Képzeljétek, ez is eljött: elkezdtek engem baszogatni különböző apró módokon a külsőm, testem miatt.
Vagy én magamat? Nem, vagyis, én a legkevésbé. Ha én érzékelek valamit magamon, ami nem jó, nem tetszik, megroskadt (száraz a hajam, például, érzékeny a szem körüli bőr, dehidratáció, körömrohadás), arra keresek megoldást, és amit azzal elérek, annak örülök, a többi előtt lehajtom a fejem, nem sírok.
Ők mondják. Ugratnak vagy “aggódnak”. Meg vannak lepve azon az energián, belefeledkezésen, amellyel én a futást, a szerelmet, a bikinit. Hogy nem magyarázkodom. Meg kell nézegetni, piszkálgatni, beszólni. Bővebben… →
Szemrevaló │Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.
Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben… →
Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.
Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?
Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).
Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.
Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.
Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.
Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.
De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.
Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.
De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.
Hogyan juthatnék el odáig, hogy képes legyek lemenni hídba? Két évtizede jógázom, jóginak mondom magam, de sehogy sem sikerül, és gyakran vagyok frusztrált és keserű emiatt, cikinek is érzem, ezért amikor ebben a témában célozgatok és gyűlölködöm, akkor inkább az ízületeim mögé bújok.
Én azt látom, hogy aki nem igazán szeret, tud mozogni, nem élvezi, nincs jó testtudata, azt ráadásul vissza is húzzák az unásig ismert jógás intelmek, amelyek jól jönnek neki, mert így soha nem kell túlmennie a határain. Hogy mit hogy helyes végezni, mert különben jujuj, mi lesz. Köztük: “a térd nem mehet a boka elé” – dehogynem mehet: nagy súllyal nem mehet, szokatlan terheléssel nem mehet, gyenge térddel nem mehet, hirtelen nem mehet, lehetőleg ne nagyon menjen, de van, amikor mennie kell. Ez a téves és okoskodó beszédmód, amellyel sokan mások örömteli mozdulatainak képei alatt is turnéznak áljóindulatúan egy kis figyelem reményében, fölöslegesen gátol, húz vissza, ebből lesznek a magukat rendszeres sportolónak nevező szájhősök, az “orális jógamesterek”, és ők semmi, de semmi ügyességre nem képesek, elemi szinten sem.
Szerintem, ha nem beteg a mozgásszervrendszere sehol, szinte bármelyik, ezt soha nem űző felnőtt is képes a híd egy kezdetleges formáját felülről lemenve kivitelezni. A nehezebb formákat tökéletes autodidaktaként, sérülés nélkül fejlesztettem ki. Erre hoztam létre a Skandináv maszáj 9+1 részes posztsorozatát tavaly nyáron, tudatosan lassú lépésekkel, itt találod az első posztot:
Rendszeres gyakorlással menni fog. Ehhez egy icipici motiváció, idő és belső béke kell csak. Tudom, hogy elfoglalt vagy, de valamilyen más tevékenységed rovására talán mégis le tudod csípni, ami nem olyan lényeges vagy építő.
…melyen idén váltóban veszek részt, tehát nem 10 és nem 30, ahogy eddig, hanem 21,8 km, Orsival, aki Bécsből érkezik.
Beteg vagyok, de lenyomom. Máskor nem csinálok ilyet. Most, este azt érzem, nem lettem még betegebb, de gyenge voltam. Saját élményem az edzésnaplóban:
Szeretem, amikor valaki nem csak pofázik, magamutogat, identitást hangoztat, ezek annyira viccesek ám!, hanem keményen, profin, okosan, kitartóan csinálja.
Mint a BSI a szervezést. Alkalmam volt ma beszélni azokkal, akik régóta dolgoznak ebben, és lenyűgöz az egész.
A külföldi, esetenként jobb adottságú helyek versenyszervezőihez képest is ott vannak. Pedig van olyan főváros, ahol nem gyökér a főpolgármester (ennek az eseménynek védnöke, de iszonyú szájhúzás, hogy csak három ilyen lezárás legyen egy évban). Ahol nem futóellenes a hangulat, szélesebbek az utak, jobb az aszfalt és kevesebb a csokit követelő, fillérbaszó, nyafogó nevező (“17 ezerért két coski volt a befutócsomagban”. Meg előtte a rengeteg munka, kommunikáció, fizetettek és fizetetlenek, a lezárás, a kordon, az orvosi ügyelet, a frissítések, a póló, az érem, a vécék, a terüélethasználat, a sörpadok…).
Míg mentem, sok mindent átértékeltem. Most volt bennem komorság, ötnapos keménysport-hiány, testi gyengeség és nagy szomorúság is. Mindenféle előkerült a meditatív lépésszámlálásban, amelyben, jaj, ne zavarjanak. Letisztult, gyógyított. Beérkezéskor (váltáskor)még nem, akkor kiborultam, sírtam, remegtem, de utána ittam pálinkát és összeszedtem magam.
Arra is gondoltam, hogy Berlinben most, ugyanebben az órában kísérlik megdönteni a világcsúcsot (de nem sikerült, Kipchoge, a tavalyi berlini világrekorder ott se volt, mert a két hét múlva tartandó új, bécsi Sub2hr maratonkísérletre készül, az etióp Bekele pedig kettő másodperccel rosszabbat futott). És gondoltam még a szombaton végződő Sparthatlonra, az ultrafutás leghíresebb versenyére, amelyet Bódis Tamás nyert. 1991 óta nem sikerült, de végre megint magyar: az első nyertes, Bogár János most velünk futott Pesten. A Sparthatlonon taroltunk: Maráz Zsuzsanna a nők között nyert, abszolút nyolcadikként, és a második és az ötödik abszolút helyen is magyar versenyző futott be. Most már nem zsuzsikázzák esetleg férfi futók.
Csak ahogy erről beszélnek, az akaszt ki. Tényleg heroikus, de ahogy a maraton, az amatőrök hada meg a városi versenyzés le van nézve, és meg akarják mondani, ki min induljon, mi legyen a lényeg, mikor érdemes valaki egy távra, beszarok.
Igen, a tömeg híg, de valamiért itt vannak, ők is futnak a maguk képességei, életmódja, ambíciója szerint. Sokan vagyunk, sok jó példa van, és ez nagy élmény. Az ízlés magánügy, a morál közügy. A tempóhajszolás és a fejlett módszerek mellőzésének szépségéről itt írtam:
A magyar maraton férfirekordját Szűcs Csaba tartja, jelenleg Spuri futóbolt tulajdonosa, 2:12:10-zel, amelyet Párizsban futott 1992-ben. Az országos bajnok 27 évvel később Jenkei Péter, 2:23:21-gyel. Olimpia előtti évben. Ööö. Csere Gáspár címet védeni jött, 2:20 alá menni, találkoztam vele, egyes volt a száma, rajthoz állásakor hasított el mellettem a VIP zónában. És valami történhetett, mert majdnem pontosan három perccel Jenkei után, 2:26:20-szal ért be, ami nagyjából a női magyar rekord amúgy (Földingné Nagy Judit, 1996, 2.28:). Most Gyurkó Fanni Anna vollt a leggyorsabb, ő 2:42:54-et ment.
Ment persze a hőzöngés, hogy miért Az egyik ilyennek szóvban, egy másiknak kommentben válaszoltam, ezt idézem:
“Amit kérdezel, ellenséges és buta. Sima műveletlenség.
Kérlek, nézz szét az AIMS honlapján, ahol mindenféle nagyvárosi futóverseny infója megvan e kerek világból. Kattints az eseményekre és az útvonalkijelölésekre. Mindenhol a legszebb részeken, történelmi épületek között megy a pálya.
Miért futnak ASZFALTON (nem betonon) emberek?
Mert ezek városi futóversenyek. Turisták hada így látja a várost, neves épületeit, látképét, folyóját, fontos, hogy ne rusnya ipari területen haladjanak, vagy sima erdőben. Ez közérdek, így lesz emlék és vonzó célpont Budapest.
Mert egyenletes talaj, széles, sima és sík út, átlátható terep kell a többezer embernek.
Mert számít az idő. Ez volt az országos bajnokság is, csak ilyen pályát hitelesít az AIMS.
Mert maratoni távon kevesek lába bírna göröngyös, emelkedős terepet, ahol átvágni, lenyesni is könnyebb.
Mert egy ilyen méretű rendezvényhez közeli kórház, mentők, infrastruktúra: vécék, áram, csipszőnyeg stb. kellenek.
Mert senki nem ígérte, hogy az egész város mindig a hatalmas terhet jelentő, bűzös és veszélyes autóitoké. Még a nem túl lakosbarát, autópárti Tarlósnak is okés három nyomorult vasárnap részleges, pár órás lezárása.”
Az én féltávom útvonala, a maratoni táv eleje így nézett ki: elrajtolt a Lágymányosi krampusz rakpartjáról, picit délnek, hogy lekeveredjen az alsó rakpartra, és itt bőven a Lánchíd fölé futottunk egyenesen. Aztán Alagút, Attila út, Alagút utca vissza, át a Lánchídon, ott délnek, a közgáznál kerülünk fööl az alsó rakpartról, Szabadság-hídon át, már felső rakpart, itt valakit újraélesztettek épp (sikerült), utána délnek, át a rajt-célon (15 km), egészen a Dombóvári útig, sőt, ott még egy kis ficak a Budafoki útig, az nagyon szar rész, aztán vissza, rakpart és föl egyenesen a Lánchíd utánig (Halász utca). Én a Lánchídig raktam magam össze fejben, nagyon szar volt onnan az a pár lépés, és lassú is (10:20-as km-rel futottam az utolsó 700 métert). Az egész útvonal itt.
Kétnapos esemény: szombaton voltakl a rövid-családi-gyerekes-gyaloglós távok, köztük öt és tíz km, vasárnap pedig a maraton, négyes maratonváltó, 30 km és maraton párban, és ennek céges, szakmai, Fut a színház verziói.
Idén összesen nevezett 30982 fő, ez visszaesett, egyébként töretlenül ment fölfele minden évben, tavaly 33495 fő nevezett. Most vasárnap 14000 körüli létszám futott a különféle távokon, ebből 6500 egyéni maratonista, köztük 1135 fő első maratonista.
A nők aránya a maratoni távon már 29 százalék (1999-ben 13, 2009-ben 18 százalék volt). Gymfeminism! A két nap összes nevezőjének 46 százaléka nő.
Kenyér Imre 86 évesen a legidősebb futó, ő 5 kilométert futott. A legidősebb maratonista Richter Ferenc (81 éves) és a német Juergen Kuhlmey. Nő csak 70 éves akadt, kettő is: Dobó Katalin, Danielle Heiz Svájcból. Ahh! Már látoma jövőt. Csak a magyar nőt találtam az eredménylistán: 5:24:38-ával jobb a maratonja, mint az én elsőm, és itt volt a Wizzair félmaratonon is, 2:23:02 volt az eredménye. Richter Ferencé 5:37:41 (ez nagyjából az én időm!), a német bácsi ideje sincs a nyilvántartásban.
Lengyel László Ottó is rekorder, ő 30-szor futotta ezt a versenyt, és 139 olyan induló volt, aki 15-nél többször.
Ez volt a kis színes, a sajtóanyagból írogattam ki, de nagyon álmos lettem.
A nap csinálta vele, és én nem harcoltam egy idő után. Rengeteget voltam kint. Júliusra lettem minden vörösségtől mentes szőke, és ez jelképe lett ennek a nyárnak. Majd ősszel visszafestetem, mondtam. És kell is, mert több olyan forgatásra is várnak, ahol úgy kell kinéznem, mint a regisztrációs fotón, és az bizony barnább. Scifi és fantasy, meg egy kosztümös film.
