szerelemtelen károgás

Mi már tudjuk, hogyan is van az élet. Hogy a szerelem vak, hogy a lányokat kihasználják, hogy aki az első randin közös gyerekről beszél, attól jobb óvakodni, hogy ha valaki könnyes szemmel hajtogatja, hogy de hát én szeretlek, amikor mi már mennénk, az egyáltalán nem romantikus, s hogy ha valaki sugárzó mosollyal beköltözik budai családi házunkba, az talán nem is akkora buli, de semmi esetre sem a kölcsönös felelősségvállalás jele. Tudjuk, mi a gyanús, mire kell figyelni, mi az, ami csak duma. Azt mondjuk, mi már tudjuk, mi a dörgés, és ez itt az életminőség és méltóság, amit mi lepároltunk a keserves tapasztalatainkból, és soha többet, és minket hogy átbasztak és borzalom. Egyébként én nem mondok ilyeneket, csak mondom, hogy ti mondjátok. Na és a barátnőnk, aki még nem tart itt, a lányunk, a lányunk barátnője mesél nekünk. Már tudjuk: aki a kiszemelt férfiú egy mondatát dédelgeti hónapok óta, miközben a férfiú minden tette ellentmond ennek a mondatnak, esetleg nincsenek is tettei, mert eltűnt, azt a nőt nem szeretik, ellenben csúnyán át van verve. Féltjük, szánjuk őt. Nem hisz magában, csüng a pasin, érzelmi alamizsnákért leteríti a sárba dúsan varrott úri palástját. (Évikém, mindig is gazdag szókincsed volt.) (Meg Ady Endrének is.) Azt mondjuk, ha valaki szeret téged, akkor azt tudni fogod. A szerelemre nem kell rábeszélned magad. Befelé van nagy áramlás akkor, és ha ez téged nem idegesít, ellenben benned cirkulál, majd belőled is árad kifelé, akkor ez nagy szerelem. Mindenesetre nem állhat abból a rajta való töprengés, hogy értelmezd a fura viselkedését, megpróbáld megfejteni, mit miért tett, magyarázatokat, összefüggéseket és felmentéseket keress a számára. Mert a sok szöveg arra kell, hogy csak azt nem bírod kimondani, kislányom, hogy aki téged szeret, az nem viselkedik így. Azt mondjuk, akibe érdemes energiát és bizalmat fektetni, annak nincsenek gyanús, homályos pontjai. Azt mondjuk, én legalábbis, hogy a szerelemben nincsen semmi kétségbeesés, a szerelem önműködő. A reménytelen szerelmet, az ex utáni kínzó vágyódást, annak birtoklását, aki szabadulna, hagyjuk meg a Juventus rádió nótáinak. A szerelem kölcsönös. Aki szeret, figyel az érzelmi szükségleteidre, kislányom. (Melyek ezek? Tudsz-e róluk? El tudod-e képzelni, hogy ért és figyel és jelen van és nem kell félned? Volt már ilyenben részed?) Aki szeret, nem bánt. Aki nem figyel az érzelmi szükségleteidre, aki bánt, az téged nem szeret, és ott további kérdés nincsen, az ilyet te sem szeretheted, mert nem őrültél te meg, hogy hónapokig kínlódj egy ilyen miatt, valamint mert az emberi rútság és önzés taszító, pont. Nem mentegethető azzal, hogy de ő férfiból van, meg hogy sajnos, a pasik kevésbé nemtudommitcsinálnak evolúciósan (ezt a magazinban is olvashattuk), meg hogy ő ilyen zárkózott típus, meg hogy érzelmileg sérült az exe miatt, meg hogy biztos neked kellene megváltoznod, mert túl valamilyen vagy, valamint hogy be volt rúgva. Gondolod, ő ugyanígy agyal rajtad? Dehogyis. Aki téged szeret, legyen kész és kialakult, legalábbis törekedjék erre a maga erejéből és szándékából, megmentősdit nem játszunk. Ha valami hiányzik, akkor az szar. Kutyába nem megyünk le, nem csimpaszkodunk, hosszú az élet, ne alkudj meg, egyedül is értékes vagy, annyi férfi van, és még nők is. Ez persze csak a formálódó kapcsolatokra igaz, az együttélők, szülők sok másért is maradnak, kitartanak, és lemennek kutyába is, ha a borzalmas lelki, egzisztenciális, anyagi árát nem tudják vagy akarják megfizetni a szétmenésnek, no de az már rég nem szerelem. Na, hát mi nagyon okosak vagyunk, ha ilyen okosak lettünk volna már akkoriban, amikor az okosságunk kialakult, megúszhattunk volna sok mindent, sudárak lennénk most, ragyogna a szemünk, vörös szőnyegen lépdelnénk felszegett fejjel. Sajnáljuk azt, amitől megfosztott a kín és a toporgás, és szeretnénk, ha a lányunk is megúszná. De… emlékszünk még, milyen volt az ifjúság? Nem figyeljük kissé görbe szemmel a kezdők tiszta lendületét? Nem lettünk örömtagadók? Nem akarunk mindent jobban tudni? Nem élvezzük mi nagyon ezt a szerepet? Odafigyelünk arra, amit ő mond? Díjazzuk a bizalmát? Ha ilyen okosak lettünk volna akkoriban, akkor szembe kellett volna szállnunk az idősebb nők akkori, házasságot erőltető, tűrésre biztató, örömtelenséget normának tartó útmutatásaival! Ő is szembeszáll most, velünk. Keresi az útját. Fájni fog a szíve. Mást fog helyesnek tartani. Más az öröme is. El fogja titkolni, mit él át, ha nem tud nálad levizsgázni. Hagyjad békén. Ne lásd el tanulsággal. Nem fogod tudni megóvni. Az énjét erősítsd, kicsi korától: hogy ő jó, önálló, egyedisége, furcsaságai értékesek. És viselkedj úgy, hogy mindenkor bízzon benned. (“Anyám feminista, neki nem mondhatom el ezt.”) Higgy neki. Ennyit tehetsz érte.

79 thoughts on “szerelemtelen károgás

  1. De szép is ez! Én annyit hallgattam anyámtól, hogy “te csak arra kellesz neki”, meg hogy a “szaros cipőjét törli csak beléd”, hogy már a saját gyermekemről is nehezen feltételezem, hogy tényleg képes engem szeretni. A kárálással nem csak magunktól tudjuk elidegeníteni a lányunkat, de ha ügyesek vagyunk magától is.

    • “nem csak magunktól tudjuk elidegeníteni a lányunkat,de ha ügyesek vagyunk magától is” – ezt szerintem nagyon pontosan és találóan fogalmaztad meg, én is így érzem és tapasztalom, mármint a ‘lány’-oldalról.

  2. “Nem lettünk örömtagadók? Nem akarunk mindent jobban tudni? Nem élvezzük mi nagyon ezt a szerepet?”- Dehogy! Mindenkinek jár a szívás. Különben sose hinné el, hogy amiről fentebb írtál, csupán képzelődés. Valami olyasféle létezhet talán… olykor… nyomokban, de sztem az is telve van kompromisszumokkal, vaksággal, a “nem annak” “azzá” magyarázásával, avagy túlzó csepegéssel. De hadd higgye a lány is ezt a modern tündérmesét, aztán majd 10 ezerből 1 esetleg átélheti- ha átéli, és nem évekkel később visszanézve látja meg, az a nagy szerelem mi is volt valójában. Nekem mondjuk fiam van, neki eleve könnyebb. Velük kevésbé hitetik el, hogy ilyesfélében érdemes hinni, máshogy is értelmezik az érzelmeket és nincsenek is annyira kiszolgáltatva azoknak (tudjátok, ők a mesében sose a királylányok, hanem a királyfik, akik odébb állnak, ha a dolgok nem jól mennek)

      • Nem igazán. Néha feltűnik egy- kettő, olyankor örülök. De olyan is volt már, hogy megkaparásztuk, és kiderült, hogy jaaaa… Aztán- ez a legdöbbenetesebb élményem- olyan is, mikor bnőm kapcsolata volt piadesztálra emelve és az én szkepticizmusom azzal örökösen cáfolva, miszerint ha van EGY, akkor kell, hogy legyen több is. Aztán egy napon kiderült, hogy van másik nő, így hát a főz-mos- gyereket nevel és imád engem hirtelen fényévnyi távolságra került. Aztán a viták hevében elhangzottak olyanok, amik a legvadabb macsók szavai, szóval kiderült, hogy addig is pusztán arról volt szó, hogy bnőm jó kislány volt, így nem kellett a farkasfogakat kivillantani. Sok történetet láttam és olvastam és én is vissza tudok tekinteni kapcsolatokra, amik innen nézve már egészen mást mutatnak, mint mikor benne voltam tudatlanul, szerelemtől elvakulva. Aztán olyan is van, hogy benne van az ember, szereti is a másikat, de van egy krízis, és kiszalad olyan mondat a másik száján, hogy hoppá, csak nézek. Miközben állítólag szeretve vagyok.
        Mindenki szeret valahogy. A maga módján. De ez a ffiaknál gyakran egészen mást jelent, mint a nőknél.

      • ha fogadni kéne én arra fogadnék, hogy egy bizonyos mennyiségű évnél tovább (ami eléggé egyéni, hogy kinél mennyi), monogámiában, nem létezik. különösen ha a fiatalok együtt kezdték, és bevállaltak néhány gyereket, meg az azzal járó terheket, egzisztenciálisan a nulláról adott esetben. zsákutca, már maga az elképzelés is, vagy ahogy Adél is mondja, mese. amire megoldás lehet a válás, vagy más, alternatív megoldások keresése. bár persze az is kérdés, hogy mit tekintünk méltónak és kölcsönösnek.
        én azt állítom, hogy a hosszú távú, kölcsönös, méltó, alaptörvényként monogám kapcsolat, elvi képtelenség. pláne, ha mindkét fél egyformán erős egyéniség. ha meg nem, akkor eleve mit jelen a kölcsönösség, hogy kell azt csinálni? a gyengébb fél rábólintása elfogadható-e kölcsönösségnek? persze lehet, hogy nincs igazam. és ezalatt azt értem, hogy biztos van, ahol van, és működik, mert a felek azt élik és vallják, hogy ők jól vannak benne. tehát akkor nyilván van. de ezt csak akkor tudhatnánk igazán, ha a nemek között lenne valódi társadalmi egyenlőség, és az egyénnek a felnövekedése során lenne lehetősége önálló és autonóm lénnyé válni, mielőtt párt választ. mindkét félnek. addig meg maszatolás van, zavaros érvek és ellenérvek, feltupírozott, le nem reagált, érzésnek tulajdonított, nem-tudatos gyerekkori trauma-reakciók, katyvasz, tudatos vagy nem-tudatos manipulácó, vergődés. kicsit savanyú, kicsit sárga, de legalább emberi, és a miénk. meg lehet ezt is szeretni, sőt nincs ezzel semmi baj, amiket írok az csak elvi vita esetén releváns vitaszempont szerintem. én legalábbis így látom.

        • Miért akarod mindig bizonygatni ezt? Mindenki elfogadja itt azt, ahogyan ti éltek de koránt sem biztos, hogy mindenki számára ez az út áll nyitva egyedül.

          • szeretek erről beszélgetni meg fontosnak is tartom a témát. sajnálom, ha bizonygatásként megy át. nagyon kevés olyan embert ismerek aki jól lenne a kapcsolatában és ezzel párhuzamosan a saját boldogságával, és én ezt főképp annak tudom be, hogy a Rend által diktált képek, víziók és illúziók nem engedik a továbblépést társadalmi méretekben. ezért tartom fontosnak azt, hogy beszéljünk ezekről és most egy csomó változás volt a blog közösségében, ezért is ismétlem magam.
            én egyetlen olyan magyar hetero közösséget sem ismerek, ahol sokan lennének olyanok, akik próbálnak alternatívákat, és akikkel lehetne ilyesmikről a bevett sémákon túl is beszélgetni, tapasztalatokat, elveket cserélni.

            érted mi a nézőpontom? annak a kérdésnek a körbejárása, hogy mi van akkor, ha az alapfelvetésünk is már illúzió, és ebben a keretrendszerben nincs megoldás. és persze nem biztos, hogy illúzió, de hipotézis szintjén, közösségi dialógusként, egyénekként és társadalmi folyamatok alakítóikként, szerintem ez egy tök érdekes kérdés, különösen akkor, mikor ennyi sokan mondják, hogy kínjaik vannak egyéni és párkapcsolati szinten.

            • Értem. Azért nem tudok veled lenni ebben mert én azt tartom egy jó kapcsolatról amit ebben Évus leírt. “nem a párkapcsolat minősége határozza meg az életet”
              Az ettől eltérőt én magamra nézve már nem tudom jó kapcsolatnak nevezni. Szóval felőlem lehet igazad és lehet hamis a hipotézis de ez a te nézőpontod, a te életed és nem az enyém.

        • “én azt állítom, hogy a hosszú távú, kölcsönös, méltó, alaptörvényként monogám kapcsolat, elvi képtelenség” – én annyira remélem, hogy ez nem így van.

          • Én is mind ezt remélem. 🙂
            De közben naponta belefutok abba, hogy a felsorolt kitételek egyszerre nem teljesíthetőek. Pl. ha nő vagyok, és még 2 db. gyerekem is van, lehetek tudatos, küzdhetek magamért, úgyis, méltó, belátó társsal is ezer ponton utolér a “rend” valamilyen megnyilvánulása.

            Egy “külső” kapcsolatban talán lehetnék szabadabb (l. Dalma Heyn eszmefuttatását erről), de ez nekem sem fér bele a világnézetembe. Így más utakat keresek a lázadásra, de ez fából vaskarika, nyögvenyelős. Azt is megtapasztaltam, hogy amikor az első, akkor még egyetlen gyermekem bölcsődébe, majd óvodába kezdett járni, enyhült rajtam a nyomás, levegőhöz jutottam. És közben fejlődünk, alakulunk mindketten. Rólam több rózsaszín réteg is lemállott már. A sarkos megfogalmazások, éváéi, hirlandóéi, madáréi, nagyban hozzájárultak ehhez, és ezért hálás vagyok.

            És mindezt miért a te hozzászólásodra írom válaszul? Mert hasonlót vélek érezni, mint amit írsz. Hogy mást remélek. De közben nagyon érdekes látni, hogy miért gondolnak mások mást, nálamnál akár megalapozottabban. Szóval nem vitázni próbáltam itt veled, aritareal, remélem nem veszed úgy. Sokkal inkább osztom a reményeidet. De közben ezer buktatót is látok.

            • Nem érzem, hogy vitázni akartál volna, hiszen amit én írtam, az csak a reményeim megfogalmazása. Én elég romantikus típus vagyok, nekem szimpatikus az örök szerelem és a holtomiglan-holtodiglan monogám házasság gondolata is, szeretnék a férjemmel együtt megöregedni átvinni a szerelmünket az évtizedeken, amíg a halál el nem választ, meg a többi hasonló ábrándos baromság. Lehet, hogy ez butaság, és még túl fiatal vagyok, nem vagyok elég ideje házas, és nincsen gyerekem se, csak macskám, azért gondolok ilyeneket. Ettől függetlenül szeretném, ha mégis, valahogy lehetséges lenne.

              Azt is tökéletesen megértem, hogy mások másként gondolják, és érzik, ezzel sem szállnék vitába, hiszen Hirlando is, Adél is idősebbek nálam, sokkal többet tapasztaltak, láttak, jobban ismerik a férfiakat és a párkapcsolatokat. De valahogy amit ők írnak, az nekem olyan szomorú, annak ellenére, hogy tök logikus és valószerű… Ha belegondolok, hogy az élet tényleg olyan, akkor néha inkább szeretnék fiatalon meghalni.

            • Arita, azt hiszem, részben félreérthetően fogalmaztam. Bennem a feszültséget pont az okozza, hogy igen, hiszem, hogy csak vele érdemes, és tartson örökké, és legyen olyan, hogy érdemes legyen halálig, ami remélhetőleg nem lesz korai. Ebben romantikus maradtam. És azt is értem, hogy miért fontos az ideálok megfogalmazása működő kapcsolatokról, jó kommunikációról.

              De közben igenis kínlódom azon, hogy személyre szabjam az előre felkínált szerepeket, amikbe unos-untalan beletaszít… mi is? rend? szocializáció? illúziók? víziók? Számomra például bosszantó, hogy az érzelmek fontosságát harsogja felém minden, csak mert nő vagyok. Érzelgős vagyok magamtól is, de ebbe belemerevít a konvenció. Miközben a férfiaknak jellemzően kevés érzelmiintelligencia-tréning jut ki neveltetésük során.

              És nehéz levetkőznöm azt a hipnotikus parancsot, amit szinte öntudatlanul próbálok teljesíteni, hogy teljes erőmmel felelősséget vállaljak a kapcsolatért a napi ezerféle zavaró tényező ellenére is, a család lelke, szíve, mittudoménmije legyek, meg közben takarítószemélyzet is, mert milyen anya és feleség az, aki nem ezt teszi. És én értem, hogy a mindenáron való megfelelni akarás, az neurotikus tünet. De az elvárás nem a férjemtől vagy a gyermekeimtől jön (vagy mondjuk csak olyan mértékben, amivel élni tudnék), hanem kódolt. És börtön a szerep, nekem azzá válik néha.

              Valahogy úgy érzem, hogy a hosszútávú, méltó monogám kapcsolathoz mintha cselezni kellene. Kicselezni a rendet. Úgy tenni, mintha nem lennék abban a szerepben, amiben vagyok, élni szabadon. De közben benne vagyok. És jólesik, ha kimondja valaki füstölögve, hogy szar ez az előre megírt szerep, mert akkor megerősödök abban, hogy nem vagyok zombi. És nem egyéni döntés következménye minden, ami éppen van, mert sodornak a tendenciák.

              Igen, én abban hiszek, hogy a szerep egyénileg átírható, és a sok kiküzdött magán-méltóság összeadódik, így majd a lányom tartalmasabb poggyásszal indul húsz év múlva ilyenkor, mert kevesebb lesz benne az elavult buta séma és több a valódi egyenlőség.

              Bennem ezek az ellentmondások feszülnek újra meg újra: hogy igen, házasságban élek, nem élnék mással, máshogy. És közben látom, hogy egy-egy újabb fordulóban megkísértenek minket az automatizmusok. És ugyanígy van a gyermekekkel, ezért hoztam fel: nem csinálnám máshogy, szívem legmélyéről fogantak. De lemondanék arról, ahogyan naponta büntet értük a jelenlegi társadalmi berendezkedés.

              És értem a károgás veszélyét, de azért felszabadító szavakba önteni a nyüszögéseket és hallani másokéit, mert hamarabb fölfeslenek a büdös, nagy, jól takargatott össznépi hazugságok. Igen, van egy álmom: egy napon nem lesz nagyobb szívás házasságban élni, mint nem; nem lesz nagyobb szívás tanítani, mint programozni; nőnek lenni, mint férfinak; gyerekről gondoskodni, mint macskáról. És ugye érted, hogy semmi bajom a macskákkal, gazdáikkal, a programozókkal meg a férfiakkal? Sőt ennek ellenére nem döntenék másként egyik vonatkozásban sem.

              Továbbmegyek: Éva, Hirlando, Adél és a te gondolataidból, meg másokéból itt, én egy többszólamú dallamot vélek kihallani. Jól felépített mindenik szólam, kellemes a fülemnek. Közben keresem a magam hangját, eldúdolok néhány ütemet a magam nótájából, hogy tovább ne fokozzam. Lehet, az enyém macskanyávogás, de ugye annak is megvan a maga harmóniája. 🙂

            • Szóval azt akartam írni, hogy az illúzióvesztés és a remény egyszerre dolgozik bennem, váltakozó erősséggel. Osztom a reményeidet, és közben paradox módon a keserű felismeréseket is szívesen olvasom, mert megerősítenek abban, hogy nem képzelt bajaim vannak.

              A környezetemben a tapasztaltabbak leginkább legyinteni szoktak, hogy igen, a nőknek ez jutott, vagy kitartás, megnőnek a gyerekek, könnyebb lesz, meg hasonló közhelyek. Na én ezektől hallom lelki füleimmel a rekviemet. Ehhez képest felvillanyoz a hiteles, józan tapasztalat, bármilyen negatív.

            • Száguldócsiga, köszönöm hogy leírtad, így már értem, és azt is értem, hogy eddig mit nem értettem. Én nem érzem ezeket a szerepkényszereket, és belülről sincs bennem ekkora megfelelési kényszer – azt ugyan nem tudom, miért de tényleg nincs. Talán mert már gyerekkoromban is mindenhonnan kilógtam, soha nem tudtam megfelelni egy szerepnek sem, és már belefáradtam – belőlem kiégtek a kényszerek, és ha kívülről hozzák őket, akkor jön az, hogy agresszív leszek és mindenki bekaphatja. A másik ok pedig az is lehet, hogy én nagyon magamnak való természet vagyok és még mindig hajlamos vagyok arra, hogy a saját világomban éljek. Ez sem egészséges, de azt figyeltem meg, hogyha tudatosan nem törekszem a világ felé nyitásra, arra, hogy kinézzek a kis csigaházamból és kommunikáljak másokkal, akkor automatikusan visszaáll az alapállapotom, és szinte semmi sem jut el hozzám a külvilágból.

              Lehet, hogy ennek a gyerekek hiányához is köze van, ha lennének, akkor talán jobban érezném a szorítást és a társadalom büntetését – bár így meg azért büntetnek, mert nincs gyerekem. De én megszoktam, hogy a környezetem büntet azért, mert más vagyok kicsit, hogy furcsán néznek rám, beszólnak, ilyesmik – mostanában meg pont az van, hogy egyre-másra kapom a pozitív visszajelzéseket.

            • Nekem meg jó olvasni, hogy lehet így is, fittyet hányva a kényszerekre, mert valami ilyenre törekszem. Egy ideje én is agresszív leszek, meg lázadó, meg minden, de azért az hosszú távon nem fenntartható létállapot. Időbe telt tisztázni azt is, hogy nagy részben nem is a férjemmel van bajom. Békésnek és szuverénnek lenni jobb, azon vagyok.

        • Én meg annyira örülök, mikor a nagy idealizmusban legalább valaki elvi szinten elfogadja, sőt érti, amit mondok. És ráadásul tudom tovább gondolni, amit írsz, hirlando. Mert tényleg, hogyan is lehetne ott hosszú távon kölcsönösség, ahol a két fél nem egyforma súlycsoportú? És ott hogyan, ahol igen? Egyáltalán a barátságon kívül van- e valódi kölcsönösség? Vagy az egyik rábólint a másikra, sőt, tán hiszi is, magáévá teszi a másikat annyira, hogy azt képzeli, ez a rábólintás, egyet akarás ez már maga a kölcsönösség, miközben nem is? Merthogy az egyetlen valóban egyenrangú kapcsolat a barátság (és még az sem mindig és nem feltétlen). A szerelem semmiképpen nem alkalmas hosszú távon kölcsönös és egyenrangú kapcsolódásra. Képtelenség. Illúzió. De ha lányom lenne, sose bántanám azzal, hogy elmondom neki. Amíg hiszi, hogy van ilyen, addig megismerhet nagy érzéseket. Persze azokat is leginkább ő maga gerjeszti saját magában (ahogy legtöbb érzésünket mi generáljuk, vagy tartjuk kordában. Ha akarom, beleengedem magam, feltupírozom, kicsinosítom, ha akarom, megállok, figyelem magam és mérlegelek. És még így is lehet nagyon jó.

          • “A szerelem semmiképpen nem alkalmas hosszú távon kölcsönös és egyenrangú kapcsolódásra.” De miért nem? És mi a szerelem konkrétan, ami erre nem alkalmas?

          • “Egyáltalán a barátságon kívül van- e valódi kölcsönösség?”

            Szerintem a testvéri kapcsolat is lehet ilyen. Mármint ott, ahol nincs durva kivételezés, vagy túl nagy korkülönbség…stb.
            Mert közös a múlt, azonos kezdőtőkével indulunk (érzelmi, családi háttér, iskoláztatás, anyagiak…), és kölcsönösen jól ismerjük egymást. Ez ad egy szilárd alapot, és innentől kezdve már minden mindegy, nincsenek megkötések: élhetünk együtt vagy külön, találkozhatunk naponta vagy kétévente egyszer, lehet hasonló vagy teljesen különböző szakmánk, ízlésünk, szokásaink, életmódunk, akkor is testvérek maradunk.
            Egyfelől erős kötődés, másfelől teljes, elvárások nélküli szabadság. Szerintem ez egy nagyon jó kombináció.
            Azt hiszem, én soha senkivel nem tudnék az életben olyan egyenrangú lenni, mint a húgommal.

            • Akkor szerencsés vagy. Köztünk a tesómmal nincs egyenrangúság és a gyerekeim között sem. Az a baj a testvérséggel, hogy nem választott kapcsolat és rosszul sülhet el. Viszont a feltételezés jó, mert meg működik, akkor nagyon szorossá fonódhat. Viszont ilyet is keveset látok.

            • Nem gyakori, ez tény. Gondolom függ a neveltetéstől, a testvérek személyiségétől, és még biztos sok mindentől. Azt hiszem, nekünk szerencsénk volt.
              (Kíváncsi lennék, hogy például egy ikerpárnál hogy működik ez.)

            • És a kivételezést vegyespárosnál súlyosbíthatja még a nemi szerepeket sulykoló elvárásrendszer, ami olyan mélyre áshatja az árkot, hogy gyerek legyen a talpán, aki amellett jó testvér marad. Nem kezdek mesélni most, volt már itt szó erről sokszor, de jajj de sokáig tudnék… 😦

            • Hopp, kitörlődött az eleje, bocs: szóval igen, neveltetés kérdése nagyban, az egyenlőtlen bánásmóddal meg a családon belüli játszmákkal csírájában el lehet fojtani a jótestvérséget.

    • Akkor nem biztos, hogy így eltalált volna. Ez a szöveg a mostani magunkat célozza,
      kivéve Sára esetét, aki meg máris jól tudja, amit kell 🙂

        • Nem hiszem,hogy ügyesebb lennék. Csak kevésbé tudom igazolni magamnak, hogy nem hív, nem árad, nem keress, nem néz felém, nem érdeklem és különben is. Nem tudom magam becsapni, de régebben sem ment.
          Anyám tanácsaira forgatom a szemem, aki azt mondja a férfiak vadászok és ezt szeretik. Meg olyanokat, hogy ő nem szeretne egyszeri húsdarab lenni egy férfi szemében. Mindig mondtam, hogy én igenis szeretném. Ő kevésbé vállalja fel, hogy feminista, nálunk ez a konfliktusok forrása.

    • sztem nem hitted volna. 🙂 mert húsz éve nem ez a fej, nem ez a test.. nem ez az élet. nagyon furcsa, mennyire jelentéktelennek tűnnek dolgok, amik anno életbevágóak voltak. és fordítva.

      • Ha belegondoltok, azt is elhittük, amit a Sötét Oldal mantrázott: ” mindig a nő szîv, az élet harc, az öröm után jön a ború, a gyerek küzdelem”
        Ha hallottuk volna a másik oldalt, talán kétségek èbrednek, gondolatok születnek.

  3. “Ne lásd el tanulsággal.”
    De magadról, a tapasztalataidról azért beszélj. A tanulságot, a magáét majd levonja.
    “Higgy neki.”
    És benne.

  4. Hát így. Biztos vagyok benne, hogy azért vonzódtam gáz pasikhoz egész hamvas ifjúságom során, mert nem hittem el, hogy nekem jobb is járhat. A rendes házból való úrifiúkra rá se mertem nézni, pedig lettek volna jelentkezők hébe-hóba. Csinos voltam, okos, szellemes, bátor és művelt, ehhez képest 25 éves koromig egyetlen olyan barátom volt, aki ezeket látta és értékelte. A többit csak úgy hívták a barátnőim, hogy a copfos, a vízóra-leolvasó, a menedzser, meg a kürtös. Annyi kellett volna, hogy anyám ne hibaként és szégyenfoltként emlegesse az olvasottságomat, a szókincsemet, a nagy pofámat, mikor szembeszálltam a nevelőapámmal. Meg hogy 18 év alatt elmondhatta volna legalább egyszer-kétszer, hogy szépnek lát.

    • A rendes, jó házból való, szőke, vasalt inges úrifiúk azért huszonévesen rendkívül unalmasak tudnak lenni, volt benne részem. Bár nekem a nagy neveltetésbeli-társadalmi különbségek mindig nagyon vonzóak voltak, most is ebben élek, bár már sikerült annyira deklasszálódnom, hogy szinte folyékonyan használom az itteni tájszavakat. Mondjuk azon, hogy “lecet” (lécet helyett) mindig hangosan felnyerítek, de nem sértődtek meg az asztalosok, együtt kuncogtunk, hogy milyen színes is ez a magyar nyelv.
      Én inkább azt nehezményezem visszamenőleg, hogy a szüleim, nyilván tapintatból, meg mert véletlenül sem akartak beleszólni a dolgaimba, mindig csak akkor közölték, hogy ez a srác szerintük nagyon gáz volt, mikor már vége volt a liaisonnak. Én biztos előbb fogom közölni, ha valami szerintem nem oké, legfeljebb megsértődik a gyermek. Bár hálistennek én nagyon bírom a legnagyobbik udvarlovát. A középső extrém válogatós, pedig igen jó partik szoktak próbálkozni nála. Tartsa is meg ezt a jó szokását. Persze mondogattuk is neki eleget az elmúlt 18 évben, hogy milyen nagyon szép és okos, el is hiszi.

      • “Én biztos előbb fogom közölni, ha valami szerintem nem oké, legfeljebb megsértődik a gyermek.”
        Tuti meg fog. Nekem legalább is rosszul esett és nem is hittem el. Barátnőm anyukája ezt úgy oldotta meg, hogy a leggázosabb fiúkat elkezdte agyondicsérni és amikor ott tartott, hogy remélem ez lesz a vejem, a barátnőm úgy megrökönyödött, hogy ott is hagyta gyorsan a fiút. Úgy látszik van az úgy a kamaszoknál, hogy a szülői tiltás csak érdekesebbé teszi a másikat.

      • A barátnőimnek sosem mondják meg a szüleik, hogy béna a férfi. Én megmondtam a barátnőmnek, de csak akkor, amikor neki kellett a lábkörmét levágnia, mert a férfinak nem volt érkezése rá.
        Szeretném, ha mondanák nekem, ha gáz.
        Jó, hogy sokat mondod a lányodnak, hogy klassz, az fontos.

        • Ó. Voltam olyan helyzetben, hogy könyörögtem a férfiúnak, hadd vágjam le én a lábkörmét, mert frissen műtött gerincsérvvel nem neki kellene. Tudom, hogy ez nem ilyen szituáció volt, csak hadd árnyaljam. (Végül nagy nehezen megengedte, de nagyon rosszul esett neki…)

        • Kézügyességemet ismerve annak a férfinak, akinek én vágnám le a lába körmét, utána többet cipőt se kellene vennie, mert nem lenne mire ráhúznia… Komolyan, van olyan, aki erre a barátnőjét kéri meg?

        • Haha, a kedves párom épp 3 napja dugta vezetés közben az orrom alá a jobb kezét, hogy vágjam már le rajta a körmöt. Mármint ő vezetett. Mondjuk eddig nem csinált ilyet… többnyire csak szétköpködi a lerágott körmeit a lakásban. Precízen, egyben rágja le, nem aprózza el.

  5. Nálunk otthon ki voltak osztva a szerepek – én voltam az okos, művelt, szabadszájú, a húgom a szép és kedves.
    Azért tudtuk persze, hogy az átlaghoz képest én se vagyok csúnya, valamint a húgom is jóval eszesebb, de a szerepek le voltak osztva, a kártyák (ruhák és könyvek, ki mit kap) is.

    Biztos voltam benne, hogy engem nem a szépségemért fognak szeretni, és a kalandorok messze fognak kerülni, de amikor nem így lett, én kifejezetten csodálkoztam, mi visz rá valakit arra, hogy nyilvánvalóan hiába teperjen jó egy hónapig. 😀

    Anyám azt mondta, hogy olyan az első szerelem, mint az útszéli virág – mindig egy marha legeli le. Ezt az első szakításom után. Igaza volt. Az első egy marha volt, utána többé-kevésbé normálisak jöttek, többé-kevésbé boldog is voltam egy ideig.

    Volt még egy gázos – neeeem, nem óraleolvasó – fickó, őt még pszichotikussá is tettem kissé, mármint nem én – nem értettem meg, hogy nem lehet valaki annyira tisztában az érzéseivel, a világgal, úgy egyáltalán, mint ő. Ezért természetesen én kerültem padlóra egy ideig.

    De aztán elmúlt, feltápászkodtam, és éltem az életemet tovább, és nagyon boldog vagyok.

    Ja, és – hiszek a szerelemben. Ó, nem olyan, nem olyan, mint egy nyálas hálivúdi film, egyáltalán nem. De erre nem hiszem, hogy a nálam fiatalabbak kíváncsiak. 🙂

    • “nem értettem meg, hogy nem lehet valaki annyira tisztában az érzéseivel, a világgal, úgy egyáltalán, mint ő” – ó, jaj. :(. Vajon nőben is ilyen sok hasonló karakter van, netán csak mi, csajok nézünk össze ilyenkor, hogy hijjjnye, de sok ilyen van…!

    • “Ja, és – hiszek a szerelemben. Ó, nem olyan, nem olyan, mint egy nyálas hálivúdi film, egyáltalán nem.”
      én is, és egyetértek. sőt megkockáztatom a szerelem nem egyféle, a tartalma és a mélysége sem. bennem egy komplett definíciós evolúció zajlott le az elmúlt 30 év során és épp mostanában ölt teljesen új formát a tartalma, olyat, amit eddig soha nem gondoltam volna, sőt idegesített, ha valaki ilyesmikkel izélgetett. szóval még az is lehet, hogy A Valódi Szerelem is nagyonsokféle.

      • És de jó!!! Akkor már bittosan én is tudok szerelmes lenni, merhogy én pl irtózok ettől az eszement megőrüléstől, de nem vagyok szeretés nélküli. Hát miért nem lehet a szerelem sokféle? Pl olyan, amilyen én vagyok és ahogy én ragaszkodok és tisztelek és mérlegelve szeretek? Olyan októberi fénnyel izzasztó július helyett. És mindig nagyon örülök, hogy én így. Azt a másikat nem is tudnám kezelni, viselni, ezért ezt az énfélémet jobb híján barátságnak nevezem. Merthogy mindenki azt mondja, a szerelem nem ilyen.

  6. Az egész bejegyzés, de különösen utolsó bekezdés nagyon betalált.

    Bárcsak az én anyám, az én szüleim is így gondolkodtak volna.
    De nem. Nem volt bizalom, nem volt önbizalom sem – maradt a hazudozás (részemről), a bezárkózás (részükről).
    Az önbizalomról, illetve a hiányáról pedig annyit, hogy miután szisztematikusan le lett építve nálam, az első olyan fiú, aki egy kicsit is felfigyelt rám, már istenítve volt általam – jajj, mennyire örültem neki, hogy engem észrevett valaki. Azt hittem, hogy szerelmes vagyok, se nem láttam, se nem hallottam – hiszen végre, végre valaki adott egy kicsi morzsát abból, hogy látszom.
    Mennyi év ráment erre az életemből – megfejelve egy bántalmazó házassággal.
    Azt hiszem, hogy csak a szerencsének köszönhető, hogy nem lett rossz vége a dolognak.

    Azt gondolom, hogy a legjobb, amit tehetek az, hogy őszinte vagyok a saját lányommal. Elmondom neki a hibákat, amiket elkövettem, illetve amiket velem elkövettek a szüleim, hogy ne ismételjük meg őket. Csak remélni tudom, hogy sikerül.

    • “megfejelve egy bántalmazó házassággal.
      Azt hiszem, hogy csak a szerencsének köszönhető, hogy nem lett rossz vége a dolognak.”
      Úristen, szerinted mi lett volna a rossz vég?

      • Rossz vége lehetett volna többféleképpen is. Az egyik: szülök néhány gyereket a bántalmazónak, és egész életre elásom magam (és megnyomorítom a gyerekeket is) A másik: komoly tettlegesség történik … nem folytatom.
        A harmadik: ugyan elválunk, de nem sikerül magamra találnom, és folytatom a rossz kapcsolatokat.
        A bántalmazó házasság vége válás lett, és a következő házasságom már egyáltalán nem ilyen. Nagyon nagy munka van abban, hogy magamra találtam, és ezt a jelenlegi férjemnek is köszönhetem, akivel nincsenek homályos pontok – már sok-sok éve.

  7. “Már tudjuk: aki a kiszemelt férfiú egy mondatát dédelgeti hónapok óta, miközben a férfiú minden tette ellentmond ennek a mondatnak, esetleg nincsenek is tettei, mert eltűnt, azt a nőt nem szeretik, ellenben csúnyán át van verve. Féltjük, szánjuk őt. Nem hisz magában, csüng a pasin, érzelmi alamizsnákért leteríti a sárba dúsan varrott úri palástját.”

    Ugyanígy gondolkozom. Ugyanígy. És a létike – bocsánat, nem tudtam megállni – küld is persze fasza kis teszteket néha, hogy csak dumálok-e, vagy tudom tartani magamat. Hát, mit szépítsem, nem könnyű. Most már igazán jöhetne valami olyasmi is, ami nem teszt, hanem jó. Én készen állok, becsületatyaúristenemre, készen állok, és laza vagyok, mint a zatyaúristen..

  8. Nekem az anyám soha nem mondott ilyeneket. Sokkal praktikusabb módot talált arra, hogy figyelmeztessen párkapcsolatok veszélyeire: gyakorlati bemutatót tartott, ami sokkal hasznosabb volt, mintha papolt volna. Neki hála, örök életemre megtanultam a leckét, s továbbképzésemről pedig a barátnőim gondoskodtak. Mivel szeretem figyelni az embereket és elemző típus vagyok, valamint sokáig szolgáltam a körülöttem lévők számára lelki szemetesként, nekem tényleg sikerült az, hogy mások kárán tanuljak – így is kaptam pár horzsolást, de a súlyosabb sérülésektől, rossz választásoktól tényleg megóvtak mások rossz tapasztalatai.

    Ugyanakkor azt gondolom, a fiatalokat nem lehet megvédeni mindentől, hiába mondja el nekik az ember, mire figyeljenek, kikkel vigyázzanak, az az adott esetben, érzelmi-értelmi állapotban nem biztos, hogy segít. Ennek ellenére én is biztosan el fogom mondani, amit tudok, a keresztlányomnak meg a családban a fiataloknak, fiatalabb barátnőknek. Nem erőszakosan, észt osztva, nem okoskodva, kioktatóan, hanem egy-egy bizalmasabb, őszinte beszélgetésbe belefűzve, saját tapasztalatként, sztoriként, amiből aztán esetleg levonhatják a tanulságot, ha akarják.

  9. Sziasztok! Most először írok kommentet, de most muszáj, eddig bírtam a hallgatást 🙂 Az utolsó bekezdés nagyon szíven ütött. Ezt a bejegyzést is a kislányom délutáni alvása alatt olvasom és ahogy a végéhez értem valamiféle szívszorító érzés fogott el. Most kezd kisgyerek lenni, kibontakozni mint pici nő és ember. Ártatlanul és bizalommal van mindenki felé, ölel, ajándékoz, kacag. Én sosem lehettem ilyen, a szüleim borzasztó kapcsolata, a hagyományos nőiminta amit viselni kell nagyon korán elért. Esélyem sem volt elkerülni.
    Nagyon erősen megfogadtam hogy ha mást nem is de az utolsó bekezdésben leírtakat be tudom tartani, már nagyon sokat tettem azért hogy neki legalább ezeket a mintákat ne adjam tovább. Tudom, megvédeni úgysem fogom tudni de abban segíteni hogy önmagát szeresse, talán igen.

    • Szia! Az már nagyon sok! Én is mindig ezzel biztatom magam, ha ráparázok a szülőségre. Ha már neki tud sokkal jobb lenni, mint nekem volt, az is nagy lépés! Ez persze őt nem érdekli, ezért dobok még rá egy lapáttal, és olyan kíváncsi vagyok, milyen nő lesz a gyerekem.

  10. Az én tapasztalatom: ha valamibe egészen bele adtam magam, annak elég hamar megjött a böjtje is. Ezért úgy döntöttem, hogy mindent csak mértékletesen és akkor kisebbet huppanok. Nem éri meg kitörni a nyakamat egy szép piros almáért, inkább megvárom, amíg megérik és leesik. Az is lehet, hogy közben kiderül, hogy kukacos 🙂

  11. Esküszöm, téged olvasva az az érzésem, nincs egy normális pali a Földön. KO depresszió. Sajnos a helyzet az a szép szó, mind férfinél, mind nőnél ilyen helyzetekben mit sem ér. Legtöbbször a keserves valóság nyitja fel az érintett szemét, de van, hogy az se. Megint beválasztja a sárkányt, vagy sárkánynét. Mert a személyisége nem fejlődik, és hozzámegy böszme 2-höz, aztán megint válik, és jön böszme 3.

  12. Szerintem aki hiteles, annak elhisszük, amit mond, még akkor is, ha idősebb és mi tapasztalatlanok vagyunk. A hiteltelen, alkoholista, megnyomorodott, boldogtalan öregeknek miért higgyünk? Körülöttem például nem nagyon volt hiteles személy, aki eligazíthatott volna az érzelmi szükségleteim és tartalmas, kölcsönös kapcsolatok dolgában. Olyan, aki eredményesen gyakorolja is mindazt, amire tanítani próbál. De ettől még másnak lehetett ilyen.

    • Éppen erre jutottam én is. És az a helyzet, hogy egészen elárulva érzem magam, ahányszor arra gondolok, hogy tényleg nem volt ilyen körülöttem soha. Mintha valami játékszerként nőttem volna fel, amit csak úgy odadobtak felelőtlen, nagyranőtt gyerekeknek. Olyan ugyan akadt egy-kettő, aki hitelesnek tűnik a maga keretei között, de én nem azokban a keretekben gondolkodok…

  13. Anyám és apám jól viszonyultak érzelmi életemhez, bár számukra egyáltalán nem volt biztató (bizony megszenvedtem de nem bánom mert megtapasztaltam a szerelmet legalább, ha nem is élünk együtt.A férjemet is szeretem.)
    Érzem,nem könnyű szülőnek lenni akkor sem amikor” csak” bíznod kell a gyerekedben.

  14. Visszajelzés: jobban tudja az életedet, mint te | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s