Ötödik rész? Vagy új téma?
Kommentből csináltam posztot, bocsánat. Bővebben…
a végtelen katalógus
27
önismeret címkéhez tartozó bejegyzések
mit kezdjünk a kognitív disszonanciával?
Én például, mert a blogger magából dolgozik, tudom, hogy a tejtermék (valószínűleg) nem tesz jót nekem. Szándékosan nyitok egy ártatlan példával.
Nekem fontos szempont, hogy mi tesz jót nekem. Azt mondjuk nem tudom nagyon pontosan, hogy mennyire tesz rosszat, és nem is teszek erős állításokat erről, de sok jel utal arra, hogy nélküle jobb lenne. Sok mindent letettem már így, lassan, magamtól. Megtudtam, észrevettem valamit, érdekelni kezdett: jé. Amúgy intellektuálisan. Nem úgy tudtam meg, hogy olvastam egy könyvben, nem is úgy, hogy elmentem egy előadásra, vagy valaki rámszólt, hogy Így Van. Nem nekem mondták. Nem kapcsolhatott be bennem a védekező gyerek: anyu, ne szidj. Egyszerűen magától összeállt a kép: ráakadtam valami honlapra, és a kép félig intuitív volt. Nem is olyasmi volt, hogy meg kell tennem valamit, mert rákényszerülök (noha a kényszerek gyakran egészségesek, egyben tartanak, a túl sok lehetőség, a túl sok szabadidő széteséshez vezet). Valami gyanúm lett, és kipróbáltam kíváncsian, magamnak.
Hát akkor mi van a tejtermékkel?
Ehhez kell a kognitív disszonancia elviselésének képessége: tudom, mi az ábra, valószínűleg az az ábra. Jót akarok magamnak. Tudom azt is, hogy megtehetném, hogy elhagyom a tejtermékeket (azt már pont miért ne?). Mégsem teszem meg, valamiért. Bővebben…
love your body, do
Most meg ez van:
Jó, ugye?
Vagyis, illik lájkolni, ha az ember a neten feminizálódott.
Miért is jó ez?
Emlékszem korábbi önmagamra, tétován én is örvendeztem volna, és egyébként most is. De most az is érdekel (önreflexió): minek is örülök pontosan?
Két éve úgy gondoltam, hogy nem baj az, ha a karcsú combúak kirekesztő elitizmusát megbolygatják egy kicsit egy ilyen gesztussal.
Viszont azt már akkor is tudtam, hogy ha engem zavar a negyvenkettes méretem, akkor azzal kell kezdenem valamit, avagy megtanulni vele elégedettnek lenni, valóban, és mindentől függetlenül. Nem rájuk mutogtani, amiért nem tetszünk magunknak. Ehhez nem volt pofám valahogy. Bővebben…
most akkor ne úgy
Mindenféle improduktív körökben ragadunk, ezt gyakran mondogatom: helyzetről helyzetre (ide tesznek kötőjelet a gyíkok! pedig ez nem az a szerkezet) tökugyanazt csináljuk, és szoktunk csodálkozni, hogy jé, már megint nem más az eredmény. A kimenetel jobb szó talán.
Nekem például narratívák vannak a fejemben, történetek. Nagyon erős, de azonosítatlan elképzelések arról, minek kell történnie két ember — vagy épp ember (é/menjünk még beljebb a zárójelbe?/n) és csoport — között. Úgy értem, felismeretlen bennem az, hogy mindez, amit történésnek érzékelek, nem a valóság, hanem az én interpretációm, történetté faragásom, dramaturgiám. Ez magyar szakosságomból, olvasmányaimból ered, de már egész kicsi gyerekként is folyton sztorikban és lírai tartalmakban gondolkodtam. Nekem mindenem szöveg és cselekmény, így születtem. Nem is tudtam megkülönböztetni a saját érzéseimet másokéitól, regények és elbeszélő költemények hőseiétől, szenvedtem, mint a kutya, mint Werther, mint Goriot apó, mint Szilveszter és Gregor Samsa. Rendkívül erős elvárásaim voltak, és szükségszerű csalódásaim, mert ugyan azok a narratívák remekművek voltak, klasszikusban és eredetiben is, de hát a valóságban persze nem az történt. Lásd a művész urat. Bővebben…
a legelőnyösebb verzió
Olyan tisztán látunk mi, olyan élesen. Mi, nők, mi, bloggerek, mi, kommentelők, mi, feministák. Mindenkinek a motivációját, meg a Rend működését, az összefüggéseket, az elhallgatott információkat, a tettek mozgatórugóit, érdekeket, társadalmilag, egyénileg. És egyre élesebben. Már. Már tudjuk. Régen nem tudtuk, ahogy nem tudja a sok kis bohó…!
Erről blogokat hozunk létre, vagy ha az nem megy, blogutánzatokat…
Ez annyira kedvező nekünk, voltaképp. Ez az egész pozíció és beszédmód. Fel kellene figyelnünk erre, mert ami nagyon kényelmes, az mindig gyanús. Az jó érzés persze, ha vitahatatlanul igazunk van, és még bátrak is vagyunk. Ha mindenki más butának tűnik. Aki számít, egyetért. A sértett férfiak dühösen próbálkoznak, a kitiltás után is évekig kommentelnek, ettől általában nevetségesek, vagy némán csikorgatják a fogukat. A vagány, sokat látott, okos nők meg lájkolnak és megosztanak, valóságos sztárokká lettünk. Micsoda sikerélmény! (Ezt önmagában is tematizáljuk: “már annyira népszerű a blog…”, “nemsokára elérjük a hétszázadik lájkot” — ez igen, de hogy lett pont a hétszáz kerek szám?)
Erősek vagyunk, okosak, rendszerkritikusak. Mást mondunk, mint a sztereotípiáktól nyűgözöttek, a birkák. Mi tudjuk. Mi áldozatok vagyunk. Minekünk szűk a mozgásterünk. Igazságot nekünk! Mi tudjuk, milyen lenne egy jobb világ, és azt is, hogyan önáltatnak mások. Mi nem tehettünk mást. Bővebben…
a felelősségvállalás köre
“magyarázkodás”
Nagyon szeretnék ma másról írni, például az önmegszólító versről, amit még kimondani is gyönyörűség (ugye, Éva?), meg arról, hogy mi a különbség a Nemolyanvonzó Nő és a Nemolyanvonzó Férfi párkeresési élményei és stratégiái között. És arról is, hogy amikor partnerre-szerelemre vágyunk, mi mindenfélét akarunk mi annyira, és e késztetések közül mi az, ami az emberi kiteljesedéssel, vagy épp nyári esték önmagáért való zsongásával kapcsolatos, és mi az, ami énhiány, keserves játszma és csüngés és megszokás és társadalmi elvárás. Ja, meg a Harcosok klubjáról.
De Bővebben…
nem mernek kimenni a strandra
Ismét megy a rémüldözés a bikini body témán, sokan sűrűn bólogatnak. Vándor Éva egyébként figyelemre méltó cikkeket szokott írni.
http://vs.hu/magazin/osszes/ilyen-combokkal-tenyleg-kimegy-a-strandra#!s3
Röviden összefoglalom a cikket: jaj, de szörnyű hogy a sok fogyózós-tápkieges oldal a strandszezonnal fenyeget, hogy négy fal között fogsz kuksolni, és legyél tökéletes testű, és ha nem vagy az, ásd el magad mélyre. Ez az egész egyre durvább, nők milliói szenvednek. De ne hagyd magad, menj csak bátran strandra.
Bennem ez az egész kétféle reakciót vált ki:
– elmegyek futni (életem leghosszabbja, terepen, este, szentjánosbogár-rajban, csúcsfutással, harangvölgyi lezúdulással, holdfénynél és vaksötétben, majdnem három óra, 26420 lépés), kipucolódom, rendezem a gondolataimat, és istennőnek érzem magam másnap is
– a “nem illik testszégyeníteni” morális és eszmei parancsát felülírja bennem a lényeglátás, vagy nem tudom, mi ez, ahogy így motoszkál bennem: ti nem érzitek, hogy ez a bátornak és kritikusnak tűnő cikk elaltat titeket, több ponton csúsztat, csak a kézenfekvő helyeslésetekre számít?
A strandpara-bikinivásárlásrémület emlegetése nem más, mint egy mém, vagyis egy változatlan formában ismétlődő, könnyen érthető tartalom, amely közös kulturális referencián alapul. Bővebben…
mert ilyen
A should, emlékeztek még? Milyen rég nem írtam a shouldról.
Hogy milyen legyen az a valami, milyennek kell lennie, mit szeretnénk, és azt hogyan kell elérni, és mi akadályoz abban, és akkor arról sokat és negatívat beszélünk, mert az a gond, azért nem megy, ki a bűnös, ki a felelős, és így akarunk valamit folyton, borzasztó. Vagy, ami szintén elég gyakori, nem akarunk semmit, mert még az is nehéz, de egyes, jól megnevezhető dolgok hiányától szenvedünk krónikusan.
Akarunk, feszülünk folyton, és ezen én csodálkozom. Örök elégedetlenségben mindig ellene menni a történéseknek? Minek?
Hát hiszen a dolgok történnek. Izgalmas és bölcs dolog csak várni, figyelni. És ha helyzet van, lelkes igennel reagálni.
Te meddig izmosodsz még? Nagy izmokat akarsz? Bővebben…
szerelemtelen károgás
Mi már tudjuk, hogyan is van az élet. Hogy a szerelem vak, hogy a lányokat kihasználják, hogy aki az első randin közös gyerekről beszél, attól jobb óvakodni, hogy ha valaki könnyes szemmel hajtogatja, hogy de hát én szeretlek, amikor mi már mennénk, az egyáltalán nem romantikus, s hogy ha valaki sugárzó mosollyal beköltözik budai családi házunkba, az talán nem is akkora buli, de semmi esetre sem a kölcsönös felelősségvállalás jele.
Tudjuk, mi a gyanús, mire kell figyelni, mi az, ami csak duma. Bővebben…
istenem, figyelj egy kicsit
de tényleg, tedd le a kezedből most a kávéspoharat,
jó, én is leteszem, de az enyém csésze, Francesco Clemente,
figyelj, ezen rágódtam, amikor kivittem a kutyát, rohantam be, hogy megkérdezzelek: Bővebben…
ez az én testem
2013. nyári szöveg, és már akkor: testkényeztetés, gyógyító önszeretet, állati zsír, utána 2014 tavaszán-nyarán két és fél évszaknyi Nagy Szerelem (Amelyet Sajnos A Doktor Úr Megcsúfolt), és aztán szeptembertől a zúzás.
J. A-nak
Ez a cím blaszfémia? Nem, ez nem blaszfémia, ez allúzió és szövegtípusok, korok, műfajok, témák közti jóleső feszültség.
Ez az én testem, és már marad is. Lássuk, mire megyünk ketten. Írtam a szégyeneiről:
a vágyairól:
csak az olvassa. én szóltam 