amikor én még irodalmi luvnya voltam

Életem egyes szakaszairól soha nem beszélek. Nem jutnak már eszembe. Például az 1999 és 2004 közötti időszak ilyen. Nagyon kemény volt, utólag érthetetlen is. Nyomtak, hogy ezt meg azt ne mondjam el, álságosan a gyerekre hivatkoznak, mert félnek az igazságtól.

Semmilyen érzelmet nem idéz fel ez az időszak. Nem bocsátottam meg, de többnyire nem is gondolok rá.

Nem is annyira fontos az én életem. Bár akadnak vicces vagy egészen különös sztorik is, például a művész úr, vagy a szerelmi négyszögem. Az is inkább nekem vicces – és nekem elégtétel. Nem is nagyon értik, mit mondok ezekről.

Micsoda maníroskodás és képességhiány azt mondani: az életem regény! ilyet nem élt ám át mindenki! én ismerem x színészt és y írót! Argh.

Jártam a sarkkörön túl! szültem otthon!, ez borzaszt. Azt hiszik, csak velük történt ilyesmi? Nem a történet a lényeg, hanem a személyiség. Nem játszom meghatósdit, mert az kontentként kétséges.

Habár, akinek van eszköze, aki elég jól ír, az önheroizálhat is. Hasson, ha meg tud. De a jó író nem az olvasója érzelmeivel dolgozik, hanem az erős mondataival. Nem sztorijai vannak, hanem íráskészsége.

A blogvilágban dilettáns önimádók évekig rágják a veszteségeiket, nyúzzák le az utolsó bőrt is a halottjukról, rákjukról. Majd erre bevonódnak a júzerek, szívecskéznek, kommentelnek, bekövetnek! Habzik az érzelem.

Írni kéne tudni inkább. Kit érdekel a tragédiád, ha előtte is szararc voltál? Vagy csak idegen? Ha tudom, hogy csak manipulálsz a történettel? Én sem követelek semmit az enyéimre. Sőt, aljaskodásra használják.

És én nem is tisztelek valakit pusztán azért, mert halott. Sokszor van, hogy az ember később érti meg, mit tettek vele, és halottakra kezd neheztelni.

Önterápiázni a blogon, ez amatőr, amellett antiintellektuális is. A világ, a társadalom, a Dolgok érdekesebbek a partikuláris sztorijainknál. Szerintem ez az, amit sokan nem értenek. Szemszögem nyilván van, érzékenységem, érzelmeim és életszakaszaim is, de én, amikor erőset írok, amikor fontos a poszt, akkor

nem magamról írok, hanem a világról, leválasztott gondolatokat.

Így ez a poszt sem rólam szól, de a személyes részével kezdem. Tegnap mégis feljött az a múlt, amire nem szoktam gondolni. Ezek az esték intenzíven a jelenben telnek, főzünk, eszünk (tegnap sűrű zöldséglevest, véres és májas hurkát savanyú uborkával, sült hagymával), gyerekpátyolgatunk. Kis ténykedések, sok beszélgetés, olvasás, filmet nézünk.

A múlt egyébként feljött Tamás halálakor is, és utána hónapokig: törv. képv.ként rendbe kellett rakni egy csomó mindent (bankszámla, közjegyző, kapzsi rokon). Vannak ezek a halottnak szerelmesen írogató, elképesztő nők is, akik lebuktatják az elhunytat, mert nem számolnak azzal, hogy a facebookot, az e-mailt már a kamasz sarj kezeli.

nagyon lereccsenne, ha választ kapna? VÁRLAK!

(Vagy aki a halottnak kondoleál: Részvétem, Tamás.)

A háborús bűnös rokon felfedzésekor is feljött a múlt, plusz ügynökügy, idén júliusban. Az ember utólag érti meg azt a nagy némaságot és alkoholizmust.

(Akik nem ismerik a mitológiát: Tamás, 1999–2004, fiam tőle Lőrinc (2001), 2017, az előzőeket róla írtam; János, 2006–2012, Juli 2008, Dávid Jakab 2010, vele nem volt ilyen, és Jánosra sűrűn szoktam gondolni.)

Tegnap Kőszeg Ferenc kapcsán jött elő a múlt, több lépésben. Ezt a cikket idelinkelte egy kedves olvasó. Felzaklatott, mert megmutatta az abortuszért kampányoló liberalizmus igazi indítékait. Kőszeg Ferenc gusztustalan önzéssel beszél a szexualitásról, nők teherbe ejtéséről. A nőbe ejakulálás nem jog! És nem döntés, kedv, vállalás dolga az apaság, hanem jogi jelentőségű tény, amelyből jogok és kötelezettségek következnek.

 

Én eddig férfitól a reprodukciós önrendelkezés ügyében csak olyan haladó gondolatot hallottam, hogy lehet gumit húzni. Az én rózsám meg azt mondta: a slicce és így a döntés mindenkinek a saját kezében van. Azzal szexeljen, akiben megbízik, mert következmények lehetnek. Megszédültem. Régebben én is bevettem a kamut, hogy egy terhes nőnél még ott okvetetlenkedhet az “apa”, hogy ő nem is akar gyereket. Végül is az ő gyereke is, nem?

A friss felismerés ezek kapcsán pedig az, hogy az aggastyánként is a nőkön, szexen, erotikán rugózó, erről anekdotázó irodalmi hím egy típus. Senki nem mer rászólni: tata, ezt csak te élvezed, úriember nem szonetteli meg, hogy de kéne már baszni és de jó volt, amikor még. Több méltóságot, urak!

Olvastam K. történeteit a Narancsban (link a fenti poszt kommentjeiben), az egyikben Kőszeg felidézi gyerekkora erotikus sztorijait, ahogy a merevedését markolászták már ovis korában felnőtt nők. Más kivénhedt nyálcsorgatók is vannak, akiknek ötvenöt éves korukban sem jön meg a bölcsességük és ízlésük. Szorongatják a csajozós témát, egymásra kontráznak, mintha egy kocsmában nőkről meg a farkukról hazudoznának, csak ez a kocsma épp az irodalom. Múzsa az, akire a költő kiveri.

Merthogy képesek a molesztálásaikból, fantáziáikból  és abúzusaikból vallomásos irodalmat írni. Persze az irodalom csak ürügy, a lényeg a kakaskodás meg a lódítás. Hogy ez nektek ennyire rögeszmétek! A kiadók megjelentetik, irodalmárok méltatják. Külön borzadok attól, aki undorító viselkedésű, kinézetű az életben is, vagy másod-harmadrangú nívó.

Temesi Ferenc: Királyáldozat (51 évesen írta, kamaszlány van benne)

Kukorelly Endre: Ezer és három (58 évesen)

Turczi István: Ezt a nőt nagyon (51 évesen)

Bolgárúr: Szextett,74 évesen, 70 éves hőssel, sűrű fantáziálgatásokkal, nőalázással:

A hetvenedik életévét taposó dokumentumfilmrendező, Buda levelet kap Tasmániából, amelyben ötven évvel ezelőtti szerelme, a cseh Martina emlékezteti őt arra, hogy rövid kapcsolatuk elején Prágában megkérte a kezét, és hogy szándéka komolyságát hangsúlyozza, egy nagy csokor rózsával lepte meg. A férfi nem emlékszik, és kételkedik Martina emlékeinek valódiságában, de a semmiből ismét felszínre bukó kapcsolatot mélyíteni szeretné.

Martina Csehszlovákia hatvannyolcas megszállása után hagyja el hazáját, férjhez megy egy angol férfihoz, aki egy idő után szexrabszolgaként használja: veréssel arra kényszeríti, hogy jelenlétében, barátaival, vendégeivel, azok minden igényét kielégítve szexeljen.

Budát leköti saját öregkori helyzete és az, hogy egy számára továbbra is ismeretlen nőnek vallhat következmények nélkül szerelmi életének kudarcairól: három elrontott, szerelminek indult házasság, sok-sok kaland, csalás, megcsalás. Megalázás, és megaláztatás. Kockázatos kalandutak minden megkapható, és elérhetetlen nő után.

Megkapható.

A műfaj egyik szélsőséges példájának történetesen én voltam a múzsája, és tegnap este addig kerestem a verset, míg megtaláltam. Tornai József 1927-ben született, 2000-ben, a versihlet idején ő 73, én 24 éves voltam. Kossuth-díjas lett utolsó éveiben. A Wikipédián a meglett férfit ábrázoló fotó a születésem évében készült. A vers 2001 januárjában jelent meg a Kortársban.

Spirálköd

 

Nézd hát, a női hús, azé a fiatal
lányé például, kit társaságban láttál
legutóbb: magas Diána-termet,
tökéletes mell- és far- és csípődomborzatok,
mindefölött középhosszú, barlangsötét
haj, éretten-gyermeki arc, ámulat-
tiltakozás a huszonöt éves szemekben,
lábak és kézujjak nyúlánkak, karcsúak;
ha leveszed testéről a halványbordó ruhát
(kísérletképpen), még villogóbb
formája lesz: a heverőn színt váltva
tobzódik remegő bőre,
növényi tenyészés, boldogság –
mondhatnád, de van benne, esztétikai tanulságként,
valami más, ez nyilván összefonódik
idegei cikázásával, s ha a
férfit mellé képzeled (nem magadat!),
mindez ízében rombolni kezd a SZEXUALITÁSA,
s máris az ölére, neme virágjára
gondolsz lelke tüskéi közt, de nemcsak
az övére, aki ennyire leplezetlenül
női és csírázó és hisztérikus,
hanem millió és millió társára is:
mind így kúsznak, bimbóznak, bontakoznak,
termékenyülnek és teremnek
szobrot, festményt, zenét, verset –
a férfiagyakban, csak a gyereket tartják
meg maguknak…

Nem bírom tovább idézni, gyenge is. Nincs mivel dicsekednem.

http://home.hu.inter.net/kortars/0101/tornai.htm

Ordítok itt a halottal: nem női hús vagyok, ember vagyok! Én nem tudtam arról, hogy ő engem így mustrált. Pár hét után az emberem úgy mutatta ezt a verset a Kortársban, szinte büszkén: más is maga alá gyűrné a csajomat. Kinek cerkája erre már nem alkalmas, szemmel és folyóiratban az is vetkőztethet. És most biztos van, aki szerint nekem kellene több tisztelettel lennem…

A múzsákkal való visszaélés univerzális történet egyébként is. Nem sok beleszólásuk volt abba, hogy a nemzet értesül-e a hangokról, amelyeket orgazmus közben hallatnak. Az utókor, ha haragudott rájuk, még a menyasszonyokat és feleségeket is durván megalázta. Mintha tartoznának az irodalomnak mint olyannak.

Ez itt nem az erkölcsrendészet, én nem azt bírálom (hogyan tehetném pont én ezt?), hogy az idősebb férfiaknak vannak még partnereik, szexualitásuk, szerelmük, emlékeik. Mindez mélyen emberi. Ha akad nő, aki szerelmes beléjük, ha kölcsönösség van, akkor minden olyan, amilyen csak lehet. Senki nem akarja őket az örömöktől megfosztani. Viszont az a magánéletük. A szövegben parádézás, a nők egyoldalú felhasználásval való önmegvalósítás, a szonettben recskázás az, ami engem annyira megütött annak idején, piros ruhás koromban.

Nem érzem kevésbé kínosnak azt se, ha ifjú nő áll elő a könyvben a hódításaival, három példa jut eszembe kapásból. Azt is nyálcsorgató férfiak fogják olvasni, és senki nem a jó mondatért. A szexualitásnak minden kifele mutatott, menőnek gondolt gesztusa, felhasználása, kiárusítása elidegenítő. Az ember lassan érti meg azt is, miért olyan ellenállhatatlan az ifjúság és miért élnek vissza, hogy a közelébe jussanak.

És hát az agg költőkkel meg az a külön baj, hogy úgy molesztálják az olvasókat, ahogy húsz évvel korábban a diákjaikat.

10 thoughts on “amikor én még irodalmi luvnya voltam

  1. Mivel félreérthető, ideírom: a nyuszis dedikáló soha nem viselkedett nanogrammnyi mértékben sem helytelenül, tudomásom szerint másokkal sem.
    Ha valakihez volnzódtam, azt soha eszembe nem jutna utólag molesztálással vádolni.
    Tarján Tamás az élettársam és gyerekem apja, kölcsönös szerelemben. Nem voltam a tanítványa, amikor összejöttünk, ennek ellenére egyenlőtlen, később pedig bántalmazó lett a kapcsolat, de amikor belekezdtem, szabad volt a döntésem, és én akartam gyereket is (meg ő is), ezt ki is mondtam. Utána az eljövésem is világos döntés volt, bár kőkemény. Bosszút is állt.
    Aki engem molesztált ebben a körben, menőnek gondolta, hogy tárgyiasítson, lefele beszéljen velem és/vagy rámmozdult: (…)
    Mindezt úgy, hogy nem sok alkalom volt, színházba mindig ketten mentünk, írótáborok voltak, de az is kevés, 2001 és 2004 között én a gyerekkel otthon, és volt, akit egyetemi éveimből ismertem, nem Tamás révén.

    Kedvelés

    • De durva. Nyáry Krisztián ezeket a sztorikat, gondolom, sose fogja megírni. Egyszer kerültem közel “nagy nevek”-hez, annyira látványosan bámulták a lábam, és rohadtul nem érdekelt senkit, hogy mit mondok, azonnal kiábrándultam, sose mentem se konferenciázni, se PhD-t nem csináltam.

      Kedvelés

    • Ja és nem kedves nyomulás volt, vagy áttételes tárgyiasítás, hanem azon lamentál Endre, hogyan kéne engem seggbe baszni, az az én bajom, hogy nem.
      Szívesen kirakom a képernyőmentést.
      És észre se veszik, miket kennek oda fél kézzel (meg azt se, hogy hogyan üldöznek másokat?).
      Hatalmi helyzetből, csakis.

      Kedvelés

    • Bolgárúrról G.:
      én azt hittem, hogy ilyen kedélyes 70-es évekbeli kisz-üdülős meg ifiklubos anekdotázások lesznek térd fölé érő szoknyás lányokról, akik már bizony tudtak olyanokat, amiktől talán a mai fiataloknak is elakadna a lélegzete
      és
      hogyha a facebook posztok elott arra kell gondolni, hogy mit szolna hozza a nagymamad, akkor legyenek mar tekintettel az idosebbek is az unokakra – hat nehogy mar a 80 eves oregapad szajabol kelljen szadomazo torteneteket hallgatnod

      Kedvelés

    • mondjuk ezt a Villő szem előtt tarthatná, de engem sem a nagyanyám, se a munkáltató nem korlátoz, és az alkotó embereket ilyesmi nem is kell, hogy érdekelje, ők nem kell, hogy feszesen gyepet nyírjanak meg délnémet módon szorgoskodjanak

      Kedvelés

  2. Ó, az a nyuszis dedikáló… Valahogy róla sose jutott eszébe az embernek, hogy egyszer is félresandítana ‘oda’… Igaz, keveset láttam és mindig ilyen nagyközönség közepette, de akkor is. Megírta, nem élte ki nyilvánosan, míg mások, akik a családi élet szépségeit zengik, rajtacsíphetők egy eltévedt pillantáson. De aki a tömegben nyilvánosan gusztálgat, az vajon mit csinál a szűk liftben, útban a 10. emelet felé?
    Namost, volt ennek egy olyan formája is, hogy házinyúlra ugyan nem, de pincérnőre tettek megjegyzéseket – a velük egy asztalnál ülő ifjú kolléganőt nagylelkűen fiúsították, hogy ne botránkozzon meg. Kedvesen a lelkére kötve, hogy ‘őelőtte szabad!’ hangosan találgatni, milyen a kantinoslány alsójának a színe aznap.
    Valaki mesélte a történetet: Sz. L. méltán neves költő-műfordítóval volt találkozója a presszóban. A költő még egy korrektúrán dolgozott sietve, lelkére kötve az ifjú szerkesztőnek-pályakezdőnek, hogy amíg ő befejezi a munkát, csak lesse a bejáratot és ha jó nő jön, szóljon, hogy megnézhesse – pedig volt asszony otthon is, volt állandó kedves, futó kaland is – ez valahogy szánalmas, nem?
    Régi történetek ezek, de sose mennek ki a divatból. Még.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.