A fiam benyomja az Elvis-duplacédét az olvasáshoz — engem sem zavar, amikor latin-amerikai országok államadósságáról szóló cikkeket korrektúrázok (mert ebből élnék). Máté Péter is egy valaki, de Elvis…! És ez a szám: Kentucky Rain. Édes Istenem, amikor ezt hallgattam folyton, 2005-2006-ban abban a másfél szobás albérletben! Rátapadt az érzés, az akkori jellemző kín, és most megszakad a szívem. Hogy milyen iszonyatosan, szűkölve vágytam arra: szeressenek. Elképesztő gesztusaim voltak, hülyét csináltam magamból, ó, de hányszor. Hogy én milyen művészien és kitartóan voltam reménytelenül szerelmes! Miket írtam a naplómba, pirulok. És mivel a hétköznapi szeretetadagomat nem kaptam meg a környezetem átlagos tagjaitól, nem volt vesztenivalóm: mit nekem akkor megcélozni a Holdat. (A művész úr. Most levettem azt a bejegyzést.)
Nem ez van-e minden dolgok alján, ez a borzalmas szeretetvágy? A rettentő és állandó szorongás, a folyamatos ürességérzet mind emiatt volt?
És mindjárt utána a következő:
You don’t have to say you love me
Just be close at hand
You don’t have to stay forever
I will understand
Believe me, believe me
I can’t help I love you…
És most? Hogy most nincs bajom, nincs ürességérzet, sőt: kicsattanok, az azért van, mert szeretnek? Vagy magamat tanultam meg jobban szeretni? Az alkotóvágyam talált végre terepet? Esetleg az a titok, hogy leépítettem végre azokat, akik nem hagyták, hogy jóban legyek önmagammal?
Ne menj hozzá akárkihez, lányom, igen. De mi legyen ezzel a szeretetéhséggel? Vagy mi, a szülei tudjuk annyira szeretni, hogy nem fog ennyit kínlódni? De kamaszkorban a gyötrelmes “ki szeret s párra nem találhat”-érzés? Átéltétek? Milyen volt?
csak az olvassa. én szóltam 
Én imádtam reménytelenül szerelmesnek lenni. és valahogy úgy sikerült, hogy sokszor voltam is. Volt annak egy fajta fájdalmasan szép érzése, hogy reménytelen, titokban remélve, hogy beteljesedik…Legutóbb, mikor első és egyetlen (hivatalos) házasságomban éreztem gúzsba kötve magam, és szeretőm volt. A gondolat, hogy én már elköteleztem magam, és EZ a szerelem tiltott, a másfél éves sóvárgás, és végtelenül reménytelen érzés, hogy én már sohasem leszek boldog, főleg akkor, mikor boldognak KELLETT volna lennem, mégsem voltam az. Két út: vagy megszakítom a kapcsolatot a szeretőmmel, és leélem a langyos kis életem, szülök neki és mindig az elszalasztott NAAGY szerelmemre fogok gondolni, míg csak nosztalgia nem válik belőle…vagy lépek, döntök, fájdalmat okozok (mondjuk bárhogyan döntök, az egyiknek a bántása így is úgy is megtörtént volna), IGAZÁN BOLDOG leszek, és ezúttal nem azt fogom nézni, a másiknak mi jó, hanem NEKEM mi a jó. Nem bántam meg, és már nem vagyok reménytelenül szerelmes, igazából csak eldönteni kellett a sorsdöntő kérdést. Most már valóban tudom, milyen az igazi beteljesedett szerelem. Pirulós.
KedvelésKedvelés
Igen, nagyon tiszta érzés a reménytelen szerelem. Sokkal jobb, mint méltatlan kapcsolatokban gyötrődni. Én is nosztalgiával gondolok rá. De a szeretethiány, a kiszolgáltatottság, kapcsolódhatnék közben kínzó tud lenni.
KedvelésKedvelés
átéltem, kábé pont akkor, mikor te, köszönöm, elég volt – még jó, hogy kamasz voltam, van mire fogni…
KedvelésKedvelés
Most már a fiam okostelójáról és bluetoothról szól ugyanez a szám, és nem idézi fel már ennyire élesen azt az éles, kiszolgáltatott, fájdalmas időszakot, ellenben figyelem a mester hangképzését, gyönyörűségesek az erős, kitartott tenor hangjai – és arra gondolok, hogy ő is cigány származású.
KedvelésKedvelés