Véget ért a Filmhét, összegzek. Mármint még vasárnap ért véget, és én szeretek naprakész lenni. Ne haragudjatok a személyes-ügyek-halasztotta híradásért, sokan nyaggatnak, írogatnak, de én inkább a gyerekeimmel, a saját lelki nyugalmam biztosításával és lényegi beszélgetésekkel foglalkozom most, amelyek előreviszik azt az ügyet, amelynek toporgása, tudomásul nem vétele miatt akcióztam a napokban. Még egy kis műtét-szerűségem is volt, továbbá pézügyek rendezése, szóval ez rendkívüli állapot most.

Tavaly troliztunk az Arénába, idén a Corvinban rendezték meg a négynapos mustrát. Modoros szavakat is használok, de amikor leírom, mindig vágok egy arcot, ott a bal oldalon ettől egy ránc is elmélyült, de már egyeztettem a doktor úrral, hogy belehúzunk aranyszálat. Százötven filmet mutattak be, ezek többsége rövid- és dokumentumfilm.

Lőrinccel mentünk sokat, hadd lásson, tanuljon, és elég könnyen kaptunk neki maradék szakmai jegyeket. Úgy osztották el, hogy minden vetítésen hatvan százalék volt a sajtóé és negyven a közönségé, 500 forintos jegyárral. A nyitófilm az előestén Szabó Istvántól volt a Bizalom (1980), Bánsági Ildikóval, Andorai Péterrel és az ifjú Bezerédi Zoltánnal. Megrázó, képileg szuggesztív film, a fény “dédelgeti az emberi arcot”, digitálisan frissen felújítva. Isten éltesse Szabó Istvánt! Holnap, február 18-án váltja fel a kilencedik tízest. Múlt szerdán a Corvin legnagyobb termében Koltai Lajos méltatta, akivel ez az első közös munkája, és aztán gyakorlatilag az összes többi Szabó-film operatőre volt. Bemutatkoztam a háziasszonynak, akivel Tamás sokat dolgozott, volt elrendeznivalónk ősszel, ő Juhász Anna, a nagy költő lánya.

A programfüzet alapján a dokuk többsége olyan, hogy semmi kedved nem támad 65 percben, amit ilyen felső vonalkával jelölnek, azt nézni, hogy áll a határon túli parasztember a pusztán nagy bajusszal, és ötlettelen képeken elmondja a gondolatait. Ugyanez van költőben, néprajzkutatóban, bojtárban és hadifogolyban, nemesi családban. A lényeg, hogy mindenki Trianontól, a szovjetektől vagy a kommunista időszaktól szenvedett. Még a hetvenes évek alter rockzenekarait is a TTT kultúrpolitikája nyomta el. Nézzétek meg a leírásokat: ötvenkilenc dokumentumfilmről van szó, amelyeket tizennyolc blokkban vetítettek. Szívesen támogatják és nagy erőkkel nyomatják ezeket a múltba tekintő, öreges, búbánatos sztorikat, amelyekkel egy mai tizen-huszonévest soha nem fogsz meggyőzni arról, hogy a dokumentumfilm nézhető, progresszív műfaj. Ez mulasztás, veszteség mindannyiunknak, és nívótlanság.

Ezt azért is írom, mert két héttel ezelőtt a gyomorremegtetően izgalmas nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválra is elvitt egy kedves olvasó-barátnőm, és lehidaltam a Starless Dreams című iráni filmtől, amely fiatalkorú iráni lányok javító-nevelőintézeti állapotairól szól, akik például megölték a bántalmazó apjukat, vagy ezt magukra vállalták, és ezt a filmet, amely egy ilyen témájú trilógia harmadik része, le lehetett forgatni ott, az ideológiai diktatúra, a nők elnyomása és a cenzúra ellenére. Mehrdad Oskouei a rendező, Irán tuti nem ad neki egy fillért sem. Ő nemzetközi fesztiválokon sorra nyert díjakból finanszírozza a munkáit és ráadásul a filmben bemutatott, reménytelen helyzetű lányok életét is a szabadulásuk után.

Itt a Filmhéten voltak továbbá mocsarak és barlangok, ősember-koszt (Schneider Zoltánnal, imádom, láttuk is a villamoson!), lezuhant vadászrepülő. És jaj, miért szakadt szét az ország, de komolyan? Apám szagát érzem, meghatottan bólogathatunk, hogy milyen bölcsek és példásak ezek az idős emberek, és mennyit szenvedtek AMAZOKtól. Van még két részben Antall József-portréfilm, ezt amúgy megnézném. Van persze kivétel: a legfontosabb az Egy nő fogságban, ami az adósrabszolgaságról szól itt és most, szegénységről és női jogokról, és Tuza-Ritter Bernadett rendezte (a film a Sundance-t is megjárta), illetve a Nem szegénynek való vidék, Bihari László filmje, és a Tervek nélkül semmik leszünk (Osgyáni Csaba) közösségépítős története is ennek a csapatnak a munkája. Még a Tabuk nélkül dolgoz fel úgy fontos témát (halál, temetkezés, boncolás), hogy attól én nem leszek ideges. Kivétel és ideológiamentes Simonyi Balázs Ultrája is, amely a Spartathlon nevű önmegmérettetésről és belső útról szól, továbbá az igazi sport demokráciájáról és szabadságáról, és fogalommá tette Szabó Bélát. De egy valamirevaló, korszerű válogatásban és finanszírozásban ilyesmi volna a filmek többsége. Általában nincs szó nyomorról, ötletes projektekről, önkéntesekről, nagyvárosról, katasztrófákról, drogról, kreatív emberekről, környezetszennyezésről, punkzenéről, migránsokról, emberi jogokról, városi kertészekről, iskoláról, sportról, autómentességről, gyerekbántalmazásról, transzneműekről – olyan lüktető, mai problémákról, amelyek a jövőbe néznek és közelebbivé teszik Skandináviát.

Jut eszembe: portréfilm volt a Norvégiában élő Kun Árpádról is, aki egy egészen remek magvetős író, a Boldog észak című könyvéről mesélt is Morcsányi, de beszerezhetetlen. (Mi ugye most Norvégiába készülünk, tanulom a nyelvet, és norvég krimiket olvasok.)

Nekem nagyon tetszett még a Granny Project, ez is dokumentumfilm és kivétel: egy német, egy brit és egy magyar srác a nagymamáit találkoztatja, mesélteti – üdítő tabumentességgel és humorral szól a film háborúról, kompromisszumokról, üldöztetésről, demenciáról, halálról, és a készítők kimondják azt is, mi zavaró és félelmetes az öregségben. Sajnos, pont ekkor valami olyan álmosság volt rajtam már odafele, hogy… ez nem a film hibája volt.

A játékfilmeket is csak egyszer mutatták be: Testről és lélekről, 1945, Kincsem, Brazilok, A Viszkis, Aurora Borealis, Az állampolgár, Budapest Noir, Jupiter holdja a jelentősebbek. Többségüket tavaly néztem. Szerintem messze a Jupiter holdja a legfontosabb film, Cannes-ban is járt, és a fenti értelemben is kakukktojás. Fontosabb, mint a fura, varázslatos, de könnyen emészthető Testről és lélekről, amelyet persze imádunk, és drukkolunk neki. De épp a Jupitert nem jelölték legjobb filmnek… csak Jéger Zsombort, Balsai Mónit és a rendezőt. Fontos (“öt éven túl is ható”) és megrendítően profi még az 1945, amelyet már méltattam.

Láttuk a kísérleti filmnek jellemezhető Életem legrosszabb napját is, nagyon szeretem Gelányi Imrét Hajdu Szabolcsék miatt (a Kálmán-napban játszik, itt főszereplő). Emlékezetes a film, és alacsony költségvetésű, de azért lelkierő kellett hozzá.

Láttunk két tévéjátékot egy blokkban, mindkettő megint az ötvenes éveken busong, forrón tartja az emlékeket, ami fontos így március előtt. Az egyik az Utolsó adás, Kovács Patrick nevű nem tudom, ki “alkotása”. Én életemben így filmen nem döbbentem meg, ennél a fiam jobbat csinál diktafonnal. Van pofátok…? Nem az, hogy amatőrök. De hemzseg a felirat a durva helyesírási hibáktól (szovjet nagy sz-szel, vesszők), az angol szöveg meg a nyelvtaniaktól. Realisztikus a forgatókönyv is: az amerikai lány ott áll a határon négy évig, hogy hátha átlép rajta a szerelme, akivel egyszer beszélt pár órát a rádión még 1956-ban, sosem látta, és aki eközben pont akkor kiszállt a tolókocsiból, és így szökött át a zöldhatáron. És lőn, átlép, egymásra ismernek, csók, naplemente, igaz történet amúgy. El kéne hinnünk a nőről, hogy amerikai, miközben számszingnak ejti azt, hogy somethin’, nem lehetett ezt anyanyelvi szereplővel játszatni, és nincs se szinkron, se beszédtanár. Ezek nem gyengévé, hanem kínossá és átélhetetlenné teszik a filmet. Fúj, szovjetek, káderek és ávósok, de a hős magyarok nem hagyták magukat, és a közönség átszellemült tagjai hangeffektekkel fejezik ki, hogy mennyire érintettek érzelmileg. Ideológiai fogantatású film nem lehet jó, töprengek eközben én, mert az propaganda és manipuláció. De hiszen a Hair is ideologikus, a Holt költők társasága is, bármelyik öko, háborús, feminista, diktatúraellenes film az – az ideológia lehet szimpatikus is. És jön a második film, és ez a válasz. Mert ez is ideologikus, és így is mestermunka, az Árulók: a filmért kiáltó Guszev-ügyről és Illés Béláról. Kulkáé lettt volna a szerep, végül Hegedűs D. Géza játszotta el. Pár nappal korábban láttam A hentes, a kurva és a félszeműt (ez nem volt a Filmhéten, mert 2018-as), és annyi év és tucatnyi színházélmény után, a Vígszínház sosem igazán kedvelése után megkésve, szégyenkezve ismerem el:

HDG hatalmas, korszakos színész.

Hibátlan, szuggesztív és megrendítő, amit csinál, árnyalt, töprengős, rengeteg közeli arccal, ragyákkal, szemöldökszálakkal, meztelenül is. Mindkét filmben fiatal partnerei vannak, akik a kínosan kautzkyarmandos beszédtechnikai képzésen már nem estek át, de jól megfér a régi és az új, itt az Árulókban Sztarenki Dóra (egyre jobb színésznő), A hentes…-ben Nagy Zsolt és Gryllus Dorka.

Záróeseményként, vasárnap este hármasban újranéztük a Jupitert, de nem tudtuk megfejteni most sem a titkait, csak úgy elsodort a döbbenet. Nagyokat beszélgettünk a fiammal (aki valószínűleg interjút készít majd a forgatókönyvíróval, és kifaggatja). Láttam a fél magyar megöregedett értelmiséget. Ezen a héten keveset aludtam, írtam és edzettem. Közben megnéztem a Thelmát is, norvég, nagyon szép film. A következő egy francia film lesz, a Láthatás, 23-án vetítik a sajtónak, majd mesélek.