portrék 5.: a majdnem-ember

A majdnem, az majdnem semmi. De azért mégis valami. És gyakran nagyon kiabál.

Posztkommunista országok tele vannak majdnem-emberekkel. A húsz év után sem talpra álló országok. Amiért, valóban, igaztalan lenne kizárólag ezeket az országokat hibáztatnunk, de azért az összképben ott van a lassan moccanás, az attitűdök merevsége, a gyanakvás, a kicsinyesség, a szűk látókör, az önjelölt agresszió.

Mondok ilyen költőt, színészt, festőt, zenészt kapásból húszat. Már negyvenes évei vége felé jár, már ötvenes, már hatvanas. Sikere, ha volt is valamicske, neki nem elég. A leszállóág dühíti. Csalódott és frusztrált. Híressé lett ismerőseiről gyanakvóan anekdotázik. Szid mindenkit. Protekcióról, összefonódásról, a rendszer kegyeltjeiről, érdemtelenek könnyű sikereiről beszél. Az ő gerince egyenes, ő nem kötött alkukat, s lám, mellőzik is, kirúgták, meghurcolták. Erről memoárt is ír, s a könyvnek most kiadót keres. A szakmai és a közéleti-politikai kudarc kéz a kézben jár, utóbbi az előbbit magyarázza.

A majdnem-ember szidja a könnyű avagy újabb műfajokat (popzene, blog, installáció, mozgásszínház), azokat következetesen összetévesztve alkotójuk tehetségtelenségével. Z., lám, tévés lett, na hiszen. Hogy Z. sugárzóan tehetséges, szeretetreméltó, nemigen iszik, és még dolgozni is szeret, arról a majdnem-ember megfeledkezik. Ez kibírhatatlan. Inkább leszólja a tévét mint olyat.

A majdnem-ember nem eléggé szeret dolgozni, valamicske tehetségét varázsszőnyegnek hiszi, és fájdalmas a betonaljzat.

Azt sem felejti el megjegyezni, hogy az emberek ma már nem olvasnak, sajnos, a valódi értékekre nem kíváncsi senki. A közönség egyre igénytelenebb! És ki vesz a kezébe manapság verseskötetet? Csak az okostelefon, mekdonálc, valóságsók meg a diszkó. Hogy diszkó mint olyan, bő tíz éve feliratként is alig létezik, őt nem zavarja. Az örök értékek letéteményese ő, és a lúzerségét érdemnek gondolja. Ha pitymallat négy körül kibotorkál valami kétes csehóból, akkor ő életművész. És nem spúr, dehogy! Leleményes. Hogy négyen is elváltak tőle, de ő a nyálát csorgatja tőle irtózó fiatal nőkre? Hajtja a vadászösztöne, mert örökifjú! A nő szép legyen, szép a nő legyen, ő elég, ha Nagy. Kötelezően homofób.

Ma borvirágos az orra, nem érti a világot. Pocakot eresztett, zsíros a füle töve, hüvelyi aktushoz alig van… türelme, de még Don Juanként pillant körbe. Amit végképp nem ért: hogy csak úgy maradt, nincs már előtte a jövő. Ő azt hitte, hogy ez az ő ígéretessége és jó helyen levése kitart és elég lesz mindig. Elmúlt a jövő, és ő már rég nem az, akinek hiszi magát. Sőt, sosem volt az, csak szívesen hitte el önmaga potenciális maximumát. Nem az lett, akit a — túl korán megkapott — Jászai Mari-díj illet, és akiről az 1989-es Alföld-beli kritika szól. Az nem egy tuti sikertörténet kezdete volt, hanem egy szidolozandó talán. De ő eldobta a rongyot.

A majdnem-ember mindenkit ismer, mindenkiről van egymondatos véleménye, és híres ismerőseiről lankadatlan hévvel anekdotázik, hogy közéjük tartozónak tűnjék. Egykori nagyember pártfogóit emlegeti, akiknek egy-egy jó mondatot, beprotezsálást köszönhet, s akik ma, ha egyáltalán élnek még, épphogy fogadják a köszönését, ő mégis “kollégám és barátom”-ként és bennfentes becenéven emlegeti őket, Albertet Berciként, Istvánt Pistaként, a hátuk mögött kajánul felidézve magánéletük részleteit, hátha ez nyomatékot ad a személyének.

Azt hitte valaha, övé a terep. Neki ezt megígérték, megkapta előre borítékban. Mindenki mondta, milyen sokra viszi. Ő, csak ő. Bomlottak utána a nők. Róla beszéltek, vagy legalábbis egy szűk körben, és ő elhitte, hogy mindenki. Most akkor mi van? Az a kis nyikhaj lett sztár? Őróla mikor készítenek már portréfilmet?

Az van, hogy eltelt az idő, a rugalmasság, a felkészülés ideje, az alázaté. Emberünk túl kevés valódi érdemet váltott túl hamar túl apró pénzre. És megváltozott a világ is: mi tagadás, már nem lábadunk könnybe Demjén Rózsitól, és kevésbé vásárolunk Delhusa-bakelitet. Majdnem-emberünk azonban ilyen premisszákra alapoz, és nem érti. Csak néz.

Hogy nem lett igazi sztár, azt részben magának köszönheti. Beledőlt abba, mint valami kényelmes fotelbe, hogy ő kiválasztott, nagy ember. Túl sokat méricskélt, lesett másokat, túlságosan magát figyelte, nem a feladatát. Túl sok futó, ócska kalandra váltotta a kezdeti sikereit. Túl sok mindent megbocsátott önmagának. Nem olvasott, csak önmagát. Bántotta a kollégáit és a családtagjait. És szerette mindig másban keresni a hibát. Aztán még ebbe, az elégedetlenségbe, keserűségbe, irigységbe, be nem teljesült életébe és abba a felderengő sejtésbe, hogy tehetsége végképp kevésnek bizonyult, bele is torzult. Akkor már mindegy, kínok, gyanakvás, arcméret nem fér útlevélképre. Akkor már ivás, ha nem rosszabb, nők sanyargatása, kiéltség és érzelmi sivárság, depresszió, asztalverés, meg aztán mindez amúgy is jár, hiszen ő tehetséges, ragyog az anyja szeme. All in all, legalkotóbb éveiben eldeformálódik a személyisége.

Másrészt meg senkinek nem róhatja fel a majdnem-létét, mert ilyen az élet. Nem minden jó képességű, reményteljes törekvőből válik jelentős alkotó vagy üzletember vagy akármi, és néha a csendes ambíciótlanok durrannak nagyot, már negyvenesként, érthetetlen fénytörésben lesznek vakítóak azok, akik erre sosem törekedtek. Kifürkészhetetlen a siker mechanizmusa. A féltehetség pedig vagy elég, vagy nem. Néha egyébként igen. De a féltehetségűnek a félsiker sosem.

Létezik női változat is, persze.

Kapcsolódó ellenírás: eltékozolt tehetség

112 thoughts on “portrék 5.: a majdnem-ember

  1. Éva, zseniális! Ó, hány ilyet ismerek (öt év színház…)! És majdnem ilyen, legalábbis majdnem megközelítôleg ilyen lettem én si…

  2. Igen! És ráadásul nem írtad le a “bezzeg” szót, de valahogy az egészben nagyon is ott van. Ez tetszik, amikor a hiány körvonalazza valaminek a létét.
    (Bocs a dilettáns megfogalmazásért, nem vagyok valami rutinos kommentelő, és hát korán is van még.)
    És, jaj, most egy olyan valaki jutott eszembe, akiről nem akarom, hogy ilyen legyen, de így ahogy leírtad a jelenséget, jött egy gyomorszorító felismerés.

  3. A majdnem embernek az a legnagyobb tragédiája, hogy voltaképpen boldog is lehetne. Voltak sikerei és még most is a pályán van, ha nem is rivaldafényben. Sok ismerőse van, valamikor sokan ismerték a nevét, ha kihúzná a saját seggéből a fejét, és valami emberi érdeklődést mutatna a világ iránt, akár szeretnék is, részese lehetne a pezsgésnek.
    Talán megint megmozdulna benne a tehetség. Ha el tudná ismerni, hogy mindig lesznek jobbak és újak, ha nem befogott füllel, szemmel és óriásira nyitott szájjal létezne, akkor nem menne el mellette az élet.
    Biztosan rohadt szar fényből az árnyékra jutni, és nehéz emelt fővel viselni, de a majdnem ember a legrosszabb önreflexió nélküli utat választotta.

    Amikor olvastam a bejegyzést, a Napok Pubija jutott eszembe, ő is egy ilyen tipikus majdnem ember.

      • Igen! Katóka a pozitív majdnem ember. Ő se lett színész, de a legjobbat hozza ki a helyzetéből, és végül csak színháznál köt ki. Boldog is lehetne, ha a Pubi-Győző nem töri össze a szívét az érzéketlen önzésével.

    • Igen, tényleg van kiút. Ez az apósom története. Állami Kőfaragó Vállalat, sok megrendelés, épületdíszítés, Lenin-fejek dögivel, nagy pénzek, nagy bulik. Aztán koppanás, de mikor bezárt a vállalat, jött a rendszerváltás, elment maszek sírkövesnek. 4-5 embert foglalkoztatott, nem roppant bele, mert szeret dolgozni. Aztán, mikor bezárt a bazár, mert nem bírta fizetni az alkalmazottakat, jöttek a kisebb, alkalmi munkák, és végül a nyugdíj. Most tök jól elvan, hobbiból farag ezt-azt, és a régi időkből csak a haverokat és a bulikat sírja vissza.

        • Ennek az a feltétele, legyen annyi önbecsülése, hogy meg tudja fizettetni a munkáját. Nem tudom, mert nem számoltam, hányszor buktunk bele a férjem “álmaiba”. Kitalál, feltalál, önmegvalósít. Most hatvanegy éves, de sajnos még nincs vége. Tegnapelőtt majdnem a házat gyújtotta fel az egyik “találmányával”. (fáradt olajjal működő kazán, valami becsöpögtetős elven működik, én sem értem) Szerencsére csak a kazánházat sikerült összefüstölni. Miért nem veszünk szenet mi is, mint a többi normális ember…

      • Ez nagyon jó!
        Még az jutott eszembe, részben kapcsolódva a másik hozzászólásodhoz, hogy azért is nagyon becsülendő egy ilyen váltás, mert a környezet (itt nem a családra gondolok, hanem a szakmabeliekre, ismerősökre) erre általában kárörvendéssel és kajánkodással reagál: “nnna, a nagy művész, végül csak itt kötött ki”.
        Ezzel szembemenni, és vállalni a váltást, beismerni, hogy nem ment, az nem kicsi énerőre vall.

        • Pontosítsunk, Magyarországon reagál így a környezet. Máshol megszokott, hogy az embereknek akár három vagy négy karrierje is van.

          • Nem tudom, de valahogy az az érzésem, hogy a ‘be-nem-váltott-ígéret’ művészek, művészfélék a világon mindenütt egyformák. Szerintem a világon mindenhol velük vannak tele a pletykalapok. Az egykori ragyogó tehetség, az ígéretes akárki – a celebségből élnek, az emlékekből, hogy valaki még emlékszik rájuk. És ez az állapot konzerválja a majdnem állapotot.
            De az elmúlt évtizedek kitermeltek itthon egy kudarcos, figyelni, alkalmazkodni, tanulni képtelen “maga faszán kesergő” civil réteget. (Ez majdnem olyan népbetegség, mint a “turáni átok”! :-D) És igen, az ő esetükben a világ más tájain normális lenne az újrakezdés. Life-long-learning? Nehogymá’, csak a hülyék tanulnak 30 felett! Úgyse jó az a francos papír semmire, meglátod csak levágnak! Pályamódosítás? Új életstratégia? Ami, nem megy, azt ne erőltessük? Meglátod eljön még az én időm is! A jövő héten fogok tárgyalni egy potenciális befektetővel, csak addig húzzuk ki! Télleg, kértél már részletfizetést a gázszámlára? Majd okosba’, megoldjuk. Á, biztos külföldön van, azért nem veszi fel. Na, megyek, fényezem a portfóliómat.

            • Igen én is ismerek ilyet, mindig valami nagyot akar szakÍtani mert büdös a munka, szerintem ez valami függőség, mint a játékszenvedély. Ezt is jellemzően férfiak művelik.

  4. Szerintem mindenki ismer egy-két ilyen fazont. Verena Kast jutott eszembe és az ő komplexusmintázatai. A tehetségét soha karrierre, pénzre, sikerre nem váltó ember életútját az “eredetileg pozitív anyakomplexusú férfi” fejezetben olvastam. A férjem is kicsit ilyen volt, sokféle érdeklődés, kreatív energiák, képzőművész felmenők, csak soha nem csinált olyat, ami felmutatható lenne, eladható lenne, egzisztenciát lehetne rá alapozni. De már rájött, hogy tulajdonképpen semmiben sem kiemelkedően tehetséges, inkább lelkes és mindent félbehagyó barkácsolós. És végre munkával akar pénzt keresni, ennek meg én örülök. De hosszú utat járt be, én meg évekig hallgattam, hogy mindig mások felelősek az ő kudarcaiért, illetve többnyire én. Kemény volt.

    • Jól emlékszem, hogy a férjed zenész, vagy keverem?
      Nagyon becsülendő, hogy ezt felismerte, nagyon nehéz lebontani a magunkról alkotott illúziókat, főleg, hogy van alapja, hiszen megvan az érdeklődés, a kreativitás, a tehetség, a lelkesedés.

      • Igen, zenész. Eredetileg karvezető és énektanár, a Zeneakadémián végzett. Most végre megint tanít, még élvezi is, és nem büdös a munka. De annyi mindenhez van érzéke, hogy sajog a szívem, hogy egyikből sem lett semmi, még egy hobbi sem (asztalosmunka, fafestés, fafaragás, népi hangszerek, szövés, ezekben mind jó).

  5. Gondolom, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez az első portré, amit teljes valójában felismerek. Azon túl, hogy szerintem az erdélyi magyar középkorúak csoportja (oh, és lassan a fiataloknak egy része is, akik ezekből a körökből merítik a municíót) tele van ilyenekkel, sajnos egy nagyon közeli családtagom is belecsúszott ebbe a kategóriába. És ő még piszok sokat olvasott, mielőtt megírta volna a saját olvasnivalóját :D. Képességeit tekintve penge okos és valamikor sziporkázó humora és villámgyors reakciói voltak, de mára csak az emléke maradt ennek, mi több, ezek az emlékek meg vannak örökítve videón és állandóan előveszi őket, mintegy emlékezve önnön nagyságára. Amikor nem bosszant, akkor nagyon sajnálom.

  6. Jaj, éppen írni készültem, hogy ejj, de jó nagyítószerűen közeli és aprólékos a portré, mire már fel is villant a háttérkép. Azért egy pillanatra azt gondoltam rossz helyre kattintottam.

    • Szeretek meglepetést szerezni olvasóimnak. Ez, ahogy a vastag karjával belerázza a kamerába a foszlott nyolcvanas évekbeli kötetét, pótolhatatlan pillanata a magyar tehetségtelenségtörténetnek.

      • Sikerült. Össze is rándult a gyomrom, hogy vajon mit ráz annyira, de ha csak ennyi, akkor az jobb.
        Egyszer sajnos sikerült összeakadnom a portré egy másik jeles képviselőjével és úgy rám szállt az istenadta, hogy hónapokig éreztem az orromban az áporodott és zsíros penészszagot, ami dőlt belőle és azóta ez mászik azonnal az orromba, ha hasonlóval találkozom, akár leírásban is. Most is ez történt.

          • Láttam! Hihetetlen, hogy még ezt is. Komolyan nem zárták ki? Vagy az is csak kamu volt?
            Más: eszembe jutott Zemlényi Zoltán, a Hoppárézimi írója. Annak idején nagy siker volt, pár éve meg a második, saját kiadású kötetét árulta a Ferencieken az aluljáróban. Pedig addigra már családja is volt. Neki nyilván nehezített volt a pálya, de szerintem ő sem tudott túllépni az első nagy sikeren. Őt viszont sajnáltam, mert nem úgy indult, mint az átlag.

            • Én írtam az Írószövetségnek, hogy ez az embernek mondott valami itt nagyon kínos, és kaptam választ is, hogy utánanéznek. Gondolom, nem túl taktikus kizárni egy székely derék stb-t most politikailag, különösen hogy rohadt agresszív és nagy balhét csapna, zsidózna, minden. De legalább tudják, mekkora nulla.

  7. Az egyik férjemet írtad le. Művészeti vonal nincs meg, de minden más igen, csak kisebb léptékben. Hatalmas agy, remek adottságok, egykori ajnár, és soha, semmiért nem akart megdolgozni, mert kivételesnek érezte magát, és hogy neki jár. Neki nem kell bejárni órákra, hogy megkapja a jó jegyet, mert neki esze van. Nem kell törni magát munkahelyen, mert ő profi. Nem kell dolgoznia a kapcsolatain, mert imádnivaló. Nem kell udvarolni az asszonynak, mert ő a jó férj megtestesítője. Nem kell kimondania, hogy szeretlek, mert azt köteles vagyok érezni. Oszt’ amikor közöltem vele, hogy olyan, mint az LGT dal, hogy “a kevés az neki mindenből elég”, nekem meg nem, meg volt sértődve, hogy ő nem törtető. És most ott van, egyedül, 160-as IQ-val idomított galamboknak való munkát végez, lenézi azokat, akik nem olvasnak, tévét néznek és sokat buliznak, miközben teljes élete a számítógép monitorjának bámulásával telik, és nem érti, mi történt. Ül, és fülel, hallja-e már a sült galamb közeledő szárnycsapkodását. Egész élete egy nagy, be nem váltott ígéret. Én meg dühös vagyok magamra, amiért anno beleszerettem egy ígéretbe, és magamat vádolom, amiért nem segítettem beváltani (pedig tudom, hogy ez az anyósom szövege), és siratom, ami lehetett volna.

    • “Ül, és fülel, hallja-e már a sült galamb közeledő szárnycsapkodását. ”

      Nevetnék ezen a zseniális költői képen, ha nem lenne sírnivalóan ismerős. Expartner, szintén, természetesen.

  8. én a sajtótájékozók közönségébõl ismerem ezt a típust, minél nagyobb valószínūséggel van ingyen kaja, annál többen vannak. A ,sajtóreggeli’ megnevezés mindent visz. A többségnek évek óta nem jelent meg cikke sehol (nincs már igény a minõségre), de valahogy ottmaradt a neve a levlistákon. Gyakran utal rá, hogy tagja az Írószövetségnek. Ismerõseinek szóróanyagokat ajándékoz, de a tollakat elteszi.

  9. Nekem eszembe jutott egy ember, aki lázadó volt és a fiatalok világérzését elsöprő lendülettel kiéneklő korszakbálvány, szerintem méltán – akkor. Most meg egy elmeroggyant ezospirito-médiabohóc. Valahányszor hallgatom a régi számait, összeszorul a szívem.

      • Hát, gyerekként kiemelkedően okos, tehetséges voltam. Mostanára egész átlagos felnőtt lett belőlem, egész sokat be nem váltva a hozzám fűzött reményekből. Néha én is csalódott vagyok magamban. És nem tudom, hogy ennyi volt-e, vagy van bennem még annyi tehetség, hogy tudok vele valamit kezdeni.
        Az önismeretem és öniróniám megvéd, hogy teljesen betagozódjak ebben a típusba, de azért helyenként eltalálva érzem magam.

        • Én gyerekként sem voltam sehol, most sem vagyok sehol. Csak néha okoz frusztrációt, hogy nem valósítottam meg még semmit az életben. Főleg olyankor jön elő, amikor minősítenek a feletteseim és csalódnom kell. Mert állítólag többet hiszek magamról, mint amennyi vagyok. De milyen mérce szerint? Mert tudom, hogy azok, akik jobb minősítést kaptak, mint én, azok egy diagnózist nem tudnak leírni helyesen… Viszont csesztetnek ott, ahol érik. Lehet, hogy a másik ember csesztetése mégiscsak jó valamire? Én is eltalálva érzem magam…

        • Érdekes, amit írsz, Johanna. Álmaid, ambíciód ellentétesek a megélhetéssel, azért?

          Engem az ment meg ettől, hogy tőlem soha senki nem várt semmit, bizonyos értelemben vakok voltak rám és mellőzött voltam, nem hitt bennem senki, másrészt meg üdítően nem volt körülöttem különösebb mi-lesz-belőled, tanulj-tovább-sokra-viheted hangulat, semmi esetre sem ajnároztak túl, nem ültettek belém hamis reményeket, nem bélelték ki az utam, én mindig tudtam, hogy csendben, keményen kell dolgoznom, és ennyi, és örülhetek annak is, ha van munkám, nem volt bennem semmi bizonyíthatnék, kivagyiság, amiért ugyanakkor nagyon hálás vagyok. Elnéztek csak mint hóbortost, aki a reális világban úgysem boldogul, én mintegy mellesleg voltam tehetséges, és ennek erejére, meg a hozzá tartozó belső szabadságra nagyon későn döbbentem rá. Most pedig ettől vagyok mámoros.

          • Nem is tudom volnának-e nekem álmaim és ambícióim. Olyanok, amelyekért tényleg következetesen, kitartóan tudnék dolgozni és nem csak olyan, amiért sopánkodni lehet, hogy de nincs rá idő, meg a gyerekek. Ennek mostanában próbálok utánamenni, talán még nem késő.
            Én feltörekvőben lévő parasztcsalád sarja vagyok, eléggé alapelvárás volt, hogy többre kell vinni, mint az előző generációnak sikerült. Ez egy nagyon materiális dolog, nagyon erős nyomás, elvárás, köze nincs művészethez, tehetséghez. De már gyerekként látszott, hogy az agyam egy légypapír, minden megragad benne és kis településen nem is volt olyan nehéz tündöklően okosnak lenni. És a hozzám fűzött várakozások jó részét nem váltottam be. Nem is szóltak igazán rólam, arról, hogy én jó lennék, tényleg okos, értékes – mindez csak olyan hasznossági, használhatósági szempontból volt érdekes.
            A kivagyiság is hiányzik.
            Nagyon örülök, hogy a belső szabadságot, a tényleg erőt, alkotóképes tehetséget megtaláltad. Én is mámoros lennék, ha tudnék 🙂

        • Én is. Csak az ment meg ettől a gondolattól, hogy imádom a hivatásom. De ettől még ezt, amit én, egy kevésbé intelligens, kisebb nyelvérzékű ember is éppígy megteheti. Azzal a sablonos szólammal nyugtatom magam, hogy mégiscsak közvetlenül a jövő generációt építgetem – de ezt megtehettem volna közvetve akkor is, ha szinkrontolmács lettem volna, műfordító vagy nagykövet 😛

  10. Nemcsak művész lehet. Bármely pályán vannak ilyenek. Jól indultak, de aztán lusták voltak beletenni a folyamatos tanulást, önképzést, alázat helyett a sikereik elismerését várják.
    És nagyon sikeresek meg csak kevesen lehetnek. Ambíciója annál többeknek van.

    • Igen-igen, nem csak művész lehet! Pont azt akartam írni, hogy én nem ismerek ilyen embereket, nem igazán mozgok művészek között, aztán eszembe jutott, hogy ismerek két olyan villanyszerelőt is, aki így végezte. Pedig mindketten tehetségesek, ötletesek, intelligensek voltak, most lehetnének mérnökök, jó állással, amivel el tudják tartani a családjukat, de sajnos csak lecsúszott alkoholisták lettek.

  11. egyáltalán nem ismerem a színész/művész világot. mi van azokkal, akik tényleg nagyok voltak valamikor és megöregednek közben, vagy valamiért kikerülnek jobban a perifériára. velük mi lesz? ők milyenek? hogyan öregszik aki sikeres? itt milyen verziók vannak? aki nagy volt, az nagyként is hal meg? vagy az is lehet lecsúszott alkoholista?

    • Ők is tele vannak sztárallűrrel, de legalább nem emlegetik fontoskodva egykori osztálytársaikat, és tudják energiáikat az önigazolás helyett a méltó, bölcs öregedésre fordítani. Úgy is nehéz öregedni, a test, a kor változása nem könnyű annak, aki reflektorfényben áll. De szerintem ha egy Törőcsik Mari végignéz magán, az életén, neki elég, amit lát. Nem lehet kevés. Psota meg biztos képes nevetni is magán. Persze ezt csak én képzelem. Ha valaki megmerítkezik az igazi flowban, onnantól sokkal könnyebb az élet, nincs az a hiány, irigykedés. Az is lehet, hogy nem hajszolja tovább a sikert, hanem szépen és méltón visszavonul.

      Akinek nincs honnan visszavonulni, aki rendületlenül vár az igazi sikerre, annak nehezebb.

  12. Kicsit hasonló sztori, asszem tényleg megtörtént. Híres prof. és famulusa hallgatnak egy már nagyon öreg (egykor) szintén híres profot, aki már elég szánalmas, és butaságokat is beszél. Mondja a famulusának: kolléga, kérem, ha én is megöregszem, és ilyen szánalmassá kezdek válni, kérem ne hagyja, hogy nevetségessé tegyem magam, figyelmeztessen.
    Eljön az idő, pár évtized, mondjuk, a volt famulus szól a nagyembernek, hogy hátizé, már nem egészen úgy forog az agya, mint régen. Mire az öreg: kolléga, maga volt a kedvencem, maga lett az utódom. És most maga is ellenem fordul?

    • szerintetek miért van az, hogy ennyire kevéssé tisztelhetők az öregek? hogy kevés olyan idős ember van, akihez ragaszkodnak a fiatalok, akarnának tőlük tanulni és az öregek meg nem uralkodnának a fiatalokon, vagy nem beszélnének ilyen marhaságokat, ami csak fárasztja a környezetüket? mi van itt? vagy mi hiányzik?
      nagyon foglalkoztat ez a téma.

      • Az van, hogy erőalapú, jogtagadó, sokfelől szorongatott életet élünk, hazug eszmények közepette, ebbe aztán beletorzul a lélek, aztán el is hülyül az ember az évtizedek alatt, és amikor mindenkin leverné élete kudarcait, hiányait, elmenekülnek tőle. Akkor lehet sopánkodni, hogy a fiatalok nem gondozzák az időseket, hanem bedugják otthonba, jobb esetben. És bele lehet írni a családjogi törvénybe, hogy a gyerek köteles eltartani a szülőt. Akiről végképp nem tehet.

      • Talán van az időskornak valami igazságtevő szerepe. Ha valaki intelligens, bölcs, alázatos, adakozó, őszinte, szép életet élt fiatalkorában, akkor éppen ilyen élete lesz öregkorában is, és éppen annyira lesz szeretetre és tiszteletreméltó öregen mint fiatalon vagy középkorún. Az időskor önmagában még nem hozza el a tudást és a bölcsességet, azt az előtte lévő 60-70 évben szedjük magunkra, már aki. Az idős szüleiket leszaró gyerekek se véletlenül teszik ezt. Ezt most nem értékítéletnek szánom, pusztán megfigyelésnek.

      • Szerintem a generációs szakadék sokkal mélyebb, mint régen volt. Ma egy fiatal sokkal tájékozottabb, akár iskolázottabb, nagyobb tudású, mint régen, a világ gyorsabban változik és már nem feltétlen szorul rá olyasvalaki tanácsára, aki még egy teljesen más világban élt.

        • Ez nagy általánosságban lehet, hogy igaz, de azért vitába szállnék a fiatal nagyobb tudásával. Elég sok középiskolást és fiatal egyetemistát ismerek, akik begyűjtik az információkat, de nincs meg az a stabil keretük, hogy a rendszerben elhelyezzék, ami korábban még megvolt. Kisebb projektekben ászok, de ha szakdogát kell írni, vért izzadnak. Régebben egyszerűbb volt a kereteket kialakítani, mert sokkal kevésbé volt részletgazdag az a kép, ami kialakult, nem lehetett mindennek azonnal utánanézni, ezért merevebb is az a váz, amire pakoltuk a tudásunkat, de stabilabb is. Nem tudom, érthető-e amit vartyogok, de az, hogy gyorsabban változnak a dolgok, gyorsabban jön az info, a nagy képeket valahogy homályossá teszi, és sokszor csak a kis részletek tűnnek emészthetőnek a mostanában felnövekvő fiataloknak.
          És ha valaki nem szégyell tanulni, magát fejleszteni, akkor tud velük együtt haladni, csak hát, ugye, az fárasztó. De ha veszi a fáradságot, rácuppannak a fiatalok is, mert vonzó, hogy valaki még látja egyben az egészet. Valami ilyesmit figyelek meg.

        • én az öregek bölcsességét és higgadtságát hiányolom társadalmi méretekben, amivel esetleg kontextusba tudnák helyezni a változásokat. azok az idősebbek, akikre jó szívvel emlékszem ezt tanították/tanítják nekem, emiatt adok a szavukra. tehát nem a szakmai és technikai meg ilyesmi tudás miatt. mert az érzelmi látószögük és tempójuk adott esetben 70 évet lát be, nem csak 10-et mondjuk, mint amikor én voltam huszonéves.

          • Szerintem abból a generációból, akik most hetvenesek lehetnének, nagyon sokakat kinyírt a kommunista diktatúra, egész egyetemi tanszékek tűntek el. Na, ők ma nagy bölcsek lehetnének, csak nem érték meg. Ez sokkal nagyobb veszteség, mint bármilyen gazdasági katasztrófa.

      • Az lenne jó mindenkinek, ha a nagy öregek pályájuk csúcsán elkezdenék átadni a tudást fiatal kollégáknak. Bármilyen területről lehet szó, nem csak tudományos élet. Tanítanának, tapasztalatokat osztanának meg, de nem tukmálva, hanem használható, frissen tartott tudást, amire szükség van. És mikor eljön az idejük, félreállnának, nyugdíjba mennének, hogy a tanítványok átvegyék a helyet. És mi van a valóságban?
        1. Nem frissítik a tudásukat, százszor megrágott tanulmányokat publikálnak, aki újításokat hozna, arra féltékenyek (barátnőm egyetemen adjunktus, folyton ilyeneket mesél a begyepesedett matuzsálemekről).
        2. Féltékenyen őrzik a hírnevüket, azt hiszik, csak ők értenek hozzá, ha rivális kerül a képbe, kifúrják.
        3. Ja, ők mind férfiak.

        • “Az lenne jó mindenkinek, ha a nagy öregek pályájuk csúcsán elkezdenék átadni a tudást fiatal kollégáknak. ”
          igen, nekem is valami ilyesmi jön ki. hogy egy ponton érdemes elkezdeni visszalépkedni, teret adni a fiataloknak és max. őket támogatni, akkor és abban amit ők igényelnek, nem pedig abban, amit az öregedő akar letolni a fiatal torkán.

      • Szerintem két ok van. Az egyik, hogy elvárják a tiszteletet, és az ilyen ember sosem lesz tisztelhető. A kor nem érdem. A bölcsesség például érdem lehetne. Én ismerek nagyon kevés tiszteletreméltó öreg embert.
        A másik, hogy a bölcsesség akár tisztelhető is lehetne, de a világ olyan tempóban változik, hogy nagyon kevés idős tart vele lépést, és azok az ismeretek fontosabbnak, tisztelnivalóbbnak számítanak. Ha még ráadásul a tudatlanság az “én vagyok az idősebb” gőggel jár együtt, az végképp ciki.

        • Volt egy tanárom egyetemen, nem nagyon jártam hozzá, de mindenki szerette, mert kemény volt, nagyon vicces, és tartalmakat tanított, nem magát olvasta. Hozzá írtam a szakdogám, sokat segített a nyitottságával, a nem ortodox szemléletével, azzal, hogy hagyta, hogy én jöjjek rá a hülyeségeimre, de ő sose mondta, hogy rossz vágányon vagyok, csak javasolta, hogy hol váltsak. Vérprofin jött-ment a neten, friss szakirodalmakat olvasott, szabadidejében is azzal foglalkozott, amit tanított, mert szerette. Pár éve halt meg agytumorban, és az egyetemen most alapítvány névadója. Ja, amerikai volt és nő. Még a nevét is ideírom, akkora forma volt: Kathleen Dubs.

  13. Tavaly vagy tavalyelőtt hírdették úgy a Demjén koncertet, pontosan nem tudom idézni: ha ez az ember külföldre születik, világhírú lenne. Ha. Lenne. Majdnem. (Majdnem a kutya sem szarik, hogy egy klasszikust idézzek.)
    Olyan lenne, mint Clapton, Sting, Tom Jones? Hááát…

  14. Fájdalmas a tükörbe nézni.
    Nagyon nagy pofonok várnak arra, akinek fiatal korában tehetsége miatt csak úgy ölébe hullottak a sikerek,
    Minimális erőfeszítéssel országos döntőkbe jutottam több tantárgyból, simán felvettek az egyetemre. Aztán azon kaptam magam, hogy már nem ajnároznak. Nem vagyok különleges. Nincs többé buksisimi. Dolgozni kell.
    Kimentem külföldre egy szintén ölembe hullott lehetőségnek köszönhetően. Azonban napi 8+ óra munka várt volna rám és önálló munkavégzés. Rengeteg gondolkodás. Állandó önfejlesztés. Így is rohadt nehéz volt, mert minden hibám rögtön kiderült és minden fagyi azonnal visszanyalt. De nem fektettem bele maximális energiát a hibáim kijavításába. “Kíméltem magam”. Magamat, a szent individuumot, akinek a jóléte felett nem állhat a munka. Néha csak úgy “megbocsátottam” magamnak a dolgokat. Néha gyáva voltam magamra reflektálni, konfrontálódni. Viszont a tapasztalatlanság és a segítség(kérés?) hiánya is közrejátszott a dologban. Minden elbliccelt óra vádol most. Az idő, ami alatt bizonyítanom kellett, lejárt. Most fog kiderülni, hogy mi lesz. Amit tehetek, hogy becsülettel felkészülök az utolsó mérkőzésre.
    Aztán levonom a tanulságokat és 25 éves fejjel új életet kezdek.

    Köszönöm a cikket. Azzal együtt, hogy fájt, mint az állat.

  15. Pontos rajz. Sok ilyen szaladgál, nem kell művésznek lennie. Középkorú pasi, egész jó képességekkel, még nagyobb egóval, tele sértettséggel. Elmegy mellette a világ. Ő nem akar már tanulni meg újba kezdeni. Lemaradt szakmailag, de a tekintélyt kiköveteli. Irigy mindenkire, akinek jobban megy, mint neki, aki jobb autót, fiatalabb barátnőt engedhet meg, mint ő.

  16. Általánosban végig kitűnő voltam, aztán gimiben kiderült, hogy a reál vonalhoz nem sok közöm van. A maximalista jókislány lelkem nagyon megszenvedte az elvesztett kitűnőséget, maradt a szorgalom.
    Mondjuk, hogy a szorgalommal, a munkabírásommal, és néhány egész jó részképességgel azért a középszerűségemből is kihoztam a maximumot.
    Ezzel együtt azért belém mar néha a tudat, hogy nem adatott meg a páratlan tehetség valamiben, és nincs az életemben nagybetűs hivatás.
    És fogalmam sincs, hogy lehet e, lesz e.

  17. Visszajelzés: portrék 6.: a nagyon okos elsőgyerekes anya | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s