lebutított világ

Az miért van, hogy gyerekeinknek, jogfolytonosan még a nagyobbacskáknak is valami tompított világot szánunk? Őzikéset, jézuskásat, méhecskés-virágosat? Nem akarjuk terhelni őket.

Minket leköt a devizahitel, a HPV-szűrés, az iskola előtt grasszáló exhibicionista, a gázai övezet, a házasságunk ordító kudarca.

Őnekik arról mesélünk, hogy a nyuszi hozza, hogy a jó elnyeri jutalmát, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást, hogy Mátyás igazságos volt, hogy csak akkor halsz meg, ha már nagyon öreg leszel, hogy a pap bácsi szereti a gyerekeket, hogy a főzelék szomorú, ha nem eszik meg, hogy apa elutazott, de majd jön, hogy a tanár néni tudja jól, és szót kell fogadni, hogy a szorgalomnak meglesz a gyümölcse, s hogy akinek tűhegyes a ceruzája, az sokra viszi. Hogy őket nem érheti baj, hogy csak képzelted, kicsim, szoktál mindenfélét kitalálni, valamint apa és anya szeretik egymást. Miért sírsz, anya?

Ha progresszívek vagyunk, és felvilágosítjuk őket, akkor sem az örömről beszélünk: akkor is apa és anya gyereket akar, és e célból, mert nagyon, de nagyon szeretik egymást, összebújnak, így lesz a kisbaba, a pici magocska anya hasában babává növekszik, anna, peti, gergő.

Egyes embercsoportok létezéséről sem veszünk tudomást: nincsenek albínók, homoszexuálisok, drogfüggők, hajléktalanok, jaj, kicsim, hogy is lennének? A bácsi elfáradt, azért fekszik a földön. Ők pedig nagyon-nagyon buta emberek, és börtönbe zárják őket. Ugyanakkor kinevetjük, aki nem olyan, mint mi: nincs autója, szoptat a szülői értekezleten, vagy “hülye” a gyereke. Sakkban tartva a társadalom által, egyben annak tuti nyerteseként önigazol a törekvő, jóléti család: mi, csak mi élünk helyesen. Nem mondunk soha csúnya szavakat, ráncoljuk a szemöldökünket, ha a gyerekeink mondanak, és meg ne hallják, cigizve miről beszélünk a telefonba az erkélyen. Ők még csak játsszanak, kapjanak meg mindent, nem szabad összetörni a kis lelküket, ráérnek még megtudni, milyen kegyetlen az élet.

Mindez nem találkozik a gyerekek éles megfigyelőképességével, szavakon túl is pontosan értő természetével, hazugságiszonyával, sajátos, kíméletlen hierarchián alapuló világukkal. És nem találkozik a rájuk váró felnőttléttel, sem a művészi, sem az erkölcsi, sem a semmilyen igazsággal, a józan paraszti ésszel. Mindezért a cukormázért minket a gyerekeink megvetnek. Ha pedig nem, ha elhiszik, fogalmazásukba beleírják, az még nagyobb baj.

Ez a biedermeier idill prűd, moralizáló, manipulatív, a fekete pedagógia öröksége. Karámba zár, megfojt, érzéketlenné tesz: ellene kiáltani érdemes. Kiáltanak a még őszinte gyerekek és kiáltanak a csalódott, felébredt, arcukat újra napsütésben fürdető felnőttek.

Magunknak is mesélünk arról, hogy a világ igazságos hely: minket nem érhet bánat, baleset, mert mi jó emberek vagyunk. Vannak viszont érdemtelenek, lusták, perverzek. Mindig csak mások a pszichiátriai esetek, a betegek, a hajléktalanok. Mi és a barátaink jók vagyunk, meg kell maradnia a biztonságos hitnek, amiért náluk alhat a gyerekünk.

A hazug idill miatt nehéz aztán időben beszélni arról, ami múlhatatlanul szükséges a világ megértéséhez, a biztonságukhoz. Nincs miről hallgatnunk: a gyerekeink tiszta, pontos szavakat várnak. Elmondhatjuk nekik, hogy néha többre viszi az, akinek van egy jó ötlete, mint a nagydoktorok. Hogy néha butaságokat beszél a polgármester bácsi is. Hogy a gonosz embereknek is volt alvós pelusuk, és ők is sírtak a Bambi végén. Hogy önmagában igazságtalan az, hogy van király. Hogy Conchita Wurst nem bánt senkit. Hogy nem tudjuk, miért történik a szomorúság, nincsen benne logika, és nem, nem kerülnek dutyiba a rablók se mind. Hogy vannak, akik szerint nincs Isten. Hogy két néni is csókolózhat és élhet nagyon boldogan. Hogy Ági néninek szomorúságbetegsége van. És hogy apa és anya nem ért egyet, és hogy haragszunk, és nem a hagyma ríkatott meg.

Az élet ilyen, nem a rossz. Ez van, és mégsem vagyunk keserűek, mégis hiszünk a jóban, az életünkben, és hogy holnap is felkel a nap.

100 thoughts on “lebutított világ

  1. Hogy én mennyit kaptam ezért a fejemre gyerekeim apukájától, anyóstól, saját anyától… “De hát még gyerek…” Nagyon jól emlékszem, mennyire tisztán láttam mindent magam körül már négy-öt-hat évesen is. Persze jól nevelt, udvarias gyerekként ügyesen eltitkoltam, hogy mindent tudok. A saját gyerekeimnek viszont ne kelljen, ha nem muszáj.

  2. Mint mindenütt, gondolom itt is van egy határ. Kövezzetek meg, én például devizahiteles sztorikkal nem “terhelném”.
    Ha mindent úgy, ahogy van, adagolás nélkül elmondanánk neki, akkor már tényleg jobb a Kincskereső, mert Móra még finomított.

    Engem hagytak királylányosdit játszani, meg azt is hagyták, hogy bármelyik könyvet bármikor levegyem a polcról és elolvassam, beleértve az újság napi híreit is; nem értettem meg mindent belőlük, de azt hamar elkezdtem sejteni, hogy nemcsak királylányok vannak a világon. Hogy aztán merre billen a mérlegem, több-e a királylány, mint az éhező, jó fejek-e a királyok vagy éppen mégsem, annak eldöntését rám hagyták az én liberális szüleim.

    • Szerintem is meg lehet talalni az egeszseges kozeputat, meg azt is, h mikortol lehet/kell a gyereket terhelni es hogyan. En nem sokkolom a gyereket a sajat gazdasagi antitalentumsagommal, a hitelkartya horrorokkal stb (a pasim egyedul jo lenne, en vagyok a rettenet ezugyben, meg hat a legnagyobb es legostobabb kiadas amugyis a gyerek magan altalanos iskolaja volt), viszont 14 eves koratol dolgozik es igazi penzt keres, igazi bankkartyaval es azota, ha akar vmit, annak en mar max a felet fizetem, ha tudom/akarom. Pl hajozos oktatasra koltok, de DS3D konzolra nem, azt fizesse ki mind, ha annyira vagyik ra, csak aztan ne sirjon, ha masra nem telik. Ha 18 eves kora utan is marad, akkor alberletet is fog fizetni, sztem jogos. De ezen meg dolgozunk.
      Egy autista gyereknek halisten konnyebb a mentalis betegsegeket meg altalaban a kbsegeket elmagyarazni, pontosan tudja, mit jelent masmilyennek, kisebbsegnek lenni.

      Mondjuk az UK-ban elve ez altalaban sem nehez, a massag integralt, minden szinten, allamilag.

    • Nem pont ugyanúgy mondom neki, és ugyanazt, mintha ötven éves lenne, nyilván. Nem nézem mindent meghallgató, gombszemű plüssmackónak, akit leteszek az ágyra magammal szembe és elmesélem neki a devizahitelt meg a HPV-szűrést. Ez ugyanúgy a gyerek hülyének nézése lenne, mint az őzikenyuszika. De nem hamukálok neki összevissza, mert azt meg megérzi, és annál rosszabb, hogy nem megfogható az a “valami”, de ott lebeg és bosszant. Ez egy komoly feladat a szülőnek, hogy felnőttül tud már, lehet, hogy disztingváltan is, de egy gyereknek hogyan magyaráznál el valamit, ami neked nyilvánvaló? Jól egyszerűsítve, gügyibügyi nélkül.
      És igen amúgy, szülő kell a Kincskereső mellé, akivel meg lehet beszélni, hogy “jaj, milyen könyvet adtak a suliban, most halt meg benne egy gyerek, meg csupa fáradt arcú, szegény, toldottfoldott ruhás ember van benne, mi ez Anya? Ilyen van? Vagy volt?”. Van hát, sajnos, nem minden működik olyan gyöngyen a világban, mint ahogy “kellene” neki, vagy ahogy a mesében van, vagy ahogy kaja után, fűtött szobából érezzük.

    • gombotz, ebből a két bekezdésből szövegtanilag, irodalmilag NEM következik, hogy a gyereket a devizahitellel kell terhelni, ezért természetesen nem kövezünk meg.
      Ja, nincs devizahitelem, és soha nem is volt semmilyen hitelem, ellenben bőszen befektetek.

      “Az miért van, hogy gyerekeinknek, jogfolytonosan még a nagyobbacskáknak is valami tompított világot szánunk? Őzikéset, jézuskásat, méhecskés-virágosat? Nem akarjuk terhelni őket.

      Minket leköt a devizahitel, a HPV-szűrés, az iskola előtt grasszáló exhibicionista, a gázai övezet, a házasságunk ordító kudarca.”

  3. En eleg nonkonform vagyok, es a hazugsag meg a finomkodas sem megy, ugyhogy ezt kapja a fiam is: bacsik szeretik egymast, neninek oltoznek, feketek, barnak, sargak, igyekszem olyannak mutatni a vilagot, amilyen nekem (be kell vallanom, meg a sz*r is sz*r, a kakira nem vitt ra a lelek).
    De ha hajlektalant latunk, akkor kendozom a valosagot, mert engem is elont a jeges remulet. Ugy nottem fol, hogy vegig tudtam, mire valo a penz es hogy mindig keves (nem volt az, tisztes kozeposztaly), azota sem tudom helyen kezelni a penzt, elere a garast mindig, egy etterem is faj, es a vilag legkoverebb bankszamlaja sem eleg kover. Ugy erzem, erlelnem kell meg ezt, kitalalni, hogy magyarazzam el neki higgadtam. Meg azt is erzem, igen, hogy ezt speciel raer meg megtudni, raer a fedel es a letbizonytalansag miatt aggodni. Ebbol a szempontbol epitem a burkot kore rendesen, de nem tudom maskepp. Majd szep fokozatosan, igy gondolom most.

    • A hajléktalanok esetében nyilván én sem azt mondom, hogy fiam, nézd, a bácsi azért fest így, mert TBC-je és májcirózisa van, amiben külön-külön is meg lehet halni, hát még együtt, és tételes listát sem adok, hogy mivel jár még az az életmód. De annyit azért el lehet mondani szerintem, hogy a bácsinak nincs hol laknia, és ezért sem aludni, sem mosakodni sem tud úgy, mint mi. Különben szerintem sokkal jobban fog félni.

      • Nyolcvanas évek vége, én oviba megyek Anyával, bácsi ül a telefonfülkében és aludni próbál. Kommentár: neki nincs ágya, nincs hova hazamennie, talált egy telefonfülkét. Először le se esett, hogy annak az embernek tényleg csak az a relatíve háborítatlan, szélvédett hely van, amit vadászik magának, és ugyanez a helyzet a kajával, egyebekkel, ha meg beteg lesz, akkor nem nézi meg az orvos.
        De összeállt. Egyszerű kérdésre egyszerűt kell válaszolni. Amúgy ezt a szexuális nevelésnél szokták sulykolni (hogy _kell_ válaszolni, de nem borítva az infósvödröt), de más, komplexebb és többé-kevésbé tabusított témára is igaz.

        • Egyszer épp bent voltam egy kórházban (nem betegként), amikor behoztak egy hajléktalant valami problémával. Először is berakták egy kádnyi betadinba, az orvos csak utána ment megnézni.

          • Szegény:/ Na ezekért a dolgokért lehet igazán szar az utcán élni. Hogy kizuhansz azok közül az emberek közül, akik választhatják, hogy tisztán, avagy retkesen járnak. Nem választhatsz, viszont kerülgetni fognak, mint a balhás kutyát. A kórháziak meg a saját jó felfogott érdekükben jártak el: gondolom féltek, hogy ha nagyon piszkos a pasas, akkor behoz egy zsák bacit az amúgy is kényes kórházi környezetbe. Hogy’ lehet ezt emberien előadni?

            • Én azt gondolom, hogy fizikailag a pasinak is jó volt, hogy lemosdatták, de hogy mennyire tudták emberien előadni, arról gőzöm nincs. Elég régen történt, vagy húsz éve, én a nagypapámat vittem be valamiért, és arra emlékszem, hogy velünk sem úgy bántak, ahogy elvárható lett volna.

  4. Én nem így nevelem. De ehhez az kellett, hogy én magam se gondoljam így. Az utóbbi logikus folyománya szerintem az első.
    Ahhoz, hogy valaki feladja azt a hazugságot, hogy csak jónak kell lennem és akkor jó lesz nekem, nem érhet baj, a testvérek szeretik egymást, a mi családunk a legfaszább, stb, kell, hogy történjen vele valami, ami ezt megkérdőjelezi. Egy csomó emberrel MÉG nem történt, csak apróságok, amiket bele lehet illeszteni ebbe a világképbe.
    De van olyan is, akinél a “jó vagyok, jó lesz nekem” mítosztának lerombolásához egyszerűen semmi sem elég erős. Sajnos ez utóbbiban anyámat kell nevesítenem, tehát elég távolról indultam az eszme átértékelésében, és szívok is vele mai napig. Talán ezért gondolom ilyen meggyőződéssel, hogy egy gyereket éberkómában tartani a valóságot illetően, amit közben nap mint nap lát, eléggé megbosszulja magát.

    • “Jó vagyok, jó lesz nekem” mítosz: nem tudom már, hol olvastam, talán pszichológiai könyvben, hogy a holokauszt idején a zsidó kisgyerekek arcán, szemén lehetett látni ezt a megdöbbenést: de hát én miért, én jó voltam!

      • Bizony, ez baromi erős mítosz, talán mert így kevésbé kiszolgáltatott az ember.
        Vele nem történhet baj, mert ő jó.
        Aki AIDS-es, az nyilván azért az, mert buzi, akinek koraszülött a gyereke, az meg biztos dohányzott. És csak azt csalják meg, aki meg is érdemli.

        • Akkor már a népmeséket ki kellene hajigálni, mert ott a jó mindig győz, a rossz elbukik, és a gyerek számára a mese nem különül el a valóságtól igazán.

          • Nyilván a népmese is azt mutatja meg, mi lakozik a lélek mélyén.. És hát ez a remény az, ami ott lakozik. Hogy a sors igazságosan büntet és jutalmaz.
            A mese jó dolog, mert simogat, vigasztal, elringat.
            Csak egy bizonyos életkor fölött már nem kéne összetéveszteni a valósággal.
            Hány éves vagy, királylány, ugye…

            • A kiralylanyrol jut eszembe, amikor utcai ugynokok penzt akarnak kicsikarni es ugy szolitanak meg, “szervusz kiralylany”. azt hittek a kis lukek, hogy a kiralylanynak nezes minden nonek leghobb vagya es orommel adakoznak ilyen megszolitas utan. Ahhh.
              En hat evesen meg voltam gyozodve arrol, hogy valojaban tunder vagyok es ha akarnek tudnek repulni. Szerencsere maradt annyi jozan eszem, hogy nem probaltam ki, beertem annyival, hogy konnyed, lebego tanclepesekkel tettem meg az utat az iskolabol hazaig. Most, hogy igy ragondolok, erdekes, hogy csak suli utan jott ram tunderhetnek…
              Viszont voltam kikozositett boszorka is amire keseruen ugyan de megis csak buszke voltam. Jobbnak gondoltam mint a szolgalolanysagot, akik a tobbiek voltak az onjelolt kiralyno kozt.
              Bocs, kitertem mar megint.

            • Lucerna: 🙂
              Én sosem mondtam meg a gyerekeimnek, hogy nem tudnak repülni.
              Mert próbálkoztak mind, én meg Sam Smallra gondoltam, és egyrészt semmiképp sem akartam, hogy miattam ne sikerüljön nekik, másrészt valahogy tényleg el is tudtam képzelni, hogy sikerülni fog.
              Csábító az átvitt értelmezés, igaz? 🙂

            • Engem nem királylánynak nevezett ma egy utcai árus.
              Megyek reggel, elém áll, “Szia, feltarthatlak?”
              “Igen.”
              “Adnék neked egy vibrátort…” az orrom alá is dugta.
              Zoknit, lepedőt, ágyneműt, bekecset már akartak nekem eladni az utcán, vibrátort még nem.
              Királylánysors!

              • Hm, arra felé nekem nyilván vi…agrát kínáltak volna.
                Izé, Lucerna, ne mondd meg, nekem mim árulkodó akkor!
                Érdekes, engem alig próbálnak megállítani az utcán, biztos elég elutasító az arcom, hogy sejtik: ez úgyse vesz semmit.

        • Azt verik, aki kierőszakolta, azt erőszakolják, aki kihívó, annak nincs munkája, aki nem is akar. Az hajléktalan, aki aszociális, meg utál dolgozni. Az lesz öngyilkos, aki gyenge (mert ugye az a nagyonjó isten nem rak rád akkora terhet, amit nem tudsz elviselni. Mit, hogy miért kell annak a jóistennek egyáltalán terhet rakni, miért nem tud békén hagyni? Hát ez nem is kérdés ugye.

            • A sérülten születő gyereknél még mindig lehet az előző életben elkövetett bűnökre hivatkozni, amiért megérdemelten bűnhődünk,mert az ugye elviselhetetlenül rémisztő sok embernek, hogy nincs magyarázat a szenvedésekre és az csak úgy van ok nélkül.

            • De nagyon utálom ezeket a dumákat…hogy előző élet, meg fejlődés , meg következő leszületés. Gyarló vagyok és kicsinyes. MOST akartam volna boldog lenni. Bután és szőkén, ha máshogy nem lehet. Nuku tanítás.

            • Ne higgy nekik.
              (A tényleg komolyakat többek között kifejezetten arról lehet felismerni, hogy meg se próbálják mentegetni vagy kimagyarázni az Istent, logikusan érthetővé tenni a nyilvánvalóan teljesen értelmetlen szenvedést.)

            • Ja, és nehéz terhek nélkül nem tudna tanítani, elvégre mindenható. Marhajó.
              Vacs, a sérült gyereknél az előző élet nem játszik, legalábbis keresztényeknél. Ahhoz a mindenható Isten helyett karmában kellene hinni – ami még az istenekre is hat.

            • Ó báz, a jóistenke meg az ő leckéi… Egyszer egy híradó előtt ülve gondolkodtam el azon, hogy mennyire nem működik ez az antropomorf, tanítóbácsi-istenkép. Lehet úgy felfogni, hogy _valami_ (az élet) tanítja az embert, az egyén foghatja fel így az életet, de általánosan, ezzel a körmösosztó feketepedagógus-isten-karakterrel nem működik.
              Ja, mert a híradóban az volt, hogy egy nő balesetezett kocsival. Két kisgyerek, plusz a harmadik a hasában, mind bennégtek. Na, ha erre ráhúzom a didaktikus nagyonjóistenkét, akkor elég érdekes dolog jön ki.

            • Felicitasz: Van sok olyan tapasztalatom (tudom, nem reprezentativ felmeres/kutatas az en szemelyes tapasztalatom, csak jelenseg es biztos nem volt szerencsem, vagy “bevonzottam” 😉 ), hogy sok magat nagyon keresztenynek/katolikusnak mondo ugyanezt csinalja zöldben: a szenvedest kvazi szüksegszerü/megerdemelt “keresztnek” allitva be es a legjobb, amikor otthagynak azzal a mondattal a szar közepen, hogy “gondolok rad/imadkozom (ram is küldenek egy sms-t, minö nagyvonalu!), hogy mostani sulyos keresztedet melton tudd hordozni!” Basszus! Hátas! Ne imadkozz (illetve imadkozhatsz, nyilvan ebbe nem szolhatok bele!), de gyere ide es tolj a kepembe egy meleg levest! Erröl (is) lenne szo a “kereszt” közös hordozasanal… szerintem. Elkanyarodtam a karmatol? Nagyon?

            • Ezzel nekem az a bajom, hogy bunkóság ezzel jönni, mikor épp benne van a másik a szar helyzetben, amit fel kell neki fogni, meg egyáltalán megtalálnia magát benne, hogy mit csináljon. Kutyát nem érdekli a karma, meg hogy már megint mi a toszt követtem el, amiért ekkora maflást érdemlek… Az élet az megy. Aki frissen beütött ménkű fölött karmázik, meg istenbüntetésezik az nem is tudom, mit vár a “megokosított” másiktól. Hogy szégyelljem magam egy homályos valamiért? Vagy egy egyáltalán nem homályos valamiért, ami a másik kis vallásos lelkének nem tetszik (pl meleg vagyok vagy akármi), és ezt próbálja meg belebeszélni egy felsőbb hatalomba.

  5. Köszönöm, hogy ezt megírtad! 🙂
    Két okból is: egyfelől a munkám során igyekszem a szülőknek ezt továbbítani, hogy ne burokba neveljék, ne hazudjanak neki, és vigyék el a temetésre, nem kicsi hozzá, és mindig mondják azt, amit ők maguk is elfogadnának magyarázatul. Most majd csak átküldöm a linket :).
    Másfelől. Az én gyerekeim tudják, hogy nem habostorta, és amit kérdeznek, arra válaszolok, és hittem hiszem, hogy jó ez így. Ámde az óvónéni meg a tanító néni nem nézi ezt jó szemmel. Folyton hülyeségeket beszélnek a gyerekeimnek, és ha én – esetleg a fülük hallatára – válaszolok a gyerekemnek, akkor nem átall (ez persze a tanító néni) kijavítani, nem is úgy van, anyuka! felkiáltással beleszólni. Én igyekszem intelligensen vitatkozni vele, de nem igazán sikerül, múltkor olyat szólt, hogy “nem kell a gyerekeknek mindent tudniuk” (jelzem, a gyermekem a “buzi” szó jelentését kérdezte meg). Én meg mondtam, hogy de, és hogy tanárként talán nem szerencsés, hogy ilyen mondat hagyja el a száját. Most majd ajánlom neki ezt a bejegyzést, ha összefutok vele (már nem ő lesz az új évben a tanító nénink, hálisten).

  6. Két különböző dologról van itt szó (szerintem): az egyik a mese, a másik a hazugság.
    (A hazugság itten spektrum, amelybe beletartozik a szépítés, ferdítés, sunnyogás is.)
    A húsvéti nyuszi meg a télapó mese, játék, olyasmi, amitől kár lenne megfosztani, és amiről a picit nagyobbacska ovis is tudja, hogy mese, amellett, hogy teljes komolysággal hiszi. Mert van olyan kor, amikor simán elférnek egymás mellett különféle igazságok; csak a nagyobb gyereket és a felnőttet zavarja az ilyesmi.
    Ellenben az, hogy a néni a sarkon azért van átlátszó miniruhában novemberben, mert nem fázós, az sima hazugság, és a gyerek is érzi, hogy az, mer nem hüje.
    És az ilyen feleletekből pontosan leméri, mik azok a témák, amiket kerülni kell, valamint azt, hogy a szüleje nem őszinte vele.
    A legkisebb gyerekem hároméves-forma korában, egy adriai nyaraláskor történt, hogy a pici egy vízből kinyúló sziklán állt, és nézte a körülötte úszkálókat, aztán megkérdezte tőlem, hogy kell úszni. Megmutattam neki a saját karommal a mozdulatokat.
    -És akkor nem süllyedek el?
    -Nem, akkor nem.
    Erre beleugrott a neki mély vízbe, és igyekezett úgy kapálózni.
    Eleinte ment némi víz a szemébe-szájába, de nem ijedt meg, mert tudta, hogy nem süllyedhet el; tudta, mert én mondtam…
    Nem tudom, átmegy-e ebből, amit én akkor annyira éreztem, hogy szinte pofáncsapott. Hogy mekkora mérhetetlen bizalom van a kicsi gyerekben, és mekkora mérhetetlen felelősség ez, és micsoda eszetlen bűn és pazarlás ezt eljátszani.

    • Hú, ebbe az úszós példába beleborzongtam. Mert tényleg. A gyerek mindent ténynek fogad el, amit a szülő mond. Egy darabig…

      Az én gyerekem már nagyobb (de még bőven nem iskolás), és mostanában jutott el oda, hogy baromi boldog lesz, ha rosszul csinálok vagy eltévesztek valamit. Nem mulasztja el az orrom alá dörgölni, és jókat nevetgél rajta. Hát, így dől le a nagy anyabálvány. Közben egész szófogadó általában, továbbra is elhisz nekem (majdnem) mindent, de azért tudja, hogy nem vagyok tévedhetetlen.

      • De jó, örülök, ha beleborzongtál, mert én is, és ezt akartam valahogy átadni
        Az tök rendben van, hogy a bálvány repedezik, aztán ledől, ugyanez az úszós gyerekem ma már némi szánalommal vegyes jóindulattal kérdezi meg tőlem, hogy rendesen értettem-e az angol szöveget a videón, vagy segítsen… : )
        De más az, hogy mégsem tudok mindent, és más az, hogy nem lehet bízni bennem.

        • A bálvány (időben való!) ledőlése elképesztően fontos. Amióta megjelent az én gyerekeimben egyáltalán a szülők kritizálása, azóta örömmel repesztem a magamét, azt erősítem, hogy a szüleik sem tévedhetetlenek. A tanárok, tanítók sem. Senki sem. Ugyanakkor igyekszem megbízható lenni, és tudom, hogy bíznak is bennem, abban, hogy amit mondok, az ha nem válik lehetetlenné, akkor úgy is lesz. És persze van, hogy nem tudom megcsinálni (sőt, még az is lehet, hogy elfelejtek valamit, ld. ledőlő bálvány), el is mondom olyankor, hogy miért, megértik, elfogadják, belefér. Nagyokat nevetnek a hibáimon, sőt, igen szemtelenül gúnyolódnak is rajtam. Már arra kell vigyázni, hogy lássák a határokat: apával lehet hülyéskedni, de nem mindenkivel. Nem azért, mert az valami újabb bálvány, hanem mert neki szarul esik, más ember.

  7. Elég nehéz ezt jól belőni. És épp most olvastam, hogy az is lelki bántalmazás, ha a gyereket nem hagyjuk gyermeki létében, hanem úgy fordulunk felé, mintha felnőtt partner lenne. Merthogy erre a biztonságos gyermeki létre szüksége van. De mit jelent ez pontosan?

    • Szerintem azt, hogy nem rakok felnőtt problémákat a nyakába. A nem rakás nem azt jelenti, hogy nem árulom el neki, hogy léteznek, hanem hogy teljesen világossá teszem, hogy nem az ő dolga megoldani. Szóval a “felnőtt partner” szókapcsolatból szerintem a “partner” az, ami károsabb, mert a felfogásuk sokkal hamarabb nyílik, mint a problémakezelésük. És ha csak tudat alatt is megragad bennük, hogy a szülők problémái miattuk vannak, vagy tudniuk kéne tenni ellene, az tényleg gáz.

    • Szerintem pl. hogy azért nem vesszük meg mondjuk a drága játékot, mert nincs rá pénzünk, az nem teher nekik. Elfogadják, nem lesz olyan játék. Akkor lesz teher, ahogy Woody is írja, ha magát a felelősséget a vállára tesszük, azt éreztetjük vele, hogy neki bármilyen módon is dolga ezt megoldani, vagy ha bűntudatot keltünk benne (azért nincs, mert rád költöttük, kvázi te vagy az oka).

        • Hát ezt mondom! Bármire vágyhat, és nagyon hamar elfogadja, hogy bármit nem kaphat meg. De vágyni rá, az természetes. Azzal, hogy nem vágyhat rá, nem szabad terhelni, megbántani, ezzel a vágyait vállalhatatlanná tesszük, szégyellni való dologgá. Vágyjon a kurvadrága játékra, arra, hogy repülhessen. A fiam (11) most mondta, hogy szeretne ilyen vagy olyan madár lenni, repülni. De olyan buta azért nem szeretne lenni, mint a galamb. Jó kis vágyálmot kerített belőle, el is mesélte. 11 éves, tehát tudja, hogy nem fog sikerülni, így miért ne álmodozhatna? A realitásérzéke bőven megfelel a korának, a fantázia meg nagyon jó dolog. A drága játékról is tökre felfogják, hogy a realitásba nem fér bele. Én is vágyom egy nagy házra egy jó kis telken, meg egy kis fogyasztású, megbízható autóra, nekem is jogom – de teljesen nem fog megvalósulni, ez szinte biztos.

  8. Én mindig őszinte vagyok a gyerekkel. Ha valami nem tartozik rá akkor azt mondom, de nem szepitek, kenek el dolgokat. És tudja hogy tévedek néha, de szándékosan nem vezetem félre.

    • Örülök, hogy ezt írtad. Én attól vagyok néha kiakadva, hogy bizonyos felnőttek a “nem hazudunk” elv jegyében nem képesek azt mondani egy gyereknek, hogy “ez nem tartozik rá”. Nemrégiben egy néni 95 éves születésnapján voltam, és egy 11 éves gyerek a vendégsereg orra, pontosabban füle előtt kezdte kitárgyalni az apjával, hogy a nénin vajon van-e pelenka vagy sem. Nekem ettől hányingerem volt, mert az egyrészt oké, hogy meg lehet beszélni egy 11 évessel, hogy az időseknek már előjönnek ilyen-olyan problémáik, de azon felül, hogy az illető gyerek és a néni nem volt olyan kapcsolatban, hogy ez a konkrét esetben a gyerekre tartozzon, még az is ott volt, hogy nem a torta felvágása közben kellett volna mindenkit megzavarva erről beszélgetni. Rájuk is szóltam, hogy fogják be. (És nem, én az ismerősi köreimben abszolút nem arról vagyok híres, hogy tapintatból hazudnék, sőt, pont az ellenkezője miatt bírálnak rendszeresen, de ez mégis sok volt.)

  9. Ez mekkora! Gyönyörü! Telibetalt! A hazug idill, egggen az! Akartam mar multkor is meselni, hogy hogy jartam par honapja az itteni magyar anyukak levlistajan mint “melegjogi aktivista” 😉 A kiutálásom azon a levlistan kisertetiesen hajazott a arra a mamamis dinamikára, amiröl többször irtal Èva! Es tudtam, hogy az elmennyel nem vagyok egyedül, hogy mar elöttem lezajlott valakinek ez a sema, köszönöm ezert is a korabbi beszamolokat! Visszajönnek meg a nap folyaman elmeselni, ha erdekel valakit, csak attol tartok, itt is leskelödnek paran es volt egy örült nö, aki allitolag gyerekeket zaklat es nem szeretnem, ha megtalalna az enyemet is…

  10. Azon töröm a fejem mostanában, hogy ha egy gyerek masszív hazugságban nő fel például a szülei házasságát illetően, és ennek megfelelően bezárkózik, megtanul nem őszintének lenni (mert abból csak a baj lenne, így tanulta), akkor vajon meg lehet-e ezt változtatni és hogyan…? Fel lehet-e szabadítani, elhiszi-e valaha, hogy lehet másként is, és nem úgy volt a jó, ahogy eddig? És ha el is hiszi, ez a teljesen újfajta hit tud-e természetessé válni, ahogyan eleve kellett volna..?
    Segítsetek…

    • Meg, de nagyon nehéz, hosszú és fájdalmas. Először is fel kell ismernie, hogy valami nincs rendben, és akarnia kell a tudást, aztán a változást.

    • Szerintem nagyjából lehetséges változtatni rajta, bár 180 fokos fordulatot nem remélnék. Ellenben két dolog kell hozzá: egyrészt a felismerés a felnőtt gyerek részéről, hogy változtatnia kellene, neki lenne jó, másrészt meg – szintén az ő részéről – rengeteg munka. Segítség is kell, de az is csak az ő munkájával hatékony.

      • Ha felismerte, ha (amúgy már régen) átlátott a hazugságokon, de nem tudja, hogyan lehet nem hazudni, mert ráadásul az egyik szülő továbbra is fenntartja a meseszövevényt, azzal mit lehet kezdeni? Mert most úgy érzem, hogy nagyjából semmit. Nem lehet azt mondani egy gyereknek, hogy a szülőd hazudik, még akkor sem, ha ezt egyébként precízen tudja.:-) (Meg amúgy sem bárki lejáratása volna a cél.) Megnézni, megtapasztalni a MÁSHOGYANT nem meri, nem akarja, valamifajta rosszul értelmezett (de érthető) lojalitásból. Piszkálni, példabeszédeket tartani eleve felesleges és nem is stílusunk. Jól gondolom, hogy marad a várakozás, és még az is lehetséges, hogy nincs is mire..? (Fájdalom, hogy közben telnek az évek, és elszalad számtalan alkalom, amikor egyébként boldog is lehetne, boldogok is lehetnénk…)

        • Nem egészen értem. Egy még gyerekről van szó? Vagy felnőttről, akinek az egyik szülő hazudik? A másik nem?
          Ha látja a hazugságokat, csak el akarja tagadni, talán maga elöl is, akkor nem szabad erőltetni, pl. olyanokat mondanék, hogy gondolja végig MAGÁBAN, hogy is van ez, mit gondol, mi az igazság. Nem is kell elmondania. Erősíteném viszont azt, hogy JOGA VAN kételkedni a szülő szavában, nem hálátlan vagy mittudoménmilyen, ha ezt teszi. Ha még most gyerek, akkor lesz eredménye, biztos vagyok benne. Nagyon fontos, hogy erősítsd, erősítsétek az önbizalmát, a már emlegetett bálványt döntögessétek – nem utolsósorban azzal, hogy ti magatok se legyetek bálványok.
          A nem hazudásban egy dologgal tudtok segíteni: ha nagyon következetesen őszinték vagytok vele, és megbízhatóak, következetesek. Mindig, minden tettének ugyanaz legyen a következménye (na jó, nem kocka módra, nyilván egy álmos hiszti, meg egy bolti követelőző hiszti között különbség van, de érted). És lehessen veletek őszinte. Félredumálást ne fogadjatok el, de az őszinteséget díjazzátok, ha kíméletlen, rosszul esik, ha a ti hibáitokra mutat rá, akkor is. Sőt, akkor is, ha igazságtalannak érzitek: az érzése mindig jogos, ha igazságtalan, akkor meg kell vele beszélni, miért csináltátok a dolgot, alighanem megérti. Ha hibát követ el, és elmondja, annak nagyon pontosan érezhetően kisebb legyen a következménye, mint a sunnyogásnak, még egy aránytalanul kisebb dolog miatt is. Szándékos csíny utáni őszinteség (következménye) ne legyen soha kellemetlenebb, mint egy apró, véletlen marhaság elsunnyogása.

          • A 18 még gyereknek számít..?
            Igen, pont így gondolom én is, mindennel egyetértek, amit írsz, épp az a probléma, hogy nincs alkalmunk és lehetőségünk rá…. nem tudjuk megmutatni.

            • Határeset 😉
              Nehéz dolog, és ha megszokta a játszmákat, akkor az őszinte közeg nem is biztos hogy vonzza. De, ha mégis, akkor épp ez a kor az, ami után már a másik fél nehezen korlátozhatja. Sajnos, bármilyen keserves is, ez az a helyzet, ahol a ti felelősségetek és lehetőséghetek egyaránt csekély, az az egy segíthet, ha a felelősséget sem akarjátok a nyakatokba venni. Mármint a ti békétekhez segíthet.

  11. A nagyobbikat (3,5 éves) mostanában nagyon foglalkoztatja a halál. Amikor kérdez róla, nem hazudok, de nagyon aggasztja, hogy ő is meg fog halni, ezért jobbnak láttam a te nagyon-nagyon sokára fogsz csak meghalni (amikor már várni fogod, tette hozzá az apja) verziót választani, mert ez megnyugtatja kicsit (bár azt továbbra is nehezen fogadja el, hogy halottként nem fog tudni futóbiciklizni:-). Szóval szerintem is annyi a lényeg, hogy érezzük, milyen info jelentene nekik már terhet, szorongás forrását.

  12. Milyen erdekes, pont errol gondolkoztam tegnap. Hogy mit is jelent oszintenek lenni egy gyerekhez. Peldaul hogy mekkora municiot is jelentett volna nekem, ha annak idejen a felvilagositas soran anyam nem vervoros fejjel rebegi el a szexualitas biologiai reszet, ostobacska viragnyelven. (Persze nem mondott semmi ujat es olyan szanalmas es kinos volt az egesz helyzet, hogy alig vartam, hogy befejezze.) Hanem ha inkabb elmondja, hogy figyelj, itt a tested, jogod van szeretni. Senkinek nincs joga hozzaderni vagy belemaszni az auradba, akinek nem engeded meg. Aktus kozben ez es ez tortenik. Figyelj arra, hogy mit erzel, maradj kapcsolatban a testeddel. Ilyet meg olyat is erezhetsz. Mondhatsz nemet, barmikor, es a masiknak ezt tiszteletben kell tartania. Hozzaerhetsz magadhoz, mert az jo es orom forrasa, nem bun. Mi az a vedekezes, mi az a gumi, hogy kell hasznalni. Hogy a szex a hetkoznapi elet termeszetes resze, nem szegyenteljes dolog, nem csak hazassagban fordul elo es nem csak akkor ha egy no es egy ferfi. A felvilagositas miert kell legyen egy alapvetoen hetero szempontu es alapvetoen biologiai ismeretterjeszto, dadogva elmondott magyarazat. Nalunk meg nyakonontve a vegtelenul hazug erkolcsiseggel, hogy csak a hazassag utan. Aztan persze kiszamoltam a honapokbol, hogy anyamek mindenkepp lefekudtek egymassal az eskuvo elott, maskepp 5 honapra szulettem volna. Ma mar tudom, hogy (tobbek kozott) azert volt keptelen az oszintesegre (ebben is), mert sajat magaval se tisztazta le soha ezeket a dolgokat.

    • “nyakonontve a vegtelenul hazug erkolcsiseggel, hogy csak a hazassag utan “-voltanyós kezdte mondogatni a gyerekeimnek , hogy halálos bűn házasság előtt. Ezért elmondtam nekik, hogy az apjuk is jóval házasság előtt fogant. Azóta fenntartással fogadják a nagyi bűnökről tartott kiselőadásait.
      A bálványszerep fura. Nem titkolom a gyerekeim előtt, hogy tévedek, bukdácsolok, és bocsánatot kérek tőlük, ha rondán viselkedtem. Ők mégis jobbnak mondanak magamnál . Pl. ha valaki kérdezi őket, kiabálok -e velük, mindig azt mondják hogy sosem, pedig nyilván előfordul.

      • Ez cuki, én öt évesen tudtam már annyira számolni, hogy ha jó szüleim esküvője májusban volt, én meg augusztus végén születtem – oké, nyolc hónapra, jól sikerült a szilveszteri buli – akkor ott valami nem stimmel…

    • Ezt az 5 éves lányom már pontosan tudja. Mert elmondtam neki. És kívülről fújja a Peti Ida picurit és elkezdtuk nézni az egyszer volt az ember sorozatot. Sőt a férjemnek is szóltam hogy lehet hogy leszbikus a gyerek, lehet színes bőrű unokáink lesznek, szokja a gondolatot.

  13. Nálam elsődleges szempont, hogy nem nézem hülyének a gyereket, hanem komolyan veszem a kérdéseit, az érdeklődését és az igazságigényét, és igyekszem a számára megérthető, felfogható szinten tálalni a válaszokat.

  14. Én pont fordítva szoktam ezt végiggondolni. Hogy látom a hajléktalant, és arra gondolok, hogy egykor, ha nem is akarták/szerették, ő is kisbaba volt meg gyerek, akinek előadták az őzikés meg királylányos mesét.

  15. Úgy érzem, én a másik oldalon vagyok inkább. Nem tudok mást mondani, soha, senkinek, mint amit gondolok, érzek. És folyamatosan félek, hogy az amúgy szinte szürreálisan érzékeny és korához képes elképesztően racionális és nagyon érdeklődő kisfiamnak ez sok, ez megnyomja. Ha lát egy szirénázó mentőautót, felsóhajt: sajnos egy beteg emberért megy – és abban a sóhajtásban benne van a világ összes beteg embere iránt érzett aggodalma, amit egy négy éves kisfiú érezni tud és az igen sok. És sajnos – ezt nagy szülői hibámnak tartom – mivel én nem vagyok derűlátó a jövőt illetően, nehéz őt bizakodóvá hangolni, mert magamnál kéne kezdeni ugye, hinni a szépben és a jóban és hogy érdemes, meg felkel a nap, borúra jön a derű, meg ilyenek, de mit csináljak, ha néha úgy érzem, végleg beborul?

    • Szerintem mindenki érzi úgy néha, hogy végleg beborul….
      Van az a megállapítás, ami mindenre igaz: “Elmúlik.”
      Nem úgy értelmezem, hogy akkor innentől semminek nincsen semmi értelme, hanem épp ellenkezőleg: EZ az értelme.
      Az állandó változás.
      A gödör legalján is tudom, hogy nem érdemes belepusztulni, mert elmúlik.
      A legönfeledtebb boldogságban pedig igyekszem minden percet megélni a maga teljes valójában, mert elmúlik.
      Nekem így már nem olyan félelmetes az egész.:-)

  16. Én mindenről beszélek a lányommal, amiről kérdez, meg amit nem, de mondani akarom. Keresek neki valami apropót, kapcsolódási pontot az élethez. Néha magamról is beszélek, keveset, ahogy nő egyre többet, de lehet, hogy többet kellene. Csak azzal kell vigyáznom, és ezért is fogom vissza magam, hogy nehogy túl sok legyek, ahogy mondani szokták, tipikusan elvált szülős helyzetben. Ő gyerekem, és nem pótolhat társat, barátnőt. Viszont szegényre ráterhelem mégis az ezer gondom bajom: mert feszült leszek, ideges, lehangolt, a szeme előtt küzdök a túlélésért és nem látja, aztán sokkolja, ha kiabálok. Ezen dolgozom, de nehéz levetkőzni.
    Amiért nehéz még az életről beszélni vele, hogy olyan kevés jó élményem van, és annyi rossz, és látja ezt, és ki van akadva, hogy ő nem akar felnőtt lenni, mert az olyan teljesíthetetlenül nehéznek tűnik. És nem akar hallani róla, ha gondokról beszélünk.
    Ugyanakkor mindjárt tizenkettő, és például rettentő zavarban van, ha szex kerül szóba, néha közelítem a témát, de úgy érzem, tekintettel kell lennem arra, hogy ez őt most zavarja nagyon, szemérmes, még undorodik.
    Mindezek mellett is élvezem, hogy egyre nagyobb, egyre okosabb, és néha úgy beszélgetünk órákon át, mint amire mindig is vágytam. Főleg én beszélek sokat, de szereti hallgatni, és kérdez, és néha elkalandozunk másfelé, az ő világába, pónik, tündérek és miegyebek, aztán vissza, és olyan jó látni, hogy szeret így beszélgetni, és néha a nyakamba ugrik, hogy úgy szereti, hogy én ennyit mesélek neki, és velem bármiről lehet beszélni, és mindent olyan jól magyarázok. Közben csak néha dühös kicsit, amikor túlbeszélek valamit, amit már ért. De szerettem volna, ha nekem így elmondják az életet amikor gyerek voltam!
    Amikor még kisebb volt, és valami témát kerülni szerettem volna, vagy mondtam, hogy majd ha kicsit nagyobb leszel, beszélgetünk róla, akkor kikérte magának, hogy ő okos, és mindent megért, és igenis el tudom mondani úgy hogy értse! És követelte.

  17. A fiamnak nincs szüksége mesékre. Már három éves kora óta kialakította önálló világát ,és nem nagyon kérdez. Egyedül szorong az eljövendő vagy jelen levő problémákkal .
    Amikor osztom az észt nem figyel rám. Nagyon kicsi volt amikor már utánozott, hogy bla,bla,bla.

  18. Életkortól függ, mit érdemes egy gyereknek elmondani. Kiskorban nincs pontos fogalma a valóságról, teljesen fölösleges olyasmivel terhelni, amit nem is ért és nem is tartozik rá, csak szorongást okoz.
    A gyereknek nem biztos, hogy “hazug” az az idill, amit a felnőtt lenéz.

    Egyetértek, hogy cukormáz nem kell, de sokan ezt a saját epéjükkel helyettesítik, a “nem hazudok a gyereknek” rizsája alatt. Sok gyerek tűnik “okosnak” a szülő számára, és azt hiszik, a saját világlátásukat, gondjaikat rá kell terhelni a gyerekre, de a szülő illúzióvesztése, hitehagyottsága, csalódottsága nem azonos a “való világgal”, amelyet a gyermeknek majd meg kell ismernie. Amikor az ideje eljön.
    Az is szörnyű, amikor nyílt butaságokat csacsogó gyerekeket látok, de amikor koravén, anyut-aput másoló kis “bölcs” beszél, nekem az is szívszorító. Olyan nézeteket böfög vissza, amit nem is ismer, esetleg nagykamaszként, felnőttként lenne róla véleménye, de így az esélye is elvész, hogy majd kialakítja a sajátját, mert a szülő már kiskorban belésulykolja, mit gondoljon az élet jelenségeiről. 😦

    • Üdv a blogon! Van igazságod, de én nem a koravén, pesszimista világmagyarázatok sulykolását tartom a hazug idill ellentétének. Lásd az utolsó bekezdést. Hanem például olyanokat mondok és képviselek, hogy a világ sokrétű, az emberek nem egyformák, nem mindig a jó győz, nem mindig az a jó, akit mindenki sztárol, dicsér, sokakat bántanak igazságtalanul, a rosszak nem eleve, lényegileg és megváltoztathatatlanul rossz és a tanárok néha hülyeségeket mondanak. Mindezt azért mertem megírni, mert csak problémáim vannak, viszont nincsenek csúf dolgaim, eltitkolandó keserűségeim, sokkal kevesebb a tabu, és ez a légkör jótékonyan hat a gyerekeim intellektuális, morális és érzelmi létezésére. Kamasz szememmel is vállalhatónak gondolom magam. Pont az vagyok, aki tizenöt évesen lenni akartam, ugyanúgy utálom a képmutatást, és nem is látom nagyon másképp a lényeget ma sem. Nem hiszem, hogy az árnyaltság keserűség. Hazugságban tartani egy gyereket, vagy olyan életet élni, amelyet el kell titkolnunk előle, bűn.

  19. Szia! 🙂 Neked is üdv, már egy ideje olvasgatok itt, értelmes gondolatokat találok mindig. 🙂

    Igen, értelek. Felnőttként ez mind igaz, meg még egy kamasznál is érthető, aki éppen hogy lázad a hamisság és a képmutatás ellen, és olyasmit is oda sorol, amit érettebben már nem úgy lát. Annak akkor van az ideje, megkérdőjelezni mindent, ellenállni, szembesíteni a szülőket, az időseket a “hazugságaikkal”. Aztán elmúlik néhány évtized, és lehet, hogy a sok őszinteségből csak bántás és fájdalom lesz… De ez is egyéni, nem kötelező így lennie, jó esetben egy hiteles élet alakul ki. 🙂

    Nekem az a szomorúságom, hogy sok olyan gyermekkel találkozom, akikben semmi álom, semmi mese, semmi varázslat nincs, és nem hisznek a jóban – és sokszor a saját szüleik rabolták el ezeket tőlük. Azt hiszem, erre jó a mese – segít, hogy megmutassa a gyereknek, a világban van nehézség, igazságtalanság, küzdelem, bukás, de megadja azt a fontos, spirituális tudást, hogy a jó létezik és elérhető. Sok szülő már nem hisz ebben, és ezért nem tanítja meg a gyerekének, pedig ez összemberi bölcsesség – szemben a jelen kor realista/pesszimista bölcsességeivel.

    Abban természetesen egyetértünk, hogy nem kell ordító hazugságokkal elfedni a problémákat, de én emlékszem rá, hogy a saját anyám szomorúságáért hogyan hibáztattam magam évtizedekig, mert azt hittem, én okoztam, pedig semmi közöm nem volt hozzá. Csak ő úgy gondolta, megosztja a baját. Csak azt nem osztotta meg, hogy mi miatt volt – úgyhogy jobb lett volna, ha magában tartja, és felvállalja, hogy felnőttként ő küzd meg vele, nem egy kisgyerekre önti rá. És nekem volt bűntudatom évekig egy helyzetért, amit nem is értettem, ő meg két nap múlva nem is emlékezett rá. Szóval lehet rongálni egy gyereket, még akkor is, ha megértem utólag, hogy el volt keseredve, meg annyi eszköze volt csak, stb.

      • Nem tudom, itt kérdezzem-e… Nemrég találkoztam Eleanor H.Porter Az élet játéka c. könyvével. Nagyon tetszett. Tegnap újraolvastam. Kibőgtem a szemem – újra. Mondjuk, könnyen sírok, stresszes nyaram volt, kemény (tan)évem lesz… Szerintetek a 8 éves, nagyon komoly, nagyon felnőttes lányomnak (lehet, hogy én tartom nagyon felnőttesnek, lehet, hogy tényleg az, és ludas is vagyok benne) felolvashatnám? (Ő nem olvas még csak most lesz elsős. Nem “akartam”, hogy olvasson – nem vettem ki ugyan a kezéből, de nem is bíztattam-stresszeltem.)

  20. Egyszer odajött hozzám az egyik ötévesem, és ijedtre kerekedett szemmel suttogta:
    Vikinéni, a rák ugye egy nagyon gonosz állat?

    Olyan borzalmasan nehéz ilyenkor nem megrémülni, de azért délután elbeszélgettem anyukával, hogy ha már a nagyi rákbetegségét el akarják titkolni a gyerek elől (de MIÉRT??? ), legalább úgy beszéljenek róla, hogy ne hallja meg…
    Áh… :/

  21. Kisiskolás voltam, amikor meghalt a nagyapám. Láttam, hogy anyám ki van bukva rendesen, sokat sírt, azt is, feketét ölt, de a temetésre nem vittek el. Sajnálom, hogy nem, nem értem, miért féltek közel vinni az elmúláshoz. Szerettem a nagyapámat, és nehéz volt feldolgoznom, egyszer csak nem láthatom, ha megyek is a nagyihoz, ő nincs ott. Hol van? Csak hónapokkal később vittek ki a sírhoz, de az nem volt ugyanolyan.

    Aztán általánosban folyton azt hallgattam: aki szorgalmas, az viszi csak valamire. Nézd XY-t, ő milyen ügyes és okos (kitűnő tanuló), miért nem tudsz olyan lenni? Iszonyú volt hallgatnom. Aztán felsőben már közöltem, ha ő a minta, cseréljen le rá anya, legyen ő a gyereke, ha ő neki jobban tetszik. Kínomban nem tudtam ár mit mondani.

    Frissdiplomás egyetemista, aki sokáig munkanélküli: apám a végzésig csak azt fújta, aki diplomás, az könnyen boldogul, tehát ha nekem nem megy a könnyű állástalálás, akkor bennem van a hiba, biztos én nem csinálok jól valamit. Apám csak azt felejtette el, az ő idejében valóban igaz volt, hogy aki magasan iskolázott, annak több a lehetősége, esélye, de közben eltelt 40-50 év. Ezen már túl vagyunk, de a maga idejében elevenen élt és izzott bennem ez a hozzáállás.

  22. Talán az a titka a dolognak, hogy megmondjuk: létezik ez a néha szép, néha kegyetlen, sokszor logikátlan világ, ami valamiféle dzsungel, színes, de veszélyes, ahol óvatosnak kell lenniük. És hogy létezik a másik világ is, a Süsüs, tündéres, igazszerelmes, holdfényes, királyfis, varázslatos. Csak mi, felnőttek, azt már ritkán látjuk. De ők csak nézzék nyugodtan, mert az szép és tökéletes, és még odavágyni is szép. És sose felejtsék el, hogy épp melyik világ érvényes, hogy épp ábránd-idő van-e, vagy pedig dzsungel-idő, amikor ravasznak és óvatosnak kell lenni.

    • Te itt? Szia!
      Erről (megint) a Végtelen történet jut eszembe, Fantáziával. Ahol pl. Shakespeare gyakran járt. De mindig visszatért. Akik nem akartak, azok ottmaradtak a volt kisfiú-királyok és kislány királynők városában – a bolondok között. Aki nem tud (egy kor után, egyre élesebben) különbséget tenni a kettő között, az nem teljesen ép. Aki nem tud belépni Fantáziába, az lényegében sajnálni való, fogyatékos. Mármint nekem ez jött le a Végtelen történetből.

  23. Hogyan élhetnék úgy együtt a gyerekeimmel, hogy kizárom őket az életemből? Hogyan tanulhatnák meg az élet dolgait, ha éppen én, az anyjuk hordanék álarcot előttük? Mindenki hülyének nézett, mert az elejétől fogva őszinte voltam velük (igen, még a télapót illetően is – bár ott, amikor azt kérdezték, hogy “anya, a télapó tényleg létezik?”, akkor azt feleltem, hogy “te mit gondolsz?”), de én sosem bántam meg, és ugyan még csak 9 évesek, de azt látom, hogy ez egy nagyon jó döntés volt.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s