elveszíti az apját

Én ezt régóta nem értem. Mondjátok meg, mi ez az egész?

Fél Magyarország válni akar.

Van egy becsődölt, kihűlt házasság, némaság vagy feszültség évek óta. A nő váláson töri a fejét. Ami visszatartja: nem tudnék megélni a gyerekekkel.

Ez az aggodalom szinte mindenkiben felmerül.

Már miért ne tudnál? Neked valószínűleg a közös vagyon fele és lakáshasználat, a gyerekeknek tartásdíj jár. Ha nem sikerül megegyezni, majd megmondja a bíróság, mennyi az annyi, bár szerintem értelmes emberek (úgy értem, ha mindkettő értelmes) ezt nem várják meg.

Te komolyan egy olyan férfi mellett maradsz, aki azzal zsarol, hogy ha nem vagy már az övé, akkor egy fillért sem ad, vagy minimálbérre módosítja a hivatalos fizetését, vagy elperli a gyerekeket?

Ez a férfi szeret téged? Ez a férfi szereti a gyerekeiteket?

Vagy egyenesen azzal fenyeget, hogy megkeseríti az életedet? Vagy hogy elmondja mindenkinek, milyen egy ribanc vagy? Vagy öngyilkos lesz?

Nem zavar téged, hogy a gyerekeitek, a házasságotok fel van használva ellened?

Van, aki azt gondolja, hogy mindez érthető, mert szegény férfi kétségbe van esve?

Itt szeretném tisztázni, hogy ez erőszak és bántalmazás. A másik ember nem tulajdon.

Van olyan férfi is ám, aki direkt arra bazíroz, hogy az egyedlálló anya majd olyan leterhelt lesz, hogy esélye sem lesz nyugodt életre, új kapcsolatra, vagy egy kicsit magával is foglalkozni. Az ilyen férfinak jól jön az anya kizsigereltsége, miközben panaszkodik, hogy elvesztette a gyerekeit. Köröz a hztömb körül, és faggatja a gyerekeket, merre járt anya.

A gyereknek az az érdeke, hogy az elvált anya ép maadjon, és reálisak legyenek a terhei.

A másik verzió: a férfi váláson gondolkodik. És azért nem lépi meg, mert ott vannak a gyerekek, nem akar tőlük elszakadni. Ezt nem bírná el.

A megfogalmazás is érdekes: az apa nem akarja elveszíteni a gyerekeit. Ezt itt most önhatalmúlag megfordítom, és így fogom használni, mert álláspontom szerint itt kisebb mértékben van, legyen szó az apa lelkéről, fontosabb szempont a gyerekek érzelmi biztonsága meg a felnevelésükkel járó terhek megosztása.

Szóval, miért veszítené el a gyerek az apját?

Azt az apját veszítené el, akinek annyira fontosak a gyerekei, hogy inkább marad a boldogtalanságban, mert nem tudja elképzelni nélkülük az életét?

A gyerekek a legfontosabbak. Ebből vajon nem az következik, hogy ha mégis elszakad, mert a kapcsolat tényleg nem működik, akkor mindent megtesz azért, hogy aktív részese maradjon a gyerekek életének? Szülői értekezlettől úszóversenyen át nagymamalátogatásig és délutáni beszélgetésekig, és lehetőség szerint a megélhetésükhöz hozzájárulva. Az a gyanúm, hogy ha az apa erre törekedne, akkor sokkal értékesebb, koncentráltabb időt töltene a gyerekeivel, többet járna szülői értekezletre is, mint együtt élve tette, amikor prezentálták neki az ellátott, jóllakott gyereket, akinek ő szimbolikusan és egy lakcímen apja lehetett.

Főzni és mesélni neki és érte menni a suliba és ismerni a tanárait melós volna, és szokatlan, “ebben én nem vagyok jó”, “ez az anya dolga”.

Apa addig jó apa, amíg anya ennek biztosítja a házimunka-alapját. Apa a kiporszívózott szobában legózik vagy hancúrozik egy kicsit a kölykökkel (anya majd elpakol), az anya által kimosott ruhákban elviszi a gyereket korcsolyázni, és az anya által főzött és tálalt vacsora fölött elmondja, hogyan helyes élni, és mit jelen a becsület.

Remek apa, komolyan. Nekem ilyen sem jutott, nem azért mondom.

Tényleg a gyerek érdeke a fontos, vagy valami másról van szó?

Igen, nehéz vállalni a gyerek előtt, hogy csak látszatbéke volt, vagy az se, és anyával nem vagyunk már egységes égboltot fölöttetek. Igen, ez trauma. Nagyon más nem egy fedél alatt ébredni, nem látni a másikat pizsamában.

Na de elveszíteni? Miért?

Mert akkor a nő többet látni sem akarja a férfit, kirekeszti az életükből. Ez a büntetés.

Ez azt jelenti, hogy a gyerek játszmaeszköz, és nem róla van szó, ő csak a trójai faló, hogy maradjon a férfi, maradjanak az előnyök, és lehessen tovább őrizni a látszatot.

Aki ebbe belemegy, aki nem látja át ennek zsarolás-jellegét, az megérdemli hogy soha ne legyen boldog.

Vagy az a helyzet, hogy az anya nem akarja, hogy “az a másik nő” is jelen legyen a gyerekei érdekében. Ez érthető, az ellenszenv is érthető, de hosszú távon az ilyen idegenkedés nagyon nem a gyerek érdekét szolgálja.

Vagy a gyerek neheztelne, és egy rosszkedvű, tüskés gyerekkel mindjárt nem olyan az apaság. Vagy folyton sírna, hogy apa, gyere haza. Rossz apának találná az apját.

Az apaság nem lakcím kérdése.

Vagy mert az apa messzire költözik.

Ha annyira fontosak a gyerekek, miért nem lehet megoldani, hogy apa a közelben maradjon, és akár van új partnere, akár nincs, tegyen meg mindent, hogy se érzelmileg, se anyagilag ne szenvedjenek hiányt. Házasságban élni és felelős apának lenni nem ugyanazt jelenti.

Sokan hiszik azt, hogy a válás a világ vége, és ebben az egész, szomorú folyamatban a gyerekek játszmaeszközökké válnak. És maradnak a szülők, és görgetik tovább a sivár mindennapokat. Mindent meg lehet szokni. Ha nincs a külvilág előtt is vállalható ok: hangos, állandó veszekedés, alkoholizmus, szerető, akkor nem válnak. A belső ok nem elég, az nem legitim. Hallgatnak a boldogtalanok, eltagadják kétségbeesett gondolataikat, és akkor az családi békének tűnik még nekik is. A semmi, a némaság, az egymáshoz nem illés nem elég. Az a szomorú helyzet sem számít, hogy az egyik fél kinőtte a másikat, másfelé tart a személyiségfejlődése.

Nem így kéne élnetek, és ti ezt pontosan tudjátok. Harmincöt éves korotokra megkeseredtetek, önigazoló “ilyen az élet”, “a szerelem nem tart örökké” és “minden kapcsolatban vannak problémák” magyarázatokkal toldozgatjátok az egyre nagyobb lyukakat. Közben unjátok és gyűlölitek egymást, a gyerekeitek a köztetek levő közöny válságtüneteit produkálják, és pontosan tudják, hogy semmi közötök egymáshoz. Ti meg elvesztegetitek az egy életeteket. Mert annyira azt hittétek, hogy a sírig tart a házasság, hogy azzal nem kell semmit csinálni, működik majd magától, az a keret, az a biztos, a hűség pedig magától értetődik. Csak épp elmulasztottátok beletenni a figyelmet, a gyengédséget, az energiát, és megvárjátok, hogy ezek nélkülözhetetlenségére döbbenet, trauma és kínlódás figyelmeztessen utólag.

Nem jó. Egyedül élni nem jó, keserűen siratni a biztonságos hajdani státuszt nem jó. Félsz ettől. Tudni, hogy a másik köben boldog, éli világát, az a legrosszabb. És már elgyengültél annyira, hogy ne tudjál hinni a saját belső erődben, a jövőben, a márciusi hajnalokban.

Nem lehet. A szerelmet vállalni sem lehet. Mások szemében csalárdnak tűnni sem lehet, olyannak, aki kudarcot vallott élete legfontosabb projektjében, a családban.

Csak megalkudni lehet. Hallgatni, menekülőutakon osonni sunyin. Kibekkelni az életet. Reménykedni, hogy megoldjuk, ellenséges manőverekbe ragadni, párterápián is harcolni.

Nem lesz jobb a házasságod attól, hogy maradsz, nem fog semmi megoldódni, csak te leszel egyre keserűbb és gyengébb. Vége van, nem működik. Nézz a tükörbe, így képzelted negyvenes magad tizenhat éves korodban?

Míg külsődleges, képmutató okokkal áltatjátok magatokat, lemaradtok arról a pár évről, amíg még lehet mozdulni, és lemaradtok önmagatok legjobb verziójáról.

Miért nem jut sokaknak eszébe sem, hogy ha tényleg a gyerek érdeke a fontos, akkor le kell ülni, megállapodni abban, hogy az egyik félé a felügyelet, a másik fél is a közelben marad, korlátlan a láthatás, reális a tartásdíj, a gyerek nem lehet játszmaeszköz, és ez minden mást felülír?

Felülírja a sérelmeket, a hiúságot és az új kapcsolatot is.

vagy közös a felügyelet, és mindketten beletesztek mindent az ártalomcsökkentett válásba? Ha máshogy nem megy, pszichológussal konzultáltok.

Vagy nem a gyerek a fontos?

*

Hasonló írások:

senkinek nem szempont

a boldog szülők hiányának vesztese

a lángolás elmúlik

manapság minden második házasság

csak legyél korrekt

szeret, csak nem tudja kimutatni

akkor eldobják

felbomlasztják a családot

64 thoughts on “elveszíti az apját

  1. Köszönöm, hogy ezt megírtad. Kinyomtatom és kiteszem a rendelőmben. Ezt magyarázom, próbálom elmondani a klienseimnek. Ezentúl csak ezt kell elolvastatnom velük :). Pontos, lényeglátó, gyönyörű.

  2. Sziasztok! Régóta olvasom már az oldal bejegyzéseit és a kommentjeiteket is, s hozzászólni is lett volna kedvem párszor, de most tört át a gát. Évek óta húzódó válási folyamatban vagyok a “másik nő”. Tündéri, kiskamasz lányt hozott a kapcsolatunkba a párom, akinek sajnos az anyukája az eltelt évek ellenére képtelen feldolgozni, hogy a kedvesem már a kedvesem. A legmélyebb pincéig süllyedünk és órákig tartó tárgyalásokon keresztül vitatunk meg olyan kérdéseket, hogy például ártalmas-e a gyerek számára, hogy a párommal és velem időt tölt. Mélyen megdöbbent, hogy mennyire méltatlan helyzetbe kerültünk és miket kell bizonygatnunk a bíróság előtt. Mostanra az anya és a valóság kapcsolata teljesen megszűnt és a legabszurdabb kérdésekkel jön elő és újra és újra elszomorít, hogy a páromat, az okos, értelmiségi, érzékeny pasit (és nem mellesleg engem sem…)nem védi a törvény vagy a bíróság, vagy bárki attól a folyamatos terrortól, amit az anyától kapunk évek óta. Köszönöm, hogy leírtad, kicsit most azt érzem, hogy nem vagyok egyedül.

    • Barbara!
      Mi szintén ebben, ti mióta? (Én is a “másik nő” vagyok) Mi lassan két éve, de sajnos azt látjuk, hogy ez még csak a kezdet, és anyuka egyre profibb és egyre mélyebbre kezdünk süllyedni mi is (feljelentések, perek egymás után). A gyerek már tönkre ment, de szerinte ez is a mi hibánk, ezért ő nem tesz a megoldásért semmit. Megmondta, hogy addig nem nyugszik, míg a párom börtönbe nem megy és a gyereket el nem veszi tőle örökre. Hazugságokon alapuló kereseteket ad be a bíróságra, hogy elvegyék az így is kevés láthatást. Jó lenne beszélgetni erről, hogy hogyan lehet így normális életet élni.. És teljesen igazad van, a törvény nem véd minket. JA, és ismerek olyat, ahol tíz éve ugyanez megy..nem túl biztató.

      • Ennél sokkal súlyosabb, hogy a gyereket nem védi a törvény. A gyerekelhelyezésnél még mindig a szülők jogait boncolgatják a gyerekhez, és nem a gyerek jogait a szülőhöz. Mintha azzal, hogy megcsináltuk/megszültük, jogot szereztünk volna rá.

        • Kilenc év alatt a gyerek betegsége miatt (apa ezt is igyekezett ellenem fordítani) rengeteg “szakemberrel” volt alkalmunk találkozni: pszichológusok, pszichiáterek, gyermekjóléti szolgálat, gyámhatóság, ügyvédek, bírók.
          Egyetlenegy ember volt valaha, aki azt mondta, hogy például a láthatás is a gyerek joga, nem a szülőé… (Persze az meg a másik szülő alapvető dolga, hogy a gyerek jogát tiszteletben tartsa és ne akadályozza, például az elvált házastárs elleni aknamunkával sem.)

          • Igen, a mai joggyakorlat és a közgondolkodás (nyilván erős az összefüggés) még a szülők jogait védi, egészen megdöbbentő módon. Ha a két szülő a gyerekek szempontjait veszi előtérbe, az egyéni szerencse. Jelzem, ilyen válással a gyerekek okvetlenül jobban járnak, mint kér együtt élő ám marakodó szülővel.

        • Lacinak a pont. Ez a nagy problema meg mindig. Sokszor a biro is csak mint hivatkozasi alapra ugy tekint a gyerekre.
          Hogy a lenyeglatasomat is dijazzatok, kuldok egy puszit parezer kilcsi tavolbol a “marciusi hajnalokert”. Estere ott lesz.

          • Nem biztos hogy ez a hejes , de ! Van akinek megfontolandó ! Én is és mostani nejem (mindkettőnknek második házassága ! ) nem annyira szerelemből kerültünk össze ! Neki volt egy kisfija akit én teljesen örökbefogadtam ! lett egy közös gzermekünk is ! Mindketőt egyformán neveltük ! Mindkettőt elvittük, sőt mi is eljártunk a volt férje szüleihez ! Azok is ugy tekintettek midketőjükre mint saját unokájaikra ! Anyosomék közt és feleségem volt anyósájék közti ellenkezést ugy tettem hejre , hogy megengettem az elenkezést ,de ugy hogy a gyerek javára váljon ! Ha egyik vesz neki kabátot a másik vehet kettőt Stb. Az apa sajnos rossz utra tért (alkohol ) és elhunyt ! A szülei engem fogattak fiuknak hejette ! Töbször együtt mentünk kirándulni ? Karácsonjkor, husvétkor születésnapkor mindig eljártunk hozzájuk ! Feleségem rákbeteg lett ! Mindent megtettem érte hogy megmentsék ! Minden nap eljártam látogatóba(120km oda 120km vissza !) bátoritottam, lelki támaszt attam ! Éjszakákat átbeszélgettünk ! Szerelem ? Nem ! A megbecsülés, a szeretet , a gondoskodás ! Sokat tudok sajnos aki ijenkor ehagyja a feleségét !Mindenkivel a családokban leülünk ,megbeszélünk és közös nevezőre jutunk ! Van tőle is meg tőlem is szebb is meg jobb is – ideig ,óráig ! Ha elválni készülsz, vagy ha még nem , vagy ha már elváltál , Jól gondold meg ! Mindent meg lehet oldani emberségesen ! Nem vádaskodással , nem ellenkedéssel ! Sokszor többet ér ha ráhagyjuk ara a másikra, sőt még igazat is adunk neki, meg nem megyünk el a hétvégén a gyerekért pdig annak a másiknak terve volt , és füstbe ment , akkor majd rájön hogy jobb a megbeszélés mint a civakodás ! Normális felnőtt szülőknél nem kell a biróság ! A gyermek érdekei az első , és vagyunk – e ojan inteligensek hogy ezt megbeszéljük !

      • Kapcsolat kb. három éve, eszeveszett küzdelem az ex lekoptatásáért, normális gyerekláthatásért olyan kettő lassacskán. És a normális élet…na igen. Döbbenten állunk a párommal az események előtt, nem hittük, hogy ennyire mélyre le lehet menni. Egészen olyan, mintha az anyuka az életcéljává választotta volna, hogy minket terrorizáljon. Tény, hogy ez szomorú és sajnálatos és nagyon szeretnék nagyvonalú lenni, de gyakran elfogy a türelmem. Az is nagyon ijesztő, ahogyan beletanulunk ebbe és életformává válik a stratégiagyártás-tervezés annak kapcsán, hogy hogyan védjük magunkat. Közben pedig Páromgyermeke milyen példát lát? Keresem a saját helyem és felelősségem, de nagyon nehéz nem lesüllyedni a szintjére.

        • Lehet, hogy szégyenletes, amit írok, de nálunk az szüntette meg az áldatlan helyzetet ( még csak nem is miattam váltak), amikor föladtuk a harcot. Addig volt bíróság, mert 5 , azaz 5 perccel később vittük vissza kisgyereket a nagymama 80. születésnapja után, volt gyerek kezéből kitépett, visszaküldött ajándék…Aztán a férjem föladta. Nem ment, nem telefonált, csak fizettük a megítélt pénzt. Néhány év múlva ők jelentkeztek, mi meg szó nélkül beleálltunk a feladatba, mintha semmi sem történt volna. Azóta nyugi van.

  3. Igen, ilyesmi volt a lényege a kommentemnek a másik bejegyzéshez.
    Voltam-vagyok mindkét oldalon.
    Bíróságra rohangálok a válásom után 14(!) évvel is, hogy a gyerekeim apjából valamifajta gyerektartást egyáltalán kicsikarjak, úgy, hogy közben a kapcsolattartásukat nemhogy nehezítettem volna, mindig könnyítettem, a gyerekek is tudják, hogy az apa és köztem zajló esetleges vitákhoz nincs közük, az a mi kapcsolatunk, ami meg köztük van, az az övék, és legalább az legyen jó..:-) Vagyis hozzuk ki belőle a legjobbat, legtöbbet.
    Ugyanakkor én vagyok a másik nő is, a párom válása után 3 évvel most találkozhattam először a gyerekével, iszonyatos hiszti volt, és sejtésem szerint a gyerek végül titokban jött el végre hozzánk… (még nem mertem rákérdezni).
    Pedig ő az az apa, aki a mai napig szülői értekezletre jár (mindig is ő járt), törődik a pályaválasztással, stb.
    Hát ezért mondom, hogy érzelmileg éretlen emberekkel nehéz.

  4. Jómagam friss anyukaként találtam ide (túlingerelt gyerekek és kötődő nevelés témákban) és örülök ha bekapcsolódhatok. Szeretem ha megérthetek más nézőpontokat akkor is, ha nem értek vele egyet – végiglapozva a blogot, úgy látom, végre ilyen terepre tévedtem.

    Saját emlékként most az ötlött fel, amikor húszas éveimben, egy játszmás-szeretetlen kapcsolatból kilépve, lerobbant, dohos kis garzonban lakva (ami legalább saját volt, de akkor azt hittem, hogy saját erőmből soha a büdös életben nem fogok tudni eljönni belőle), szóval én éppen magam alatt, amikor azt mondta nekem egy negyvenes, szakmájában sikeres, budai villában lakó és élénk társasági életet élő nő, hogy irigyel. Engem, a dohos lakásban, egyedül. Merthogy ő húsz éve csinálja, amiből nekem egy is sok volt, és próbált ő is elmenni, de a férje nélkül nem tud megélni “azon a színvonalon”. Hoppá, ekkor esett le először, amiről ebben a blogban is volt már szó: a látszólag független, önmegvalósító nők, “feministának” mondva magukat, közben férjüktől anyagi függőségben élve, amiről nem tudnak lemondani.

    A másik, ami mostanában foglalkoztat, és már több bejegyzés is előhozta: vajon mi nők, amikor partnert választunk, mennyire számít ebben az, hogy a gyermeknevelésben valódi partnerként tudjuk elképzelni egymást? Alkalmasnak látjuk-e a másikat apának, hasonló elveket vallunk-e, egyáltalán, szóba kerül ez még a nagy döntés előtt? Bízunk-e benne, kezébe adjuk-e az egynapos gyermeket, megkérjük-e, hogy pelenkázza, hagyjuk-e, hogy más ruhába öltöztesse, mint amit mi szeretnénk? Túl sok rövid életű házasságot látok magam körül, gyermekvállalás utáni válást, és nem értem, hogy akik két éve komolyan gondolták, azokkal mi történik ilyen rövid idő alatt, miért buknak el már az elején. Külsőségekből fogant kapcsolatokat látok, ahol a gyermek születésével esik le, hogy teljesen más világban élnek a felek, innentől a gyermeknevelés munka és harc, nem közös öröm. Elviekben én is pártolom a fent leírt ideális válást, de ilyet nagyon ritkán látok, és valahogy azt gondolom, hogy ha ebben egy hullámhosszon vannak a felek, akkor épp ezért ritkábban jutnak el a válásig.

    • “de ilyet nagyon ritkán látok”
      Pedig létezik, és még hűde érett meg csodás emberek sem kellenek hozzá. Mi is így váltunk gyerekeim anyjával, pedig mindketten legfeljebb nagyjából normálisak vagyunk.

      • “de ilyet nagyon ritkán látok” – ez épp azt jelenti, hogy van ilyen. Attól még a gyakoribb szerintem az, hogy a civakodás eszköze és áldozata lesz a gyerek.

        • Latod, Bobita, elfelejtetted odairni, hogy “tisztelet a kivetelnek”, es maris jonnek a kivetelek, hogy de ok pedig igen, es megis. Pedig amugy nagyon jokat irsz. A legtobb kapcsolatra igaz ez. Nyilvan vannak kivetelek. De peldaul a mi kapcsolatunk is ilyen. Ma mar latom a hibaimat. Nem neztem milyen csaladbol szarmazik, rendesek a szulei, semmi gond. Ja hogy milyen mintat hoz? Ugyanmar, nincs tokeletes ferfi, szeretjuk egymast, majd megoldodik minden. Sosem beszelgettem vele ezekrol, hogy milyen csaladi eletet tervezek, vagy hany gyereket stb. Lattuk mindketten, hogy nagyon mas a vilagnezetunk, de csak mosolyogtunk rajta, sebaj, majdcsak jo lesz minden. Nem lehet igy. Nem vettem partnernek en se az elso gyerek szuletesenel, csak elvartam, hogy segitsen. De ha mar valamit “nem jol” csinalt, azt mar leszoltam es inkabb csinaltam en. Szoval en is elszurtam rendesen, pedig a ferjem egy jo ember, elonytelen csaladi mintaval. Nem lehet varni, hogy kapasbol ugyanugy reagaljanak a dolgokra, mint mi, mert ok nem nok. Nem lehetunk egyformak, de lehetunk egyenlok, akkor is, ha a ferfit egy kicsit “terelgetni” kell az egyenloseg fele, mert o meg olyat nem latott. Persze mi sem lattunk olyat, legyunk oszintek, mondjuk 20 eves fejjel, csak esetleg van elkepzelesunk rola. Es ott van a joszandek, ami segithet. Akiben az nincs, azt kell surgosen otthagyni, es nem azt mondani, hogy de nem elnek meg egyedul. Nem a nemeket kell keresni, hanem a megoldasokat.

          • “De szeretem” és “ott vannak a gyerekek”, mondják még erre, és “amúgy nem rossz ember” — itt a blogon nagy esetszám gyűlt össze, és én állítom, hogy az egyenlőtlenség és a rossz kommunikáció, az elvárásokon és a megfeleléseken alapuló házasság hosszabb távon minidg torzuláshoz, életuntsághoz, túlterheltséghez, játszmákhoz, keserves boldogtalansághoz, pszichoszomatikus betegségekhez vezet. A homeosztázis a házasság alapja is.

            • Igen, igazad van. Olvasom a blogot, egyik kedvencem a szeret a ferjem, de… rovat. Ezert probaltam kiemelni a vegen, hogy ha a joszandek ottvan MINDKET felben, es probalnak tenni azert, hogy jobb legyen, akkor lehet is jobb. Az en ferjem peladul nem amugy jo ember (csak neha ver meg) hanem alapbol az, es sosem bantana. Nem vert at, nem hagyott cserben meg soha, nem hazudott. Mar sokszor kiderult, hogy igazabol jot akart, csak nem jo modon. Azt gondolom, hogy vannak meg hasonlo ferfiak, akik a hazassaguk elott sosem hallottak egyenlosegrol, kozos gyereknevelesrol, kommunikaciorol a novel, vagy arrol, hogy verbalis eroszak is letezik, es csakis az elvarasok menten eltek. Nekik nagy dobbenet az, ha elvesznek valakit, aki meg kapasbol ezeket varna toluk. Hirtelen derul ki huszon-harmincon evesen, hogy nem csak olyan szolgalelku es csondben mukodo nok leteznek, mint az anyjuk volt. Az enyem peldaul egy ilyen ferfi. Jokor jott nekem a blog, mert epp a torzulas es az elkeseredes fele tartottam. Azota jobb a helyzet, ertem, hogy mi miert van, neki is el tudom mondani. Vannak eredmenyek, es nem erzem kilatastalannak a helyzetet. Az csak az egyik fele a dolgoknak, hogy a fiukat szocialis analfabetanak nevelik, a masik fele, hogy a lanyokat nem tanitjak meg okosan part valasztani. (Meg a tobbi remseg, amire meg a lanyokat nevelik, na ezek a dolgok is innen a blogrol alltak ossze a fejemben) . Ezekbol tanulva probalom a gyerekeimet is nevelni.

    • Mi egy hullámhosszon voltunk a volt férjemmel a gyereknevelésben, egy ideig. Én simán oda adtam neki egy naposan, mindig is ő fürdette őket, mindent megcsinált, pelenkázott, szülőire járt, játszótérre, és még főzött is, vagy takarított, ha kell. Nem ezzel volt a gond. Igaz, hogy nekünk sikerült is viszonylag intelligensen elválni.
      A mostani párom exe viszont maximálisan kizárta minden gyerek körüli teendőkből, mindent az irányítása alatt tartott, most meg azzal vádolja, hogy sosem volt igazán az apja. Ami szerintem igaz, de aljas kijelentés. Mert igenis lett volna, ha hagyja.

      • Jo, de azert az hogy van (nem kotozkodni akarok), hogy ha valaki jo apa, egyaltalan aktiv apa akar lenni, de nem hagyjak akkor nem lesz az? En nehezen tudom elkepzelni, hogy engem “elzarjanak” a sajat gyerekem eletebol, ha en azt nem akarom.

        • A barátom is mindig ezzel a blőd dumával jött, hogy az ex-felesége nem engedte a kisebbik gyerekhez.
          Mondom, ez a kifogás, a kényelmes út. Miért nem harcoltál, miért nem fogtad meg a gyereket, mentél be a szobába mesélni, vitted játszani, készítettél nekik reggelit,

          • De ha már “harcolni” kell érte, akkor ott már nem oké valami, nem? Ráadásul az elején a szoptatás miatt a nő van nyeregben, meg ugye otthon van, neki jut több ideje a gyerekre. Természetes, hogy a gyereknek vannak “anyás” időszakai, amibe bele lehet ragadni, és vissza is lehet élni vele. Egyébként én nagyon érzem, hogy mennyire befolyásolnak minket a hagyományos normák, és nagyon tudatosnak kell lennem, hogy már az elejétől partnernek, és ne kisegítőnek tekintsem a gyerek apját.

            • Kolléganő panaszkodik, reggel 5-kor “keltek” a 16 éves gyerekkel, mert az ment edzésre. Nézek értetlenül, miért kelt fel ő is? ” Hát, ő mégis csak egy fiú gyerek, megfőzöm neki a teát !” Na, itt van elbaszva…

            • Anna így van.
              Sajnos a társadalom szociális analfabétákat nevel a fiúkból és csodálkozunk, hogy semmi erkölcsi felelősséget nem éreznek a férfiak egy párkapcsolatban.
              Az ilyen nőket képtelen vagyok megérteni, hogy a fiát még vízforralásra se képes megtanítani.

        • Szerintem apává válni nem olyan automatikus.
          Ha valaki nem hoz jó mintát, közben anya/anyós/feleség az első pillanattól mindent csinál és jobban tud, akkor még az apává válás vágya sem tud kialakulni.

          • Még nem tartok annál a helyzetnél, de úgy sejtem, hogy anyává válni sem lesz olyan automatikus… lehet majd agyonbeszélgetem magam kismamákkal és anyákkal, meg talán majdnem bárkivel, aki a témához konstruktívan hozzászól, megért stb. Könyveket falok majd.
            Jó mintát hozni… nem emlékszem a saját édesanyámra, mert kiskoromban meghalt, akik meg bármilyen szerep kapcsán helyettesítették őt az életemben, azok meg nem egységesen adták a mintát, amibe így sok ambivalens elem bekerült, bár sejtem, hogy egyetlen anya esetén is sok ambivalencia van jelen.
            Olyan ember is akad – mint gondolom, soknak másnak – az életemben, aki kb. mindent vagy legalábbis sok mindent jobban csinál és tud…
            De a vágy megvan bennem.
            Hogy aztán hogy sikerül anyává válni? Na, az majd megválik. De valószínűleg nem kapcsol majd be az automata üzemmód nálam, magamat ismerve.

            • “sejtem, hogy anyává válni sem lesz olyan automatikus…”
              Szerintem semmivel sem automatikusabb, mint apává, csak a társadalom az anyává válást elvárja, a férfi meg megteheti (mert nincs retorzió, nem szólják le, stb.), hogy nem válik igazán apává.

        • Tipikus pasi áldozatszerep. A gyerek a nő dolga, oszt ennyi. Utólag meg lehet sírni. Első gyerkőcnél még én is nagyrészt távol maradtam a pelusozástól, például. Aztán anyukájuk fokozatosan kért egyre nagyobb közreműködést, amiért nagyra becsülöm és nagyon hálás is vagyok érte, hogy ezt nem hagyta így. A harmadikat a textilpelusból is kivakarom bármikor bárhol ha kell, az aggregátor tetején is akár. (megtörtént) 🙂

  5. Én elég gyakran mondom gyermekem apjának, hogy ezt vagy azt nem tűrök , és legszívesebben elválnék. Miután lehiggadok, már nem szeretném.
    Legutóbb mikor rossz fát tett a tűzre,elvette a gyerek szobájából a vizes palackot, hogy ne legyen kisajátítás , aztán láttam,hogy az uram ágya mellett kettő db palack van…
    Ekkor mondtam,hogy legjobb lenne ha mindaketten elhagynánk őt, a fiammal …
    Azután megsajnáltam. Ő soha nem fenyegetőzött elválással,nem is nagyon kritizál.
    Még mindig nem bízom eléggé benne ?

    Valahogy úgy érzem,hogy nem kap elég a szeretetet, de nem
    reklamál.
    Mintha versengene a két fiu a házban.
    A gyerekre túl nagy figyelmet szentelek, ez egy kicsit az apja róvására teszem.
    Szeretnék méltóbban viszonyulni hozzájuk..

      • Egy fiam van és az apja 🙂
        Hát,nem élvezek közel sem annyi figyelmet mint amennyit reméltem.
        Igaz apám más típus volt. Nála voltam lelkileg biztonságban.
        A férjem nem annyira empatikus,de ha panaszkodom
        melegségre találok nála, és el is tudunk beszélgetni úgy is mint barátok.
        A fiam sem előzékeny. Bezzeg én anyámmal együttéreztem gyakran,és örömet szereztem neki.

        Vannak azért ünnepélyes pillanatok néhanapján mikor takarítanak,virágcsokorral,égő gyertyával várnak. De ritka.

  6. az en ferjem is a kivonulast valasztotta, kulfoldre koltoztunk. Ha maradtunk volna, szerintem mindenki tonkremegy az ex feleseg bosszu hadjarata miatt, igy is sulyosak a serulesek. A nevelt fiam jovo heten koltozik ki hozzank. Apa es gyerekei kozott jo a kapcsolat.

  7. Az a baj, hogy ehhez két dolog kellene: intelligencia és tisztesség. Tapasztalataim szerint ez önmagában is ritka tulajdonság együtt pedig még kevésbé gyakori.
    Láttam már én is közös belátáson alapuló, tisztességes válást, gyerekekkel együtt.
    De az továbbra is ritka marad, mert jön a játszma, a bosszú, a jövedelem eltitkolása a tartásdíj miatt, a gyerekek hangolása amibe az egész család beszáll, mindkét oldalon. Beleszóltak a vacsorába? Majd pont ebbe nem fognak… Aztán az új partner, az új gyerek és annak vélt érdeke amit olyan jól fel lehet használni. És akkor valamelyik szülőt elveszíti a gyerek, ez a vége mert ez szokott lenni.
    Bíróság? Megítélt tartásdíj ami perelhető? Hajtsál be bármit ebben az országban azon aki nem akar fizetni.
    Szóval fent a hegyen a köd felett, igen, talán. A többség meg a völgyben a szmogban és posványban. Ahogy egyébként az élet egyéb területein szokott az lenni, mindig.

  8. Nálam ez egy nagyon régi kérdés, érzés, tapasztalat. Amikor a szüleim elváltak, az apám idővel kiszállt az életünkből. Holott előtte nagyon sokat foglalkozott velünk, sokat játszottunk, gyakran ő főzött nekem vacsorát, rengeteg mesét olvasott – ő olvasta nekem fel a Toldit 3 éves koromban – vitt ide-oda, motorozni, erdőbe. Ő tanított meg arra, hogy ne féljek semmi állattól, rovartól, csúszómászótól és hogy a pókok – legalábbis, amik itt nálunk élnek – ártalmatlan állatok. Nem hiszem el, hogy nem szeretett minket.

    Miért lettünk a válás után mégis elhajítva? Miért nem fizetett rendesen gyerektartást, miért titkolta el a jövedelme egy részét, miért hagyta, hogy olyan nehéz körülmények közt éljünk?

    Részben bosszúból, hogy anyám szenvedjen: “Van olyan férfi is ám, aki direkt arra bazíroz, hogy az egyedülálló anya majd olyan leterhelt lesz, hogy esélye sem lesz nyugodt életre, új kapcsolatra, vagy egy kicsit magával is foglalkozni.” Annyira fontos volt, hogy anyunak nehéz legyen, hogy az el se jutott az agyáig, hogy mi, a gyerekei mivel nézünk szembe?

    Részben sértettségből: ő volt a megcsalt fél, de az is igaz, hogy anyám, annak ellenére, hogy neki volt pasija, nem akart válni, apám adta be a válópert, miután a dolog kiderült. De valahogy mégis úgy fogta fel, hogy ő ebből a családból ki van hajítva, hogy ő már nem kell férjnek – akkor már apának se kelljen? Talán annyira fájt neki, hogy már nincsenek együtt anyuval, hogy emiatt inkább eltávolodott tőlünk? Pedig még azt se kellett néznie, hogy ott egy másik pasi, mert anyu végül egyedül maradt velünk…

    Azért tette mindezt, mert gyenge és kényelmes, és ami nincs az orra előtt, az után már lusta elindulni, és miután viszonylag hamar társra talált, könnyű volt ráfogni az új, amúgy is sárkánytermészetű, morcos, hisztérikus asszonyra, hogy ő nem néz minket jó szemmel?

    És most? Most miért nem törődik velünk?

    Nem tudom, Igazából nem haragszom rá. Régen talán haragudtam, de mostanra gyártottam már magamnak magyarázatot, és eljutottam a megértésig is. Mindig is önző, másoktól függő ember volt, akinek a saját kényelme, a saját jóléte volt az első, minek tette volna ki magát az érzelmi megrázkódtatásnak és a családi balhénak, ami a velünk való találkozással járt volna? Minek adott volna nekünk pénzt cipőre, ruhára, könyvekre, amikor azt el is nyaralhatta? Minek foglalkozni a régi gyerekekkel, akik egy kellemetlen tapasztalatra emlékeztették, amikor ott volt az új asszony, aki kényeztette? Talán szeretett minket egykor, igen. Csak nem eléggé.

  9. Most olvastam el az előzőt is, és ezt is, és nem is tudtam igazán melyikhez reagáljak, mert a kettő téma számomra összefügg.
    Azt hiszem, hogy ahogy a férfiak a pornóval idealizálják a szexualitást, úgy a nők az életmódmagazinokkal, esküvőtervezővel, és mindenféle külső ingerekkel idealizálják sok esetben a házasságot. Nyilvánvaló, hogy az életben a pornófüggő férfi sem, és a házasságot folyamatos valentin napként elképzelő nő sem fog igazi boldogságot találni.
    Ahhoz, hogy ez a felismerés meglegyen, általában egyszer el kell válni. Kutatásokkal igazolt tény, hogy a második házasságok jobban sikerülnek. Azért, mert a felek már átgondoltabbak, és a házasság során egyszerűen megismerik önmagukat is. Ezt egyszerűen nem lehet máshogy csinálni, és az emberek sokadalma nem is akarja máshogy csinálni. Ugyan csökken a házasodási kedv, de nem annyira, mintha mindenki tudomásul vette volna, hogy a fele úgyis elválik. Ennek elrettentőbbnek kellene lennie mint amennyire az, mégis óriási biznisz az esküvő. Eküvőkiállítás, vintage esküvő, meg esküvődekoráció.
    Nincs mit tenni, az ember együtt akar lenni valakivel, kinek mi a motivációja, az már más kérdés. A valóság ezerarcú, én nagyon szeretem az exférjemet is, szinte szomszédok vagyunk. A bátyám együtt épít házat az exnej új férjével, és a fiam velünk, és nem a vér szerinti anyjával él, aki vigyáz a kutyára, ha mi nyaralni megyünk.
    Pontosan tudom, hogy rengeteg a durva válás, a rettenetes dráma, és a fogcsikorgatás, ami heveny szituációkra jellemző, viszont krónikus szinten azért minden elnyugszik, és törekszik a boldogságra.
    Én a nap szinte minden órájában együtt vagyok a férjemmel. Együtt dolgozunk, és ez óriási segítség, és áldás, mert nekünk megadatott, hogy nem kell az életünk egy részét külön töltve egy “másik életben” “közegben” esetleg szerepet játszva, alakítanunk. Minden percünk közös, a gyerekek közösek, az aggodalmaink közösek. El se tudnám képzelni máshogy, egy csomó ember meg szűkölve menekülne egy ilyen szituációtól, és kérdezgeti, hogy hogy a francba nem unjuk egymást már évek óta, ha ilyen intenzív a dolog. Mi kezdetektől ezt akartuk, és ha volt amit csak egyikünk, azt az ELEJÉN tisztáztuk. Amikor még lehetett venni a kabátot, és azt mondani, hogy szépvolt, de ennyi volt. Nem esett nehezemre, közölni, hogy légy olyan kedves, de takarítsál te is, vagy hogy nem szeretem a nyers hagymát. Mert nem voltak ideáim. Tudtam, hogy vagy most, vagy soha.
    Most, hogy már totálisan összenőttünk, mind anyagilag, mind lelkileg, hogy ennyi évet jóban rosszban, és közepesben is, máshogy nézünk magunkra, és a másikra is. Nem akarok mindig fittimami lenni, a kedvenc kasmírkardigánomat megrágta a moly, de nem dobom el, mert itthon ebben szeretek lenni, és úgy nézek ki mint egy lyukacsos varjú, és a gyerekre megint úgy adja rá a pelenkát, hogy a fél segge kilóg belőle, és nem megint nem megyünk el sehova, és megint trágyadomb van itthon és még két nap mire jön a takinéni. De ha itt ebből bárkinek zavara támad(na) szól. És ez a ferség az, ami vagy megvan, vagy nincs. És vagy az elejétől, vagy csak kínok árán később. Vagy kuka, de akkor jobb is.

  10. Sziasztok! Három gyerekes anyuka és egy unokás nagymama vagyok. Műszaki végzettsággel egy művészettel határos terúleten dolgozok (időnként, csak dolgoznék).

      • Szia!
        Lányom olvasta a blogod, így találtam rád (rátok). Az alapgondolatot ezer féle módon éltem át, ezért jó hogy sok minden megfogalmazol, én inkább képekben gondolkodom. Most változás előtt álok bátorságot gyűjtők a” nyomorhoz”. A gyerekeket neveltem otthon, míg a férjem muzsikált és átvert, most az önállóság a feladat.
        Most ennyi
        Üdv

  11. Pfú, ez durva. És rengeteg ilyen van. Szerintem – sokan néznek hülyének ezért – válásnál nem az a gond, hogy nem lesz apja a gyereknek, hanem amikor úgy kell kimenteni, nehogy őt is széttépjék az csarkodó csalódott szerelmesek a nagy játszmázásban. Egyem a lelküket.
    Anyámék még a születésem előtt váltak, Anya nem csinált abból titkot, hogy Apával vagy nélküle, tökmindegy, gyereket akar. Akkoriban már a 27 éves anyáknak is lehuhogták a fejét, hogy öregek. Apa meg járogatott hozzánk pici koromban, aztán eltűnt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez így pont frankó, pláne, hogy más csavar is volt a történetben, nem volt sok alaptőkénk, lett egy háromgenerációs háztartás egy nem erre tervezett lakásban, nagyikám 2 éves voltam, mikor fiatalon, 53 évesen meghalt. A lakás gazdája, nagypapám egy elég magánakvaló, morcos pali volt (amúgy én nem gondolom, hogy buta lett volna, vidéki gazdálkodó gyerekéből lett repülőgépszerelőből lett kiállításrendező – valahol sajnáltam is az öreget, de magunkat is, hogy így huzakszunk minden szaron nap mint nap)… De az még parább lett volna, ha lett volna apám, de milyen. Pl rákattant volna a piára. Verekedett volna. Hazaparancsolja Anyát, aki ettől persze egy házidiktátor lesz, mert hát felnőtt ember, tele energiával, nem fog otthon hímezgetni és még tűrni is a basa összes hülyeségét. Vagy csalja Anyát, más csajokat lebegtet gerinctelen módon* – vagy prostikhoz jár. Szóval örültem volna, ha van apám meg tesóm, de nem minden áron. Így alakult. Nagyikámat sajnálom, meg azért mégis azt, hogy Apa ennyire elfelejtődött, mert amilyen manusz volt, azért néha átmentem volna hozzá kutyázni (volt vagy négy kutyája, vidéken lakott akkor. Egyszer jártam nála nagyobb koromban… elvileg van egy féltesóm is. Legutóbb lovász volt valahol mikor – hatodkézből – hallottam róla. Semmi humorom megkeresni – hátha már nem él, az meg úgy nem az igazi, hogy a néma sírkőre pakoljam a virágot már megint).

    *ez is egy sokrétű téma, hogy hányféleképp lehet “szeretőt tartani”, és ezekben a sztorikban mennyi százalék az egyenlőtlenség, a hazudozás és a rosszfejség egy-egy esetben. Nem vénasszonykodni akarok, van “sikertörténet” is, de abban is van egy adag keserűség sokszor, hogy “és ez kellett hozzá??”.

  12. Visszajelzés: helyettük élünk | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: miért hallgatott mindenki | csak az olvassa — én szóltam

  14. Visszajelzés: szomorú együttmaradási statisztikák | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s