A kemény munka érdem, annak meg elismerés jár! De nem?

Ez egy típus: aki azt hiszi, a folyamat számít. Az számít, hogy mennyi munkát, jó szándékot tett bele, hibátlanul végezte-e, elcsüggedt-e időnként, és minden a saját erőfeszítéséből ment-e, vagy szerencséje volt, netán segítséget kapott. Ömlik a sok mém, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha nem is éred el a célodat, a folyamat akkor is formált!

Persze a bukásnak van tanulsága… azoknak, akik majd nyerni szeretnének. “Az út a fontos”, ilyet a kudarcosok mondanak, a túlérzékeny önvigasztalgatók, hogy úgy tűnjön, azért ők is valakik.

A kudarc nem lesz eredmény attól, hogy sokat dolgoztál, és attól sem, hogy nagyon akartad a sikert. A veszteség nem tud építő téma lenni. Annak ellenére, hogy a katarzis épp az értékvesztés láttán érzett megrendülés és bánat. “Rossz neki, de legalább hőseis, elvhű.” De ez nem teszi sikerré a bukást. A hétköznapi életben biztosan nem. És Sziszüphosz is egy idióta. Amit csinál, az neki a büntetése. Ahogy a Danaidáknak is.

Ez a bajom a traumaírással, meg a “rákedukációval”, amelyet ráadásul válogatottan tehetségtelen szerzők művelnek tömegesen. Hogy úgy állítják be, mintha a baj, a bánat, a csapás érdem, sőt, siker lenne. Hiszen ezek által lettek híresek!

Én soha nem állítottam be eredménynek a veszteséget, viszont képes voltam magas minőségben írni róla. De abban én is hittem, hogy ha nagy a feladat, akkor a fáradozásom és az indíttatás minősége (tisztasága) számít erkölcsileg. Hogy például egy nehéz gyerekkel mennyit küszködök. Ha sokat, akkor jó ember vagyok. Vagy egy vizsgára mennyit tanulok. És ha úgy se sikerül, akkor az a vizsga nagyon nehéz volt.

Vagy igazságtalan.

Pedig akármennyit tanulok, készülök, ha nem vagyok odavaló, akkor hülyeség volt belekezdeni. Pontosabban, azt remélni, hogy a fáradozásaimért cserébe majd felvesznek. (Velem ez történt.)

Minden bíbelődés, toporgás, elveszés a részletekben csak gyakorlás. Jót tesz, ha újraírom százszor is az étlepot, hogy szép legyen. És előtte ezerszer írtam újra száz másikat. Így lett ilyen következetes a kézírásom. De ha jönne valaki, aki különösebb gyakorlás nélkül tud tetszetős kalligráfiát, akkor mit számít, ki mennyit gyakorlolt?

Teszem hozzá, a vizsga és a teljesítmény elbírálása legyen tisztességes (mi már most tudjuk, kinek és miért húzzák fel a pontszámát, ezt meg is mondták). És azt is megjegyzem, hogy én magam soha nem csaltam, nem puskáztam, nem tudtam erre ráállni. Cikinek éreztem – így neveltek.

Ma már tudom, hogy nem a beleölt munka számít. Sőt: dehogyis, nem az számít. Bővebben… →