futó

Tegnap nemcsak anyák napja volt, hanem az eus csatlakozás 19. évfordulójára szervezett futás is: 19 év, 19 km.

Hát nem volt ez egyszerű! Tavaly váltót futottunk (akkor, ugye, 3×6-ot), most meg, mire felocsúdtam, a váltó-rajtszámok (600 db) elfogytak. Megkérdeztem az itthoni keretet, ki mennyit akar futni, aztán neveztem egyéniben, és “sufniváltó”: a Parlament előtt, az első kilométernél áttűztük a rajtszámot. “Ez is tilos, de szívem joga.” (Molnár Ferenc) A sorrend: én, Julis, Gergej. Julis kb. egy kört futott (befutóként, és kézenállt a célban!), Gergej kettőt (12 km), én pedig rajtoltam, és a váltás (6,85 km) után folytattam a magam módján, kiszállva a pályáról a Sziget felé. Nyugiban, versenynyomás nélkül futottam le a 19-et, mert minden más feladásnak értődött volna, és elhatároztam, hogy nem állok le. Pedig volt kifogás, többféle is.

Amszterdam, 2019 ősze, a második maratonom óta én hosszút nem futottam: teremben 12-14-et ritkán, de terepen max. 10-et. Nekem futni, alkati okokból, nagyon nehéz, kudarcos, nem is szeretek futni, aztán beérek mégis. 38-as a Garmin szerinti VO2 majom, cipelem, zabálja az oxigént. Soha nem éltem meg, hogy repülök. A tetejébe ezt most nem olyan tempóban tettem meg, mint ha végig a csippel és a pályán mérték volna, olyankor hajtom jobban, de megcsináltam. Megálltam inni háromszor, rámentem az orgonaszagú szigetre, a híd ugye emelkedő, és telefonáltam is egy rövidet. Végül visszatértem az útvonalra, ahol nem akartam három kört tenni, mert unalmas volt, meg ugye már nem volt rajtszámom sem. Mivel nem lett meg pontosan a táv, átfutottam a célvonalon, köszöntöttem a szeretteimet, illetve egyeztettem velük a továbbiakról, és mentem még 1,2 km-t az ebédelő turisták között a Zrínyi meg Sas utcákban.

Érdekes, hogy ez a toldozott fajta is elsősorban azt az élményt adja, hogy “akkor is megcsináltam”, tehát az oly igen áhított mentális erő átélését, és nincs benne hiányérzet, kudarc. Most nem volt nagyon gyilkos se, csak így esett – relatíve – jól. Úgy látom, aki nagyon aggályoskodik, hogy mit kellett volna másképp, hogyan lehetett volna jobb, mit hibázott, az külső kontrollnak enged, fölösen nyomasztja magát, és ez a fajta tekintélyelvűség teljesen idegen tőlem.

Nekem egy normám van: nem sétálok bele.

Anyák napja! Két gyerekem is várt a végén, meg Gergej.

A mezőnyben, sőt, élen felfedeztem ezt az embert, ebben a kis amatőr közegben meg is nyerte, én meg elképedtem, hogy itt nyomul, és nem álltam meg, odakiáltottam neki, hogy minek tartom. “Nem bűncselekmény.” Teljesen bebukott a kotnyeles kavarással, megutálta a futótársadalom. Én vártam amúgy a második részt, de Balázs nem írta meg végül a család szemszögét. Én itt, nagyon érdekes sztori.

arról, hogy mivel tölti Nyuszi a mozgalmas péntekjeit

Először is, összekészül, Mindenféle Szükséges Holmikat helyez a táskájába Bővebben… →

egy igazi feelgood mozi

A franciák akkor is nagyot alkotnak, amikor könnyedek, hétköznapi témákról forgatnak filmet. Ez az, amit csak a francia film tud. Olyan természetes, mellékes, egyszerű minden, és annyira értenek hozzá, hogy működjön. Akkor is az élet élvezete és szépsége a fontos, ha súlyos a téma.

https://www.imdb.com/video/vi1001374233/?playlistId=tt13531468&ref_=tt_pr_ov_vi

A Tánc az élet a Lakótársat keresünk rendezőjének, Cédric Kapischnak az új filmje. Koreográfusa és a zene összeállítója a kortárs tánc egyik leghíresebb alakja, Hofesh Shechter, aki társulatával együtt szerepel a filmben, saját nevükön, valódi koreográfiával magukat játsszák.

A főszereplő, Marion Barbeau a Párizsi Opera balerinája, ez az első filmszerepe. Fater hatalmas arc, jó kis szatíra, foglalkozása ügyvéd, egyébként korán lett özvegy. Ismeritek ezt a típust, aki az életről, pályaválasztásról mint olyanról papol, semmi sem elég jó neki, de azért szeretjük és összenézünk a testvéreinkkel az elképesztő reakcióin. Ó, bár ennyire lett volna rideg az én apám! A színész a felejthetetlen fejű-hangú Denis Podalydès, és láttuk a Belle Epoque-ban (Boldog idők), illetve eljátszotta Nicolas Sarkozyt is (nem túl nagy sikerrel).

A filmben rengeteg testet látunk mozgásban, megkapó zenéket hallunk, és nem csak színpadon van tánc, hanem főleg a próbák világának lehetünk tanúi. Sokat főznek, ez a szál is hangsúlyos, részben vicces is, illetve székeket bántanak.

A legmegjkamóbb emberi viszony a próbáknak helyet biztosító, lesántult anyafigura és az ő gyönyörűre írt intelmei. Josiane a karakter neve, a színésznő pedig Muriel Robin. Annyi jóindulat, öröm, mélység van ezekben a jelenetekben, és az egész filmben is csak enyhe fricskák a karaktereknek (séf, fater), ahogy hagyományosan az ilyen életélvezős a vígjátékokban szokás. Összességében minden érzet, hangulat, gondolat, amit a film kelt, felemelő, fölfele visz.

 

 

 

 

 

változatok méltóságra

Egy, csak egy méltóság van a színpadon: Julika! Nézzétek meg ezt a Zeller Júliát az Örkényben, nem felejtitek el, míg éltek, pedig én már minden maximális Diamond League primissima best of Kilimandzsáró evör színházi díjat kiosztottam (Láng Annamáriának).

Józsa Bettina tényleg ritka “vézna”, pici (nem mindegyik Julika ennyire), sajnálod azt a kis nyakát, de mindent bír, és még annál is többet, viszont nem cselédként, mindenesként vagy félvilági kallódó intézetisként a nehéz életet, tehát nem a rá mért sorsot, hanem a választásaiból, eltökéltségéből következő autonómiáját bírja el. Ahogy ott áll a falnál, és mindenki akar tőle mindenfélét, ott nyüzsög Muskátné (itt igazi plázacunci, napszemüveggel, tapadós nadrágban, hollófekete hajfestménnyel, műkörmökkel, fellógatott mobillal), meg Hugó, Marika… (az esztergályos épp nem, őt ebben az előadásban csak emlegetik), és elbírja azt a nagy testet is… senki, senki nem méltó.

November 30-án néztük az első sor közepéről az Örkény Liliomát, Kovács D. Dániel rendezését, annak is a negyedik előadását. Meg volt ez hirdetve tavaly, tudtuk és vártuk a nagy klasszikust, de akadt izgalom. Két nappal a bemutató (október 7.) előtt Bővebben… →

a párizsi nő újratöltve

La femme parisienne! – a francia film azért jó, mert főalakját, a párizsi nőt nem unod ezredszer sem. Mennyi szín, életszeretet, finom humor, rezdülés – és a város!

A legjelentősebb francia színésznő a még ifjak között szerintem Léa Seydoux. Volt neki kék haja az Adéle életében, ott minden idők legmegterhelőbb szexjelenetét láthattuk, volt végzet asszonya A feleségem történetében, lesz a Dűnében is (2.). Most egészen közelről láthatod, természetes, esendő, érző drámai hősnőként a párizsi hétköznapokban az Egy szép reggelen című filmben, amelynek tegnap volt a premiere.

Apaszerepben, megrendítő alakítással van jelen a feledhetetlen arcú Greggory Pascal.

Az anyát emelem még ki, igazi ütős elváltfeleség-esszencia, gyomros mondatokat mond a házasságáról ezzel a pedig-nagyon-jó-emberrel. Ő Nicole Garcia, és ő is egy párizsi nő. Melvil Poupaud, a vágy tárgya pedig A nyár meséjéből, az Utolsó napjaimból, a 85 nyarából (ott irodalomtanár volt) és a Fiatal szeretőkből emlékezetes, neurotikus jópasi, itt kozmokémikus (nem asztrofizikus! ez a rész amúgy nagyon vicces). Én elhittem neki, persze nem jön be mindenkinek, de nem is saját pasit keresek a filmvásznon. A fesztiválfotókból kiderül, hogy el tud ő menni fodrászhoz, ha akar! Szép, kócos francia szerelem ez, a fordulatai lekötnek, megrendülsz, szinte vágyni kezdesz a hétköznapiságnak erre az emelkedett bánatára. Megérted a szeretődet, a gyerekedet, az anyádat, az idősellátás gondjait, amelyek még egy jóléti társadalomban is súlyos dilemmák – és ami a lényeg: nem megy el mégsem az életkedved a végére.

Hol?

https://www.cirkogejzir.hu/filmek/egy-szep-reggelen/734/