kéreg

ez is neked

Nekem egy csomó kommunikációs problémám volt az emberekkel egész életemben, és emiatt rengeteget szenvedtem. Fel sem ismertem, mi a gond, csak azt, hogy nem értjük egymást.

A gond az, hogy nem mondták, a hátam mögött mondták, letagadták, elkenték, átfogalmazták, nem gyanakodtam. Én meg mondtam. Mintha az életem múlna rajta. Szemléletesen, néha élesen. Magyaráztam, szenvedéllyel és kétségbeesve. Én voltam a hökkenet mindig. A konfliktusos, az arrogáns, a megosztó, jó esetben az őszinte. Nekik könnyű volt, védték őket a szavaik. Nekem meg nem megy másképp. Ez gyári beállítás. Nincs értelme semmit sem mondani, ha a szavak nem ütnek, ha nem hajlik a gondolat, ha nem csillan a szó. Mintha örökké esszét írnék. A fórumon azt mondták, nem értik ezt a hávégéstílust, ijesztő. Pedig én olyan tiszta szívvel és hajlékonyan és viccesen…! Azt hittem, ha gondos vagyok, jobban megértenek.

Ma már nincs feszengés, nyeldeklés, döbbenet. Hihetetlen luxusban élek: én választom meg, kikkel beszélgetek. Csak olyanokkal találkozom, akikkel mámorhömpöly a diskura, platóni lakoma és könnyű fricskák. Nincsen smalltalk és alig van tabu. Kávézom, utazom, telefonálok szívemnek kedves emberekkel, és ők mind olyanok, hogy mondják, ami van, megyünk bele a közepébe, szellemesen és igazul, és értjük egymást. Ez elkényeztet. Meg is döbbenek, ha mégis olyasvalakivel kell beszélnem, aki konzerveket bont, hazudik, manipulál, értetlen.

Elmúlt belőlem a harag: nem az van, hogy azok az emberek szándékosan hazudtak. Egyszerűen megtanulták, a maguk érdekében, hogy ekkora a távolság aközött, ami van, és aközött, ami mondható. Vagy nincsenek is szavaik. A gondolataik is távol esnek a lényegtől. Sokszor arra használják a szavakat, hogy elfedjék a lényeget. Sokszor nem tudják, mi a lényeg. Nem tanultak meg gondolkodni, látni. Automatizmusokban léteznek. Azt hiszik, a lényegről beszélnek. Nem tudják, hogy a lényeg, az nagyon fontos. Olajozzák csak a hétköznapi helyzeteket, forognak az üres malmok. A mi falunkban nyáron nő a zab! Idegesít. Elinflálják szépséges anyanyelvemet. Erodálódik a stíluseszmény.

Vagy a hétköznapok növesztik a páncélt egyébként néven nevezős, jól beszélő embereken. Ki kell bírni a helyzeteket. Nem szabad, hogy utáljanak, nem látszhat, hogy valójában elegünk van, hogy neheztelünk, mást csinálnánk, ízléstelennek tartjuk. Hányszor beszélünk olyanokkal, akik nem érdekelnek bennünket, vagy annál is rosszabb? Hányszor kell fegyelmezettnek lennünk? Milyen vastag a kéreg?

Van, aki játssza ezt a fárasztó rutint mindenkivel, mást mond, mint ami van, ürügyet keres, tompít és kénytelen — neki írásban megy jobban, ott ömlik ki, és szépek a mondatai.

Hát én, mindig beleöntöm az arcukba? Vannak-e helyzetek, amikor nem kell telibe elmondani az igazságot? Amikor nem lehet? Persze, hogy vannak. Ez az a hallgatás, ami nem buta, a tandori-wittgenstein, nem idézem most, na jó, mégis (2015 januárjában frissítve):

Amiről be lehet szélni, arról be kell szélni,

amiről hall lehet gatni, arról hall kell gatni.

— ennek van méltósága. Van, hogy felismerem: jobb, ha csak én tudom, én gondolom, mert szeretem a másikat, és őt kímélem azzal, hogy nem pakolok rá olyat, amit minek, és szeretem önmagam, és magamat is kímélem. Hallgatok arról, ami vagy nyilvánvaló, vagy jobban jár mindenki, ha én küzdök meg vele. Vagy mert most így gondolom, de éket verne közénk, megbánnám.

(frissítés) Új fejlemény, és nem hittem volna magamról, hogy újabban be tudom fogni a pofám. Tapintatból, vagy ha reménytelen a helyzet, vagy mérlegelve a befektetett energiát és a megtérülést. Vagy tudok várni. Megírok egy levelet, és várok vele: átírom, mégse küldöm el. Megsajnálom a másikat. Ismerem ezt jól, a reflexszerű éleslátás és a hatásos szavak külön-külön is tönkreteszik a pillanatokat. Annyian rettegtek már kivontkard-szavaimtól. Maradok velük magam. És igyekszem szeretni a másikat. Nem játszmázni, nem csak fölényre törni. Mert nem ő tehet arról a helyzetről, ami miatt kardom kivonom.

János azt mondta mindig, főleg pedagógiai helyzetekben: nem szabad az embereket olyan helyzetbe hozni, amelyben a bőrüket mentvén biztosan hazudni fognak. Ilyet egyszerűen nem szabad végighallgatni, ezt el kell kerülni, tudjuk, mi van, hagyjuk a szerencsétlent. Ez eszembe jutott most a tévékettős jelenet után.

És honnan buknak elő az igaz szavak? Mitől indul meg, és milyen az? Nehéz, vagy “végre” kiömlik? Felszabadító? És óhatatlanul közhely lesz-e? Van olyan találkozás, hogy az addig néma egyszer csak elmondja? Fejleszthető a jólmondás? Pszichoterápia? Egy szuggesztív barát? Halál előtt beszélnek-e?

(Halál előtt lemerül a NOKIA. És látom a szemén, hogy tudja még a PIN kódot, de képtelen már elmondani. És úgy kérdezem, mintha az életem múlna rajta. De nem. El kell ereszteni ezt is. Indul a hajó, azt mondja. Ezek az utolsó szavai. Miféle titkaik vannak? Rózsaszín, retró spirálfüzetbe írt, szétcsúszott sorait — kórházi dokumentáció, váladékok és látogatások, tanulmánytervek, emlékek és útitervek 2013 tavaszára — hetekig olvasom aztán.)

185 thoughts on “kéreg

  1. Köszönöm, ez jól esett vasárnap délelőtt. Magam is sokszor elgondolkodom ezen. Hogy hogy is van ez. Én a túloldalon állok. Legtöbbször a hallgatást választom a szókimondás helyett. De ez a saját visszafogottságomból adódik. Nem arról van szó, hogy nincs véleményem, vagy hogy mellébeszélek. Inkább tapintatról. Vagy olyasmiről, hogy úgysem értenének. Ezért inkább a hallgatás. Egyszer írtam egy bejegyzést a saját blogomba. A szavakról. Arról, hogy mit okozhatunk velük. Bemásolom, ha nem gond:

    “Szavak. Tudom, megírták, sokan. Sokféleképpen. A szavak erejét. Hatását. Mégis elfeledjük. Vagy nem gondolunk rá. Használjuk őket. Fegyverként, pajzsként, gyógyírként. Nem törődünk a következményekkel. Azzal, hogy a kimondott, leírt szót már nem lehet visszavonni. Eljut a másikhoz és élni kezd benne. Vagy megöl valamit legbelül. Vagy kitörölhetetlenül ott marad. Egy életre.
    Bántunk. Akarva-akaratlanul. Sérüléseket okozunk és sérülünk. Szavakkal. Bántunk, mert mi is szenvedünk. A tapintathiány csakis mély fájdalomból eredhet. A kíméletlenség is. Indulatból, dühből, sértett hiúságból szavakat döfünk a másik lelkébe. Vagy éppen a miénkbe kerülnek bele. Vagdalkozunk. Vágunk. Szúrunk. Csípünk. Maró fájdalmat okozunk. Nem mindig annak, akire dühösek vagyunk. Akik kiváltották ezt belőlünk. Vagy akinek voltaképpen szánnánk őket. Legtöbbször annak, aki meghallgat minket. Aki segíteni próbálna valahogyan. Aki végighallgatja rezdüléseink. Aki nem érdemli meg egónk dühös és vehemens fröcsköléseit, de kéznél van. Ott van. Kimondhatjuk őket. Megkönnyebbülünk. De a másik viszi tovább. Indulatunk, fájdalmunk átprojektálódik a másikba. Csak rajta áll, hogy mit kezd vele. Továbbadhatja másnak. Visszaadhatja nekünk. Rágódhat rajta és keresheti a magyarázatot. Elengedheti megértően. Békésen.
    Vannak gyógyító szavak is. Jótól, jó időben érkező szavak. Amitől megváltozik, megváltozhat minden. Amitől hirtelen jó érzésünk lesz. Beragyogják lényünket ezek a szavak. Világítanak. Vagy gyöngéden átsimítják lelkünk. Szeretetmorzsák. Ők is élnek bennünk. Ezeket érdemes leginkább becsomagolni, őrizni. Hogy bármikor elővehetőek legyenek. Kicsomagolhatóak. Gyönyörködhetünk bennük. A miénkek. Örökre. Nem foszthat meg tőlük senki. Ezekért érdemes. Mindent.”

  2. engem gyerekkorom óta sokszor ért az a vád, hogy kiforgatom mások szavait – ez mindig olyankor történik, amikor kimondom az általam összerakott lényegét a másik mondanivalójának. Nekem ez régen nagyon fájt, ma már csak vigyorgok. Része lett a ‘flúgos nõ’ identitásomnak 🙂

  3. Most fogalmazok valamit. Magyarul. Amit csak pár éve próbálgatok. Azt, hogy magyarul is lehet azt mondani, amit gondolsz, hogy nincs férfi- és illedelmes női nyelv, és nem csak az illendő tárgyú beszélgetések futtathatóak forgatókönyv szerint, miközben mindenki, meg az egész helyzet robbanáshatáron van, esetleg évek-évtizedek óta. Magyar az anyanyelvem, de most tanulok rajta így beszélni, néhány éve. ( Évtizedekig hittem, hogy a nyelven múlik. ) Fontos nekem, hogy látom ezt a blogodban.Meg a kommentekben. Meg ebben az írásodban. Lelket nyomorító, ha sosem mondhatod ki, amit gondolsz, csak azt, ami illik. Részben szerencsém volt, mert volt a családomnak is olyan idősebb tagja, több is, akivel őszinte lehettem. Másik nyelven. 🙂 Aztán az egyetemen, hasonló módon. Magyarul maradt az elkenés, a konfliktuskerülés, az illem. Kár volt, egyre jobban sajnálom, ami ezzel elveszett. Itt látom, hogy lehet magyarul is. Túl sok lett most bennem az érzelem, lehet, nem kéne ezt most ide leírnom, de így őszinte. Úgy érzem, itt nem kell a páncél, meg a tükör előtt begyakorolt mosoly. Nem kell azon gondolkodni, mi is van mögötte, mi a gondolat a valóságban. Ez olyan, mint a tiszta levegő, szél, ami szétkergeti az áporodott ködöt.

  4. Én tipikusan páncél mögül kommunikálok sok helyen: családban, munkahelyen, sarki kisboltban, lakógyűlésen. Ahol olyan emberek vannak, akik végiglavíroztak a saját agyukon anélkül, hogy akár egyetlen mély gondolat örvénye is lerántotta volna őket magával, viszont helyzetüknél fogva megkeseríthetik az életemet, ha úgy akarják, és ők általában úgy akarják, ha sértettnek érzik magukat. Úgyhogy nem vitázom anyámmal erkölcsről, apámmal rasszizmusról, testvéremmel vallásról, bármennyire is akarják. Próbálom azt a kevés barátot, akivel egy nyelvet beszélünk, nem elriasztani azzal, hogy fuldoklónak vetett mentőövként kezelem társaságukat, kapkodok utánuk nap mint nap, pedig szeretnék. Marad a net, az intelligens barátok világszerte, akik látják a patriarchátust mint Neo a kódot, értik a szavaimat, odakínálják vállukat, és nem néznek le, de rám szólnak, ha baromságokat beszélek.

  5. “Vagy a hétköznapok növesztik a páncélt egyébként néven nevezős, jól beszélő embereken. Ki kell bírni a helyzeteket. Nem szabad, hogy utáljanak, nem látszhat, hogy valójában elegünk van, hogy neheztelünk, mást csinálnánk, ízléstelennek tartjuk. Hányszor beszélünk olyanokkal, akik nem érdekelnek bennünket, vagy annál is rosszabb? Hányszor kell fegyelmezettnek lennünk? Milyen vastag a kéreg?” – Hát, nálam már nagyon vastag, a saját mércémmel mérve.

    Kiskamaszként jöttem rá, hogy otthon hányszor ködösítenek, nem mondják ki, amit gondolnak – főként anyám volt ilyen, aki másokkal szemben döbbenetesen konfliktuskerülő, csak akkor mondta szemükbe az igazságot, amikor már annyira kiakadt, hogy őrjöngött. De ez nálunk mindig így működött, a család nőtagjai mindig mindent szépítettek, kozmetikáztak a papám előtt, hogy ne legyen balhé, a húzósabb dolgokat meg elhallgatták előle, és megoldották fű alatt. A kommunikáció, amennyiben igazán komoly, lelki, érzelmi dolgokról volt szó, nálunk egy nagy kalap szar volt. Emlékszem, mikor anyám jóval negyven felett összejött a mostani férjével, és elment hozzá egyik délután, azt is titkolni kellett. Mielőtt elindult azt mondta nekem: “ha öregapád megjön, nehogy megmondd hova mentem, hazudjál neki valamit.” Ekkor jöttem rá, hogy engem egész életemben profik tanítottak hazudni, és profin tudom is, hogyan kell, de iszonyúan zavart. Rájöttem, hogy nem vagyok ilyen, nem is akarok ilyen lenni, és nem egyszer sokkoltam a családot az őszinteségemmel, és arra is rájöttem, ha anyámnak határozottan megmondom, hogy mi az ábra, azzal nem igazán tud mit kezdeni vele és rám hagyja az egészet. Később aztán én lettem az őszinte ember, kezdetben idegesítően őszinte voltam, aztán rájöttem, hogy nem mindig kell a másik szemébe vágni, amit gondolok, de szép lassan szinkronba kerültem önmagammal.

    Amióta azonban dolgozom, sajnos vastag kérget kellett növesztenem. Nem mondhatom meg a főnökömnek, hogy szerintem egy vaskalapos, rugalmatlan, végtelenül fárasztó fickó, aki szerelmes a saját hangjába, nem állhatok fel, és nem mondhatom azt, hogy a szónoklatai, az önfényező sztorijai és a cseppet sem vicces poénjai halálosan idegesítőek, és ne húzza már az időnket, hanem mondja el öt mondatban a lényeget, én nem bánom azt se, ha a belemet ki kell dolgoznom, csak ne kelljen őt hallgatnom órákon keresztül. Pedig néha elképzelem, ahogy felállok és kimondom, és eszembe jut, hogy az érzés, és a pofák, amiket mindenki vágna, lehet hogy megérné azt is, hogy soha a büdös életben nem kapnék többet munkát. Mégsem tehetem, hiszen meg kell élni… Én is megtanultam, a magam érdekében, hogy mekkora a távolság aközött, ami van, és aközött, ami mondható.

    Ugyanez vonatkozik e a kollégákra, az intrikákra, amikor elvárják hogy erre vagy arra az oldalra állj – én azt választottam, hogy nem mondok semmit és igyekszem mindenből kimaradni, ami szintén nem jó taktika, hiszen azt rúgják ki először, aki sehova se tartozik, de nincs erőm, sem gyomrom felületes baromságokról társalogni, és nincs kedvem konfliktusokba keveredni sem miattuk.

    • Anyám egyszer, jó rég, otthagyott, feltűnően, hogy a nagyhatalmú előadó is lássa, egy fejtágítót vagy mit, politikai dolog volt, hetvenes évek. A pasas (nevezzük nevén: Barát Etele volt, akkor nagyhatalmú, vonalas komcsi, 2002-ben és 2006-ban is SZDSZ-MSZP közös jelölt, vicces, nem?) meg is jegyezte, mikor legközelebb látta, hogy … elvtársnő, láttam, múltkor nem maradt végig (vagy ilyesmi). Sejtehetitek, hogy az egyébként már nagyon érő lakáskiutalásból mi lett.

    • “Pedig néha elképzelem, ahogy felállok és kimondom, és eszembe jut, hogy az érzés, és a pofák, amiket mindenki vágna, lehet hogy megérné azt is, hogy soha a büdös életben nem kapnék többet munkát. ”
      Erről a Banánhéjkeringő jutott most eszembe.

  6. “János azt mondta mindig, főleg pedagógiai helyzetekben: nem szabad az embereket olyan helyzetbe hozni, amelyben a bőrüket mentvén biztosan hazudni fognak. Ilyet egyszerűen nem szabad végighallgatni, ezt el kell kerülni, tudjuk, mi van, hagyjuk a szerencsétlent.”

    Mennyire bölcs. És mennyire így van.

    • Errol a fonokom jut az eszembe, aki mindenrol tudni akar, paranoid modon mindenkit kontroll alatt akar tartani, viszont az oszinteseget meg a hiusaga nem turi, es lattam mar pixisbol hirtelen kieso kollegan tombolo bosszut allni. Eleg nehez vele, lavirozok, illetve laviroztam eddig, de most kezd betelni a pohar. Nekem azzal, hogy hazugsagba kenyszerit, neki azzal, hogy erzi, sok ev utan most eloszor belul lazadok, kibujtam, es mar nem csupan tartok tole, de titkom lett, valami nala fontosabb.

  7. Jaaj, ehhez a mindenhez két ember kell mondat! Micsoda közhely, mennyiszer hallottam magyarázatként! Mintha ez legitimálna bármit is…Attól, hogy konfliktusba keveredünk valakivel még nem pofozkodunk. Remélem okult az esetből és legközelebb elő veszi a józanabb felét.
    Gratulálok, hogy következetesen kiálltál az igazadért.

      • Éva, mi lett a riporttal? Jól sikerült? Mikor adták le?
        Bocsi, ha máshol már volt róla szó, de néhány napja csak futtában tudlak követni…

    • “Remélem okult az esetből és legközelebb elő veszi a józanabb felét.”

      Szeretnék ebben hinni, de nekem úgy tűnik, hogy az írásbeli bocsánatkérése, és a riport közti megnyilvánulása között óriási a különbség.
      Az előbbi egy összeszedett, intelligens, felépített, felelősségteljes megnyilvánulásnak tűnik, a riportban viszont ami elhangzik, ezt nem látszik alátámasztani. Miszerint:
      “nem volt kedvem bíróságra járni, és meg akartam úszni ezt a… dolgot egyszerűbben.”
      EGYSZERŰBBEN?? Ez nekem nem azt jelenti, hogy belátta, hogy mi a gáz azzal, ha neki valami nem tetszik, akkor üt… Nekem inább úgy hat, mikor egy dühöngő kisgyereket arra “kényszerítenek”, hogy most azonnal kérjen bocsánatot, és ő nagy indulatosan odaveti, hogy “BOCSÁNAT! Most már jó? Már mehetek a fenébe?”

      Persze ettől valószínű, hogy beépül a tudatába, hogy gondolkodjon, mielőtt ütne, mert megütheti a bokáját.

      Az a jó, hogy függetlenül a sráctól, ebből PRECEDENS lehet, és pont az erőszakosságra harapó médiumok fogják legjobban nyomatni az ügyet. Ezért jó, ha minél egyértelműbben elhangzik több helyről is, hogy az ERŐSZAK BŰN MINDEN SZINTEN!

      • Szerintem is elkeserítő, ahogy a srác “nyilatkozik”, persze az arcát nem vállalva. Mintha semmi nem esett volna le neki a történetből.

  8. Nagyon kevés ember van jelenleg, akinek kiadom magam. A felületes ismerősöket, a környezetemet pedig azt hiszem, sikerült leszoktatnom arról, hogy olyant kérdezzenek, ami nem rájuk tartozik. Rossz tapasztalatok vezettek ide. De nekem most így jó, így érzem magam biztonságban. Nem panaszodom, csak nagyon ritkán, és csak annak a két-három embernek. Nem járok olyan társaságba – pedig lenne rá lehetőség – ahol értelmetlen locsogással telik az idő. Sem igényem, sem türelmem nincs a smalltalkhoz. Nem is vagyok “népszerű”, nincs ezer ismerősöm. Csak az értékes marad.
    A konfliktuskerülés nálunk is alap volt otthon, inkább kisebb-nagyobb hazugság, mint veszekedés. Persze a lepel lehullt, akkor meg már nyakig ért a szar. Nem tudok hazudni. Gyerekként sem ment, olyan mértékű lelkiismereti válságot okozott, hogy inkább megmondtam az igazat. Nem a kis füllentésre gondolok, idegennek esetleg, hanem a közeliekre, a fontosakra. Nem akarok. Aki hazudik, az magát nem tartja annyira, hogy az egyenes utat válassza. Én próbálom a tisztát és az egyenest, amennyire lehetséges. Aztán meg is kapom néha, hogy semmi sem jó nekem, hogy “veszekedős” vagyok. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg gyatrán kommunikálok, és miattam csúszik félre a mondandóm, vagy csak egyszerűen nem tud átmenni az üzenet, mert a befogadó nem akarja.

    • “A felületes ismerősöket, a környezetemet pedig azt hiszem, sikerült leszoktatnom arról, hogy olyant kérdezzenek, ami nem rájuk tartozik. Rossz tapasztalatok vezettek ide.”

      Mintha a saját belső hangomat hallanám, őrület.

    • Ma nem divat igazat mondani és az igazat, mégha fáj is, elvárni, befogadni, megemészteni, megváltozni vagy elszökni előle. Milyen kevesen értik azt, hogy most nem szeretnék erről beszélni, inkább valami jó kis hazugságot várnak ami lehet csámcsogni.

  9. szia, jó volt olvasni az írásod, átérzem, értem, amit írsz. Ugyanez végigkíséri az én életemet is (azt akartam írni,hogy ugyanez a probléma, de nem tudom, hogy tényleg az e..), de én más irányba mentem el megoldás tekintetében, és én már az esetek többségében nem mondom el a véleményem.. Nem (mindig) kínoz már a vágy, hogy kijöjjön belőlem a mondandóm/igazságom/meglátásom, másrészt utólag gyakran arra jutottam, hogy nem biztos, hogy igazam volt, vagy jól tettem, hogy kimondtam. Rájöttem, hogy átestem a ló túloldalára: nem is tudom, hogy hogyan kell elmondani valamit úgy, hogy az ne legyen sértő (pontosabban: ne okozzak sértődést), és hogy a mondandóm el is jusson a meghallgatás, elgondolkodás, párbeszéd vagy vita szintjére..Már ki tudom venni az érzelmeimet a mondandóból, és még néha azért – ritkán ugyan, de – bennem van az a kapkodó vágy, hogy elmondjam a véleményem, de már nem merem, mert nem tudom hogyan kell bánni a szavakkal..

    • Szia, jó, hogy ezt írod. Nekem nincsenek ilyen helyzetek az életemben, ez lett a megoldás. Legalábbis élőben. Kommentben megmondom pl.Utálnak is. Másrészt meg megtanultam nem azonnal reagálni, befogni a pofámat. Na, ezt bele is írom mindjárt.

        • Én is ugyanezt az utat jártam be. De még nem értem révbe, nem tudom mi lesz a nyugvópont. Sokáig hallgattam. Most elhatározás szintjén beszélek csak. Mert mondanám, de már annyira leszoktam róla, hogy újra kell tanulni. Szavakat formálni és kimondani. Illetve először csak leírni. Élőben, szemtől szembe beszélgetni pedig már a haladó szint…még nagyon messze van.

  10. A munkám miatt muszáj volt megtanulnom a small talkot elég gyorsan, aztán amikor sokat kellett diplomáciai fogadásokra járnom, tovább tökéletesítettem. Viszont ha szimpatikus emberrel találkoztam, akkor hamar túl tudtunk ezen lépni és mindkettőnknek élvezetes társalgást folytatni azon a bizonyos middle groundon. Anglia is sokat segít, itt olyan udvariasan tudnak elküldeni a fenébe, hogy észre sem veszed. Persze barátok között nem gond megmondani a véleményemet, és akkor se, ha nekem fontos dologról van szó.

  11. Szuper, kevlár kérgem van, jól kidolgozott és karbantartott.
    Én pókerarc és kuss, ez az alap. Kedves mosoly. Az viszont általában őszinte, alaptartozék.
    A lehető legritkábban beszélek idegenek közt, ismerősök körében alkalmazkodom a stílushoz.
    A tágabb családomban az “új felvételeseket” ki szokták előre oktatni belőlem, hogy ne rettenjenek el, ha hirtelen megszólalok.
    Otthon pofázok, megmondom a frankót, de már egyre kevesebbet, sőt, már nem is pofázok, most kapcsolok. Hm…
    Barátok közt egy igazi, fel- és elszabadult idióta vagyok és nagyon őszinte. A barátaim mind csakazolvassások, plusz egy fő, aki nem.

  12. “Hihetetlen luxusban élek: én választom meg, kikkel beszélgetek. Csak olyanokkal találkozom, akikkel mámorhömpöly a diskura, platóni lakoma és könnyű fricskák. Nincsen smalltalk és alig van tabu. Kávézom, utazom, telefonálok szívemnek kedves emberekkel, és ők mind olyanok, hogy mondják, ami van, megyünk bele a közepébe, szellemesen és igazul, és értjük egymást. Ez elkényeztet.”

    Erre vágyom én is. Egy szellemi vákuumban élek. Ha nem lenne a világháló, rég beleőrültem volna a sok elfojtott gondolatba.

      • Érdeklődő és szenvedélyes vagyok egyszerre. Senkire se tapadok rá, nem vonz mások szoros követése. Egyszerűen nagyon jó megfigyelő vagyok, és kevesen viselik el, amikor beszélgetés közben egyre találóbb gondolatokkal rukkolok elő. Aztán tényleg belecsapok a közepébe, miközben érződik, hogy komolyan gondolom, amit mondok, mert alaposan átgondoltam. Vannak gondolatfolyamok, amiket évek óta görgetek, forgatok, szerkesztek. 🙂 Sok téma érdekel, nyitott a horizontom, mindenhonnan gyűjtöm az információkat. A szókincsem nagy, jól szövöm a szót, elképesztő képzettársításaim vannak, és egyedi a humorom. Bár a humorom forrása leginkább az, hogy szelíd derűvel szemlélem a bohóckodásomat, ahogy nagy hanggal érvelek egy élhetőbb, emberségesebb világ mellett. Hülye cél, nem fog megvalósulni, mert állati ösztöneink, késztetéseink bőven felülírják az agyunkban keringő hagymázas gondolatokat. A gondolat édeskevés a boldogsághoz. A tettek a fontosak.
        Hol is tartottam? Szétszórt vagyok, mert egészségügyi probléma gyötör.
        A lényeg, hogy kevés ember képes elviselni engemet. Megtanultam, hogy jobb békén hagyni a többieket. Nincs szükség “futóbolondokra”, így hát egyedül futok, és ezt is élvezem. 🙂 Nekem az élet a cél, annak megőrzése, a földi élet egy csoda.

        • Példa a természetemre: Rosszul voltam/vagyok napok óta. Reggel kilencre beértem a rendelőbe. Hétfő lévén sokan voltak. Elővettem egy remek könyvet, ami a ház kialakulásáról szól, és elolvastam egy fejezetet. Aztán jegyzeteltem, majd megnéztem a híreket a mobilomon. Közben a többiek egyre türelmetlenebbül kóvályogtak. Elraktam az információs eszközeimet és nekidőltem a széknek, mert éppen tetőzött a rosszullét. Aztán sorra kerültem, öt perc alatt segítséget kaptam az orvostól, és már ott se voltam.
          Sosem értettem, hogy nem lehet kihasználni a várakozás óráit, amik egyébként elvesznének, ha csak bámulnék ki a fejemből.

          • Én például sosem tudom a szó hagyományosan vett értelmében hasznosan tölteni az ilyen időket. Az ilyen várakozás – vagy például közlekedés, járművön utazás alatt – mindig a saját gondolataimmal foglalkozom, befelé figyelek, ráadásul ilyenkor legalább úgy élem meg, hogy “legálisan”, hiszen úgyis “útközben” vagyok. 🙂

          • Ismerem. Egy dolog tud zavarni itt is: ha túl hangosak a türelmetlenek. Meg egy kicsit maga az is, hogy mit türelmetlenkednek, mivel kerülnek előbb sorra? De ezt azért megszoktam már, csak hagyjanak magamban lenni, ne nyomuljanak belém a hangos méltatlankodásukkal.
            És persze még haragszanak is rád, amiért kiegyensúlyozottan viselkedsz, sokan személyes sértésnek veszik, komolyan: “hát magát nem zavarja?”

  13. “forognak az üres malmok” erről kedvenc költőm (M. I.) egy versrészlete jut eszembe:

    “Ki nem ura látomásainak
    – anyanyelvének senyvesztő férge –
    tömör gondolatokat nem fogalmaz.

    Ki nem ura látomásainak
    – igék pörölye, eszmék malma –
    oktalanul szaporít hiú szavakat.
    …”

  14. “Vagy a hétköznapok növesztik a páncélt egyébként néven nevezős, jól beszélő embereken. Ki kell bírni a helyzeteket. Nem szabad, hogy utáljanak, nem látszhat, hogy valójában elegünk van, hogy neheztelünk, mást csinálnánk, ízléstelennek tartjuk. Hányszor beszélünk olyanokkal, akik nem érdekelnek bennünket, vagy annál is rosszabb? Hányszor kell fegyelmezettnek lennünk? Milyen vastag a kéreg?”

    Nekem konkrétan nemrég megmondták, hogy “tüskéket növesztek”, nem vagyok elég szociális, és ezzel gátolom a pozitív energiák áramlását a környezetemben. Szegény ők, szegény pozitív energiák! Az istennek se tudják átragasztani rám, pedig szeretem a humort meg a társaságot.

    Egyébként értem én, mi az ő bajuk, de nem tudták ők sem jól megfogalmazni, hiszen “a gondolataik is távol esnek a lényegtől. Sokszor arra használják a szavakat, hogy elfedjék a lényeget. Sokszor nem tudják, mi a lényeg. Nem tanultak meg gondolkodni, látni. Automatizmusokban léteznek. Azt hiszik, a lényegről beszélnek.”

    Lennék én egyébként szociális és vágyom is a társaságra, de mit kezdjek olyan emberekkel, akik azzal untatnak, hogy milyen vízcsapot szereltek be a konyhájukba, vagy milyen útvonalon járnak haza. A viccet nem értik, ha valami mélyebb megvitatni valót találok netalántán a témában és kifejtem, elhallgatnak.

    Az üres fecsegőktől mentsen meg a sors. A franc se fog arról vitatkozni, hogy melyik oldalán jó az embernek aludni, ha csak nem valami magasabb célt szolgál a téma.

  15. Mámorhömpöly, konzervbontás – olyan élvezetes és érzékletes képek!
    Rám inkább a bennszorult gondolatok jellemzők, illetve bármilyen csekély érdeklődés esetén lavinaszerű lelki sztriptíz, majd kínos csend. 😦 Bár lassan kezdek ráérezni…
    Az én kérgem inkább görcsből és félelemből ered (nem akarom vállalni az esetleges negatív érzéseimet), majd figyelemre éhezve átszakad, néha rosszkor.
    “A felnőtt ember disztingvál” – mondta egyszer a volt témavezetőm. Én meg gyerekes hevülettel sokszor nem fogom fel, hogy pl. a lelkikonfliktusaim nem tartoznak a kollégáimra. Amikor meg az érdekeimet kéne érvényesíteni, nem tudom átütően előadni, mit akarok. A kérgem rosszkor van rossz helyen.
    Papírkutyáskodnak itt mások is? Ejnye…

  16. Nagyon elgondolkodtatott ez az írás, mert a környezetem a visszajelzések alapján őszinte embernek gondol, annak ellenére, hogy nálam minden gondolat erős szűrésen megy keresztül, mielőtt kiesik a számon (és még így is milyen mély szokott lenni a döbbenet!) Muszáj volt installálni a szűrést, mert nagy dumagép vagyok. Régebben gyakran visszaéltek ezzel, és jól pofára estem, mert egyáltalán nem feltételeztem rosszindulatot senkiről (tiszta, és ártatlan voltam, na, meg nálunk otthon ritka a mellébeszélés, vetítés, mert anyám mottója az, hogy “azt kapod, amit látsz, bazmeg). Ma már olyat, ami felhasználható ellenem, csak kivételes személyeknek mondok el (és így már csak évente átlag egyszer esem pofára). Plusz az a szuperképességem, hogy a véleményemet úgy tudom elmondani, hogy senkit nem sértek meg vele, csak a döbbenet, és a leesett állak vannak, aztán nevetés (vagy zavartan, vagy megállíthatatlanul, mert a mondandóm odabasz). Nem szeretek bántani senkit, még szavakkal sem, akkor már inkább röhögjünk (meg hát ki tudja, hogy mérvadó-e az én véleményem?). Viszont nem szeretem a félrebeszélést, a jópofizást, meg a felesleges köröket, azt szeretem, ha értelmetlen dolgok lényegéhez (hol van ezmegez? mikor találkozunk?) tőmondatokban, hatékonyan jutunk el. Ugyanakkor hajlandó vagyok locsogni, ha számomra fontos embereknek fáj a lelke, és addig kell beszélniük a kínról, míg el nem érnek a velejéhez. Ha viszont elértek, akkor nem vagyok hajlandó tovább rágni a szart, és ilyenkor vannak hideg, éles, őszinte szavak, magyarul pofán szoktam vágni az illetőt a valósággal.

    Amiről nem esett szó, az a figyelem. Nagy szerencsém van, és el is vagyok kényeztetve, mert az életteremben mindenki nagyon szokott figyelni arra, amiről én beszélek, vagy egyáltalán: bárki beszél, mindig feszült figyelem van, és érdeklődés. Viszont, ha ki kell lépni ebből, ha idegenekkel találkozom, ha újakkal, ha csak edzésre is megyek, az az általános megfigyelésem, hogy senki nem figyel. Nem érdeklődnek, és nem is értik, és nem is akarják. Nekem ez mindig hatalmas döbbenet, és elnémulva figyelem.

  17. Fura volt, mikor észrevettem, sokaknak nem is számítanak a szavak. Gyakran mondták, miért kötök bele mindenbe, miért keresem a konfliktust. Én meg csak azt hittem, nem mindegy pl. hogy beleegyezek valamibe vagy helyeslek valamit, figyelmen kívül hagyom a dolgokat vagy átsiklok felettük. És ez az árnyalt fogalmazástól még messze van, annak én sem vagyok birtokában.
    A házasságomban fokozottan jelen voltak a kommunikációs problémák. Mást jelentettek a szavak, vagy leginkább semmit. Ha körülírtam valamit , az felesleges fecsegés volt. Igyekeztem aztán rövid és logikus tőmondatokat alkotni. Ekkor kiderült, mindegy hogy mondom, nincs jelentősége. Nem hitte.
    Munkahelyen is átéltem hasonlót. Közöltem, bizonyos feltételek esetén vállalok adott munkát, mégis megbízhatatlannak mondtak, hogy nem végeztem el, mert a feltételeim nem teljesültek.
    Mindennek az ellentétét is tapasztaltam, egyszer valaki azt gondolta évekig, hogy akkora a szavaim hatalma, hogy megátkoztam.

  18. nem tudtam nem magamra (is) ismerni a “neki írásban megy jobban” részben (pontosabban az egyik párnapos kommentemre, ami erről szólt). ez így van, de már nem írok, mert nem látom értelmét. inkább kikerülöm, nem hívom fel/vissza stb., akivel már nem megy az őszintétlenség. sokat töprengek persze, hogy miért nem megy nekem szóban (is) a megmondás, vagy miért csak nagyon kevesekkel. nagyon nem megy, ez a helyzet.

  19. “Nincs értelme semmit sem mondani, ha a szavak nem ütnek, ha nem hajlik a gondolat, ha nem csillan a szó.”
    Hát, pont így gondolom én is, csakhogy emiatt gyakorlatilag kiiktatom az életemből például a teljes tágabb családomat, mert ők viszont megmaradnának a small talknál, a formalitásoknál és az álszent udvariassági köröknél. Utálom például, ha feltesznek egy kérdést, de a válaszra már nem kíváncsiak, mert én komolyan veszem, mindent beleadva megválaszolom, a legközelebbi találkozáskor pedig kiderül, hogy semmi nem jutott el hozzájuk a mondandómból. És akár pofátlanul újból felteszik ugyanazt a kérdést, mert ők már nem is emlékeznek az előző beszélgetésre.
    Nekem viszont még egészen jó a memóriám – szerencsére vagy sajnos. Én nem osztogatok kéretlenül tanácsokat, véleményeket, de ha megkérdeznek, akkor értékelném, ha végighallgatnának, és meg is jegyeznék, amit mondok.
    Egyre inkább zavar a közöny, az érdektelenség, és még a nyitott, tág látókörű embereknél is gyakran tapasztalt felületesség. Felületesek az emberi kapcsolataik, felületes az érdeklődésük, a tudásuk, a tájékozottságuk, pongyola a nyelvhasználatuk. Én pedig egyre kevésbé akarok ilyen kapcsolatokat fenntartani. Vagyis luxusban akarok élni, meg akarom válogatni, kikkel beszélgetek. És egyre kisebb a bűntudatom, ha meg is teszem.

    • “még a nyitott, tág látókörű embereknél is gyakran tapasztalt felületesség. Felületesek az emberi kapcsolataik, felületes az érdeklődésük, a tudásuk, a tájékozottságuk, pongyola a nyelvhasználatuk. Én pedig egyre kevésbé akarok ilyen kapcsolatokat fenntartani. ”
      Kiegészíteném, hogy az intelligens, tanult embereknél is fellelhető ez a felületesség.
      A saját véleményük, saját gondolataik, saját elveik fontosabbak, és a beszélgetés során arra figyelnek, hogy ezeket megvédjék, ahelyett, hogy a másik mondanivalójára figyelnének..
      Pedig így könnyebb lenne konszenzusra jutni, vagy jobban megérteni a másik álláspontját. A félreértések, olyan mondanivaló kihallása, amit a másik nem is említett, nagyon jellemző sok beszélgetésre.
      Sokak számára nehéz megérteni, hogy sokszínűek vagyunk, más tapasztalatokkal, lelki beállítódással,
      Soha nem zavart, ha valaki más véleményen van, ellenszenvesebb, ha meg akar győzni, hogy “térjek át az ő hitére”.

  20. Nekem is ez a blog egy uszogumi féle.Azt vettem eszre,hogy amiota olvasom ,nyugodtabb vagyok
    nincs az a mindennapi hiabavalosag erzesem.
    A munkahelyemen rossz a hangulat.Egy narcisztikus fonoknom van aki allandoan kell tundokoljon es mindenki mas hovirag kell legyen elotte. Folosleges minden torekves mert senkit sem erdekelsz. Ezenkivul a munkatarsak unalmasak, nincs humorerzek,szellemesseg.
    Mindennap a TV hireit targyaljak amik semmit nem tartalmaznak nyilvan.Sokszor fejhallgatot rakok, hogy ne halljam oket.
    Ezenkivul meg hatranyos helyzetu is vagyok, mert az allam nyelveben vannak hianyossagaim
    es meg jol elszorakoznak rajtam.
    Mindemellett megengedem magamnak,hogy cinikus legyek.Gyakran felteszem a fapofat es beszolok.Akkor baj is szokott lenni,mert megsertodnek.Sokszor megmondja az ember a johiszemu
    oszinte velemenyt, es nem akarjak elfogadni mert szepiteni akarjak a valosagot.Majd honapok vagy evek mulva rajonnek az igazsagra es velemenyt valtoztatnak.
    Errol jut eszembe egy indian kozmondas”Ulj ki a folyopartra es varj.Elobb-utobb eluszik előtted az ellenseged hullája.”

  21. Nekem szóban jobban megy a dolgok megmondása, kimondása. Írásban nem megy olyan jól, talán csak munkahelyen, ahol megtanultam rövid, de velős, célratörő E-mail-eket írni – mert a hosszabbakat úgysem olvassa végig senki.
    A válaszok, reakciók ellen növesztettem páncélt, vagy inkább kérget, ezért nehezen találnak célba.
    Ha úgy tetszik, a szókimondó, nagyszájú – és ezért igen sokszor bántott kamaszlányból, majd fiatal nőből értem ugyanolyan szókimondó, nagyszájú középkorúvá, akit még most is igen sokszor bántanak, de már nem tudnak megbántani.
    Nagyon sokszor kell fegyelmeznem magam, hogy ne mondjak ki dolgokat. Aztán leginkább nem sikerül, amikor már nagyon sok az üres duma, nem bírom tovább visszafogni magam, és kimondom – azt is, amit mások esetleg nem mernek. Ami igazán üdítő, ha találkozok másvalakivel, aki még tőlem is kevésbé tudja visszafogni magát, nem várja ki az üres fecsegést, hanem azt is kimondja, amire a többiek még gondolni sem mernek, és durr, jól telibe is. Szeretem az ilyen embereket.
    Ha kell, még a small talk is megy, de csak akkor, ha célom van vele. Ezért igen hamar lekoptak a felületes barátok, a tágabb család is. Nem tudok igazán semmiségekről beszélgetni, komoly témákról viszont nagyon szeretek. Sok ismerős talán azt szűri le ebből, hogy magamnak való vagyok, vagy nem érdekel senki más, pedig nem így van, érdekel, csak az üresjáratokra sajnálom az időt, türelmet (?).

  22. Nekem először volt a kuss, mert tudom én a helyem. Ügyes vagyok máig ebben, a kussban, ilyenkor sem hagynak teljesen békén, de legalább nem vagyok jelen.
    Aztán a visszhangtalan kinyílások, mindig félreértettségek, zokon és tüskének vevések és támadások és a legrosszabb, a rám települések.
    Most meg egy jól szigetelő, kiváló minőségű, könnyűszerkezetes mobilkéreg kellene. Ha valaki tudja a csínját, én beruházok!

  23. Olvasom a bejegyzést, már megint mondom magamnak, hogy tessék ez az, én is folyton, pont, így. Aztán olvasom a hozzászólásokat és észreveszem, hogy ezekből is mennyi igaz! Mennyire megvan az érzés, hogy nem értenek! Volt már mindenféle magyarázatuk (magyarázatom?), hogy túl bonyolult vagyok, túl egyértelmű, túl hosszú, túl érzelmes, túl logikus, túl komoly, túl őszinte. Nyilván mindig én vagyok a túl. Sikeres stratégiám meg még mindig nincs, csak várom azokat, akik olyanról is hajlandóak beszélni, amire nincs kész válaszuk. Például ezért jó itt a blogon.

  24. Én általánosságban annyival közlékenyebb vagyok szóban, mint írásban, de a kor előrehaladtával sokat csendesültem. Mintha egyre kevésbé érdekel, hogy látva lássanak, bár még most sem veszett ki belőlem a fesztelennek tűnő exhibicionista. Sokszor eladtam a lelkem vagy épp más nyugalmát egy poénért. Ugyanakkor elég jó a diplomáciai érzékem, melyet bevetettem sokszor annak érdekében, hogy ne én legyek a sarokban kuporgó, belülről feszülő fél egy konfliktusban. De a blogon töltött két év hatására néha sutba vágom a diplomáciát, és telibe mondom a véleményem. A szemem és a nyelvem is élesedett. Viszont jobban figyel , azt remélem, hogy hova vág.

  25. Kommunikációs problémák, óóóóó, én is írhatnék erről könyvet. Az egész kamaszkorom ezzel telt, súlyos helyzet alakult ki a nevelőanyám és köztem. Pedig nem volt ellenszenv vagy igazi konfliktus köztünk, csak nem tudtunk megfelelően kommunikálni. Főleg én nem, a kezdeti félreértés után valóban a hétköznapok növesztettek páncélt rám. S hiába, mire megtanultam jól, élesen és egyenesen kommunikálni, addigra ezek az idők végképp elmúltak és utólag már nem javíthatók. 😦

  26. Én úgy tapasztalom, hogy egyre kevésbé közlékenyek az emberek, illetve csak olyan dolgokról szeretnek beszélgetni, ami nem lényeges, amivel nem árulnak el magukból sokat, inkább lényegtelen cseverészéssel ütik el az időt. Nekem ez nehezen megy, egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy végighallgassam valakinek a mondandóját, ami egyáltalán nem érdekel. Nem tudok jól kilépni belőle, félek, hogy megbántom, ha félbeszakítom. Ugyanakkor attól is félek, hogy ha én fordulok valakihez , mert ki kell jönnie valaminek és nem bírom magamban tartani, az a másik is csak udvariasságból hallgat végig, mert ugyanúgy őt sem érdekli, amit én mondok. Nyilván kevés emberhez fordulok eleve, de még őket tekintve is ritka, amikor érzem, hogy valóban rám figyelnek ott és akkor.

  27. “János azt mondta mindig, főleg pedagógiai helyzetekben: nem szabad az embereket olyan helyzetbe hozni, amelyben a bőrüket mentvén biztosan hazudni fognak. Ilyet egyszerűen nem szabad végighallgatni, ezt el kell kerülni, tudjuk, mi van, hagyjuk a szerencsétlent.”
    Ezt, mint bölcsességet, tanítást, hálásan köszönöm. Nagyon fontosnak érzem, és igyekszem megfigyelni a gyakorlatban. Ez a gyereknevelésben is kulcsfontosságú. Én meg máskor azt hiszem nem is kerülök ilyen helyzetbe.
    Kéreg: Én fura vagyok, kéreg, fal, páncél, nehezen jövök ki, de nagyon könnyű belépni mögé hozzám, és rettentő hálás vagyok érte. Néha annyira megörülök, ha valakit közeledni látok, hogy talán a hirtelen és túl mély nyíltságommal riasztom el. Nagyon szégyellem magam, amikor esetleg egy-egy beszélgetés után rájövök, hogy már megint annyira örültem, hogy beszélhetek, és valakit érdekel amit mondok, hogy végül őróla nem esett (elég) szó.
    Én mostanában megint nem értem magamat. Én nem tudom. Én űrben lebegek, nem vagyok látható. Én nem tudok belépni, megjelenni és jelen lenni. Én úgy szeretnék fontos lenni, és nem csak fizikailag, hanem lelkileg, hogy értsenek, és aztán ne legyek sok, és ne csak ünnep legyen egy jó beszélgetés vagy közös mézeskalács díszítés swing zene mellett.
    “Ki kell bírni a helyzeteket. Nem szabad, hogy utáljanak, nem látszhat, hogy valójában elegünk van, hogy neheztelünk, mást csinálnánk, ízléstelennek tartjuk. Hányszor beszélünk olyanokkal, akik nem érdekelnek bennünket, vagy annál is rosszabb? Hányszor kell fegyelmezettnek lennünk? Milyen vastag a kéreg?
    Van, aki játssza ezt a fárasztó rutint mindenkivel, mást mond, mint ami van, ürügyet keres, tompít és kénytelen — neki írásban megy jobban, ott ömlik ki, és szépek a mondatai.”
    Én nem mutathatom, én nem árulhatom el mindig, amikor rosszul vagyok, rejteni kell, mert a lehangolt embert kerülik, akinek problémája van az nem jó fej, az terhes.

  28. Kommunikációs problémákkal én is elég jól el vagyok eresztve (akkora komment jön, mint egy hangár, vigyázat). Ezeknek egy része most látszik helyre kerülni, részben, mert már 29 éves vagyok és egy ideje egy sor dolog elkezdett kellőképpen zavarni ahhoz, hogy kezdjek vele valamit, részben meg, mert 400 kollégám van szűkebben nézve (tágabban meg nem tudom, hányan dolgozhatunk ott, ahol – pláne, ha a munka “anyagát”, az utasokat is belevesszük).
    Az egyik, hogy nem tudok disztingválni, amit azzal leplezek, hogy olyan semmilyenül viselkedem. Most szabályosan meglepődtem magamon, hogy fel tudom ismerni a kommunikációs helyzeteket a melóhelyen és nem a jellegtelen mismásolással meg a kussal megy el egy nap… De az elején volt, hogy majdnem elküldtem egy-egy jóindulatú kollégát is a halálfa szárára. Az utóbbi napok termése egyedül egy, a melegségről rém szakértően nyilatkozó, homofób rendőrbácsi volt, aki ponleszarta, hogy munkahelyre inkább nem viszünk be ilyen témát, mert ha a másik nem partner benne, akkor irtó nagy ciki van. Már csak személyzeti forgalom volt azon az oldalon, nem ijesztettem meg senkit. De ééérted, azt hittem felrobbanok, nem elég, hogy azért egy-két közvetlen kolega is el tud_ná_ lőni nálam a pettyest, ha nem tojnám le tudatosan, amikor épp mondja a cigányölős viccet meg a buzik ígymegúgyot, meg anyázza hátbafelé az utast, de még jön ez a fakabát is, és mondja a szentszöveget.
    A fenti furaságnak az a vicces oldala, hogy pont azért, mert tudom, mennyire szar ez a hiányosság, én a distinkció képességét, a helyzetfelismerést, a kellő humort ezerszer fontosabbnak tartom, mint, hogy valaki ne káromkodjon például.
    A másik, ami eszembe jutott a posztról, hogy járok egy pszichológushoz. Látszólag semmi különös, nem ír gyógyszert, nem oszt eszet, csak üléseket tartunk, ami nagyjából olyan, hogy én dumálok, ő meg néha belekérdez és jegyzetel. Na, most mondta, hogy az elején olyan voltam, mint akinek a világ vagy fekete, vagy fehér. Ezen én azért döbbentem meg, mert alapjáraton sose gondolkoztam így. A merevség másban nyilvánult meg – sose gondoltam, hogy mindent a “jobb-rosszabb” koordinátarendszerben kellene meghatároznom. Némelyik mesét is ezért nem csíptem a tévében kicsi koromban, mert az egyik karakter folyamatosan gonosz volt, a másik meg doszt jó… Már ahogy a lenni szok, hogyne. A könyv-mesék mások voltak, abból sokfélét olvastunk, régi fajtákat is, meg Lázár Ervint, hát azok nem ilyenek. Van bennük sokféle karakter, rossz is, de valahogy nem ilyen butadualisták. Szóval az orvos mondott külső szemlélőként egy használható, nem kamu (nem hamis bók, nem oltás jellegű) fogódzót, hogy totál indirekt módon mivé vált az egyenesnek látszani vágyásom. Az volt ugyanis az érzésem, hogy inkább nézzek ki szigorúnak, de ne legyen az, hogy valaki rám néz, és “na, ez ilyen kis széplélek”… Tudniillik ez, így, eben a formában nem többé, hanem kevesebbé teszi a embert. A kreatív, az más, az dicséret. Már, ha komolyan mondják. Szóval egy adag melóval, sok publik pofáraeséssel (itt is, máshol is, munkafronton is, nem a mostani az első melóhelyem ebben az évben) ugyan, de mozogtam egyet előre, kiléptem ebből a merev, erőelvbe hajló, humortalan páncélcsörgetésen.

  29. Ja, igen, azokon a kommenteken, amik épp nem komolyak voltak, azokon jókat nevettem:)) Bírom az ilyen párbeszédeket még olvasni is:)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s