A mém, egy kép, egy cím, egy mondat: szemléltet, megragadhatóvá, könnyen érthetővé tesz egy problémát. Párhuzamot von, és akkor mi a homlokunkra csapunk: jé, tényleg!
De olyan is. Buta blöff.
Például ez. Mostanában ez — és közeli rokonai — gyakran szembejönnek, amióta az áldozathibáztatás a téma a magyar internet számos pontján.
Nem egészen stimmel a párhuzam. Megmondom, miért. Bővebben…
Több baráti beszélgetésben felmerült mostanában — tudjátok, mindig kazalban jön minden, amit megírok –, hogy jó, nem szép dolog csúnyán beszélni, féltékenykedni meg pénzzel szívózni sem, de azért igazából az ütés, rúgás, fojtogatás, a leteperős nemi erőszak az, amit bántalmazásnak nevezhetünk.
Vagyis hogy a fizikai bántalmazás lényegileg más, mint a lelki, verbális, gazdasági. Utóbbiakat inkább elmérgesedett kapcsolatoknak nevezhetjük: nem más ez, mint kölcsönös huzavona, olaszos veszekedés, amelyből “a nők is” kiveszik a részüket. Beszélgetőpartnereim is ismernek ilyen nőket.
Szakembertől — pszichológustól — is hallottam már ezt a megkülönböztetést, aki kifejezetten bántalmazott nőknek ajánlotta fel a segítségét. A kérdés azért is fontos, azért kell átgondoltnak és informáltnak lennie minden magát valamire tartó embernek, mert Bővebben…
Ó, basszus, nem értitek.
Akkor megpróbálom másképp.
Én itt mesélek magamról. Magamról mesélek, nem lehet másképp, mert ezt a blogot én írom – az egyik legfontosabb komponens a személyesség, és még változatos is akarok lenni. Szinte minden nap írok valamit, el kell hát mesélnem sok mindent, a világról, a gondolataimból és az életemről.
Elmondom a döntéseimet, és tudok érvelni is mellettük, mert tényleg jó okkal döntöttem úgy. És elmondom azt is, ami velem csak úgy megesett, ami nem döntés, annak is lehet tanulsága, de az azért más. Elmondom a hibáimat, fejlődési lépcsőfokaimat, zsákutcáimat, kételyeimet is. Nincs szó arról, hogy “ide nézzetek, így jó, csak így”. Nem hirdetek programot.
Nekem se jó minden így, pedig ez az én életem, de nem minden eleme döntés eredménye. S hogy másnak mi jó, azt pláne mit tudhatom…?
Nem is dolgom tudni.
A történetek ugyanis, minden tendencia ellenére, meghökkentően különbözőek tudnak lenni, ezért nincsen érvényes és egyirányú útmutatás. Bővebben…
Amikor kisebbségügyben vagy valami tabutéma felvetésekor ezt mondják: átesünk már a ló túlsó oldalára, az, gyanítom, annyit jelent, hogy szisszentek, és érzik, hogy valami lesz.
És igazán nem szeretnék, hogy legyen valami.
Ezért nagyot, túl nagyot kiáltanak. Bővebben…
Na most az a helyzet, hogy én, az úgynevezett közfigyelemnek örvendő úgynevezett feminista úgynevezett blogger (még az “örvendő” is úgynevezett), a sokak szerint panaszos, keserű, hibáztató, traumatizált nő sok tekintetben jobb véleménnyel vagyok a férfiakról, mint egyes kommentelőim, sőt: mint ők, tehát “a” férfiak magukról, amikor sértetten és vezetéknév-keresztnév nickkel ideírják a kilométeres okfejtéseiket.
Ez bőven kiderült két és fél év alatt. Nem is elsősorban azért, mert volt nekem egy csodálatos, érzelemdús, intelligens férjem. A kommentelőkkel folytatott beszélgetésekből döbbentem rá: mindig azt mondják, hogy én lesújtó véleménnyel vagyok róluk — találva érzik magukat –, pedig én nem vagyok, és nem írtam azt, amit nekem szegeztek. Azoknál a férfiaknál, akiknek a viselkedéséről írtam, ők, az engem vádlók is különbnek gondolják magukat (noha van, amikor tévednek).
Mindenekelőtt: nem tartom őket eleve és lényegileg különbözőnek magamtól. Emelt fő, intellektus, gazdag szív, játékra-örömre való hajlam: ez tesz emberré, érdekessé, potenciális partnerré férfit is, nőt is, úgy értve, hogy én ekként, erre szüntelenül törekedve érzem magam a kiteljesítő kapcsolatra késznek, és csak az ilyen férfival tudok mit kezdeni. (És én csak férfival, legalábbis eddig nem történt még velem más, de nem akarok heteronormatív állításokat tenni csak azért, mert a heteroszexuális önmagamról írok. Kéretik ezt figyelembe véve olvasni.) Bővebben…
Már megállapítottuk itt, hogy a feminista a jogvédők négere. Képzett, a szabadságjogok iránt elkötelezett, antirasszista értelmiségiek, akik sosem restek a kilakoltatások és a holokauszt önkényes értelmezése ellen tiltakozni, akik nem nevezik sem rokkantnak, sem fogyatékosnak a fogyatékkal élőket, és akiknek nyugodt lehet a lelkiismeretük a bután tekintélytisztelő rendpártiak ellenében, szükséges rossznak tekintik a prostitúciót, szexista vicceket puffogtatnak és nőgyűlölő érveket hajtogatnak nulla önreflexióval. Mintha e területen (a legnagyobb kisebbség ügyében) vakok lennének. Nem látják az egyenlőtlenség és a nők elleni erőszak rendszerszerűségét. A társadalmi mechanizmusokat furcsán figyelembe nem vevő magyarázataik vannak, ha házasságról, nemiszerep-osztásról, szexről, gyerekelhelyezésről van szó: egyéni eseteket emlegetnek, a két fél egyforma felelősségét, az érem másik oldalát. Józanságra intenek és arra, hogy nem szabad általánosítani, a férfiakat gyűlölni.
És mindig van egy ismerősük, aki. Bővebben…
A valaki feküdjön le velem című, keddi elemző írásra heves nőhibáztatás, a nőgyűlölet jelenségét relativizáló, kifejezetten ellenséges módon értetlen kommentáradat érkezett. Újra körünkben üdvözölhettük a legkitartóbb kommentelőt, a bőrcipős-karórás Tibit, aki itt a blogon hagyományosan nem érti, miért nem akad ínyére való partnere, és szerintem inkább máshol gondolkozzon ezen. De a pálmát “Szücs Imre” viszi:
“A nem az nem!” – szól a feminista szlogen. Mi is ezzel a gond? Bővebben…
Vannak férfiak, nem is kevesen, akik először is összetákolnak egy énképet: ők aztán nem olyanok, mint a szemét férfiak, ők kedvesek, rendesek, nem erőszakosak, igyekvőek. Velük lehet beszélgetni, ők a tenyerükön hordozzák azt, akit megszeretnek. (Ezt nevezi az angolszász netes nyelvezet nice guynak.) Aztán benyújtják az igényt, hogy akkor ide nekik a nőt, ők jó fiúk – hát nem ez kell a nőknek? Mi lesz már? Odamennek, beszélgetnek, romantikus verset küldenek és semmi? Pedig ez járna nekik. Telnek az évek, és még mindig szüzek. Bővebben…
Másokat mindig, magamat is olykor rajtakapom azon, hogy hiszek az igazságos világban, pontosabban: abban, hogy a világ igazságos, és a történéseknek morális értelmük van.
Hihetetlenül bornírt, gyermeteg logika ez. Mások hibáztatására és a magunk derekának kihúzására jó: hát igen, mi nem járunk így, mi jók vagyunk.
Mint a filmekben: kiderül, ki a gyilkos. Jockey elbukik. A szerény, szemüveges lány világsztár lesz, a pávaként parádézó irigyelt mindenki kedvence a McDonald’s takarítójaként végzi.
Vagy a népmesék világa: így jár, aki kapzsi. Jótett helyébe jót várj. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak, a gonosz mostoha pedig megpukkadt mérgében.
Ez persze összefügg az istenhittel: a biztos tudattal, hogy valaki, valahogyan irányítja, elrendezi a dolgokat. Szenvedek, és Isten valahol együttérzően bólogat. Bővebben…
B. I-nek
Jó, ez túlzás, ne szeressem, de kedveljem, szimpatizáljak vele. Legyek vele abban, hogy ő szereti.
Épp most szereti. Tegnap róla sírt, nem bírja már. De most szereti.
Azt a faszt.
A barátnőm engem arra használ, nem írom ezt most szebben, hogy nekem, az oly tudatosnak, Aki Kijött, Aki Átlátja, Aki Méltón Él, előadja (de mint valami leckét, úgy mondja fel ám: szakszavak, ismert fordulatok, tények-tévhitek, megállapítások), hogy az ő pasija egy érzelmi bántalmazó, őt elgyengítette, elszigetelte, a minap meg is ütötte, vagy mi, hozzávágott egy talpas poharat.
A barátnőnk komolyan szenved. A barátnőnk bántalmazó pasija egy állat. Bővebben…
Az egyik olvasó a feltétel nélküli alapjövedelemről szóló írás alatt Padányi Viktort idézte mint történészt. Kommentje nem jelent meg, szemöldököm felszaladt. Utánanéztem a figurának, minimum kétségesnek tűnik, és miért nem vagyok meglepve, hogy publikációi témái között felbukkan a sumér–magyar nyelvrokonság is.
Na, mondom erre, ezt már megírom, amúgy is terveztem, egyetemista koromban hosszasan kutattam a témát.
Tehát, a magyar nyelv a sumér nyelv rokona. Bővebben…
Azt hiszed, de most komolyan azt hiszed, hogy csak mert nálatok apa nem vonul ki, ő is mosogat és tereget és pelenkáz, és te is úgy igyekszel A Megfelelő Dolgokat Mondani Neki, tehát NÁLATOK nincs egyenlőtlenség, ebben nő fel a lányotok — azt hiszed, hogy ő akkor majd megússza, meg van oldva a patriarchátus?
Ezek az emberek azt hiszik, hogy egy ilyen megvédett lány biztonságban lesz, majd csupa szép kapcsolata lesz, majd nem választ bántalmazót. A helyzet az, hogy bántalmazót nem lehet választani, mert bár a gyerekkori erőszakos minták és a későbbi bántalmazás vagy az áldozatlét összefüggést mutat, bántalmazó mint személyiségtípus, profil, közös lélektani jellemzők összessége, nem létezik. Vagyis a bántalmazás nem kórság, nem agresszív alkat, nem személyiségzavar, aminek szeretik hinni a “csupa szerető férj, minden rendben van, csak az a néhány aberrált ember valahol messze” logikájú, elégedett középosztálybeli polgárok. A patriarchátus annyira közel van, hogy pixeleket látnak csak, összképet nem.
A bántalmazás, amely nem annyira ütést jelent, inkább hatalmaskodást, kontrollszerzést a másik fölött, nem más, mint működésmód, a jelen hatalmi helyzetek megnyilvánulása az egyénben, szoftver, amely bizonyos feltételek fennállása esetén bekapcsol. Azokban is működik hiedelmek, meggyőződések, ítéletek formájában, akik nem bántalmazók, és azok is szenvednek tőle, azokat is korlátozza, akik nem közvetlen áldozatok.
Tudom, hogy van, aki visszahőköl az ilyen radikális állításoktól, de az erőszak kultúrájában élünk. Mindenki az áldozatot hibáztatja, minden abba az irányba hat, hogy akit sérelem ért, hallgasson, s különösen ha nő, önmagát eméssze érte. Önmagát tartsa nem elég nőiesnek, önmagát beszélje le a méltó életről.
Nem elég kerülni a habos-fodros cuccokat, építőjátékot adni a kezébe, kalandparkba vinni, Barbie-t nem venni neki (vagy ha mégis, Kent is hozzá), nincsen garancia. Nem elég önbizalomtelivé nevelni, egyetemre járatni, mert az, amitől a nők szenvednek, nem az egyénből indul ki. Nagy önbizalmú, szerető családban felnőtt lányok is áldozatául esnek, és még csak azt sem tudják éveken át, min mennek át, mi ez az egész. Nevelhetünk mi nagy figyelemmel lánygyereket, hihetünk benne, talán ettől gyanútlan is lesz, és vak lesz mások kínjaira, egy különleges hópihe. Egy kicsit jobb lesz neki, igen. Sőt, sokkal. Nem fojtja magába önmagát. Nem lesz annyi akut és krónikus kínja, traumája, feldolgoznivalója. Ez nem kevés, ez fontos, ez nagy előny. Igen, megteheted, hogy figyelsz apával, miket mondotok neki, tedd is meg. Higgy benne, légy rá büszke, beszélj neki okosan a világról, a szexről. Sőt, mindenkinek kötelessége ilyen elfogadó, meleg, kiegyensúlyozott légkörben nevelni a gyerekeit. Ez elengedhetetlen, de sine qua non és nem non plus ultra: ne várjuk tőle, hogy ezzel meg van oldva minden probléma, ő átmegy a mocsáron fehér cipőben. Voltaképpen azt reméli az ilyen szülő, hogy ha ő mindent megtesz, akkor majd… akkor majd mások lányát fogják megerőszakolni. De még ebben sem lehet biztos.
Ma sem tudok megoldást, annyit szeretnék mondani: a rendszer a rossz, és nem lehet egyénileg kicselezni.
Najának, mit szól vajon?
Van egy barátnőd. Esetleg egy rokonod. Aggódsz érte.
Nagyon jó fej volt. Most nem annyira jó fej, mert nehéz az élete. De te, sok más baráttal ellentétben, nem hagyod magára. Vele vagy a fogyókúrájában, szakítása után, munkanélküliségében, depressziójában — én nem tudom, miben vagy vele, ezekben mind, vagy egyikben, vagy másban, de ez egy típus. A probléma, mármint.
Mindig mész, meghallgatod, hívod. Kezdeményezel, nem lankadsz, ötleteid vannak. Te ott vagy neki. Bővebben…
A cím, természetesen, csak provokáció. Arról a jelenségről írok, amikor a párbeszédben egy semleges, önmagában értéket nem hordozó körülmény, sajátosság a beszélő elfogultsága miatt ab ovo értékesként értelmeződik, illetve annak szánják — érvvé válik. Politikai ideológiák, alsó-középkategóriás publicisztikák kedvelt fogása az ilyesmi. Bővebben…
levenának
A minapában (!) egy kommentfolyamban felmerült a kérdés, mi a gond a szófogadó gyermek mítoszával, amely nem mellesleg asztrológusék eszménye is.
Miért baj az, ha egy gyerek szót fogad?
Nem baj, csak Bővebben…
Írok épp egy másikat, de erre most lecsapok.
Komment (ha nem zavar, kiírom a neved, szólj!): Bővebben…
Bringásahegyen vendégposztja.
Gondolkodom ma kicsit a szerencsejátékokról, aztán meséljetek ti is.
Bővebben…
Ebben a bejegyzésben, és a holnapiban is, azokat a több éve formálódó észrevételeimet szeretném összefoglalni, amelyek valamelyest megmagyarázzák a sok meg nem értést a nemek között és a párkapcsolaton belül. Miért várnak el ennyire mást a nőktől és a férfiaktól, és mit várnak el a nők maguktól? Mifélék ezek az elvárások? Az azt sajátítják el, és az azt tanulják meg mindvégig rendszerszintű tanulásra vonatkozik, tehát úgy értendő, hogy arra szocializálja őket a rendszer, de már annyit használtuk, hogy nekem is viszketni kezd ez a szocializáció szó. Amit kifejez az elsajátít és a megtanul, az nagyon fontos: én roppant kritikusan kezelek minden esszencialista magyarázatot, amely evolúcióra, biológiai adottságra vagy isteni, esetleg társadalmi rendre vezeti vissza a nők hibáztatását, korlátozását és rendszabályozását, pontosabban amelyik tudományosnak ható, de félig laikus eszmefuttatásokkal igazolja a férfiak privilegizált helyzetét. Nem állítom, hogy “a” férfiak ilyenek, állítom viszont, hogy a nemek viszonyát efféle üzenetek működtetik. A másik, ami kiderül a szóhasználatból, hogy nem egyéni oka van az adott hiedelemnek vagy magatartásformának, nem lelki defektus vagy véletlen jelenség, hanem rendszerszinten épül belénk — mindannyiunkba. Botorság azt hinni, hogy a nők ellenérdekeltként mentesek volnának az elnyomó sztereotípiáktól. Még a tudatosabbja sem az. Nem elsősorban döntés kérdése mindez, a most részletezett hiedelmek és értékrend általános és nagyon mély, leginkább reflektálatlanul működik, és nők beszámolói szerint kísértetiesen hasonlóak a helyzetek, az érvek távoli helyeken, egészen más érzelmi és ember viszonyok között és a különböző társadalmi rétegekben.
Minden férfi ilyen? Nem, de bármelyik férfi büntetlenül élhet ezekkel a meggyőződésekkel, érvekkel, hiedelmekkel. Azért erről írok, mert ezzel van a baj, itt kellene moccanni, ezeket volna jó felülvizsgálni. Bővebben…
Nem. Nem vagyok és nem leszek túl rajta.
Te akarsz túllenni rajta, pontosabban azt akarod, hogy kedvedért legyek túl rajta, még pontosabban: felőled szenvedhetek is, csak ne kelljen látnod. Azt akarod, hagyjam már ezt a témát, mert kényelmetlen azt tapasztalnod, hogy a világ nem valami jó kis konstruktív, kellemes hely, viszont jogtalanság, visszaélés, erőszak és fájdalom van benne, amely téged is érinthet, és az zavar téged ebben, hogy ezzel szembesülnöd kell, és még az is, hogy olyan a helyzet, hogy ha jó embernek tartod magad, és hát mi másnak, akkor állást kellene foglalnod, de nem teszel semmit, pláne nem küzdesz ellene. Most én értselek meg téged? Értelek. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 