Finnyás vagyok, vagy megrögzött egyedül-élő, vagy van nekem életem? Vagy savanyú a szőlő?
Egyszer már írtam valahol a külföldi partner kapcsán, hogy aki nem tudja elénekelni a Vukot és nem tudja, zsigerileg, mi az a Túró Rudi (és még más kulturális referenciák is vannak), azt én nem tudnám a bugyimba engedni. Sem sehova. Nem tudnék vele érdemi, minőségi beszélgetést folytatni a nem-anyanyelvemen. Kíváncsi lettem, hogy másoknak ez hogy megy, és kérlek, meséljetek az élményeitekről!
Kétféle történetet látok, hallok mostanában:
magyar nő, esteleg elváltan, itthon csalódva kimegy munkavállalni külföldre, ott szerelembe esik egy helyi példányal, és a bennszülött, jómódú, közeggel bíró férfi barátai és főleg a családja gyanakodva tekint a kelet-európai, ágrólszakadt nőre, miszerint az aranyat ás és integrációs céllal választotta a helyi férfit. Bővebben… →
Ha filmet nézel, add oda magad teljesen. Te választottad. Ez nem rágógumi és nem tévé.
Legyél nyitott, csendes, és figyelj oda. Vedd komolyan az élményt, nem sok ilyen van. Öltöztesd díszbe a lelked, legyél ott, aztán legyél meztelen, és engedd, hogy magával sodorjon. Tedd félre a finnyás egódat, az igazán jó szex nem arról szól, hogy minden esztétikus, könnyű és gusztusos, kényeztetős. Lehet, hogy meggyötör, lehet, hogy fájni fog, de igaz élmény lesz. Lesz itt nyál, vér, szag, borzalom, nyugtalanság, nem csak szépség és ráismerés. Menj vele, mélyre, messzire, puhuljon fel az énhatárod, fogadd be, engedd, hogy bőröd alá, húsodba hatoljon. Ne félj a felismeréstől, ne félj a fájdalomtól. Nem minden szerető vicces és kellemes. Ne legyenek merev elvárásaid, ne hasonlítgasd őt korábbi szerelmeidhez. Örülni és sírni menj.
Bízz meg benne egészen. Érti a dolgát. Zseni. A fura zsenitől, aki egy kicsit megakaszt, aki nem instant válaszokat ad, még jobban alakulsz, formálódsz, mint az ismerős, meghitt partnertől.
A megértés, a döbbenet, a finom részletek begyűjtése, mélyre lélegzése maga a katarzis.
Amúgy nem mindenkinek tudom jó szívvel ajánlani a Napszálltát, ahogy Esterházyt és Krasznahorkait sem. Vegyétek figyelembe, hogy nekem a Zero is tetszett, és több, hivatalosan bukásnak számító, fura film is, és hogy nem társkeresőzöm vagyok nagyfogyasztó, elsősorban európai filmet nézek moziban, semmi tévé, semmi sorozat, semmi letöltés. Sokáig hittem, hogy ez csak régimódiság, ahogy mosogatógépem sincs, vagy így alakult, de nem, ez nagyon is tudatos. Amúgy érzékeny huszonéveimben nem is reméltem volna, hogy ennyire meg tud majd érinteni film, színház. Szétszed, és aztán összerakom belőle még szuverénebb önmagam. És borzasztó látni a hápogó, betonerős realista-racionális elvárásokkal érkező, magát fogyasztónak tartó, ellenséges, zárt agyú közönség hőbörgéseit.
Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!
Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.
Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.
Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.
Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.
És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.
Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.
Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.
Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.
A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.
Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).
Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?
Hétszáznál több ismerősöm van a facebookon. A profilképével kapcsolatban a többség nem nagyon tudatos – vagyis, jó ízlésűt akartam írni.
Előnyös akar lenni, hökkenetesen ügyetlenül.
Hosszú, okostelefonos fejek vannak.
Külön csoport, akiknél a körben cicák, mandalák, gyerekek, idézetek vagy nonfiguratív feketeség, azoktól, akik nem szeretik az arcukat, és az se érdekli őket, hogy akinek írnak, akit bejelölnek, lásson már valakit a képen. Állati nyugtalanító egy névnek és egy elvont ábrának írni. Főleg ha nem is valós ismerős az a valaki.
Feljavított, szűrős, műtermi parádézás is van a nőknél. Szexiskedés, gyönyörű szemkörnyékek. Pálmafás kivagyiság. A biznisz logója. Nem ám külön oldalon.
Vagy több éves, néha évtizedes fotó. Rá nem ismersz.
Van, aki a hétköznapokban gondosan sminkel, belövi a haját, “ad magára”, és azt teszi ki, olyasmit. Ez okés.
Összességében igazolványkép típusú “ilyen vagyok, vállalom” profilkép csak pár tucat ismerősömnél látható. Hiúság nélkül, információként.
Az enyém, a jelenlegim hason fekve, lámpafényben készült a híresen kíméletlen MacBook Air PhotoBootjával. Minimális ragyaeltávolítással, ami tényleg olyan volt, mintha leszart volna valaki épp. Egy forgatásra sminkeltek ki ennek a fárasztó napnak a délelőttjén, azt akartam nem-veszni-hagyni.
Nem húzom a szemkörnyékemet, járomcsontomat szét á la idősödő díva.
Miért félünk ennyire az arcunktól? Miért vigyorgunk minden képen mesterkélten? Hullafáradtan miért kell ragyogni, pózolni a befutófotón, mint arra figyelmeztetnek is a mikrofonból?
Én vagyok ilyen, sminktelen és leszarós – nekem ezen a képen nem a szarkaláb vagy a fura arc nem tetszik, hanem az, hogy száraz a hajam nagyon, és a szüleim vonásai egyre erősebbek:
Szeretem ezt a szerelést, az akkori hangulatot, azt, hogy ott voltunk.
És vagyok ilyen. Voltam. Ha olyan a fény. MacBook.
Megvan nyersben is:
Ilyen a testem, mert pont akkor, 30 kilométer után, a hídból felállva, felcsúszó pólóval úgy gyűrődött a hasam:
És ilyen (szintén októberi kép, nem a 2015-ös őszi legkockábbakkal hasonlítom össze!):
Mint polgárjogi mozgalom, érdekelnek a nem előnyös fotók. El vannak nyomva. Mi lesz velük? Mi lesz a valósággal?
Tényleg olyan bizonytalan vagy, hogy a reális, kicsit fura kép szétveri az arról alkotott képedet, hogy te jól nézel ki? Úgyse jobban. És nem csak a kamuzás, a bjutifilter a vállalhatatlan. Mit vicsorogsz minden képen, hajtod félre a fejed, hosszítod a lábad, mutatod a fejed felülről? Mások látnak, mindig, téged, nem csak a megszűrt, elég szép képet. Legyünk már olyan felnőttek a nagy elfogadásban, hogy a pőre, fakó, valós, nem modelles képeinket se távolítjuk el undorodva. Ha tudnád, mi billeg az arcodon, milyen vagy álmodban, verítékezve, elkenődött rétegeiddel, szexben, frissen szülten! Vállalod?
“A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette.”
Nem annyira szakszerű kétéves bemutatót értékelni, továbbá kétségkívül van valami tudathasadásos jellege annak, ha én állva tapsolok egy Marton László-rendezésen, mert hogy bojkottban vagyok. Csak ugye Kultúraszervező Edzős Esther
váratlanul vett nekünk jegyeket, mert ő egy génia, még erre si képes, és Juli meg fél éve rágja a fülemet, hogy nézzük meg A Pál utcai fiúkat.
Juli mindent tud, ért, átél. Tökéletes kislányom! A feszülten figyelmes, érzékeny arcát nézni oldalvást, az az élet egyik csúcsélménye.
A Pál utcai fiúk című, Dés zeneszerezte, Grecsó és Geszti szövegírta, Radnóti Zsuzsa dramaturgizálta zenés játékot 2016 novemberében mutatták be, és szűk egy évre rá a jobb érzésű értelmiség pont eltemette marton lászlót, az úriembert és a komolyan vehető rendezőt.
Marton viszont Magyarországot temette el. Bővebben… →
Ahhoz, hogy a tested ne teher, nyűg és lassan elvaduló, külön élőlény legyen, bizonyos puritánságra van szükség. A cella puritánságára mint alapállapotra. Korai kelés, hideg víz, darócruha, vaj és kávé, bacon és áfonya. Nem erőltetésre, gyötrésre, harcra van szükség, és nem trükkökre, csodaszerekre, mentális bűvészkedésre, úgynevezett motivációra, önrábeszélésre, hanem letisztult, érett, nyugis egyszerűségre.
Biztos vagy abban, amit csinálsz. Amit csinálsz, magától értetődik. És csinálod, tényleg. Azért, mert így a jó neked.
Van ilyen? Túl sok optimizmus, pozitív látásmód? Az énerőt, az önbizalmat, a segítő mantrákat, a tudatosságot lehet túlzásba vinni? Hiszen ez csupa szép és jó. Segít. Addig mondogatod, amíg elhiszed. Sőt, amíg úgy lesz. Mert BEVONZOD.
Meg hát divatos is. Felcsaphatsz efféle kommunikációs szereplőnek, szerkesztgetheted a szép képeket vigasztaló feliratokkal. Aztán dőlnek az olvasók, te meg bezsebelheted a lájkokat. Bővebben… →
