húsz év múlva

Ez is vers. Nem szeretem amúgy, de most nagyon adja magát. Mert hogy van, ami húsz év után se változik. És valami olyasmi a lényeg.

Itt ülök most, már itthon, János síeléshez vett kék selyem garbójában (underwear. Tudtátok, hogy a selyem meleg? és a gyapjú is tud hűvös lenni?). Fúj a szél, és sírok.

A zene világnapján koncertre mentem, a huszadik jubileumát ünnepelni a kórusomnak, melynek alapító tagja vagyok.

Biciklivel megyek odáig, ahonnan a busz még jó fél órát. Egyszerűen: minimálruha, de magassarkú (átvettem, nyugi, a biciklin az ezüst rózsás van).

Repülök. Könnyű vagyok. Zene lesz, és rég látottak. Öten nem élnek már.

Közben az ember fél: fél a múlttól, fél szembesülni. Mint amikor a helyi vidámpark olyan meghitt emlék, kacagás, csak hát húsz év telt el, te azóta megnőttél, elköltöztél, voltál már Disneylandben is, és megijedsz, hogy kicsi és kopott lesz. Azóta javult az ízlésem, már csak igényes zenét hallgatok, és szorongok, hogy hát nagyon szép húsz évig részt venni egy közösségben, lokálpatriótának lenni, kórusban énekelni, de ez nem úgymaradás? Honnan van innen az előre? Szebben szól már, komolyabb az a hangzás? De akkor tizenöt éve miért nem szólt úgy? És megöregedtek, ugye. És meg leszek nézegetve, mint egykori viharos ifjú rosszéletű, aminek nem sok epikus magja van, de ők gyanakodva figyeltek. Kisváros és annak megállapodott, konzervatív, helyesen élő, csak titkon botló polgárai. És én pont most fiatalodtam vissza, mert én mindent máshogy csinálok.

A húsz év nem egészen igaz, mert jártam én a keddi próbákra 1996 és 2001 között, aztán 2004–5-ben megint.

Félek a kisvárostól is – ide jártam gimnáziumba –, bármennyire prosperál. Közterei és aszfaltja rendezettek, buszai korszerűek, de én ma már nagyon mást tartok szépnek, élhetőnek, jópofának. Hagyományőrzők, sváb kultúra, ötvenes asszonyok, elrontott felkonferálások (Jánosok lesznek Józsefek). A FÉMALK Kft. mint szponzor, maga a felirat nem sok jót ígér. Nem akarok a fejembe Fábry-showt. Milyen mazsorettcsoport az, tényleg hagyjuk a lábakat meg a formaruhát, amelyiknek egyetlen tagja sem mosolyog, egy pillanatra sem? Vagy hát mitől és miféle hagyomány a palotás, amelyet középkorú emberek táncolnak, és osztozunk a rettegésben, hogy leesik a párta?

Van a határon túlról is két kórus, nagy a koncert. Az enyém a műsor végén, berobban, és akkor megnyugszom, ahogy feldúlódom, mert hatásos nagyon, és csodálatosan zeng, főleg a szopránja. Jaj, de meg tud szólalni, bennem is, a zene és a múltam, külön és együtt! Mindenemmel átélem. Micsoda hangerők és dinamikák.

Karnagyom az Európa-himnuszt konferálja föl, mert ezt a mi Európánkat most meg kell védeni, és még egy afrikai dalt: ti, fiatalok, menjetek vissza a szép hazátokba, ott éljetek, dolgozzatok… Szép darab amúgy, hatásos, de nem hiszem el, hogy ez a szövege.

Holnap szavazunk nép.

Egy régi történetem van itt, nem láttam azóta sem. Megvan a tekintete, felizzok. De szép volt az egész! Nem voltunk már egyidősek akkor se. Ma inkább. Szépen öregszik.

Van, ami nem változik húsz év alatt, jövök rá. Figyelem magam: az érdeklődésen túl igazán lódul-e a szívem, vagy csak számítok arra, hogy lódul, mert úgy illik, vagy csak meg akarom nézni magamnak, és a többit eljátszom, az egész mi-van-veled-beszélgetést szociálisan. Esetleg csak tesztelem a vonzerőm.

Hú, nem vagyok őszinte, egyszerűen nem lehet a testet kiiktatni, én se tudom. Izmaim és nettó miniruhám csapdájába szorultam. A lábam vágókép. Most nem mélyedek beszélgetésbe borozás mellett hosszabban, sietek haza, és ezen a szinten nem is lendülünk túl a kórustársakkal. Ölelgetem őket, kétharmaduk ismerős. Két téma van: de jól nézel ki/nem változtál semmit/ugyanolyan vékony vagy (!) (sose voltam vékony), ebbe beleakadnak, és: hány gyereked is van? Esetleg: tanítasz még? Annyira nem szeretek így lekáderezve, besorolva lenni, megnyugtatni őket, hogy megvan a pipa, minden oké. Hiába van pipa, az én életem nem olyan. A sport nem jó téma, hárítom is, mert egzotikum, idegenkedés övezi, és kicsinyes gyanú: mitől van ennyi időm, ugye, a három gyerek… Itt merevek a szerepek. Jaj, és ne kelljen Jánosról, nem akarom elmondani újra, nem akarok úgy kezelve lenni, fillérekre váltani.

Kijön a számon: főállású anya. Ez jó, ez biztonságos. Ők nem tudják, hogy én író vagyok, ezt az egész szédületes amplitudót, és hogy vagyok én, és van mindenki más.

Szívesebben beszélnék velük a koncertről. A tagokról, az élményeikről, a felkészülésről, a halottainkról. És a faluról. Így hívják a várost.

Mégis, valahogy tisztelnek. Őszinte örömök, emlékidézés. Van a bringás-futó galambősz szálfatermetű basszus, őneki elmondom a félmaratont. Egy másik férfi megjegyzi, nem nézte volna ki belőlem a három gyereket. Mármint valaha. Ezt nem egészen értem, jobb nem firtatni, valószínűleg a lányanyaságom, a rosszéletű imidzsem vagy a vadócságom van mögötte. Ha tudná, milyen egyetlen, letisztult szerelmem volt nekem ezekben az években. Csak hát formabontó voltam, huszonéves, lobogó, és mentünk mindig kórustáborba meg külföldre, vidámság volt. Nem hagytam ki poénokat akkor se. Van, ami nem változik.

Átjött az Afrika? – kérdi a karnagy. Át, felelem. De ők egyébként a Közel-Keletről meg Közép-Keletről jönnek.

És ahova visszaküldenéd őket, ott háború van.

Ezt én mondom meg neki egyedül. Összevillan a szemünk a voltszerelmemmel, érti, de ő nem szólna.

Ma van a házassági évfordulóm, mondom neki, ezt meg neki mondom. De tudod… Tudom, mondja.

Milyen izmos vagy, ő így mondja. Ő látja, hogy ez nem jó alak és nem vékonyság, mert ő is sportoló. Szeretek izmos lenni. Mit csinálsz? Mindent. Futok, nyújtok, feszítem magam, súlyzózom, még úszom is. Nem bírom abbahagyni, úgy edzek, mint egy állat. Halál ellen ez van. Meg persze az eksztázis, az a ritka, a mindig észbontó. De ezt nem mondom.

A nők nem szeretik a kigyúrt férfiakat, mondja. Nincsenek “nők”, mosolygok. Én szeretem az izmokat. Is. De az absztrakt tökély nem vonz. A szép adottságú tökéletleneket szeretem a legjobban. Meg akik boldogtalanok, azokat. Nem tudom, miért. Velük villanok.

Én egész életemben őt láttam szépnek, a legszebbnek.

kepernyofoto-2016-10-03-7-59-20

Megképződött a zsongásban a mi ketten. Húsz év múlva. Ugyanakkor távolabb vagyunk, fakóbb minden, engem jobban zavar az ő kibékülő hajlama, őt az én élességem. De a lényeg, hogy megint átélem: a lelkem nem halott. Itt vannak olyanok, akiknek szemük sincs arra, amit én hozok. Ő is normális, de el tud ámulni, legalább alkalmilag, az énségemen.

Ó, szeretnék valakit én csodálni, kicsi lenni, nem ilyen magabiztos. És kevesebb elmesélnivalót. Nem mindig normálisnak tartani másokat. Nem látnak engem, és ő is csak egy kicsit.

Mennek díszvacsorázni, megy a buszom. Könnyen megyek el is. Kéne talán újra énekelni. Valahol. Afrikában.

(Nem rajzoltam szőrös bránert a szavazólapra, nem. Egyszerűen intéztem.)

13 thoughts on “húsz év múlva

  1. Szép, finom írás. Ismerős érzések. A “lefogytál” (uramisten, ennyire kövérnek láttatok?). A kényes kérdések, amiket kikerülnék, mert nem tudok egymondatos szabványos választ adni. A kórus, ami ma máshogy cseng. A tanár, aki akkor karizmatikus volt, ma szimplán hímsovinisztának tűnik.
    A hátad meg állati jó!

  2. Ez nekem olyan vicces 🙂
    “Ő is normális, de el tud ámulni, legalább alkalmilag, az énségemen.”
    meg ez is bejón :” Nincsenek “nők”, mosolygok. ”
    Örülök,hogy szíved kigyúlt !

  3. Hétvégén volt a húszéves érettségi találkozónk. Amíg az asztal mellett ülve lehetett röhögni azon-magunkon, hogy mindenki elsőre azt csekkolja, kinek hány gyerekkel lett több, ki hányszor vált el, addig ugyanezt körbeállva felmondani, elszavalni annyira gáz volt. Lehet, legközelebb megkérem, ne csináljunk már ilyet. Mit mondasz “pár szóban” magadról? Amit nem tud mindenki amúgy is a fészbúkról? Az ilyen találkozók egyedüli értelme az, hogy azzal beszélgetsz, akivel kedved van, és vele, velük azt osztod meg, amit akarsz. Én pont azt szeretem ezekben az alkalmakban, hogy olyanokkal is tudok beszélgetni, akikkel anno két szót nem váltottam, és rá tudok csodálkozni, hogy milyen is valójában, vagy milyen lett. Mindig ér meglepetés. Jellemző persze, hogy a két pszichológus erőltette ezt az álljunk körbe és számoljunk be magunkról dolgot. Remélem, legközelebb nem lesz családállítás is:-)

    • Na, mit meséljek? Többen is énekelnek a törzsolvasók közül.

      Alt voltam gimnazista koromtól egy négyszólamú vegyeskarban (maga a kórus 1996-ban alakult, akkor már 20 voltam, egyetemről jártam vissza), közepes kvalitású, elég jó hallással, aki szenved a saját hamisságától is, később pedig a nyárspolgári jellegtől. Azok az embertípusok, ítéletek, édes Istenem, nem volt egy szabad közeg, később jöttem rá, ezek miféle normák és politikai holállás, mennyire látszatéletek, az nagy csalódás volt. De azért buli volt. Sok Kodályt, egyházi művet énekeltünk, nagyon sokat fejlődtem zeneileg. Kiskoromban szolfézs és furulya, elég jónak számítottam, innen van, hogy akármit (EDDA-szám, BKK-szignál) reflexesen leszolmizálok.

      Asszem, meg vagyok áldva, még a matekot is értettem, a rajz a legkevésbé, de a zene, a betű, a sport, az előadás, a retorika, mindenféle kezdeményező megnyilvánulás jól ment, egyikből kaptam a másikba, és csak az írást csinálom komolyan.

      A nyelvek nem mennek amúgy, érdekes.

      • Tök jó! 🙂

        Nem biztos, hogy az írás annyira más. Mármint nekem az egyik irodalomtanárom szokta volt gyakran mondani az egyetemen, hogy a zene és az írás valahol nagyon közel áll egymáshoz.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s