Az van, hogy nagyon szeretjük magunkat erkölcsösnek és jónak hinni. Közben megvan a véleményünk másokról, akiknek teljesen más a helyzetük. A levegőbe, elsőre, reflexből baromira szoktuk tudni, mi a baj és kinek mit kellene tennie.

Honnan vannak ezek a biztos vélemények? Szegény sorsú családokról? Prostituáltakról? Bántalmazott nőkről? Másokról, mindig másokról? Mindig azzal a biztonsággal: én nem vagyok, lehetek olyan, mint ő!

Sokszor hallottunk már például a családon belüli erőszakról, a tévé és az újságok kedvelik a témát, amíg ilyen egzotikus, az olvasóétól oly távoli helyzetként lehet tálalni, hogy vannak nők, akiket vernek, éheztetnek. Szörnyű! Mint jóérzésű nők, elítéljük mindezt. Az a szegény nő! Rokonszenvezünk vele.

Elképzeljük őt. Ül egy sarokban, sír. Zörren az ajtó, összerezzen. Férje elé teszi a vacsorát. Finomat főzött, surrannak a léptei. De akkor elbődül az a barom, mert sótlan a leves. És az asszony kap aznap is. Mindene sajog, amikor elcsitul a dúvad, bevonszolja a gyerekszobába a kék-zöld testét, betakargatja a felnyüszítő kicsit.

Szegény!

Aztán valahogy megtudjuk, hogy azért veri a férje, mert szeretője van. Hát akkor ne csodálkozzon!

Vagy a másikról, hogy felajánlottak neki egy üresen álló lakást a hetedikben, de ő nem megy. Nem akar. Ő… ööö… ő igen nagy jólétben élt eddig, és nem tudja elképzelni a párizsis kenyér, konvektoros fűtés, lichthofra néző ablak életmódot. Mi a háromszobás budai társasházi lakásból meg szeretnénk neki mondani, hogy csak legyen fontosabb a biztonsága, hát hogy gondolja? Aztán elmegy mégis, de nem oda, és három hónap múlva vissza.

És mi, laikus segítői, drukkerei meg vagyunk bántva. Visszament? Akkor biztos jó neki. Nem ismerjük azokat a kényszereket, az örökké két rossz közüli választásokat, és nem értjük, hogy ő, mert már itt tart, rendre miért a rosszabbikat választja.

Vagy előkerül a férj, és elmeséli azt, amit a nő nem mesélt el, hogy teljes legyen a kép: a nő minden este szapulja őt, veszekedést provokál. Mi is meglátogatjuk, látjuk, amint hazaér a rettegett férj. Csöndes, gondos, aktatáskás! De hát ez nem olyan! És a nő sem a sarokban retteg. Ja, akkor érthető! Az a szegény ember, talán igaztalanul vádolják?

Vannak, ugye, akik szerint a probléma nem létezik, csak nyavalygás, a nők fantazmagóriája, és igazából ők nyomják el a férfiakat. És van ez a jóindulatú csoport, amely olvas, figyel, és kialakulnak az elképzelései arról, cikkekből, filmekből, Egy ágyban az ellenséggel meg ilyenek, hogy milyen a bántalmazó és milyen a bántalmazott. Aztán csalódott: neki fekete-fehér történetet kell, az illene az értékrendjébe. Ha nem teljesíted be kétdimenziós várakozásaimat, akkor nem sajnállak.

Milyen rövid volt Zsanett szoknyája is. Változtat ez bármit azon, hogy senkit nem szabad bántani? Feljogosít-e bárkit is a folytatólagos, életvitelszerű erőszakoskodásra, hogy az asszony, tegyük fel, “idegesítő”, iszik, hűtlen?

Gyakorlott segítőként is belecsúszunk ebbe. Fontos, hogy megértsük: nem azért nem szabad verni, megalázni, érzelmileg kínozni a nőket, mert ők olyan hablelkűek. Ha én a svábhegyi otthonomban türelmetlen és rendetlen vagyok, mert az vagyok, akkor az elgyengített, porrá zúzott, vergődő nők milyenek legyenek? Ők is sokfélék eredetileg is, nem feltétlenül választanánk a barátnőinknek őket, de a durva hímsovinizmus és a bántalmazás hihetetlenül dezintegrál: depresszió, az önbecsülés hiánya, tehetetlenség, gyerekbántalmazás a végeredmény. Miközben mindenki, aki ezt nem élte át, azt várja tőle, hogy csak bírja, szépen, erős lélekkel, a gyerekeit védve. Hát nem bírja.

Ugyanígy: a szegényeknek nem azért jár munka, lakhatás, meleg étel, járda, mert ők annyira szorgalmasak, becsületesek, és ennél fogva megérdemelnék, hogy kapjanak esélyt. Azért jár nekik mindez, azaz járna egy valódi jogállamban, mert emberek.

És nem csak a becsületes, tévedésből bevitt polgárokat nem szabad megverni a rendőrségen, hanem senkit. Ha senkit nem szabad, engem se fognak. A tetovált visszaesőt sem szabad. Ez volna a jogállam, ez volna a mindenkire vonatkozó méltóság.

Mi meg árnyaljuk már egy kicsit a képet, és ne csak a tökéletes áldozatokkal rokonszenvezzünk. Sokféle ember van, ne a saját sztereotípiáinkra figyeljünk, hanem rájuk, hogy mit mesélnének, mit szeretnének.

Miért ilyen nagy az ingerünk, hogy azt bántsuk, akinek már amúgy is nehéz? Az, hogy nehéz, hogyan lesz bizonyítéka annak, hogy megérdemli?

Egészen különböző szinteken űzik ezt a sportot.

Klárika nem a jómódú, Audival járó, kétgyerekes idill telekszomszédot fogja véleményezni, vagy őt másért. Dühe a nyomorgó, mániás depresszióval küzdő egyedülálló anyát illeti. Szedje már össze magát!  Hát hogy lehet így bánni egy gyerekkel? Nem csoda, hogy otthagyták!

A szülői közösség a napközis tanárt, ezt a kínlódó pályakezdőt hosszas morgás, aláírásgyűjtés után leváltatja. A szülői értekezletre már eldőlt az ügy, mégis gonoszul anekdotáznak a botlásairól negyedórán át. Még azt se tudta, hogy Bogi kettőkor megy csellózni, Dóri viszont háromkor karatéra! Bátorkodom megjegyezni, hogy nem olyan könnyű ám ezt a sok mindent fejben tartani. Ő baja, mondja egy hatéves kislány hangsúlyával Orsi anyukája.

A Népszabadság újságírója az elfajuló szomszédi viszályokról ír. Empatikusan halad a társasházi történet: egyszer szólt valamiért az asszony, talán hogy a vendégek ne hamuzzanak már az udvarra, erre az addig kedélyes vállalkozó igencsak aránytalanul reagált: zenét bömböltetett éjjel, a küszöbükre szart, végül áramot vezetett a kilincsbe. Jogtudatos hősünk viseli az elviselhetetlent, aztán először a lakóközösségen belül, majd az önkormányzatnál tesz bejelentést, kétségbeesésében a rendőrségen is próbálkozik. Amíg vér nem folyik… — tárják szét a kezüket a rendőrök. Hirtelen fordul a cikk: stresszes mindennapjainkban előfordul, hogy apró ügyeket egészen a bíróságig visznek a frusztrált emberek.

Was?

Vélt vagy valós sérelmek, mondják. Mi az a vélt sérelem? Amit én, aki nem éltem át, bagatellnek tartok? Amit kényelmetlen lenne tudomásul vennem? Ami talán állásfoglalásra kényszerítene?

Ha olyan rossz neki, miért nem hagyja el? — kérdezik a megalázott nőkről is. Ön, kedves kérdező, méltányosnak tartaná, ha a másik érzéketlensége, agressziója miatt el kellene hagynia megszokott otthonát? Dalolva menne a híd alá? De ha annyira rossz neki! És azt tudja-e, hogy a konfrontálódás, a menekülés idején fajul el legjobban a bántalmazás, ekkor történnek a gyilkosságok is? A gyerekelhelyezésnél is tudnak ám kellemetlenek lenni a feldühödött férjek. Miért nem azt tetszik kérdezni: hogy tehet ilyet az az ember, miért nem szigorúbbak a törvények, miért nem szereznek még ezeknek sem érvényt?!

Miért vesszük adottnak, hogy vannak rossz és erőszakos emberek, hogy történnek bajok, de ezt másoknak el kell viselniük, úgy, hogy a felháborodásukkal, méltatlankodásukkal meg ne zavarják a mi illúzióinkat?

Hiába van elsőbbséged a zebrán, előbb meg kell győződnöd róla, hogy megadják-e!

Mit mond bennünk a kamasz? A kamasz, akinek igaza van? Győződjön a hóhér. Adja meg az elsőbbséget!

Az élet fontosabb, mint az igazság!

Nagy tévedés. Az apró hazugságok gyilkolnak.

Ezt nem lehet kierőszakolni!

Ki erőszakol mit?

És lám, működik: ha a szemébe nézek és lelépek, lassít. Egyre ritkább a necces helyzet. Mert én nem akarok meghalni, de ő sem akar börtönbe kerülni, az tuti.

Miért csinálják? Mitől félnek? Miért lépnek vissza az állami nyugdíjrendszerbe?

A szociálpszichológia magyarázata a bűnbakképzés: felruházok egy csoportot mindenféle negatívummal, felelőssé kiáltom ki őket a gondjaikért, aztán élesen elhatárolom magam tőlük, így teremtve meg a biztonságot, hogy én nem kerülök bajba sosem.

Az erősebb mellé állni, meghunyászkodni mindig is elemi érdekünk volt, a túlélés záloga, mondaná az evolúciós pszichológia. A magányos különcöket felfalták a tigrisek. De hát emberek, nem vadak vagyunk! Március tizenötödikét ünneplünk! Mártírokra emlékezünk! A mese is arról szól, aki nem félt kimondani: meztelen a király!

A mindennapokban rettegünk a konfliktustól. Csak nyugalom legyen. Csak a világképünk, hogy az élet szép sima, ha nem borzolják meg idegbetegek, ne sérüljön…