a végtelen katalógus

Ötödik rész? Vagy új téma?

Kommentből csináltam posztot, bocsánat.

Hosszan lapozgatjuk a katalógust, nézzük az árakat, ujjunkat ajkunkra téve: mit válasszak? Mit akarok? Házhoz hozzák. A pénzemért. Minden van, minden színben, magasított derékkal, strasszal is.

Ez megint a vásárlói szempont, a maga Általános Szerződési Feltételeivel és asztalverésével. De az élet, a pártalálás és a szeretet nem ilyen.

Az egy fontos kérdés, hogy mit akarunk, általában. Az önismeret legfontosabb kérdése: mit akarok, valóban akarom? Két héttel, két évvel, húsz évvel később is akarom, vagy csak úgy maradtam, és akkor már csak az előző akarásom terjed ki a mára? Vagy azért akarom, mert a másik ezt várja, és én nem akarom, hogy csalódjon? Vagy mert a szerep ezt várja, és én csak a szerepet követem, el akarom kerülni a kudarcot, a rossz érzést, hogy nem feleltem meg neki? Egy anya ilyet nem csinál? Vagy mert ha nem akarok valamit rövid távon, akkor majd ez veszélyezteti a hosszú távú érdekeimet? Egyszer nem fuvaroztam el a plázába, vagy épp egyáltalán nem akarom fuvarozni, és örökké egy lehetetlen, önző alaknak tart majd? Ezért nyelek, és fuvarozok és anyázok?

Vagy mondjuk — és ez a szeretős posztok alatt konkrétan felmerült — napi igénye a társadnak, hogy esemes, e-mail, cset, “elindultam a munkahelyemről, anyámhoz beugrok, most ebédeltem, puszi” szinten, vagy napi többszöri szerelméről való biztosítás. Ami, szigorúan szerintem, két hónap alatt kiüresíti az összes szerelmes formulát. Ekkor mi van? Mi van, ha ez neki sok, bosszantó, terhes? Azt gondolod, nem szeret, nem vagy fontos neki? Gyermekké lettél, csüggsz a reakcióin? Azt gondolod, hogy mások fontosabbak? (Meglehet. S ha eleinte nem is úgy volt, ezzel az elvárással jó úton halad a kapcsolat efelé.)

Mit akarunk egy kölcsönös viszonyban: egy párkapcsolattól, egy helyzettől? Mit akarunk egy randin, egy ágyjelenetben, mi esne jól? Mit érzünk ismerősnek, biztonságosnak, mi az igényünk? Mitől tudnánk igazán elégedettek lenni?

Meg lehet ezt kérdezni nagyban, általában, és helyzetenként is, és én meg is szoktam. Ködben, hazafelé biciklizve. (Ma süt a nap.)

Magamat mindig megkérdezem, és újabban a másikat is, ne az legyen, hogy azért találkozunk, mert már megbeszéltük, ha pl. még sincs kedve, vagy nem olyan korán, vagy nem oda. Ne legyen már megfelelésből. Figyelem magam, hogyan érint a válasza.

Ó, nem agyalás ez — ez a tudatosság. Ha bárki azt hinné, hogy ő önkéntelen és szívből jön és szenvedélyes, akkor legyen tisztában azzal, hogy slágerszövegek, filmvégek és önsorsrontó minták buzognak fel belőle oly spontánul. Ezek a nagy vallomások, hirtelen esemesek, vagy éppen a sírások, hisztik, dührohamok, egymás rutinos basztatása (mert hát szerelmesek vagyunk, meg szenvedélyesek!), ezek a dacok ősemberi erejű, de elrontott működések. Baromira gyerekesek. És hát olyan is az élet, a kapcsolat: szemforgatós-sóhajtós, sitcomba illő, irritáló, lélek-kievő, fárasztó.

Igen, vonzó az, aki így, rárontósan létezik, mert olyan elemi, de ijesztő is. És igen, lefojtottnak és agyalósnak tűnik az, aki hátrébb lép, kérdést tesz fel, figyel, tudja: nem gondolatolvasó a másik, nagyon félre lehet egymást érteni azon az alapon, hogy “ebből tudnia kell, hogy”, “láthatta rajtam, hogy nem örülök”. Olyan az agyalós fajta, mint aki járt négy félévet pszichológiára, de abbahagyta.

Aki nem engedi meg magának az önző követelőzést, hisztit, elvárásosdit, azzal biztosabb, kiegyensúlyozottabb a kapcsolat. Attól nem kell tartani úgy, ahogy néha szerelmesek is, házasfelek szoktak a másiktól. Van, akinek ez könnyen, intelligenciájából vagy érzéseiből fakadóan jól megy, másoknak figyelniük kell erre, beletanulniuk.

Miért is csinálja ezt az agyalást az agyalós? Mert van neki agya. Mert ember.

Mert látja a másikat, nem csak önmagát.

Nem könnyű megkérdezni valakit csütörtök este, hogy akkor péntek reggel tényleg-e (nem ügyrendi találkozásról van szó, viszont nem is egyértelmű szenvedélyről). Rugalmasnak kell hozzá lenni, és magabiztosnak. Olyannak, aki nem sírdogál, ha változik a program. Megkérdeztem, van-e még kedve, mert gyanítottam, hogy ezt inkább én akarom. Az se baj, csak akkor, ha a másik nem akarja.

Itt néhány kommentelő úgy fogalmazott a “leállunk-e nős férfival” témában, mint ha egy végtelen és csodálatos kínálatú katalógusból lehetne szabadon válogatni, döntésekkel és helyesen (morálisan). Független férfiak közül, csakis. Mit akar a nő? Sorolja mindegyik, mi mindent.

Szerintem egyébként a független, partnert kereső férfiak gázosak, mert folyton jár a szemük, akarnak valamit, igyekeznek, látszatot mutatnak, páváskodnak, “csajoznak”, “ismerkednek”, “hiányuk van”. És néha éppen a házasságban élős gyanútlanság és elégedettség (“nekem már nem téma a szerelem”), vagy pont a férji kétségbeesés tesz valakit oly vonzóvá. Szerintem ezt is megírtam már, nekem az összes szeretős történetemben visszatért ez: a döbbenet, hogy nem hitte volna, az akarás-rástartolás hiánya, ahogy egyszer csak rájöttünk, hogy ez már az, és az őszinteség. (Most majd jön az, hogy hogy alakul ez ki, minek kell beszélgetni egyáltalán férjekkel. Hát mert emberek vagyunk, és benne élünk a világban. Volt idő, hogy én is azt gondoltam: ha a partnerem nem jár sehova, nincs inger, kísértés, az majd megóvja a kapcsolatot. Szégyellem.)

Back to the topic. Hogy mit akarunk, az nem lehet független attól, hogy a másik mit akar. Mi az előzmény, milyen a kapcsolatunk. Érett, nem követelőző, nem önző, szeretni tudó ember nem a vakvilágba akar valamit, nem magának akar, nem ideálisat akar. Se a kapcsolat jellegét, formáját tekintve, se egy randin, se az ágyban. Ahhoz képest akarja, akarhatja csak, amit a másik akar, vagy amire képes, a többi erőszak. Ha tudom, hogy neki az nehéz vagy fájdalmas volna (négy menet, elválni, családi összejövetelen jópofizni, éjjel odaugrani hozzám, anális szex, bármi), akkor én azt nem akarhatom. Mármint ha szeretem őt, nem a vágyaim eszköze, és ha hiszek az önkéntességben és kölcsönösségben. Nem vágyhatom arra, hogy a partnerem vékony és magas legyen, ha köpcös. Ha arra vágyom, akkor már nem ő az én partnerem.

Folyton a saját igényeinket hangsúlyozni, elvárásokra rendezni be a viselkedésünket — ez sok konfliktust tartogat, és a másikat defenzívába szorítja, ellenséggé teszi. A basztatós partner, akinek semmi se jó, folyton arról beszél, neki mi kéne, miért nem kapja meg, a múltkor se kapta meg, mert a másik nem figyel, önző…

A másik ellenében, ráerőltetve akarni valamit, harcolni “érte”, az meg színtiszta önzés, csikarás. Sokan hiszik, hogy a szerelem vagy a házasság nevében szabad ilyeneket is, de én nem tartozom közéjük.

Hiába akarok (tudnám vele elképzelni) szexet attól, aki velem nem akar. Hiába rángatnám múzeumba, aki inkább úszna. És hiába tartom magam mellett zsarolással, kötelességre hivatkozással azt, aki menne. Maradni fog, bele is beszélhetem, hogy ez így helyes, de boldog nem lesz. A szerelem igazsága mindent elvakít, mert az az élet lényege és legjobb önmagunk. A többi robot és pótcselekvés, amit persze lehet enyhíteni vagy kellemesen megélni.

Szerelem, egyedüllét, kötött-bejáratott kapcsolat, ez a jóságsorrend.

Szóval nincs általános szexvágy (vagyis van, de akkor eszköz a másik), és baszhatom a múzeumomat, mert a másikkal együtt kell kitalálnom, mit akarok. Ha szeretem, ha fontos. Ezt jelenti a szeretni tudás. Ritka, aki méltó rá.

27 thoughts on “a végtelen katalógus

  1. “Ha tudom, hogy neki az nehéz vagy fájdalmas volna (négy menet, elválni, családi összejövetelen jópofizni, éjjel odaugrani hozzám, anális szex, bármi), akkor én azt nem akarhatom. Mármint ha szeretem őt, nem a vágyaim eszköze, és ha hiszek az önkéntességben és kölcsönösségben.”
    Nekem egy bajom van, mint szerető, és az nem az, hogy nem válik el, hanem az, hogy a feleség nem tudja, hogy hazudnak neki. Hogy így ő nem tud informált döntést hozni arról, hogy akar-e ezzel a pasassal együtt lenni egyáltalán. Meg az, hogy a férjnek is rossz, látszik rajta, hogy néha megtámadja a lelkiismeretfurdalás, hogy nem ezt ígérte annó. Viszont újratárgyalni sajnos nem lehet, a feleség már az elméleti felvetésre is úgy reagált, hogy akkor ő lelép a gyerekekkel együtt és pá, a gyerekeket pedig nem szeretné a férj sem elveszteni. Jónak ettől még továbbra sem tartom, csak inkább sakk-matt helyzetnek. Én is úgy gondolom, hogy minden kapcsolat a saját pályáját futja, ha hagyják, és az egyik független a másiktól. Nem tőlem, mint szeretőtől megy szét a másik kapcsolat, ahogy a másik kapcsolattól sem megy szét a mienk, azt önállóan kell szétbombáznunk, ha szét “akarjuk”. Ugyanígy az én többi kapcsolatom is független ettől. De az őszinteség hiánya, a hazudás és titkolózás, mint életstílus… ez rettenetes nehéz, még nézni is. 😦

  2. ez a poszt tetszik a legjobban a sorozatból. A többi is jó – provokálnak, de több irányba és önreflexíven, ezért (is) érdekesek az azokra reagáló kommentek is. Valamiért újra meg újra regényalakokat idéz fel bennem, főleg az Anna Kareninából és A lét elviselhetetlen könnyűségéből.

  3. ‘Ritka, aki méltó rá.’

    Tételmondat, és legnagyobb felismeréseim egyik az idén. Hogy az eddig említésre méltó öt-hatból mindössze kettő volt. Egyébként magammal (is) voltam méltatlan. Is.

        • én is, egy elég speciális helyzetben (ami házasfelektől mentes, de attól még a szocializálódás és a nemi szerepek különbségei meg az egyéni érzelmi gubancok eléggé bonyolulttá teszik) Számomra az a radikálisan új, hogy a saját érzelmeim teljes átélése mellett is tudom mérlegelni, mit akarok és mit nem, mire mit lépjek egy adott szituban, és főleg figyeljek arra, h ne tegyek semmi olyasmit, amit csak azért tennék, mert valamiféle viszonzást vagy elismerést várnék érte (a praktikus baráti alkudozással nincs gond, az olyasmikkel, h elviszlek kocsival bevásárolni, ha utána segítesz a szelektív hulladékokat cipelni-szortírozni)

          • Értem amiről beszélsz, legalábbis amit az érzelmek mellett megmaradt mérlegelési képességről írsz. Megtapasztaltam nemrégiben, és nagyon újszerű volt, hogy nem várok viszonzást, nem azért teszem és az is, hogy nem figyelek arra hogy megfeleljek az elvárásoknak. Elég volt magamat adnom. Felszabadító.

  4. felmerült bennem, mert nagyjából egy évvel ezelőtt lett világos a fejemben, hogy nem, nem a gyerek miatt megy, vagy marad az ember. a gyerek egy idő után (hat gyerek meg… pláne) furcsa kifogássá válhat, el lehet bújni mögé, meg a millió teendő és probléma mögé, aminek nyoma se lenne, ha nem lennének, ergo nem az én valódi porblémáim. jóllehet mindennaposak, és praktikusan meg is kell oldani őket.) szóval nem a gyerek. szeretős helyzetben sem. csak ahoz kell valahonnan erőt összevakarni, hogy az ember(lánya, fia) szembenézzen a meztelen valósággal. azzal, hogy mit érez. mit szeretne. mik a lehetőségei. (aztán meg jön a valóság, a bíróság, a rendőrség, csak akkor, ha vér is folyik, de az már egy másik sztori)

    • A gyerek tényleg felelősség. A gyeereknek tényleg trauma a válás. Az a kérdés, melyik a nagyobb trauma. Mindig bírom, amikor szerető-témában reflexesen úgy vélik/azt suhgallóan fogalmaznak a kommentelők, hogy itt van két ember, aki annyira szereti egymást, össze is házasodtak, gyerekük lett, szépen gyarapodtak, és erre tessék, derült égből… Persze vannak problémák, de hol nincsenek. Problémás ismerős házaspárok (nyilvánosság elé szánt valóságverzióinak) számbavétele, összehasonlításképp: Géza formaegymániás, Lajos külföldön dolgozik, Teri egy kicsit meghízott, Jutka meg sajnos megcsalta Bécit, aki iszik, na de ilyen az élet, mégis kitartottak egymás mellett).

  5. “agy napi többszöri szerelméről való biztosítás. Ami, szigorúan szerintem, két hónap alatt kiüresíti az összes szerelmes formulát. Ekkor mi van? Mi van, ha ez neki sok, bosszantó, terhes? Azt gondolod, nem szeret, nem vagy fontos neki? Gyermekké lettél, csüggsz a reakcióin? Azt gondolod, hogy mások fontosabbak? (Meglehet. S ha eleinte nem is úgy volt, ezzel az elvárással jó úton halad a kapcsolat efelé.)”

    páááfff, na, ez jól fejbecsapott. azt hiszem, mostanság kezdtem egy kissé elmenni ebbe az irányba, és marhára nem tetszem magamnak így, fárasztó kezdek lenni, és most nagyon jól jött, hogy olvastam ezt, legalább ha jól odamondanak, és igazából magamban felismerem (nem úgy, hogy nyenyenye, fáj az igazság), akkor komolyan el tudok gondolkozni. akkor nem írok le olyat, hogy nemisúgyvan, és megmagyarázom, és önigazolás stb. akkor írom valamire, hogy nemisúgyvan, ha tényleg úgy érzem 🙂 na mindegy, ez zárójel volt, a lényeg, hogy nagyon de nagyon tetszett ez az egész sorozat, olvasnám bármeddig, és ezt a pár sort meg külön is köszönöm, én igazán sose voltam ilyen, de mostanában egy kicsit lettem, és ez, hogy most külön felhívták rá a tisztelt figyelmemet :), talán visszabillent. már azért is, mert külkönben ezt az egész nap forródrótos holvagy mitcsinálsz smsezgetést, napi hat mi volt az ebéd, mekkorát szartam telefonokkal operáló párokat egy kissé lenéztem, kiröhögtem, és cszomorúnak is tartottam, hogy amúgy ez kit érdekel? ettől érzik emberek, hogy ez egy kapcsolat? attól,iszonyú póáz ez, és mitől lenne az emberben szenvedély valaki iránt, aki óránként felhívja, mert csak? meg azt se értettem sose, hogy mi a fenéről lehet ennyit beszélni,ami nem ér rá addig, amíg találkoznak, ha egyszer együtt élnek? ez az egész nekem mindig kínai volt. de valóban egy kicsit gyerekes, reakcióncsüngő, deugyeszeretsz lettem manapság, amikor amúgyis eléggé ingadozik a hangulatom, ettől egyébként teljesen függetlenül, és azt hiszem, kezdek idegesítő lenni. úgyhogy köszönöm, na 🙂

    • Nehéz néha megtalálni az egyensúlyt aközött a csüggés között, amiről itt írtok, meg aközött, hogy azon szükségletünket mégiscsak valahogy közölni tudjuk, hogy több megerősítésre van perpillanat esetleg szükségünk.

      • Az a kérdés, látod-e a másikat, ő mit szeretne, neki mi sok, vagy csak a saját igényedet. Akinek nem elég a megerősítés, aki azon agyal, vajon (újra) van-e szex “odaát” (igen, van, lett, mindig szinte, kár is megkérdezni), az hatalomfosztott helyzetben van, örökké fél, örökké hiánya van. Valószínűleg nem is szeretik eléggé. Akit nem is_lehet_ eléggé szeretni, mindig szomjas, az magával van elakadva. Én már nem bízom a világra, aktuális kapcsolataimra a szeretés fő részét.

        • Ez szerintem nem ennyire egyszerű. Illetve nekem azóta lett kicsit árnyaltabb, mióta belevágtunk a nyitottba. Azóta többször kellett már saját bizonytalanságainkkal szembenéznünk, és van, hogy az elején erősebben kell szorítanunk egymás kezét, csak, h érezze a másik.

          • nem kifejezetten úgy érvényes ez rám, ahogy ide van írva, tehát én nem vagyok szerető, meg semmi ilyesmi, csak az a pár sor, az tökre aktuális tud lenni szerintem akármilyen kapcsolatban. attól merült fel, hogy olyan élesen volt odaírva. de ez egyébként feleségre és szeretőre egyaránt érvényes lehet. sőt. ez a fajta telefonos póráz talán inkább a feleségekre, mert a szerető nem teheti meg, hogy naponta hússzor telefonál. alapból, nem is telefonálhat, csak őt hívhatják fel. mármint egy ilyen klasszikus történetben. arra is rá lehet függeni amúgy, abból is könnyen, sőt könnyebben lesz telefonlesés, reakciófigyelés, egész nap elérhetőség. ezért is gondolom, hogy simán mindkettőre lehet érvényes. még akár egyszerre is 🙂 és én nem akarok ilyen lenni, mint ahogy pont tudom, és mindig is tudtam, hogyan kell nem ilyennek lenni, nekem is lételemem a békéhagyás, az, hogy nem kérdés, hogy van más programom is, nagy szerelem mellett is, barátaim, és el is várom, hogy senki ne lepődjön meg, ha egyedül jelenek meg valahol, nem vagyunk összekötve (igen, még ez is szokatlan csomó embernek), és azt is, hogy azt kérdezzék, hogy hogy vagy, és nem azt hogy hogy vagytok.
            azt mondják már a legjobb barátnőmre is a rokonai,hogy milyen szépen “révbe ért” és megállapodott”. kihullik a hajunk tőlük. huszonhat éves. hányok a helyeslő mosolytól, ami ha negyvenévesen mást akar, ítélő grimaszba fordul majd.

    • hú, ez tele lett hibával…na de azért remélem, nyomokban értelmes.
      annyira tetszik, ahogy arról írsz, hogy kurvára nem az intézményesülés meg az ikeába járás tesz naggyá egy szerelmet…de tényleg teljesen agyamrament a saját hangulatom, valamelyik nap az ikeában voltunk, én meg elbőgtem magam, hogy de mi nem leszünk ugye olyanok, mint azok a borzasztó párok az ikeában. elég ciki voltam.
      meg ezek a visszatérések, meg öntagadások, az egész amit írtál ezekről, a feleséekről meg az egészről, annyira odavert, húsbavágó volt, olyan szívesen olvasnám még.
      ugyanakkor az igaz, hogy valóban könnyen lehet az ugyanígy gyerekes, reakcióncsüngő szeretők önigazolása, csak mert végre valaki velük elfogult (én is, telejsen) ezért is tök jó, hogy van benne egy csomó elgondolkodtató rész magáról a csüngésről, a tulajdonlásról.
      nincs rajta tulajdoni lap, ez tetszett nagyon, én olyan sokat mondtam ezt, mikor emberek csodálkoznak, hogy engem nem zavar, hogy a csávóm más nőkkel beszélget vagy bulizik vagy bármi. én úgy fogalmaztam, hogya nem hugyoztam körbe, és mindig fel is háborodtam, ha megkérdezték…annyira álszwent az egész, és mégis annyira természetes, ez vesz minket mindenhonnan körbe, ez a szemlélet, hogy ez teljesen normális. meg az az általános gondolatkör, amit amúgy elképesztőnek tartok, hogy emberek komolyan hiszik, hogy biztos rendben az egyetemen pont élete nagy szerelmét találja meg, és akkor pont házasságh és hitel, és pont ezt nevezzük szerelemnek. egy barátnőmmel gyakran beszéltünk róla, hogy ennél a relatíve újkeletű, a szerelmi házasságot kötelezőnek vevő, ezt elváró, látszólag ez alapján szerveződő társadalomnál még a régen bevett nyílt érdek- vagy elrendezett házasság is őszintébb volt, mármint nem egyenként, hanem mint társadalmi jelenség, mert ott legalább nem volt a sok egyéb mellett még az is elvárva, hogy szeressétek is egymást, és nem volt ez az egész előadás az érzelmekről.

      • Az is húsba vág, hogy szeretjük magunkat jobbnak érezni az akármilyen szexszel meg a parfümmel. Az nekem is. Én iszonyú önkritikus voltam, főleg az első részben, azért nem értem a butuska reakciókat.

        (Csajok, ne vetítsünk, fogalmazok most egyszerűen: ha nem akarod megérteni, ha irritál, ha moralizálni kezdesz, ha olvastál már ezen a blogon, és mégis meg vagy döbbenve, ha eleve az ítélkezési ürügyet keresni jössz, akkor te nem olvastad a klasszikus regényeket, és ostoba vagy, szemszögváltásra, klisékibontásra képzelen. Beléd kár ez a blog, ha most megennél egy kiló gesztenyés szaloncukrot, annak is több haszna lenne. Én mindent támadok, ami szépnek tűnik, de kiüresedett, halott, lehúzó. És szerintem a konzervatívok nem csak életidegenek, hanem buták, műveltséghiányosak is.)

        Mink is jártunk ikeában, még az egésznek a hajnalán, szexi volt. Az ikea jelkép, ahogy a kertváros is, meg a garzon is, a kockaház is. IKEA-lélek, kertváros-lélek, garzon-lélek, kockaház-lélek, remélem, ez egyértelmű.

        • jaj! persze, hogy kurvára tökéletesen egyértelmű! és nagyon jó jelkép, ami azt illeti, mi is használtuk régen a barátnőmmel, sőt most is, és tőled olvasni olyan volt ugyanezt, mint amikor megtaláltuk a modorosblogot, és megláttuk hirtelen, hogy nem vagyunk egyedül a világban 🙂
          a saját nyűgös, mindenensírós hangulatomat próbáltam kiröhögni, és amikor az ikeában voltunk, annyira pöccintésre elsírom magam lelkiállapotban voltam, hogy spontán kiakadtam azon, hogy jaj, én nem akarok olyan lenni. meg pont akkor olvastam ezeket, és megérintett.

    • Nem tudom, ebben a folyamatban hol
      1. szakasz: árad, dől az érzelem, a vallomás, magas a kontaktusigény.
      2. szakasz: ez szokássá válik.
      3. szakasz: már elvárássá is, és az egyik fél
      Én nagyon-nagyon sokat kaptam ebből, és nem volt sok. Úgy se, hogy belőlem nem mindig dőlt.

      De a békénhagyás nekem alapelv volt. Hogy legyenek szünetek. Hogy nem mindig tudom felvenni, és nem lesem a telefont. Ő meg biztosan nem, ne írjon, ne cseteljen velem otthonról, hétvégén se, és nem megyünk olyan helyre, ahol kínos lehetek. Az volt a furcsa, hogy erre nekem kellett őt figyelmeztetnem.

      • vajon meddig működhet így? hogy mindkét félnek elég jó, és pont jó ebben az örökös sóvárósban? vannak rá szabályok? vagy két ember van és a saját története, és tök egyedi mindig?

        • szerintem minden egyedi, de vannak bizonyos sémák, amik variálódnak. Hajlamosak vagyunk a szerelmet bizonyos módon felfogni, és megélni, készpénznek venni, hogy a másik is ugyanerre vágyik vagy az a normális, ha erre vágyik. Nem voltam még soha ilyen kapcsolatban, viszont voltam távkapcsolatban. Nem az örökös sóvárgásról szólt, amíg távkapcsolat volt, hanem afféle “arany sziget” volt – hét közben munka, intéznivalók, rutin vagy hajtás, hétvégén meg a külvilágot a sok unalmas elvárásaival és fontoskodásaival együtt kizáró ünnep, örök nyaralás. Ilyesmi is lehet szeretőnek lenni. Mint az Aranyember a Senki Szigetén, csak úgy, hogy Noémi se lakik ott állandóan és nincs Tímea sem… Nem biztos, hogy egy ilyen kapcsolat a “való világban”,is működőképes lesz, állandó együttélésre is alkalmas (nálam sem működött, mikor megpróbáltuk), de nem bánom, nem azért volt jó, amíg jó volt, mert abban reménykedtem, , hogy ebből afféle “normális” kapcsolat lesz. Most már nem vágyom erre a típusú dologra, mert egyre inkább azon vagyok, hogy a hétköznapjaimban és a “külső” életemben is minél több örömet találjak és minél inkább önmagamat adjam, de amíg ez nem ment, jobb volt így. Most ott tartok, hogy számomra az ideális felállás az, ha félórányira lakunk egymástól, külön lakásban, lehetőleg más családtagok nélkül, bár ez nem elvi feltétel a jövőre nézve.

          • Pontosan így van, tud lenni. De csak akkor, ha nincs ordító önhiánya a résztvevőknek. Amit a “szeressen már valaki” műsor, milyen vagyok a tükrödben, ugye jó vagyok, az agyonesemes, mikor jössz, miért nem hívtál tölt ki, szerelemnek csúfolva.

            • igen, ez alap hozzá. Meg az is, hogy egyik fél se áltassa, hitegesse a másikat, ne ígerjen olyasmiket, amiket nem tud teljesíteni, ne hagyja direkt, hogy a másik álomvárat építsen fel magának köréje, ne várjon el többet, mint amit ő adni képes, ne használja ki a másikat se anyagilag, se érzelmileg.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s