira, viszont informatika órán a lyukkártyás rendszerekből írnak dolgozatot, miközben másik órán elvárják a power pointos prezentációt. Valahogy, valamikor ezt is meg kell tanulni.
    Okostelefon. Nekem van, a férjemnek nincs. Az egyéves gyerek MÁR MAGÁTÓL KI TUDJA VÁLASZTANI, HOGY MELYIK ÉRDEKLI JOBBAN!
    Nyilván nem adjuk a kezébe, de látja, hogy sokat telefonálunk, sokat nyomkodjuk, és nem smájliküldés céljából.

    Nem hazudok egy pszichológus kedvéért se. Nem hazudok semmilyen társadalmi, vagy csoporton belüli elvárás kedvéért se. Nem hazudok a saját magam kreálta elvárásaim kedvéért se.

    Nem hazudok.

    • Én is alapból igazat mondok, normális kapcsolat nem épül hazugságokra. Meg lusta lennék észben tartani, hogy kinek mit hazudnék. A társas igényem nem túl magas, így megengedhetem magamnak ezt a luxust.

    • ja, én is valami ilyesmire jutottam, hogy kb. a fejem tetejére állhatok, akkor is digitális bennszülött leszek, és ha megvannak az optimális felé tartó alapkeretek (korai érzelmi biztonság, szabadság, szociális élmények), akkor ebből is lehet (megkockáztatom, hogy érdemes is) csinálni kontinuumot.

  14. “Mit közvetít neki az a nagy-nagy némaság, ami köztetek van? Azok az egymásnak soha, csak neki szóló mondatok hol innen, hol onnan? Mondd, milyen érzés azok gyerekének lenni, akik ennyire nem bírják egymást?”
    Pont ezért léptem (le). Pedig mi még bírtuk/bírjuk is egymást. Akkora megkönnyebbülés volt minden érintettnek, mikor elköltöztem. Új szabályok lettek, másképp kell csinálni azóta dolgokat, de megint van biztonságos talaj a lábunk alatt.

  15. Ez elég aktuális téma nálunk is, bár mikor nem az. A 16 éves kamasz útkeresése és ebben a mi szerepünk, hogy mit közvetítünk, mit mondunk, mit mutatunk, mit tanácsolunk, mit várnak el az iskolában, mik azok az értékek, amiket mindenáron képviselni szeretnék de ugyanakkor a környezetből pont az ellenkezője omlik rá. Tiltsak, korlátozzak, vagy engedjem szabadon. A tegnapi szülői értekezleten az a vélemény hangzott el róla, hogy nem tudja, hol a határ. Mert persze mindenről van véleménye és nem várja meg, amíg megkérdezik róla.

    A másik a 18 éves, akinek olyan kőkemény az igazságérzete, amíg a saját jogairól van szó, de gond nélkül felhívja a figyelmemet arra, hogy fel kéne mosni a konyhában.

    Ja, és én bizony puszilgatnám őket, de nem hagyják.

  16. Visszajelzés: már megint miről maradtál le | csak az olvassa — én szóltam

  17. Visszajelzés: Cikk a háttérről… | Soma és Virág kalandjai

  18. Visszajelzés: miért viszolygunk a szüleink szexualitásától? | csak az olvassa — én szóltam

  19. Visszajelzés: még gyorsan kattintsatok néhányat, mert akkor megelőzzük 2014-et | csak az olvassa — én szóltam

  20. Visszajelzés: hogyan volt szó a szexről? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s