Bár ezt az állítást vizsgálná meg a Lakmusz meg a Qubit, a “tényellenőrök”, a “tudomány”!
Három kérdés:
Elszámoztam a portrékat, a linkekben maradnak is a számok, de már huszonegynél tartunk!
Ebben az izgalmas részben megvizsgáljuk az ún. történelmi érdeklődésű férfit.
Naiv menyasszonyaik, új barátnőik értékes, büszkélkedni való vonásnak tartják a férfi ilyes hobbiját, mármint ahhoz képest, mintha csak sima alkoholista lenne, esetleg imádna sárban motorozni, “összegurulni”.
Mert a történelemrajongó férfi ránézésre értelmiségi: előfizet a Rubiconra, Históriára, Obsitosra, valóságos szakértője a “történelemnek”, valójában a haditechnikának, a háborúnak, ölésnek. Nyugiban van, a nappaliban műveli magát, elvégre valami hobbi neki is jár a fárasztó munka, családfenntartás mellett. Kicsit kellemetlenül jön izgalomba egy-egy csata halálos áldozatai kapcsán: minél több, annál jobb. Tud persze a látszat kedvéért szörnyülködni, de nem kizárt, hogy az ellenségnek gondolt hadifoglyok kínzására veri ki titokban. Nézegeti a jelvényeket, egyenruhákat, harci cselekményeket, fórumokon vagy férfiaknak fegyverekről magyaráz, esetleg gyűjtő is (festmény, jelvény, fegyver). Néha pedig eljár eseményekre, alakzatban vonul.
Fajtái.
Őstörténet: lovasíjász, Kurultáj-látogató. Tematikus (hun, avar) festmények, kiállítások is érdeklik. Mesés eredetmonda, dicső ősök, ezekkel a gyereket is kábítja, aki aztán ötödikes korában súlyos vitába keveredik a történelemórán. “Nem vagyunk finnugorok” fensőbbrendűsködés, nulla antropológiai és nyelvészeti ismeret, Türk Tanács. Rokonnak kínos.
Alfaj: a dicső múlt rajongója, a művész, aki csatajelenetek, idétlen fövegek, halott állatok és emberek tömeges ábrázolásában éli ki a tesztoszteronját, egyébként magas technikai színvonalon, ám súlyosan elhízva. Rendelésre is.
A lovas: Kassai Lajos körül gyülekező hazafiak, valami ősi, maszkulin magyar virtus délibábját kergetik. Végvári, török leágazásokkal, ebben gyűlik össze a legtöbb valódi, történelmi (háborús) ismeret. Nagy adag magyarkodás mindenképpen, “mi és ők” logika, ijesztően elavult szemlélet.
Itt nagy szünet következik az időben, érdekes módon a kuruc virtus vagy Napóleon háborúi keveseket érdekelnek. A poroszok már mint náci elődök kezdenek izgalmasak lenni.
Mert a legmenőbb: az első, de különösen második világháború haditechnikája, a gépesített mészárlások, gránátok, tankok, légierő. Ezek már echte nácik, csak nem merik mondani, nehogy kirúgják őket a munkahelyükről vagy elváljanak tőlük. Pontosan tudják, hogy kell és lehet erről a neten is kommunikálni úgy, hogy ne jelentsék őket, de a hasonlóak felismerjék bennük a cinkost. Akár jelvény, egyenruha, akár vadászgép, a szövetségesek holmijai iránt sosem mutatnak érdeklődést.
két derék hagyományőrző #nemnáci
You don’t have anything form the ally side? – No, no.
Michael Wittman, a náci hadvezér számukra mártír hős.
Nincs is nemesebb művészi cél, mint német tankokat festeni olajjal.
És ide sorolhatók azok is, akik sportteljesítményként adják elő az erőszak iránti vonzalmukat: a mindenféle harci sportok, agresszív kutyák, MMA-rajongók kedvelői. Vagy aki nekem büszkélkedik a kitörés napi túrával mint kardióteljesítménnyel (hatvan kilométer! azért az nem semmi!) – nem, az nem náciság, ezt csak ráfogják!, miközben itt Esterházyról okult és holokausztregényeket olvasott.
Az ölés, a háború az aljas maszkulin kultúra része, mindig az életet adó, teremtő, gyümölcsöző női minőség ellenpontja. Mindent egyesít, amitől szenved a világ: az önzést, a versengést, az erőkultuszt, a diadalittas vérszomjat, az ösztönkésztetéseket a szellem és jóság ellenében. Nincs mentség, nincs enyhítő körülmény. A pusztítás vágyának a legfejlettebb technikával való ötvözése borzalmas károkat és temérdek szenvedést okozott, ennek tanulságairól szólt az előző század, ezek az emberek mégsem okulnak és nem is szégyellik a torzulásukat. Ma hobbiból harcászatra, fegyverre, késekre, kamu harcművészetre szánni energiát komoly figyelmeztető jel, hogy a személyiség erőszakos, enyhébb esetekben csak hivalkodó és torz értékrendre vall. (Amikor az erőszakos személyiség adja elő a hattyú halálát, hogy őt fenyegetik és meg akarják ölni, akkor már a humor csimborasszóin járunk.)
A fegyvermánia, a gyilkos eszközök gyűjtése vagy készítése komolyan ijesztő jel. És az sem ritka, hogy az illető nem áll meg az ortthoni olvasgatásnál, hanem erőszakos hóbortjaihoz közösséget keres, megemlékezéseken vonul, alakzatokba rendeződik, hadgyakorlatokra jár – ez a szélsőséges, erőszakért közvetlenül is felelős formációkhoz kapcsolja. A gamerkedés (erőszakos játékok) és a hadgyakorlatozás számos amerikai tömeggyilkos előtörténetében szerepel.
Ebben a témában nincs egyrészt-másrészt: ép értékrendű ember iszonyodik mindenféle háborútól, fegyvertől, öléstől. Ha egy irodistának van fölös agressziója, kiéletlen tesztoszteronja, akkor bokszolni, futni, crossfitezni, kertészkedni kezd. De akik pocakkal szalonnáci szólamokat hangoztatnak, meg háborús jelvényeket cserélgetnek, azok más aljasságra is képesek. Vannak köztük olyan sunyik, akikből sima házastársi veszekedést is nehéz kiprovokálni, annyira megalkuvók, de ugyanazt a mérgező energiát, sőt, már robbanásközei mennyiségben terelik át a kódolt gyűlölködésbe, keménykedésbe. Valódi tétje nincs az életükben, mégis erőszakos hajlamot, lelki zűröket jelez és indukál is. Pár kérdéssel ki szokott derülni a világnézetük is, hogy mit gondolnak elesett embertársaikról, menekültekről, cigányokról, “a faj tisztaságáról”, Ukrajnáról. Persze annyi eszük van, hogy a mára tilos nézeteket ne hangoztassák nyíltan.
Van még a leszerelt rendőr, az én szomszédom is efféle volt (aki megölte az anyját, és már vádlott is volt, csak egy halálos baleset miatt úszta meg a tárgyalást). Exrendőr ölte meg bérgyilkosként az újságírót és menyasszonyát Szlovákiában 2018 februárjában. A fegyverekkel kapcsolatos, kioltott gátlás veszélyes, nagyon sokan lesznek a korai nyugdíjazás után alkoholisták, erőszakosak. Enyhébb esetek a neten keménykednek. Mindig nőgyűlölők.
A tanulsága mindennek, hogy a gyerekeinket szépre, szelídségre, valódi műveltségre neveljük, és felismerjük a körülöttünk élő férfiakban a veszélyes jeleket. A legszívszorítóbb, amikor jószándékú nők nem veszik észre, hogy a férjükben miféle késztetések, frusztrációk rejlenek hobbinak pántlikázva, sőt, kismamafórumon lelkendezve csacsognak “tudós”, “folyóiratokat bújó”, “északi metálzenét kedvelő” férjükről. A meg nem valósuló kreatív középkorú még istenes ehhez képest. Amerre a világ halad, egyre többen dédelgetnek fegyvereket, készülnek honvédelemre, világvégére.
Mivel a világ politikai és gazdasági centrumában az uralkodó eszme az inkluzivitás, én nem látom, hogy ti volnátok elnyomva.
Új szerző, tündenevű nemtudjukki, a SzabadNemen, e bátor, hiánypótló platformon:
https://szabadnem.444.hu/2023/03/25/ha-magyarorszagon-maradsz
A posztban lényegében Nadja Tolokonnyikova (így írjuk magyar helyesírással a nevét) Pussy Riot-aktivista könyvét idézi, aki Václav Havelt és Timothy Snydert idéz (sokszoros fordítással ferdül minden; igényes!), majd egy kicsit köríti helyi, cselekvésre buzdító gondolatokkal.
Így indít:
A hatalom bemantráztatta az emberekkel a plakátokon és egyéb médiumokban szereplő propagandaszövegeket, melyekben démonizált személyeket (Soros, menekültek, LMBTQ-emberek), fogalmakat (gender), egy várost (Brüsszel), és nemcsak elülteti a félelem magját, hanem elhiteti, hogy amit mond és megmutat, a létező legnagyobb fenyegetés.
Micsoda lenézés! Azok mind buták, megvezetettetek. A szerző bezzeg semmilyen agysásnak nem dőlt be, ő szuverén gondolkodó!…
És ez a vége:
Van-e értelme bármit tenni, ha alig változik valami? Tegyük fel, hogy nincs. Vagy képzeljük el, hogy soha nem is léteztek segítő és civilszervezetek. Vége, ennyi volt, nem is volt. Nincs mit tenni. Akkor ezt meg kellene mondani a roma gyerekeknek, akik az Igazgyöngybe járnak rajzolni, hogy többet nem mehetnek. A párkapcsolati erőszak túlélőinek, hogy már nincs olyan nőjogi vagy segítő szervezet, akikhez fordulhatnak. Vagy azoknak, aki épp most jönnek rá, hogy a szexuális orientációjuk, nemi identitásuk nem a társadalmi többséghez tartozik. A kilakoltatásra váró, hajléktalan élet elé nézőknek, hogy senkit sem érdekel a sorsuk. És a már hajléktalanná váltaké sem. Nem volt egyetlen Pride sem. Nincsenek közösségek, ez a blog sincs, senki nem kapcsolódik senkihez. És még sorolhatnám…
Kiemelés tőlem. Micsoda ízléstelenség! Pár elkényeztetett, zavart, értelmiségi netező “rájön”, hogy ő ezt vagy azt érzi, így meg úgy élvezi/nem élvezi a szexet. Őket ezért senki nem üldözi, tele van velük a drukkermédia, ők a “bátrak” – a szerző a képzelt sérelmeiket a legkiszolgáltatottabbak, a hajléktalanok, kilakoltatottak, mélyszegény romák közé keveri.
A szerző premisszái:
1. Magyarországon üldözik a melegeket (stb.).
2. Ezt a kormánypárt, a diktatúra irányítja, hozza létre. Erős: Orbán. Gyenge: LMBT.
3. Agymosással hergelik a tudatlanokat.
4. Földi paradicsom, inkluzív mennyország lenne a pannon lanka Orbán nélkül!
Magyarországot én sivár purgatóriumnak mondanám (ez nem a legrosszabb! menny tán nincs is), de ennek Orbán és bebetonozottsága nem oka, hanem tünete. Ami viszont valóságos pokol, az például Nashville: ott a transzneműek a politikai sérelmeiket gyerekek lemészárlásával torolják meg. Ennek a borzalomnak az előzménye, hogy a nemváltók példátlan gyorsasággal kaptak plusz jogokat, elismerést, terepet. A létszámuk is robbant, az összes nyomorú perverz munkanélküli transznemű áldozatként vonul fel. Most akkor innen vond vissza a törvényeket, hajrá. (Hányszor mondják a magyar aktivisták, hogy mi még nem tartunk ott, majd ha lesz szélsőség, túlkapás, akkor foglalkoznak vele?)
Ahogy a nagy szabadlelkűek kussolnak a nashville-i esetről!
Ha a szerző megvizsgálná a premisszáját! Nem teszi, hiszen premissza. Hát mondom én.
Magyarországon semmiféle intézményes hátrány nem éri a melegeket. A hisztis, önös, nőnek beöltöző provokatőröket éri némi kritika, akik/mert… cikik. Soha semmilyen edukáció, fejlettség nem fogja lenyomni őket a torkokon. Messziről bűzlik, hogy zavaros, nem tiszta a szándékuk, a világ a fétisek kiélésének terepe.
A kommentelő itt összefoglalja, hogy a munkahelyeken minden a transznemű alkalmazott egója, sebzett lelke körül forog, és ezt nem komálják:
Manapság ott is legfeljebb pletykálni fognak a furákról, ahol archaikus, tradicionális a közeg, egymást lesik az emberek. Az ellenzéki sajtó évente két-három enyhe konfliktust tud előrángatni és felhabosítani. Nincsenek támadások, verések.
Az ellenérzést nem a kormány hergeli. Persze jól jön nekik, ha van mit forró üggyé tenni, de a passzív idegenkedés a másságtól itt minálunk eleve is megvan az emberekben. Ide születtél, haver. Nem ünnepelnének egy buzit a “bátorságáért” könnyes szemmel, ez nem az a hely. Valamennyire már elfogadóak, mert az idő halad: nem komoly botrány out melegként élni, de igazán nem érdekli ez a téma az átlagembert. Vállat von. (Ami fáj a Mónika-típusnak.)
Sehol egy nagy ügy! Aktivista berkekben viszont hatalmas a tolongás a bátor hős szerepéért. A tünde szerző ezt a Timothy Snyder-idézetet gondolja iránymutatatónak a magyar LMBT-aktivisták számára:
Beállni a sorba könnyű, valami mást csinálni viszont először furcsa érzés. De a kényelmetlenség nélkül nincs szabadság.
De hiszen a sor, az az LMBT-aktivisták sora, és nemhogy nem először, de repetitíven és halál unalmasan, ezredszer zsarolnak érzelmeket.
A már elnyert elfogadást a szivárványos aktivisták olykor erősen visszavetik. Épp ők! Döbbenet volt Homonnay Gergely története: lévén ellenzéki, agyonhallgatták vagy nyíltan hazudoztak a haláláról értelmes emberek is. (Merénylet!) Ezzel szemben Szájer lebukásakor, amely hasonló körülmények közt történt, a legliberálisabb, tanult balpesti újságírókról is kiderült, hogy durván homofóbok és szexnegatívak, álszentséget kiabálnak, de simán kiröhögik a másságot és a megszégyenülést (megalázott emberbe még egyet rúgni, az aztán az autentikus, balos cselekedet). Mit vártok akkor a kisvárosok népétől?
És fintorodj csak el a kikötözős, nőalázó bujálkodás (BDSM) terjedő propagandáján, rögtön te is szexnegatív, prűd, felvilágosulatlan, lefojtott leszel.
Ettől undorodik a többség, akit lekezelően megvezetettnek, butának állít be a SzabadNem írása. Pedig hát ők a választópolgárok. Az ő elfoigadáasukat akarjátok elnyerni. nem fog menni fensőbbrendűsködéssel.
Valóban vannak a Fidesznek ellenségképei, de rég elismerte, az alkotmányban is benne van a melegek egyenlősége. Felnőtt ember éljen, ahogy akar, “nőként” akár, csak “a gyerekeinket hagyják békén”. Van Pride, biztonságban vagy, nem vernek meg ellentüntetők. Sétálhatsz kézenfogva, nem rúgnak ki, nem kell bujkálnod, akármilyen karriered lehet. Megjelentethetsz aktivista kiadványt. Ami nem lett továbbra sem: melegházasság, erről már írtam; amit “elvettek”, az a nem- és névváltoztatás bürokráciája, a fantáziák valósággá avatása. Azt csinálsz, amit akarsz: hülyén rád nem a Fidesz miatt néznek, hanem mert (ha) elviselhetetlen, önző, diszharmonikusan rút és buta vagy. Tehát a “transzfóbia” annyi, hogy az állam nem asszisztál adataid, neved megváltoztatásához, ezt nem kérheted, és a születési anyakönyvi bejegyzés utólagos megváltoztatását, a múlt eltörlését sem. De miért tenné?
És: nem szeretnénk indoktrinációt az iskolákba a nemváltásról. Én sem. Lapozz bele a tankönyve, megdermedsz:
Általában gyerektelen emigráltak, queer csodabogarak harsogják, hogy kéne az iskolákba a “hiteles információ”….
Nincs Magyarországon valódi (orosz, kínai, ugandai) homofóbia. Sweet point, mondja Maci, a pont jó hely a háborgásra: ez itt a periféria, ha meleg vagy, igazán nem üldöznek, de egy kicsit azért idegenkednek (nem a Fidesz miatt, hanem mindig is). Egy kicsi baj azért van, egy kicsit lehet kiabálni, egy kicsit kritizálnak is érte. De nem visz el a rendőr, nem fognak perbe. olcsón leszel hős. Viták vannak, de nem közösít ki a társadalom pusztán azért, mert a saját nemedet szereted, vagy mert ezt hangoztatod. Nem néznek rád görbén azért sem, ha nem házasodsz (ezzel minden harmadik ember így van). Egyébként ugyanolyan jogod van házasodni, élhetsz is együtt a szerelmeddel, mint bárki.
Enyhe (perifériára jellemző) ellenérzés van. A tündenevű szerint viszont diktatúra, elnyomás, börtön!
Most jön az igazi a turpisság:
A fejlett világban az uralkodó eszme az inkluzivitás, transzpátyolgatás. Ahol hatalom, erő, jólét van, ott hegemón eszme a woke-ság. Az emberek egyenlőek, a nemi identitásuktól és szexuális orientációjuktól függetlenül, ezt még a jobboldal sem akarja visszavonni. Nincs cáfolat.
Én nem sajnálom tőlük az egyenlőséget, nagyon is fejlett állapot, magam is vallom. De azt látni kell, hogy ott támogatják a szivárványt, ahol a gyarmatosítás halmozott fel több évszázad alatt véres, érdemtelen jólétet, ez ágyazott meg a kapitalizmusnak, liberális demokráciának, szólásszabadságnak. A mohó szabadpiac ugyanakkor ökológiai katasztrófát eredményezett a teljes világon (fokozottan a széleken, mert még ahhoz is van hatalmuk, hogy ne nekik kelljen a szennyezett tengert, a szeméthegyeket nézniük). Ott lesznek kövérek, tétlenek, magányosak és depressziósok az emberek, ott mészárolnak tömeg.
A szivárvány a hatalom ma. A hatalmasoktól jön és hatalmat ad. A centrumban államvallás az elfogadás, az önmegvalósítás, az emancipáció (ennek a nagy virágkor, az előző század utolsó negyede óta van már ellencsapása is, de ez másodlagos).
És erre a trendre ül rá a vigyorgó kapitalizmus, amely szereti, ha a fogyasztója kötöttségektől mentes, individuálisan dönt és ezáltal többet fogyaszt (utazik, divatozik, maga kedvére él, szórakozik). Az eszem is áru, egyben reklámszöveg: szivárványos csokikat, jelszavakat és sportcipőket dobnak piacra. A melegekről van szó minden filmben. Ez nem valami nagy vívmány, mert, mintha a feminizmust, a nyolcvanas-kilencvenes évek relatív nődominanciáját elunták volna, elsősorban homoszexuális férfiakról van szó. Újra és szinte kizárólag gazdag, független, ráérős, excentrikus férfiak vannak mindenhol, most épp nem popsztárként, hanem a szexualitásuk okán (hú, de utálom ezt a névutót, szerintem életemben másodszor írom le).
Ők az elnyomottak, értük írják itt a cikkeket, harcolnak az egyik napról másikra élő aktivista nők, esetleg valami Open Society ösztöndíjon, és holmi börtönüzenettel öntenek lelket a társaikba.
Soros ellen is hergel a Fidesz, Brüsszel ellen is – egyik sem elnyomott. A melegek sem. Ők hasonítanak magukhoz kisebb hatalmúakat.
Mi a centrumnak nem vagyunk részei, mi fél- (vagy egész) periféria vagyunk. Itt kevés a világlátott, nyitott, nyugis, elégedett ember és emiatt az elfogadás is: ez anyagi és kulturális kérdés. Könnyű hergelni. Identitásmizériáidat luxusnyafogásnak fogják tartani. Nem jössz divatba. Nem fognak félmillióan követni. Viszont nem is lövöldözik senki.
De felnőttként úgy élsz, ahogy akarsz, még itt is. Ha meleg vagy, vagy queer, vagy bármi csodabogár, a világ hegemón eszméje és a kapitalizmus áll mögötted. Így idézz kényszermunkatelepről szabadsághősöket.
(Egyébként a Pussy Riotot úri kedvében alapította egy kvázi oligarcha férfi. Sose kapták el, sose vitte vásárra a bőrét, és a létező legjobb reklámot csinálta a cicis csajokkal Putyinnak.)
Érdekes, ez a poszt, mert ezt is én írtam:
És az olvasó azt szereti, akkor “ért egyet”, ha én ékesen, cizelláltan, idézhetően erős tömörséggel azt írom meg, amit ő már előtte is gondolt. Nagyon ritka, hogy valaki elgondolkodik az érvelésen, formálódik, megváltoztatja a véleményét.
Először is, összekészül, Mindenféle Szükséges Holmikat helyez a táskájába Bővebben…
bocsánat
Mi történik veled tíz év alatt, ha van íráskészséged, gondolataid, kitartásod, segítőkészséged, empátiád, elveid, és egy olvasott, aktív blogot hoztál létre?
Ha nem hal el, akkor tönkreteszik.
Végül nem tették tönkre. Pedig nagyon rajta voltak.
Élvezi az ember a blogját, amíg lehet. Hogy jönnek, szeretik, annyira rezonálnak, közös élmény sejlik fel. Kapcsolódnak, kedvesek, viccesek. Aztán törvényszerű, hogy néhányan részt kérnek, közös munkának állítják be a sürgölődésük révén. Fontoskodnak, rátelepszenek, tolakodnak, elárulnak, megaláznak. Akkor megretten az ember: ennyit nem ér.
Ez se lett. Változások lettek. Átalakítottam, amennyire muszáj volt.
Vagy elmenekülsz. Megőrülsz. A látványosan innovatív, autonóm embert az őt sztárolók, esetleg az eszmei közege kicsinálja. Mindez a közösségi média húszas években tetőző válságának egyik tipikus jelensége. Bővebben…
Már látható Cristian Mungiu új, R.M.N. című filmje, részben magyar nyelvű. Katartikus. A 4 hónap, 3 hét, 2 napot is ő rendezte. Itt beszélget vele Gulyás Márton az új film kapcsán:
A másik film az Elveszett illúziók, a bemutatója március 2-án volt, tehát már látható például a Cirkóban. Xavier Giannoli rendezte. Monumentális, szívettépő, az emberi élet teljessége és a sztreotipikus, de izgalmas Párizs mutatkozik meg benne. Szól még a film sodró szerelemről, az újságírás és a színház ethoszáról (azok hiányáról), a korrupcióról, a royalistákról, a becsvágyról, a restaurációról, csillogásról és nyomorról. Balzac-feldolgozás: az igazmondó, kíméletlen, leleplező francia realista regény legjavának adaptációja. Látványos és rendkívül szórakoztató, láthatjuk benne epizódszerepben Gerard Depardieu-t és főbb szerepben Xavier Dolant is. Tavaly hét Césart nyert, és nem csak a legjobb film lett, hanem legjobb mellékszereplő, ígéretes fiatal színész (Benjamin Voisin, főszereplő), továbbá díszlet, jelmez, adaptáció. Volt még ezeken kívül több jelölés is. Amúgy ez Gaspard Ulliel szerepe lett volna, ha élne.
A harmadik film a szezon nagy várakozása: a spanyoloknál robbantott kilenc Goyát. A Francia Intézetben láttuk 1-jén. Részben francia nyelvű, a főszereplők franciák, egyikük a csodálatos Denis Menochet (Láthatás, Peter von Kant keserű könnyei). Megrendítő, sűrű, behúz, intenzív természetélményt ad, és az abszurd állhatatosságról szól, végső soron a női erőről, mert a fő-főszereplő Marina Fois. Erénye a filmnek, hogy nem tudod, merre kanyarodik a történet (ez nagyon ritka) és rendkívül feszült. Szörnyetegek, rendezte Rodrigo Sorogoyen. Március 30-tól látható a mozikban.
Küldetésemnek érzem, hogy a kisebb költségvetésű, szerzői, európai gyártású, Netflix stb. közelébe nem menő, itteni színészeket láttató filmeket népszerűsítsem (közülük a legjobbakat). De az eggyel nagyobb pályán játszó TÁR is fontos film, illetve A sziget szellemeit is meg kell nézni (utóbbit én is csak most fogom).
Ezt nagyon nehéz elhinni. A Calzedonia új kollekciója.
csak az olvassa. én szóltam 