Két évvel ezelőtt gondos, ám felületes kutatás után végigvettem volna, hogyan lett a negróból black, aztán Afro-American, és hogy vált mindegyik szó sértővé és gyűlöletkifejezővé.
Most már csak annyit kérdezek: mi legyen a szavakkal? Szegény, jó szavakkal? Bővebben…
melléknevek sorozat 26.
Én nagyon remélem, ezt külön írjuk még. Igen, igen, megnéztem.
igei idiómából képzett folyamatos melléknévi igenév
Na szóval, van ez a kétségtelenül létező tendencia, antifeminista kollégáink vesszőparipája (na, vajon lehet-e ide jelzőt tenni? kedvelt vesszőparipája? remek vesszőparipája? vagy: egyik vesszőparipa? nem. a vesszőparipa nem bír el jelzőt. pőre paripa ő). Nehéz tömören megfogalmazni, de olyasmi, hogy a fiatal és csinos nőkkel úgy általában a világ, azon belül is a férfiak előzékenyen bánnak. Átengedik őket az úton, meg hazaviszik kocsival, szívességeket tesznek nekik, előreengedik őket az ajtóban — ez jár nekik, mert nők, pontosabban: mert szexcélpontnak alkalmas fiatal nők.
Mintegy jutalmazzák őket azért, hogy életerősek és szépek.
Természet: Bünteti a szenvedést és jutalmazza az örömet.
Az antifeminista kollégák ezt persze úgy értik, hogy ezt a nő tudatosan csinálja. Bővebben…
Az előbb megszólalt a telefonom, és a hívó, aki egy nő volt, de nem mondta a nevét, Gerle Évát kereste.
Nagyon kiképezhették, hogy hogyan kell átmenni a felhívottak falain és sáncain. Figyeljétek: Bővebben…
tavalyi
Hát ezen pörögtünk mi itt, anyák, az elsős lányainkkal. Délutánra van a napközi, egy kis tanulás, játék az udvaron, kreatívkodás, és van a különóra-kínálat: nívós, sokféle, és igen drága.
Én mindenkit önmérsékletre intettem, akivel ez szóba került, mindenekelőtt a lányomat. Elegendő stressz és idő az iskola is, a különóra meg a késő délutánba nyúlik. Nemsokára az ember azt se tudja, kinek süssön majd mézeskalácsot, kit tegez, kit magáz, meg hogy hánykor ér véget. Ez a túl sok új inger sem optimális egy elsősnek, aki fél nyolckor ágyba zuhan, és fél hétig alszik.
Szeptemberben minden színes-szagos még, aztán feladat lesz az is.
Na de mégis.
Zene, valami kreatív, fejlesztés, ha az kell, sport…? Nyelv? Bővebben…
Igen, ez a kedvencem!
A tekintélyelvű nevelés utolsó bástyája!
Már nem hagy sírni, már nem üt, már nem szégyenít, már nem ijesztget zsákos emberrel, gerincsorvadással, nem mondja, hogy amíg az én házamban, nem “farag becsületes embert”, nem “tanítja meg a tisztességre”, nem az orvosdinasztia újabb tagjának szánja a szerencsétlen gyerekét, már nem zár spejzba, nem parancsolja azt sem, hogy meg kell enni a kapros tökfőzeléket, és nem tesz lexikont a hónuk alá.
Még köszönni sem kötelező.
De nyelvművel!
Viszonylag jól beszélő, ám nyelvészetileg képzetlen emberek, apák a vacsoraasztal fölött kijelentik:
Azt nem úgy kell mondani. Bővebben…
ne pisilj már le
ne ébredj föl
ne félj
ne rohangálj
ne taposd le
ne szakítsd le
ne hisztizz
ne edd meg
ne sírj
ne túrd az orrod
ne lógj rajtam
ne nyomd a talpad a gyomromba
ne árulkodj
ne veszekedj
ne nyafogj
ne visíts
ne egyél több rágót
ne hagyd szét a zoknidat
ne lustálkodj
ne csapd össze
ne puskázz
ne vitatkozz
ne ess teherbe
ne vedd meg
.
.
.
ne haragudj
Hát persze. Mint a vízfolyás. Mást se csinál. Bővebben…
Ideje volna új szavakat használni most már.
Sok mindenben elhúzott már a gondolkodásunk, ledobta béklyóit — ez valahogy úgy maradt, megkövült: a tökéletesen aszimmetrikus szex, férfi kapja (szerzi), nő adja. A szinte-üzlet: a nőtől, speciális feltételek (múló mámor, jó hangulat, esetleg erőszak) a férfi felé vándoroló, eszközként használt, dologias jav. Bővebben…
Van az a fajta előnyszerző (elnyomó, manipulátor, hatalmaskodó) partner, akinek tartalmi érvei nincsenek az adott konfliktusban, és ezért ilyenkor átmegy nyelvművelőbe és illemtanárba (ez két fajta viselkedés, mindjárt írok példákat).
Sok ilyenről meséltek itt kommentben és beszélgetésekben az olvasók: ez a direkt értetlenkedés jelensége. Nem olyan nehéz átlátni ám ezen a manőveren. A lényeg, hogy a partnered nem akarja, hogy eljusson hozzá, amit mondasz, és adekvátan kelljen reagálnia, ezért beleköt a formába, és a helyes használattól, ízlése szerinti stílustól teszi függővé, hogy együttműködik-e. Mégpedig azért, mert valójában esze ágában sincs segíteni, támogatni téged, részt venni a feladatban (amelynek szervezése és levezénylése egyébként is méltatlanul rád hárult, noha alapvetően közös volna, például gyereknevelés vagy konyhai munka).
Példa 1. Bővebben…
Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.
Ezt mondta. Már zajlott a háború, 1940 nyarán. Nem volt egy akármilyen szónok.
Háborúba lelkesítette a nemzetét és Európát. Meg is nyerték, de milyen áron? Ő sorozatban mondta delejes beszédeit, miközben félénken érvelgettek a pacifisták. Nem hazudott, nem tagadta, hogy borzalmas lesz, ahogy tagadta más országokban a propagandagépezet. Ő azt mondta, borzalmas lesz, de dicső.
Szuggesztív egy csávó volt. Bővebben…
Meg kell mondjam, engem a nem-elég-árnyaltság, a félműveltség (avagy: a valamelyes műveltség szorongó, offenzív, mások elleni bizonygatása) is zavar annyira, mint a képmutatás, a hatalmaskodás, igénytelenség.
Rám szólnak időnként, hogy ne használjak idegen szavakat, mert az nem szép, sőt, nem helyes. Valóságos fóbia ez az idegen — vagy annak gondolt — szavaktól.
A para forrása a tanítónő, megint. A nem elég képzett, ám szorgalmas, megfelelésre alapozó tanítónő, aki egyformára nyesi a gyereklelkeket. Igen, az, aki azt mondta, hogy éssel, háttal nem kezdünk mondatot, és hogy nem szabad csúnyán beszélni! Hát dehogynem.
A tanítónők, sajnos, sok fölösleges szorongást és szakmaiatlan tévedést beléplántálnak a gyerekekbe, akik enélkül boldogan és önfeledten beszélnének. Bővebben…
melléknevek sorozat 10.
ez egy fosztóképzős melléknév
a tűrhető antonimája
de erre még visszatérek
Volt idő, amikor én is egyszerűen gondoltam ezt. És nem csak a mások életéről, hanem — főleg — a sajátomról. Önismeret, őszinteség, bátor döntés. Konfliktusok árán is, igen. Hogy is lehet másképp? Van, hogy elszúrjuk, de akkor újratervezés. Mert csak egy életünk van, és az évek könyörtelenül mennek, meg azért is, mert hazugságban, abban, ami lehúz, nem lehet létezni. Az ember mélyen, belül egyértelműen érzi, hogy hogyan szeretne élni. Hogy jó-e neki a jelenlegi helyzet, vagy nem, és ha nem jó, akkor szembenéz, dönt, vállal, változtat. Tudja, mi van. Tudnia kell, mert valami belülről suttog, bököd, kiabál. Erről szól a világirodalom és az összes film. Hova megy Nóra? Három gyereke van. Mégis megy. Hát nem?
Hát nem. Bővebben…
A blogon valaha nagy sikerű helyesírási sorozat ment, meg volt nyelvhelyességi is. Mert ami itt a sokféle témájú írásokban közös, az az intellektuális feszültség. Ideteszem a linkeket, vannak elemzések meg tesztek, és sok poén, ha érdekel valakit:
csakazolvassa.hu/tag/helyesiras
csakazolvassa.hu/tag/korrekt-urno
a legviccesebb nyelvhelyességi írás:
Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.
Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.
Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.
Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben…
Jaj, ma rohangálós nap lesz, de még nyugalom van, és ennek nekifutok még egyszer, mert nagyszerű egy bejegyzés volt, és el is menti a böngésző, ki van ez találva, kérem, 2014-et írunk, de ezt most valahogy nem, ellenben újraindította magát a rohadék, vírusirtóm friss, remek soraim elvesztek.
Szóval van az az ember, aki úgy beszél örökké, mintha önismereti csoportból, pszichoszemináriumról, erőszakmenteskommunikáció-tanfolyamról jött volna, és nem vette észre, mármint hogy eljött. Ez nagyfokú tudatosságban és sajátos terminológiában nyilvánul meg. Az ilyen emberek Tisztelik Mások Határait, nagyon helyesen, nem számítanak automatikusan arra, hogy én is pont úgy, megkérdezik, hogy nekem milyen volna, ha…, kifejezik, hogy nekik milyen, mérlegelnek, nemet mondanak, komolyak a mondataik, sokat bíznak a szavakra, szóval ez nyelvi jelenség is, amit én, ugye, önkéntelenül és folyton és élesen figyelek. Bővebben…
Azért az megszokhatatlan, ahogy a gondosan artikuláló, művelt emberfő találkozik ezzel a pesties korházzal, kőruttal, póstával. És: csatt, köppeny, bakkancs. És guggol, vagy gugol? Mamut? Szunyog. Dícsér. Huszas? Hüttő, üdittő, rolla (róla) — ez már nem Pest, inkább délkelet.
Miért mondják így? Hát nem úgy kell mondani. Hát ez látszik az írásképen is. A sok suttyó aszfaltlakó! Bővebben…
ez is neked
Nekem egy csomó kommunikációs problémám volt az emberekkel egész életemben, és emiatt rengeteget szenvedtem. Fel sem ismertem, mi a gond, csak azt, hogy nem értjük egymást.
A gond az, hogy nem mondták, a hátam mögött mondták, letagadták, elkenték, átfogalmazták, nem gyanakodtam. Én meg mondtam. Mintha az életem múlna rajta. Szemléletesen, néha élesen. Magyaráztam, szenvedéllyel és kétségbeesve. Én voltam a hökkenet mindig. A konfliktusos, az arrogáns, a megosztó, jó esetben az őszinte. Nekik könnyű volt, védték őket a szavaik. Bővebben…
Amikor már ott tart, hogy leesik a fölösleges, és vakítóvá válik a lényeg, akkor az embernek megváltozik a stíluseszménye.
Engem már csak a lényeg érdekel. Öröm, munka, igazság. Kérlelem is a világmindenséget: ne bonyolítsátok. Olyan hálás lennék, ha lehetőség szerint egyszerű lenne minden, kisebb és nagyobb dolgokban is, nem körülményes, nem időrabló, nem redundáns, nem közhelyes. Nem mérnénk le a sütibe a cukrot, nem toporognánk, hanem belemennénk a közepébe, és zöldre váltanának a lámpák. Nem magyaráznánk, ami világos, csak számolnánk vele, ellenben beszélnénk arról, aminek van hírértéke.
Az egyik olvasó a feltétel nélküli alapjövedelemről szóló írás alatt Padányi Viktort idézte mint történészt. Kommentje nem jelent meg, szemöldököm felszaladt. Utánanéztem a figurának, minimum kétségesnek tűnik, és miért nem vagyok meglepve, hogy publikációi témái között felbukkan a sumér–magyar nyelvrokonság is.
Na, mondom erre, ezt már megírom, amúgy is terveztem, egyetemista koromban hosszasan kutattam a témát.
Tehát, a magyar nyelv a sumér nyelv rokona. Bővebben…
A tegnapi bejegyzés sokakban riadóztatta a szülőt, pedagógust, nyelvművelőt. Tarolt a facebookon, kaptam miatta számos levelet. Hogy én itt a káromkodást propagáltam. Holott a bejegyzésem nemhogy nem helyeselte, nem is érintette a “mindent kötőszónak és töltelékszónak használunk” jelenségét, sem a szabadszájú értelmiségi körökben dívó sűrű trágárkodást. Egyáltalán nem helyeslem és nem is hirdettem a sűrű bazmegezést. Nem szokásom nekem sem, és nincs a helyén, mert ennyi bajunk, indulatunk egész egyszerűen nem lehet, passzióból meg nem stimmel, mert nem kifejező.
Erről, a kétszázharminchármas buszon kötőszóként használt geciről, a mai fiatalokról egyáltalán nem írtam, nem vettem védelmembe őket. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 