mérgező élet

Én nem vezetek. Nem is tanultam soha.

Az autótémán már nagyon intelligens jó barátaimmal is összesisteregtem. Hogy én csak dumálok, és könnyű nekem, és csak beülök azért az övékbe.

Igen, nem értem és nem ismerem azt a világot. Csak ha elgondolkodom rajta, akkor tudom, hogy milyen kényszer az, hogy a kocsit muszáj letenned valahová, és ha nincs hová, akkor legkevésbé fogsz gondolni az ikerbabakocsival érkező gyalogosra. Hogy az alvó gyereket nem akarod kikapni, ezért a bolt előtt állsz meg. Hogy nem ihatsz, hogy muszáj a lízinget fizetni, vizsgáztatni, új abroncsot venni.

Igen, nem tudom ezt az egészet felfogni. Hogy lehet, hogy emberek tömegei, akik közül sokan egy egyoldalas nyomtatványon is eltévednek, veszik a bátorságot, és beleülnek egy több száz kilós, az emberi evolúció szempontjából elképzelhetetlen sebességű és mozgási energiájú szerkezetbe, és ennek működtetésére ráköltik jövedelmük jelentős részét. Négyszázötvenkilenc forint a benzin. És létfeltételnek érzik az autót. Ha gond van, jég vagy dugó, akkor teljesen megbénul az életük. És ha nincs gond, akkor is mindig bajuk van vele. Hogy az ovi előtt nem lehet parkolni. Hogy a “puhatestű” eléjük lép. Hogy a náluk is nagyobb beléjük jött.

Ó, tudom, hogy az én kenyeremet is autó hozza a pékségbe, nekem is az életem múlhat a mentőautó sebességén, és én is szoktam taxizni, mert néha nem sikerül másképp, és nagyon köszönöm, hogy annyiszor elvittetek és elhoztátok. És én nem akarom már senkinek megmondani, mit csináljon. De az biztos, hogy ennyi embernek kell naponta ennyit autóznia, és keményen csengetnie a gyereküléstől a mosatáson át a súlyadóig mindent, de még inkább: mindannyiunkkal megfizettetni a teljes árát, zsúfoltság, bűz és balesetveszély formájában? És vajon mit művel az örökös légkondis autózás a tudatunkkal, a gyerekeink világképével? A fiam osztálytársai nullától tizenhat éves korukig beszállnak a fűtött garázsban és kiszállnak a suli előtt. A békávé: fúj, az a proliké. Normális ez? És felszalad a szemöldököm, amikor az apukák autóbuzivá trenírozzák a fiaikat. Meg amit úton-útfélen hallok, hogy biciklizni, sajnos, veszélyes. Tudjátok-e, hogy 2009-ről 2010-re ötven-száz százalékkal nőtt a városi bringások száma, és tizenhárommal csökkent a balesetben érintett bicikliseké. Hogy van ez? Mi is az igazi veszély?

A fiam is mondja: nekem nem lesz autóm. Mondom, lehet, hogy lesz (ha lesz még akkor olaj). Nem attól vagy jó ember. De ha lesz rá pénzed, és mégse az autózást választod, én azért nagyon büszke leszek rád.

De nekem ne jöjjön senki azzal, hogy nekem könnyű. Tíz évem van abban, hogy biztonságosan tudok a városban biciklizni. Három gyerekem van, gyakran kettőt viszek, hóban, sárban. Nem, nincs közel se az ovi, se a bolt, se a buszmegálló. Ahova nem tudok így vagy vonattal eljutni, oda nem megyek.

Az a baj, hogy onnan, a te kormányod mögül nem látszik az ember. Az emberméretű, öttel haladó, az ember plusz bicikliméretű, hússzal haladó. ezért aztán a gépjárművezető belemegy a pocsolyába, nem tudja, hogy ez milyen következményekkel jár rám nézve.

Mégis, eszméletlen a virágszagú alkonyat, a gumi surranása, a kikerülhető sündisznó. Meditatív, békességes, máskor meg flow, mindenkit lehagyni, kanyarogni a Mártonhegyi úton. A nagyvárosi biciklizés pedig élesíti az érzékeket és az elmét, hiszen az életem azon múlik, meghallom-e, értem-e, honnan jön, mit akar az autós.

Persze nem csak azon. Ez volt a legnehezebb. Hogy belássam: egy határig lehetek óvatos, a többi: bizalom és remény. Ésszerű tempóval haladok “az úttest, illetve a sáv jobb szélén”, figyelek, minden keresztutcába benézek, piroson nem megyek át, és mégsem rajtam múlik az életem. Hanem egy barmon fog múlni, aki tízszer akkora és százszor erősebb, és jó mókának találta, hogy a KRESZben előírt egy méter (!) helyett húsz centire hasítson el tőlem, míg én vagy kikerülöm a besüllyedt csatornafedlapot, vagy ott terülök el.

Mi lenne, a szemléletet váltanánk? Ha nem hoznánk ennyi autózásra kényszerítő nagy döntést a lakó- és munkahely megválasztásától a bevásárlási és nyaralási szokásainkig? Én tudom, hogy kényelmes, és azt is, hogy amit nem próbáltunk, az ijesztő. De mi lenne, ha holnap megnéznénk a világot illatos lombok közül, emberi tempóban?

Ha autózol: figyelj ránk. Ha szeretnél valami újat, és eddig nem tetted: ülj bringára! Ha védenéd a környezetet, és kilátsz a műanyag palackok lapításának pótcselekvéséből: tarts autótlan napokat!

12 thoughts on “mérgező élet

  1. tényleg muszáj ehhez is hozzászólnom, bár már régi, de még nem fejeztem be teljesen a szisztematikus végigolvasásodat.
    én megértem ezt a dolgot a biciklivel. én nem szeretek, csak a balaton körül, de értem, hogy van benne valami komoly szabadság, és a lombok illatát is, de mennyire /már ahol vannak lombok, itt az erzsébetvárosban nem sok van, csak a szobanövény, de itt másért jó, mert szerintem jó itt. :)/
    és már csak minden második nap használom, mert nem tudom már megengedni ezt a sok mindent, amit itt leírtál.
    de mégis. nem azért, mert kényelmes, elvagyok én a bkv-val is. hanem mert az autóban is megvan a csoda, ahogy a bicikliben is. nekem legalábbis ránézni is öröm, pedig nem egy szép darab. mert az enyém, az én váram, megvéd ha hideg van, az én zeném megy benne, és mert az autópályán száguldás /oké, nem bír 140-nél többet, de akkor is/ leírhatatlan érzés, ahogy suhannak el mellettem a dolgok, és az is leírhatatlan érzés, hogy én irányítom ezt a nyolcszáz kiló vasat, amiben aludni is lehet, mert egy ilyen meleg burok a világban, ahol én mondom meg, mi történik. ha vezetek, akkor nekem mindegy az egész világ. és mert apámé volt, és ilyenkor az ő helyén ülhetek kicsit, és mert a közös autózásaink nagyon sokat jelentettek. van ebben is valami szabadság, még ha a gázolaj ára és a súlyadó és a parkolás rabság is.
    muszáj volt erről annyit írnom, mert hát jó ha az ember megtalálja azt a pár dolgot, ami olyan fontos és felszabadító neki, azt hiszem. bocs, hosszú lett. 🙂

  2. köszönöm, ezt jó hallani! és talán ismerted apámat is (…) én meg csak egy légiközlekedés-üzemi bunkó lettem, meg foglalkozom kamionokkal is, de abban is benne van a végtelen. talán az autóknál is jobban szeretem a kamionokat, szerintem tényleg a végtelen utat jelképezik. a repülőgépekről nem is szólva. jó közöttük élni, nézegetni, hogy ez texasból jött, az meg hongkongból. pedig ez aztán a mérgező, és meg is süketül az ember, de rossz lenne kerozin- és dízelszag nélkül.
    egyébként meg hihetetlen, mit művel az emberrel a blogod, idejövök, és elkezdek mindenféle mélyről jövő hülyeséget mondani, de úgy láttam, nem vagyok vele egyedül. 🙂

    • De hiszen…! A fiam falja őt! FALJA! És én is ismertem, de inkább premierről, ilyesmiről. A Félőlény vagy A Bölcs Hiánypótló neki kötelező olvasmány! És nahát! (Ezt már a modoroson is találgattam, ki lehet, mert céloztál rá!) Úristen, mennyi közös pont van. Ő is beteg volt, ugye? Jaj, jaj.

  3. igen, (…)ja volt, ami elég ritka dolog, és elég rémes is. amikor már nagyon beteg volt, mindig a nagy utazást énekeltem magamban. és sejtettem hogy ismerted, legalábbis névről. azt nem tudtam, hogy ennyire, és családilag 🙂 a gyerekkönyvei voltak igazán ismertek, de ezt a dolgot az országúttal a felnőttkönyveiből tudom, már azon kívül, hogy tőle. ez meghatároz, valószínűleg innen jön ez a dolog a kamionokkal. mert azok is a térkép szélére tartanak. 🙂

  4. Visszajelzés: az én feminizmusom | csak az olvassa

  5. Visszajelzés: kétszáz forintért túrtam | csak az olvassa

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s