strandra menni olyan szorongató…

Minden évben téma a strandpara. Ám a parázók nem hagyják magukat, bátorító üzeneteik hú, hát nagyon szellemesek, a vesszőhiba kötelező:

Valamiért mégis csak lebernyegekben jár az öntudatos Bence. #fashion Emberek a legmélyebb poklot élik meg olyan, állítólag mellékes kis cucc miatt, mint a test.

Lassan itt a vége (ennek a nyárnak! nem a strandon boldog életemnek!…). A hétvégén még nagyokat napoztam, csúszdáztam, ugráltam aligpántokban, valamint szaunáztam meztelenül (és elképesztő testrészeket láttam!). Barna vagyok, ez vagyok én!

De hogy lehetek én boldog a strandon negyvenhét évesen? Nem kéne szomorkodnom? Nem hittem volna tizenöt éve, hogy ez most ilyen élmény lesz.

Bővebben…

mi a bajom azzal, ha valaki váltogatja a partnereit?

Ezt nem én találtam ki a témámhoz – tényleg ezt kérdezték. Bővebben…

végül nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna

az ötödik kétharmad rövid története

Amikor azt láttam, hogy ájultan tisztelt liberális újságírók durva nyelvi és ténybeli hibákat vétenek, nem szóltam. Biztos csak tévedés!

Amikor láttam, hogy Kőszeg Ferenc minden felelősséget leráz, csak ő kefélhessen, Révész Sándor pedig a pedofíliát mosdatja, nem szóltam. Nem akartam, hogy a liberális ismerőseim görbe szemmel nézzenek rám.

Amikor az intellektus és igényesség fellegvárának hitt Narancs értekezett arról, hogy a nem (férfi, nő) spektrum és nem bináris, hallgattam, mert biztos ők tudják, és az is csak egy elmélet.

Amikor jókat röhögcséltek Szájeren, de Homonnay Gergely halálakor nem vonták le a tanulságot, hogy hogyan függ össze a homoszexualitással az, hogy elidegenedett, önző és gyerekgyűlölő lett, ellenben egy kvázi keresztény sztárt faragtak belőle, már tudtam, hogy nagy a baj, és hogy ez a poszt túl hosszú lesz. Én láttam Perintfalvi Ritát nagypénteken mekis hamburgert zabálni.

Bővebben…

lehet-e sértettségből érvényes művészetet létrehozni?

Ez a regényírásom alapvető kínja. Erkölcsi probléma, másrészt alkotást-minőséget illető kérdés.

Hogy is ne lennének sérelmeim? Nagy lendülettel, friss élménnyel – avagy régivel, de friss érzelmi energiával – megírom az epizódot, jólesik írni, gyönyörködöm a sodrásában (terápia, feszültséglevezetés!), aztán visszahőkölök: tán a regény mégsem erre való, hát mi köze az én alig ismert, távoli olvasómnak a privát indulataimhoz, hogy cikinek tartok embereket? (Szoktam egyáltalán másról írni?) De hol a bejárat innen, az érzelmi-intellektuális felháborodásaimból az értelmes ábrázolásba, a Fontosba?

Kihúzom az egészet. Majd megbánom, mert olyan semmilyen a maradék, és én nagyon jót akarok írni. Így hát visszaírom óvatosba’… és az már szar.

Tegyem félre a saját sértettségemet? Másét írjam? Vagy csak idő kell a feldolgozáshoz, átszűréshez… várni, ránézni újra? Lépjek hátra, úgy alakítsam érvényes történetté? Ellensúlyozzam “ön”kritikával? Az nem hamis?

Vagy ne is legyen benne sértettség? Legyen laza, feelgood szöveg, amelyben nincsen igazi tét?

Ilyenkor – észre se veszem! – elhiszem, hogy mindenki más békében él, próbál az emberekkel kijönni. Legalábbis kénytelen. (Ja, úgy könnyű, ha csak hát mögött szidod őket.) De Barbi (!) elvhű! Mint én. Én folyton kiírom az ítéleteimet, ellenkezéseimet, és hiszem, hogy ez fontos. Az én “összeférhetetlenségem” egyébként pszichológiailag akkor volna gond, ha nem találtam volna meg a létezés erős, harmonikus módját, ha képtelen lennék tőle munkát végezni, vagy ha magányossá tenne. De nem ez a helyzet. Így nincs probléma. Bővebben…

ez már annyiszor volt…

Hogy úgynevezett bátor-aktuális beszólás megy a hatalomnak valami klasszikus színdarabból.

És nem lett semmi.

Én ezt unom, ezt a debátorságot. Valamit kéne éreznem, de nem érzek, és nem akarom ezt többé átélni színházban. Kellemetlen. Annyira, hogy el is rontja az estét.

Rontja a katarzist, azt, hogy van színpadkép, ötlet, és a színésznek van hangja, mozgása, kisugárzása, ereje. Öt nagyervint kinyír egy fóliázott lakatosmárk.

Mondjuk az ilyesmit ők is hisztinek tartják és viccelődnek vele, de legalább a néző is elidegenedik. Lakatos Márk a Konferansziét játszotta a fóliás magánszámmal. Itt Béres Attila rendező, Ónodi Eszter és Nagy Ervin színészek beszélgetnek:

Na várjatok, a Chicagóról akartam írni, de van frissebb:

Az egyik író (költő), aki nem írt mostanában semmi jelentőset, és nem róla szól a kultúrsajtó, de sosem szólt amúgy – én is csak a coming outjáról szóló Narancs-publicisztikát olvastam tőle, noha művelt ember vagyok –, nyilvánosan szóvá teszi a rendszerelnyomást annak az írónak a posztja alatt, aki épp hatalmas ally, és van is elérése, mert mostanában üstökösnek számít. Közepes író vagy? Vedd elő a buzikártyát! Mi mással nyernéd meg az olvasót?

Írd a homlokodra az orientációdat, avasd politikává, írjál a rendszerről okoskodó, elemző mondatokat, korhold a szövetséges heterót is – mintha nem a kudarcod fájna. Ne mulaszd el az elnyomást hangoztatni, nem lehet elégszer beszélni róla! És “a nap végén”,  fújj, magyar költő amerikaiaskodik. (Ezt úgy mondjuk, hogy végeredményben, összességében.)

Mintha érdekelné az írónő a Gerevichet (aki egyébként Szvoren Edina, a minősége jogán ismert, és soha nem háborog így).

Ami engem illet, az ilyen viselkedés eredménye: egyértelmű, azonnali bojkott. Írjatok jó szövegeket!

Szóval, szombaton a Chicagót szombaton, felturbózták (és meg is húzták) a tavalyit, vannak benne mindenféle Bátor Beszólások, Amelyeken Nevet A Közönség – hát, én nem. Ahogy elnézem, nem is a klasszik színházjáró nevet, hanem a megyeszékhelyi öltönyös, állaza sugardaddy vállalkozó a csöcsös-platformtalpú macával, aki a kétezerötszázas aperolspritzet úgy issza, mint mi a csapvizet. Legfőbb erénye, hogy kicsengeti a tizenhétezres jegyet.

Ha színész lennék, nem a harsány-buta kacajból, a triviális, sőt megjósolható  poénra adott alantas reakcióból nyernék erőt, hanem a megdermedő csendből (ami persze szabadtéren nem nagyon tud lenni). Minden profi, elképesztő, mit alakít Mészáros Máté, Ónodi Eszter, Czakó Julianna és Nagy Ervin, de ezek a kiszólások olcsók és önimádók. Beriaszt a hamisságdetektor, amit megfejel az is, hogy a konferansziénknak finoman szólva nincsen beszédtechnikája, se hangképzés, se mondatlejtés.

Amúgy több ilyen gesztus nem csak poén, hanem megrendítőnek van szánva (a fináléban mindenki bőrönddel énekli, hogy “Ez szép… ez jó… ez csúcs”), de mit jelent ez? Kéne valamit éreznem? Tényleg el akartok menni? Magyar anyanyelvű színészek, innen?

De legalább ők jól szórakoznak, hogy milyen Erőset Mondtak.

Hiú ábránd azonban azt gondolni, hogyha nagyon szépen játsszuk el a Chicagót, akkor másnap reggel forradalom lesz Szegeden.

Mondja Nagy Ervin a fent linkelt interjúban. Pedig pont az a forradalom. Higgy nekem, Ervin, huszonöt éve járok színházba, és törzsnézővé biztattam a boggal több száz embert. A szépen játszás, a minőség, az a forradalom. Azt mindig meg fogják fizetni, ott teltház lesz és valódi katarzis. A talmisággal szemben a minőség a gesztus! Nem a direkt kiszólás meg a tokenbuzi giccskirály a kiszámítható nyafogással. (Akit egyébként nem bánt senki.)

Hány éve döbbenünk már meg az ilyen bátorságon? De tényleg. Főleg Alföldi, főleg az az Átriumban, ott mindig jól beszólnak az oligarchának, minden travi bátor és mennybe megy, “alámegy az előadásnak a valóság” – hazaballag a néző, és másnap ő is ott közbeszerez, nyaral, iskoláztat, néz meccset, ahol kénytelen, mert minden erőforrás náluk van. Liberális fiatalok is az MCC-be járnak.

És miért van így? Mert nem volt elég erő, ember, karizma, hogy ezeket leváltsa. Min csodálkoztok? Ti megvezetettnek tartjátok és lenézitek a választókat? Vagy még nem hallottatok arról, hogy a polgárok igen nagy része nem kér abból, amin ti pörögtök – és nem azért, mert nincsenek edukálva. Éppenséggel unják a kenetteljes szövegeket az elfogadásról. Egész Európában, az euroatlanti közegben válságba került a liberalizmus. A Rózsadombról háborog a csok szűkítésén (!) a harmincnyolc éves, koktélozgató, agyontöltött arcú szingli, aki lakáskiadásból él, közben jócsajkodva szelfizget, hobbiból edukál, hergel lincseléseket, jóemberkedik. Mit tud ő annak az életéről, aki lakáshitelt törleszt, óvodát keres, számológéppel a kezében vásárol tejet és felvágottat, és csak reméli, a gyereke nem vadul el tőle holmi divatos (és költséges) ideológia nevében?

Egyébként a Katonában, Örkényben, Radnótiban nem szoktak ilyen direkten kiszólni. Mert ott tudják, hogy ez rontja a nívót. A könnyen hevített hangulat annyit is ér. (A Bajnokban sem ilyen a rendszerkritika, hanem konkrét történetet mesél el, amely a konkrét politika nélkül is érvényes.)

A klímatémát sem oldják meg a vászonszatyraitok, vegán sütijeitek, facebookos háborgásaitok – leginkább semmi nem oldja meg, de az utolsó réteg bőrünk akkor is a tisztánlátás. Legalább ne áltassuk magunkat. És főleg ne a két lábon járó, kiszáradt konzumszaloncukrok avassák magukat szentté a hashtagjeikben. Ugyanígy hazánk szomorú állapotain sem segít a “bátor” infláció-, fólia-, Lölő-emlegetés. A kápózás, -fóbozás, a nagy elemzések unalmatokban, az egész fölényes ítélkezés. Mérhetetlen műveletlenséggel, tudatlanul és indulatból elemzik a társadalmat.

És külföldről, ez a kedvencem. Elmentetek, ott kolbászból van a kerítés, hát örüljetek… És a teljes vakság az ottani társadalom súlyos, mély árkaira. (Istennek van humora, Meloni lett az elnök a külföldre menekülő íróházaspár új hazájában…)

 

 

átúsztam a balatont, és egyébként: mit utálok a sportban?

Ezen merengtem a tegnapi Balaton-átúszás közben. Tegnap végre! Teljes távot, eseménytelenül, ketten…!

Először elmondom, mit nem utálok:

nem utálom az edzés aszketikus jellegét. Azt, hogy zilált, kócos, járni alig bíró, kivörösödött, izzadtan ragacsos, dehidratált leszek tőle, hogy elkoszolódnak a szépséges cipők, és minden cuccot mosni kell. Jó barátságba kerültem ezzel az állapottal, büszkeséggel tölt el. Ha nem élem át egy ideig, hiányzik.

Hogy az edzés monoton, azt sem unom, mert nem élményhajhászás, hanem megélés, főleg az egyszerű tevékenységek (alapgyakorlatok, futás). Kifejezetten a rituális, befele figyelős, monoton fajta mozgásokat szeretem, amikor nem szól hozzám senki.

Nem utálom, hogy a korlátaimba ütközöm, amikor tehát megélem, hogy nem megy úgy, ahogy elképzeltem, vagy mint régebben ment, vagy ahogy az instán láttam a kézenállás-istennőtől. Nem nyomaszt, ha nem vagyok olyan jó. Tudni kell a dolgokat, nem illúziók kellenek. Biccentek (okos fejemmel). Bővebben…

lefóliázás: mi a törvény célja?

Nem igaz, hogy nem értitek! Vagy tényleg nem értik (okos barátaim, újságírók sem, a fiatalok sem), vagy nem áll érdekükben érteni, és ezért végig sem gondolják. (Valószínűbb ez.)

A lefóliázást (újabban: CELOFÁN /???/), “cenzúrát” mármint. Bővebben…

kiszállni a tekintélyelvűségből

Meg kell mondjam, katartikusan felszabadító hatása van annak, hogy engem többé őszintén nem érdekel, ki tart (címkéz fel) engem homofóbnak, antidemokratikusnak, gyűlölködőnek vagy akár fideszesnek, M1-es híradóagymosottnak.

Ezek, engem?… Bővebben…

a kérdéseitekből szemezgetek

Pecsételős kéktúra miért?

Kérdezte Annalema. Bővebben…

az őszinte influenszer

instás poszt kibővítve, sok képpel

Töredelmesen bevallom, sosem értettem a leleplező összehasonlításokat, az öt perc különbséggel készült before-after fotókat: Bővebben…

vannak-e gyűlöletbűncselekmények Magyarországon?

Erre a jajongásra reagálok:

https://humenonline.hu/a-magyar-kormany-a-melegek-elleni-eroszakra-szavazott/

Engem felháborít, hogy ilyen nemtelen eszközökkel, nemlétező elnyomást lobogtatva csikarnak ki szimpátiát. “Sérülékeny”, “marginalizált”, “öngyilkos”. Hagyjátok már abba. Ezer gondja-baja van mindenkinek, ti meg a festett hajatokat mutogatjátok.

Azt is baromira unom, hogy nőknek szánt platformon arról kell olvasni a meleg tokenarcoktól, hogy Kanicsár Ádám, aki felnőtt férfi, hogyan tanul biciklizni, eszik húsvéti csokit, hintázik egy játszótéren, mintha valami sztár volna, vagy hogy Steiner Kristóf hogyan onlyfansezik, valamint kicsi-e a pöcse és hogy éli meg, hogy igen. De az újabb összeomlása is érdektelen. Nem kellett volna bölcs boldogságot hazudni, ha az elfogadó közegben, meseszép környezetben cicákkal élő, barátságokat ápoló, alkotó munkából élő, házasságban élő férfi sem tud boldog lenni. Van egy szerkesztői koncepció, amely megfelelőnek tartja, hogy ilyesmivel traktálják a nőket hétre hét.

Nem gyűlöljük, hanem érdektelennek tartjuk.

Az itt a bibi, hogy nem Amerikában vagyunk.

Mert minden, amit a jogvédők oly buzgón hajtogatnak: diverzitás, munkahelyi policy, Pride, láthatóság, diszkrimináció, Black Lives Matter… amerikai jelenség (a britek is onnan importálták).

És mi van Amerikában?

Nagyvárosokban létezik tömeges utcai prostitúció. A Tangerine című, egyébként remek filmben látotthoz hasonló transznemű prostitúció is. Az életvitelt meghatározó drogozás, nyílt erőszak, nyomor és rengeteg haláleset – általában is, és gyilkosságok a megvetett, használt prostituáltak ellen. Miért? Mert a férfiak szexualitása tendenciaszerűen erőszakos, és Amerika a patriarchátussal megszorzott, undorító kapitalizmus fellegvára.

És van Transznemű emlékezés napja is, a halálesetekre emlékezve.

Na most, a mi régiónkban nincsenek utcai leszámolások, érzékelhető transznemű prostitúció, fegyvertartás. Van viszont import Transznemű emlékezés napja.

Az aktivisták nagy bánata, hogy senkit, de senkit nem tudnak felmutatni.

Dicséretes, ha védik a sérülékeny csoportokat, csak akkor fordul e törekvés abszurdba, ha

hazugságok, ferdítés kell a védelemhez,

kiderül, hogy nem is ők a sérülékenyek (nem ők a védendők), ellenben sima exhibicionista fetisiszták, sexfejű férfiak, akik mások jogaiba terpeszkednek bele,

(ártalmatlanabb esetekben) felmondják az irreleváns amerikai mantrákat, jóemberkedő posztokkal próbálják behúzni az aktivizmusba a bamba, jóindulatú nők tömegeit, és lehurrognak mindenkit, aki szerint ennek semmi értelme.

Az “ellenzéki”, farkason-melegörökbefogadáson-abortuszon üzemszerűen jajgató ismerőseim újabban, fura nívóeséssel, már bármit megfelelőnek tartanak “a hatalom ellen szegezni”. Ha létezik a jelenség itt, ha nem, ha fontos, ha efemer, ha tehet róla Orbán, ha nem, kiposztolják. Bármilyen fiktív, kreált, eltúlzott vád jól jön, amivel a “ha te nem lennél!” berne-i játszma szerint Orbán basztatható.

Addig van ereje a szónak, amíg komolyan lehet venni. Igaz-e, amit mondanak, vagy érdek sugallta mantra, érzelmi körítéssel, amit addig hajtogattak, hogy elhittük? Én utánanéztem, mi a valóság, mert gyanús volt, és rég átlátok ezen – nem ismételgetem, nem is lájkolom mások ömléseit.

LMBT-ügyben ilyen túlhabzásra több példa van. Minden tényalap nélküli pánik és ömlengés például az, Bővebben…

veganuary – miért egyél állatot, és ne növényt?

Megpróbálom még egyszer elmagyarázni, miért ne legyél vegán, én, aki nem voltam soha vegán. Hát nem véletlenül. Azt is megmutatom, miért tartok ki az állati eredetű étrendem mellett.

Már írtam róla, de az gyáva, a dolgokat nevükön nevezni nem merő, túlbonyolított bejegyzés volt:

dönts jól!

Most egyszerűbben mondom.

Még mindig megkérdezik tőlem, hogy

de nem kéne-e kevesebb húst enni? Nem, sőt. A városi, felnőtt, üldögélő emberek alapproblémája, hogy nem viszik be az elégséges fehérjét, illetve agyonmanipulált, silány ételeket esznek. És amúgy folyton esznek, emellett rengeteg étel “nem friss”, “nincs rá gusztusa” – pazarolnak. Minden évben fogy a testükön az izom, nem is használják, és arányaiban nő a zsír – azoknál is, akik “odafigyelnek”. Ez jól látható a vegán teoretikusok vékony végtagjain és az aránytalanul nagy hasukon.

Nem kell-e sok rost?

A rostról írott részletes érvelést a ketogén könyvből lent idézem. Ide teszek egy csillagot (meg oda is). *

Nem a zöldség-e a legjobb étek? Bővebben…