a társadalom jól jár

M. Györgynek

Nekünk nagyon progresszív gondolataink vannak (lettek) itten. Figyelünk, ráébredünk, és pörölünk az égbolttal: de hát miért ilyen a világ, mennyivel jobb lenne mindenkinek amúgy! Annyi szenvedést termelnek a rendszer jellemzői, hát miért nem lehet a rendszert megváltoztatni?

Például hosszabb ebédszünet, hatórás munkaidő, és kötelező juttatásként mindenkinek kondi- és fürdőbérlet. Csupa boldog, energikus ember. Hm? Vagy ahogy a házasság és a család ma kinéz. Boldogtalan, beszorított emberek tömegei. Zárka a hálószoba, képmutató a közmorál. Ha mondjuk — vetette fel valaki — a házasságot kétévente meg kellene újítani, pénzért, mint a jogsit, és újra kimondani, valamint nem lenne ekkora szívás a válás, hogy állnánk a statisztikákkal? Ha könnyebb lenne lakáshoz jutni, hányan laknának a szüleiknél?

No de mi lenne akkor az öreg szülőkkel? S ha nem lenne egzisztenciális kényszer, hányan járnának nyolcra, mivel lehetne őket ösztönözni, és ugyan, mennyit termelnének akkor?

De így meg megnyomorodnak, beleőrülnek az emberek. Így is motiválatlanok, és még isznak, bántják a gyerekeiket, hidakról ugrálnak le, és időnként fellázadnak — ez jó így?

Nos, az a gyanúm, hogy bár fizeti a társadalom bőven az egyéni boldogtalanság költségeit is, a társadalomnak mégis jó — jobb — így, ahogy van. Ha nem így lenne, ahogy van, és ami ellen folyton tiltakozunk, mert a bőrünkön érezzük, akkor meg nem a társadalomnak lenne jobb. A társadalomnak akkor összességében rosszabb lenne.

A társadalomnak nincs bőre.

Ugyanis nem biztos, hogy a boldog emberek működnek jól mint társadalom-elemek. Akkor már sokkal inkább a békés tudatlanok. Nagyon is elégedett a társadalom azzal a helyzettel, hogy az emberek nincsenek kapcsolatban az érzéseikkel, elhiszik, hogy jó az, ami nem jó, és nem tudják nevén nevezni, mi szúr gyomortájt, lefutják az iskolakört úgy is. Még úgy is bőven megéri a társadalomnak az öntudat és önálló akarat nélküli polgár, hogy közülük sokan szívbetegek, depressziósok, alkoholisták, néhányan pedig öngyilkosok lesznek.

A társadalomnak nem érdeke az egyén boldogsága, és ennek kétféle formája is van: az egyén boldogtalansága a társadalmi érdek érvényesülésének mellékterméke, vagy direkt az egyéni boldogtalanság (beszorítottság, tudatlanság, megvezethetőség, törött gerinc) a társadalom érdeke.

Nagyon is érdeke a társadalomnak az a helyzet, amelyben nem a tehetséges, invenciózus, hanem a lojális és gondolattalan emberek töltenek be fontos funkciókat. Olyanok, akik nem szólnak a megnyitón a miniszternek, hogy nem erről a Bálintról van ám elnevezve a közösségi ház, akit itt méltatni tetszik, hanem a másikról*, és hogy elnök úr, a slicce… Semmi gondja a társadalomnak azzal, hogy emberek húsz éveken át ugyanott laknak — lehet tudni, hogy hova kell küldeni az ajánlószelvényt. Hogy röghöz köthető a hallgató, megvehető a polgár családi adókedvezménnyel, és nem változik folyton, hogy ki kinek az apukája. Nem baj az, ha a nők tudják, hol a helyük, ha más életperspektíva híján szülnek, akkor sem, ha boldogtalanok és szürkék, és akkor sem, ha a túlnépesedés miatt ökológiai katasztrófa fenyeget. Egyszerűbb, ha csak kétféle vécépiktogramot kell gyártani. A szerteágazó, sokféle döntés nem illik a nagy ábrába. nem illenek bele a tipizálhatatlan emberek, akik néhány évente dobbantanak, akik máshogy gondolják, akik nem tisztelik a tekintélyt, a hagyományt, az erőt, akik többet akarnak, akik tudják, mit érnek. Zavaróak.

A társadalom nem boldogságalapú. És a társadalom nem okvetlen boldogabb attól, hogy az egyén boldog benne. A társadalom mit sem bánja az egyén kínlódását, nincs vele dolga, oldja meg maga, az egyén meg azt hiszi, ilyen az élet és ennyit várhat. A társadalom boldogsága sok repedést rejt: nem ám tagjai boldogságának összege. Épp az egyének szoros szájjal viselt boldogtalansága az összboldogság — azaz: működőképesség — ára. A társadalomnak érdeke, hogy szervezhető legyen, érdeke, hogy rend legyen. Érdeke, hogy szabványosítható legyen a sors és belőhető a nyugdíjkorhatár. Érdeke költséghatékonynak lenni, eltussolni, nem meglátni, nem elismerni, nem korrigálni, alulfizetni, tematizálni, elterelni, manipulálni, fekete bárányokat képezni. Érdeke, hogy ne törjön ki nagy botrány, ha gombaméreg van a tápszerben. Érdeke, hogy az idősek ne éljenek túl sokáig, érdeke, hogy drága műtéteket lehetőleg senki se várjon el a járuléka fejében, és érdeke, hogy a gyerekek nőjenek fel szép csendben, engedelmesen. A gyomorgörccsel, pánikbetegséggel majd megküzd ki-ki.

Érdeke a háztömb és érdeke a magyar nóta. Érdeke, hogy október 23-án ne legyen semmi meglepetés. Érdeke, hogy ne legyen kínos célzás a rockdalszövegben. Érdeke a csönd és érdeke az ütemes taps, érdeke a körülkerített gyep és a betontalpfa. Érdeke, hogy ne ütközzön túl sokféle jog, megoldhatóak legyenek a hétköznapi helyzetek, és ne legyen túl nagy feszültség társadalmi csoportok között. Érdeke, hogy ne szóljanak, hanem alkudjanak. Érdeke, hogy ne lehessen erősebb állampolgárainak egy csoportja soha, mint az erőszakmonopólium: a csoport ne játszhassa ki a nemzetbiztonságot, ne dönthesse meg az államrendet, ne blokkolhassa a hidakat és az ivóvízellátást, és ne üríthesse ki a börtönöket. Érdeke, hogy ne legyenek bonyolultak a helyzetek. Érdeke, hogy az állampolgár lehetőleg ne értse Molnár Ferenc gonosz célzásait, Parti Nagy Lajos humorát és Heller Ágnes fogalmait, ellenben értse Wass Albert pátoszát. Érdeke, hogy a lányok cserkészek legyenek és ne meztelen performance-művészek. Érdeke, hogy inkább féljek, mint hangosan nevessek. Érdeke, hogy legyen, aki homokzsákot pakol, és érdeke, hogy ne akarhassanak kártérítést a sugárfertőzöttek. Érdeke a status quo, a vigyázzállás, a lábon kihordott influenza, a beharapott ajak, a szolid ejakuláció. Érdeke, hogy az egyénnek valóságos felüdülés legyen éjfélig túlórázni az otthoni cirkuszok helyett. Inkább megfizeti a társadalom árként az ebből következő egyéni tragédiákat, amelyet hibaszázaléknak tekint, mint hogy feladja szervezőképességét, és kontrollálhatatlan szabadságot biztosítson az egyénnek.

Én a társadalmunkról kezdtem írni, és figyelitek? A diktatúráról írtam, pontosan.

A boldogság az egyén érdeke, az egyén egyik érdeke, esetenként más egyének érdekével szemben és áldozata árán, de bizonyosan sok olyasmivel szemben, ami a társadalomtól jön, és ami megköti, és ami szintén érdeke. Az egyénnek érdeke, hogy ne éljen állandó feszültségben, ne kelljen mindig ütköznie, alakoskodnia. Hogy elfogadja a tantestülete, és ne szóljon rá a narancssárga nadrágja miatt, amely tantestülettel viszont elégedett a KLIK, amely KLIKkel viszont az oktatáspolitika és a döntéshozók elégedettek, és ez a lényeg: emellett ők csak reménykednek, hogy nem mutatja nagyon látványosan a következő kompetenciamérés, hogy milyen siralmas eredményre elég ez, és nem is derül ki, mennyivel jobban teljesítenek a narancssárga nadrágosok. Az egyénnek érdeke, hogy tudja, mi számít elfogadhatatlannak, és ahhoz igazodjon, függetlenül szíve titkos vágyától. Az egyén, mire erre képessé válik, elveszti képességét a boldogságra, nem hallja, hogy hamis az eff, szíve sincs már, és ha pótszereit magához vette, remekül elringatózik téveszméiben.

Mindazt, ami boldogabb társadalmakban — igen, léteznek ilyenek — jobban működik, az egyén vívta ki a társadalom ellenében, és nagyon melós. És panaszkodnak ők is: nincsenek közösségek, elmagányosodtak, nem találják a helyüket, fura, új jelenségek ütötték fel a fejüket.

Szóval én csak annyit mondok: ha mást akarunk, sokszor megyünk szembe a társadalommal, és a társadalom betonból van. De azért kijátszható. Viszont csak kijátszható.

Ittam egy kávét: vagy kivívható, ami tőle kell. És amit kivívunk, az becsesebb, mint amit alanyi jogként megkapunk. (Ez a csehszlovák film titka.**)

Én szeretek így szabadon, és ha kéne, fizetnék érte többet is.

Boldog új tanévet.

* megtörtént

** ez viszont szövegblöff, ám jól hangzik***

*** mindegy, nem magyarázom, tudom, ki mosolyog most és ki néz merőn****

**** iszom még egy kávét

101 thoughts on “a társadalom jól jár

    • Társadalmi fejlettség, szabadságfok, közműveltség, igazságosság, jogérvényesítés, életminőség szempontjából lenyűgöznek a skandinávok és a finnek, de van mit tanulnunk a hollandoktól, franciáktól, britektől, amerikaiaktól, spanyoloktól, németektől is.

      • Egy közös a sorban. Egyik sem volt a szocialista blokk része. A fél évszázados hátrányunk behozhatatlan, mert 25 évig nyomtuk utána rossz irányba. Így már 75 ha most nekilátnánk. De nem fogunk.

          • Nem, ebben most nem értünk egyet. Az elszigeteltség a lényeg a szocialista országoknál és az államtól várok mindent beidegződés ami a mai napig tart nálunk is. A diktatúra rossz, de ezt ilyen abszolútértékben nem lehet vizsgálni.

            • Szerintem a szolgalelkűség, és az államtól várok mindent, ez MINDEN diktatúra alapja. Nem érzem, hogy jelentős különbség volna. A különbség éppen nem a kommunista és a nemkommunista diktatúrák között van, hanem a diktatúra súlyossága, kíméletlensége, kiszámíthatatlansága az, amit fokozatokban eltérést mutathat.

          • (Telefonon teljesen szétesik a cucc már nem is tudom mire írok) Szerintem nézz kicsit utána a falangist
            a rendszernek a 45 és 75 között. Különösen a kereskedelmi és katonai kapcsolat a lényeg. Ez a
            rra kényszerítette hogy közelítse a rendszerét a szövetségeseihez. És ezért alapjaiban volt más.

            • Ugyan. Pinochet Chiléje is annak a szövetségi rendszernek volt a része. Egy időben Papa Doc Haitije is az volt 1961-ig. Törökország most is az. A közelítés mennyivel volt erősebb, mint Kádár gulyáskommunizmusa, puha diktatúrája a háztájikkal majd GMK-kkal, kisiparosokkal?

            • A szövetségesekhez még: Jean-Claude “Baby Doc” Duvalier 1986-os megbuktatása után mit ad Isten, a nagyon demokratikus Franciaországban telepedett le. Nehogy már elhiggyem, hogy a “demokratikus” országok olyan egyértelműen elvárják szövetségeseiktől, hogy maguk is demokratikusak legyenek.

          • Megbántottalak én téged valamivel? Nekem ugyan ne higgy el semmit, sose kértem.
            Már Chilében járunk pedig én csak annyit állítottam, hogy Spanyolország adottságai a vasfüggöny nyugati oldalán, nem elszigetelődve a nyugati országoktól mások voltak mint nekünk és ez megkönnyíthette a változást. De hogy ez mennyire stabil, azt majd az egyre mélyülő válságuk végén meglátjuk. Ha te ezt nem így gondolod az se baj. De ugyanozni nem kell.

            • Mi a bántás az ugyanban? Nem annak szántam. Tény, hogy a vasfüggöny másik oldalán volt, de a szövetségi rendszer nem sokat számít szerintem. Chilét erre hoztam példának. Nem tudom, egyébként mennyire volt elszigetelt, ez tény. Mármint az emberek, a lakosság mit látott a többi nyugati országból? Oda utaztak külföldiek, ahogy hozzánk is, főleg a németek, de mennyire jutottak ki az országból a spanyolok?

          • Egy barátom tanult Spanyolországban aztán ott is élt és dolgozott sokáig. (Aztán elzavarták haza, mert válság jött és kellett a helye. Most Bulgáriában dolgozik, de ez mindegy. Ja, az azért érdekes, hogy nem segédmunkás hanem spanyol-történelem szakos bölcsész) Tőle tudok sok mindent, pl. hogy annyira nem is volt nekik az rossz. Ezt főleg az 50 körüliek mondják. (mint nálunk, he-he) Inkább tekintélyelvű egyeduralmi rendszer volt, mint önkényuralmi, de nem volt parlamentáris az igaz. (mondjuk sok helyen van parlament, aztán mit ér az önmagában) Úgy emlékszem azt mondta, hogy nem volt bezárva a határ egyik irányban sem, és ő is csodálkozott, hogy egy diktatúrából miért nem menekültek külföldre a népek. Szóval kicsit ilyen, kicsit olyan lehetett ez. A bebörtönzött papoknak meg a kommunistáknak biztos nem volt jó.
            Állítólag az emberek nagyon szabadon gondolkodnak és élnek, de kötődnek a hazájukhoz. Valami pozitív nacionalizmus lehet ez, mint az olaszoknál. Ezen kívül nem sokat aggódnak és rohadtul ráérnek mindennel.

            • Szerintem keveset hallunk a pincéikről. Ausztriáról mindenkinek a tisztaság és rendezettség jut eszébe, ezt csodáljuk.
              Ezt a kényszeres rendet elnézve, inkább kínosan érzem magam. Egyáltalán nem vált ki belőlem pozitív érzelmeket. Ez nem jelenti azt, hogy szemétdombon akarok élni.

          • Csatlakozom, engem is irritál Ausztria. Nem tudom igazán megmondani miért, de a hideg kiráz minden szépen lefúnyírózott alpesi hegyoldaltól és egyéb dologtól, ami olyan jellegzetesen oszták büszkeség.
            De továbbra is szajkóznám a monomániámat, hogy Franciaország sincs a toppon, csak itt jó a marketing. Én egy bevándorlók lakta külvárosi részen lakom, és olyan problémákat érzékelek, amiket Magyarországon még túlzónak találtam volna, ha valaki elmeséli, és szerintem komoly borulást fog okozni pár évtized múlva itt, mert sokan elidealizálják (illetve aki nem, az meg radikalizálódik). Én simán el tudom képzelni, hogy Franciaországban lesz az első szélsőjobboldali kormány Nyugat-Európában.
            A franciák nagyon lazák, ami egyrészt segít a hétköznapokat végigcsinálni, másrészt durván stuccpolitikába torkolik. Mint az a három hazugság is, amire a köztársaság identitása épül: liberté, égalité, fraternité. Ilyen nincs, nem volt és nem is lesz.

          • Hol?
            (En nem olvastam….)
            Az osztrakokhoz en sem vagyom. Dublinbol Frankfurton keresztul, sokkolo volt a kulonbseg amit ereztem a kontinens es a sziget kozt. A dublini kedvesseg es csaladias legkor utan egy szinte durva, huvos mar-mar steril, gepies atmoszfera…aaaa soha, -ha lehet valasztani- az utobbit soha.

      • Szerintem ezeknek a boldogságosoknak is vannak elég mély és ha-közelről-látod- borzongva-kötöd-az-útilaput bugyraik. Ezzel együtt olyan rondán futkorászik a hátamon valami, ha úgymond hazagondolok.
        Ez a társadalom jól jár ilyen általános emberi felülről vezérelt/nem self-made szerveződési baj, csak vannak fokozatai, nem?! Úgy értem követőkre, illeszkedőkre van szükség … de nem olvastam még a kommenteket, így lehet nyitott kapukat döngetek.

  1. Értékrendbeli alapkérdés az egyén és a közösség érdekeinek a hierarchiája?
    Az én orvos szüleim identitása, hogy az emberekért belüket lógatva dolgpzzanak a kórházban, ugyanakkor majd negyven év után is örömüket lelik benne.
    Én hidegrázást kappk a
    KLiKK ténykedésétôl, de élvezettel készülök az évnyitóra a diákjaimmal egy. hangsúlyosan pátoszmentes mûsorral.
    Annak idején tényleg boldogságot éltem meg az önkénteskedésben az öregek, betegek testi-lelki jólétéért téve.
    Sosem leszek igazi individualista a szocializációm miatt?

    • Nem, nem értékrendbeli, nem kell individualistának lenned, bár szerintem az vagy. És nem is gondolom, hogy minden egyéni érdek ellentétes a társadalmival. A civil akciók és az individuális hősök lenyűgöznek, én rendkívül lojális vagyok, nem szoktam tilosban járni, és magam is sok közösségi dologban vettem részt, de az volt az élményem, hogy a rendszer ezeket nemhogy nem segíti, de fojtogatja.
      Nem arról írok itt elsősorban, hogy az egyén csak a társadalom rovására lehet boldog vagy eredményes, bár a működésmódokkal, mutyikkal, félrenézésekkel, umbuldával meg kell küzdenie annak is, aki becsülettel akar egy kórházban dolgozni a közösségért, teljesen elismerten, nemhogy annak, aki szuverén, ostoba kötöttségektől mentes életet szeretne. Hanem arról írok, hogy a társadalom vak az egyéni boldogságra, nem érdekli, nem szempontja neki, ugyanazt a munkateljesítményt kapja, kaphatja lelkes és belülről vezérelt emberektől, mint amit a kizsigereltektől. Vagyis: remekül elvan a társadalom a megnyomorodottakkal, és inkább fog hazudni és hallgatni róluk, mint tenni értük.
      Öt éve nem írtam volna még ilyet.

        • “…a rendszer kötőanyaga”. Így. És aki ezt nem bírja, az kilép vagy tönkre teszi saját magát.

          Más:
          Éva, több bejegyzésedben láttam, hogy Molnár Ferencet és Parti Nagy Lajost említed. Ajánlást kérek tőled – egy vagy két alapművet tőlük, mert szívesen elolvasnám, hogy érezzem miről írsz. Köszönöm.

          Ui: Külföldön jártam idegen nyelvű iskolákba – a magyar irodalommal lassan ismerkedem 🙂

      • Szerintem meg nagy különbség tud lenni egy lelkes, a munkáját élvező és értelmesnek tartó dolgozó és egy kizsigerelt, fásult rabszolga munkája között. Számomra mindig érthetetlen volt, miért ragaszkodnak pl. nálunk annyira számos, otthonról is végezhető munka esetén a szigorú bejárásra, 8-tól 4-ig ott ülésre, ha van éppen meló, ha nincs. Mindig az erre a válasz, hogy mert ha nem suhogtatják az ostort az emberek feje fölött, nem melóznak. Ami nettó baromság, mert nem olyan nehéz felfogni, hogy ha nem készülök el határidőre valamivel, kirúgnak. Amúgy meg nem tökmindegy, hogy mikor, hány részletben, mennyi idő alatt végzem el a dolgom? Szóval ebben is inkább a poszt témáját látom tetten érődni (pardon): nem érdekünk, hogy kisebb legyen rajtad a nyomás, hogy te oszd be az időd, az életed, hogy jól érezd magad.

        • Mert te értelmes vagy. Az emberek nagy része félgőzre vált ha nincs ott a főnök. A sógor is büszkén mondta pár hete, hogy ha nincs bent az igazgató kétszer annyi időre járnak le dohányozni. Nem értette miért nem lelkesedek.

      • “Vagyis: remekül elvan a társadalom a megnyomorodottakkal, és inkább fog hazudni és hallgatni róluk, mint tenni értük.” – Fú, ez fájdalmas, de nagy igazság.
        😦
        Azért én hiszek a civilek erejében. Muszáj néha idealistán optimistának lenni. 🙂

  2. Most olvasom el a bejegyzést harmadszor.
    A hideg kiráz – én ezeket a gondolatokat olyan sokszor forgattam már magamban, de soha ilyen jól nem tudtam volna megfogalmazni.

    Igen, a társadalom kijátszható, és én a magam részéről lesem, hogy hol lehet kijátszani. Aztán a nagy játék közepette időnként nekirohanok a betonfalnak, a fejem már sokszor vérzett.
    A játék teljesen kiszámíthatatlan, sokszor érnek jó és rossz meglepetések. Felismerem a kis diktatúrát a munkahelyemen, a nagy egy-az-egyben leképzett mintázataként, és vajon hogyan játsszam ki? Hátborzongató, hogy mire képes a hatalom.
    Másik oldalról pedig ott vannak az igazán jó emberek, olyan helyeken,ahol nem is számítottam rájuk, és rácsodálkozom: hogyan tudnak ennyire jók maradni, ilyen közegekben? Ők vajon boldogok? Tudják, hogy ennyire jók?

  3. Érdeke, hogy az olvasni szerető tízéveseket módszeresen, jól megválogatott kötelező olvasmányokkal ÉS olvasónapló íratással leszoktassuk az olvasásról… Most keltettem fel a gyereket, hogy folytassa a naplót, még 9 fejezet. Fáj, ahogy írja, kedvetlen, utálja, én haragszom magamra, hogy nem írhattam meg vele hamarabb, nem voltam keményebb, persze elkezdte már régen, csak nem halad. Csalunk is, mert kinyomtattam egy olvasónaplót a netről, csak át kell fogalmazni. De alapvetően nem szeretjük a kincskeresőt, ezen nem segít semmi…

    Reggeli idill, gyerek morog, megy, ír (rondán). A szomszéd házban artikulálatlan üvöltés (megmondtam, hogy nincs tévé amíg nem tanultál). Boldog évkezdés….

    • Június közepén feladott három kötelező olvasmány angolul. Tanár jelezte, hogy lesznek vele még további feladatok – a feladatokat jól el is árulta már augusztus 20-án (facebookon !!!!! – nem tudom, hogy azzal a gyerekkel vajon mi van, aki nincs fenn?). Azóta a gyerek napjában több órát ül felette – erre már tényleg nem találok szavakat. Aki nem csinálja meg, egyessel indítja az évet.

      Mi is csaltunk rendszeresen az olvasónaplókkal, pont úgy, ahogy írod. Nem minden kötelezőt olvasott el, volt, ahol csak a zanzásított netes tartalmat. Még támogattam is benne, nem hiszem, hogy ezzel kárt okoznék neki.

      (Valami isteni szerencse folytán a gyerek még mindig szeret olvasni.)

      • Hányéves gyereknek kell három kötelező?

        Azt az embert mondjuk megnézném magamnak, aki kitalálta az olvasónapló intézményét. Rajzolni is kellene minden fejezetről – na erre már azt mondtam, hogy hagyja ki. Fiú, nem szeret rajzolni, olvasni viszont igen. Még.

        • Gimnázium – most megy harmadikba.

          Valahol, egy régebbi posztban egyszer már tárgyaltuk az olvasónaplót …
          Én sem értem, hogy mi szükség van rá. Max. arra lenne szükség, hogy a gyerekek megfogalmazzák az érzéseiket, amik a könyv olvasása során keletkeztek, esetleg a könyv mondanivalóját írják le. De ezt nyilván sokkal nehezebb lenne értékelni, hiszen egy könyv mindenkinek mást mond, de a tananyagban azt is megmondják, hogyan kell értelmezni a mondanivalót.
          A könyv tartalmának ismételt leírása rövidített formában, vagy kérdésekre válaszolva, esetleg még rajzokkal is illusztrálva – mire jó ez? Hiszen a könyvet egyszer már megírta valaki, nyilván jobban, mint a gyerek valaha is tudná.

          • Jelentem olvasónapló kééész! Indiánszökellés, boldogság (a panel jól vezeti a hangot, így az egész ház örül). És én jól visszafogom magam, és nem mondom h nalátodmilyenhamarkészvanharendesencsinálod 🙂

            Esti program csak haladóknak: könyvek bekötése. Naná hogy ma a 6-kor kezdődő évnyitón kapjuk meg az összes könyvet (2 db gyerek). Reggelre legyen mind bekötve. Pont.

        • Enyém hetedikbe megy és két kötelező olvasmány volt nyárra (mikor, valljuk be, “A kőszívű ember fiai” már önmagában büntetés ennek a korosztálynak, de az nem volt elég, így kaptak még egyet bónusznak). És mindkettőből, rajzos olvasónaplót kell írni. Szerencsére rajzolni szeret, de az olvasónaplóval megkínlódott rendesen szegény.

      • Az csak akkor érvényes, ha valaki bármiért szeretné óvodába, vagy napközis táborba vinni a gyereket a szünetben. Akkor feltétlenül pihennie kell 11-12 hetet. De “feltétlenül gyakorolják a szépírást / olvasást / matekot a szünetben, anyuka!” és kötelező az olvasónapló.

  4. “Ugyanis nem biztos, hogy a boldog emberek működnek jól mint társadalom-elemek. ”
    szerintem de, biztosan, egy fenntartható társadalomban. csak a miénk nem az.
    jelenlegi társadalmaink a lenyúláson alapulnak, lenyúlunk mindent, amit érünk, élünk vissza a hatalmunkkal/erőnkkel, felfaljuk amit érünk. némelyik ország látszólag kevésbé, némelyik jobban. végső soron a természetet, a nőket és a harmadik világot nyúlja le a fejlett világ, ott vannak az externáliák. ezek, amikről a poszt ír szerintem tünetek, és az okok sokkal mélyebben vannak, az egyén viselkedése környékén, abban az egyénben (és viselkedésében, pszichéjében) amiből a társadalom, a társadalmi folyamatok összeállnak.
    nagyon tetszik amit írtál a minap, hogy a kognitív disszonanciát bírni kell. ezügyben én azt látom, hogy mi mind, testületileg játsszuk azt a játékot, amit a posztban is írsz, hogy húzunk le mindent és mindenkit akik tehetjük, nőként, társadalmi pozíciónkból adódóan legtöbbször a természeti erőforrásokat és a gyerekeink lelkét, mint hatalomban alattunk álló és elérhető erőforrásokat. a férfiakét nem is ragozom, a fehér, nyugati férfiét megaztán… vagy ahogy a német sztrádán a felirat mondja: nem a dugóban ülsz, TE vagy a dugó.

    követitek, hogy mi zajlik a világban? Ukrajna, NATO, Arab Állam, srácok a klubban?
    a társadalom mint olyan, önállóan nem létezik, az csak az emberek algoritmus szerint rendezett sokasága, mi csináljuk, a mi pszichénkből, az általunk kreált algoritmusokból állítjuk össze. masszív mint a bazalt. a társadalom, ez a nagyszerű piramisjáték nem jár jól, és az egyén sem, ezek között a mechanizmusok között. és szépen lassan, de elég jól láthatóan, a nyakunkba is rohad. 😦

    • “egy fenntartható társadalomban. csak a miénk nem az”
      Pontosan. A fenntarthatóság egyik alapja, hogy az egyén VALÓBAN érdekelt legyen a társadalom működésében, nem elvárás, hanem felismert, saját igények mentén.

      • Érdekelt legyen benne – ne azt nézze, hogy milyen haszna van abból, ha kibújik alóla. Mert nem a csalásból lenne haszna, hanem a rá is vonatkozó konszenzus belátásából. ( Pl: nem érdeke csalni a vizsgán, hajaj!) Itt lóg bele abba a bizonyosba a kezem.

          • Ez most megint személyes lesz: 90 után, még nem túl gyakorlott pedagógusként megpróbáltam, mondván, lássuk, mit tehetek . Hááát, pár éven belül egészen máshol találtam magam. Még olyan kollégák is, akik 90 előtt buzgón ellenzékiek voltak, a nevelést 90 után még konzervatívabban fogták fel. Oké, a csukott ajtó mögött sok mindent meg lehet tenni…… csak az árnyoldala, hogy az ember pár év után besokall. Nem a gyerekektől. Csak egy apróság, ha már itt valaki felemlegette az olvasónaplókat: a srácok ősszel kész olvasónaplókkal jöttek be az évtizedek óta szokásosból, hiába szóltam, hogy nem kérem, és nem azt kérem. Ugyanaz ismétlődött a következő évben. Aztán rájöttem: szóltak a szülőknek, hogy úgyis minden marad ugyanúgy, hát ha nem akarnak kitolni a gyerekkel, akkor mindent ugyanúgy csináljanak mint addig. Hát maradt is minden ugyanúgy. Csak én jöttem el. Nem sajnálom ezeket az éveket, azokon a srácokon látszik az eredménye, elég gyakran összefutunk.

    • “Lenyúlunk mindent..”
      Na ezzel most maximálisan egyetértek. Mert ebben a játékban mindenki benne van és mindenki lenyúl mindent amit ér. Kicsit, nagyon, elképzelhetetlenül nagyon…

    • ” az okok sokkal mélyebben vannak, az egyén viselkedése környékén, abban az egyénben (és viselkedésében, pszichéjében) amiből a társadalom, a társadalmi folyamatok összeállnak.” ez + a lenyúlás, na ez az. És olyan bonyolult a társadalom, meg benne a rendszereink, hogy halványlilánk sincs már, hogy ok vagy tünet, vagy, hogy mi is lehet az az összefüggés amiért.
      És eléggé hideglelős, hogy itt ólálkodik, ilyen közel egy háború.

  5. Huh! Ez most nagyon ott van, nálam ez az egyik leghatásosabb írásod azok közül, amiket olvastam. (vagy csak most úgy állnak a csillagok, hogy jobban befogadtam és engedtem neki) Hátborzongató egy társadalom ez, hátborzongató ilyen tisztán látni. De nem csukom be a szemem csakazértsem.

  6. meg még ahhoz amit írsz, hogy mi a társadalom érdeke. ez nem a társadalom érdeke, hanem a társadalomban leginkább hatalomban lévők érdeke. akik nem A társadalom, hanem csak a kiemelt haszonélvezők, akik a legtöbbet nyúlják a közösből. miért akarnának ők változást, nekik jó így, vagyis jobb mint a maradéknak? rövidtávon. és hol akar az egyén, a nép változást, ha újra és újra visszaválasztja azokat, akik így működnek, majd ennek megfelelő társadalmi szabályokat (törvényeket) alkotnak? mi magunk csináljuk a társadalmunkat, mi adjuk rá az áment, konfliktustkerülünk, elkényelmeskedjük, még azon az áron is, hogy a boldogságunkat adjuk érte. kiemelt felelősség hárul ebben a középosztályra, az értelmiségre, az írástudóra. én legalábbis így látom.

  7. Nagyon elevenembe vág ez az írás!
    Én már nem vagyok ennyire megengedő, a társadalmunk torzulásai nem kezünkből kicsúszó, irányíthatatlan mechanizmusok, hanem a gondolkodásra képtelen, buta, kényelmes kispolgárok tömegének igénye, akarata, akik itt vannak körülöttünk, szembe jönnek az irodában, itt laknak a szomszédunkban. Túl sokan vannak, de ne legyenek illúzióink, valamennyit ismerjük, és nem kell sok fantázia hozzá, hogy két perc alatt felállítsuk a Rákosihoz, Szálasihoz, és Ferenc Jóskához lojális teljes családfájukat. Nem tudok velük megbocsátó lenni, akkor sem, ha belátom, hogy a gondolkodás képessége csak kevesek kiváltsága, a szabadság a többségnek értelmezhetetlen, sőt egyenesen ijesztő, számukra csak egy új autónak, vagy egy még nagyobb háznak, esetleg a teli bevásárlókosárnak lehet mélyebb valósága, és a mániákus spórolással, vagy a devizahitel törlesztésével bizony eltelik egy teljes élet.
    A magamfajtának pedig maradnak a konokul, elismerem némi gőggel fenntartott néhány négyzetméteres, szánalmas szabadságkörök, egy fél életnyi tanulással és gürizéssel elért iroda, szigorúan bezárt ajtóval, a lakás, ahol arra az emberre várok esténként, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én, és néhány barát, akik egyre kevesebbet lázadnak és egyre halkabban beszélnek.

    • Jó neked. A gőg viszont elrekeszt, és engem gyanakvóvá tesz mindig. Ennyivel jobb fejek lennénk? Nem jön ez az ítélet nagyon is jól nekünk? Én is nagyon szenvedek tőlük, de nem érzek fenyegetettséget, talán mert itt a blogon el vagyok árasztva tabuktól nem félő, gondolkodó, értő és jó humorú emberek interakcióival.

      A kispolgárok, fogyasztásmániások, kertvárosiak, két hétre Horvátországba menők, akciós termékből bespejzolók, önigazolók, fidesz-álom családok elég-fogalma engem is megdöbbent. Tanár koromban tömegesen találkoztam ítéletükkel, műveletlenségükkel, merev elvárásaikkal,és őket igazolja vissza a rendszer — ez számomra sokkal fenyegetőbb, mint a szélsőségesek vagy a társadalomellenesek. Amúgy meg nagyon is érthető, hogy ők olyanok, közelről, más pixelmérettel érthetőbbek ők is, ők is forgolódnak hajnaltájt, elvágyódnak, időnként találkoznak a teljességgel, és ha meg nem is változtatják az életüket, elgondolkodnak azért. Szóval nem olyan merev a határ olyanok és ilyenek között.
      Az én családomban nincs ciki ávós, nyilas káder, becsülettel tanultak és nyomorogtak, és én sem tehetek arról, hogy apai nagyapám a Horthy-rendszerben jól élt, és nem is minősít engem.
      Én is talpalatnyi élhető életen élek, nagy szabadságban, döntési lehetőséggel, élvezetes és lelkesítő, magam teremtette elfoglaltságokkal töltöm az időt, nem hagyom, hogy basztassanak, mindenki, akivel érintkezem, szeretetteli, jó fej és progresszív, és nem találkozom az emberi rútsággal, csak az interneten. (Az viszont döbbenet.)

      • „Őket igazolja vissza a rendszer”, ők pedig lelkesen fenntartják és hitelesítik a rendszert, a kör máris bezárult. Nekem meg csak az önámítás jut –nem gőg, nem is kirekesztés-, hogy kívül tudok maradni ezen a körön. Talán szigorú vagyok, de szerintem nem gondolkodnak, a gondolkodás gondolatától is megijednek. Ha éjszaka forgolódnak, annak csak a lecsó lehet az oka, hiszen nincsenek kérdéseik, kételyeik, ropog a sok készen kapott bornírt marhaság a fogaik között, nyelik a lebutított, agyonhasznált lózungokat, és tehetségesen vissza is böfögik őket alkalmanként, de nem akarnak a dolgok mögé látni, hogyisne az kimozdít a komfortzónából, semmi logika és rugalmasság ez a nyugodt alvás és a hatalmas élethazugságok titka.

        • És mi van, ha mégis forgolódnak és nem csak a lecsó miatt? Vagy legalábbis forgolódtak. És mi van, ha a forgolódásban már iszonyúan fáj a hátuk, és nincs, aki megmasszírozza őket, csak jó drágán, vagy már annyira fáradtak, hogy nem akarnak semmit, csak aludni? Mi van, ha egyszer csak azt mondják: nincs tovább, nem lehet mindig feszülni, mert nem és nem és nem jöhet be mindenkinek az élet, nem lehet mindenki elvont művész, sikeres író, egyedi utas önmegfejtő. Nem lehet mindenkinek orgazmusa. Mert nem lehet. Nem jön ki úgy a képlet.
          És amikor a forgolódók körbenéznének, az önmegfejtőktől csak lenézést és gúnyolódást kapnak. Kinek kell az, hogy az élete minden kis apró örömét kifigurázzák? Akkor már inkább a biztos munkahely, két hét a tengerparton és feszültéslevezetésnek makramézás. Vagy ételosztás egy alapítványnál. Mellesleg az még egy kicsit többet is ad a társadalomnak, mint Heller Ágnes. Az Írástudók Felelőssége, mint olyan, ugyebár. Nem nekik kéne jobbá, vagy kicsit élhetőbbé tenni a társadalmat? De aki azzal indít, hogy “ez egy rendkívül primitív ország”, abban milyen jószándék rejlik az ország társadalma felé? (Igen, van egy ilyen énem is, eddig még nem jött elő a blogon, talán épp ideje volt: a sértődős nacionalista. Főleg, miután külföldre költöztem lett fontos számomra a magyar indentitás. És ebbe Heller Ágnes tisztelete nem fér bele sajnos, mert ő nem építően kritizál, hanem zsigerből lenéz. Bocsánat minden rajongójától.)

          • “És mi van, ha a forgolódásban már iszonyúan fáj a hátuk, és nincs, aki megmasszírozza őket, csak jó drágán”
            Erről jut eszembe, de nem erre válasz! A társadalom jól jár témához viszont kapcsolódik. Szóval most konkrétnak véve a masszírozás drágaságát, meg azt, hogy a testi-lelki nyomorból (és itt nem az anyagi nyomort értem okvetetlenül, hanem az egészségtelen, túlhajtott életet) következik pl. az egészségügyi kiadások növekedése: sokat dolgozunk, jó esetben sok pénzért, aminek egyre nagyobb részét gyógyszerekre, de jobb esetben is mindenféle intézményesített “wellnessre”, meg “kikapcsolódásra” meg mire, de mindenképpen pénzbe kerülő regenerálódásra költünk. És ezek ugye a GDP-t nyomják meg. Szóval nem is egészen elvi következménye a társadalom tagjainak betegebbé válásának a GDP nevű szent cél növekedése, a kormány veregetheti a vállát, hogy jól csinálja, amit csinál. Jó, nyilván túlzás azt állítani, hogy a GDP fétis kifejezetten a társadalom (pénzben közvetlenül nem kifejezhető) rossz életminőségét eredményezi, de semmiképp sem használ ellene.

            • Igen, azért kell regenerálódni, mert túlzottan elhasználódunk munka közben. Pedig igazából a munkának örömteli életformának kéne lennie. Ezt hívják úgy elvileg, hogy hivatás.
              (Írtam lejjebb, az nem a te írásodra válasz, hanem a sajátoméra, csak valószínűleg egyszerre írtunk.)

              • A legtöbb munka túl gépies ahhoz, hogy hívatás legyen. Még az elvben alkotó jellegűek is, ide sorolom okvetlenül a tanítást. Gépiessé tették, teszik.

          • Jó, ez a komment lehet, hogy nem kellett volna.
            Most ezt hallgatom http://www.youtube.com/watch?v=TL2S6JZkai8 és ezt http://www.youtube.com/watch?v=vqE-2iH_eHE meg ezt http://www.youtube.com/watch?v=J0k5RH2wlQw és nagyon sírok. 😦
            Végre olyan, mintha elkezdtem volna mászni fölfelé abból a bizonyos rohadt fekete göndörből, ledobták a kötelet, mászhatok, de akkor miért van olyan érzésem, hogy közben valaki reszelővel reszeli el a mászókötelemet?
            Örülök, mint majom a farkának egy olyan új munkának, amit itt a blogon sokan ultragagyinak bélyegeznének (most ha azt mondom, hogy konkrétan makramézás, akkor egy kicsit túlzok, de majdnem :), örülök, hogy már 4 azaz négy napja bírok fogyókúrázni és még nem adtam fel és nem jött rám az evésroham, örülök, hogy tegnap este megmondtam neki, miről szól ez a blog nagyjából, milyen posztot írtam én, és hogy határozott igényem van az orgazmusra, meg a lelki odafigyelésre is, örülök, hogy itt is meg mertem mondani, hogy nem vagyok annyira liberális, mint esetleg a blogon az átlag (illetve nem mindenben). Ilyeneknek örülök, ez még nagyon 1.0, nem tudom, lesz-e komoly fejlesztés, de legalább ne az ideggörcs (és a gyógyszer) legyen.
            Nagyon fáj már folyton azt érezni, hogy szar senki vagyok, folyton védekezni az értéktelenség vádja ellen. Magam előtt leginkább. Folyton borderline-kodni, nehogy kiderüljön, hogy én nem így gondolom, legalábbis nem annyira, nem mindig, folyton félni attól, hogy ki leszek hajítva, hogy csalódást okozok (fáj ez a jelszós-Hajnalkás történet is). Nem csak itt, máshol, ellentétes előjellel. Folyton ingerem van beszélni a blogról a környezetemben, de félek, hogy van, aki nem értené, megdöbbenne, hogy én itt kommentelgetek és ilyeneket.
            Fáj, amikor minőségi alapkövetelménykényt látom más kultúr,- intelligencia,- és progresszív gondolkodási szintjét, amit én úgy érzem, nem ütök meg. Persze mindez nyilván az én fursztrációm.
            Ez a blog nem rólam szól, tudom. (És amúgy Heller Ágnest annyira nem ismerem, mint amennyire megítélem.)
            Lehet, hogy most egy kicsit pihennem kéne.

            • Én azt hiszem, értelek. 🙂 És szuper, hogy bírod a fogyókúrát és nincs olyan, hogy gagyi meló – én legalábbis azt tanultam, hogy a tisztességes munkát nem kell szégyellni, még akkor se, ha utcaseprés, amit csinál az ember. És nincs minőségi alapkövetelmény – az a jó, hogy te úgy érzed, hogy haladsz és hogy megléptél pár fontos dolgot. 🙂

            • Köszönöm aritareal, amit írsz! 🙂
              Szerintem is lehet mindent kreatívan és progresszíven csinálni (vagy legalábbis tisztességesen). Ma voltam értekezleten, egész izgalmasnak tűnik a dolog. Holnap kezdek! 🙂

          • Mondanám, hogy félreértettél, ha nem érezném, hogy az írásod csak kevéssé szól nekem, sokkal inkább a saját pokoljárásodról. Annyit talán mégis hozzátennék, hogy a lecsó nem a gondtalanság, hanem a gondolattalanság szimbóluma, illetve azé az elkeserítő tapasztalaté, hogy errefelé a probléma megoldás őrült pánikot kelt, hogy elemzés helyett szűkölő nyüszítés folyik, hogy a szabályokat nem jól használják, így a szabályok használnak minket, hogy az ötleteket és innovációt lépten-nyomon gáncsolják, a döntéseknek és a felelősségvállalásnak pedig soha nincs gazdája. A kívülről, felülről kapott századmiliméter pontosságú koordinátákat viszont mindennél jobban szeretik, minél szűkebb a mozgástér, minél magasabbak a falak, annál jobb, és közben fel sem tűnik, hogy megnyomorodik a lélek, és eltompul az agy. Én ebben látom a bajok gyökerét, és jól-rosszul próbálom megőrizni magam, és bizony nem érdekel a mamitfőztök üresjárat, és igenis kiröhögöm a mintaapát, aki azt sem tudja, milyen szakra jár a gyereke az egyetemen, és nem vagyok hajlandó végighallgatni, ha a full hiteles csodakocsi tulaja szidja a bankokat, és nincs kérdésem, ha valaki azzal tér haza a nyaralásból, hogy jó volt a kaja…és ezt nagyon hosszan tudom folytatni, de kíméletből abbahagyom. Még egyetlen dolog, nem hiszek az „írástudók”felelősségében, csak az egyén felelősségében, vagy felelőtlenségében.Munkához, fogyókúrához pedig gratula!

            • Értelek és köszönöm.
              Én többször dolgoztam már olyan munkahelyen, ahol nálam “egyszerűbb” gondolkodású emberek voltak, és ez nem feltétlenül zavart, mert van amikor jólesett a felszínes beszélgetés (ugyanis a nemfeszínes meg sokszor depresszív Magyarországon legalábis), viszont amikor egy rövid ideig egy plázában voltam eladó, és a kolléganőim azt tárgyalták hosszasan, hogy az álló vagy a fekvő szolárium a jobb, akkor azért kétségbe estem, hogy léteznek olyan emberek a földön, akinek ez a megvitatandó téma és én most közéjük tartozom…(szerencsére hamar krúgtak onnan)

  8. A társadalomnak nem érdeke az egyén boldogsága, sem a szabadsága, sőt!
    Ha az állampolgár boldogtalan, és küszködik az életével, az államnak annál jobb, addig se gondolkodik, mert le van kötve az agya, ha nem gondolkodik, akkor nem is cselekszik hatékonyan, nincs vele gond.
    És vannak nálunk boldogabb társadalmak, ahol van választás.
    Itt nagyon sokszor nincs.

  9. “két hétre Horvátországba menők, akciós termékből bespejzolók”

    Értem én, értem én, és nem is akarok belerondítani az általános örömködésbe, de ez nekem annyira nem tetszett. Én eleve nem vagyok a nyaralás=pihenés híve, számomra a nyaralás/telelés inkább túrázás, meg gondolom szimbólum, okosan kell olvasni, de akkor is megüt.
    Az akciós termékeket (errefelé inkább oferta) meg szeretjük.
    Persze az is igaz, mi kispolgárok lennénk, ha nem parasztok volnánk.

    Tudom, tudom. Biztos volt mondanivalója.

    • Valaki mindig összerezzen a metaforáimtól. Már nem tudok mit írni. Nem választhatok mindig olyasmit, amitől egyetlen olvasóm sem érzi szarul magát. Méltányosabb-e azokon mulatni, borongani, akik mondjuk szó szerint olvassák Örkényt? Igazoljam vissza minden egyes olvasóm (autós, devizahiteles, makramézó) életmódját, hogy átéljük: mi itt Ilyenek vagyunk az Olyanokkal szemben, és megkíméljem a kognitív disszonanciától?
      Minálunk a két hét Horvátország a középosztály elégedettségének szimbóluma. Mi a fasszal elégedett a középosztály, fel nem foghatom.

      • Az utolsó mondatodat (meg az összeset) nagyon érzem.
        A saját negatív tapasztalatom ébresztett fel (már lefizetett hitelek, utazunk = de mégsem jó).
        Most vagyok először az életemben boldog. Már látom a “mátrixot”.
        Azóta mosolygok az utcán sétalva. Lassan sétálok 🙂
        Évekig neurózisos kényszerrel rohantam, siettem. Minden megváltozott.
        A középosztály már választhatja a szabadságot. De a többség szerintem nem érti – érzi, hogy a két hét tengerparti szabadság a rabság szimbóluma.

      • Nem elégedett. Szenved. ( Ha jól emlékszem, lassan 30 éve olvastam: Paul Fussel: Osztálylétrán Amerikában. ) Csak nem látható. Idézni pontatlanul nem ér, de valami ilyesmi: sehol sem vetik a virágaikat a csipkefüggönyök olyan nagy számban és méretben, mint a középosztályban, hiszen mindig el kell takarniuk valamit. Horribile dictu, olyasmit is mint a szalámidugdosás. Idézet pontatlan, pokoli régen olvastam, igyekeztem minél pontosabban visszaidézni.

    • Jó dolog Horvátország, csak autóstoppal kell menni és romházban vadkempingezni, a kajára valót meg tengerparti zsonglőrködéssel megkeresni.
      Konkrét sztori! 🙂
      (azért voltak a fiatalságomban jó pillanatok is….)

  10. Ez egy nagyon jó, erős írás. Tetszik. Szeretem, amikor az író nyílt kártyákkal játszik és nem merül el a szöveg szépségében, hanem választékos nyelvhasználattal megmutatja a valóságot. Bravó! Elolvadtam. Megosztottam.

    • Nem, szerintem olyan nincs ha elvi szinten maradunk, mert mindig van olyan társadalmi érdek, ami alárendeli az egyén szabadságát. A mértéke a kérdés!
      De olyan van, hogy az egyén és a társadalom SEM szabad. (nem, nem akarom azt sugallni, hogy örüljetek neki, mert lehetne rosszabb is.)

    • Szerintem ez hamis dilemma. Hasonló mint amikor valaki azon gondolkozik hogy rasszista dolog-e egy fekete randiajánlatát elutasítani.

      Én a kölcsönös haszonban és a közös kompromisszumban hiszek. Annyira belefásultunk már a folyamatos úr-szolga viszonyba, hogy el sem tudjuk képzelni milyen saját szándékunkból együttműködni valakivel, pedig erről szólna a társadalom – ilyenkor a közös lemondás nem elnyomás, hanem erőszak, hanem együttműködési forma, melyet nem a másiknak, hanem a célnak rendelünk alá. És itt a saját szándékon van a hangsúly. Semmi kényszerpálya, semmi erőszak. Csak hogy te eldöntötted.

      • “Én a kölcsönös haszonban és a közös kompromisszumban hiszek.”

        Igen, ez lenen a legjobb megoldás. Pont ma láttam Dániáról egy műsort a Spektrumon. Egy nő arról beszélt, hogy, bár nagyon magasak az adóterhek (több, mint 50 %), és persze az emberek panaszkodnak is emiatt, de végső soron azért belátják, hogy szükséges, mert a kormány értelmes célokra használja fel: ingyenes és magas színvonalú oktatás (a bölcsődétől az egyetemig), jó nyugdíj, környezetvédelmi beruházások, fenntartható fejlődés… stb. A lakosok bíznak a vezetőkben és egymásban is. Nagy a társadalmi összetartás és erős a szociális háló. Ez így kicsit persze demagóg, és ott is vannak problémák, de úgy láttam, hogy a dánok komolyan gondolják ezt az eszmét, és nemcsak elmélet szintjén, hanem a gyakorlatban is tesznek érte (és van is látszatja).

        Én hiszek abban, hogy a hosszútávú fejlődés alapja csak a testileg -lelkileg egészséges társadalom lehet. Mások kizsigerelése, a problémák elfojtása is egy út, és ideig-óráig akár eredményes is, de előbb-utóbb visszaüt.

  11. össze van itt tévesztve a tarsadalom az állammal, mint önfenntartó rendszer. a másik, hogy magyaroszágon nincs (működő) társadalom. csak érdekcsoportok vannak és egyének.

  12. miért asszociálok én innen a facebookon most tomboló verslázra, ahogy oly sokaknál kilóg a gyáva szellemi szegénység lóláb. hogy mi is a vers, mi is lehet kedvenc. lehetőleg amiről az iskolában jól megtanították, hogy igen. irodalom. érték. csak nyugodtan, csak büszkén, nem buksz le ha ez tetszik neked. ha egy ilyen rizikó nélküli ügyben nincs igény, bátorság, erő kiállni, hogy ez vagyok én, ezt szeretem suttogni, ordítani, akkor hogy lenne abban ami húsbavág.

  13. Egy csomó dráma alapkonfliktusa az, hogy az egyént megnyomorítja amit nem enged /amire rákényszeríti a szokás, családfő, kultúra, vallási előírás, hatalom (állam), társadalom, (és ritkábban a gazdasági függés, korlátoz a pénztelenség). (Wadjda, Rómeó és Júlia, Holt költők társasága, A skarlát betű) Témák: kivel házasodjon, mi legyen a foglalkozása, a nemi sztereotípiáknak-elvárásoknak megfelel-e. Kinek az oldalára állsz: az egyén boldogsága-kiteljesedése vagy a ‘kultúra’ fenntartása fontosabb neked? Illetve sajnos gyakran nem is értékválasztási kérdés, hanem gyávaság, behódolás, betörtség, a bántalmazás továbbadása történik, mert ez könnyebb, ehhez nem kell emberi nagyság. Akik betartatják, azok gyakran képmutatóak, maguk is ‘bűnösök’, a rendszernek azért szekértolói, mert haszonélvezői. A liberalizmus egyén-párti (egyéni szabadságjog), a konzervatívok és a szocialisták-kommunisták a ‘vesszen az egyén ha él a köz’ elvet gyakorolják. Szeretetből, személyes kapcsolatból szerintem az egyén kiteljesedésének pártolása-megvédése következik. Hiteles emberi igény lehet-e helytelen? Talán nem. Gyerekként azt tapasztaljuk meg, hogy mi a fontosabb a szülőnknek: én, vagy az ő elvei (tényleg az övéi-e, vagy csak megadta magát), konfliktuskerülése, érdekei. Én milyen szülő vagyok? (Egy mondat a zsarnokságról)

  14. Visszajelzés: amit az életmódunk tett velünk | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: a nők általában | csak az olvassa — én szóltam

  16. “A gond ott kezdődik, hogy amikor az egyén a világról gondolkodik, kontrollálatlanul váltogatja az egyéni és társadalmi (nyáj-) nézőpontot. Ez két ellentétes érdek.

    A társadalom már csak egy olyan állat, ami szeretné minél determinisztikusabban látni önmagát. Mindenkinek a születésétől fogva megvan a szerepe és helye. Olyan jó lenne olyan világban élni, ahol a kvantifikálható tények bevitelével a gép kidobja, hogy melyik életszakaszodban mit kell teljesíteni, és ha megteszed megsimizi a buksidat és kiosztja az új missziót egy barna borítékban.

    Ennél már csak az jobb, ha mindenki más is ezt csinálja. Sőt. A legjobb, ha nincs is senki, aki ne ezt tenné. (Innen a primitív képviselők belső késztetése, hogy előírják, ki mit csináljon otthon.)

    Ezt gondolod, amikor a társadalom fejével gondolkodsz. (Meg azt is, hogy szüljön mindneki ezerrel, mert mi lesz a nyugdíjjal, meg hogy mi lesz a rasszoddal, nemsokára kik lesznek többen, stb. Csupa nemes dolgot.)

    Aztán olyan hirtelen nézőpontot váltasz, hogy ha a fejedet mozgatnád ilyen gyorsan, kitörne a nyakad. Mert egyénként már valahogy igazságtalannak tűnik, hogy minden ennyire el van döntve helyetted. Főleg, ha a fasz rossz végére születsz – bármilyen értelemben.

    A boldogság nem egy bizonyos viselkedésforma eredője. Pláne nem egy adott társadalmi csoportra szabott egyen-viselkedésé. Nem attól leszel boldog, ha egy bizonyos dolgot teszel, hanem attól, hogy azt teszed, amit eldöntesz. Hogy mi a jó neked, azt csak te tudod kitalálni. Nem azért, mert olyan információ kell hozzá, amit csak te tudsz, bár azért is. Hanem azért, mert a döntsének, amit követsz, sajátnak kell lenni. (Bár ez sem garantálja, olyan gonosz, nem?) Más helyes döntését hiba nélkül kivitelezni nem fog soha örömet okozni. Csak buksisimit kaphatsz és az egy pótlék.

    És innentől közömbös, hogy a döntésed egybeesik-e valamelyik előírt viselkedés-csomaggal. Persze, tudom, lesznek, akik bégetnek, hogy ezt vagy azt csináld, aztán meg hogy ugyemegmondtam és hogy látod, hogy azt csináltad, amit én. És ettől nehéz. De nehogymár én védjelek meg tőlük. Vagy akárki más. Egyik véleményvezértől a másikhoz szaladni megerősítésért a biztos jele annak, hogy nem vagy túl okos.

    A nyájnak létfontosságú, hogy megsemmisítse az önállóságot, mert az utolsó ember, aki önmaga dönt, az az egész nyáj rossz lelkiismerete. Ezért vannak előre megírt szerepek, amibe bele akarsz illeszkedni.

    De minden bárány tudja, hogy csak rajta múlik, számít-e, és hogy ő úgy döntött, nem számít. Hogy inkább magáévá tette a determinizmust, mely szerint minden eldőlt amikor kisfiúnak vagy kislánynak, feketének vagy fehérnek, katolikusnak vagy zsidónak született.

    A boldogságod és te közötted csak mindenki más áll. Teljesen mindegy, mit teszel végül, ha nem te döntötted el, akkor szarul fogod érezni magad és kész. De ha te döntesz, akkor is érezheted szarul magad. Egy dolog nem lehetséges: hogy hagysz másokat dönteni és utána úszol a boldogságban. Max. önigazolsz.”

    http://oriblog.blog.hu/2012/09/12/minden_no_lenne_apa_feminizmus_boldogsag

  17. Visszajelzés: “mindenki szembemegy az autópályán” | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s