panta rhei

Kiemelt

A tegnapi bejegyzés sokakban riadóztatta a szülőt, pedagógust, nyelvművelőt. Tarolt a facebookon, kaptam miatta számos levelet. Hogy én itt a káromkodást propagáltam. Holott a bejegyzésem nemhogy nem helyeselte, nem is érintette a “mindent kötőszónak és töltelékszónak használunk” jelenségét, sem a szabadszájú értelmiségi körökben dívó sűrű trágárkodást. Egyáltalán nem helyeslem és nem is hirdettem a sűrű bazmegezést. Nem szokásom nekem sem, és nincs a helyén, mert ennyi bajunk, indulatunk egész egyszerűen nem lehet, passzióból meg nem stimmel, mert nem kifejező.

Erről, a kétszázharminchármas buszon kötőszóként használt geciről, a mai fiatalokról egyáltalán nem írtam, nem vettem védelmembe őket. Bővebben…

trágár

Kiemelt

Ez még egy népszerű félreértés. Olyanok, akik stilárisan színvakok, vagyis csak a nagyon harsány színeket veszik észre, a pasztellrózsaszín és a fáradtrózsaszín közti különbséget nem, és simán keverik a létemre és a lévén szavakat, hogy rosszabbat ne mondjak, annyira meg tudnak ütközni a csúnya szavakon.

Csúnyán beszélni nem szabad. Bővebben…

a segédigék

Kiemelt

Ezt, hogy should, sokszor említettem már, az egyik címkém is ez.

Most egy kicsit részletesebben leírom, mire gondolok, amikor ezt a metaforát használom.

A segédigelét azt jelenti, hogy Bővebben…

mosolygó individualisták 1.

Érkezett egy komment a hogy ne fájjon ennyire című bejegyzés alá tegnapelőtt. Ez az írásom — több józansággal, kevesebb illúzióval — megpróbált új, lüktetőbb, kevésbé korlátozó és fojtogató definíciót adni a házasságnak: lehet, hogy van neki egy szavatossága, addig működött, tovább nem, és felismerni volna jó a pillanatot, azt, hogy végleg elágaztak a felek, mert úgy kevesebb a kár és a fájdalom, mint így. E definíció síkos markából kicsúszik a képmutatás angolnateste (!!!).

Erre írja a kommentelő:

Az individualista ember új munkahelyet keres, hogy kiteljesedjen, új városba költözik, új emberbe szeret bele, ha valahol nem jó, szedi a sátorfáját. És ezzel egyre gyakrabban a helyes út helyett a könnyűt választja.
Mi van, ha az embert a beteg szülei akadályozzák a kiteljesedésben? Egy bajba került jóbarát? Ha egy testvér? Ha egy gyerek? Ha egy társadalmi probléma? Minden elől el lehet futni, mosolyogva hagyni ott a problémát, elhinni, elhitetni hogy ez a civilizált, az előremutató. De nem ez vezet a lelki-szellemi növekedéshez. Nem menekülni kell a problémák elől, hanem megoldani azokat.
Valószínűleg fogalmam sincs, miről beszélek, szerencsére a mi házasságunkat nem terhelik megélhetési gondok, hitelek, betegségek, két szellemileg, testileg és lelkileg ép gyermeket nevelünk. És valószínűleg a nehézségekben én is fontolgatnám a futást, ha azt látnám, hogy egyedül könnyebben boldogulnék, és én is meg tudnám indokolni, hogy miért az volt a jó döntés. De nem állítanám magam a társadalom elé példaként.

Bővebben…

mindjárt jön a kanyar

Most ezt csak úgy elmesélem. Tegnap reggel elugrottam egy barátnőmhöz, közel lakik; biciklivel és kutyával. Erős vagyok, száguld bennem a vérrel keveredett kávé, érzem, ahogy nő a hajam. Szívzsongító zajok a nedves svábhegyi levegőben: a fogaskerekű összetéveszthetetlen hangja, két hónap után újra, felújított pályáján! Egy kis kört tettem, megyek hazafelé, rákanyarodom a Költő utcára. Megtorpan és szarik az állat, kezem zacskóba akad a kabátzsebben, megállok, nézelődöm.

Egyszerre az úttesten egy futót látok, egy igazi futót, olyat, aki nem viccel, teljes erejéből fut, egyébként lefelé, de akkor is. Bővebben…

még jó fejnek maradni is olyan nehéz

Ez még egy szép darab, a saját erőszakosságukkal, folytathatatlan viselkedésükkel szembesített férfiak viszontvádja: a gyerekeket leggyakrabban a nők bántalmazzák, ugye, számítsuk be ezt is a családonbelülierőszak-statisztikákba.

Ez az érv antifeminizmusban (itt és ezen a blogon mindig = nőgyűlölet, mert az) fogant, és visszavágásként szokott elhangzani.

Az állítás egyébként igaz. Bővebben…