figyelemelterelés

Ami viszont nagyon megfogott ebben a könyvben: amikor az önismereti útján Kelsey rájön arra, hogy egész életében nem volt jelen a pillanatban, a valóságban: mindig énekelt, hallgatott, olvasott valamit, evés közben filmet néz, nyomkod, telefonál, elalvás előtt hangoskönyvet hallgat, belealszik. Kiskorában “musicalmániás”: ezerszer meghallgatja, aztán elénekli a komplett darabot a macskájának , “akinek nem volt választása”. Egyetemistaként filmőrült, mindig tele szívvel egy másik sorsban, másik életben – nem hagyja, hogy a saját élete legyen jelen a tudatában.

Csak ne kelljen figyelni arra, ami épp van. Az igazi ingerekre. Ringasd el magad.

Ismerős? Nekem igen is, nem is. Inkább nem, nekem ez a fajta kütyüzős önbizgetés, valóság-elrekesztés mindig gyanús volt.

Ilyen régen nem volt, és régen minden jobb volt. Durván civilizációs ártalom ez, és ami különösen ijesztő, hogy jellemzően technikai, virtuális az inger, amelyet szórakoztatásnak, unaloműzésnek szán az erre kifejlődött iparág, és amelyre irdatlan összegeket költünk.

Mert nem arról van szó, hogy valaki elvonul egy hegyi kolostorba a gondolatait rendezni, meg afrikai szafaritúrára, vagy raftingolni, és nem is arról, hogy facebook-szünetet tart. Hanem elborítja az agyát, érzéseket generáltat magának kívülről, drogszerűen, túlzóan, giccsesen bizgető ingerekkel. Hogy soha ne tudjon arra figyelni, ami körülötte van, vagy amire különben gondolna. Valóságos anti-flow, anti-meditáció ez, és irdatlan energiákat, pénzeket fordítunk e tevékenységekre.

Én a gyomortáji “jaj, nem”-emet nem tudtam volna így megközelíteni Kelsey nélkül, de azt régóta furcsálkodva figyelem, hogy körülöttem az emberek folyton

iszogatnak és rágnak valamit (moziban, fúj, szaga van)

nyomkodnak, ujjukkal görgetnek, lefele néznek,

számok, adatok, útvonaltervek bűvöletében élnek, ahelyett, hogy nekivágnának a napsütötte utcának Prágában, vállalva az eltévedést, a felfedezést, az offline-ságot, vagy egy nem várt zivatart,

“hallgatnak” valamit (háttérzaj, rádió, szar zene, beszélgetős műsor – én csendpártio vagyok, és még jógán, masszázson is idegesít a mesterkélt meditációs hangözön)

külön változat: sütnek-főznek, rokonokat köszöntenek fel, ügybuzognak fejbúbig merülve valaki másnbak az életében, és onnan lehet tudni, hogy ez nem igazi kapcsolódás, hogy felszínes dolgokban, szinte ürügyeket keresve teszik. Tehát nem mély beszélgetés, tartalmas közös program, hanem mondvacsinált ünnepek, események, pletyka, facebookozás, “megnézem, mi van vele”, protekciókérés és -nyújtás, “hivatkozz rám”, felszínes örök tevékenykedés nem is különösebben szeretett emberekkel, akikről szemrebbenés nélkül mesélik a rosszat is,

sorozatnéznek, filmeznek, fantáziálnak, mások életét élik, beleássák magukat ismeretlen emberek életébe (pletykaújság, celebspotting),

randizgatnak a neten, nézegetnek, társkeresnek, “az ember társas lény!” felkiáltással,

lakást csinosítanak, és itt nem a napi vagy heti vagy félévi takarításra gondolok, vagy a kéró racionális, ám meghitt berendezésére, hanem a full értelmetlen függönylecserélős, csipkeszegélyű párnás, kertészkedős, kerti törpés, giccsgyártós, “nőies” dekorálgatásra.

Némelyek hangoztatják, hogy bizonyos dolgokat, amelyeket én szeretek, ők unnak.

Nem vagy elég magadnak? Nem elég a valóság?

Nincs nagyobb gyönyörűség az önfejű, mámoros, céltudatos, aktív tevékenységnél. Amikor a meló nem büdös, sőt, nem is meló.

A “szeretem a tisztaságot” típusból, aki ezt hangoztatja is, én eddig mindig a hihetetlen üresfejű, üres lelkű, engedelmes, saját akarattal, tervekkel nem bíró mert aki tényleg szereti, az csinálja, nem beszél róla, és különösen nem ruházza fel morális tartalommal.

Nagyon nehéz erről lejönni. Kihúzni a füledből a dugót. Szézúgást, autódudát, villamossín-sikítást, emberi beszédet hallani – a valóságot.

Viszont aki a valóságtól fél, aki ilyen ingerekkel és tevékenységekkel letakarja, betemeti azt, amit különben élne, cselekedne, érezne, az elbutul, és elveszíti az érzlékenységét, alkotó energiáit, az önálló gondolkodását, illetve mértéktelenül megemeli ezekkel az ingerküszöbét. És akkor a valóság már valóban unalmas, kevés is, kontrollálhatatlan is. Egy musicalben mindig tudod, mi jön.

Kapcsolódó poszt:

túlingerelt gyerekek

Természetesen felteszem a kényelmetlen kérdést: kiütni magam, szaunázni, hajtósan, sokat sportolni is menekülés és figyelemelterelés.

Hanem van két fontos különbség az előbbiekkel (szerintem. Én nem tagadom, hogy a fentiek idegesítenek, kerülöm és lebecsülöm őket, viszont ez olyan mértékig személyes ízlés és alkat dolga, hogy értelmetlen ilyenről a vita).

Az egyik, hogy az edzés nem időfecsérlés, hanem roppant produktív tevékenység minden téren, akkor is, ha eredetileg menekülésként volt rá szükség, és akkor is, ha van, aki szerint “ez már” rögeszme és túledzés. Szóval ha pótcselekvés is, a leghasznosabb fajta.

A másik, hogy a sport nem letompít, hanem kiélesít és megindítja belül azt, ami fáj. Tudatnak, érzelmeknek, kreatív energiáknak, érzelmeknek nem elhallgattatása, elültetése, hanem életre keltése ez. Erőmegélés. Aktív, nem passzív folyamat, éspedig transzformáció. A legjobb posztjaimat hosszútávfutás közben, fejben írtam.

Ezt is:

csekliszt

Félmaratonra készülök, spártai fegyelemmel, napi edzéssel. Most ez kell.

Te mivel kötöd le a figyelmed? Mit ondolsz a figyelemelterelésről, a pótcselekvésekről? Te félsz az életed valóságától?

44 thoughts on “figyelemelterelés

  1. Volt időszak, amikor olvasással vészeltem át a jelenem nyomorát. Végigolvastam a kamaszkorom, fasza kis fal tud lenni a regény közém és a többi ember közé. Hátrányai utólag jelentkeznek. Kamaszkori intenzív szerepjáték is szólhat szórakozáson, közösségi életen túli menekvésekről.

    Olvastam ingázás alatt, mert más nem akadt, kinézni az ablakon csak akkor, amikor kevesen voltak, de akkor le sem bírtam venni a szemem a tájról.
    Ám ez is becsapós: ablakon kimeredve is lehet nézni, de nem látni. A képzelődés, álmodozás mérge is képes elvonni a jelentől.

    Feltűnt, hogy azokra a munkahelyeimre mindig fülhallgatóval mentem, ahol rosszul éreztem magam. Nem is maradtam túl sokáig.

    Mostanában fogom magam és megnézem a buszon, várakozva, stb., ki mit csinál. Csak úgy, telefon és könyv nélkül, körbetekintve. Kevés az igazi nézelődő.

    Többekkel éve nincs elterelő tényező, de magamban gyakran olvasok, vagy nézek sorozatot közben.

    Ha igazi jelenlétre vágyom, kirándulok. Ki a természetbe, akkor minden lanka elragadtat. Feltölt, és a fantáziám kifeslik, mint egy bimbó. Esetleg múzeum, városnézés, ami ingerekkel lát el. A túlhalmozás fáraszt, kerülöm.

    Eltévedni viszont nem szeretek. Kiborulok tőle. Térkép minimum, főleg papíron. Egy utamon hagytam el az előkészülést, meglett hamar a böjtje.

    • Nagyon is tudok azonosulni a hozzászólásoddal.
      Nekem a kamaszkori “szerepjátszás” konkrétan az volt, hogy próbáltam kitalálni, milyen szerepbe bújva fogadnának el, mert aki vagyok, az nyilván nem jó. Aztán úgy maradtam. Ez annyi energiát felemésztett, hogy már nem is kellett pótcselekvés, juhú.
      Én is rengeteget olvastam közben, de érdekes, én úgy érzem, engem az mentett meg, mert jórészt olyasmit olvastam, amiből tudást nyerhetek (klasszikusokat vagy azokkal egyenértékűt, úgy értem). A L. M. Montgomery-t pedig szerencsésen kinőttem, de azért hatott, fújok rá azóta is. Viszont ezen a blogon már többször kivégeztem őt rituálisan, így most nem teszem meg még egyszer.
      A buszon nekem az olvasás/fülbedugás/mindkettő konkrétan a kotnyeles beszélgetniakarók elleni védekezés miatt lett bevezetve. (Olyan is volt, hogy ha nem akartam zenét hallgatni, akkor simán csak bedugtam a fülem fülhallgatóval, de nem ment benne semmi.) Gyűlölöm, nem akarom, hagyjanak. És most jönne a válasz, hogy kérjem meg udvariasan, hogy hagyjon. Nem, az nem működik. “Hát igen, manapság már nem akarnak az emberek beszélgetni, nem olyan már, mint régen, mondtam is a lányomnak…” és nyomja tovább. Most jönne az a válasz, hogy ne figyeljek rá. De nem lehet nem figyelni rá, mert hangos/bököd/erőltetve behajol, hogy rám nézhessen/ezek mindegyike. Plusz azért mégiscsak van nekem is egy neveltetésem, belém drillezték, hogy udvariasnak kell lenni. Felállni, otthagyni? Ezek külső ülésre telepszenek. Belsőre soha. Nem tudok rajta átmászni, mert kövér/sok a csomagja/bombabiztosba van öltözve/büdös/ezek mindegyike.
      Na. bocs. De nagyon szeretek ablakon kibámulni és gondolkodni a buszon és a vonaton.
      Egyébként én nagyon szeretek egyedül csinálni dolgokat, sokat vagyok is egyedül, egyedül kirándulni, vásárolni menni, csak úgy sétálni, csak úgy elbuszozni valahova. És gondolkodni. Bár sajnos nálam a “hű, hogy él xy, én nem élnék úgy” jellegű gondolatok eléggé pótcselekvés-szagúak, szerintem nekem ez a leginkább leépítendő.

      • Szerintem sokunk lényegesebben kevesebb érintkezésre, kötelező együttlevésre van tervezve, mint amit például a tömegközlekedés ránk kényszerít.

        • Igen. Ráadásul én kb semennyi érintkezésre vagyok tervezve. Vagyis, nem: nekem a szerepjátszós évek végképp, visszafordíthatatlanul elrontották a hagyományos, jó értelemben vett baráti kör élvezetét. Vagy a spontán beszélgetésekét. Ha valaki kezdeményezi velem az ilyesmit, az első reakció a fejemben az, hogy egy hangocska azt sikítja, hogy MENJÉL MÁR INNEN.

          Tudom, hogy ezért vagyok sokat egyedül, ezért nem tudok a kedves barátnőmmel sem közös programot csinálni, mert egyszerűen feszengek, szabadulni akarok, hiába szeretem nagyon. Végletesen limitált az olyan emberek száma, akikkel egyáltalán akármennyi időt is képes vagyok lazulva eltölteni, asszem, 6 db. És ez valahogy nem tud változni. Nem jó ez, de ez az én valóságom.

          Ez nem változtat azon, hogy igen, igazad van. 🙂 Másnak is sok ez az összezártság, nem csak nekem.

          • Akkor ebben hasonlóak vagyunk, ugyanis nekem is körülbelül ennyi (6) ember van, akivel hosszabban is jól tudom érezni magam. Meg az ő gyerekeik, mindnek van.
            A többi, valahogy elvagyok velük típusú meg limitált és nagyon alkalomszerű. Szívesen látom őket, örvendek ha hosszú idő után találkozom velük, de eltelik 1-2 óra, és onnantól kezdve minden feszengés, kényszeresen nyomkodom a telefonom, menekülök először vécére, aztán át a másik szobába, aztán a gyerekhez ha van, kutyához, és kényszeredetten ugrálok témáról témára, mert két mondatnál mélyebbre nem tudok menni, velük. Valamint visszakérdezek régi kérdésekre, sztorikra, információkra, amiknek feléről kiderül, hogy már rég lezárult, megbeszéltük, elintéződött, és én tudom is, de annyira menekülnék az aktuálisan kialakult, kényelmetlenné vált helyzetből, hogy az agyam kétségbesetten kutat olyasmi után, ami kizökkent belőle. Persze ez úgy néz ki, hogy nem figyelek és felszínes vagyok. Sokszor azt hiszik utálom, de legalábbis nem szeretem őket, egyébként, és hogy nem tartom őket elég jónak. Pedig nem erről van szó. De hogyan mondhatnám el, hogy nincs igényem? És ha valakit megismerek, először érdekes. De ha idővel nem válik komplexszé az ember számomra, hanem csak a két három biztos terepen maradunk beszélgetni (általában: meló-sorozatok-kedvencmacskaháziállat és ezek is csak érintőlegesen, semmi komolyabb figyelem), akkor kicsinyke idő és nem érdekel többé. És én magam sem teszek bele a viszonyokba ennél többet, valóban. Jól vagyok magamban, ami érdemleges vitát kíván, arra vannak megfelelő embereim, vagy jövök a blogra és itt eszmecserélek, sokszor csak a kommentekből egész más perspektívákat nyerek.

            Izolált helyen töltöttem több mint négy hónapot, és majdnem letelt a négy, mire hiányozni kezdtek a barátaim. Mondjuk akkor tényleg hiányoztak, őszintén, és a pasim is. De például az előbb említettek, akikkel csak úgy-ahogy vagyok el, ők egyáltalán nem. A családtagjaim sem. Na ez a másik. Hogy hát nem annyira igényelem és szeretem őket, mint azt a kánon és ők elvárnák, pedig nem őszinték ők sem. Sőt, kifejezetten ambivalensen kötődnek. Csak hát én ezt már nem akarom játszani, extremitásokba bonyolódni, hol jobbra, hol balra, negatív, pozitív, imádlak, gyűlöllek, utána meg vakarjam magam össze, találjam meg az egyensúlyomat én magam, mert ők viszont elvannak ebben a viharban és élvezik is, ugyanis másról nem szól az életük. Elkanyarodtam.

            Szóval értelek. És tudom, hogy felszínesség is az, hogy nem különösebben érint meg a sógornő siráma a furcsán kelő helyi lisztekről. De ha nem tudok hozzászólni?

          • Ja, és ennek az az előzménye, hogy én örökké, folyton kapcsolódni akartam, jóban lenni mindenkivel, sosem maradni egyedül és ehhez mindenféle pózokat, manírokat, ál-személyiségeket képes voltam felvenni. Szerepet játszani, állandóan 🙂

            • Azert szerintem ez a legtobbunknel bekozvetkezik es egyre markansabba valik ahogy idosebbek leszunk. Az en esetemben is keves olyan ember van akivel orakig szivesen vagyok. Bar sosem csinalok ebbol ugyet, ha mar nincs kedvem, megmondom es lelepek. Akkor nehezebb az ugy ha nalam vendegeskedik egy ismeros, de akkor is magara hagyom, nem maradok csak azert a tarsasagaban, mert milyen mar magara hagyni a vendeget.

  2. nagyon jot szorakoztam magamban azon, hogy ezt most a munkahelyi dohanyzoban olvastam, lefele nezve, gorgetve, igyekezve nem gondolni arra, hogy reggel hetig itt leszek, es ezen a telephelyen ez az elso napom, az elso ejszakam, es kapaszkodom valamibe, ami nem idegen, es ez a telefonom, meg a blog 🙂 nagyon rossz szokas, en is ssokat nyomkodok buszon, erovel kell ravenni magam, hogy ne, elalvashoz is sokszor hallgatok hangoskonyvet, erzem, hogy mikor kellemesen ures a fejem, es akkor jo, ha meg nem az, akkor erzem, hogy most csend kell. faj is a nyakam a lefele nezestol, es felek, hogy hogy birom majd az ejszakakat, pedig nagyon aranyos pofa a mentorom, drukkoljatok 🙂 amugy volt mult heten ket nap, hogy nem volt nalam telefon,szerintem evek ota eloszor, es egyaltalan nem volt szar, be kene vezetnem a jovoben, melyen igaz ez az egesz, ra lehet fuggeni az ingerekre akkor is, ha nincs miert feljek a valosagtol. egy idoben volt, es meg mindig felszabadito, hogy mar nincs, akar nezhetnem is a fakat 🙂

  3. Jó téma 😊
    Nekem a mobil és a net veszélyes. Mindig kéznél vannak. Huh.
    Viszont a csendet kedvelem, alig hallgatok zenét.
    Jógán is volt olyan gyakorló, aki megkérdezte, hogy nálam szokott-e zene lenni, mert a stúdió többi óráján igen. Jól meg is lepődtem.

  4. Tegnap olyan helyen jártam, ahol várakozni kellett egy teremben, szülők, nagyszülők, gyerekek (kábé 2-12 év között). Egy jó ideig éppen tizenegyen voltunk a szobában, ezalatt kilenc ember nem nézett fel, kb 15 percen keresztül. Néha mondtak valamit, vagy a kislányok egymásnak is mutogatták a telefonokat, de senki nem emelte fel a fejét. Még a kétéves sem. Egy kisebb gyerek a földön játszogatott, neki az anyukája kábé nyolcszor mondta, hogy mindjártkisfiam, anélkül, hogy ránézett volna. Olyan fura volt. Ilyenkor sikít bennem, hogy ez most komoly? Ne már emberek, tényleg?? Persze én sem vagyok más, az én menekülésem a valóság elől az olvasás, a függőségem, ami ellen küzdök és gyakran elbukom. A net időnként, ha rákattanok valamire. Ruhavásárlás. Ez utóbbit egy pszichológussal egész szépen sikerült megoldani… és ha baj van, érzem, a természetbe kéne menni, vagy a súlyzóimért, ehelyett időnként gagyi lakberendezési áruházba megyek új díszpárnahuzatokért. Ettől mondjuk a nyakam legalább nem fáj.
    A csönd az jó és kell, vezetés közben is. Fáraszt a zene.
    Ami nekem fura és zavar: testedzés közben kell a plusz inger. Nem bírok magamra figyelni, nem jutok semmilyen állapotba, csak megy a lemez, hogy ehelyett valami mást kéne csinálnom. Itthon úgy tudok tornázni, súlyzózni, még jógagyakorlatokat végezni is, hogy megy a tévé közben és eltereli a figyelmem az erőfeszítésről, ha nem megy, feladom. Szerintem amíg ez így van, addig nem működik rendesen az edzés. Ha néha sikerül megtapasztalom, hogy milyen koncentráltan csinálni, flowban, akkor érzem, hogy sokkal jobb, mégis ritkán vagyok rá képes. Miértmiértmiért?

  5. Én Budapesten értettem meg, hogy a legtöbb ember azért hallgat zenét, kizárva a környezetét ezáltal, mert túl sok neki az, ami körülveszi. Túl sok ember, túl sok infó, túl sok reklám, inger egyszerűen. Az olvasás is hasonló lehet, vagy mert jó a történet. 🙂
    Én azt hiszem, hogy a túlingerelt urbanizált élet nem jó sokunknak, legalábbis nem ezen a módon, ebben a mennyiségben. Nem akarok feltétlen gondolkozni azon, hogy a lila kabátos nőn miért feslett ki a bélés, miért nem varrja meg, vagy hogy az önkormányzat miért nem hordja már el azt a kupac sittet és hogy a lány miért szalad a fiú után, mikor az a csávó ránézésre gáz, még lehet kés is van nála. Ez húsz méter, fél perc a villamoson.
    Lehet meg kellene tanulni nézni.

    Meg persze az is igaz, hogy azért kütyüzünk és azért futunk az ingerek után, mert függünk tőlük, vagyis csak önmagukért, mert mi lesz, ha nem válaszolok a messenger üzenetekre azonnal?!

    És sokszor valóban nem akarok jelenben lenni, amikor állandóan a telefonon nyomkodom, mert azon legalább olyasmi történik ami érdekel és ami leköti az agyam, nem pedig az ezredjére végzett hótt unalmas feladat, meg az egyébként kialófasztérdekel kollégák. Még így is túlteljesítek.
    Túlélési eszköz.

    • Erdekes ez. Ha utazom, szinte mindenki a korosztalyomtol lefele kutyuzik. Olykor elokapom es probalok valamit bizgeralni rajta, nezegetni ezt-azt, de engem kimondhatatlanul untat. Nem tud lekotni egy percre sem. Inkabb nezelodom, hagyom csapongani a gondolataimat. Ezt szoktam meg. regen olvastam utazas kozben, mostanaban azt is ritkabban, hozzateszem, sajnos.

    • Csak a magam nevében tudok nyilatkozni a metrón netezés-olvasás-zenehallgatásról, illetve annak helyéről az életben: a város másik végében dolgozom, másfél óra be, másfél óra vissza minden munkanap, végigmegyek a teljes 3-as metró vonalon.
      Van, amikor csak úgy nézek ki a fejemből, de sokszor csinálom a fenti három dolog valamelyikét, hazaféle még néha enni is szoktam (nem szagos és nem koszolós kaját, nyilván). Valahogy úgy vagyok vele, hogy elég, ha én elgondolkozom néha, mit miért csinálok – nem a másik szemének, ítéletének ülök ott. Honnan tudja a velem szemben ülő “jajmindenkimobilozik-mérnembeszélgetnek” polgártárs, hogy a többezer üzemóra metrózást melyik nap mivel töltöm el és ebből mi pótcselekvés és mi nem az? És, hogy bent mit csinálok a munkahelyemen? Hány emberrel beszélgettem, hánynak kutattam át a ruháját, hánynak néztem bele a táskájába, hány kollégám van egy műszakban (plusz a többi reptéri népség), hány rendőr, felügyelő kolléga és NKHLH-s (már nem ez a neve) leste minden mozdulatomat? Ami mind puszta tény, a meló sajátossága, nincs vele semmi bajom – de következik belőle, hogy ott aztán ha olyan napod van, ha nincs, kapod a random infót tűzoltócsövön 8-9-12 órán keresztül. Utána öröm valami olyat magad elé venni, amit te választottál, például egy könyvet vagy egy playlistet, amit nem, nem “zajnak” raktál össze, hanem tudod, hogy mi micsoda rajta. Vagy akár vállaltan a szellemi rágógumit, tudva, hogy az _az_.

      • Nem az a kérdés itt, hogy a szemben ülő beszélgetni szeretne, nem az, hogy ki mit gondol, vagy hogy a blogger mit gondol, és akkor megvéded magad.

        Nem is arról, hogy foglalkozzunk mesterkélten ismeretlenek sorsával, jaj, mi lehet vele, miért van elszakadva a kabátja.
        Hanem hogy amióta figyelek, észreveszek helyzeteket.
        Megtanultam látni, író- és újságíróaggyal.
        Benne vagyok a forgatagban, a városban, mint valami böngészőben.
        Gesztusokat teszek.
        Összenézek emberekkel, mosolygunk. Előzékeny vagyok. Emberi interakciók vannak.
        Néha idegesítő. A 155-ösön van egy üzembiztos részeg, például, ő folyton szövegel, provokál, fiatal srác egyébként, de nagyon szétcsúszott, nőkről, szexről, piáról beszél, Petőfit idéz, valaha jobb napokat látott.
        Az a fajta, aki ha teszel egy gesztust, hogy ne, akkor csak azért is mondja.
        Mindenesetre ez a valóság, nem a műbizgetős.
        Én is szoktam buszon írni meg olvasni, telefonálok is újabban.

        • A szakadt kabáton való elmélkedés nem mesterkélt, hanem önkéntelen, sok epizódos történet, az időben előre és vissza is.
          És ha ez éppen nem élvezet, hanem teher, akkor másra tereljük a figyelmet.

          • Persze. Én azt hangsúlyozom, hogy ez nem feladat, magamra rótt “jaj, segítenem kell rajta”, “meg kell értenem”, nem is szociális felelősség, hanem vizsgálódó, észrevevős, levetkőzhetetlen tudatállapot. És nyilván nagyon fontos, hogy mennyire nyomasztó a közeg, az emberek. A minap 17-es villamossal mentem északnak, és érdekes, üdítő embereket láttam, bele tudtam feledkezzni, egy nagyon tiszta, szépen sminkelt japán lány, de nézem, megfigyelve a divatot és az emberek viselkedését, a táskákat, ruhákat, stílusokat, viselkedéseket, interakciókat is. Néha úgy is, hogy igen, egész biztos, hogy nem akarok tetkót/műkörmöt/hétköznap magassarkút/szőrpompomos táskát/ocelotmintát. De esetleg neki jól áll. Vagy hogy ki mit olvas.

            Szóval nem voltak nyomasztóak, nem a nyomort tanulmányoztam. De tudom, ennek kiemelésével elitista vagyok.

        • Persze, a poszt nem erről a képmutató “jaj, miért nem beszélgetnek az emberek??” szellemiségről szól, hanem amikor valaki valami _helyett_ kábítja magát, szinte tökmindegy mivel. Uncsizik, szenved stb. Viszont én meg azért okoskodtam ide a saját sztorimat (szinte függetlenül a poszttól magától, inkább a kommentfolyam részeként), mert maga az olvasás, zene stb nem maga az ördög. Aki nem “uncsizik” és csak nagyon ritkán szenved, az is “csinál” dolgokat a metrón, nem haptákban ülve vizslatja csillogó szemmel és lengő fülekkel a népet. Fun fact: amikor tavaly előtt meglepetésszerűen leraktak hajnalra (4-13-ig tart így a műszak)(pont most leveleztem le, hogy most ne tegyenek így, pláne ne kérdezés nélkül), még aludtam is hazafelé menet a metrón.

            • Minimum gyanús, ja. Tudom, hogy kicsit primkó volt a hozzászólásom, mert – miközben értettem, miről szól a poszt – magamat kezdtem el kaserolni, hogy én miért _nem_ vagyok ám olyan. Mostanában elég sok munkám is van abban, hogy ne legyek olyan, vagy legalább ne annyira (mármint nyavalygós, pótcselekvős, tologatós, ne hagyjam felbosszantani magam, ne lógjam el azt is, ami nekem fontos stb).

    • 1998-ban jártam először Manhattan-ben. (ja azóta nem) Ott volt először olyan érzésem, ha itt összeesnék a 7. sugárúton, talán 1-2 óra múlva odébb húznának kicsit, mert már 5en megbotlottak bennem. Aztán hasonlót Londonban tapasztaltam még, de jónak írom ezt. 🙂 Érdekes, hogy sem Párizs sem Róma nem volt ilyen.
      Megvan a hatása az emberekre, tényleg nem jó a város túl nagy dózisban sokáig. Budapesten persze messze nem tartunk itt még.
      Én nézelődő típus vagyok egyébként, ennyi izgalmas homlokzatú épület között a flasztert bámulni vétek. De vigyázni kell, mert egyre többen jönnek nekem az utcán, mivel a telefonját bámulja és fel sem néz belőle.

      • De érdekes, amit írsz Párizsról és Rómáról, utóbbiban biztosan nem hagynának ott, Párizst nem tudom megítélni. Szerinted Budapesten segítenének?

        Óh, de jó hogy mondod, az épületek! Angliában, homlokzatok hiányában a cég- és üzletnevek, na meg itt ahol lakom a graffitik (Banksy elég sokat garázdálkodott erre és ez egy bohém város alapvetően, sok utcai művésszel).
        Északon meg nem volt semmi ilyesmi, az építészet lekötött pár hétig, mert olyat amilyen ott van még nem láttam élőben eddig, ugyanakkor a természettel nem tudtam betelni, mert olyan volt, extra. Az nyugtatóan hatott rám, abszolút tisztán tudtam tartani a fejem, nem kellett zene sem, sőt, utóbbi sokszor kifejezetten idegesített. Mozdíthatatlannak és öröknek éreztem a hegyeket, stabilnak és elvehetetlennek. Magamat meg kicsinek, de ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt.
        Aki a természet közelében, szép helyen lakik, mind így érez?

        • Bp-en segítenének. Most láttam egy videót mi lesz ha egy lány elejti a pénztárcáját forgalmas helyen.10ből 9x utána vitte valaki, 10ből 10x elkapták azt aki beépítve felvette és eltette. Nem olyan gáz ez a hely mint azt sokan mondják.
          Az autózás az más történet sajnos, és ez kifejezetten fővárosi sajátosság , hogy ennyire embertelen.

          • Én magam sem látom annyira gáznak, de gyanúm volt, hogy esetleg csak amiatt mert nem élek ott állandóan, és a távolság meg a honvágy megszépíti.
            De ezzel most örömet szereztél, köszi 🙂

  6. Hosszú ideig karatéztam. S bár a dolog sprituális része kellő figyelmet kapott – nem csak a bunyóról szólt -, egy idő után meg kellett állapítanom, hogy sok egyéb más mellett nekem mi(k)ről is szól? Némi mosollyal: agyilag kényelmes, úgy is mindig megmondják mit kell csinálni (erre azért figyelni kellett), de nem kell sokat gondolkozni. A dolognak ez a vonása erősen hasonlított a háttér rádió/Tv-zésre, egyéb pótcselekvésekre (természetesen azért ezeknél jelentősebb hozadékai is voltak). Az a személyes tapasztalatom, hogy félünk saját magunkkal kettesben maradni. Elnyomjuk tesünk-lelkünk figyelmeztetéseit, a velük való őszinte párbeszédet, mintha félnénk a szemrehányástól. S miközben pótcselekszünk, legbelül akkora kupi van, hogy be sem merünk nézni. Az (-t rendbe rakni) is lenne akkora feladat, mint egy festés utáni takarítás. De milyen jó lenne, nem?

  7. Figyelemelterelés. Ha valami nagy baj van ( a külső világomban, igazi, nem képzelt), ha kiakadok magamban, ha rám tör egy nagyon intenzív érzelem, akkor nekem ez a legjobb taktika, valami figyelemelterelő izét csinálni gyorsan, de gyorsan…és ez nálam bevált. Másnapra (máshétre) csitulnak a kiváltó ingerek bennem, csitul az érzelmi felfokozottság és sokkal könnyebb ránézni a problémámra (és néha olyan piszok szerencsém is van, hogy addigra nagyjából magától megoldódik). És főleg akkor van ez, ha teljesen más típusú a pótcselekvésem. Szóval kicsit életmentő, kicsit környezetemmentő, hogy nem állok bele azonnal. Ez pár éves tapasztalásom egyébként, előtte mindent ott helyben akartam átérezni és megoldani. Alapból türelmetlen vagyok és a pótcselekvésekkel egy féket építettem be. És azon lepődöm időnként, hogy a pótcselekvésekből igazi lesz. Mint a futás. Úgy indult, hogy csak ne legyek kicsit otthon, csak kicsit egyedül (mert akkoriban mindig valaki körülöttem, már lassan wc-re is azért mentem, mert annak zárható ajtaja van), legyen ingyenes, legális kibúvó indok és egészen megszerettem. Bár olyan szempontból még mindig pótcselekvés, hogy akkor sokat és hosszabbat, ha bajom van a világgal.
    A netezésről. Egyértelműen pótcselekvésnek indult nálam. Bármikor, ingyenes, elterel, leköt, érdekes, hűha mik vannak, blogok, kommentek. És nyomtam buszon, boltban, melóban ha lehetett, otthon. Ez elmúlt, már nem olyan kényszeres és jobban célirányos, de azt hiszem, abban az időszakomban nagyon kellett ez. Most már úgy vagyok vele, mint a futással, bizonyos szempontból életem része lett.
    A zenehallgatás fülessel, a mobilpörgetés, játékok és a többiek is megvannak. Sajnos annyi a holtidő utazáskor és melóban is, amikor nem tudok elmerülni se a gondolataimban, se egy jó könyvben, mert reagálni kell, hogy ezzel ütöm el az unalmat. (És pont most ugrott be, hogy milyen hülye vagyok, angolozhatnék is a buszon, na holnap keresek is valamit)
    “Te félsz az életed valóságától?” Igen.Bár már néha kikukkantgatok figyelemelterelési sáncaim mögül.

    • IGen, ez így nálam is. Eltávolodásra használom. És van még egy olyan jelenség (amióta terápiára járok), hogy egy pótcselekvés egy idő után már nem működik. Nem segít, nem tereli el a figyelmem, egyszerűen nem megoldás. Ez nagyjából akkor történik, amikor közel kerülök valamiféle “probléma” (nem igazán jó szó) megoldásához. Rövid ideig tart és utána jön a nyugi, de rettenet kínos érzés, mikor a kialakított, jól bevált figyelem elterelésem egyáltalán nem működik már, de még nem érzem, mi legyen helyette. Aztán utána egyszer csak bekattan a valódi cselekvés. Már ismerem ezt az érzést, és ha jön, akkor remélhetem, hogy alakul, oldódik valami. Mikor először éreztem ilyet, valósággal bepánikoltam, nincs kapaszkodó, totális kétségbeesés volt.

      • Igen, a pótcselekvésekre egy idő után tuti ráununk, lehet hogy ez is lehetne az egyik definíciója :D. Az ember valahogy érzi belülről, hogy ez nem igazi, ez csak olyan mintha…

  8. Nem tudom, én a felsorolt tevékenységek némelyikét pluszként élem meg, amely nem elfedi, hanem kiegészíti az életemet. Számomra még mindig nagy öröm elmenni megnézni egy filmet, végre megvenni egy könyvet és nem kölcsönözni, elmenni valamilyen közös programra a barátaimmal, mert ezeket a dolgokat nagyon sokáig forráshiány miatt egyáltalán nem tehettem meg. Nem gondolom viszont azt sem, hogy ezelőtt sivár lett volna az életem, lelkileg nagyon is eseménydúsra sikeredett, elég sok mindent sikerült már megélnem, pedig még viszonylag fiatal vagyok.

    Én is szeretem a csöndet, a városi zajt nem tartom sokra, hangos, idegesít, nem esik jól a füleimnek. Zenéből a hangulatomnak megfelelőt, főleg utazás közben, erőt ad, megmozgatja belül az érzelmeimet, aláfesti a tájat. Fészbúkom 3 hónapja van csak, de őszintén kívánom, hogy bárcsak ne ismertem volna meg ott pár nagyszerűnek gondolt ember másik arcát (érdekes konnotációt ad ez az olvasat ennek a fajta virtuális térnek). Tévézaj, mindenhétenugyanakkorszulejmán abszolút nem, sorozatokból viszont akadnak jók, ott is a lelkileg felkavaróakat, szellemileg kihívókat szeretem inkább, bár nem csüngök a neten, hogy mikor jön már a következő rész. Ellenben a youtube teli van érdekes dokfilmekkel, pár napja néztem meg a 14-es tábort, már a téma önmagában elég megrendítő volt.
    Szóval így.

      • Egy kicsit általánosabb érvényűnek éreztem a fentieket.
        Jelenleg a főállású office munkám ilyen. Azért csinálom, mert abban van a pénz. A tanítósdit nem fizetik meg, bár este járok nyelvsulizgatni, mert azt legalább nem a tudásom elvesztegetésének élem meg. Figyelnem kell arra, hogy ne lustuljak el, ha kevés munka van benn aznap, akkor fordítok vagy tanulok, vagy otthon maradok és zenélek, így próbálom meg kiegyenlíteni (kvázi elnyomni) a benti unalmat és sivárságot. Azt is megértem, ha ezt valaki erkölcstelennek tartja, de munka helyett nem akarok a neten lógni.

        (nem, most sincs különösebb meló)

      • Nekem van (bocsi, hogy belekotyogok) és ez az olvasás mindkettőre :). “Önmagáért” akkor, ha jó a könyv, “valami helyett” ha csak merülni szeretnék, kiütni magam, eltávolodni egy kis időre. És ezek az utóbbi könyvek mindig inger gazdagok. Ha erre van szükségem akkor komolyabbat, lassúbbat, gondolkozósat nem is fogok a kezembe, hanem falom be gyorsan a horrort vagy a tipikus mindigtörténikvalami romantikus feledhetőt.

  9. pici nőgyűlölet sejlik fel a soraid közül, de igazán enyhének mondanám
    irigylése mások szabadságának, döntésének
    kontrollálnád, megkeserítenéd, de nem fogod
    gyűlölködsz, mert neked nem jutott

  10. Bradbury milyen jól látta ezt, már ötven évvel ezelőtti novellái is arról szólnak, hogyan zárja el magát az ember a folytonos ingerléssel a valóságtól. Örülhet, hogy ezt nem érte meg.

  11. Egyéves deddel otthon lenni a figyelemelterelés fellegvára.Elég frusztráló.Már az is fejlődés,ha minél többször rászólok magamra.Kis lépésekkel,nagyon tudatosan ki lehet belőle mászni.Éppen ezt teszem.

  12. Engem is idegesít sok minden azok közül, amiket írsz. Talán a legjobban az, amikor folyton zabál valaki, hogy atyaég, nehogy már véletlenül megéhezzen a következő főétkezésig. Közösségi oldalon sosem voltam fent, netem is csak a munkahelyen van. Zenét csak ritkán, és azt is csak sajátot, nehogy belepofázzon valami “szellemes” műsorvezető.

    Viszont: Nem azért zavar a figyelemelterelés, mert szeretek élesen a valóságra koncentrálni. Ó, nem. Számomra az élet valami olyan, amit nem kértem, nem akartam, de itt van, és csak szeretnék túllenni rajta (Anyáknapi “legyünk hálásak, hisz tőlük kaptuk az életet” szöveg mélységesen felháborít. Nem életet kaptam, hanem szült magának egy gyereket.) Azért nem netezek, nem okostelefonozok, nem akérmizek, mert nem érdekelnek, de kábé semmi más sem. A barátokat lenulláztam, nincs rá igényem, fáraszt, és sajnálom rá az időmet. Az a legcsodálatosabb, amikor otthon becsukom magam mögött az ajtót, és végre egyedül vagyok. Igyekszem kizárni mindent és mindenkit, csak a legszükségesebbeket beengedni, de azt is sokszor szájhúzva és így is azt érezve, hogy miért nem hagynak már békén?

    Szóval hogy elég-e a valóság? Elég, sok is. Depresszió? Lehet. Bár amilyen sikító örömmel tölt el egy kávé vagy a friss ágynemű, talán nem, nem tudom. Pár hónapja deklaráltam a személyes életcélomat, persze szigorúan magamnak, mert nincs benne semmi magasztos, semmi asztalraletevős, világot/másokat előbbremozdító, semmi olyan, amire hevesen és helyeslően bólogatna bárki: leélni a maradékot a lehető legegyszerűbben és legkényelmesebben. Kiábrándító, pontosan tudom, és kérem szépen, hogy ne szólja le senki, mert hát ilyen is van. Nem mindenki szereti, becsüli az életet, nem mindenki akar célt találni, és olyan felszabadító végre kimondani, hogy igen, nincs célom. És?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s