Először is, összekészül, Mindenféle Szükséges Holmikat helyez a táskájába (zsebébe, hajába, arcára). Kialmozza, majd megsimogatja Pockot és Nyuszit, csókot nyom a maciarcra, aztán bringával leszáguld a Cirkóba Nádas Péter-dokumentumfilmet nézni.

Belépsz, és ilyen:

Nagyon szép az egész film, természetfilmnek és filozofikus, néhol lírai szövegként is, a végén pedig megjelenik az Arc. Hatvanöt perc. Március 30-tól látható.

Utána, mert Nyuszi nem adja fel reggeli futási terveit, most van erre húsz perce, betolja az Olimpiai park (játszótér) belső zugába a bringát, ráakasztja a táskát, és kint köröz (fut), szemmel tartva javait.

De nem sokat, mert indul a vonat. Nyúlleány rajzfelvételijére készülvén ugyanis Nyúl neszét veszi, hogy a Tornyai János Múzeumban van egy kicsi, ám különleges Benczúr-kiállítás. És mi rokonok vagyunk, a kassai águnk révén. Kissé lekési az eredetileg tervezett vonatot (futhatott volna többet így), de egy szűk óra kávéval, sütivel és laptoppal, az se kutya. Így összesen negyven perc marad kiállítást nézni, de sebaj.

És vonatozik három órát, sőt, a tram train miatt többet. És olvas (Nádast). Nézi az alföldet.

Azért vágott neki, mert neszét vette, hogy vasárnap zár a Benczúr, itt ki van állítva több személyes tárgya is a mesternek (végül meghosszabbították). Meg aztán nyuszinyugdíjas nyusziigazolvánnyal olcsó a nyuszivonat.

A Kisjézus is nézi a nyulat:

Végül belekeveredik egy régészeti tárlatvezetésbe is. Egy kedves múzeumi kolléga átad egy kiadványt a helyi régészeti leletekről. ÍGY BESZÉLNEK! Tudja ezt az ember, csak nem hiszi.

Aztán vissza a csodajárattal (ásásakor, 2018-ban találtak mindenféle újabb kincseket a fődben), a vonatra várva veszek paprikát, csokit, bort. Sétálok is Szegeden még egy félórát. Sötét lesz, hasít a vonat, sok merengés, szundítás, megint át a nagy Alföldön. A Nyugatiból még eltekerek a Jedermanba, kissé zaj-dzsessz koncertre foglalt asztalt Maci, fáradt vagyok. Hazamegyünk aztán busszal.

El akartam mesélni, hogy jövök haza ugyanezen buszon, asszem, szerdán, bringát felrakom, és két kapatos, sörösdobozokkal megrakott szatyorral üldögélő-bámészkodó, igazi lecsúszott, sebes arcú atyafi közül az egyik odalép leszálláskor, azt mondja, némi tisztelettel:

A korodhoz képest nagyon jól nézel ki.

Miért, hány éves vagyok?, kérdezek vissza azonnal, motyogás nélkül, a szemébe nézve.

Nem tudja, de ahhoz képest.

Leszállnak.

Nyelvi a probléma, ismeretelméleti, nem illemtani. A szociológiai és nőjogi része érdektelen, egyébként van fejlődés, rég nem akarok már mindenen megsértődni, gyűjti az adalékokat, hogy Mennyire Tárgyiasít Mindenki. Ilyen helyzetekben se feminista nem leszek (hogy merészeli???), se zavarba nem jövök (tudom én, hogy jól nézek ki, és ennek mértékét, azaz korlátait is), se bóknak nem veszem – csak az állítás abszurduma érdekel. Ha valaki jól (jobban) néz ki, akkor fiatalabbnak néz ki (?), persze lehet, hogy látja, hogy mondjuk az arcom már nem, de így a bringával meg narancssárga cuccokkal, gömbölyű seggel nem rossz. Sejtésem szerint azért meglepődne a születési dátumot hallva, de nincs nekem erre szükségem. Önmagában ez, hogy azt gondolja, érdekel, és majd ő megmondja. Hát olyan szűk a szeme, ki se lát rajtam, mit látna ő? Vajon mennyire nyomorult az a férfi, aki már nem számít egy nő szelídségére, nem akar vele fölényeskedni (csak azért, mert nő, illetve, ha jobb helyzetű: csakazértis)?

Bele vagyunk a világba vetve, mondatok, tekintetek közé.