unalom, stressz, tompaság

Erről a címről, melyet amúgy magam választottam, és tök egyedül is voltam, senki nem kényszerített rá, folyásolt be, eszembe jut a (talán) Annie Hall, amikor hősünk, aki már nem a hősünk, szabadkozik a moziból kijövet, hogy a Sajnálat és bánat című filmet választotta randira. (És erre, ti. hogy melyik filmben volt, jól emlékszem, basszus!)

De adhattam volna a mit is nevezünk mindfulnessnek? címet is a posztnak.

Tele van az összes önsegítő polc, magazin, coach-beszélgetés a mindfulnesszel. A tudatos megéléssel, az aktív, éber jelenléttel, a flowval. (Én bizony nem kötőjelezek!)

Nosza, fogjuk föl feladatnak, és vágjunk bele a mindfulnessbe! Láttam olyat, aki a spontaneitás elsajátítása érdekében apró, neonszín post-itekkel tagolta az erről szóló könyvet, és minden reggel kötelességszerűen elolvasta a penzumot.

Célnak, gyakorlandónak, vívmánynak tűnik a mindfulness. Jól csinálom vajon? Elégjólérzememagam-görcs. Mások is csinálják, le nem maradjak róla. Eleve: csinálni kell. És: neve van. Meditálni kell hozzá, lélegezni, kikapcsolni. Utánanézni, tanulni róla, kitechnikázni a hétköznapokból.

Megint feladat, stressz, elégtelenségérzés, és megint a megélés, a jelenlét, a gyermeki ámulat sikkad el! (Pont ez a bajom a nagyon okos, nagyon technikás távedzős módszerrel, Lőrincz Olivérrel: feladatot, táblázatot, eredménycentrikus melót csinálnának a lazulásomból, a futásból, arra alapozva, hogy a fogalmatlan átlagember itt is hajtani, görcsölni, pótcselekedni akar, profinak  tűnő attitűdöt a maga nagyon amatőr szintjén.)

Pedig… van olyan, hogy a mindfulnessből kell kikapcsolni, nem is érted. Ki zavar már megint?

A mindfulness olyan, mint a clean eating, csak az két szó.

Vagy mint az erdőjárás. (Egy szó.) A hegymenet, a hosszú táv. (…)

Az állapot, amelyben megszületik az ötlet, a lazulás. Simán jól érzed magad, nem feszülsz, nem borulsz ki, és meg is szoktad ezt. Nincsen benne semmi különös – neve sincs, ez volna a normális ugyanis. Az alapállapot. Ezt veszítettük el.

Emlékeztek, milyen érzés volt kamaszként hajnalban kelni és úgy indulni iskolába? A kell, a should, a nyomás, a stressz? És hogy mennyire tudtunk unatkozni a suliban? Bemenni órákra, végigülni üveges szemmel, úgy tenni, mintha, végül már azt sem, átutazni a várost esetleg béna különórákért, amelyekhez ama meleg tavaszi délutánokon semmi, de semmi kedvünk és közünk nem volt? Magolni, hajtani a jobb jegyért? Álmosan koncentrálni igyekezni? Hallgatni a dörgedelmeket? Nyelni, megalkudni?

Ez a múltad. Azóta felnőttél. És most mi van?

Most főnökkel szemben hallgatsz. Kis- és nagyfőnökkel szemben is, aztán kibeszéled a háta mögött. A kollégáid szánalmasak, kicsinyesek. A benti stresszt elviselni pont ilyen. És ha jó a melód, és szeretnek, akkor is el tudsz kenődni, mert ott kell lenni. Ha ott nem, sohasem, akkor meg a gyereked tanárával szemben bosszankodsz vagy kussolsz. Vagy a kötelező rokonlátogatáson, családi ünnepnek csúfolt alkalmakon nyeled vissza, amit gondolsz.

Az élet, hajaj! Nem habostorta. Tűrni kell…

És ha valahogy kicselezed, elviseled mind, akkor ott van a romboló párkapcsolatod, na, az folyton. A jelenléte. A holvanmármegint hiánya. Hogy sose vagy jó. Vagy jó vagy, de te nem tudod szeretni. Irritál. Mert nem csinálja, ami szerinted a dolga.

Kitörsz. Cigizel. Kiabálsz. Berúgsz. Szexelsz felelőtlenül. Plasztikáztatsz és műkörmözöl. Bizonyítasz.

És ha ez mind nincs, akkor meg a magányod a romboló. Kiáltozik az űr, hogy kéne lenni valaminek.

Vagy (van ám tovább is) minden jó, működik, valódi, csak valahogy üres. Unod. Keresed az ingert. Ráharapsz nagy erőkkel mindig valami mániára. Belemenekülsz, ráfeszülsz.

(Erről jut eszembe: a Terepsportok című, egyébként nívós Nemzeti Sport-kiadvány százvalahány oldalon mutatja informatívan és szép képekkel, hogy ultrafutás, dzsungel, hegy, sivatag, sarkkör, hegymászás, okosóra, búvárkodás, ejtőernyő – majd egy bölcs cikk lelkizősen figyelmeztet, hogy mi negyvenesek menekülésképp, kapuzárási pánikból vagy a fiatalokkal versengve sportolunk ám ilyen őrülten. Tanács: mértékletesen vesd bele magad!)

Valami mindig van.

Felnövés, felelősségvállalás és jó érzés márpedig nincs, ha romboló helyzetben, kapcsolatban, krónikus stresszben vagy. Még a valóságot sem érzékeled úgy. Nem az igényeid, gondolataid, a pillanatod írják a tetteid, hanem az elvárás, az illem, a konvenció – vagy a frusztráció.

Nem vagy kezdeményező, nem írsz saját világot. Reagálsz. Félsz.

Néha megütközöm a gyerekeimen: ők milyen simán kimondják, ha valamit meguntak, nem tetszik, nincs kedvük. Ellenem is. Bezzeg az én gyerekkoromban…! Kuss volt. Kavicsokkal játszottunk egész nap a radioaktív porban, és vacsorára, ha egyáltalán, hideg vizet kaptunk. Juli (10), a kedvenc kislányom ma egy dizájnos, múltkor-még-tetszett nadrággal kapcsolatban vonta meg azt a gyönyörű vállát. Nem és kész. Én meg észbe kaptam, és abbahagytam, hogy rábeszéljem. Ő tudja, az öltözék személyes ügy, a bőrére megy. Vagy mégse-lila-legó, de mégis: meggondoltam magam (két kétéves ciklus, de vállalta, kimondta, hogy most mégis Friends, amit egyszer már megtagadott.) Dávid nyolcéves, simán (egyszerűen, indulat nélkül, nyugodtan) kifejezi, ha utálja valamelyik társát vagy feladatát. Meglepően éleslátó, nekem tetszik, akit-amit utál. Lőrinc nem is leplezi, hogy csakis a társai miatt vesz részt a gimnázium életében. Nem örök-nyavalygósan, viszont szívfájdalom nélkül mondanak nemet. Nekem ez megrázó, mert én belelnőttem abba: a szüleim tűrnek, az életet és egymást, főleg. A szabadsághiányt – mert akárhogy is van ma, a nyolcvanas években nem volt szabadság, ennyi sem.

De ma is így megy. Ha nekem lenne egy bejárós, követelőző munkahelyem, ahol a megélhetésem lenne a revolver, vagy ha együtt élnék az ápolandó családtagommal, ha egy kényszerű helyzet, betegség igazgatná a mindennapjaimat, bizony én se írnék ilyen boldogakat. Nem szerveznék, nem írnék, nem mennék futóversenyre, nem lennének terveim, mert őrölném a semmi malmát naponta.

Viszont akkor a gyerekeim kötelességtudóbbak lennének, és nekem könnyebb lenne. A szabadság és a merés melós. Ők is beletompulnának úgy, nem lenne ennyi megválaszolandó. A rejtett tantervből akkor azt sajátítanák el, hogy szívni kell, a szívás nem úszható meg, sőt, érdem. Jutalmul érdem, mert kibírtad, és mert valami neked is jár.

Ehelyett őszinték.

Én meg élem a tompaság, az unalom, a stressz és a betegség hiányát. Hogy soha nem borulok ki, nem is fordulok nagyot, nem kapok hol ebbe, hol abba, mert megérkeztem. Mások és a dolgok fordulását kicsit csodálkozva, de épen vészelem át.

Ami maga a mindfulness.

Hidd el te is: peremfeltételek vannak, és akkor magától megtörténik. És nem a nyomor hiánya, nem a fájdalommentesség, hanem aktív, harsogó állapot.

 

6 thoughts on “unalom, stressz, tompaság

  1. wow ezt nagyon összefogtad, minden gondolat a helyén ahogy kell, ezek azok a dolgok amit érez az ember, de megfogalmazni nem tudja így. köszönöm 🙂

  2. “nekem ez megrázó”
    Nekem a hasonló kortársaimat látni volt megrázó. Én valahogy abba nőttem bele, hogy szégyelltem a saját véleményemet. Azt gondoltam, hogy kigúnyolnak, kinevetnek miatta. Ezért voltam szerepjátszó, és vággyal+irigységgel telten néztem azokat, akik önmaguk lehettek, szabadon. Úgy értem, akik tényleg. (Szerepjátszó nagyon könnyen kiszúrja a másik szerepjátszót, nekem is megmaradt a radarom, és öt tizedes pontosságú.)

    Most, hogy mondod, fogalmam sincs, mikor borultam ki utoljára úgy igazán. Gondolkodom erősen, de nem jut eszembe.
    Egy ismerős jut viszont eszembe. Családi programot szervez. Nem sok ember érintett, de kevés embert összeszervezni is nehéz azért. Óvodáskorú gyerekek és otthonlét, ennek minden nyűge, ház, és a komplett programszervezés felelőssége, mert a másiknak “mindegy”. Születésnapozásra kéne összeülni. Hirtelen kiderül, hogy az egyik születésnaposnak programja van aznap este, neki másik napon lenne jó, és eredetileg tulajdonképpen egy másik napon is lett volna az esemény, de több meghívás-összejövetel-találkozás-családiebéd van az elkövetkező napokon, és nem és nem fér be máshova. Az ismerős tudja, hogy nem kommunikált folyamatosan a résztvevőkkel, nem egyeztetett mindenkivel, és leginkább is feltételezte csupán, hogy mindenki rá fog érni, viszont az is tudható, hogy mostanra az a helyzet, hogy ha ő nem szervezi össze a családi ünneplést, akkor nem lesz semmilyen családi ünneplés.
    És akkor vége. Ül az autóban, és fél órán keresztül csak mondja, mondja, mondja. Öt darab száraz mondatban el lehetett volna intézni, rövid indoklás, hogy miért muszáj most, egy rövid kérdés, igen vagy nem? És ha nem, akkor eltolódik az esemény a jövő hétre. Az eszével nyilván tudja. De az áradat megállíthatatlan. Az idő telik, le kéne rakni, el kéne dönteni, de a szavak csak jönnek, az események sorolása, kapcsolódó eseményeké, már a nem kapcsolódóké is, levegőt kéne venni, a teljesen mással kapcsolatos gondok, aztán szemrehányások, érzelmi zsarolás, és újra a végeláthatatlan megszervezett és megszervezendő programok, találkozók, események sorolása. Valahol ki kell ennek jönni.
    Hozzátenném, hogy én nem az illető “oldalán” vagyok. Nem is igazán ismerem. De tudom, hogy mi van. Ezt nem lehet ép ésszel bírni. És persze ő a sárkány. De ha ő nem lenne sárkány, nem lenne semmi. Erről is sokat tanultam ezen a blogon, egyébként, ha már.

  3. Nem is tudom… a mindfulness, vagy “mentális jógagyakorlás” (mert hasonlóak) abban támogat, hogy megtanulok arra gondolni és arra fordulni, amerre akarok az adott pillanatban, mindenféle külső, vagy akár belső (érzelmeim) körülmény ellenére. Tehát én döntök. Viszont ahogy az elme alapvetően működik, azaz jönnek a gondolatok egymás után, ki tudja, honnan, ez nem megy magától. Nekem segítettek és segítenek sokat ezek a módszerek, hogy kevesebbet agyaljak és aggódjak fölöslegesen :-).

    Viszont ez fontos, igen… “Felnövés, felelősségvállalás és jó érzés márpedig nincs, ha romboló helyzetben, kapcsolatban, krónikus stresszben vagy.” Valamekkora szabadságfok, legalább fejben, kell ahhoz, hogy mentális tréninget lehessen folytatni. Kérdés, hogy ez hogyan, mikor születik.

  4. Ez van most korulottem, szinte mar rohejes.
    Most ebredtem ra, hogy tegnap volt a szulinap. Napok ota nem vagyok kepben, egyetem, melo fokusz masra, semmi. Sajnalom immar masodszor, hogy kimaradtam.

  5. Részmunkaidős lettem. Azt a szabadságot! Eddig is távmunkában dolgoztam, de feszült bennem egy önmagam generálta rendelkezésre állás. Nos, ez megszűnt. Tiszta minden, és fél napom hol így hol úgy szabad. Itt a melegedés, kiröppenek az utcára napjában többször is, hol gyalog, hol két keréken és szívom magamba az illatokat, a szelet, és innét nézve a két héttel ezelőtti meltdown egy lehetetlen álom.

    Az a kurta agyleolvadás saját termés, baromi rosszul tűröm a stresszt, főleg azt, amit magam kreálok csak úgy, meg minek. Mert valóban nincs külső nyomás, rosszabb van, belülről eszkábálódik. Régi rossz szokásom és régi pánikokból itt marad reakció. Ezen van mit dolgoznom, úgy is, az intenzitás közel sem akkora, mint máskor. Utólag nem is értem, miért akadtam úgy ki. Olyankor csúnya vagyok, modorban pláne.

    Haladok affelé, megérkezzem, de attól akad munka bőven.

  6. De jó ez! Pont valamelyik nap gondoltam arra egy meghívás kapcsán, hogy 40 fölött nekem már eszemben sincs gyerekneveléses előadásokat hallgatni, mentálhigiénés okosságokon részt venni, most van az, amikor már eljutottam oda, hogy csinálni akarom, nem tanulni! Tanulni csak a szakmai dolgokat akarom, ott mindig van mit, de életvezetés, mások okosságának hallgatása – ezeknek leáldozott.
    Hatalmasat kacagtam magamban, mikor néztem valami konferencia programját, és ott volt egy gimis tanítványom, 2002-ben érettségizett, és ő volt az egyik előadó, Mindfulness a párkapcsolatban címmel mond majd okosakat. Megnéztem, ezzel foglalkozik, és az életrajza alapján enyhén túlvállalós, túltolós, két végén gyertyát égetős az ember.
    Én már nem akarom a világot megváltani, pontosan tudom, hogy nem most van a karrierem kiteljesedése, néha csak egy-egy napot szeretnék túlélni, és a gyerekeimet munkából eltartani, nekik élhető, élvezhető gyerekkort gründolni.
    De kiélvezem minden pillanatát annak a pár órának, mikor egy csendes vasárnap délután kiülünk a szerelmemmel a kertjébe egy pohár fröccsel, az égen semmi felhő, a helyszínen semmi meló, csak úgy vagyunk. Ehhez nem kell már okosakat olvasnom, arról szólt az elmúlt 10 év. Most jön a megélés, a csinálás, az élvezet…

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s