Nem először ostorozom azokat, akik felpattannak az aktuális trendvonatra, és újkeletű szavakkal fontoskodva, átszellemült-jóságos arccal rémisztgetnek mindenkit és bárkit az apokalipszissel: 2018-ban a mi van a szívószálon túl? keltett nagy vihart. Voltak folytatásai: lebeszéled az olvasókat a környezetvédelemről?, később az igazán tudatos életmóddöntést, a táplálkozást vettem elő.
A mai téma: mi a baj a klímára hivatkozva a felszínen aggódó, segítő, a mélyben rémségesen kicsinyes, összefüggéseket elemien nem értő Jeremiásokkal. Hogyan lett médiakontent, kattintásvadászat és erkölcsi pozíció másokat a szörnyű jövővel ijesztgetni. Majd a gyerekkel a hátukon kell menekülniük a forróság elől (?)… azoknak, akiknek jól sikerültek a gyerekeik. Ez a büntetésük!
A járvány alatt úgy tűnt, az éghajlat, az ipari szennyezés senkit többé nem érdekel. Most a járvány nem érdekel már senkit, viszont nyáron, a híroldalak uborkaszezonjában megint sláger a klíma.
De inkább az, hogy ki szereli be nekik állami pénzen:
…Egy másik területe a szigorúságnak az étkezésünk.
Kezdetben volt a diéta: grammok, makrók, korlátok, és a cél a fogyás vagy a tünetmentesség volt, mindenki ezeket a tanácsokat, szakértelmet kereste. Aztán, mivel az önkorlátozást nehéznek tartották, nem volt rá kereslet, jöttek az új idők: a body positivity, a kalandor-dietetikusok. Az elhízott, féldepressziós, lusta és önámító tömeg igénye megszülte az intuitív étkezés nevű, szörnyűséges csúsztatást.
Kérdés, van-e bajod, akarsz-e valamit.
Ha nincs bajod: egyszerűen egyél kevesebbet. Mindig jobb döntés a kevesebb, viszont élőbb (őstermelői piacon kapható) élelmiszer.
Ha van bajod, akkor meg vedd komolyan, ne magyarázd meg a silány ételt. Senki nem kíváncsi a kifogásokra. De kommentmezőben vádaskodnak, hogy mindenki mást mond, többféle irányzat van, és nem tudnak dönteni, de még le is húzzák őket. Ne adj pénzt “szakértőknek”. Neked kell tudnod, döntened, és neked lesz jó. Bővebben… →
A túlérzékenységről, az önfontosság hangsúlyozásáról többször írtam már: az csinálja, akinek enélkül nincsen énje, személyisége. Most amellett teszek hitet, hogy az élet egészét tekintve hasznos a szigorúság, a korlát: az, amit te helyezel el magad vagy a gyereked elé, és az, amit a világ vagy a kényszerek tesznek mindannyiunk elé.
Lehet-e túlszeretni egy gyereket? A mai kamaszok kínjait elnézve sokszor forgatom ezt a kérdést magamban. Igen, lehet az állandó önfeláldozó gyötrődéssel, önmarcangolással, megértősdivel ártani. Te biztosan kikészülsz, a gyereked is lenéz, mert bizonytalannak érzékel, ezen kívül használ. Közben mondogatod, hogy ilyen a kamaszkor, ez mindenkinek nehéz.
Hát nem. Nem feltétlenül. Legyél szigorú és egyszerűsíts!
Azok az átgyötrődött évek és éjszakák, a legmélyebb kétségbeesés bugyrai!… A dac, a rossz társaságba keveredés, a szerek, a szexualitás, az érdektelenség, az iskolai botrányok, a magatartási problémák, a visszabeszélés!…
Ezt panaszolják az anyák. Ilyet én nem éltem át. Nem tartottam kioktató, bűntudatkeltő előadást a patriarchátusról sem (hanem elmentem edzeni – így mutattam be a feminizmust).
Pedig mi voltunk a lenézettek, a megcsonkult család, az anya, akivel lehetett szemétkedni, mert neki nem jön be a férje…
Lehet, hogy érzéketlen vagyok? Azért nem voltak átsírt éjszakák? Ismét leírom: a kimenet számít, a végeredmény, a történet vége. És nagyon úgy tűnik, hogy nem azok a legvidámabb, legerősebb gyerekek, akikkel végtelen sokat foglalkoztak, vitték őket szakemberekhez, drága magántanárhoz meg vizsgálatokra. Régebben a gyermekjogvédők, az örök lelkizésre, “tudatosságra” buzdító liberális pszichológusok média közvetítette tanácsai hatására nekem is folyton hiányérzetem és bűntudatom volt, hogy nem vagyok tudatos szülő, nem beszéltem meg velük mindent, nem edukáltam se internetbiztonságra, se az LMBT kapcsán, csak loholtam, hogy legyen vacsora, kazán, tornazsák, beíratás, kimenekítés, és mindeközben élmény, derű. Úgy éreztem, hogy ha azokra a cikkekre hallgatnék, akkor mindig kellene produkálnom a megértést, még több empátiát, még, még, még. Sok beszélgetéssel találgatni, mi lehet a baj, megfejteni a kis lelkét, utat mutatni. Azokat a terheket is a vállamra vennem, amelyeket a kortársak vagy az érzéketlen iskola okoznak.
Az imperatívusz: mindig a szülő bírjon többet, mindent bírjon, mert ő a felnőtt, a gyerek pedig kiszolgáltatott! Nem tudom, mi lett volna, ha energiáimat a lelkizésre áldozom. Szerencsére nem jutott. És én nem vagyok ilyen alkatilag, a neveltetésem szerint sem: velem sem lelkiztek.
Babának, altatandó kisgyereknek mindent! (Értsd: még élt a férjem.) A nagyobbacskát megvédem a rideg intézménytől, a sunyi anyukakígyóktól. De nem hallgatom a kifogásait, nyávogását, érzékenykedéseit vég nélkül, nem is rakom elé tányéron az ételt. Legyen önálló, főzzön, vásároljon be, ha úgy alakul (Lőrinc be tudott csajozni a palacsintasütlési képességeivel). Nekem pedig lehessen életem, ne függjön az érzelmi állapotom kizárólag az aktuális hangulataiktól, ne ők legyenek az érzelmek elsődleges forrásai.
Értékrendet közvetítek a megfogalmazásaimmal, a döntéseimmel, a tetteimmel. Lásson engem a gyerekem építő, értelmes tevékenységekbe feledkezni, problémákat megoldani. Legyenek intellektuális beszélgetéseink, és az értelmes tevékenységekben is legyünk együtt: közös sportra, utazásra rengeteget költöttem. Mindent biztosítok: játékteret, szabadidőt, vágyott különórát, MacBookot, biciklit. De a luxus nem való gyereknek, és ez nem anyagi kérdés: nincs és ne is legyen fuksz, ló, kocsi, jachtozás, korai jogsi, vágyként sem, mert a státusszimbólumok kizárják az intellektuális, lelki, elvi igényességet. Nem zsarolom egyiküket sem a jegyekkel, nincsen “két hétre elveszem a telefonodat”… mondjuk nem is kaptak intőket, legalábbis komolyan vehetőt soha.
És nem nyúzzuk egymást, nem lelkizünk folyton. Nem vagyok személyzet. Ne rendelje meg a kedvenc tiszta ruhát (hanem mossa ki magának), ne nyávogjon a tele hűtő mellett, hogy éhes és ő mit nem eszik meg.
Annyira szomorú, amikor a kétségbeesett, túlgondoskodó szülőből hülyét csinál a gyerek. Az aktuális konfliktusnál is elgondolkodtatóbb a fogalmazásmód önreflektív fontoskodása:
ScreenshotScreenshotScreenshot
Erre nem is lehet mit mondani. Elképzelhetetlennek tartom a játszmázásnak ezt a fokát, a segítségkérésnek álcázott nyilvános magamutogatást (a külön élő apa gyorskajával tömi a gyereket).
Ne rajtam csattanjon minden bánata, ne engem korholjon. Mindez nem döntés, hanem kényszer. Az erőforrások végesek, még a jelenlegi, sokkal könnyebb életemben sem bírnám, ha mindenért engem ugráltatnának.
Vagy talán bírnám, de nem engedi a méltóság. Anyák, ez emberi méltóság kérdése! Nagy a nyomás, hogy legyél személyzet, másrészt beszélj túl apróságokat.
Az is ijesztő, amikor a tudatos szülő olyan feltételeket szab az elvek és jó gyakorlatok érvényre juttatásáért, olykor a saját friss felbuzdulásait (sport, vegán étrend, vallás) követve, amelyeknek az adminisztrációja is plusz munka, állandó veszekedésforrás – a gyerek persze alkudozik, megúszásra megy, mert az új dili nem az ő döntése volt. A blogon kétféleképpen jelent meg ez: az egyik az aspergeres apa hűtőre rögzített házimunka-kimutatása, amikor azon is állt a bál, hogy ki nem írta be a kamasz gyerekek közül az egyébként elvégzett porszívózást; a másik az a család, amelyik annyira komolyan vette a digitális ingerek korlátozását és a sportot, hogy a gyereknek gépidő járt evezőpad-percekért, és ezt Excelben vezették. Más vallási étrendre szorítja vagy vegánosítja a gyereket (a kezdőkészlet része a bűntudat és a fensőbbséges papolás az osztálytársaknak – itt jegyzem meg, a gyereket beketósítani sem szerencsés, legalábbis viták árán és komoly egészségügyi ok nélkül biztosan nem). Lehet az ételekről vezetett táblázattal, a változó allergiagyanúkkal vagy “pénzügyi tudatosságra való neveléssel” is tönkretenni a hangulatot. Ha nincs probléma, akkor csinálnak, nehogy unatkozzanak! Túlfontoskodják, szavakkal és papolással akarják megoldani azt, amit tettekkel és attitűddel lehetne.
A lelkizésnek az egyoldalú, wmn-es hangulatú, felmentést kereső lélekápolgatás, kifogáshizlalós részét mellőztem, és talán ettől nem függetlenül kerültek el “a kamaszkor természetes hullámvölgyei”. A relatív leegyszerűsítés eredményeként mindenki tisztelettudó, nem pazarol kaját, nem kell nyomoznom, gyanakodnom, normálisan viselkednek és belülről fakad nekik. Nem tutujgatok, nem ajnározom őket, természetesnek veszem a jófejséget. Ha megérzem saját cselédszagom, akkor nemet mondok. Minden esetben. A túlpátyolgatott, szétlelkizett lelkű gyerek nem jó fej lesz, nem toleráns, hanem elváró, idegesítően harsány és önös, az anyja energiáit lerabló, az anyai bizonytalanságból élősködő és kíméletlen. Kifogásokat és apró sérelmeket hajtogató, válogatós, kényelmeskedő.
Milyen gyereket akarsz? És milyen anyaságot?
*
A posztnak a szigorúság kapcsán van egy párkapcsolati és egy evős része is, de hosszú lett az eleje, így azok a részek új posztban, még ezen a héten jönnek. A tagoknak beszámolok az elmúlt két hét személyes eseményeiről is.
Ismerős is nyöszörgött, és a Threadsen is olvasom, hogy micsoda dolog ez a nagy felhajtás mindig anyák napján: virág, versikék, megy ki-ki látogatóba, most bezzeg az apák napjáról senki nem beszél.
Anya is posztol (és milyen igaza van):
A kötelező, “divatos, tehát fontos” kontentet, az apák napját a wmn is hozza. Tóth Flóra írja, támogatott tartalom. Ez a nő milyen világban él? Hol szeretne egy apa annyit részt venni a kisgyerekei életében, mint egy nő (aki szintén nem élvezi a nyűglődést, csak nincs pofája nem csinálni?!):
“legalább annyira”
“és mindenféle apukának”???
Ki hiszi még mindig azt, hogy a férfiakat csak szeretni kéne, és akkor többet végeznének, kedvesebbek lennének, befejeznék az erőszakot, a nyomakodást, a semmittevést?
De hát klíma! (Gyerekkel kapcsolatban. Ez a legviccesebb amúgy.)
De kinek árt vele?
De hát nem lehet neki gyereke! Nem tehet róla!
És: nekem mi közöm az ő döntéséhez?
Hát az a közöm hozzá, hogy ideológia. Politikai követelés, médiatartalom, és terjed. Terjesztik. Menőséget lehet vele szerezni. A menőséggel pedig pénzt, rangot. Aki nem áll be a sorba, az kimarad. Olyanok ellenében és helyett szereznek elismerést, médiafelületet a furák, akik értenek is valamihez.
Azt írja a hősnő, amikor letorkolja azokat, akik szerint családban jó élni (és de, pontosan azért csinálja):
Én azt mondom, hogy mindenki szorong, ez közös sors, és egy kicsit értelmiségi és ráérős luxus (túl sok infó, túl sok idő tépelődni, közben nem sok ráhatásod van).
Eddig mintha titeket nem zavart volna az, hogy itt a világvége, nincs nyersanyag, globális egyenlőtlenség és aszály van. Nem mutatkozott meg abban, ahogy éltek. Nektek van klíma beszerelve a rosszul tájolt lakásotokba, és én járok mindenhova bringával, télen is.
Ez is kurvajó, olvasd el, felvidulsz. Ő így képzeli az erdőt, #természet, Bővebben… →
Aki rendszeresen közösségi médiát, netes sajtót és kommenteket olvas, főleg ha már nem is fiatal, az könnyen elkeseredhet, hogy milyen világban élünk, hova tart az emberiség, mi lesz a környezettel, az országunkkal. Ettől lehet neki saját, személyes depressziója is. Sokan mondják, hogy ez a bajuk, “akárhova nézel, mindenhol a pocakos, a NER, a felmelegedés”.
Tartalmában is, meg ilyen előírások miatt feszülni is.
Infláció, nehézazélet, újév: a 21. századi, tudományt csodáló (lásd még: járvány eminens, techfejű, fejlődéspárti, racionális) embertípust lenyűgözi a tudósok bármely javaslata – tehát spórolj az evésen és étkezz “egészségesen”! Ez a Telex újévi gasztrocikkének lényege.
Hihetetlenül cinikus lettem ezzel kapcsolatban, annyi hülyeséget beszélnek a hazai dietetikusok. Bővebben… →
Sidney Lumet egy igen nagy hatású filmrendező, az ő korai klasszikusa a Tizenkét dühös ember (1957), de igazán a hatvanas-hetvenes években lendült bele, és még 2009-es filmje is van, szép, Oscar-dús pálya az övé. Igen komálja a fiatal Al Pacinót. Láttuk tőle a Serpicót, A város hercegét, a Kánikulai délutánt és pont mostanában a Networköt is (ezt Hálózat címén).
A főszereplő Peter Finch még a bemutató előtt meghalt, és halála után kapott Oscart. Faye Dunaway és Beatrice Straight is elhozta a díjat. Utóbbi mint női mellékszereplő mindössze öt perc negyven másodpercig volt vásznon (a százhuszonegyből), ezzel Oscar-rekorder. A három színészi díjon felül a legjobb forgatókönyv Oscarját is kiérdemelte a film (Paddy Chayefsky), összesen tíz jelölés közül tehát négyet.
Ennek a filmnek az adaptációját készítették el és mutatták be 15-én a Centrálban, Puskás Tamás rendezésében, Network címen. A főbb szereplők Alföldi Róbert, László Zsolt, Martinovics Dorina és Schell Judit, meg persze a technika: képernyők, kamerák mindenhol.
Felvételről, de megjelenik Mindenek Ura, Bodrogi Gyula is, igen erős jelenetben. Az igazi főszereplő mégis a televízió mint olyan, képernyők mindenütt, hatalmas kivetítőn is nézhetjük az arcokat úgy, ahogy adásba kerülnek, és Alföldiét azon kívül is, a technikai munkatársak pedig a színpadon a színészekkel mozgó, egyenértékű tényezők lesznek.
Amit látunk, az a média, a fogyasztói társadalom és az abból kitörni kívánó egyszeri ember paradox bírálata, rafináltan abszurd és gyilkosan ironikus a sztori, a feszültsége pedig színpadért kiált, és sikerült feszesre dramaturgizálni és sűríteni. Az is kiderült, miért kerestek olyan nagyon Alföldi-hasonmást.
A miliőt enyhén aktualizálták, vagyis a hetvenes évektől kissé elemelt, időtlen változata (vezetékes és mobiltelefon, hirdetések). Az elnök pedig Ford. A fordító Baráth György, a színpadi változatot erdetileg Lee Hall írta Paddy Chayefsky forgatókönyve alapján.
Mindig az van, hogy Alföldi nekem elsősorban magyar hang (mert akkor fiatal voltam), de aztán színházigazgató és rendező, illetve médiaszereplő, és akkor meghökkenek, mint a Vaknyugat beszarszaröhögéstől-csúcspontján, hogy mekkora színész. Effortless, ezt így mondják, virtuóz, sűrű karizmatikus mindig, ha a szerep az övé.
Ez pedig nagyon az övé: íme, elérkeztek az öregférfi-szerepek, a kiégett, a cinikus híresség, bár Howard hatvan is elmúlt. Alföldi Howardja eleinte egy kétségbeesett galambősz hírolvasó a maga várható, kicsinyes nyűgjeivel és ismétlődő sztorijával, aztán tragikus hőssé és prófétává növekszik. Egy idő után, legyőzve a reflexet (avagy a látásom gyengeségét) levettem a szemem a kivetítőről minden olyan jelenetben, amelyben Alföldi erőseket mond, és kiderült, nem is rossz a látásom, meg hogy az eleven embert, háromdimenziós rezdüléseit és a kameramannal a mozgásos játékát nézni mennyivel közvetlenebb, letaglózóbb, komplexebb élmény.
A rendszer bírálata persze aktualizálva van, ütnek a mondatok választás előtt, de nincs szájbarágás, magyaros kiszólás, a teljesen amerikai olvasat is érvényes, de végső soron ugyanabban nyögünk mindannyian (médiamanipuláció, transznacionális tőke, profitéhség, mohóság), tehát univerzális mindaz, amit leleplez a cselekmény. Sidney Lumet egyébként rajong a “magányos hős kérlelhetetlenül keresi az igazságot” sztorikért, és efféle hajlama Alföldinek is van rendezőként.
Történet-, konfliktus és szövegalapú színház ez, vagyis hagyományos, de abból erős. Lehet azt feszesen, okosan csinálni. Alföldi olyan koncentrált és szuggesztív, beleégnek pillanatok és mondatok az agyba. Anyudéknak is tetszeni fog, ezt most már mindig odaírom, mert van olyan ajánlás a kultúranaplóban, hogy inkább hagyd otthon anyut.
Faye Dunaway híres képe, The Morning After, Terry O’Neill
Azon is befosok, hogy ők a legharsányabbak. MÉRŐ VERA, A HŐS, CÉLKERESZTBE ÁLL. Mert tudja ő is, hogy amit állít, az ciki. Na de ott van hely, ott tud ő feltűnni.
Begyulladt a szemem, megyek is mindjárt szemet szereltetni, de olyan jóféle basszameg-lendület van bennem, megírom ezt most e nyugis órában. Remélve, hogy sokakhoz eljut (ez a téma nagy érdeklődést vált ki mindig), ez nyilvános poszt.
Felbaszott az ELLE. Megrendeltem ezt a számot, amelynek a címlapján Oltai Kata meg Nagy Zsolt volt, és elolvastam mindhárom páros interjút. Azokkal nem is volt baj, közepesen jó színvonalú, informatív újságírói teljesítmények.
Az ELLE egyébként a legprogresszívabb mainstream nyomtatott női magazin.
Túl van ez gondolva, lányok, asszonyok. Ne féljetek!
Gyerekvállalás előtt állsz, és beléd dumálta a világ, tele van a net is ezzel, jótanácsok, szakértők, facebook, magazinok és sulykolják főleg a roskadt, teljes életüktől keserű anyák: gondold meg! aggódj! légy gondos! biztosítsd be magad! tervezz! szorongj! Van ez a 21. századi emberben, hogy nem rohan bele a csillogó vízbe, hanem nézi a telefonján a hőfokát, viharjelzést, károsanyag-koncentrációt… és csak ezektől nyugszik meg (de addig nézegeti, amíg nem igazolják vissza a félelmeit). Bővebben… →
Nem, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy rám céloztál és nem is kék a hajam. De volt az elmúlt 10 évben több kék- zöld, magenta hajú, szeptumos orrpiercinget viselö tanitványom, aki kánikulában is hosszúújjúban járt vagy éppen decemberig sortban és büszkén viselte a hegeit. Velük szemben éreztem igazságtalannak az általánositó megjegyzést. Igen, ez egyrészt egy kliséhalmaz, amiben járnak, ahogy élnek, vegánok és depisek, biztos van egy tumblis profiljuk is, de sokszor jó okuk van rá, hogy szarul érezzék magukat, nem csak szerepet játszanak. Ami modnjuk kamaszkorban amúgy is természetes, az önkeresés része. Mármint a többféle szerep kipróbálása. (És ezért fájt egy kicsit az is, amit Tobiról irtál, hogy a netröl olvasta össze a hülyeségeit és most ö is jól azokat magára vonatkoztatva különleges hópihének hiszi magát és érzelmielg zsarolja a környezetét, azaz az anyját, pedig csak el kéne mennie kapálni. Szerintem nem olyan poén depressziósnak vagy transznak vagy akárminek lenni, hogy megérje nekik ez a nagyon rögös út, hogy tettetnek valamit, ami nem is igaz. Volt nekem is egy ritka betegségem, és mivel a vérképem mindig jó volt, a dokik se hittek nekem, pszichónak tartottak és én is a neten kutatva jöttem rá, hogy nem én képzelek be magamnak mindent, hanem rajtam kivül van még ötszázezer ember a világon, akinek ugyanígy nem hisz a dokija meg a családja, de a betegségnek van neve és esetleg lehet tenni vmit ellene! Ez egy iszonyatos megkönnyebbülés volt. ìgy érezhette magát Tobi is , és igenis fokról-fokra, hogy elöször leszbikus, utána transz, utána non-binary. Ez a sorrend nem ritkaság, de elhiszem, hogy a legtöbb ember ezt hallva a szemét forgatja és kapálni küldi.) De ez csak egy példa! Elhiszem, hogy te sok valós konfliktus után rossz véleménnyel vagy a transznökröl, de ez valahogy egy ördögi kör: a transzokat elitélik, mert zizzentek, feltünösködnek, lenyomják a nöket stb. ès tényleg zizzentek, MERT nem fogadják el öket gyerekkoruk óta mindehol viszsautasitásban van részük. Te ismersz személyesen fiiatal transzlányokat? Nem a médiából, hanem szemtöl szemben, aki otthon kinlódik. A pms-t is csak ottoba piták nyavalygásának tartottad, amig át nem élted, vagy a jógát is lenézted, amig nem csináltad magad is, legalábbis igy emlékszem. Most összemosok jónéhány dolgot, de én megértem, hogy a fiatalok tényleg félnek a klimaváltozástól. Mióta ez érettségi téma lett, azóta hivatalosan is beszélnünk kell ilyesmiröl és nyiltan ki is mondják, hogy aggódnak és nem tudják, mit tehetnének. Amit a vegánok aggresszivitásáról, felsöbbrendüsegtudatáról és álszentségéröl irsz, azzal teljesen egyetértek és èn sem tartom egészségesnek a vegán étrendet normális esetben, De most már nem mernék senkivel se vitatkozni ezügyben, egyszerüen nincs hozzá pofám és nem is lenne etikus. Tanárként meg pláne nem. Be is viszem minden évben a vegán élelmiszereket megkostoltatni velük, és próbálom az egészet mint létezö alternativát bemutatni, hátrányaival és elönyeivel. A fenti kommentet azért irtam, mert vki meglepödött, hogy a 17 éves unokahúga és társai vegánok. tehát én inkább a fitalaokról beszéltem, te meg a felnött, autótulajdonos, stb vegánokról. ès még egy érdekes adalék: a gimis – azaz inkább jómódúbb kamaszok között gyakoribb a vegánság, mint mondjuk az én iskolámban, ami leginkább egy magyar szakközépnek felel meg, de szakérettségivel végzödik. Az én tanitványaim között sokkal kevesebb a vegán, mert ök nem élnek olyan jólétben, elkényeztetetten. Ez is egy árulkodó jel… Értem én, hogy nincs ideged tekintettel lenni mindenki kis egójára, vagy hogy mindig lesz, aki sértve érzi magát a véleményed által és rohadtul nincs kedved erre tekintettel lenni. Amúgy nem hiszem, hogy tanárként igy lemostad volna a “kékhajúakat”, söt.
Köszönöm (valóban), hogy ilyen részletesen írsz. Az előző két kommentet, a rövideket elég durván, ellenségesen odakented. Könnyű egy mondatra ráugrani és személyeskedni, figyelmen kívül hagyva a posztot, a többi e témájú posztot, a kontextust. Amit arról szörnyülködtél, hogy egy tanár hogy moshat le így diákokat, az kipécézés, rossz hírbe hozás: nem fair és nem méltó a blog színvonalához. Az is jelllemző, hogy mindezt egyben zúdítod rám, és nem akkor és ott vitáztál, amikor a jógáról, pms-ről volt szó (meg vagyok döbbenve, ugyanakkor komikus és árulkodó is, hogy hányan érezték magukat ezek miatt találva, valamint még a MARGARIN miatt).
Így, e vegyes kaszabolással lesz az ellenérzéseidnek volumene, meg tudsz szorongatni – a konkrét témával (genderkedő kamaszok) kapcsolatos érvelésből, tudásból erre nem telik. Az igaz, hogy a felszínes önsajnáltató hisztiket úgy általában nem komálom. Bővebben… →
csak az olvassa. én szóltam 