azt sajátítják el

Ebben a bejegyzésben, és a holnapiban is, azokat a több éve formálódó észrevételeimet szeretném összefoglalni, amelyek valamelyest megmagyarázzák a sok meg nem értést a nemek között és a párkapcsolaton belül. Miért várnak el ennyire mást a nőktől és a férfiaktól, és mit várnak el a nők maguktól? Mifélék ezek az elvárások? Az azt sajátítják el, és az azt tanulják meg mindvégig rendszerszintű tanulásra vonatkozik, tehát úgy értendő, hogy arra szocializálja őket a rendszer, de már annyit használtuk, hogy nekem is viszketni kezd ez a szocializáció szó. Amit kifejez az elsajátít és a megtanul, az nagyon fontos: én roppant kritikusan kezelek minden esszencialista magyarázatot, amely evolúcióra, biológiai adottságra vagy isteni, esetleg társadalmi rendre vezeti vissza a nők hibáztatását, korlátozását és rendszabályozását, pontosabban amelyik tudományosnak ható, de félig laikus eszmefuttatásokkal igazolja a férfiak privilegizált helyzetét. Nem állítom, hogy “a” férfiak ilyenek, állítom viszont, hogy a nemek viszonyát efféle üzenetek működtetik. A másik, ami kiderül a szóhasználatból, hogy nem egyéni oka van az adott hiedelemnek vagy magatartásformának, nem lelki defektus vagy véletlen jelenség, hanem rendszerszinten épül belénk — mindannyiunkba. Botorság azt hinni, hogy a nők ellenérdekeltként mentesek volnának az elnyomó sztereotípiáktól. Még a tudatosabbja sem az. Nem elsősorban döntés kérdése mindez, a most részletezett hiedelmek és értékrend általános és nagyon mély, leginkább reflektálatlanul működik, és nők beszámolói szerint kísértetiesen hasonlóak a helyzetek, az érvek távoli helyeken, egészen más érzelmi és ember viszonyok között és a különböző társadalmi rétegekben.

Minden férfi ilyen? Nem, de bármelyik férfi büntetlenül élhet ezekkel a meggyőződésekkel, érvekkel, hiedelmekkel. Azért erről írok, mert ezzel van a baj, itt kellene moccanni, ezeket volna jó felülvizsgálni. Létezik jó fejség, de jó fejnek lenni nem kötelező, rossz fejnek lenni viszont általánosan szabad.

A férfiak azt sajátítják el, míg felnőnek, hogy dolgozni és érvényesülni kell, élelmesnek és sikeresnek lenni, ez az ő feladatuk és értékmérőjük. De legalábbis pénzt keresni, ifjan és függetlenül is, de főleg: eltartani a családot, kenyérkeresőnek lenni. Ez sokszor nem könnyű, és nagy stressz. Ha viszont ezt teljesítik, az nem valami kipipálandó minimum, mondjuk mint reggelente fogat mosni, hanem az identitás maga, fontoskodás, jogosultság, az élet értelme, magyarázat, mentség, áldozat és dagadó mellű büszkeség. Ha jól megy a kenyérkereset ebben a mai világban, nagy az öntudat. Ritka, akinek elég a maga önbecsülése: tapsvihart várnak vagy státusszimbólumokkal mutogatják, mire vitték. Hálát várnak azoktól, akiket társul választottak, meg azoktól, akikről gondoskodni tartoznak, a teljesítményük értékelését. Pedig jelentős részüknek a családja garantálta a diplomát, és aztán rákerültek a képzett munkaerők sínjére, és semmi különöset nem kellett tenniük, semmi egyénit vagy bátrat, csak csinálni, amit mondtak nekik, ugyanazt, amit a többiek. Volt rá lehetőségük, ezért dolgoznak.

Különösen a magánszektorban nagyra fújt lufik ezek az öntudatos dolgozók, akik nem természetes kötelességként vagy esélyként, hanem harsonás diadalként élik meg a munkájukat, folyton panaszkodnak, és iszonyú kíméletlenek. Ezzel párhuzamosan lesznek sokan közülük üzleties gondolkodásúak, erőnek hódolók, rideg kapitalisták, akik lenézik a közszféra dolgozóit (akik nagy számban nők), a pénzt istenítik, és elvárják, hogy cserébe nyalják ki a seggüket. Szomorúan tipikus, amikor a könyörtelen logikát megszorozza a kommentkultúra. Figyeljétek meg, ha odakattintotok, milyen hamar kezdik úgy általában ribancozni az Ismeretlen Óvónőt, és mi mindent gondolnak feladatául, az óvodában éjszakázástól a határtalan dolgozói érdekvédelemig, és micsoda gőggel.

Szabó László Szülői értekezlet című bejegyzése alól, amelyben egyébként is érdekes a vicceskedő gőg, a nők lenézése, teendőik bagatellizálása.

előzmény:

Szerinted mennyire normális késve menni <óvodába> a gyerekért? Szerintem semennyire. Természetesen a gyerek miatt, ha esetleg nem lenne egyértelmű.

válasz:

Teljesen. Bármikor közbejöhet bármi. Az óvónő azért van, hogy amíg a szülő odaér, vigyázzon rá. Nem bunkón, nem szemtelenül, nem a gyereket a hidegben állítva, amíg a szülő odaér, a saját helyét tudva. A saját helye a kiszolgálószemélyzeté, abból él, amit a szülő befizet. Viselkedjen ennek megfelelően.

(…)

Kemény igazság, de ahol pénzt csinálsz, az előbbrevaló annál, ahol te fizetsz. Sokkal boldogabb világban élnénk, ha ezt az összes szolgáltatóintézmény (mint pl. az ovik) felfognák végre.

Ellenérv:

Ahol te fizetsz, ott mások pénzt csinálnak.

Válasz:

Az “én pénzt csinálok”, és “az alkalmazott a p.csáját vakarja a munkaideje alatt, és eközben előteremti a költségei 30%-át (talán), de akármiért szájat nyit” között komoly különbség van.

Ezt tehát az óvónőkről írja ez a remek, a versenyszférában dolgozó ember.

(Ugyanilyen hévvel és hangsúllyal, ugyanilyen cirádás ítélőszékből szokták mondani, hogy aki hülye, haljon meg, és nem rinyálni kell, hanem normális pasit kell választani, meg mindenki magáért felelős, majd a második mondatban leagresszívezni, férfigyűlölőnek nevezni azt a nőt, aki egy kicsit is tudja, mit akar, rossz jövőt jósolni neki, szexuális élete kiegyensúlyozottságát firtatni.)

Aki a megélhetést biztosítja, “a” pénzt vagy a több pénzt keresi, főleg, ha gyerekek is vannak, az nagyon fontos személy ám. Az eltart másokat, és ezt szereti megemlíteni. A családjáért dolgozik. Kemény munkával keresi a pénzt. Önmagáért nem, dehogy! Verítékes a homloka, és mindig csak másokért! Nagyon kell vigyázni, ki ne rúgják. Neki aludnia kell. Néha kikapcsolódni. És fáradt. Ne zavarjuk. Mert a munkája annyira megterhelő. Meg kell érteni őt. Nélküle mi lenne?

Mindenki beveszi ezt. Hogy dolgozni, pénzt keresni, az aztán…! Csendesen kérdem: felnőttként, családalapítás után mégis mi a bánatot csinálna a férfiú azon a sok hétköznapon? Mit csinálna, ha nem volna családja?

A válasz: dolgozna, ugyanúgy, a maga szükségleteinek ellátására, ide értve a ruhái, lakása, étkezése rendben tartását is. Rengeteget dolgozna. Talán többet is. De a legvalószínűbb, hogy pontosan annyit, mint így, családdal, és ugyanennyi pénzért, mert nincsenek külön családos és egyedülálló munkahelyek. És a munkaidőn túli időt, amit a hobbijával vagy a barátaival, sörözéssel, meccsnézéssel tölt (ne szépítsük: a szeretteitől vesz el), egyedülállóként nem kellene ilyen szigorú szemöldökkel megmagyaráznia, hogy de hát annyira fáradt, neki is jár a pihenés. Hogy miért nincs családja, nem firtatná senki. Több pénzt költhetne magára, és nem volna kinek hangoztatnia, hogy ő dolgozik, viszont jelentős pénzébe, odafigyelésébe vagy saját munkájába kerülne mindaz, amit egy feleség végez, hacsak nem csináltatná mindezt az anyjával.

Ha pedig nem sikerül a férfinak a megélhetés-témát fortissimóban teljesíteni, akkor bűntudat nélkül lehet hibáztatni a világot: nincs munka, ilyen az élet, kirúgtak a szemetek, és lehet a szerepnek való meg nem felelés miatt sajnáltatni magát, hibáztatni mindenki mást. Ha dolgozna, az ő érdeme lenne, így, hogy nem, mások hibája. És lehet álláskeresés vagy munkanélküli-depresszió címén semmit sem mozdítani otthon, internetezni, bulizni, gyerekkel szájhúzva, telefonnyomkodás mellett foglalkozni. Lehet a nőkre támaszkodni, csak ne nagyon látványosan, tehát ne valami gazdag nő nyomjon a kezébe havi hatjegyűt, de lehet a nő lakásába odaköltözni, életszervezési segítséget elfogadni és a nő munkájából enni, tiszta ruhában járni — simán, teljes természetességgel. Közben mindenért a nőt korholni, fölényt továbbra is éreztetni, tehát a hatalmi viszonyokat ugyanúgy megtartani, és megértést várni, mert jaj, mekkora lelki válság az, ha Egy Férfi Állás Nélkül Marad.

De vegyük a szokásos esetet: apa dolgozik! Az öntudaton túl ez sok családban jelenti a pénzügyek kontrollálását is, a kiadások és a megtakarítás tervezését, és állandó morgást, hogy miért azt veszi a nő, minek az, az fölösleges, valamint a saját költései megideologizálását. Eközben a nő kissé riadtan, kissé szorongva, minden déem után behúzott nyakkal (olvasgassunk a mamamin), van, hogy nagyon elégedetlenül, de mindenképpen ingyenmunkában és igazodva neveli a közös gyerekeket és látja el a háztartást, sokszor a saját munkahelye mellett. Olykor pedig éppen a sok otthoni teendőtől nem tud munkába állni, vagy csak részmunkaidőben, vagy folyamatos egyeztetési stresszben (kötelező kérdés híres nőknek: hogyan tudja összeegyeztetni a karrierjét a családdal?). Néha szünetet remél, de valahogy az a nap, amikor apa az ölébe ülteti a gyereket, és ő legitim módon, jógaóra közbeni telefonhívások, utólagos felemlegetés nélkül tölthet el egy délutánt, nem akar eljönni. Apa is érzi, hogy átvehetné a feladatokat néha, de megmagyarázza, hogy pont most miért nem, és e magyarázatokból a nő önzőnek, lustának és sárkánynak tűnik. Apa valahogy mindig fáradt, mindig dolga van, nyílt vagy körmönfont eszközökkel mindig érezteti, hogy a gyerek, a bevásárlás, a mosás, a szülői értekezlet nem az ő része.

Szokták is figyelmeztetni a szereposztásra az ilyen elégedetlenkedő nőket: te gyerekezel, azért kapod a GYESt, én meg keresek rátok, jaj, annyi munkám van. De meg is cserélhetjük, ha gondolod, maradok én itthon — veszik elő a verhetetlennek tűnő, ravasz érvet, ha elfajul a szerepekkel kapcsolatos békétlenkedés. Persze valójában eszük ágában sincs a pelenkázó–kisbolt–játszótér-háromszögben tölteni az életüket, és feladni annak a pozícióját, aki öntudatosan diktálhat.

A nő érzi, hogy nem jó így, szorong, alkalmatlannak és hisztisnek véli magát, és nem szereti, amit a tükörben lát. Titkos, pénzbe kerülő vágyai vannak, tárgyak, tanfolyamok, programok — örök nemlehet. A helyzet fokozódik. Riadtan figyeli magát: apát előléptették/új projekttel bízták meg/rábízták a külképviseletet, és nem tud szívből örülni. Ő gonosz? Ő irigy? Más nőkre gondol, akik jobban bírják, és akik gyengédek a férjükkel és örülnek a munkahelyi sikereknek. Mosolygós háttér! Tudja ő is, hogy nem szabad panaszkodni, másnak munkája sincs — a partnere munkáját aranyba vonja a társadalmilag jóváhagyott értékrend. És a gyerek meg az élet értelme, szereti, hogyan lehet akkor ő ilyen keserű és ideges? Hiába a vívódás, a lélek nem lebeszélhető: a probléma, hogy monoton feladatokkal van túlterhelve, és nincs felnőtt, saját ideje, önbecsülése és felszabadult pillanatai, fojtogató. Nem jut pénz se, döntés se, a kocsit, de legalábbis a jobbikat apa használja. A nő nem akar konfliktust, figyeli a környezetét, máshol is ez van-e. Lát férfiakat, akik örömmel vagy legalábbis többet vannak a gyerekeikkel, mint az ő társa, és mélyen nagyon igazságtalannak érzi a helyzetét, de tudja, mibe ütközik, ha ezt megfogalmazza. Tudja, hogy akkor van béke, ha nem szól. Máskor meg bűntudata lesz: de hát értünk dolgozik, én meg pizsamában töltöm a délelőttöt.

Száz és száz olvasóm érezheti most, hogy ez ő. Azt meg a nők sajátítják el, hogy amit ők végeznek, az természetes, és csak a hiánya a feltűnő. Meg kell nyugtatnom őket: nem ők az alkalmatlanok, a kevesek, el ne higgyék. És nem is szültek meggondolatlanul, nincs igaza a kíméletleneknek, akik szerint ha nem bírja, nem kellett volna gyereket vállalni. Ezt apának sose mondják. Szeretik ezek a nők a gyereküket, a társukat is, rengeteget tesznek így is a családért, és nem önzők. A valóság az, hogy ennyi mindent ilyen körülmények között nem lehet bírni, csak fogcsikorgatva, az meg árt a szépségnek. Muszáj néha venni egy felnőtt méretű narancssárga kesztyűt. A gyerek maradéka helyett nyugodtan megenni valamit, amit balzsamecettel firkált össze a séf. A felnőtt ember nem élhet méltóság, önbecsülés, felnőtt emberi kapcsolatok nélkül, örökös hibáztatásban, mindig másokra gondolva, céljait halogatva. Nem élhet úgy, hogy heti öt nap rásötétedik a szőnyegen legózás közben az október, és apa még mindig nincs otthon, s ha megjön, sincs öröm, hanem leginkább némaság és számonkérés van.

Az én házasságomban is volt Túl Nagyfejű Munkaszörny és Szomorú Anya probléma. Én leléptem. Leléptem a Budapest Szállóba, amikor elegem lett a munkamániából: ehhez az élethez nem kellünk mi. És amikor sokat utazott a férjem, Turkuba mentem a kicsivel — akkor volt egyéves — hirtelen felindulásból, ő meg maradt a naggyal. Legszebb utazásom volt. És a mi kapcsolatunk annyival volt jobb a szokásosnál, hogy valamit megértett belőle, és nem jött a hibáztatás, a botrány, a bosszú, az “énpénzemből”.

Aztán, érdekes fordulat, a kisgyerekes purgatórium után anya újra munkába áll, a gyerekek oviban, iskolában. Anya kávézik két ügyfél között, kinéz az ablakon, és meg van döbbenve. Arra gondol: mennyivel pihentetőbb és egyszerűbb ez, mint a gyerekorvosnál sorban állni, csitítani az összeveszőket, a kicsivel vásárolni, kétévest altatni, vagy rábírni arra, hogy ne vegye le a sáros játszótéren a cipőjét. Milyen sok üresjárat és alibi van egy munkanapban voltaképp, mennyi könnyűség, elegancia, szabad döntés, mennyi mindent el lehet intézni ebédszünetben, mi mindent rejt a “majd jövök, ha végeztem”, és milyen könnyű hivatkozni rá: dolgozom, ezt mindenki elfogadja és megérti. Ha két éve délelőtt ledőlt, mert váratlanul elaludt a baba, azt nem volt szabad bevallani.

És azt is látja, mennyire mindegy is a Munka, idegenek ügye-baja, rideg rendszerek szolgálata a növekvő lényekért vállalt felelősséghez képest.

Holnap a szexről lesz szó.

232 thoughts on “azt sajátítják el

  1. Éppen tegnap szólt le ennek a rendnek egy női csatlósa- kápója. Én keserű, panaszkodó (???), ő boldog, mert nyilvàn ő jól választott. Mindezt úgy, hogy rólam semmit nem tud, nem ismer, neki egy (1) darab kb 3 éves gyereke. És nyilván a nők bizonyos dolgokhoz jobban értenek, hát én nem is tudtam? A kapcsolat lemondàsokkal jár, bizony ám,
    nekem ezt nem mondták?

    Kedvelés

    • Engem meg a saját apám szólt le: Mi az, az agyadra ment az otthonülés? … És igen: nagyon nagy az öntudat, privátszféra, kiválóan fut a szekér, a cég-én-vagyok-identitás. Borítottam is az asztalt azonnal: ha mást nem, legalább azt vegye figyelembe, hogy azzal, hogy csak ülök otthon és ez az agyamra megy az ő nyugdíján is dolgozom. Közben azon gondolkodtam, vajon anyámnak, aki ezt hallotta, összeállt-e a kép arról, hogy akkor és ott őneki is az agyára ment-e anno az otthonülés velünk?! De nem adta jelét ennek.

      Hohó, ezeknek pedig önmagában élvezeti értéke van:
      “A gyerek maradéka helyett nyugodtan megenni valamit, amit balzsamecettel firkált össze a séf.”
      “A felnőtt ember […] Nem élhet úgy, hogy heti öt nap rásötétedik a szőnyegen legózás közben az október […].”
      “[…] mennyire mindegy is a Munka, idegenek ügye-baja, rideg rendszerek szolgálata a növekvő lényekért vállalt felelősséghez képest.”

      Kedvelés

  2. Nem minden Munka ilyen, csak szólok. Például az óvónőé sem, a Tecso pénztárosé sem, és az eü dolgozóké sem. Sőt, ha fassfej főnököd van, még a nyugis négy órás könyvtáros állás sem ilyen. Mert reggel ugye öt percet nem késhetsz, pedig mindig közbejön valami (útakadály, hirtelen hányás, kiesik a kocsi kereke, elszalad a macska, valaki hátulról belénk jön, tűz, baleset, árvíz, sárlavina vagy a három gyerekből egy épp bal lábbal kelt fel – megtörtént dolgok ezek!) és így is folyamatos stresszben élsz, hogy mikor telefonálnak az oviból, hogy belázasodott a gyerek, de nem viheted haza, mert a másik kettő még iskolában van, az otthonod meg kilóméterekre, a munkahelyre sem viheted be, pedig senkit nem zavarna…na csókjaim. Egyébkélnt a férj volt az, aki simán elfelejtette hazahozni a gyereket az oviból – egyszer.

    Kedvelés

    • Igazad van, úgy is gondolod, hogy akkor ezek a munkák kevésbé pihentetőek, mint a gyereknevelős stressz?

      Én nem dolgoztam egyébként soha cégnél, hajszolt és nyomorgó tanár voltam, de én is átéltem ezt a kávés érzést, meg mesélték sokan.

      Kedvelés

      • Igen, minden bekezdésed Rólam, és Rólunk szól… és ez fantasztikus! Nem szeretnék példákat felhozni, mert számtalan lenne, és más bejegyzésben ez már megtörtént!!Minden bekezdésedben ott vagyok, átéltem, és igen, többek között lelkifurdalásom volt, ha elaludtam a gyerekek mellett.Visszagondolva észbontó ez, “de szorong, alkalmatlannak és hisztisnek véli magát, és nem szereti, amit a tükörben lát. Titkos, pénzbe kerülő vágyai vannak, tárgyak, tanfolyamok, programok — örök nemlehet…” És most már lehet, mindent!!! Nem egyszerű az út, de végig lehet csinálni, és ez a blog, és Ti is kapaszkodó,megerősítés.

        Kedvelés

      • Ezt a mai napig nem vagyok képes “kinőni”, hogy ha hazajön a “ház ura” (amúgy nem toszogat soha semmiért, ez rá nem áll szerencsére,sose mondja, hogy mit csináljak, ezt mért nem, azt meg miért), én azonnal felpattannék, ha épp semmit se csinálok, hogy “rajta ne kapjon”, hogy épp semmit se csinálok. Nem tudom, mért van ez bennem, remélem, egyszer elmúlik.

        Kedvelés

      • Igen, én is csak megerősíthetem. Én cégnél dolgozom, és néha kinézek az ablakon, kávézom, de az is biztos, hogy amióta visszajöttem dolgozni (2éves a lányom, fél éve dolgozom újra) ha csak részmunkaidőben is, de sokkal hatékonyabban teszem. Célirányos minden, 3kor kilövök a bölcsi felé, és a piros lámpáknál kitalálom mi legyen este a vacsora. Szerintem az, hogy kinek mi a pihentető, az egyénileg eltér.

        Kedvelés

      • Amikor anyám jelenlétében egyszer kifakadtam ebéd közben, hogy “vajon én mikor ehetek végre végig egy étkezést ülve?”, azt mondta: amikor majd visszamész dolgozni.

        Kedvelés

    • Ezeknek jelentős része kiküszöbölhető lenne, ha nem kizárólag a munkába állt anya feladata lenne reggel-délután el-, és összelogisztikázni a gyerekeket és nemcsak az ő telefonszáma lenne belázasodás esetére megadva a bölcsiben, oviban. Ha nem néznének fennakadt szemekkel a gyereket bölcsibe szoktató apára a többi anyák, hogy hát ezt meg hogyan?? Emellett igazad van, egy csomó munkakörben nincs alibizés.

      Kedvelés

      • Valahogy úgy alakul, hogy apuka (aki valóban többet keres, mert férfi és mert nem hagyott ki hat évet a karrierből gyes miatt) munkája mindenkinek a szemében fontosabb.
        Mindkettőnk telefonszáma leadva oviban/isiben. És lehet tippelni, hogy hányszor telefonáltak apának, ha volt valami.

        Kedvelés

      • A gyerekem csoportjában van egy kislány, ahol apukának telefonlálnak. És most ambivalens vagyok, de egyszerűen nem mondhatok mást, mint hogy képzeljétek el az anyját. Tipptopp, nemegyszer láttam független fiatalok módjára viháncolva beszélgető társasággal vonulni a sikkes ballonjában, stb. amit itt irigyelnénk. Cserébe az apa néz ki leharcolt htb-nek. A kislány meg hótt boldogtalan, az első fél évben az oviban semmit nem evett, hogy mást ne mondjak. Semmi messzemenő következtetést nem kell ebből levonni. Talán csak egy példa, hogy ha viszont az anya nem csinálja, ami “a dolga”, akkor nem biztos, hogy az apa át tudja venni, még egy olyan sem, akit felhívnak az oviból.

        Kedvelés

      • Azért várjunk ezzel. Mert lehet, hogy a gyerek csak azért boldogtalan, mert az anyja nagyon nem törődik vele, annyira sem, mint egyes apukák. Vagy mert az adott helyzet miatt – akár joggal – a férj elégedetlen, és veszekedések vannak. Vagy azért, amiért egy boldogtalan anya mellett is lehet szomorú a gyerek.

        Kedvelés

      • Mikor gyerek voltam, az apám csinált meg egy csomó miindent körülöttünk, az iskolai dolgokat is ő intézte, sőt, amikor kicsi voltam és éjjel sírtam, akkor is egy csomószor ő kelt fel hozzám. Tény, hogy sérültem a szüleim viselkedése miatt gyerekkoromban, de nem emiatt 🙂

        Kedvelés

      • Mert mi az a nagy „a dolga” az anyának? Együtt lenni a gyerekkel értelmes mennyiségű és minőségű időt, csinálni dolgokat, beszélgetni? Ez az apának nem ugyanúgy „a dolga”? Az meg, hogy ki főzi a vacsorát, az nem marha mindegy?

        Nálunk a gyerek meg az apja élnek együtt (tehát csak az ő telefonja), ő néz ki leharcolt hátébének (amennyire tudom inkább a munkajellegű kialvatlanság miatt), a gyerek meg imádja az óvodát és az első naptól kezdve otthon van ott is.
        Pedig ott is voltak durva sztorik, és mégis teljesen más a kimenetel – látszólag legalábbis.
        Az meg, hogy egy gyerek nehezen akklimatizálódik az óvodában az egyáltalán nem jelenti azt, hogy lelkisérült (persze gondolom vannak más jelei is a dolognak, ha boldogtalanságról beszélsz, elhiszem hogy tényleg boldogtalannak tűnik – de gondolom rengeteg ellenpéldát látunk anya melletti boldogtalan gyerekkel is, szóval statisztikát gyártani nehéz lenne asszem…).

        Kedvelés

      • Itt (kulfold) is mindket szulo telefonszama leadva es megis apat csak akkor hivjak, ha anya nem veszi fel a telefont. Igen, tobbszor elofordult mar ilyen.

        Kedvelés

      • “ha nem kizárólag a munkába állt anya feladata lenne reggel-délután el-, és összelogisztikázni a gyerekeket és nemcsak az ő telefonszáma lenne belázasodás esetére megadva a bölcsiben, oviban.”
        Nem is lenne ekkora különbség a férfiak és nők fizetése között. Ugyanis ezért számítanak a nők megbízhatatlan munkaerőnek.
        “Mindkettőnk telefonszáma leadva oviban/isiben. És lehet tippelni, hogy hányszor telefonáltak apának, ha volt valami.”
        Mi például kifejezetten megkértük a tanító néniket, hogy inkább apukának telefonáljanak, mert nála mindig van telefon (ellentétben velem). És mégsem őt hívják a suliból…

        Kedvelés

      • Ja, nálunk is két telefonszám leadva. Egyszer tanítás közben hívtak az oviból (tudták, mi a munkám), tök ideg voltam, amikor megláttam a telefonszámot (gondolván, biztos elesett-kitörte-kórház, de valami súlyos), mire közölték, hogy ja, csak kellenek ruha, mert elázott a többi. Mondjuk megkönnyebbültem.

        Kedvelés

  3. Nem egyszer érzem úgy egy aktív hétvége után, hogy megváltó pihenés a hétfő délelőtti munka. És kinézek az ablakon … és tényleg ilyesmikre gondolok. Bár az én munkámban nincs olyan sok alibi és üresjárat, de azokat kiélvezem! Megyek is egy kávéért.

    Kedvelés

      • Na az a ráfeszülés hatványozott esete tud lenni. Mert, amit egész évben kihagytunk törődésben, örülésben, ölelésben… és még mi is pihennénk.

        Kedvelés

      • Hosszu. Nagyon a nyari szunet. En utalom, hogy ennyire hosszu. Rengeteg plusz feladatom van emiatt. Masok elonye, pihenese nekem hatalmas teher. Tudom, hogy off, csak ha mar nyari szunet….

        Kedvelés

  4. Nagyon tetszik. Az en ferjem is pont ilyennek indult, ismeros mondatok, ismeros helyzetek, ismeros szenvedesek-ketelyek, es ismeros kontrollok, pedig ez itt meg csak nem is a remes magyar macsoizmus, hanem Ny-Eu, tobb evszazados ratarti demokracia.
    Aztan evek teltek-multak, sokat gondolkodtunk mindketten (ok, ez neha konkret uvoltozes formajaban zajlik, mint feedback), felismeresek szulettek, es pl ma reggel, mire en felkeltem, mar kiuritette a mosogatogepet, kiteregetett, majd felkeltette, ellatta, csendre intette es iskolaba vitte a kolkoket. Durca es elozetes egyeztetes (csorgott a vekker, ketto is, en megis hulla voltam es agyban maradtam) nelkul.
    Ettol a rendszer meg szar, persze, egyetertek, es ki tudja, holnap milyen meglepetes var…

    Kedvelés

      • Igen, itt sok ember okos és művelt, tud helyesen írni meg gondolkodni is.
        Ezért is ritka jó sziget ez a neten !
        Ez az életben igen ritka, a közvetlen környezetem ától zetig teli van hímsovén egyedekkel, nemre való tekintet nélkül.
        Ma például a szintén mat-fiz vonalon egyetemet végzett, értelmes 60 körüli kolléganőmet megkérdeztem, hogy miért dolgozott végig egy életet egyazon szakközépiskolában, mire mit válaszolt ?
        Hogy ő ám ki nem állhatja azt a sok buta lányt, akik a gimikbe járnak, és mert ezeknek a fiúknak itt úgy csillog a szemükben az érdeklődés és az értelem. ( 😮 )
        Mondom neki, hogy és te miféle lány voltál, hogy nem vagy buta ? És a lányod, aki matematikus ? (ők a különleges hópihék, nyílván.)
        Mondom neki, hát te is egyke lány vagy meg én is, mindkettőnkből jobb híján fiút neveltek hiú és csalódott apáink, és így derült ki esetünkben, hogy jó műszaki érzékű, értelmes nőneműek is teremnek.
        De ez csak ekkor derül ki, ha ilyenek az elvárások meg a nevelés.
        Jéééé, tééényleg, de ez neki soha nem is jutott az eszébe…
        Megjegyzem, én nem látom azt a csillogó értelmet a szemekben, jó ha 100-ból 1-ben. És szerintem az az ide járó 1-2 lány gyakorta a legértelmesebb az osztályban.
        Vagy ennyire más a szemüveg rajtunk ? Elgondolkodom még ezen.

        Kedvelés

      • Ezt a mi ttk-s tanárNŐink is nagyon sokat hangoztatják, én meg azt sem tudom, hova nézzek. Hát ők egytől egyig okos, mat-fiz-biosz-kémia vonalon befutott egyetemi diplomás nők, helló! És mégsem. Fejem falbaverős szmájli.

        Kedvelés

      • Ja, és nemmondommegmelyik ttk-s szakon a tanárok bevett szokása, hogy alázzák a nőket, akik ahhoz a tudományhoz márpedig nem érthetnek, és ez a fejükhöz vágatik napjában többször. Jajj, ehhez is mennyi sztorim van, de annyit mesélem, felfedném magam.

        Kedvelés

    • Sajnos nem biztos, hogy megértik, pont a hiányuk miatt. Nemrég volt egy tanulságos esetem a face-n. Egy ismerős, persze férfi megosztotta ezt a viccet: “Hogyan lehet egy libából sárkányt csinálni? Vedd feleségül.” Csak annyit akartam hozzászólni kb, hogy ejnye-bejnye, és nem vicces, és azt hittem, majd elszégyelli magát. De nem. Szerinte vicces. Igy kifejtettem, hogy mi a gond ezzel. Ennek a következménye az lett, hogy az összes hozzászóló(mind az ő ismerőse) védte őt velem szemben. A pasik csak hümmögtek, meg kb annyi volt az érvük, hogy de vicces, de 2 nő nagyon durván rám támadt(???!!!). Aztán nagyjából elfogytak a kommentek, mert már nem mertek hozzám szólni, miután mindegyikre válaszoltam, és nem dicsértem meg őket. Szerintem elég jól megfogalmaztam a mondandómat, mégsem értették. Azóta össze is futottam ezzel az ismerőssel, alig mert rám nézni, pedig mondtam, hogy nem haragszom, és csak elmondtam a véleményemet, hogy ez sértő, lekezelő, általánositó és himsoviniszta, de ő ezt úgy élte meg, hogy virtuálisan kiosztottam mindenkit, és továbbra sem érti, hogy miért nem vicces szerintem, mert más nő ismerőse szerint vicces.

      Kedvelés

      • Na ja, olyan vicces, mint hogy “Miért olyan rövidek a szőke nős viccek? Hogy még a férfiak is meg tudják őket jegyezni.”

        Kedvelés

      • Az önmagában nem vicces, hogy ez szintén lekezelő a férfiakra nézve, bár gondolom, ironikusnak szántad a példát, de jó kis fricska a sok szőke nős viccre. Jó, hogy irod, mert a vita során gondolkodtam rajta, hogy van-e forditott irányú vicc, nem mintha megjegyezném a vicceket. Ezek szerint van, de biztos sokkal kevesebb.

        Kedvelés

      • Ezt válaszviccként odadobni a passzív- agresszív módja a probléma kezelésének. Buta emberek esetében működni szokott.

        Kedvelés

      • Nem visszavágáként akartam felhasználni, mert pont ez ellen a mentalitás ellen szóltam, úgyhogy az ellenmondásos lett volna, de kérdeztem volna, hogy bár szerintem ez sem vicces ugyanazért, szerintük ez is vicces, ami őket bántja? És maga a tény is egy érv, hogy nőket alázó vicc temérdek van, mig forditott irányú kevés.

        Kedvelés

      • Én meg nem mentegetésként mondom, de tény, hogy vannak olyan pasik IS, akik azért nem értik, mi a baj a nőgyalázó viccekkel, mert nekik ez a “még a férfiak is megjegyezzék” is jó poénnak tűnik.

        Kedvelés

      • Szerintem nincs a viccekkel baj, az a baj, hogy ez számít viccesnek, tehát amit tükröznek, igénytelen gondolatokat, hiedelmeket, a megszégyenítést, ítélkezést mint komikumforrást.

        Kedvelés

      • ez nagyon érdekes, én tegnap jártam pont ugyanígy azzal, hogy valaki egy cikkhez odakommentelte „viccből”, hogy „…amíg a nők otthon ültek a tűz mellett és várták a férfiakat” … erre kifejtettem, hogy ez a kifejezés nagyon nem fedi a törzsi népek életformáját, emellett pedig burkoltan egy eléggé sértő sztereotípiát vetít vissza a múltba. és kb. ugyanaz a reakció: nyavalygás, hogy „mindenről a feminizmus jut eszedbe”, meg hogy „milyen kényelmetlen folyton erről olvasni mert úgyse old meg semmit”, a csávók meg hogy „hát de ő nem is úgy gondolta…”
        ááá. kínomban belinkeltem nekik a Magyarázom a bizonyítványomat annyira nem tudtam mit mondani. aztán végül még bekapcsolódott pár arc, akiknek nem derogált a nőkről beszélni és lett egy jó kis beszélgetés.

        Kedvelés

  5. Nagyon szépen köszönöm ezt az írást! Hosszú-hosszú éveken keresztül lelki nyomoroncnak, semmire való, értéktelen és hálátlan toprongynak éreztem magam, mert annyira vágytam arra a soha el nem jövő szabad délutánra. Az egy-két ismerős anyuka, akivel nagyon ritkán összefutottam, teljes és megbonthatatlan szimbiózisban élt a gyerekével, eszükbe sem jutott, hogy alkalmanként egy-egy órára elszakadjanak csemetéjüktől, így, mivel nem akartam, hogy megtudják, milyen rossz anya vagyok (mert annak gondoltam magam), soha nem beszélgettem velük ilyen dolgokról. Ezek szerint mégsem voltam “bűnös”, és az időnkénti függetlenedési vágyaim normálisak és természetesek voltak.

    Kedvelés

      • Nem tudom: annak alapján, ahogy nyilatkoztak (és ahogy cselekedtek /lásd “évről évre szilveszterkor is együtt bulizunk a 2-3-4-5-6-7… éves gyerekekkel” – és még csak véletlenül sem mozdulunk ki nélkülük/), nem ez tűnt ki. Nem vagyunk egyformák, valakinek elég az, amit naponta a gyerekek mellett kap. Csak nem kellene mélységes bűntudatot kelteni azokban, akik viszont másra is vágynak…

        Kedvelés

      • Lehet benne önigazolás is. Nem meri/tudja másképp csinálni, hát beállítja úgy, hogy az egyetlen igaz úton ő jár. Meg a másik persze, hogy nehogy már jobb legyen másnak, akkor be kellene látnia, hogy ő cseszi el épp az életét. Szülők szokták sokkal durvábban (mert tehetik) csinálni a gyerekeikkel. Ugyanaz a viselkedés, mint egyes mérgező szülőké, nem?

        Kedvelés

    • És lehet, hogy rólad is azt hitték, tökéletesen kielégít a gyerekkel fennálló szimbiózis, semmi másra nem vágysz, és rossz anyának gondolnád őket, ha bevallanák neked, hogy jólesne egy slukk magány.

      Kedvelés

  6. Ez most nagyon üt, pedig nem vagyok ebben a helyzetben, közel sem.
    Mikor szitter voltam egy családnál (mert az anya felsővezetőként visszament dolgozni hamar) akkor viszont sok hasonló helyzetben levő anyukát ismertem meg a játszón.
    Nem vállalták hogy nehéz, hogy rossz, sosem panaszkodtak, de azért az elejtett információkból összeállt a kép.
    Mikor az egyikük ugy döntött, hogy akkor a kislány bölcsibe megy, es nem lesz második, mert dolgozni akar, néma válaszok jöttek. Hummoges, kínosan visszafojtott szavak, keserű mosoly, csak félig őszinte jókívánságok.
    Annyira benne volt az egészben a ‘bárcsak’.

    Kedvelés

  7. Én két éve (próbálok) dolgozni a gyes után. Kicsit olyan, mintha csöbörből vödörbe estem volna, 5 évig voltam otthon egyedül sokat, rokonság, segítség nincs a közelben a végén már majd’ megőrültem. Az első hat hónapban nagyon jó volt dolgozni, egész kicserélődtem. Szerencsére 6 órába vettek vissza így működtek a dolgok, aztán új munkát kellett keresnem. Aztán megint. Most meg úgy vagyok, hogy nem tudok menni a gyerekekért, mert nem érek oda, így babysitter megy értük, ennek persze nem örülnek és rendszeresen mondják is, hogy nem akarják. Sok az anyahiány, a sírás. Én meg állandó frászban vagyok, hogy jaj, csak ne legyen egyik se beteg, és hogy megyek el a délután háromra szervezett családi napra, “ültessünk fát” programra, a közös kézműveskedésre, mi lesz a nevelés nélküli napokkal, szünetekkel stb. és hogy ne az én gyerekem legyen mindig az akinek nincs ott senkije. Mostanában már én is sokat sírok emiatt, mert szeretném, ha a gyerekeknek meglenne minden, de dolgozni is szeretnék, mert szükségem van feladatra és most nagyon nem tudom hogyan oldjam meg ezt az egészet. A férjem reggeltől estig dolgozik, ha otthon van kérés nélkül füvet nyír, csinálja a mosást, vasal, mosogat bármi, de a család működtetése mégis az én vállamon van. A csekkbefizetés, vásárlás, az új cipő kell, elszakadt a kabát, vigyünk holnapra lenmagot és hasonlók észbentartása az én gondom. Most egy kicsit úgy vagyok vele, hogy bármit csinálok semmi sem jó és persze a gyerekek vannak előtérben minden döntésnél, de nekem is egy életem van és szeretnék még megélni én is dolgokat, meg hogy legyen valami az életben ami nekem is élvezetet, örömet jelent, amit csak magamnak teszek.

    Kedvelés

      • Dehogynem, egy kicsit neki is kényszerpálya, bár ő legalább szereti a munkáját. De nem munkamániás, csak kb 3 ember munkáját végzi, mint sokan manapság. Nagy teherként éli meg azt, hogy jelzálog van a házon, és mivel ő 3-szor többet keres mint én (akinek ugye derékba tört a karrierje a gyerekvállalás miatt) nyilván az ő fizetésétől jobban függünk. Folyton retteg, hogy egyszer elvesztjük a munkánkat és éhen halunk 🙂 De mellettem van és vállvetve küzdünk a megoldás megtalálásában.

        Kedvelés

      • Most is mondta, hogy elmegy valahová 6 órába, de ez meg a fentiek miatt nem járható út egyelőre.

        Kedvelés

      • Közgazdasági alapelv, hogy ha a bevételt nem tudod növelni, akkor a kiadásokat próbáld valahogy csökkenteni 🙂 MIre egy család kifizeti a jelzálogot, felnő a gyerek (és elköltözik),

        Kedvelés

      • A kiadáscsökkentésnek hála, 8 év alatt fizetjük ki a 20 évre felvett hitelt, úgyhogy ezzel talán nem lesz gond 🙂

        Kedvelés

    • Átérzem. Nekem azután jött a feketeleves, miután újra munkába álltam. Pedig azt hittem, előtte volt nehéz, a semmi segítséggel, az estig dolgozó férjjel. De nem, azóta lett valami bizarr teljesítménytúra az egész. Mert nyolc óra a munka, ami közlekedéstől függően legjobb esetben kilenc, rosszabb esetben legalább tíz óra távollét. Utána pedig gyerek és háztartás egyedül, mert a férjem fél nyolckor ér haza. (Mert ő viszi reggel a gyereket, így későn ér be és náluk elvárás a túlóra. Tényleg az, nem kamu. Azért viszi ő, hogy én hajnalban el tudjak menni dolgozni, hogy délután négyre mehessek az oviba.) Vacsora, fürdés, fekvés a gyereknek mondjuk fél kilenckor. És elmúlt a nap, és nincs rendben a ház, mert a gyerekkel kint lenni fontosabb volt. És nem tettem magamért semmit, mert hol fér ebbe bele sport vagy szórakozás vagy bármi? Húsz kilót híztam, mióta újra dolgozom. (Nem dicsekszem, ha úgy tűnne. 😦 ) Mindig fáradt vagyok. És minden jobb meggyőződésem ellenére néha már a TV vigyáz a lányomra, mert van olyan, amit nem tudunk együtt csinálni és mégis muszáj megcsinálni.

      A munkámat nem lehet részmunkaidőben végezni, mert csak. Mert ez egy ilyen ország, mert döntéshozói szinten is leszarják, hogy hogyan lehetne segíteni a nőket ebben a szuper helyzetben.

      A férjem mindent megcsinál, amivel segíteni tud, amire ideje van, de neki sincs több. Szerencsére a hétvége a pihenésé. Akkor pótoljuk be a hét közben elmaradt itthoni munkákat. Csak droidok vagyunk, akik működtetik ezt a k.b.ott gépezetet, hogy ne essen darabjaira.

      Mindkettőnk fizetésére szükség van. Specialisták vagyunk, nem válogathatunk a munkahelyek között, örülünk, hogy van, meg hát ezt tanultuk sokáig, ezt szeretjük. Lophatnék időt magamra fizetett segítséggel, de egy hétköznap max. négy – négy és fél órát töltök a gyerekkel (reggel nem találkozom vele), ennél kevesebbet már képtelen vagyok. A legfontosabb emberre az életemben csak ennyi jut, már ez is alig elviselhető

      Ehhez képest a gyed-gyes a világ legjobb dolgának tűnt, minden szarságával együtt. Igen, ennyire vagyok kétségbeesett és fáradt, hogy már idáig jutottam gondolatban. Ezt nem éri meg a napi két-három kávézós-cigizős szünet. (Ráadásul nem kávézom és nem cigizek.) Nem, internet sincs kikapcsolódásul, most csak azért tudok írni, mert itthon vagyok a beteg lánykával.

      Bocs a sirámért, csak úgy eltalált ez a mai írás. Igyekszem többet nem tenni. Gyorsan elküldöm, mielőtt meggondolom.

      Kedvelés

      • Nekem olyan érzésem van sokszor, hogy a munkahelyem nem tudja tolerálni, hogy családom van, az ovi, iskola pedig azt nem tolerálja, hogy dolgozom. Én meg pislogok a kettő között és sehol sem tudok elég jó lenni.

        Kedvelés

      • Ez egy tökéletes megfogalmazás!!! Én mostanában leszek nyolc órás újra és már előre rettegek…Mert a munka rengeteg, és hiába szeretem, de a folyamatos loholás majd reggel és délután kilúgozza a hivatástudatot és az anyát is…És én most is folyton fáradt vagyok, bele se merek gondolni mi lesz két hónap múlva…Közben az ovi jelent a gyámügynek ha háromszor elkések a gyerekért, a munkám pedig olyan, hogy nem lehet késni és rengeteg a plusz feladat. ÉS lehetőleg ne hiányozzak, mert akkor a többieknek kell helyettem is dolgoznia…ÉS mindezt annyi pénzért, hogy éppen ne haljunk éhen.
        A gyerek ne legyen ott fél hétkor az oviban/bölcsiben, de a 4 után érkező anyákra (!) már ferdén néznek. ÉS igen, én sem szeretném ha a gyerekem az intézményekben nőne fel. Vagyis marad a folyamatos mardosó bűntudat, hogy 1. szar anya vagyok, 2. de muszáj dolgozni, hogy ne haljunk éhen 3. nem vagyok elég jó munkaerő. És nincs megoldás…

        Kedvelés

      • Örülök, hogy írsz, nagyon sokat jelentenek az ilyen beszámolók, formálódik a szemléletem, figyelek, és sokan élnek hasonlóan.

        Szerintem teljesen normális, vagy ha nem is normális, szokásos, hogy teljes munkaidő mellett nem jut több idő egy gyerekre hétköznap. Most nem azért, én ugye otthonról és szabadon dolgozom, és úgy megyek a közeli oviba, igazából én döntöm el, hogy mikor, ma rám is szóltak, hogy a búcsúnál üvöltő kicsiért menjek korábban, de általában nem töltök aktív négy és fél órát a gyerekeimmel, legfeljebb egy légtérben vagyunk. Egy kicsit beszélgetünk odafelé meg hazafelé, odafelé mondjuk inkább a stressz van, aztán meg bevásárolunk, főzünk valamit, nekik a nap jutalma, ha belefér, a hupikéktörpikéknézés. Néha sűrű, intenzív élmények kedvéért megszakítjuk a hétköznapokat. És együtt alszunk. Ők viszont ott vannak egymásnak. A tietek az a helyzet, amikor a szülőnek a testvér helyett is oda kell tennie magát. Ez most nem szülésre rábeszélés, csak mondtam: több gyereknél, és érdekes, hogy nálunk a12 éves nagy is jól elvan a kicsikkel, a családi együttlét nagy részében lekötik egymást. Így meg az a fontos, hogy az az ovibamenés és fél kilenckor fektetés legyen nagyon nyugodt, derűs, szeretetteli. Én is erre törekszem most, hogy maradjon idegem hétköznap is kedvesnek, nyugodnak, örömtelinek lenni, a konyhafelújítós, számlabefizetős stb. káosz mellett. Jó volt ez a kis utazásunk most, főleg az első két nap nagy nyugalom és felszabadultság volt. Csak ez számít. És bizony, jön néha a bébiszitter, e héten kétszer is, mert elpusztulok mozi, színház nélkül. Nem tudom, az ilyen alkalmatlanságérzéseknél,mint amiről írsz, mennyire terheli a gyereket a nettó szülőhiány és mennyire a szülő bűntudat okozta rossz közérzete.

        “Ezt nem éri meg a napi két-három kávézós-cigizős szünet. (Ráadásul nem kávézom és nem cigizek.)” ez olyan kedves. Téged ver az Isten! 😀

        Kedvelés

      • Sokszor mondtam már, hogy könnyebb három gyerekkel, mint eggyel. Én így élem meg. Amikor egy volt, akkor én voltam az univerzum közepe. Most is én vagyok Anya, de az idő nagy részében elvannak egymással. És ez nagyon jó.
        Azt azonban érzem, hogy három gyerek mellől nem tudnék bevállalni egy teljes állást. Most dolgozom ki a menekülő utat. Közben meg azt mondogatom, hogy “csak” pár év és nem lesz már akkora nagy szükség rám. Akkor többet lehet “cigizni és kávézni”. Utóbbit nagy szeretettel addig is.

        Kedvelés

  8. Igen, dolgozni akarok, nem fogok újabb lombikba bele és ha jön spontán biztos tudok örülni majd. De nekem most más a dolgom, és remélem kimászunk végre a takonykórból, hányásból és az egyéb finomságokból…jön az ovi, munka, otthon háromszög.
    És jól végig bőgtem az egész írásod most Éva, kíváncsian várom a holnapi témát…

    Kedvelés

  9. 1. Nem minden munka rideg rendszerek működtetése. Van, akinek hivatása van: szarul fizetik, nem tudja eltartani rendesen a családját, vérét veszik, mégis csinálja, mert ha nem csinálná, abba halna bele. Munkabeli kudarca személyes kudarca, és igen, a hivatása néha fontosabb, mint a családja. Az ilyen ne alapítson családot?
    2. Nem minden férfinek alibi a munka. Van, aki szarrá dolgozza magát, az igények mégis sokkal nagyobbak, és a saját igényeiről sem álmodhat. Nem csak a nőnek álom a jógatanfolyam, van olyan férfi, aki a saját biciklijéért is maszekol, hogy ne kelljen a család költségvetéséhez nyúlni

    Kedvelés

    • 1. A férjem művészeti munkát végzett sokáig, mikor összeházasodtunk, tisztában voltam vele, hogy ez fontos. Támogattam is ebben. Elfogadtam, hogy ez a támogatás azt jelenti, hogy otthon több teher hárul rám. Meg is köszönte nekem, mikor díjat kapott. Ez teljesen rendben van, ha előtte mindkét fél tisztában van vele, hogy ez mivel jár, és elfogadja. Én szívesen élnék kevés pénzből egy olyan pasassal, aki azt csinálja, ami fontos neki, mint egy olyannal, aki havonta elvisz síelni, és folyton érezteti, hogy ezt ő osztogatja óriási kegyként.
      2. Ez is rendben van, ha a büdzsébe nem fér bele anyu jógatanfolyama, akkor apu milliós fényképezőgépe sem fér. Illetve ezt is meg lehet beszélni: szívem, idén te jógázol, jövőre én fotózok. Vagy fordítva. Konszenzus. Csak senki se érezze magát vacakul közben, vagy senki se érezze úgy, hogy az ő igényei nem jogosak, a másiké meg igen.

      Kedvelés

      • Most erről ezek jutottak eszembe, amiket saját szememmel láttam: A pasas kiáll könnyes szemmel, hogy ő az én hátországom… Meg a klasszikus amitől a falra mászom, minden sikeres férfi mögött(!) áll egy nő.

        Kedvelés

      • Miért? Hány háborút nyertek meg hátországi támogatás nélkül? Egyet sem. Márpedig a harcos, hős, családfenntartó férfi iránti rendszerszintű igény nagyon megvan.

        Kedvelés

      • Igen, persze, csak pl az a nő aki 25 évig hátország volt az majd hogyan érez amikor mondjuk a férj lelép, vagy mire fog emlékezni idős korában, hogy jaj a Pista milyen sikeres volt az én támogatásommal? Nekem ez nem jön be. Mert azt látom, hogy az egyik tegye félre magát a másikért. És van a környezetemben ilyenre példa, nem is egy, de nem azt látom, hogy a “hátország” ettől olyan boldog lenne.

        Kedvelés

      • “Hány háborút nyertek meg hátországi támogatás nélkül? Egyet sem. ”
        Hány nő akart háborút? kb. egy sem. Ez a férfiak játéka volt mindig is. Sose akarnék ilyesmihez hátország lenni.

        Kedvelés

      • Értem… tehát az élet nem harc a túlélésért és a fennmaradásért. Ez csak a férfiak játéka.

        Kedvelés

      • Vagyis nincs verseny, nem kell állandóan teljesíteni, nincsenek elvárások, nem kell erőn felül megfeszítve dolgozni, hogy ne halj éhen, ezek csak az én paranoid elmém projekciói csupán. Kösz a felvilágosítást, de én valahogy másként látom.

        Kedvelés

      • ,,Nem, az élet nem harc a túlélésért és fennmaradásért. Ez űzött, nyúzott, paranoid férfiak szemlélete.”
        Én is így gondolom. ha a kapcsolat harc és háború, ha az élet egy csatatér, akkor ott baj van, és nem akarok ilyenben részt venni.

        ,,Öööö. Margaret Thatcher, Falkland-szigetek? Golda Meir, Yom Kippur-i háború? Jean d’Arc?”
        ezért írtam, hogy kb. egy sem, nem azt, hogy soha senki, Hétköznapi emberekben gondolkodva meg még annyi sem. De persze lehet ezen is csomót keresni, hogyne lehetne.

        Kedvelés

      • Zsuzskának: ez nem csomókeresés. Nem hiszem, hogy akár konkrét értelemben, akár átvitt értelemben (harc, konfliktus, agresszió) igaz lenne, hogy a nők gyakorlatilag (néhány aberrált kivételtől eltekintve) nem akarnak háborút. Akarnak. Lehet, hogy valamivel hajlamosabbak a konfliktuskerülésre, kooperatív megoldásokra (akár biológiai alapon, akár mert arra vannak szocializálva), de a vérszomjas, önző és gátlástalan nő nem ritkaság. És ez nem baj (nem nagyobb vagy másmilyen baj, mint hogy a vérszomjas, önző és gátlástalan férfi is igen gyakori), egyébként, csak így van.

        Kedvelés

      • Zsuzska, ma is nagyon sok öngyilkos merénylő megy az anyja áldásával (is) meghalni. Nem szólva a női merénylőkről. Jó, ritka, hogy ők találják ki, ebben van valami.

        Kedvelés

      • csineva
        Nem, az élet nem harc, nem küzdés. Hagyjuk már Madáchot. Része a harc valamilyen szinten, de az állatok sem harcolnak meg küzdenek örökké, sőt, idejük legnagyobb részét nem azzal töltik. Hanem pl. a farkasok játékkal, pihenéssel.

        Kedvelés

      • De, ha magamban tartom, az sem jó, mert itt duzzogok egy ideje.
        Azt látom – és nem csak a volt házasságomban -, hogy a nők és férfiak házasság előtti választása egyáltalán nem tudatos. Nem tudják, hogy kihez mennek, mit vállalnak. Nem is tisztázzák, legtöbbször az x-né státusz és a ketyegő biológiai óra pont elég motiváció ahhoz, hogy elhomályosítson minden szempontot. A pasik tudnak egy dolgot: nem Mallorca-nyaralás szintű az állásuk, ha nem kötnek szemét kompromisszumot, nem nyalnak segget és nem lopnak, nem is lesz az. Márpedig ama bizonyos reggeli tűkör előtti művelet biztonságos, értsd: köpésmentes elvégzése végett nem is tesznek ilyeneket. És innen táplálkozik a feszültség. Apuci reggeltől estig dolgozik, többnyire ingyen, ha van fizetés jó, ha nincs, úgyis jó, mert nem bérért dolgozik, hanem valami magasztosabbért. Anyuci otthon van a gyerekekkel, mert valakinek azt is kell csinálni. Nincs jóga, nincs Mallorca és színház is csak jó esetben, mert az autó elromlott, és nincs miből megjavítani. Akkor megjelenik a sármos mérnök úr a szomszédban, és anyuka, az egyébként lelkileg, idegileg és fizikailag is agyongyötört és kiégett apukát úgy hagyja ott, mint Szentpál az oláhokat. Jaj, ez nem új történet, a 20. század elején volt ilyen elég. És… mivel apukának a munkája a hivatása, értsd: egyéni kiteljeseülésének zálogát látja benne, legalább annyira, mint a családjában, de anyukának valahogy az egyéni kiteljesedése mégis több, mint felnövő életekért felelősséget vállalni, egy idő után anyuka úgy érzi, az ő igényei nincsenek figyelembevéve. Az apáéi sem, csak neki már rég nincsenek igényei, nem férnek bele, de ezt nem veszi észre senki, ha pedig netán vannak, megoldja: kikeresi, kikoldulja az árát a maga kicsi szórakozásának, hogy a családé maradjon meg, az a kevés.
        És akkor elhagyják. Kötelessége fikarcnyit sem lesz kevesebb: a fogorvos, az úszótanfolyam, a tandíj és majd a bentlakási reszi ugyanúgy őt terheli a gyereknél, elvégre ő az apja… milyen apa az olyan, aki nem támogatja a saját gyerekeit… és ja… a “vállvetve” viszont már nincs ott: mert ebben a harcban a legfőbb szövetségese otthagyta a mérnök úrért… ő már egy gyerekes elvált ember, akinek csak volt családja, … és kész a tragédia meg a félrecsúszott sors… tudom, hogy rendszerszintű az egész probléma, de pl. a sok szocializáció meg mittudomén mellett arról is kéne szólni, hogy aki tisztességesen dolgozik, annak ne kelljen még egy melót vállalnia, hogy ne haljon éhen, vagy hogy a nőknek az igényeket néha lehetne alább is adni, ha épp csak annyira telik.

        Két személyes példa a végén: a fiam kicsi volt, hároméves forma, az anyja este tervezett (építész), játszottunk. A gyerek odamegy az anyjához, és azt kérdi: anya, miért dolgozol? Azért – hangzott a válasz – mert apád nem bankigazgató. (WTF nem tudta, kihez megy feleségül?)

        A második: mindig két állásom volt. A másodállásom arra volt jó, hogy a magam igényeit fedezzem: még a ruháimat is abból vettem, mert a fizetésemet egy az egyben felemésztette a “családi” költségvetés. Gondolom, kitaláljátok, hogy az x-edik csizma és a hastánctanfolyam finanszírozása neki melyik költségvetésből történt…

        Kedvelés

      • Köszönöm, hogy leírtad, fontos ez a szemszög is, és azt hiszem, az ilyen puritán, rosszul fizetett, belét kidolgozó apuka is jelenség, különösen a ti országotokban. Nagyon nehéz.

        Én még azt tenném hozzá a párválasztási tudatossághoz, hogy nem szabad rossz, hosszú távú döntéseket hozni, és itt a lakóhely megválasztására, a pályaválasztásra, a hitelre,irreális albérletre és a túl nagy/kettő darab kocsira vagy túlzó kocsihasználatra gondolok.

        Kedvelés

      • Azért az nem valami extra említendő, hogy a gyerekekről válás után is gondoskodni kell. Már miért ne kéne, ő megszűnik a szétköltözéssel, vagy fényevő lesz? Ez valami fura huzal sokak fejében, hogy ha mellettük van a nő, akkor hajlandóak kvázi jutalmul eltartani a gyerekeket, de ha nem, akkor oldja meg egyedül. Ugye, Csineva, te túl vagy már ezen.

        Kedvelés

      • Természetesen túl vagyok rajta. Az viszont egyáltalán nem tiszta, hogy amikor a gyermekkel szembeni felelősség teljesen igénybe vesz, pl. ha egyetemre megy, az egész béremet oda kell adnom tandíjra, meg egyebekre, akkor miből élek, és miből tartom fenn magam. Márpedig a közös felelősség úgy tűnik, épp nem alkalmazható, hogy csak egy példát mondjak, a lányomnak négy lyukas foga van, és én fogom fizetni a fogorvost, mert az anyja… elvből nem akarja a tejfogakat betömetni, mert úgyis kihullanak… az nem számít, hogy még öt évet ott kéne ülniük, ahol vannak, és az új fogak bizony csámpásan nőnek, ha nem, az enm fontos, mert neki a gyerektartás ellenére erre épp nincs pénze. Ha meg akarom oldani, oldjam meg plusszban. Na, ezeket azért nem nyelem le csak úgy… felelősség ide vagy oda… bocs, ez off topic volt.

        Kedvelés

      • Nekem annak idején huszonhárom évesen még egyáltalán nem ketyegett a biológiai órám. Nálunk alapvetően az volt a probléma, hogy (egy igénytelen luvnya vagyok) nekem mindig fontosabb lett volna a sok pénz, és az ezzel járó mesterségesen generált igények – autó, nyaralás/telelés, kertes ház stb. – helyett a “vállvetve, vidáman” érzés. Én a házasságot, családot egyfajta bajtársiasságként tudom elképzelni, akár spórolva, kis lakásban, biciklizve. Jóban, rosszban. Húsz éve turiból öltözöm, magam vágom a hajam, meg a gyerekekét is, nem dobom ki a maradék sárgaborsófőzeléket, hanem falafelt sütök belőle, meg ilyenek. És nekem ez megy, mosolygósan, lazán, nem irigykedve másokra. A másik félnek meg nem megy, mert ő csak azt látja, hogy miről marad le másokhoz képest. Ezt nem csak azért rossz megélni, mert nekem rossz, hanem mert látom, hogy neki is rossz, és ha nem is szeretem már “úgy”, azért még szeretettel vagyok iránta. Nálatok is ez hiányzott, ez a fajta bajtársiasság, nem?

        Kedvelés

      • Nagyon egyetértek veled. Nekem is elég lenne ennyi. De férjnek kellett a nagy ház, amibe beledöglünk, és a drága hobbijait is szponzorálni kell, de nekünk baromi jó, mert nincsenek megélhetési gondjaink. Cserébe van egymás melletti idegenség. Persze nekem ettől függetlenül spórolnom kell, és rám meg a gyerekekre nincs semmi extra kiadás.

        Kedvelés

      • Jaj, a fedőjólét, nagy ház, öltöny, apa remek munkahelye, alatta megy anya- és gyereknyomor és ugyanolyan függés! Úristen, ezt is meg kellene írni egyszer.

        Kedvelés

      • “A másik félnek meg nem megy, mert ő csak azt látja, hogy miről marad le másokhoz képest.”
        Én úgy veszem észre, a jól vagy rosszul élés érzete, általában a környezet életszínvonalától függ. Ezért érzik sokszor csak eleinte úgy a nyugati országokba költözők, hogy mennyivel jobban élnek. (itt most az anyagiakra gondolok). Azután észreveszik, hogy a szomszédsághoz képest most is rosszabb helyzetben vannak és kezdődik minden elölről. Sokan ezt úgy fogalmazzák meg, hogy jó-jó az az életszínvonal, de jobb lenne itthoni környezetben (szegényebb ismerősökkel és szomszédokkal).

        Kedvelés

      • Apa egyébként overallos, saját céges, de a lényeg ugyanaz. Nyomor azért nincs (“csak” lelkileg), függés az van, sajnos, de már csak anyagilag. Átlagos dolgok vannak: odafigyelek, hogy mi, hol olcsóbb, a jégkrém már extrának számit, de azért néha lehet, ruha is csak annyi, amennyi kell, nem drága, sokat öröklünk, pár új, cipőt azért jót veszek ilyesmi. Megállapodtunk, hogy odafigyelünk a kiadásokra, hogy a többi pénzt félre tudjuk tenni, hogy haladjon a ház stb. Ezzel alapvetően egyetértenék, és nem is esik különösebben nehezemre, én is bármikor hozzá tudok nyúlni a pénzhez, ha valamire kell, de ezt betartom. A bibi ott van, hogy miközben én folyamatosan figyelek és spórolok, telnek az évek, a ház még mindig nincs kész, és azok a dolgok valahogy pont nem teljesülnek, amiket én szeretnék, legyek türelmes, értsd meg, hogy erre most nincs stb (pl rendes konyhabútorom sincs, csak amit mi csináltunk “ideiglenesen”), egyszer csak azt veszem észre, hogy motor azért van, vitorlás azért van, ló azért van (és mindezekre idő is!, ránk nincs, de már nem is akarom, hogy legyen), de ha elmegyek a gyerekekkel bárhova programra, vagy magamra költenék neadjisten, szájhúzás, hogy azért ne kerüljön sokba. A bébiszitter luxus, arra nem költünk, amikor három kicsivel voltam itthon, anyám adott pénzt, hogy néha azért jöjjön valaki, elfogadtam, bár kicsit kinos volt, de másképp tényleg elpusztultam volna. Neki nem volt fontos, mert nem őt érintette. Nyaralni nem mentünk, a közeli strandra jártam ki a gyerekekkel. A ház meg szerintem egyfajta erőpróba volt saját magának, hogy képes-e ezt létrehozni. Nagy lendülettel belefogott, a nagyobb jobb, a 3/4-nél már elege volt, igy minden félbe-szerbe van hagyva, amit egyrészt megértek, de szerintem nem ér annyit az egész, hogy ennyi időt és energiát az életünkből erre pazaroljunk, egy kisebb is bőven jó lett volna.

        Kedvelés

    • Ez de fontos!
      Bennem mondjuk elég erős az az érzés, hogy az akárkik felőlem akármit gondolhatnak rólam, de mostanában küldetésszerűen közzéteszem, hogy a gyerek nélküli saját idő mennyire fontos és építő nekem, és hogy másnak is csak javasolni tudom, hogy merjen keríteni magának.
      És nagy örömöm lelem abban, hogy nem csupán a blogon, de kollegáim, iskolai-óvodai szülőtársaim közt is meg- és egyetértő női és férfi fülekre találok. Persze nagydarab, határozott nő vagyok, biztos félnek ellentmondani, hi-hi.

      Kedvelés

      • ez Zera és Barella alá akart menni
        Csinevának – még nem olvasva, más mit lépett a két pontjára
        1. egy nőnek is lehet olyan hivatása, amely nem a családjáról szól, idő- és odafigyelés-igényes és anyagilag sem nyerő, sőt, ezek sokszor az ú.n. elnőisesedett pályák, nem
        2. ha túlórázik a saját bicikliért, akkor nem pénzt, hanem időt von el a családtól.
        persze lehet neki biciklije, saját vágya, saját ideje, csak lehessen a párjának is, az volna a lényeg, nem?

        Kedvelés

      • Nagyon fontos, amit írsz, gyerekanimátor szemmel azt láttam, hogy mindenkinek nagy szüksége van saját időre, amikor magával foglalkozik, alszik, olvas, stb, csak annyit tennék hozzá, hogy a gyerekek nagy részének, és nem okoz traumát, hogy anyu/apu nélkül játsszanak egy órát (persze vannak kivételek, amikor egy gyermek nagyon nem akar elszakadni a szüleitől).

        Kedvelés

      • Nem, hanem szoborba önthető, alkalmazkodó, életemet-is-rábíznám-típus, akitől még ezt is elfogadják. A blog is csak a te közvetítéseddel ment át nekik. Néha még várom, hogy áll itt az ajtóban a férjed, forgó szemmel, lihegve, valami szúrószerszámmal.

        Kedvelés

  10. Magamra ismertem. Tizenkét évig voltam itthon a három gyerekkel, bár nekem könnyű volt, az összes nagyszülő bevethető, jártam tornázni, tanfolyamokra, volt saját időm, bár mindig egy felületi lelkifurdalással. És természetesnek vettem, hogy itthon minden az én dolgom. A durva az volt, mikor visszamentem dolgozni 8+x órában, apukának meg elmúlt a munkahelye, és akkor is ugyanúgy mindent én csináltam, fél év kellett, mire leessen a tantusz. (Hab a tortán, hogy enyhe OCD-s lévén még jól le is cseszett, ha nem a megfelelő sorrendbe raktam vissza a fiókba a villákat.)
    Egyszer volt egy olyan gesztusa, mikor még csak egy pici gyerek volt, hogy akkor ő mostantól minden pénteken hazajön kora délután, és menjek, ahova akarok, gyerek nélkül. Miután a hét többi napján már aludt a lány, mikor apuka hazaért, ezt óriási gesztusnak érzékeltem, és a játszótéren mindenki irigyelt, hogy milyen jó fej a férjem.
    (Ha egyedül volt a gyerekekkel, mindig mindent megcsinált a főzésen kívül, nem volt finnyogás a kakis pelenkán, nem volt soha a “jól összekenek mindent, hogy legközelebb eszedbe nem jusson elmenni” játszma, nem suttyó.)

    Kedvelés

    • Ó, a mindent összekenő kakis pelenka. Ahányszor a (ma már ex-, de nem ezért :)) férjem tisztába tette a gyereket, valahogy mindig sikerült két méteres körben egyenletesen elosztani az anyagot, de nem ám a kimosható huzatú pelenkázóra, mert az a puhányoknak való, hanem a ruhára, törölközőre, szőnyegre, miegymás. A cucc feltörlése és a ruhából való kipucolása olyan szintű mágikus varázstudást igényelt, amit csakis egy beavatott tudott elvégezni, aki jártas a női misztériumokban, és ez amúgy sem a tisztába rakás része. Utána fürdőzött az idősebb nőrokonok csodálatában, hogy “nahát, micsoda APA, pelenkázik!!”, és én voltam a sárkány, ha szóvátettem, hogy rendkívül hősies, szoborba is öntöm mindjárt, csak ezzel most megnyertem félóra sz*rban tocsogást. Szerintük én megfogtam az isten lábát ezzel a fantasztikus emberrel, aki még pelenkázik is, de én egy hálátlan nőce vagyok, akinek semmi se elég.

      Kedvelés

      • Ugye? :)))
        Pedig még humorérzéke is volt, akkor sikerült megtalálnia élete lelki társát egy volt barátnője személyében és ellovagolni a naplementébe, amikor épp otthon dekkoltam veszélyeztetett terhesen egy már meglévő – kissé problémás – másfél éves gyerekkel. A drága jó embernek csakis az én jellemfejlődésem lebeghetett a szeme előtt.
        Szégyellem is, hogy kritizálni mertem, most megyek is, megszaggatom a ruhámat és hamut hintek a fejemre 🙂

        Kedvelés

  11. Köszönöm! Nálam egy hete ez a mottó: “Minden este 6 és 7 között éveket veszítek az életemből.”
    Persze százszor kifejezőbb a te szavaiddal: “heti öt nap rásötétedik a szőnyegen legózás közben az október, és apa még mindig nincs otthon”.
    Ráadásul kiderült, a férjemnek 42,5 órás a munkahete, hiába intézi el fél óra alatt az ebédet, azt a plusz harminc percet bent kell ülnie a munkahelyen. Csúnyán megrabolva éreztem magam, amikor ezt előadta.

    Kedvelés

    • Lehet ötven is, csak maradjon ereje, kedve a családra. Egy intenzív hétvége, valódi öröm, nemelvárás, nem panaszkodás vagy szemrehányás, izgalmas program — nem mindegy, mennyi az az idő? Inkább az a baj, hogy az is nyűgösen telik.

      Kedvelés

  12. A vállalkozónő, akitől – mert sikeres és mert elöl van – mindig megkérdezik, hogy egyeztethető össze a családdal. Igen. Én már kérdeztem vissza erre; mondja férfiaktól ugyanezt szokta kérdezni?
    Sőt írtam dühömben olyat is, hogy nincs is “női vállalkozó”, mert ha volna, akkor rá kedvesebben gondolna az adóhivatal, a bank, meg a többi – de nincs így. Csak vállalkozó van, azonos gondokkal. Aki anya és vállalkozó, az egy kicsivel jobb helyzetben lehet, mint aki csak anya vagy csak vállalkozó, mert több a szabad döntése és mégis kevesebb, ugyanis ha nincs meló, nincs lóvé. Míg önjárni nem kezd a céged. (Nekem egyszer majdnem – ezt talán egyszer elmesélem… )
    Hol van apa? Nos néha az autójában feszít, mint a pók a lucernásban, néha filmeket néz, sorozatokat, kizárólag a szobája (neki van!) magányában, soha meg nem osztva mással. (Velem azért nem lehet sorozatot nézni, mert mindig felugrálok, akkor neki meg kell állnia (??), megvárni míg a gyerek megkapja amit akar…) Máskor szerepjátékot játszik online, mert az izgi. Leng a tünde palástja, harcol sárkányokkal, orkokat gyaláz és aláz, trollokat öl. Virtuális világ. Az igazi nem létezik …
    Néha felveszi a telefont – kedves benne! minden alkalommal meg is dicsérem, ahogy a jó gyereket szokás – még a végén abbahagyja ezt is, aztán ez a föladat is a nyakamon landol. Néha hajlandó kiküldeni a számlákat – volt hogy én megdolgoztam érte, ő meg egyszerűen elfelejtette kiszámlázni. Döbbensz? Én is … De tényleg volt ilyen! Van hogy egy hétre rá megy a számla – addigra már ki is fizették volna.
    Rajtam számon kéri persze a fegyelmet. Mert az ugye nekem nincs, csak őneki (frászfenét). Ő küldi a küldeményeket, mert ugye csak ő tud szervezni és ért a logisztikai kérdésekhez. (beszállítani az árut a gyártásig vinni, minden folyamatot a szállítás előtt összerakni az persze smafu, kis dolog, ahogy tízezer fős rendezvényt szervezni, vagy 600 főre mindent, az is. Ezekhez semmi szervezni tudás nem szükséges. Ezek az én kis apróságaim.) Néha ránéz dolgokra és észrevesz egy hibát – ami lehetne jó, mert én egyszerűen nem láthatok mindent, de mégsem tudok neki örülni! Nem, mert fél napig tetszeleg a győztes pávakakas szerepében, taps, fényképezőgépek, maláj táncosnők körbevonulása és pompomlányok. Még akkor is nehezen áll le vele, megy az idő … (majd éjjel pótlom, ha már megjöttem a “büdös és neveletlen” kutyámmal aki “őrá nem hallgat soha” – lévén soha nem viszi le, a kutya jellemzően azt sem nagyon tudja, hogy van. Miért kéne hallgatnia valakire aki nincs vele? És nekem miért kell?)

    Szeretnék egy férfit. Egy olyat itthonra, aki legalább valamennyit keres. Ha nem többet mint én, legalább valamit. havi 80-100 már esélyes volna, legalább egy segédmunkás bére. Egy olyat aki legalább egy kicsit tud bánni a pénzzel és meg is teszi velem!
    Aki nem azért jár edzeni, hogy nézhesse a saját hasát a tükörben, míg én felhordom a heti bevásárlást. (Mi a fenére jó az edzés, ha utána még ebben sem segít??)
    Aki nem megy el börgerkingbe ha étel van a hűtőben ami a számára készült. (Éppen ahhoz most nem volt kedve! – mondja. Mintha étteremben élne. A börgerking az nem drága, ha a gyereknek veszek minőségi pasztellkrétát az drága.)

    Mióta egyszer leléptem, azóta legalább a reggeli cirkusz nincs. Évekig volt. Úgy startoltam minden reggel, hogy felkelt és valamiért lebarmolt bennünket. (Miért görbe már megint ez a kurva banán, ti tehettek róla!!) Baj volt, hogyha fel mertük verni az óvodába menet, őt az álmosat. Aki egész éjjel játszott. Tudjátok, valaha, míg zenész volt ehhez szokott, ezt látta az apjától is, hogy a férfi éjjel dolgozik, reggel alszik. A reggel alvás maradt.
    Már felkel, változott, előnyére, már készít uzsonnát is (!!!) elviszi a gyereket az iskolába, érte is megy, ahogy sikerül. Az iskola amúgy gyalog 3 perc, az óvoda az a budai végekről Pest közepibe volt, ahol ő összesen 3x járt. ünnepélyeken, szájat húzva. Ahol rólam azt hitték, egyedül nevelem, csak hazudom, hogy van a gyereknek apja. (Tényleg csak hazudtam, mert valójában nem volt, bár itt élt)

    Rettentőten unom, hogy eltartom, hogy a takarítónő az “én luxusom” ( ő ugyanis nem tudom, hogy hol él) hogy az én autómat megjavíttatni soha nem jut idő, de az övén friss a fényezés és a garázsban lakik.
    Kérem a férfit aki dolgozik! Kérem a férfit aki mellől legalább egy kicsit úgy érezhetek, mint az itteni cikkben vázolt hajszolt asszony! Kérem a pasit aki mellett egy icike-picikét ilyen előnytelen helyzetben lehetnék! Aki legalább egy keveset hazahozna!
    Most abbahagyom – azt mondja, megfogja az iPhone-t, míg én az ötletet, a kivitelzést csinálom, megnyomja a gombot, ha fotózni kell. És majd eldicsekszik az eredménnyel. Neki ennyi jut. Tőlem. Mert én elnyomom a kreativitásommal, az okosságommal, a képtelenül sok tálentummal amivel születtem. Őt, aki a különleges tehetségek osztályába járt, aki külföldön diplomázott, aki nyelveket beszél.

    Úgy látom, én egy sárkány nő vagyok. Egy elcseszetten sikeres, elnyomó jellemű sárkány.

    Kedvelés

      • Édes drága – hát szoktam én viccelni????
        Annyira görbe csak mint a banán reggel – én vagyok érte a hibás!

        Kedvelés

    • Ez nem teljesen ugyanaz a helyzet, de erről eszembe jutott az egyik barátnőm története. Elég jól keresett a barátnőm, amikor a férje bejelentette, hogy ő mármost spirituális útra lép, és nem fog dolgozni, mert fejlődik blablabla. A barátnőm elég jámbor, hümmögött és ráhagyta. Majd később megtetszett neki is a szellemi út, és előállt, hogy ő is kilép. Férj alig kapott levegőt: Azt nem lehet! Miből fogunk élni???

      Kedvelés

      • Én most baromira vihogok – akkor én tényleg helyből megugrottam a lehetetlent? Spirituális út – és járom is meg élek is belőle …
        Szépen, törökülésben összegömbölyödöm egy csinos hordón, szónokolni is fogok mindjárt!! Csak nektek van jogotok bármikor leborítani onnét!

        Kedvelés

      • Előre bocsánatot kérek, mert nem ismerjük egymást, és nyilván semmi jogom nincs így “belekérdezni” az életedbe…..de: miért vagy még vele? Ha jól értem, neked (szerencsére) nem egzisztenciális kérdés, hogy vele légy. Más öröm meg már nem sok van benne(?)

        Kedvelés

      • Vigyázz azzal a kényelemmel, előbb-utóbb a ló büdös lesz alatta.
        Arról nem szólva, hogy marha nehéz eljutni a nyereggel bárhova. Akkor már inkább nélküle, legalább cipelni nem kell.

        Kedvelés

      • Szerintem sem zárja ki a kettő egymást, illetve a sp út mellett is lehet dolgozni, legalább is én úgy érzem őszintének és valósnak, ha benne maradunk az életben, és nem vonulunk ki belőle, főleg nem másnak a kontójára. Sokan a lustaságukra találtak ezzel egy jó érvet.

        Kedvelés

      • Attól függ, hány sávos, meg milyen borítású. Az enyém már 9 sávos és ki van világítva 🙂

        Kedvelés

      • Igen, én se értettem ezt a hozzáállást, de ahova én csöppentem egy időre, bosszantóan sok ilyen egyed volt, akiknek szülő vagy valaki más mindent a feneke alá tolt, igy meg is tehette, hogy egész nap elmélkedjen vagy azt csinálja, amit a guru éppen kitalált, és erről semmi de semmi ne vonja el a figyelmüket. És nagyon sokat fejlődtek pl a türelemben, mert nagyon türelmesek voltak, amikor nem kerültek semmilyen élethelyzetbe, ahol a türelmük meg lett volna próbálva.Nagyon hiteles. Én nem tehettem meg, mert albérletben laktam, és az volt, amit abban a hónapban megkerestem.

        Kedvelés

    • “Máskor szerepjátékot játszik online, mert az izgi. Leng a tünde palástja, harcol sárkányokkal, orkokat gyaláz és aláz, trollokat öl. Virtuális világ. Az igazi nem létezik …”
      Tudjátok hány férfi él így? Pedig még a viccben is azt mondja a kocka, hogy: -“Nekem nincs szükségem barátnőre…75-ös szintű Paladin vagyok!”
      Még ha így lenne, de a valóságban azt látom, hogy a “75-ös szintű paladinok” is párkapcsolatban élnek és sokszor apaként. És mégis megtehetik (ezért meg is teszik!), hogy az összes szabadidejükben gépeznek. Mikor mégis rá tudja a nő valamivel venni őket, hogy igenis vegyenek részt a család életében valami programon, akkor mennek ugyan, de egész idő alatt nyűgösek, hisztisek, kötekedősek (mert elvonási tüneteik vannak).
      Kedvencem egy ismerős rendőr apuka, aki újszülött gyerekére való tekintettel két hét szabadságot kapott a rendőrségtől, hogy otthon segítsen a pici körül. Az eredmény egy végletekig kimerült kismama lett, akinek a újszülött gyerekén kívül még az egyfolytában gép előtt ülő férjét is ki kellett szolgálnia! Naccerű 😦

      Kedvelés

      • és ilyenkor nem értik meg csak a hozzájuk intézett szavak egytizedét.
        ez az egész jelenség annyira nyomasztó.
        sikerek a virtuális világban, menekülés, süppedés, kikapcs, drog.

        Kedvelés

  13. a szereposztás szerintem a munkahelyeken is él, mindenhol, ahol eddig jártam, tapasztaltam.
    nem értem, és nem is fogom soha, hogy mások után a napi egy kávéscsészét és egy vizespoharat miért a kolleginák/titkárnők mossák el/helyezik el a gépbe rendszeresen.
    és hogy ez miért természetes.
    és ez miért csak a finom lenyomata annak, hogy a legtöbbször nagy koncentrációt igénylő monoton munkarészt lőcsölik a nőkre – hiszen a részletekre jobban oda tudunk figyelni, ez biológia.
    azaz mindenre, amihez a kollegáknak nincs kedvük vagy türelmük.

    Kedvelés

    • Tudom, hogy ezt nem szép dolog megjegyezni, de a kolleganők legtöbbször teljesen önként pakolnak és mosogatnak mások után, amivel nem azt akarom mondani, hogy megérdemlik a sorsukat, de mi a tosznak kell ilyen buzgómócsingnak lenni, amikor mások kiszolgálásáról van szó???? Mi lenne, ha egyszerűen ott hagynák és/vagy nadjisten, szóba hoznák a következő értekezleten a dolgot? Miért ez lenne a tudatosság csimborasszója? Tényleg ennyire hülyék vagyunk mi nők?

      Kedvelés

      • nem csak beidegzettek? mindenkiről lerí miben él otthon és be is hozza.
        de, de, szóba hozod, megcsinálják párszor, de miért pont itt ha otthon nem kell? végigsimítja a vasalt inget, nekiáll, talán ciffel lötyböl és a végeredményben nincs köszönet.
        elhozza a gyereket az oviból csak másnak a ruhájában.
        így nincs választás.

        Kedvelés

      • Értem. de valahol mégiscsak el kell kezdeni. A munkahely, és még inkább a baráti kör olyan közegek, ahol olyan férfiakkal (is) vagyunk együtt, akiktől jó esetben nem függünk (bár ez nyilván komplexebb ennél). Ha nem lehet ezeket a dolgokat szóba hozni és keresztülvinnni, akkor tulajdonképpen mit is várunk még tőlük? Ez vonatkozik az állítólagos szeretetkapcsolatokra is.

        Kedvelés

      • nagyon nehéz keresztülvinni, mert azt látom és érezem, amikor bármi feltűnik, más megvilágításba kerül, hogy jé, akkor jön a berögzött válasz és kényelem, hogy ugyan, ez nem a mi dolgunk.
        (már rég nem a poharakról írok, hanem bármiről ami fentről néz le ránk)

        Kedvelés

      • És akkor az mekkora cucli, hogy a két munkatársam közül(és nincs is több) az egyik a pasim, a másik a fiam??? Háhháá! Otthon is, itt is… Ááááá! Non-stop sárkány vagyok. 😀 Még a melóban sincs nyugtuk tőlem. Szerencsére nem egy műszakban vagyunk, de marha sokat kell rapliznom, hogy ne kupizzanak nekem, még nincs leharcolva teljesen a dolog. Azt már fel se veszem, hogy napokig el nem mosott pohárból kávéznak, megállom, hogy ne nyúljak hozzá.

        Kedvelés

      • Az imént ugatott le Fb-n egy kedves ismerősöm, férfiú, Adél már pengeváltott vele a minap egy posztja kapcsán, most amiatt kaptam az észt, mert megosztottam a te posztodat…hát… el vagyok képedve, miket írt ez a muksó, aki amúgy egy tök intelligens ember.

        Kedvelés

      • Remélem, nem kapok, hogy ne jöjjek a “másik oldalról” szöveggel – tény, hogy nekem a volt feleségem ilyen. De ha anyósom gyereklátogatás közben elmosogat, akkor meg megsértődik, hogy nem kell helyette másnak csinálni.

        Kedvelés

      • Nem kapol, gyere a másik oldallal. 🙂 Én se szeretem, ha más mosogat, nem úgy csinálja, ahogy én szeretem, de olyankor nem nézek oda. Melóban meg nehogy már én mosogassak mindenki után, akinek seggig ér a keze, csinálja meg. Volt olyan, hogy egy pohár már mm vastagon lerakódott cuccal rendelkezett, na azt beáztattam, volt is sipákolás, hogy abból még ő ivott volna. Azóta azt se, akinek jó úgy, igyon belőle úgy.

        Kedvelés

      • Idegesít, ha nem úgy van belepakolva a csöpögtetőbe, na. Nem tudom, sose gondolkodtam rajta. Magyarázd el.

        Kedvelés

      • Nagyon sok a feladatunk, és akkor legalább mi tudjuk jól, úgy álljon a ruha a szárítón, úgy legyen a gyerek bepelenkázva. Ott éljük meg a kompetenciát, mert máshol nem hagyják. Így leszünk sárkányok. Ezért nem tudunk elfogadni segítséget a legnagyobb túlterheltségben sem, mert ebbe a hozzáértésbe kapaszkodunk. És ezért hiszik azt, hogy nekünk kiteljesedés, életprogram a házimunka, nekünk megy jól, ők sajnos ügyetlenek, ez genetika. A nemi szerepek foglyai vagyunk.

        Kedvelés

      • Én nem érzem pótkontrollnak, ha a férjem mosogatása után megjegyeztem, mennyire gusztustalan az ottfelejtett ételmaradék a tányérok szélén. Bár amikor azt mondta erre, hogy ha nem tetszik, csináljam mindig én, többet nem tettem szóvá. Csak legközelebb simán beleszedtem neki az ételt a maszatos tányérba. Persze nekem és a gyerekeknek elmosogattam újra, mert ugye bennünket zavar, de mivel neki jó az úgy is, egy szava sem lehet. Azóta az általa elmosogatottak is tiszták 😉

        Kedvelés

      • A zénuram nagyon szépen mosogat ám, csak közben ne kelljen néznem, mert a technika a következő: mindent belepakol a mosogatóba, ami befér, a szivacsra egy valag mosogató és nekiáll víz nélkül, vagy csak a szivacsban lévő vízzel dörgölni az edényt egyenként és amiket jól összehabozott, kiteszi a mosogató szélére, míg fér, aztán leöblíti a habhegyeket, beteszi a cuccot csöpögtetni és folyt. köv. míg tart a mosatlanból. Az edények a csöpögtetőben pedig úgy össze-vissza pakolva, hogy csuda, ha nem borul le az egész. Nem és nem bírom nézni, pedig a végeredmény végül teljesen jó.

        Kedvelés

      • Most egy világ omlott össze bennem. 😀
        De mért így? Tök macera, meg hosszadalmas, nem?
        Én kinyitom a csapot és a legtisztábbakkal kezdve villámgyorsan mosogatok-öblítek-lepakolok, kicsikre a nagyobbakat, szigorúan folyó vízzel, mert nem nyúlkálok szutykos lében, nem én.

        Kedvelés

      • Én aztán nem nézem ki, hogy mosogat vagy takarít, esetleg hogyan rak rendet. Csak az eredmény ne legyen már annyira lehangoló, hogy újra kelljen végezni.

        Kedvelés

      • Én is így mosogatok. Környezetbarát, víztakarékos, és nem csúszik a zsírtól az edény. Mi a baj vele? Ja… nem szoktam mosolyogni közben, ez igaz.

        Kedvelés

      • Nem tom, idegesít, hogy mindenen folyik a hab, meg olyan lassú az egész, meg ahogy ki van pakolva egy csomó habzó minden a mosogató szélére körbe-körbe… Nem tom, elgondolkodom rajta. Nyilván mással van bajom, és erre is rávetítem.

        Kedvelés

      • Én csak arra az egyre ugrom, ha valaki mosogatás közben folyatja a vizet, de arra nagyon. Sikáláskor nincs pacsálás, az az öblítéshez kell. Környezetvédelmi okokból. Egyébként én is többször használom a teázós bögrét meg a poharakat elmosás nélkül, mi van abban? Én is érzem ebben a csakéntudomjólban a kontrollkényszert, sok nőben kialakul, érdemes rá reflektálni.

        Kedvelés

      • Teljes egyetértés! Teásbögre dettó. Igaz, csak üres teát iszom, a megszokott bögréből CSAK zöldet, gyümölcs, menta csak másikba mehet, természetesen leforrázni sem lehet utóbbiakat a zöldteás “kannába”. És a mosogatóba nem is teszem, külön szivacs. Háklis vagyok a teámra 😉

        Kedvelés

      • Na, de mikor már vastagon áll a pohárban a kutyulós kávé+tejmaradvány, azt már csak elmosod? Úgy 8-10 nap múlva?
        Nem pacsálok mosogatáskor, ha sikálok, elzárom a vizet, én aztán igyekszem spórolni. Nem gondolom, hogy csak én tudom jól, azt gondolom, én marha jól tudom. 😉

        Kedvelés

      • Én is ugyanezt tapasztalom, munkahelyen is. Nem bíznak rájuk dolgokat, mert vagy meg sem csinálják, vagy olyan rosszul, hogy több a kár, mint a haszon. Vagy ott van például a munkahelyi ünnepelgetés. Ha a kollegina nem saját készítésű, vagy saját, de nem finom süteményt hoz, megnézheti magát és a jóhírét. A kollegának süt az asszony, vagy vesz ő, ha nincs, aki süssön. Pedig a munkaidő sehol sem kevesebb a nőknek, mint a férfiaknak.

        Kedvelés

      • Ez nagyon fura, én mindig olyan helyeken dolgoztam, ahol sokkkal de sokkal több nő volt mint férfi, de ilyen elvárás és megkülönböztetés sehol nem volt, és ha a pasik házi sütésű dolgot hoztak, azt mindig maguk készítették (biztos már elnőiesedtek a sok nő között :D). Én soha ilyesmt nem viszek mert nem tudok és nem szeretek sütni, meg különben is, mi ez a háziasszony verseny? Soha senki meg nem jegyezte, észre nem vette.

        Kedvelés

      • hmm alig várom, hogy ilyen munkahelyekre kerüljek majd én is. 🙂 nekem nem volt sok eddig, de háromból kettő ilyen, a harmadikban meg nem volt ünnepelgetés. És mindkettő hajdani férfiterepből elnőiesedett terület. 😉 Lehet, hogy a mi kevés és nagy becsben tartott férfiegyedünkre épp ellenkezőleg hatott a sok nő, akkora becsben találták magukat, hogy ez lett a vége. (Tegyük hozzá, volt nekem is olyan, ahol ez nem ment, de az egy másik országban volt.)

        Kedvelés

      • Ha nők dominálta munkahelyen dolgozol, akkor szar lesz a fizetésed. MInt ha a nyugalomért és a korrekt elbánásért szó szerint fizetni kéne. (Én már húsz éve dolgozom, egy kivételével minden munkahelyem szakmailag és emberileg is nagyon korrekt hely volt. De nálunk se pénzért se presztízsért nem lehet harcolni, mivel nincs, talán ezért van olyan nyugi.)

        Kedvelés

      • Nálunk ez úgy volt, hogy lehetett vállalni közfeladatot (valamit kellett, az volt a szabad, hogy kinek mi a kedvesebb). Én budit takarítottam, 2 perc alatt csillog, tényleg a legkönnyebb feladat, ha a kollégák rendesek és a mienk azok voltak, ugyanakkor a főnöknél ez egy nagy respekt úgy láttam. A feladatokat maguk vállalták, heti 1x volt általános takarítás, kis iroda voltunk. A fiúk a fénymásoló patron cseréjét, a vizesüvegek cipelését, felrakását a gépre, a szemét levitelét, egy botanikában jártasabb a virágok öntözését (programot írt ami figyelmezteti rá!!!) vállalta. A lányok a poharak mosását, mosogatást, az asztalok törölgetését, a szemeteszsák cserét és a mosdó pucolását választották – nagyjából. Szerintem ez így tök rendben volt, mert tiszta kerete volt annak, hogy mindenki felelős a közös rendért, volt gazdája a dolgoknak, lehetett időlegesen cserélni. Egyszer kb. 5 perc alatt írtunk egy listát a dolgokról és osztottuk ki. Nem éreztük méltatlannak a dolgokat.

        Kedvelés

  14. Ez van sajnos mindenütt,kevés kivétellel,hogy:”Apa mosdik,anya főz… ..együtt lenni jó”De így együtt lenni nem jó,hogy a kisgyereknek is ez a normális,ebbe nő bele.Hogy mindig csak apa suvickolja magát és általában anyának büdös a haja a pirított hagymától.Vagy apa olvasgat,mert ő már aznapra”kidolgozta” magát és örüljünk hogy egyáltalán itthon teszi a semmit,mert bezzeg X,Y Z,…anya meg kering a gyermekek körül.Mivé válik az önértékelés ebben a bolyongásban a konyha és gyerekszoba között?
    Az emancipációból valahogy a kötelesség rész jutott nekünk meg az ezerfelé helytállás.

    Kedvelés

  15. biztos szó volt róla, emlékszem is, de rendszerszinten hogyhogy nem probléma kitaníttatni állami támogatásból ennyi nőt, és zárójelbe tenni őket gyerek x két-három évre?
    majd ellehetetleníteni a nagy visszatérést?
    pénz pénz pénz

    Kedvelés

    • Fussa! 🙂 Nagyon jogos a kérdés. A gyed és a gyes még mindig sokkal olcsóbb, mint a bölcsőde meg az óvoda, és ebben a nagy munkahely-inségben a munkaképes korúak mintegy felének elhelyezéséről arra a pár évre levan a gond is. Bár sántít kissé, mert éppen azokat teszik el az útból, akik sokkal kevesebb fizetéssel is beérik, de sajnos közbeszól az emberi tényező, a népesség másik fele, a férfiak nem mennek bele ilyen előnytelen alkuba. Ki van ez azért találva.

      Kedvelés

    • Alice Munro Fikció című novellájában a nagyon okos, otthon dolgozó asztalos férj fölvesz egy segédet, egy egyedülálló, agyontetovált, exalkoholista és eléggé egyszerű nőt, akinek egy gyereke van, akit az asztalos felesége, aki zenetanár, tanít a városban. A kanadai állam pénzt ad annak, aki megtanít valakit valamilyen szakmára, plusz amíg kitanul, fizetést is az alkalmazottnak. Na, ebből az lesz, hogy jól összejönnek, az asztalos meg a segéd, a zenetanár meg elköltözik. A többit olvassátok el, a Mennyi boldogság! című kötetben van.

      Elképesztő Munro. Abszolút nem ábrázol karaktert, sem a helyzetek motivációját, és tájat is alig, épp csak jelzésekkel, hangulatokkal (a nőnek súlyos hajfonata van, a férfi felhördül az ágyban, mert valami olyat olvas, amivel nem ért egyet, vagy mindig világmegváltó gyűlések vannak a nappaliban, ezekről kell a személyiségre következtetnünk), nagyon tömör, mégis látom magam előtt az egészet faházastul, rózsaszín brokátkabátostul.

      Kedvelés

  16. Kedves Blogger és Mindenki!
    Első hozzászólásom ez. Régóta követlek, de eddig csak komment nélkül szemléltelek. Sok félelmem volt a beköszönéstől, amit az „ajtón” lévő segédleted eloszlatott. 26 éves, önkéntes munkára, kutyájával külföldre szakadt olvasód vagyok. Nekem ez a blog a napi otthoni, a meggyes pite kávéval, az egy óra aktív relax. Valami, amivel nagy részben egyetérthetek, egy kis kapaszkodó. Amit nem értek meg ülepedik, vagy felkészít egy lehetséges jövőre. De mindenekelőtt azért írok, hogy tudd, hogy van még egy ember, akinek nagyon sokat ad és jelent a (sok) karaktered!
    Ez az írás ütött. Egy képzeletbeli pofon nekik, az elfojtott indulataim miatt. A negyedik bekezdésed, a téli 14 fokos üzletben való gyomorgörcsös főnök megjelenik ácsorgást, a vevők kötelező, de udvarias vásárlásra buzdítását és wc takarításos szentbeszéd végighallgatást, a legyek hálás a fekete diákmunkáért érzést idézi fel bennem. A „Mit csinálna, ha nem volna családja?” rész, pedig az elmúlt két éves (f.st) időszakot, amiben éltem önszántamból. Habár gyerek nem lett, „csak” kutya, sokszor éreztem libabőrösen ugyanezt, amit most olvastam. És majdnem elhittem, hogy ez a vég, amit nekem szánt a sors. Az „éhes vagyok, holnapra nincs több vasalt ingem, utána szexelünk?” érzést. Hányinger, utálat. Aztán a bűntudat, hogy mást akarok, jobbat és elhagyom. Elmenekülök máshova, messzire, önzőn. De most itt vagyok elégedettebben, mást csinálhatok és olvaslak. 🙂

    //azt írta az előzőre, hogy nem küldte el

    Kedvelés

    • Dejó, hogy happy end, és ilyen önállóan!
      És milyen sokatmondó, hogy a “de már ennek vége”-kommentek ált. külföldről jönnek…
      Tudom, hogy ott sem kolbászból, de e téren azért egyértelmű országunk csúfos miliője 😦

      Kedvelés

  17. Nagyon igaz az, hogy “erre szocializálja őket a rendszer”. Férfiakat, nőket, kicsi gyerek koruktól kezdve. Most volt nekem egy nagyon szomorú ráismerés erre. Gyerekeimnek megvettem Boldizsár Ildikó két könyvét, Kiránylány születik és Királyfi születik. Mindkettőben ott az ajánlás: lányainknak, ill. fiainknak. Amolyan útravaló, tanulság akar lenni ez a két könyv arra nézve, hogy “hogy kellene élni” nőként és férfiként.

    A lányos könyvben a legfontosabb: akkor adod a legnagyobb ajándékot, ha mosolyogsz. A mese arról szól, hogy összegyűlnek az égi királylányok a kislány születésekor, és ilyeneket kívánnak neki: légy szép, légy jó, légy állhatatos, légy kecses, légy türelmes. Ennyi a történet.

    Ezzel szemben a fiús könyvben a királyfi először is megtanul írni, olvasni – ilyesmiről a lányos könyvben nem volt szó – majd az élet nagy kérdésein töpreng, ezek megválaszolása érdekében vándorútra indul, amelynek során ilyesmit tanul: légy bátor, légy erős, légy kitartó, légy szabad (!), és persze légy hű a választott párodhoz. A külsejére vonatkozóan nincs előírás, szemben a lányokkal.

    Szóval ezt sugallja nekem a két könyv: a nő passzív teljesen, mosolyog, megért, türelmes, szép. A férfi utazik, szabad, tanul.

    És ezek teljesen ma íródott mesék, nem holmi csipkerózsika, aki csak várakozik meg szép. Semmi sem változott.

    Kedvelés

    • Több alkalommal kerestem ajándékba szánt gyerekkönyvet, és láttam ezt, hemzsegnek a könyvesboltok gyerek-részlegei a fiú/ lány sztereotípiára neveléstől. Kék és rózsaszín könyvek, Kati mosogat, Jancsi az úr. Fiú felfedez, lány – mindig szoknyában és copfban – molyol valamivel. Sőt fiú hős és bátor, megvédi a kisállatot, a barátot, rumlit csap. Lány kicsinyes és rendes. Ami csúnya, arra azt mondja, hogy fúj. Árulkodik.
      Aki ismer sok gyereket, tudja, mennyire abszurd ez a felosztás, látott már taknyával szórakozó vagy hősöset játszó kislányt vagy épp rendmániás kisfiúkat. Eleinte ez tök random, ha hagyják.
      Miért vannak helyből elkülönítve a fiúk és a lányok, hát nem az életre készítünk, amikor is együtt kellene működni, ehhez pedig egymást ismerni, együtt lenni sokat? Mire odaérnek, jól megtanulják, hogy ők a Vénusz meg a Mars, és esély nincs a kóperációra, illetve csak az egyik önfeladása árán, dehát ez van, nincs mit tenni.
      A királyos-királylányos dolgok nekem helyből gyanúsak, de komolyan, esetleg az sem lenne hülyeség, ha valahová gyűjtenénk a sztereotípia-mentes gyerekkönyveket.
      Annyira félnek az óvónénik is ettől, jön a (biztosan) jó szándékú sikoly az efféle gondolatokra, hogy “JAJ! Hát akkor összemosódnak!”. Mondjuk tegyük fel, hogy nem azért mondják ezt, mert önigazolnak vagy a férjük Jobbikos, hanem tényleg a jó szándék.
      Akkor, még ha nem is ért egyet mindenki azzal, hogy a különbségek szinte 100%-a generált, mégis egyet kellene azzal már értenie, hogy a gyereknek nem jó az, harcra készíteni, a világnak meg jó az, ha a gyerekek is együttműködésre számítanak.
      A közös, az együtt hangsúlyozása egyszerűen segíti ezt, és hogy ki fog otthon főzni, az úgysem az oviban dől el, csak az esetleges prekoncepció, hogy de kinek KELLENE, kellene-e valakinek. Tényleg annyira kell ez a fajta tudás ma, hogy odadobják érte az együttműködést?

      Kedvelés

      • Erre írtam egyszer itt egy korábbi bejegyzésnél, hogy a munkámhoz nagyon sokat kerestem különböző korok/kultúrkörök/népek meséit adott témákban, és majdnem kivétel nélkül csak olyanokat találtam, ahol a nők sztereotipikus, passzív vagy leginkább semmilyen szerepben sem jelentek meg. A hős, az aktív szereplő, akinek személyisége van és aki megoldja a dolgokat, mindig férfi. A dekoráció vagy a jutalom meg mindig valami nő. Aztán elegem lett, és azóta én írom a meséket, és figyelek, hogy kiegyensúlyozottak legyenek a szerepek. Még ál-mitológiai sztorikat is írtam 🙂 A gyerekeknek tetszik, és a lányoknak is van kivel azonosulni. (OFF: én a magam részéről csak férfi szereplőkkel tudtam azonosulni gyerekkoromban, konkrétan mindig én voltam Winnetou az iskolaudvaron az indiános játékban, mert aki kétségbe vonta, annak kilátásba helyeztem, hogy felpofozom, úgyhogy a fiúk duzzogva játszottak harmadik alabárdost vagy horribile dictu sápadtarcút. De örültem volna valami kézenfekvőbb irodalmi példaképnek, aki történetesen nő).

        Kedvelés

      • Nekem Óz, a csodák csodája volt a kedvenc mesém. Ma már értem miért. Azok az elképesztően klassz, erős, hatalmas női karakterek benne (Ugye Ózról csak hitték ezek az erős nők, hogy hatalmas, valójában egy gyenge, kis csaló volt)

        Kedvelés

      • Dejó, én akkor lehet, lemaradtam arról, pedig a téma rémlik. Lehet kérni a a meséidhez linket?

        Kedvelés

      • Sajnos nem írtam le őket, néhány megvan vázlatban, de az is csak boríték hátuljára firkálva… De tervezem, hogy leírom őket rendesen, és felrakom a netre, a hozzájuk tartozó “aktivitások” leírásával együtt (mindegyik mese valamilyen állat- vagy növénycsoporttal kapcsolatos, fák, madarak, ragadozók, virágok, stb, és ezekhez vannak játékok, amiket gyerekekkel lehet játszani, és kézműves része is van – abszolút nem a tejfölöspoharas-ragacsos-gagyi vonal 🙂 – szóval nagyon vicces. Csak várom, hogy legyen egy kis levegőm, hogy nyugodtan leírhassam az egészet…

        Kedvelés

      • Elhatároztam, hogy ha legközelebb valaki kifejezi azzal kapcsolatos félelmét, hogy a gendersemleges meséktől/játékoktól majd összekeverednek a nemek, naivan megkérdezem: “fütyije nő majd a kis Biankának?” – mondjuk. De olyan hangsúllyal, hogy azt higgyék, tényleg komolyan gondolom 😀

        Kedvelés

      • Szoktam is ilyeneket kérdezni műnaiv fejjel, mikor valaki plafonig drámázza magát azon, hogy nem vagyunk tökegyformák, még akkor sem, ha a hasonlóság a gatyában megvan.
        A másik a homofóbia, ami még befigyelhet az ilyen “összekveri a nemeket, hova lesz a rend”-szorongásoknál. Elhiszem, hogy van, aki nem tudja beleélni magát abba, hogy ugyan mi lehet jó egy melegnek azon, hogy egy másik ugyanolyan neművel csinálja azt, amit “mirendesemberek” automatikusan másik nemű emberrel csinálnánk (bármit a közös főzőcskétől, virághurcolászástól a szexig, tényleg bármit, amit mi csak másneművel képzelünk el). De attól a falnak megyek, amikor ebbe az ilyen nemértő nagy átélten borzadva belemászik, hogy ez miért fujj, és miért nem szabad másnak se, amiért ő tök nem érti a dolgot. Na szülőnél ez külön para, mert akkor ő attól fog foschni, hogy jujuj, csak nehogy zubi legyen a gyerek. Kisfiúnak csak ótót meg pistolt, kislánykának meg csak diznyihercegnős bárakármit kiskezébe.
        Ha nekem lenne gyerekem és kiderülne nagykorában, hogy meleg, (vagy akár kisebbne, hogy “olyan furi”) max attól parrantanék, hogy hogy fogja a helyét megtalálni úgy, hogy neki ez a “normális”, a többinek meg nem. Úgyhogy én teljesen zoknifejjel nézek ilyenkor, hogy ööö, jójó, értem én, de fel nem foghatom, kész kapitulálok, valóban, rózsaszínt, kötelező babázást csóri kiscsajnak, ha végleg megutálja is, fiúnak csak fakardot, maj’ megszokja. Az meg aztán végképp a dekadencia teteje, hogy keverjék is, mi?:) Ahogy én is játszottam “lányos” dolgokat is, de gajdultam megfele attól, ha megpróbáltak belenyomni, hogy naakkor innentől lámpaernyőszoknya, babázás 24/7, parancs! Abszolút nem vagyok bezzeg nagyjából semmiben, magam szerint se, de ez speciel szerintem pont normális.
        Kieg.: csak, hogy ne legyünk féloldalasak: azt se szeretem, ha erőltetve akarják “leszoktatni” a gyerekeket a tipikusan “nemspecifikusnak” kikiáltott játékokról. Ez hasonló vonalas agybaj, mint mikor a volt SZU-ban megálmodták, hogy egyenjogúság=minden nő traktoros lesz. Akár bírja, akár nem, akár szereti, akár nem, ha ő egy tipikus tyúkanyó akar lenni száz gyerekkel, akkor is traktorra fel. Hülyeség. Ahogy az is, hogy takarodás be mindenki a fazék mellé, sarokba, férj háta mögé XX kromoszómával, mert maj’ mi megmondjuk mi a jó hüjefelyeteknek.

        Kedvelés

  18. Lehet, hogy csak én vagyok túl gyenge, de én nem úgy élem meg, hogy a munka olyan kényelmes kávézgatós lenne, és a férjem sem. Az igazság az, hogy egy-egy munkanap után készen vagyunk mindketten, én van, hogy csak nézek a semmibe és beszélni is alig van erőm-kedvem, a férjem meg főleg a terepen töltött napok-hetek után örül, hogy él, nyáron a nap szívja ki, télen a hideg… Elhiszem egyébként, hogy a kisgyerekes purgatórium ennél is rosszabb – látom a háromgyerekes barátnőmnél – de nekem a sima meló után is kell a nyugi és a pihenés, a “ne szóljon hozzám senki érzés”… Ha belegondolok, hogy még gyerekek is lennének, akikkel este foglalkozni kéne, és az menne éveken keresztül, hogy reggel futás az oviba-suliba-melóba, aztán elhozni a gyereket, stesszelni, hogy nem lesz-e beteg, tanul-e és stb., majd haza, és otthon nem nyugalom vár, hanem gyerekezés, és háztartás, és a hétvégék sem a pihenésről szólnának, még inkább megerősödik bennem az a régi elhatározás, hogy ne szüljek. Kb. 23-24 éves koromban kristályosodott ki bennem ez a döntés, és mióta a blogot olvasom egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem nekem való. (Néha még az is megfordul a fejemben, hogy ha ez ennyire gáz, mint ahogy írjátok, akkor mégis hogyhogy van még ember, aki belevág, de nyilván vannak ennek szépségei is, plusz anyai ösztön, meg cukik a kisbabák, meg mindannyian mások vagyunk.)

    Ezzel részben valahol azt is akarom mondani, hogy megértem, hogy sok férfinek miután hazaesik a munkából tényleg semmi kedve a kölkökkel foglalkozni – nekem sem lenne, pedig nem is vagyok férfi. Sajnos nagyon sok elhanyagolt gyereket látok, akikkel a szülők szemernyit sem foglalkoznak, sőt némelyiket olyan iszonyúan elhanyagolják, hogy ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, és nem értem az egészet. Nem értem, hogyha valaki, férfi és nő is egyaránt, igazán őszintén és mélyen belegondol, még a gyerekvállalás előtt, hogy mindez mivel jár, mennyi munka, mennyi lemondás, mennyi energia kell hozzá, akkor nem ötlik fel benne, hogy ez neki nem való? Nem lehet azt mondani – saját maguknak és másoknak is – hogy sorry, de nekem ez nem menne, nem tudnám rendesen csinálni? Oké, a társadalom megvet érte, sokan engem is megvetnek. De magunknak hazudni? És utána elcseszni a gyereket? Egy másik életet? A férjem mindig azt mondja, hogy az embereknél ez nem átgondolás vagy racionális döntés kérdése, és én vagyok az értetlen…

    Kedvelés

    • Szerintem ez, amit fent írsz, hogy lóg a bél, meg tud változni, ha az ember átéli a gyerekkel járó stresszt. Korábban hihetetlenül fárasztónak tűnt a munka nekem is. Aztán vagy megváltozott a szemléletem, vagy valóban hatékonyabb lettem, és elkezdtem elhagyni, ami nem fontos. Látva azt is,hogy nem azt értékelik,amit én beleteszek, hanem a kimenetet, és azt el lehet érni kevesebb munkával is.

      De már buszon utazni egyedül is felszabadító volt, töltekezési lehetőség. Mást a kisgyerekes lét indít biciklizésre, és ez flow neki, így viszi bölcsibe, így megy munkába. Egyszerűen attól felszabadító, hogy végre nem nyafog a füledbe senki.

      Megírta amúgy a kedves kommentelő, hogy az óvónő a picsáját vakarja, és mindenért szájat nyit.

      Az is lehet, hogy mindaz, amit állítok, tehát hogy tud felüdülés lenni a munka a gyes után, csak bizonyos szükségletek teljesülése fölött igaz, éhesen vagy teljesen kifacsarva nem megy. De a munkahelyi munka meg a kenyérkeresői státus szerintem túl van értékelve úgy általában.

      Kedvelés

      • Szerintem is túl van értékelve, de ha nincs, miből él meg az ember? Ugyanígy nagy baj, hogy az embernek agyon kell hajtania magát azért a kis megélhetésért… Nem a luxusért – csak azért, hogy legyen kaja meg a számlák be legyenek fizetve. A másik nagy gond a munkaadó hozzáállása: a legtöbb munkáltató mintha úgy gondolná, hogy a munkavállaló egy gép, akinek semmi más nincs az életében a munkán kívül. Hogy család is van, meg gyerek is, meg pihenni is kéne, az kit érdekel? Főként senkit.

        Kedvelés

      • Na milyen okos voltam, hogy az egyetem alatt szültem, így nem volt időm meggondolni, hogy fog-e menni munka mellett a gyerekezés. Most érzem úgy, a hatvan felé közeledve, hogy már nem menne. Most sokkal inkább szeretnék biciklizni, úszni , futni – amit a munka miatt szintén nem tehetek meg – mint gyerekeket terelgetni. Általános rendszerhiba az, hogy ha kihajtja is az ember a belét, épphogy elég a számlákra, kajára. Ha valaki oszt-szoroz, persze, hogy nem fér bele még a gyerek is. De a bélkilógós munka után mondjuk érzelmileg sem,. Simán el lehet képzelni. A gyermek általában nem racionális döntés alapján születik.

        Kedvelés

    • Úristen, én nem mondtam, hogy a munka, az nem más, mint kávézgatás, csak azt, hogy van benne az is, a szüneteiben (két ügyfél között). Mint ahogy nem mondtam, hogy minden férfi felfújt lufi, és azt sem, hogy nem lehet néha fáradt, csak megint jellemeztem valami tipikusat.

      Kedvelés

    • Nem gondolom, hogy az érettségnek a gyerekszülés az egyetlen útja. Ez hülyeség. Igen, van olyan, akinek nem hiányzik, nem feszül meg nő létére az anyaságért. Az értelmes emberek nem fognak bírálni ezért különösebben a környezetedben, aki pedig ezt teszi, tegye! Én rosszul vagyok már évek óta ettől a kötelező, társadalmilag elvárt és előírt létformától. Mert csak az igazi nő stb…
      Ez a blog annyi oldalról világítja meg ezt a problémát, hogy üdítő olvasni.

      Kedvelés

  19. hétfőn ebbe halt bele a kedvenc nagynéném, mennyire durva , kiszállt a buliból , nem volt mas lehetősége, a család ki szívta minden vérét , egy csepp sem maradt neki, megállt a szíve ,nem bírta tovább , annyira gaz ez gyerekek!

    Kedvelés

      • hat az érzések csak úgy jönnek mennek es ez az írás annyira klappolt hogy vegig bogtem az egészet, a pici lányunk nagyon dac korszakos es enyhén fejeztem ki magam, tehát a hajamat tepem című felvonás kezdődött, amikor delutan megérkezett apuka es teljesen hülyének nézett amiért a két kicsivel teljes menetfelszerelesben eső ellen elindultunk levegozni. ahogy kell gumicsizma overall egy kis esőtől meg nem szarunk be igaz lányok. a kicsi lány elkezdte a visitast lényegtelen hogy miért ,mert, közben anyukám telefonál,szüksége van rám hiszen elveszítette a testvérét. gondoltam lepasszolom a vinnyogot egy fel órára az apjara, de nem ,az most nem fog összejönni mert kutyaszart kell szedni, hat mondjuk az is egy fontos tevékenység ez tény es való , de ha a párod szetcseszett idegrendszeret nézed akkor talán kibír meg aza szar egy fel órát ott ahol a kutya kipottyantotta. na mi indulunk akkor nem adjuk fel a tócsak várnak a gumi csizmák be vannak izzitva, nem sikerult túl messzire jutnunk amikor apuka hátulról kiabál , hogy álljunk mar meg es hogy o a gyerek mentő en pedig a hülye aki esőben képes megfazatni a kicsiket.magyarul kapom az ívet , de meg egy kis tejert csak be kell ugrani a kis boltba ahol a szimpatikus elado csajjal varázsszóra megváltozik a stílus apuka angyali formát vesz fel csacsog az előadóval, en persze nem hagyom szó nélkül naná hogy be szólok, erre jon a pampogas , hogy merem en mások elott lejáratni, persze o az esőben simán leordithatta a hajamat a fejemrol , na szépen vagyunk !

        Kedvelés

  20. én ez az eset vagyok:
    “Ha pedig nem sikerül a férfinak a megélhetés-témát fortissimóban teljesíteni, akkor bűntudat nélkül lehet hibáztatni a világot: nincs munka, ilyen az élet, kirúgtak a szemetek, és lehet a szerepnek való meg nem felelés miatt sajnáltatni magát, hibáztatni mindenki mást. Ha dolgozna, az ő érdeme lenne, így, hogy nem, mások hibája.”

    most tartok ott, hogy muszáj rovancsot készítenem, mert kezd beszakadni alattam a padló, vagy legalábbis így érzem.
    a második gyerekkel kéthónapos korában mentem vissza dolgozni, különben az élettársamat is kirúgták volna, gyesből kellett volna négyünknek élnünk. ő akkor már elég keményen alkoholizált. abban reménykedtem, az együttdolgozás, a munka ritmusa, a munkafelelősség megosztása(!) valamelyest helyrerántja. önként és dalolva vállaltam emellett az igény szerinti szoptatást, a rohangálást haza és vissza a munkyhelyre, a túlórázást azért, hogy a munkával is meglegyek, később meg azért, hogy a pontban öt órakor végző és hazatipliző élettársam részeg képét ne kelljen néznem. mondanom sem kell, rossz vége lett. teljesen lecsúszott, kirúgták, elment elvonóra. történt mindez, amikor a pici nyolc hónapos volt. további nyolc hónap után jött ki. addig bébiszitterrel és nagymamával megosztva dolgoztam, szoptattam, neveltem gyermekeket.
    aztán szabadult a kedves, és akkor most ide bemásolhatom a fent idézett teljes bekezdést, zárva azzal, hogy az elvonóról visszaköltözött, és úgy gondolta, neveli a gyerekeket, és ezzel bőven eleget tesz kötelességének.
    aztán amikor a kicsi betöltötte a kettőt, abbamaradt a szoptatás, én úgy gondoltam, tarthatatlan a helyzet, elfáradtam (igazából szerettem volna két évig gyesen maradni), megkértem, menjen el, és akkor jöjjön vissza, ha vannak komoly tervei magával és velünk. nem jött vissza. ha engem kérdeztek, azért ment el, hogy ne legyek tanúja, ahogyan ismét elkezdett inni – bár ezt mindenki előtt kínosan titkolja. azóta a kicsi óvodába ment, bébiszitter elmaradt, nagymama segít, én meg részmunkaidővel dolgozom.
    ismét elfáradtam, a munkahelyemen egyre rázósabbak a dolgok, állandó készenlétben kell lennem, munkaszüneti napokon is dolgoznom kell. rámborult kapcsolatom kudarca, ellepnek kicsilányom kérdései (apa hol van? mikor jön? mért nem költözik haza?). apa ismét megfutamodott, elment illő távolságra, hogy senki ne zavarhassa köreit. időnként jön italszagúan, fogadkozik, hogy nem iszik alkoholt, lerója kötelességét, de este 7 után már csak magának szeret lenni. tulajdonképpen semmi hasznom a látogatásaiból, még akkor is nekem kell igazodnom, rögtönöznöm. pszichoszomatizálok. sérvműtétre kell mennem és elprodukáltam életem első epekrízisét.
    szünetet kell tartanom, le kell zárnom a múltat, meg kell gyógyulnom, ki kell találnom magam és a gyermekek harmónikus együttélését úgy, hogy ne haljunk éhen, ne nyekkenjek bele, élvezzem az életem. igazából azt szeretném, ha soha többé nem lépné át a küszöbünket, ha kiradírozhatnám az emlékét is. szívem szerint fognám a két lányt és elmennék robina crusoe-nak egy szigetre.

    Kedvelés

      • köszönöm! biztosan hamarosan jobb lesz. de időnként belenyekkenek. aztán kivirágzom, megerősödöm, megyek tovább. leírtam, hogy lássátok, nem vagyok acélból. még azok sem, akikről ez sugárzik. és igen, zöldfűszál, a kitartás a legnehezebb, mert az ember lányának időnként ellágyul a térde, alélna a férfi karjaiba, mint a gyenge nő (és a férfi milyen boldog lenne!), de ez annyira rövidtávú siker, hogy még mielőtt eszembe jutna, adom magamnak a pofonokat.

        Kedvelés

      • És akkor ott van még a környezet, aki kérdez, vagy figyel, és nem érti, hogy ezek a megkeményedett nők, akik a csakazolvassa blogot olvassák, újabban kidobják a pasijaikat.

        Kedvelés

  21. Épp félórája volt egy vitám a nagyon általános “el vannak-e nyomva a nők?” témában, két egyébként általam nagyon szeretett, de az ilyen szintű problémákra mélységesen érzéketlen kollégámmal, és hát csak én álltam az igen oldalon. Most ezt így kedvem lenne elküldeni nekik, csak hát úgysem értenék. Elszomorító.

    Kedvelés

  22. “A gyerek maradéka helyett nyugodtan megenni valamit, amit balzsamecettel firkált össze a séf.”
    Ez de szép!
    Az én vágyaim netovábbja az volt, hogy eltölthessek pár napot egy sok csillagos szállodában. Mikor ez végre valóra vált, az maga volt a mennyország. MÁS rakta rendbe a szobámat, MÁS mosta ki a törölközőmet, MÁS főzte meg a vacsorát, az ebédet, MÁS készítette el a reggelit és én voltam az aki csak odaült az asztalhoz, utána MÁS mosogatott, nem én. Mit ne mondjak, nagyon élveztem 🙂

    Kedvelés

    • Ez JÓ! A 40 szülinapomon ötcsillagos Prágát kaptam ajándékba. (Kempinsky) Nem volt sima szoba, megkaptunk egy luxus apartmant, ugyanannyiért – teljes város látkép a tetők felett – kéjhömpöly, gyerek nélkül!
      Ezzel együtt én a faházas mezítlábast valójában jobban szeretem 🙂

      Kedvelés

  23. Ez most rosszindulatúnak fog tűnni, de ti milyen férfiakat választottatok magatoknak? Vagy a párválasztásba nem volt beleszólásotok? Vagy hogy van ez? Én nem értem. Az teljesen érthető h egy ilyen férfi miatt könnyű kiakadni. Nagyon könnyű. Manipulatív seggfej. Ismerem én ám a fajtát. Csak éppenséggel nem megyek feleségül hozzá. Szidni meg hibáztatni lehet egy életen keresztül. Meg találni hasonló nőket akik ugyanúgy éreznek. Az elején nem tűnik fel h rigid a gondolkodásmódja? Általában ottvannak a felkiáltójelek. Szeretnek titeket egyáltalán ezek a férfiak? És ti szeretitek őket? Volt-e valaha is helye a szeretetnek és a kölcsönös tiszteletnek és megértésnek? Ha ott van az az alap akkor egyáltalán nincs szükség erre a túlfűtött pragmatikus hozzáállásra. Akkor nem kell ennyire erőlködni meg -már elnézést- mocskolódni. Akkor nem kontrollból nyomom. S akkor nem fáj. Amit én itt olvasok, az nem más mint gyűlölet. Lehet ilyen alapra építeni? Mind próbálhatom én stabilizálni a felszínen, ha az alapja retkes.
    Ahogy én látom…nem ők nyomnak el titeket hanem ti próbáltok hozzájuk idomulni. Meg a társadalmi normákhoz idomulni. Nem ők csinálnak áldozatokat belőletek, hanem alapjában véve áldozatmentalitásotok van. Azt hiszem senki nem tanította meg nektek, hogy lehet nemet is mondani. Lelkiismeretfurdalás és megfelelési vágy nélkül. A nő aki határokat szab tisztelve van. Aki nem szabja meg, csak kiakad miután túl sokszor átlépték az hisztis picsának néz ki. Ezért vetnek meg és támadnak azok a hozzászólók, akik macsó seggfejeknek néznek ki. Nem azért mert hataloméhesek vagy mert el akarnak nyomni. Hanem mert támadó hisztis picsáknak néztek ki, akik nem vállalnak felelősséget a saját érzelmi jólétükért, mindig a másikat tartja fontosabbnak, utána meg panaszkodik, hogy nem ő a fontosabb. Ez a hangnem irritáló tud lenni egy nő számára is. Nem kell folyton a fütyit keresni. Nem minden férfi seggfej. Nagyon sok olyan van, aki nem az.

    Kedvelés

      • “A lényeg, hogy nem ítélkezünk, nem kajánkodunk, nem adunk tanácsot, és nem gondolja senki, hogy ő más, mint a többiek, és végre megmondja a tutit. Az ilyen viselkedés gyanús.”

        “Nagyon sok olyan van, aki nem az” — ez bizonyára megnyugtatja azokat, akiknek seggfej jutott. A seggfejség nem egyéni defekt, hanem a rendszerben rejlő okai vannak,és a rendszernek haszonélvezője a nem-seggfej férfi is, PUSZTÁN attól, hogy ő férfi.

        Kedvelés

      • Jajjj. Letagadom, hogy kilenc évig én is kolozsvári voltam 🙂 Jelentem, hogy nekem nem-seggfej jutott. És nem siránkozni járok ide… Biztos azért, mert én megtanultam, hogy miként kell nemet mondani. Előttem három generáció olyan nő termett, aki csak magára számíthatott, azért… De ők mindig rendszeren kívülre kerültek, mondhatni kiközösítették őket. Azért mert tudtak nemet mondani. Engem nem közösítenek ki, csak sajnálják és csodálják a férjem, hogy szegény vigyázz a gyerekekre, amíg én a gyes mellett dolgozom, vagy kiteríti a ruhákat. Szóval a rendszer sokkal jobb… tapasztalatból mondom. Megnyugodhat.

        Kedvelés

    • Íme Csernus Imre leggázabb tanítványa, aki túl sokszor járt az iskola mellé. Olvasgass még, és érts meg dolgokat.
      Amúgy én is sokszor feldühödök, ez igaz, dühös vagyok az agresszorra és dühös vagyok az áldozatra is, mert nem igaz, hogy nem lehet látni. Lehet látni, de fontosabb, hogy -né legyek, meg hogy anyámnak legyen unokája, meg hogy ne lógjak ki a sorból. Sokféle oka van az embernek a megalkuvásra, ez azonban az én szememben sem abszolút mentség a megalkuvó számára, magamban én is szigorú vagyok, de sokszor tapintatból nem mondom ki. A megoldás a tudatosodás és a beszélgetés, és éppen ez folyik itt ezen a blogon. A rengeteg panaszkodás tűnhet meddőnek is, néha a falnak megyek tőle, de optimistán azt gondolom, talán inkább felszabadító. Ezt lenne jó megérteni.

      Kedvelés

      • ideális esetben két érett személyiség talál egymásra, találkozik, stb. sajnos gyakoribb, hogy az ember abban a korban, mikor a társadalmi elvárások még nagyon erőteljesen befolyásolják, mikor a fehér ruha, és a dínom-dánom képe, meg a verseny, hogy én már igen, elkeltem a halpiacon, sokkal erőteljesebbek, mint a személyiség fejlesztése. ami aztán szépen háttérbe is szorul, mert a fehér ruha után jönnek a cuki babakocsik, pelenkák, énekszakkörök.. és aztán egyszer mégis ébredés van, annál, akinek nem sikerül a hajfestésbe, jógába, horgolásba menekülni. fájdalmas ébredés. fájdalmas szembesülés azzal, hogy az időt nem lehet visszaforgatni. és sok.-sok év alatt felhalmozódott problémákat nem lehet egy huszárvágással megoldani. és a kép a tükörben, jajj, néha sikítani tudnék.

        Kedvelés

      • “Amúgy én is sokszor feldühödök, ez igaz, dühös vagyok az agresszorra és dühös vagyok az áldozatra is, mert nem igaz, hogy nem lehet látni. Lehet látni, de fontosabb, hogy -né legyek, meg hogy anyámnak legyen unokája, meg hogy ne lógjak ki a sorból. Sokféle oka van az embernek a megalkuvásra, ez azonban az én szememben sem abszolút mentség a megalkuvó számára, magamban én is szigorú vagyok, de sokszor tapintatból nem mondom ki. A megoldás a tudatosodás és a beszélgetés, és éppen ez folyik itt ezen a blogon. A rengeteg panaszkodás tűnhet meddőnek is, néha a falnak megyek tőle, de optimistán azt gondolom, talán inkább felszabadító. Ezt lenne jó megérteni.”
        Szívemből szóltál (mint már máskor is nagyon sokszor :).
        Igen, én is azzal vagyok bajban, hogy nagyon sok esetben, amikor az ismerős lány / barátnő / akárki nagyon házasodni akar / nagyon gyereket akar, miközben lehet tudni (ajajj, de világosan látszik ez az esetek többségében), hogy az ő férj(jelöltje) nem olyan, akivel valóban egyenlő kapcsolatot építene hosszú távon, akkor mit lehet csinálni?
        Ha mondom, mert szoktam mondani (nyilván a viszonyunk milyenségétől függően is), akkor nagyon utálnak – nyilván pont úgy, ahogy a többi “megmondónőt”, miért szólok bele, miért tudom jobban, mint ők, akik nagyon tudják, hogy ez kell nekik, ráadásul mindenki ezt várja tőlük.
        Nem kényelmes persze ez a státusz, ez az “én el tudtam ezeket kerülni, ti miért nem, mikor egyébként minden egyéb területen okosak vagytok?” pozíció nekem sem – ki a fene akar mindig mindent jobban tudó lenni? Ki a fene akarja ezeket a lányokat 10 év múlva teljesen lestrapáltan, kicsavartan viszontlátni?
        De ugyanakkor én nem tudok ahhoz jó képet vágni, amikor mindent félredobva házasodunk, mert házasodni kell, az siker, akkor is, ha a férjjelölt már most semmibe vesz, csak a saját szórakozására költ, csak te csinálod a háztartási munkát, csak te akarsz gyereket, stb stb. Mikor kódolva van az egész kapcsolatban az, hogy te ezt, meg ami ebből jön, azt tíz év múlva nagyon fogod utálni és nagyon-nagyon nehezen fogsz belőle felállni.
        Abba a korba léptem ráadásul, hogy a barátnők többsége már eljutott ide, megvan az 1-2 (sőt, 3) gyerek, a sokév otthonlét, az anyagi függés, a nullára csökkent önbecsülés, a tingli-tangli rosszul fizetett munka, amit valahogy sikerült megkapnia, miután a régi értelmes munkakörébe természetesen nem vették vissza és hát a gyerekért meg el kell menni az oviba minden délután időben, a tévé előtt sört ivó vagy vitorlázni járó férj, akinek ez persze jár. Válnak. Válni fognak. Válásról gondolkoznak. Amivel nem is lenne baj, válni kell, ha nem megy. De ez a válás, ez pont olyan egyenlőtlen lesz, amilyen az egész kapcsolat volt.
        Mit lehet csinálni? Támogatni őket, meghallgatni, odafigyelni… de basszus, miért nem lehet azt valahogy világgá kiáltani, hogy ti, akik még nem ugrottatok ebbe bele, gondolkozzatok és mérlegeljetek!!!!!!!!!!!!!
        És nem, nem csak az “áldozatokat” drillezem, minden férfiismerősömnek ugyanígy elmondom a véleményem alkalomadtán, kérdezek, monológozok, támadok – ami miatt természetesen megfelelően utálnak is, elismerem, kellemetlen lehet ezt hallani. De ez a nagy tehetetlenségérzés, ez mindig ott van…

        Kedvelés

      • Én tudom, hogy hülye vagyok, és saját magammal a legnehezebb elszámolni az elcseszett életemért (és még csak nem is ez az egyetlen tévedésem), de azért még sem érzem teljesen igazságosnak, hogy nekem fel kellett volna ismernem valamit, amit még nem tapasztaltam, és nem is magyarázta el senki, és hibás vagyok, mert olyan valaki iránt éreztem valamit, aki nem érdemelte meg, és mert elhittem, hogy ő is ugyanazt érzi, és mert elhittem a soha be nem teljesülő igéreteit, és mert naivan és jóhiszeműen valami jobbat reméltem, és mert belülről mást láttam. Mondom ezt úgy, hogy emlékszem azokra a pillanatokra, amikor becsuktam a szemem, és úgy is mondom, hogy többször is elhagytam még gyerek nélkül, majd egy gyerekkel is, mégis vissza tudott rántani. Nem tudom megmagyarázni. Biztos önsorsrontó vagyok és/vagy béna, és/vagy annyira szeretethiányos, életében sokat magányos, hogy örültem, hogy valaki hozzám szól… Igen, én hülye vagyok, de hogy lehet, hogy olyan sokan vagyunk igy?

        Kedvelés

      • Sokan. Nagyon. A szeretetéhség, az önbizalomhiány, a saját terep és teljesítmény hiánya és a nők önbizalmának gyengesége az a talaj, amelybe az önző, kényelmes, érzelmileg impotens férfi bátran elvetheti a magját, szóval érted. A nőket módszeresen gyengíti el a rendszer, töri le szuverenitásukat, fojtja el elevenségüket, mint az A vágy csendje című könyvben írva vagyon.Ez nem sajnálatos egyedi eset, hanem rendszerszintű jelenség, sőt, a rendszer maga az, hogy sakkban tartja a nőket. Ha kiállsz magadért, megbüntet a környezet, szemét dolgokat hallasz vissza magadról, ellehetetlenülsz, elperlik a gyereked, megszívatnak a vagyonmegosztással. Mert jó, jó, ma már egyenlőség van, ne támaszkodj a férfira, keress pénzt, de ne keress többet és ne legyél okosabb, legyél ugyanúgy házias, igazodó, nagylelkű, és a gyerekek mindenestül a te feladatod. Elég szemétség ilyen körülmények között azt szegezni a nőnek, hogy miért nem volt tudatos, mért nem állt ki magáért, miért nem vette észre az elnyomás romantikusnak vagy természetesnek beállított jeleit. Eközben a férfinak jellemzően megint nem szegeznek semmit, az ő visszaélése megváltoztathatatlan adottság, hát sajnos, vannak szemetek, rosszul választottál, nde nem mindegyik ilyen ám! És mi mindent nem tudunk még, rendezett nappalik, high tech konyhák és hálószobák mélyén mi minden zajlik, amit a nők szégyellnek elmondani, istenem!

        Mik voltak a jelek, ami miatt otthagytad eleinte? Mit csinált?

        Kedvelés

      • MIndamellett, hogy igen, minden szavaddal egyetértek, de itt azért én rendszeresen olvasok olyan sztorikat, hogy én a haveromnak nem engednék meg ilyesmit, nemhogy az úgynevezett páromnak. A szóbeli bántalmazás legváltozatosabb esetei, az érzelmi zsarolás, az ugráltatás, a szabad mozgásban való akadályozás, némelyik még a bűncselekmény határát is súrolja, csak lesek, mint a moziban, Én bántalmazott gyerek voltam és felnőttként igazán sok időbe tellett megtanulni kiállni magamért, de az azért mindig feltűnt, ha valaki belém törülte a lábát. Tényleg nem tudom, mi kell ehhez, de igenis, kell hinnem abban, hogy képesek vagyunk alakítani a sorsunkat és nemet mondani az erőszakra, a bántásra és képesek vagyunk emelt fővel élni, és nem mindig másokra mutogatni a szar életünkért, nekem ez a beakadásom, úgy látszik, és elnézést minden érintettől, tényleg, szívem minden szeretete a tiétek (is).

        Kedvelés

      • Szerintem ez is erőt ad, fontos. Egy nap hüledezünk majd gyenge és szorongóönmagunkon. Ahogy engem például a gyermekelhelyezési perrel meg lehetett félemlíteni. Olyan, mint az agymosás. Pszichés elváltozás. A Stockholm-szindrómásoknak a fizikai biztonságuk, néha az életük a tét, és mégis maradnak és visszamennek. Ugyan, honnan lásson rá önmagára, ha minden lapály, és csak sötét gödrök tagolják?

        Kedvelés

      • És ezt harsogja neki az egész világ. Az ő hibája, és a férj jót akar, csak más, férfiból van, fáradt, a maga módján szereti őket… Gondoljon a gyerekekre, miből élne, úgysem talál jobbat.Szisztematikus hazugságtömeg.Tudják sokan, hogy rossz benne, csak nincs kijárat.

        Kedvelés

      • Az elsőre nagyon emlékszem, mert előtte minden szép és jó volt. Ismerősökkel voltunk valahol télen korcsolyázni, és már mentünk volna haza, amikor a haverjával nekiálltak valamit megnézni egy autón. Én vártam a hidegben, nem is szólt, hogy ez most mi, meddig tart stb, és amikor nem átallottam rákérdezni, hogy ez most valóban annyira fontos, nagyon ledorongolt, és még sokáig húzta az időt. Ez volt az első komoly leszarás. Én köpni-nyelni nem tudtam ettől a hangnemtől, és hogy nekem ezt miért nincs jogom megkérdezni, többet nem szóltam hozzá, hazavitt, szó nélkül kiszálltam a kocsiból. Aztán mégis elhittem, hogy szeret, és jött, és jött. Ez is gyakori volt, hogy sokmindenre lenyomás volt a válasz, pl ha késett nem lehetett számon kérni. Amúgy törzsfőnök, és nekiállt, hogy a saját képére formáljon, ezek miatt nagyon sokszor összezuhantam, nem kicsit, hogy a bántás onnan jön, ahonnan a biztonságot és a megértést vártam, és időbe telt, hogy ki tudjak állni magamért. Amikor idáig eljutottam, akkor ezek megszűntek, mert minden próbálkozására határozottan reagáltam, és leszokott róla, s bár már nem mondta, éreztem felőle, hogy nem fogad el, zavarta, hogy vegetáriánus vagyok, minden, amit csinálok, gondolok, hülyeség, ezt nem igy kell. A gyerekek születése előtt mindketten dolgoztunk, alig jutott idő egymásra, és nagyon vágytam rá, hogy legyünk többet együtt, mindig meg kellett érteni, hogy mennyi dolga van, de mindig az is kiderült, hogy azért amire akarta, szakitott időt, ergo rám elég volt ennyi. Ez maradt is igy. Amikor megszületett az első gyerek, szinte fuldokoltam az egyedülléttől, és annyit nem tudtam kicsikarni, hogy kicsit beszélgessünk már, mindig menekült valahova. Kb 2-3 hónapos volt a gyerek, amikor nekiállt keritést épiteni, de nem ám, hogy oszlopok, és annyi, hanem a Colosseum nem volt ilyen erős. Ott kezdődött a jelenet, hogy én is álljak be keritést épiteni. Sokat épitkeztem, nem büdös a munka, de mégis ezt hogy gondolta kivitelezni? Végig duzzogott, hogy nem segitek, én megszerettem volna nem egyedül lenni, és hogy figyeljen rám, berúgtam a földet az épülő keritésre. Ezen nagyon felháborodott, és lelökött a teraszról, ami nem olyan magas, de sokáig fájt utána a lábam. Akkor elköltöztem anyámékhoz. Odamehettem, de lökdöstek vissza, hogy ne maradjak a nyakukon. Aztán egy év múlva megint eljöttem, szinte menekültem. Már nem tudom, mi volt a közvetlen ok, de folyamatosan egyedül voltam, és akkor ezt még nehezen birtam. Valamin nagyon összevesztünk, ez sem volt ritka, nem merek mindent leirni, és rossz erre visszagondolni, de nagyon durva volt, hogy végül odáig jutottam, hogy fel akarta hivni a tesómat, hogy jöjjön értem, de elvette a telefonom, amikor nem figyelt, kiszöktem, és egy fülkéből hivtam fel. Tesóm értem jött, náluk laktam egy ideig, majd anyáméknál. Ez elég hosszú idő volt. Aztán jött, jött, hogy nem úgy gondolta, mondtam, hogy ilyet nem lehet csinálni, tudom, tudom. És mikor később visszaköltöztem, ide tényleg nem jutottunk vissza. De a mellőzés maradt, ránknincsidő maradt, nemmegértés maradt, szóbeli bántás maradt.

        Kedvelés

      • Hogy hogy lehet, azt már leírták. Most a hülyéhez: NEM! Nem vagy hülye. Tévedtél, amit a szüleidről írsz, azok alapján alighanem azért, mert elhitettek veled sok mindent. De a hülye (és persze szemét) az, aki kihasznált téged. Nem te vagy önsorsrontó meg béna, hanem többen elrontották a sorsodat. Nem a férjed volt az első a sorban, ebben biztos vagyok.

        Kedvelés

      • Kettőn áll a vásár, senki nem “hülye”, vagy ha már, akkor a hatalmi helyzetben lévőnek kéne annyi esze/embersége legyen, hogy a fejéhez kap, hogy “hoppá, én csinálom rosszul, egy erőszakos majom vagyok, akire max ráhagyják amit mond, de csak a bábnak ijesztett emberek maradnak mellettem”. Csak hát a basák meg az önkritika…
        Nem lehet rávarrni a felelősséget, ahogy Anikó írta, arra, aki belülről, tapasztalatok nélkül nem vágja le azonnal, hogy ez pont az, amiben nem is érdemes elkezdeni dagonyázni, mert onnantól jön csőstül a szar.

        Általános, nm csak blaci200 kommentjére: Csernus egy türelmetlen toporzékolóbajnok, a drogosoknál indokolt lehet, amit csinál, és ott kidühöngheti magát, de egy már valamelyest látó-halló, vagy épp pont hótt elbizonytalanodott, plötty emberre hiába ordibálsz, előbbi azt fogja mondani, hogy “süket öregapádnak ordibájjá, mostam fület reggel”, utóbbi meg csak még jobban begubózik, és nem fogja akarni érteni, hogy miaf van. (Egy leállt dorogs ismerős mondta, hogy nála működött az ordibálós fszkodás, de “hát el tudom képzelni, hogy ez egy bulémiásra is ráordítana, hogy >nehánnnnnyááá!!<, és íme a terápia":)… na igen. Kicsit hasonló, mint Szendi a depresszióval, hogy menjenek napra és ne egyenek kenyeret, és minden helyrebillen. Nem vagyok egy gyógyszerfan, de ez is egy akkora vonalasság, hogy csak nocsak.)
        Basáskodás: első pasasom volt hasonló, apjától tanulta a főnökösködést és mivel emberből volt emellé ő is, nem azonnal verte ki a szemem, hogy nem ilyen ló kéne nekem mégse. Két és fél évig játszottam a síkidiótát mellette, az anyukája pont ezt a maga módján szeretős tempót hozta amikor szétmentünk, mert örült, hogy végre van még egy behúzott nyakú nő a háztartásban, aki amilyen-olyan, de legalább lehet vele ülni a konyhában és tuti nem fog beoltani. Igaz, hogy akkor nekem az volt a világ-kivattázási taktikám, hogy doszt a magam kedvenc témáit perszeveráltam, úgyhogy nem lehettem egy nagy vaszisztdasz, de hát a család férfitagjaihoz képest különbség. Na viszont hogy én mi a fenének mentem bele? Nem gondolom, hogy csak én voltam a hülye, úgy mondanám, a srác megtalálta a bolondját.
        A második srác nem volt basa, csak épp gyakorló önsorsrontó, egy idő után átalakultunk kétszemélyes diliházzá… Akivel meg most vagyunk együtt, az egyik se: nagyon jó fej, egész meglepő a másik két lökött után, hogy nem baszogat felturbózott valós vagy teljesen mű problémákkal (1.), nem kell arra felkapnom a fejem, hogy idegből fődhő vágott valamit és búsul fölötte, hogy ennek hatására a céltárgy szarrá ment (2.). Van, aki meg ettől a békés típustól megy a falnak, mert azt hiszi, hogy szarik a világra (bár biztos komolyodott, főleg egy nagyobb hasraesés után, is és régebb kevésbé volt kommunikatív).

        Kedvelés

      • Csernus: szerintem ráférne egy hosszabb terápia. Egy leállt alkoholista ismerősöm mondta, hogy próbálkozott vele is a leszokáshoz, de nem jött be, ivott tovább. Szendi, na ő meg a nappal meg a paleo diétával. Még Zacher egy kicsit normálisabbnak tűnik, vagy csak még nem tartja magát akkora sztárnak, mint az előbbi kettő?

        Kedvelés

      • Zacher jó arc, gondolom egyfelől nem gondolja magát instant zseninek egyfelől, másfelől meg az alaphozzáállása sem olyan, mint az előbbi kettőnek. Csernus például bevallottan egy síkideg falbaöklözős leállt drogos csávó, ami azért jó, mert legalább tudja, miről dumál, de azért nem jó, mert síkideg és türelmetlen. Szendi meg nekem már stílusban sem szimpatikus, egy maníros, tanáros, verébcsontú pali, tipikusan az a mindent jobban tudok fajta, aki ha nem balról jobbra keveri a kávéját (ha iszik olyat egyáltalán), akkor egész nap azon fog rettegni, hogy rákot kapott tőle. A paleo-nak nevezett dolog nagyjából olyan, mint a makrobiotikus kajálás, azaz nem hülyeség, de nem azért, mert az előember is így tápolt, hanem mert jó arányban vannak benne a tápanyagok, a kenyér tényleg nem egy egészséges cucc stb. Ami elbassza az egészet, az a nagy “vallásos” inkvizítor áhítat, amivel mindezt elővezeti. A depresszióval kapcsolatos szintén vad vonalas nézetei ugyanezek, nyilván nem kell mindenre gyógyszereket szedni, pláne nem terápia nélkül. Közeli ismerősöm félrekezelt bipol, gyógyszerözönnel, félbemaradt eredményes teápiával, további semmilyennel… Csorót nem irigylem, alig van szociális élete, munkája sincs, egész egyszerűen beteg az ember, látványosan szarul van. Úgyhogy nem azt mondom, hogy minden jól van a pszichiátriában, de azt se, hogy az egész baromság, és a sok hülye jódógába-assetuggya.

        Kedvelés

      • Paleo: igen, pontosan. Vallássá vált, ráadásul az alapjai (pl. hogy az őskőkorszak után leállt ezek szerint az emberi evolúció, de azért a kókuszhoz ÉS a bokormogyoróhoz alkalmazkodott. stb.) erősen megkérdőjelezhetőek.
        Egyébként is, nekem mindig gyanús, aki annyi mindenhez ért annyira, mint Szendi.
        Pszichiátria: Van még hova fejlődnie, tényleg, de azért vannak eredményei is bőven. Pl. arról, hogy vannak félrekezelések, a pszichiátria tehet (de hát az orvostudomány más területein is van ilyen, mégsem mondjuk, hogy nem megyünk orvoshoz). Viszont arról ugye nem a psz. tehet, hogy a hasznos kezelést abbahagyta.

        Kedvelés

    • Alapvetően egyetértek, de ez ennél – én is itt jöttem rá- sokkal sokkal árnyaltabb. Ha mindenki olyan lenne, mint én, akkor eleve nem szülne senki. De a házasságkötők is lehúzhatnák a rolót. Tény, hogy a huszonéves kor még az álmodozásé, a harmincas a megvalósításé, a napi szintű “csináljuk” korszak. Negyven körül jönnek a felismerések, és átértékelődik sok minden. Csak épp addigra kialakult valami, ami vagy előre mutat, vagy le kéne dózerolni. Lássuk be, mindent elölről kezdeni sok esetben pénz kérdése elsősorban Ebben a rendszerben ez nehéz. Vagy olyan lesz valaki, mint én. Annak sok egyedülléttel, de szabadsággal jár. Fiatalon a legtöbb ember számára ez ijesztő. A férfiaknak is. Én sajnos olyat is ismerek, aki ébredne, de még elég erő nincs hozzá…

      Kedvelés

  24. Visszajelzés: azt is elsajátítják | csak az olvassa — én szóltam

  25. “A szeretetéhség, az önbizalomhiány, a saját terep és teljesítmény hiánya és a nők önbizalmának gyengesége az a talaj, amelybe az önző, kényelmes, érzelmileg impotens férfi bátran elvetheti a magját, szóval érted.”

    Illusztráció: a múlt héten láttam egy kereskedelmi tv műsorát, benne egy nővel, aki 3 hónapja szült, valóságshow-hős volt, öngyilkossági kísérlet 2-3 évvel utána. most egy olasz fogorvos barátnője. konkrétan sírt, hogy nem akar külföldre költözni az 1-2 hónapos gyerekkel, a férfi afféle macsó olasz volt, a durcázós-nemszólós-féltékeny fajtából. a nő megérzett ebből valamit, hogy ez így nem fog menni, és maradt volna már inkább otthon a gyerekkel. mire anyuka és nagynéni (vagy ki) rábeszélte, ugyan, menjen, ez egy új élet, majd “összecsiszolódnak” (sic), nem szabad ezt hagyni.
    én ugyanott nőttem fel, ahol a nő, pontosan ismerem ezt a mentalitást, szerencsére nem a szüleimtől. nevezetesen, hogy itt egy pénzes pasi, KÜLFÖLDI (esetleg ügyvéd, orvos, egyetemi tanár), nehogy ezt most elrontsd, mer’ agyonváglak! itt a lehetőség, az aranyélet, ami nekem nem jutott, ezt mostan nem fogod itt nekem elb…ni! meg hátha még én is eljutnék végre külföldre – ezt konkrétan hallottam így, az otthoni tájon.
    és kituszkolták a nőt külföldre, ahol, szerintem, nagy esély van arra, hogy a nem működő kapcsolatból (ami elég nyilvánvaló volt) soha nem fogja tudni kimenteni a gyereket, magát, mert nem fogják engedni, hogy gyerekestül hazajöjjön. és ez nagyon gyakori, főleg az észak- és kelet-magyarországi vidéken, ez a fajta “külföldi férjfogás”, aztán a hírek persze csak arról szólnak, hogy az Anikónak olasz a férje, és járnak a tengerpartra, az anyjának meg hoz ezüstszállal átszőtt lila nyaksálat, vagy mit, olaszból. amit amúgy itt a piacon is lehet venni kb. 800 hufért.
    a többi meg néma csend. ez pedig szerintem maga az emberkereskedelem. nehéz ám ellenállni egy könyörgő anyukának, aki a szép lányának arról beszél, most fogta meg az isten lábát.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.