Annyi minden van! Nem írtam napok óta. Folyton megyek valahova, ha meg nem, akkor belemélyedek valamibe. Átrohannak rajtam élmények, egymásra hatnak, tavasz duzzad az ághegyeken (na jó, most néztem: hóvihar… hát jó), főzök, kutyázom, mosogatok, és sokféle emberi találkozás is van. Szombattól ezek történnek:
volt a statisztamunka a Homeland: A belső ellenség című sorozatban, ezt már említettem kommentben, izgalmas volt és fárasztó, jó sztorikkal, sok röhögéssel, a Bővebben…
V. T-nak
Ismerőseim egyre-másra küldik nekem a kilencvenöt éves futóbajnokokról, nyolcvanéves testépítőkről és hetvenhét éves akrobatákról szóló videókat. Volt a néni is, aki minden nap sétál. Még ennyi idősen is…! Örülünk, ha megérjük. Lenyűgöző, nem? Motiváló.
Amikor valami virálisan terjed, tömegesen osztják meg, akkor én mindig gyanakszom. Mert ott valami nem valódi, nem ízléses, nem igazi.
A “neked ez biztos tetszene” velem nem működik. Általában nem tetszik. Pont mert “biztos”. Vagyis, triviális.
Ő Ernestine, korrekorder-testépítő versenyző.
Ez a bejegyzésem egy régire reflektál, ahhoz képest és azzal párbeszédben fogalmazza meg a jelen helyzetet:
Ebben a korai posztban, még 2012 nyarán összegeztem zöld döntéseimet. Midőn ezt írtam, napfényes, teljes családunk volt még Jánossal, teljesen máshogy éltünk, más feladataim és erőforrásaim voltak. Hardkór puritánként írtam azt a posztot, akit autó nélkül neveltek, ő maga biciklis lett; jellemformáló zöldképzést kapott kamaszként, később még az ökopolitikában is részt vállalt, eléggé naivan, nem látva, hogy ezek gyűlölik a baloldalt, és ez fontosabbá vált, mint az ökogondolat. (Meg aztán volt ott választási csalás is, ezt nem írtam meg még sose, de ma már miről hallgassak?) Mindez 2006 forró hónapjaiban történt, és ezt utólag bánja, habár, férje is ott lelt rá. Nem kellett neki babakocsi, bimbóvédő, kiságy, járóka és gyerekszoba-bordűr, semmi szar, mert van teste, szíve, ereje, agya, és van az emberének is. Tandembicikli is lett a házasság szentségében. Bővebben…
Tele lettem a salakkal, negatív érzésekkel, mondatokkal pár napja, felgyűltek a szarok. Belecsúszom időnként. Megnyilvánulások, emberek, akikre nem haragudtam, nem zavartak, de most eszembe jutnak: úristen, fullgáz, én ezt NEM. Nem akarok velük csatázni, nem erről van szó, a véleményemet megtartom magamnak, még azokban az esetekben is, ha nem engem érint a dolog, hanem átverésnek, felelőtlenségnek tartom.
Csak hát magamban mégis csatázom, mert megszólal bennem a hang, hogy mit véleményezek egyáltalán, és bűntudatom van: akkor én előítéletes vagyok? ítélkezem? ettől érzem magam jobbnak? nekem hogy esik, ha rámszállnak, megítélnek?
Ez a negatívfelgyülemlés ciklusokban jön, Bővebben…
Most megpróbálok egy bejegyzés erejéig olyan blogger lenni, mint aki az ismerőseinek ír az internet egy zugában, és nem akar semmi magvasat, protest-érvelést, éleset, megrázót, mert nincs is semmi vélemény vagy dráma… csak úgy írja, hogy hm, mik is történtek mostanában. Nem rossz ez amúgy, van, aki ízesen nyomja, az olyat élvezet olvasni! Bővebben…
Meg vagyok én verve ezzel a bloggerséggel azért. Legyen ugye énblog, de ne legyek “önző”, “önigazoló”, meg kit érdekel? Írjak a közállapotokról társadalmilag felelősen, de ne okoskodjak arról, amihez nem értek, ne legyek megmondóember. Felszínes se legyek, de legyek szórakoztató, és én miért nem reagálok a “fontos hírekre” dohogva “társadalmi felelősséggel”? (Hát mert az primitív. Nem szeretném, hogy rángassák a figyelmemet, nem szeretek ráharapni a kattintásvadász témákra, amelyekről mindenkinek van véleménye, és mindenkinek ugyanaz. Bárki képes fodrászszalonstílusban szörnyülködni, hogy mi van már megint, ehhez én nem kellek.) Legyek értékalapú, de ne ítéljek. Legyek toleráns. Értsem meg azt, aki túlsúlyos, éhezik, keresztény, traumatizált, abortuszra megy épp. Köt az is, hogy anya vagyok, értelmiségi, magyartanár, feminista, balliberál, polkorrekt… ez mind.
Na, akkor azt írom, amit gondolok, és lesz benne nem-píszí is. Bővebben…
Nem, a zsír nem egészségtelen, és ez nem mostanában derült ki. Bővebben…
