Kezdem azzal (de ezt is miért kell leírni, na mindegy): ha én kimondok valamit, mert úgy gondolom, és az neked fáj, érzékeny, kognitív disszonanciát okoz, akkor magadon dolgozz, te kezeld, ne vádaskodj és ne vitasd az én igazamat. Amikor “a kávé mint cukor- és tejbeviteli ürügy” téma is rosszul bírt esni valakinek, na, akkor lett elegem ebből, hogy én magyarázkodjam, mert te nem nőttél fel a szembenézéshez.
Trigger warning: rusnya nők, szerelemtelenség, meddőség, örökbefogadás, klimax. Ez így elég széfszpész, remélem.
Vállalod így? Akkor gyere.
Azért írom ezt a posztot, mert néhány éve egyeduralkodó lett, hogy “ne szülj, nem kötelező szülni”. Tágabban: a szüléskritikus beszédmód, az anyaság és a hagyományos női szerep nimbuszának lebontása. Bővebben… →
Hogy sértett aktivista csendőrlelkűek vagy a blog unásig ismert, áskálódó ellenségei (hajdani heves-imádó rajongói) jelentették-e a posztomat, nem tudhatom. Sunyiban megy ez is. Negyedszer nyomnak ki a Facebookról azok, akiknek sérelmes az, amit kimondok.
Ó, nem védendő kisebbségek, dehogy. Unatkozó, keserű, torz lelkű emberek.
Ők azt hiszik, az élet a facebookon zajlik, és egyre inkább ott is élnek, lájkok, emojik, megosztások, az önös hatásvadász felzúdulások álvalóságában.
Én meg a blogon, az igazi szövegekben, valós tettekben.
Nem fogok elhallgatni.
Íme, a poszt:
Meglepett, hogy ilyen készségesen zuhantak rá eszes, gondolkodó ismerőseim is a mesekönyvre. Annak ürügyén pedig a jóemberség deklarálására, értékek hangoztatására, fejcsóváló lenézéssel vagy feddőleg mindenki iránt, aki nem ennyire lelkes akár a mesekönyv, akár mondjuk a nemváltók kapcsán. Netán kérdései vannak.
Szajkózzák, hogy elfogadás, rengeteg érzelem, dráma, mindenki annyira elfogadó meg felvilágosult szülő, dőlnek a lájkok. Teljes műveletlenségről árulkodó mondatokat írnak a meseműfajról: “a mese szabad, mindenkinek jár egy mese, az antihős is hős lehet a mesében” – wtf? És ennek a valóságra mi az implikációja? Megvigasztal, elringat, és akkor lehet a közösségen követelni az egyéni pokol megszüntetését? Mert azt én nem kétlem, hogy nehéz nekik.
Én két éve olvasok a témában, főleg angolul, és nekem bizony vannak kérdéseim, sőt, ma már válaszaim is. (Ahogy a body positivitynek szépített kövérségmentegetés, “minden test szép” és sportgyalázás, teljesítménytagadás, kényelmeskedés is gyanús volt, hasonló módon hamisította meg a valóságot, prájddá tett egy szerencsétlen állapotot.)Bővebben… →
Sok reszkettetően jó és még több részleteiben érdekes, elég jó színházat láttam az elmúlt huszonkét évben, de a blogon általában csak listázom az élményeket, esetleg pár szót írok a kultúrnaplóban, ha nagyon erős este volt, és általában írok a nézőség mint életforma élményéről, például itt, tehát nem szánok nekik külön bejegyzést. Tegnap este viszontazonbanámbátorpedig az Othello második előadását néztem kedves családommal a Katonában, és erről most önálló posztot írok, mert ez olyan volt.
Nem kritikát, mert én nem vagyok színikritikus – én néző vagyok, de azt nagyon komolyan veszem. Elméletileg én nem is értek a színházhoz, sem a történetéhez, viszont nagyon figyelek, és az utóbbi három évben az értelmezői képességem meglódult. Ma már becsaphatatlan a minőségérzékem, minden talmit, akartat, lustaságot észreveszek a legkisebb mennyiségben is. Ezt úgy éri el az ember, hogy elegendő jót néz, sokfélét, többféle formanyelvet. Csak az a jó, aki nagyon jó, ez pedig húsz színészt jelent (így, bevallom, túlvagyok a művészúr-korszakon is).
Úgy jöttem haza tegnap, hogy ez ki fog ömleni: csak leülök, elmesélem, mindent egyben, nem kell ezt nekem szerkesztgetnem. Az élményem, hogy “na, EZ az, amit ti nem néztek, nem tudtok, SZFE-gyalázók”, kedves rokonaim” meg “a másik oldalon is vannak azért tehetségesek” ismerőseim.
Nem oldal van, hanem minőség van, meg minőséghiány. És van még: előre és hátra. Előre: vagyis gondolat, progresszió, kritikus szemlélet, műveltség.
Ezt se tudjátok, de azt nagyon, hogy milyennek kéne lenni a színháznak és miért van (volt) tele az egyetem tanári kara katonásokkal. Ide szerződni ma (és már harminc éve) Magyarországon a legnagyobb rang, ha a kőszínházakat nézzük. Ezt mindenki tudja, és erről hallgat és ezt ferdíti, ha irigy.
Itt például nem szempont, hogy azért tartsanak szünetet, hogy elfogyjon a perec, senki nem is gondol olyanokat, amiket mások máshol, hogy a néző a köszvényével és dagadós bokájával maximum 80 percet bír ki egyben. Mert ide nem szórakozni járunk, ahogy a lovira sem és meccsre sem azért járnak. Az is létezés maga töményen, nem pedig kikapcsolódás. Megáll az idő, egyetlen nagy, sodró pillanat az egész.
Az ötfelvonásos Othello tehát egyben megy, semmi hiányérzetünk nincsen, éspedig 1 óra 47 perc alatt, pedig zenei betétek is vannak, és nagy csöndek, mozgások. Nincs egy másodperc üresjárat benne, egy lendületet kér a cselekménynek a sodrása és eszkalálódása.
Dermedten ülök, nem érzékelem magam, pedig egy kicsit érzem a forgóm a futás miatt, nem okvetlen volna ez kényelmes, ha bármi elvonná a figyelmem, de nem vonja, nincsen testem. Nagyon egyben vannak a játszók és a nézők, közös a lélegzet, egy pillanatot sem szabad kihagyni.
Én ilyen sűrű színházat… amit mégis, az Székely Kriszta volt (A Platonov, A kaukázusi krétakör) meg Hegymegi Máté (A bádogdob, Jeanne d’Arc), egy-egy részletében Ascher (József és testvérei, Háztűznéző), Horváth Csaba (Baal, Az öngyilkos), Mohácsi (Egy piaci nap, A velencei kalmár).
Ezt a szöveget is okosan, jó érzékkel, sűrűre korszerűsítette Szabó-Székely Ármin.
Othellót Bányai-Kelemen Barna játssza, neki van ilyen súlya és karaktere. Nem mór, hanem “néger”, “vastagszájú”. Katona, igaz ember és tiszta szerelmű érzéki lény egyben.
Szokatlanul mély hanggal ábrázolja kívülállását, nincs szükség blackface-re, semmi ilyesmire, mégis látod őt. Fekete a ruhája, amúgy csak mondják róla, ki ő és milyen, és viszonyulnak hozzá, ettől “néger”. Egyetemes emberi tartást és kívülállást jelenít meg kevés eszközzel, nagy súllyal, és ez elég. Bővebben… →
A 35. Budapest Maratonon vagyok, a szombati rövidebb távok mennek, a helyszínről jelentkezem! Mellettem épp Kokó és családja melegít, a futóistennő Garami Kata és a gyerekek, Mi- és Zalán a következő számra, amely a 4×2 km-es váltó.
Garami Kata az előbb a 10 km-t nyerte. Átfogalmazom: Garami Kata és férje melegít.
Ilyen volt a derékhad a rakparton. Szépek az árnyékok!
hát ez azért nem homály, mert ezt a Mária profi géppel fotózta!
Lóci fut. Nyolc éves:
Én is 10 kilométerre neveztem, és már a rakparton, aztán a célban kisebb blogtalálkozóvá fejlődött az esemény! Itten háromgyerekes anya élete első versenyén 1:03-at fut!
Életem legjobbját futottam én is, nálam ez 1:04:00 (tehát önálló tízes távon, mert tavaly tavasszal a nagy-tavaki félmaraton első tíz kilométere gyorsabb volt), és hát ma ideálisak voltak a körülmények, semmi kifogásunk nem lehetett: száraz, napos, kellően hűs idő, nincs szél, minimális emelkedő, továbbá macskakő és kanyar is alig, és szellős a mezőny (sajnos). Szóval ennyit tudok most, hatpercesnél is lassabbak a kilométereim, és 10640 lépés a vége, a célban kézen átfordulás. Még most is ennyit tudok, mondja bennem az, aki lesz majd 60 meg 75 éves is. Már Kenyér Imre The Legend sem fut félmaratont, 5 km-n indult. De itt van. Együtt futották:
Ennyit tudok, hacsak nem vágok bele olyanba, hogy minden nap 6-8 km reggel az erdőben, az meglátszana (mindenekelőtt a testsúlyon). Nem tudom. Mindig az aznap reggel tudja, és mostanában a nyújtós-hajlékonyító-súlyzós bíbelődéseimet élevezem a legjobban. Hess, hiúság, külsődleges ambíciók, versenyszellem!
Idén 47 százalék a női nevezők aránya, ez tíz-húsz éve még csak húsz százalék volt. Most a leggyorsabb lábúaknál is abszolútban a 7. lett Garami Kata.
Sanyosz (Markocsán Sándor) most is ott tapsol a pálya szélén az edzettjeinek, ez már évek óta így van.
A váltó után 2,3 km-es Lágymányos kör az óvatos duhajoknak, és gyaloglás. Végignézem a rajtokat. Egész megható: nagymamák, családok, háton hordozott babák, féllábúak, fájós csípők, vakok kísérővel, nagy-gömbölyű testek. Azt kell mondam, a szervezők nagy szeretettel kezelik ezt a mezőnyt: ők vannak sokan és ők e legbüszkébbek a kimozdulásra. És nekik van az ilyesmire a legnagyobb szükségük.
Én ezt délben írtam, a “sima” gyaloglókra. A szívszorító és egyben örömteli Fodisz-futam csak utána jött.
Minden rajtot végignéztem. Jelenidejű, aranyszínű nosztalgia ez itt. Az a mondat már megvolt, hogy “ó, amikor még külföldre utazhattunk félmaratonokra városnézni…!” Nemsokára majd azon borongunk, hogy de szép is volt az a kor, amikor lezárták Pestet, anyáztak az autósok (de ők miért nem?), és ott trappoltunk a hétköznapi nőkkel, együtt vergődtük végig gyökkettővel szépséges hidak és épületek között a távot!
Voltak vidám pillanatok.
Mert egy darabig most ennyi a futóesemény, külföldi résztvevő már most is csak mutatóba volt, csak az itt élők; elmarad a Mikulásfutás, de még a novemberi túranap is. Holnap viszont 42-t és 30-at futnak a rendezvény második napján, és ez a maraton egyben országos bajnokság is.
Éljetek értelmesen! Az élet nem a facebookon zajlik. Vár a hegy, a bringa, az uszoda, a futókör, a konditerem! Amit ott tudsz, az tényleg a tiéd. Valódi önbecsülés csak igazi tettekből származhat.
Nemcsak “elváljak?” kérdések érkeznek a bloggerhez. Sokaknak beakadt az életmódváltás. Van panaszuk, megoldanivalójuk, tetszett nekik, amiket mutattam, meséltem itt az edzésekről. Fel is buzdultak, de aztán lelohadtak, és megint a start mezőn állnak, csak két évvel öregebbek.
Komoly ember hosszú távon kitart amellett, amiben hisz és amiért lelkesedik. Szalmalánglelkekre ne hallgass. És te magad se cserélgesd “ezt is kipróbálom!” módon a meggyőződéseidet, megoldásaidat. Köteleződj el, alakítsd ki, és menj végig az utadon.
Nekem ez adja az önbecsülésemet, és azért írok ilyen kemény és határozott dolgokat, mert ezek az identitásrészleteim – magyar szakos, bringás, írós, színházjáró, anya, ketós, sportoló, erdei lakos… – a személyiségem részletei, nem felvett ruhák. A hosszú útnak nagyon más tanulságai vannak, mint a kis felbuzdulásoknak.
Ha a sport vagy bármilyen életmódtevékenység pótcselekvés, akkor nem jutsz vele sokra. Lehúzó kapcsolatból kapkodnak bele ilyenekbe sokan. Addig se azon rágódik, addig se kell otthon lenni. De amit a testeddel csinálsz, amit az öregségedbe fektetsz most, az igazi cselekvés legyen. Nem dicső, nem menő, hanem szükséges. Bővebben… →
Nyugi! Nem mesekönyveknek nevezett kiadványoktól fognak megállni a fejlődésben. Be se buzulnak. Senki nem kezd szoknyát hordani egy ilyen könyvtől.
Azért megkönnyebbültél?
Mondjuk nyitott, okos, érzékeny se lesz a Meseországban szarvasok nevelik az őzikéket című könyvtől. És ez az egész ügy igazi hazugsága, hogy Mi Ezzel Elfogadóvá Neveljük A Gyerekeinket. De el nem rontja semmijét, ne pánikolj. Annál neki több esze van. Csak mert te ráfeszültél a Nagy Elfogadós Hájpra, ő még látja, hogy lent van a lent, fönt van a fönt. Fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld.
Jobban látja nálad, mert neki nincs tele a feje facebookról vett hülyeségekkel. Amivel mégis, az életkori sajátosság, kinövi.
Egy könyv? Úgysem olvasnak, és ti sem olvastok nekik, ezért is mindegy. Van ellenben tévé és bárgyúság. Az irodalmi ízlésüket már elsorvasztottátok, kedves szülők, akik azon dohogtok a facebookon, hogy miért kell pálutcait meg toldit olvasni, hát ti se bírtátok elolvasni! (Helyben vagyunk, ott kezdődött minden bajotok! és azóta se sokat.) Miért nem valami nőírót vagy pöttyös regényt…
Ha nem vagy intellektuális, igényes, a gyereked se lesz az. Újratermelődő szellemi nyomor. Pedig az olvasás tényleg ingyen van ma már.
A lelküket, életük irányát a Meseország kinyalja egymást című kötet biztosan nem fogja elrontani, rettentően ügyetlen és erőszakolt az egész koncepció ugyanis. Jószántából ilyet senki nem olvas, ezt a woke warriorok tukmálják csak. Nem kötelező. Azért én fellélegeztem.
Már csak azért is:
Ambrózi Kata pszichológus. én értem, de a gyerekedet is érdekli ez?
Itt te vagy az, aki könnyezel, ez a te bulid, vedd már észre. Te is csak azért, mert azt mondták neked a Facebookon a jóemberklubban. A valóban kiváló Vaslaci, Tompa Andrea örökbefogadós meseparafrázisa is neked, a felnőttnek szól. Téged nyugtat meg, és téged emel föl.
De a többi?
A többi ellenmese, kínosan izzadságszagú. A gyereknek igazi mese való. Tényleg az irodalmat és a gyerekeket használják “érzékenyítésre”, vagyis ideológiaterjesztésre? Demonstrációkra? Aztán meg áldozatiaskodnak, hogy nem sikerült a projekt? Tízesével öntik a posztokat erről, élőznek, fontoskodnak? Mindig kell az új pezsgés. Norbi sem szólt ekkorát.
Ez a “mese” felnőttek meséje és menekülése. A negyvenes, evernessre járó, dundi nők meseterápiában nyomulnak. Meséket írnak bosszúból, mert nincs kedvük sportolni.
Az Óperenciás tengeren
Pucér mellemet vágyom betakarni Felhőkkel, mint az őszi, csöndes Ég, Ne táncoljon tovább az Élet rajta: Most már hadd jöjjenek a mesék.
Száz méter lenne borotvált szakálam, Öreg az ajkam, fogam is hibás: Olyan kicsi tenger lett a szivemből S olyan nagy az Óperenciás.
Hát megpróbálom magam befelhőzni, Szólni magamról unott a dolog, Gyűl és dohog őszi mese és felhő, Burkolt mellemre rágomolyog.
Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer, Hét mérföldes csizmáju hős, derék Királyfi, ki szabad mellel elindult És, himm-hámm, elnyelték a mesék.
Ez Ady Endre. Van türemed elolvasni? Vagy ezt? Hát megérteni?
Ha már benne vagy a nyúl üregében, akkor én hiába beszélek neked. Mérő Vera azt üzente, elfogyott a regimentje.
ideológiai giccskontent egy gondolattalan, írni utáló, görcsbe állt kezű gyerek felhasználásával
Gyerekeket nem dobunk be a táboroskodásba. Saját politikai álláspontunk miatt nem veszünk össze a gyerekünk barátainak szüleivel sem. Ha te nem a gyereked természetes érdeklődését követed, hanem “megyünk mesét hallgatni!” felkiáltással biodíszletnek viszed egy liberális demonstrációra, mert üdvözült kisebbségpártiként ezt gondolod helyesnek, ha ezzel akarsz beinteni a gyűlölködőknek, és ezt még jóra nevelésnek is hiszed, akkor olyan agyi és érzelmi színvonalon vagy, hogy én hiába érvelek.
De a gyerekeddel nem lesz semmi. Akkor se, ha elviszed ilyenekre, ha megveszed és buzgón olvasod neki a könyvet, és akkor se, ha nem.
én például egy transzmilliárdos vagyok, ide a zsozsót
Senki nem hiszi el, hogy a férfiak nők. Senki nem hiszi el, hogy a csúnya a szép, és hogy ez volna a szabadság. És nem vagy attól gyűlölködő vagy jobbos, ha nem erőszakolod meg a tényeket és a biológiát. Vagy nem hazudod azt, hogy az antagonisztikusan különböző érdekű csoportok érdekkülönbségein majd a jóemberkedés és a tolerancia tompít. Nem gyűlöl, nem kirekeszt, hanem más az érdeke.
Én biztos nem adom a nőségemet. ez nem jóság kérdése. A nőségemet ne csúfolják meg zavaros lelkek, mert ki találom röhögni őket. Ember nem hiszi el nekik, hogy ők nők, hiába kívánták meg a fehérneműinket meg a szülésünket.
Ez a könyv nagyon gyenge kísérlet eleve. Minden elsős tudja, hogy nemet váltani nem lehet. Te is tudod, csak nem mered magadnak se kimondani, pláne hangosan nem. Hát meg ne bánts valakit. Mit szól a mérővera. Utólag nem nő a tehénre agancs, csak a béna mesében meg a szexuális fantáziákban. Az érzetek, a behormonozás, a műtéti praktikák nem változtatnak azon, hogy minek születtél.
A mese nem szabad, és főleg nem tesz szabaddá (tudja vajon, honnan idéz?). A mese nem a képzelet szárnyalása vágyaink vagy érdekeink szerint. Ellenben konzervál és konzervatív. A legkötöttebb, kifejezetten rugalmatlan elemekből viszonylagos szabadsággal kombinálható, archaikus műfaj. A logikájából nem lehet kilépni, mert az akkor már nem mese, ahogy az Annapetigergő vagy a Spongyabob sem mese. Nincs olyan, hogy két királyfi összeházasodik. Kövér királylány sincs, és tolószékes sárkányölő se, mert azzal a királylányi és sárkányölői lényeg sérül, értelmét veszti. Csak a dizninél lehet mindenki hős, győztes, főszereplő, sem az igazi mese világában, sem a való életben nem. Bármit szeretnénk hinni önvigasztalásul, csak az erősek az erősek, a szépek a szépek és a hősök a hősök. A gyávák nem bátrak. Aki lassan fut, nem nyerhet. Mindenki nem lehet szép, mert akkor a szépség fogalma értelmét és értékét veszti.
És: “mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők, szabadok, kedvesek”. Ettől még Dúró Dóra mohósága és politikai témafelhasználása undorító. (Hol voltatok akkor, amikor a biciklisek ellen uszított?) De az ideológia ráerőltetése az irodalomra is ízléstelen, továbbá improduktív. Csak a facebook-interakciókat hergeli. És ha beállsz valamelyik oldalra, akkor mikrotargetálható politikai célponttá tesz.
Mindenesetre amióta nem gondolkodom vagy-vagy oldalban, én a kenetteljes, jóemberkedő, lájkéhes és karriermohó Mérő Vera “szupercuki” kontentjein nagyobbat öklendezem, mint Dúró Dórán. Ahogy mindent bulldogként szorít, és kisajtolja bármiből a legtöbb hatásvadászati potenciált.
Az igazi irodalom nem ideológiák terjesztésére és főleg nem nevelésre való. A manifesztó műfaja, vagy a korai Kassák-írások, a munkás József Attila sorai kiáltások, és nem didaktikusak. Ha az irodalom alámegy egy ideológiának, és eszközévé válik, megszűnk irodalomnak lenni. Ennek felismeréséhez nem kell nagy műveltség.
Gyerekeket nem használunk politikai célokra, ellentüntetésnek. Nem várunk el tőlük mesterkélten elfogadó viselkedést, nem sulykolunk ilyesmit. Igen, aki más, az egy gyereknek fura. Nem azért, mert gonosz, hanem mert nem tudja elhelyezni az ismert dolgok rendjében. Ha ezek miatt dorgálod, ostoba vagy.
Mit tehetsz, ha értelmes, bátor, jó ízlésű, ép értékrendű, toleráns, kedves gyerekeket akarsz nevelni?
A rejtett tanterv az, ami nevel. Ha hiteles vagy és értékek vannak az életedben, ha önállóan gondolkodsz, akkor ezt és az ilyesmire való igényt eltanulja a gyerek. Kiveszi belőle, ami neki érték. A generációs különbség ellenére. Minden tökéletlenséged ellenére. Tiszteld őt és ne nyomd. Ne várj el tőle direkt irányt. Helyette élj te magad jól. Fogyassz igazi kultúrát. Ne dőlj be a talminak. Gondolkodj, beszélgess. Tarts ellen a művalóságnak. Mutasd meg neki a természetet. Legyél aktív, őszinte. Igazi emberi kapcsolataid legyenek. Ne legyél bábja mások érdekeinek. Ne legyen használós, elidegenedett, számító a szexualitásod. Ne legyél frusztrált, gyáva, képmutató, pletykás, megalkuvó, ne dőlj be a giccsnek, a slacktivizmusnak.
Neked legyen ízlésed, te is fejlődj. Vegye körbe a gyerekedet az igazi műveltség, az, aminek tétje van, ne a népszerűsködő, ne a tömeges, ne a stream. Olvasd már el azt a kurva Egri csillagokat.
Ő maga választ majd, értékrendet, világnézetet, és ha jó az alapanyag, és tiszteled őt, akkor nem lesz ebből semmi válság soha.
(Amúgy én nem adok tanácsot és nem segítek. Mármint ilyen “meséld el, megoldom” módon.
Pedig kérdeznek. Érdekli a véleményem, én hogy látom. Mert ugye mindig írok ilyen témákról. És az olvasó mindig magára vonatkoztat. Nagyon ritka az, akit ilyen elvonatkoztatva érdekelnek a jelenségek.
Én viszketek attól, hogy tekintélyszemély legyek – olyat nem tűrök magam fölött sem. A te dolgod tudni az életedet, és ez felelősség is. Főleg ne akarj nálam megfelelni, hogy nézzem, te milyen ügyesen visszaszóltál, lefogytál, elváltál. Én írok, emberekkel nem foglalkozom. Nekem a jelenség az érdekes. Egyáltalán, ami nem kölcsönös viszony, az nagyon félre tud menni.
Nem tudom a te életedet, és azt sem, mik színezik azt, ahogyan magadról és a másikról beszélsz. És nem dolgom ez. Viszont a lényeglátós látással látom, értelmezem és megfogalmazom, mik zajlanak, és ha ebben magadra ismersz, akkor lehet tanulság.)
Most pedig leírom, mitől mennek tönkre a házasságok. Úgy általában.
Ebben a bejegyzésben tömören leírom, mi a gond az identitáspolitikával, és figyelmetekbe ajánlok egy könyvet.
Érzékenyítés, identitások, black lives matterm emberi jogok, body positivity, sérülékeny csoportok – ha érdekel a világból bármi a celebeken, a vegánságon meg a sminktrendeken kívül, könnyen tele lehet ezzel a hírfolyamod. Én jobbára arról írok e téma kapcsán, főleg transzügyben, hogy ez hamis, idegesítő és bárgyú a maga hisztijeivel, hadjárataival, celebcsócsálásával, fontoskodó inkompetenciájával, meseországával (itt nálunk), és durva visszaélések zajlanak a nevében (külföldön). De van ennek alapos elméleti, balos kritikája is.
Röviden: míg te itt zászlókat teszel ki, lájkolgatsz meg “jogvédő” oldalakra tódulsz pezsegni, mi hír és kit kell épp imádni, vagy utálni, az alapvető egyenlőtlenség érintetlen marad, és nem is nagyon gondolsz rá. Pedig a szimbolikus elismerés, a másság keblünkre ölelése nem kerül semmibe, sőt. Ha kitűzi magára, hogy mennyire inkluzív, ha vonul a Pride-on meg használja a névmásokat, akkor ezen hízik kokakóla meg a dizni is. Az összes rablókapitalista cég legitim lesz, legalábbis kapott egy jópontot. És ne verd át magad: TE hizlalod őket. Pont ezt írta Jámbor András is.
Ma progresszív körökben be lehet futni azzal, hogy Rowlingot basztatod, bűntudatot keltesz az “ignoránsakban” és a “pivilegizáltakban”, béna mémekben “harcolsz” az emancipációért, és Ónodi Adélt élteted. Miközben semmit nem értesz a világ működéséből.
Ami fájna az egyenlőtlenségnek, az az elosztás megpiszkálása, vagyis a kapitalizmus lebontása vagy megingatása volna.
Az elismerés nem kerül semmibe, az üjraelosztás igen.
Erről hallgatnak a hangadók (egy részük nem is érti az alapokat), de a politika is. Greta is hiába nézett égő szemmel a vezetőkre. Teljes a reménytelenség és tancstalanság: előbb tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. És ezért olyan heves a látszataktivizmus, ezért vonzó, menő és “bátor”, ezért akarsz azonosulni vele, mert eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről. Amelyekre nem tud választ.
Marad a lelkesítő cukiskodás. Ide tartozik az egész Black Live Matters is, sőt, a feminizmus kapitalizmuskritikusmentes, formális, üres gesztusai is.
Az elnyomás előbb volt, és ez az elnyomás kérte az egyenlőtlenséget: a fizetetlen munkát, a taposhatóakat, a hatalomfosztottakat és minden visszaélést. Logikája a taposás és felélés. Közben azt látjuk, hogy szép új világot vizionálnak elfogadásból, tioleranciából, láthatóságból. És nem értik, hogy ezt az emberek többsége nem kéri (erőltetni lehet), de ha meg is valósul, nem sok köze lesz egy jobb világhotz. Újabb “sérülékeny csoportok” és “marginalizált emberek” nőnek majd ki a földből, minden hülyeség, ami személyes, belső fantázia, probléma, sérelem, identitássá válik és lehet követelőzni meg valóságátírni a nevében.
Ami valódi változás az az, amit a baloldal százötven éve követel: az újraelosztás.
Mark Fisher kritikai kultúrakutató, balról, elméletileg, de közérthetően bírálja az identitáspolitikát, és nem a túlkapásait, hanem az alapvetését (elsősorban a Kilépés a vámpírkastályból című írásában).
2017-ben Mark Fisher, aki súlyos depressziós volt, öngyilkos lett. Életében, közvetlen, nyílt, antiakadémikus blogolása, a http://k-punk.abstractdynamics.org/ is jelentőssé és népszerűvé tette (nem bírta az elitizmust meg az egyetemi közeget), de posztumusz is nagyon olvassák, idézik elméleti körök és sima olvasók is. Most ez a könyve jelent meg magyarul, ennek a bemutatóján ittam e magvas (társadalomtudósoknak tananyagszerűen ismert) nézeteket, neveket.
A popkultúra értelmezésével foglalkozik a jellegzetes brit szcénában, rengeteg filmre és popzenére utal, mindezt nem brit olvasók számára is érvényesen. Előszeretettel és szellemesen kapcsol össze távoli jelenségeket, láttat és frappíroz.
Ezen kívül nagy gesztus a depresszió ellen, a depresszióból, hogy igenis van, lehet alternatívája e nyomasztó világrendszernek, de nem megtalálnunk kell, hanem megalkotnunk. Egyelőre ennyit tudok a kötetről, a fogason a tízperceimben olvasom.
A mentális betegségek pestisszerű jelenlétéről beszélgettek még a kötet létrehozói: nem egyénileg kell őket kezelni, mert nem az egyes személyben van az ok, hanem a társadalmi működésben, ezt épp az elterjedtségükből látjuk. Ezért se vádaskodj és diagnosztizálj. A fordiánus unalom eltűnt, de nem azért, amit a hatvannyolcasok álmodtak, hogy felszabadítottuk volna a képzeletet. Unatkozni nincs módunk, ingerek vannak, internet és FOMO, de szorongunk helyette.
Ha találok emlékezetes idézetet, kommentelem e poszt alá.
Az úgy volt, hogy Alfred Döbling 1929-es regényének színpadi adaptációját néztem a Katonában tavaly márciusban (asszem), Kovács D. Dániel rendezése hosszú, nehéz, formabontó és szerintem zseniális volt, Keresztes Tamással, Mészáros Bélával, Bata Évával, Pálmai Annával és Elek Ferenccel. Utána utaztam Berlinbe félmaratont futni, és a repülőtérről megérkezvén beültem az Alexanderplatzra, a híres Honecker-torony mellé egy pékségbe, hogy Orsival és Barbarával találkozzam, és bejött egy félkarú arc, igazi kocsmatöltelék, szóval eléggé megrázó pillanata volt ez a szellemi életemnek.
az előtérben pediglen a szintén géniusz Keresztes Tamás
Most pedig 21. századi adaptáció készült belőle. Rendezője a negyvenesztendős, Németországban született, talán ázsiai gyökerű Burhan Qurbani. Ú, megint nem vagyok píszí, szóval ilyen japó feje van. A téma miatt nem mindegy, hogy ezeréves német család sarja rendezte-e, mert Európa-kritikáról van szó.
Filmeposz, és ez nem (csak) azt jelenti, hogy hosszú, vagy hogy epikus, hanem azt, hogy valódi, méretes hősök vannak benne, tudsz bennük hinni, fáj a bukásuk. Aztán, azt is jelenti, allegorikus, totális világábrázolása van, teljes világrendszerként érthető. Súlya és tétje van benne a partikuláris történetnek, mert az világmagyarázat: lám, így bukik el/lehet boldog/él túl az ember, ilyen Európa, ezt teszi a pénz az emberrel, így működik a bizalom.
Filmeposz a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most is. Amúgy a Dallas meg a Harry Potter is, na szóval, az ilyen filmekben aki a Rossz, az atavisztikusan maga a Gonosz. Aki ugyanakkor emberi, mint mindannyian. És ez az emberi volta Reinholdnak az, amit nem hibáz el a film, pedig ezt ábrázolni, már megírni forgatókönyvnek is igen buktatós feladat a hamisság és a giccs szküllái és kharübdiszei között. A morális alapállítás ugyanis nem sérülhet. És nem is sérül.
És film. FILM-film, igazi döbbenet, monumentálisan profi munka. Amit látsz, az nemhogy hihető, összeáll, de behúz. Az Ich bin Deutschland, az olyan jelenet, hogy lefordulsz a székről. A film humora és érzelmes-szép szála is emlékezetes, viszont a tragikuma és valódi jelentése Európáról, a bevándorlásról és a küszködő emberről egyenesen letaglózó. És egyetértettünk ebben G-vel (mert nem mindig). A két főszereplő, Welket Bungué és Albrecht Schuch belemegy az agyadba, nem hagy aludni. Főleg Reinhold groteszksége, aki az emberi remek Francisnak a rossz szelleme, egyben védelmezője is.
És a kisebb karakterekbe is bele lehet szeretni. Sok szex, éjszakai élet, némi metaforikus döbbentés, drogos fíling, város-hommage (percenjént döbbentem meg: itt futottam!) és nagyon tiszta szerelem.
Ritkán vagyok eksztatikus, amikor filmet ajánlok. Most az vagyok.
Távmoziban megnézhetitek 5-én, és a többi bemutatót is, itt a link:
Itt az első rész. Összehányom itt a sok visszás képernyőfelvételt. Remélem, értitek, mi a közös bennük.
Olvasókérdez: honnan mindez? Hogy találkozom én ennyi mindennel? Van egy baráti köröm, beszállítunk egymásnak hüledeznivalókat csetben. Nekem meg újságíróagyam van, és személyesen is traumatizált ez az elfogadástéma.
Tehát mi zajlik itt?
Valakinek van valami nyomora: nem megy neki a szexualitás, elhízott, vagy van egy enyhe mentális baja, emellett kegyetlenül unatkozik.
Kitűzi ezt a mellére: jelszó-zászló-hashtag (az elnevezési kényszer külön érdekes!), olvasgat, youtube-ozik. Onnantól ő elnyomott, becsatlakozik a hasonló sorsúak vigasztalgatására, láthatóvá tételére, érdekképviseletére létrehozott csoportokba (vagy alapít egyet).
Valójában magukról beszélnek, csak az zavarja őket, ami nekik nincs. Nyesedék támadja a macsókat, kudarcos párkereső a bulikirálynőt, macskatartó borong a családanyán. Maguknak követelnek figyelmet, fontosságot, relatív jobb-színben-feltűnést. A kisszerűségüket és a következményes hatalomvágyat leplezik a komolykodó szövegekkel. Boldog-boldogtalan zavarosan magyaráz a facebookon a trendinek hitt társadalomtudományi zsargonnal.
Ezért van az egész jogvédő, identitáspolitikai, szolidaritásra intő irány bukásra ítélve. 2020-ban ez biztosra mondható.
És ebben a közegben a nyomorú tag szörnyeteggé hízik. Ha nem, akkor vicces semmicséplővé.
A csoportok végezhetnek valódi és fontos munkát is őszinte indíttatásból, meg alig leplezett, pénzért progresszív lobbiimportőrök is lehetnek. A belépő viselkedése a lényeg.
Érintett, TEHÁT igaza van. Innentől jóságos is, nem szabad róla rosszat feltételezni, és van hátországa, akik megvédik, bátorítják. Ezzel a stratégiával nem csak azt éri el, hogy mindig igaza lesz, és hogy nem bírálható, hanem azt is, hogy bárkit, aki nem nyomorult (vagy nem ízlése ezzel házalni), betámadhat: privilegizált elnyomó kirekesztő!
Most hogy kezdjem ezt a posztot? Úgy volt, hogy kérdi valaki, nem is különösebben rosszindulatúan, csak tömören:
Homofób is lettél, vagy csak transzfób?
Ezt elkezdtem megválaszolni, ez olvasókérdez, csak annak hosszú lett (ketté is osztottam). De nemigen írtam benne a buzikról. Nincsen nekem a buzikkal semmi bajom, sőt, -fil vagyok, csak viccesnek tartom mondjuk az aktivistákat. Tudom, tudom, NEM SZABAD ÍGY MONDANI, HOGY BUZIK. KIREKESZTÉS, MEGSZÉGYENÍTÉS
És akkor elővettem mindenféle példákat, régebbről is, mindenféle ügyekért küzdős sztorikat, és most én kérdezek: ti, a mindenkinek szolidaritásról papolók meg társadalomtudományi zsargonban fegyelmezgetők, ti hogy is gondoltátok el valaha, hogy nem fognak titeket körberöhögni?
Köszönöm egyébként a kérdés nyíltságát, nem félek tőle.
Nincs “pasim”, sosem volt, sosem így gondoltam egyikükre sem. A pasi darabra van, üres, hivalkodós szó. Nem tűröm a normatív kategóriákat sem (merre “tart” a kapcsolat, komoly-e stb.). Csak a dolgok belső lényege érdekel. A kérdés indíttatása, az egész fontoskodás, pletykásság undorító. Miközben maga a történet annyira szép és valódi és érzékeny. Biztos, hogy nem teszem ki keselyűk koncának a konkrét személyét.
Az mondjuk megütött, hogy amikor megemlítettem a nempasimat, meg volt egy metaforikus poszt az összejövésről, akkor azonnal rákezdték, hogy csak behazudom, itt keresgéltek, ő is biztos nős (nem), kavarás az instán stb., de annyira nem meglepő végül is, mert ugye ez projekció. Olyané, akit nem ölel senki sem.
Itt jegyzem meg, hogy ha van egy kapcsolatom, és az a férfi nős, azt sem rajtam kéne számon kérni. Én a házasságban, hogy az szent volna meg belerondít a szerető stb., nem hiszek, ezért se kérje senki számon, ez a blog fő vonala, írtam erről egy csomót, hogy ezt csak a hazugok lengetik. éAz meg egészen nevetséges, hogy pont a kavarós magánéletűek ilyenekkel jönnek. Olyan kereszténydemokrata lesz ez a sok progresszív nő hirtelen, ha mást kell bántani és a saját szaraikat takargatni. Akkor náluk rend van, ők rendesen dolgoznak, küszködő, de jó anyák, és nem állnak ám le ilyen zűrös “pasikkal”. Csak hát ti pont arra vágytatok, hogy merjetek nemnormálisak lenni, szeressen titeket egy bárki regényesen, legyen kaland az élet, lehessen szabad a meló, biciklivel száguldhassatok a kaotikusan izgalmas életbe.
Mindent megírtam róla, amit az olvasóval közölni szeretnék. Ő nem fél, nem rejtőzködik, viszont nem lesz kontent, én se vagyok már balek. Érzem a mohóságot. De nem féltem őt, nem azért, nem tud ebbe senki belenyúlni. Csak a kezdő blogger közöl minden apróságot, ujjong előre a terveinek, vagy esztétizálja át a bornírt történeteit. Teszi ki a semmit a netre, hogy ott valaminek láthassa és láttathassa.
“Ez is micsoda boldogság, és csak a miénk.” Ezt élem át. A történeteim egyediek, emberiek, mélyek, nem valók az arénába. Aki látszott onnan, az maga is vadállattá züllött. Ugyanez vonatkozik a gyerekeimre, más személyes dolgaimra: nem arra vannak, hogy a magam teljesítményét, az értékrendem érvényességét megtámogassam velük, bármit bizonyítsanak. A szöveg, a gondolataim, élményeim valók az olvasóknak. Mindaz, ami a pletykaéheseket nem érdekli. Biztos, hogy nem fogok ugrálni, mint egy majom, hogy ugye elég sportos a testem/jó a “pasim”/rendes anya vagyok/le van takarítva a terasz/jók a cuccaim/szépen öregszem, ugye, ugye? Elég pukkasztó a sportolásom natúr közlése is, tépnek érte. Nem is kell semmilyen jóváhagyás, mert tudom, mit akarok, ki vagyok, és régóta írok fontosakat.
Mondjuk az iskolai közösségben egy nehéz helyzetű anyuka. Sajnálod a gyerekeit!
Röviden írom ezt most, nem kell érvelés:
azért nem kér segítséget, mert nem hülye. Előre tudja, hogy meg fogod alázni, vagy a közösség fogja megalázni. Tudja, mire megy ki a játék: azzal, amit segítségnek nevezel, te a fölényedet deklarálod, a közösségbeli rangsort betonozod be. Kifele van ez az egész. Te menetelsz elöl, hiszen nemcsak példásan élsz, hanem még segíteni is marad erőd, ő meg valahol hátul. És dehogy menetel. Fekszik a susnyásban, vérben, ájultan. Bővebben… →
Ami Nagy Blanka volt a DK-nak, az lett most Aux Eliza a harmincas feministáknak. Akik a vásárra így soha nem vinnék a bőrüket.
Hát nem veszitek észre, mit műveltek?
És sokan lájkolnak, gratulálnak, és kicsit sem értik, mi a gond ezzel, hogy Eliza most egy ügy arca lett. Róla írok a bejegyzés első részében (ne haragudj), aztán meg neked.
Ez egy nagyon fontos téma, és annyit tudok mondani, hogy az én olvasóim nem fognak neked rohadék kommenteket írni, és én sem a személyedről írok, hanem a nagyon is problémás jelenségről, amit kövérségmentegetésnek nevezek az egyszerűség kedvéért.
Egy hete meg vagyok rendülve. Nem találom a szavakat. Nehezen alszom, hajnalban vergődöm.
Hát ők azok. Hát ilyenek ők. És ezért.
Júliusban is volt egy válság, de az legalább nem az én rokonom (mégis az én történetem, elképzelhetetlenül képmutató és mocskos, és nagy lendületet adott a regényírásomnak) (Laura, te itt?).
Most meg ott ültem sápadtan az anyám szertartása után: hát ők azok. Hogy felejthettem el? Ők azok, akik rendet akarnak. Mémszerűen egysíkúak, indulatosak, hőzöngők, egyszerre fölényesek és közben jaj, de nagyon áldozatok. Bővebben… →
Keddem hajnalban kezdődik – keddem is. Innen kihúztam két sort: általában túl gyorsan merülök az események, avagy a mondat sodrásába. El akarom mesélni hamar, ne raboljam az időtöket.
De nem kell ez a tapintatos hadarás. Ráérsz.
Szépen, sorjában, az ébredés ritmusában.
Ragyog a fény, csend van. Beindul a kutyamozgás. Először mindig az, érzékeli aktivitásomat. Felkelni is jó, erő van benne és várakozás, a nekiindulás izgalma, amely annyira más, másképp jó, mint a maradás nyugalma. Sőt, indulni nem is jó. Mert a menős nap délután éri meg, az ottlét bizonyosságában, vagy utána. A maradós reggel ellenben azonnal, a megkönnyebbülésben: nem kések el, nem jöhet közbe semmi, nem néznek rám hülyén, nem kell magamat elmagyaráznom.
Ebben stressz van, de csak korán, abban ragacs lesz, délután. Bővebben… →
