én jobb véleménnyel vagyok róluk

Na most az a helyzet, hogy én, az úgynevezett közfigyelemnek örvendő úgynevezett feminista úgynevezett blogger (még az “örvendő” is úgynevezett), a sokak szerint panaszos, keserű, hibáztató, traumatizált nő sok tekintetben jobb véleménnyel vagyok a férfiakról, mint egyes kommentelőim, sőt: mint ők, tehát “a” férfiak magukról, amikor sértetten és vezetéknév-keresztnév nickkel ideírják a kilométeres okfejtéseiket.

Ez bőven kiderült két és fél év alatt. Nem is elsősorban azért, mert volt nekem egy csodálatos, érzelemdús, intelligens férjem. A kommentelőkkel folytatott beszélgetésekből döbbentem rá: mindig azt mondják, hogy én lesújtó véleménnyel vagyok róluk — találva érzik magukat –, pedig én nem vagyok, és nem írtam azt, amit nekem szegeztek. Azoknál a férfiaknál, akiknek a viselkedéséről írtam, ők, az engem vádlók is különbnek gondolják magukat (noha van, amikor tévednek).

Mindenekelőtt: nem tartom őket eleve és lényegileg különbözőnek magamtól. Emelt fő, intellektus, gazdag szív, játékra-örömre való hajlam: ez tesz emberré, érdekessé, potenciális partnerré férfit is, nőt is, úgy értve, hogy én ekként, erre szüntelenül törekedve érzem magam a kiteljesítő kapcsolatra késznek, és csak az ilyen férfival tudok mit kezdeni. (És én csak férfival, legalábbis eddig nem történt még velem más, de nem akarok heteronormatív állításokat tenni csak azért, mert a heteroszexuális önmagamról írok. Kéretik ezt figyelembe véve olvasni.)

Nem tartom őket bűnösnek sok olyasmiért, amiért mások annak tartják őket. Nem gondolom, hogy “férfiból vannak”, hogy nekik minden könnyű, hogy ők reménytelenül otrombák, hogy minden közönyük és figyelmetlenségük bántás, hogy elvárható dolguk lenne mindaz, ami nekünk jólesne, hogy arra valók, hogy megváltsák a mi szenvedéseinket, és azt sem, hogy a hűtlenségük feltétlenül passzió.

Nem gondolom, hogy ne lennének nagyon komoly elakadásaik, hiányaik, tragédiájuk, méretes szenvedéseik. Némelyikük elég sajátságosan, rombolóan kezeli ezeket, és a társadalom az elhibázott, másoknak ártó megoldási kísérleteikkel elnézőbb, mintha nők fordulnának hasonló zsákutcába. De ettől még az okaik, gondjaik súlyosak tudnak lenni.

Nem tartom őket eleve (tehát mondjuk genetikai okokból vagy agystruktúrájuk, hormonjaik miatt) dimenziótlanoknak, kifinomultságra kevésbé hajlamosaknak, szavakat nehezen találóknak, a dolgokat szívesen leegyszerűsítőeknek. De megjegyzem, az, hogy valaki mennyire árnyalt, hogy milyen sok kérdése, kételye, szégyene van, mennyit vergődik, mennyit beszélne, ha hagynák, leginkább azt mutatja, hogy mennyire kell résen lennie. Akinek nehéz, akit bántanak, akit traumatizálnak, aki felé összeegyeztethetetlen elvárásokat szegeznek, az “bonyolítani” fogja a dolgokat, mert nem engedheti meg magának az egyszerűség luxusát, a félvállról vevést, a gondolattalan, önműködő életet. Ha így nézzük, ez a hagyományosan nemekhez kötött különbség is (“a nők túlbonyolítják a dolgokat”) is hatalmi kérdésnek bizonyul.

Én nagyon-nagyon cizellált voltam kamasznak és fiatalon. Aki lehet önfeledt, aki megspórolhatja a melót egy-egy helyzetben, mert garanciái vannak, hogy működik anélkül is, annak könnyebb. És igen, férfinak lenni könnyebb. De nem azért viselkednek így, akik így viselkednek, mert ők eleve olyanok, mint a faék, és képtelenek volnának másra.

Nem tartom őket ösztönlényeknek. Nem hiszem, hogy ne lenne bennük bőven morál, intellektus, belátás, kétely, szégyen, igény a tisztánlátásra. Nem hiszem azt sem, hogy ne hibázhatnának. Jóérzésű férfi nem hiszem, hogy tárgynak kezeli, guvadt szemmel stíröli a nőket, sőt, van olyan is, hogy észre se veszi őket. Az stíröli, aki erre van szoktatva, aki eltompul. Aki meg akar felelni a nemének előírt szerepnek, aki ráér és aki megteheti, hogy nincs tekintettel a partnerére.

A nemi éhezés, a szex körül forgó tudat, a frusztráció gerjesztett, sérült állapot. Egyáltalán nem minden férfi kattog folyton a szexen: van, aki elégedett azzal, ami van (és van köztük, aki azért, mert jól választott, nem csapott le az első kínálkozó lehetőségre, valamint sokat tett azért, hogy szép és kielégítő legyen a szexualitása), másokat nem is érdekel annyira az egész szextéma.

Nem tartom őket szexszel rángathatónak, akiket átűz a világon a hiány. Akiknek bármi jó, csak lyuk legyen. Akik ellen fegyver lehetne a szex ígérete. Nem használom annak, mert nem gondolom, hogy ők ezzel beérik, és mert ez az egész nem méltó.

Nem tartom őket hűtlenségre ab ovo hajlamosabbnak. Az biztos, hogy sokaknak nem jó az a kapcsolat, ami van, de szerintem a nők is elvágyódnak éppen olyan gyakran, mint a férfiak. És az is biztos, hogy a férfiaknak több lehetőségük van illőbb, problémátlanabb, szívüknek-szemüknek kedvesebb partnert találni, és ha lesz nekik, akkor kevesebb szankció éri őket, mintha nőként csalnák meg a partnerüket, de ez megint csak hatalmi kérdés (szabadidő, jogosultságérzet, belső gátlások).

Nem tartom őket sztereotípiákkal leírhatóaknak. Nem gondolom, hogy “a férfiak a nagy mellet szeretik”.

Én mindig is borzadtam az “a férfiak” emlegetésétől, tiltakozni támad kedvem a buta mondatok miatt. Továbbá mindig is borzadtam a testnek az emberről, az egyes testrészeknek az egész testről való leválasztásától. Hogy én hogy tekintek a számomra szexuálisan vonzó testre, azt megírtam már itt: imádom a szőrös férfitestet.

Szerencsére sok férfi van ezzel hasonlóan: vagyis, fontos nekik a külső, de az ember számít, nem a fotózható, plakátszerű szépség mint különálló lényeg. Az egyediség számít, a megismételhetetlenség, az a történet, ami azzal az emberrel, akinek a testéről szó van, kialakult.

Olvasgattam a hétvégén a Men.hu-t, és ott sokat írnak a cicikről. (Érdekes a magazin szex- és nőképe egyébként, amely az illusztrációkban is tükröződik. Kedvem támadt azt is elemezni.) A csodálatosan sokszínű valóság ezzel szemben a következő.

Van, aki a partnere bármilyen mellét meg tudja szeretni, a meztelenség mint olyan hozza tűzbe.

Vannak férfiak, akik az egész női testre gerjednek, nem szedik szét testrészekké, esetleg a testhez tartozó nő szexuális viselkedése, netán a személyisége a vonzó nekik, nem a test.

Vannak kifejezett mellfetisiszták, és ezen belül van, aki inkább a nagyobbat, a kifejezetten peckesen állót, a lógót, a közepeset, az egész kicsit kedveli.

Van, akinek mindegy, csak arányos/feszes legyen.

Vannak a torzak, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a mell csak egyféle lehet.

Ennyit a mellről és a férfiakat is, nőket is sértő feltételezésről, hogy a férfiaknak mindig és mindenképp kocsányon lóg a szemük. Akinek kocsányon lóg, és aki ennek leplezésére nem is talált valamilyen stratégiát, azt mondjuk nem tudom komolyan venni.

Amikor tipikus férfiviselkedéseket, férfiakkal való kapcsolatunkban gyakran felmerülő problémákat taglaltunk, mindig is egyfajta viselkedésről, jellemző helyzetről és nem személyiségjegyekről beszéltünk. E viselkedések irányába erős nyomás taszítja a férfiakat, de ettől még e viselkedés egyáltalán nem férfias és főleg nem esszenciálisan meghatározott.

Nem tartom őket diadalmas örök győzteseknek. Ismerem és elismerem szégyeneiket, szorongásaikat, sérülékenységüket és szenvedéstípusaikat.

Továbbá nem leszek az anyukájuk, nem áll módomban minden tettükre felmentést, igazolást találni. Bízom abban, hogy a saját problémáikra saját választ fognak találni, és nem számítanak örökké a nők tűrőképességére.

Más helyzetű, gyakran minket nem értő lényeknek tartom őket, akikkel szerencsés találkozásokban, kölcsönös akarattal, tiszta szívvel, az intellektust a másik megértése érdekében bevetve, és főleg: stabil, szuverén egóval felcsillanhat az, amiért megéri… amiért nem hagytuk még ezt az egész párkapcsolat-dolgot rég a …-ba.

161 thoughts on “én jobb véleménnyel vagyok róluk

  1. Végreee!!
    Nagyon kellett mar erre a blogra egy ilyen bejegyzés.
    A számból vetted ki a szavakat.
    Nekem még sokszor a “társadalmi elnyomás” tól nyílik a bicskám, meg a mindenáron ellenségkép faragástól.
    Egy ember, és ebben a férfiakat is kéretik belevenni gyerekkoraban nemtelenul, artatlanul ugyanannyi traumat, serulest, vagy akar pozitiv megerositest bir bezsebelni, melyekrol nem tehet, melyert a szulei, sajat tarsadalunkban, ahol az anya tobbet van a gyerekkel, fokent az anya a felelos. ha abbol indulunk ki, hogy egy kisfiu is ugyanannyira serulekeny mint egy kislany, es ugyanazokkal a dolgokkal lehet oket traumatizalni, vagy boldogga tenni, nem ertem kinek es miert fordul meg a fejeben az, hogy ez kesobb megvaltozik, es a ferfi embertarsainknak mashogy kellene mukodniuk ott legbelul.
    azt kell mondanom, hogy van olyan terulet (pl munka vilaga –ahogy a dedoban fogalmazni szoktak) ahol nagyon is erezheto a ferfiak folenye, aholmeg kellene! harcolnunk az igazunkert, szamos olyan terulet van ami meghoditasra varna, es a vilag szamos pontjan a nok joesetben birtoktargykent rossz esetben allati sorban elnek, es ez melysegesen elszomorit.
    viszont keptelen lennek nem egyenkent gondolni az adott ferfira, aki elottem van, legyen szo egy bunko parasztrol aki hesszel, vagy a szerelmemrol aki ha ram nez, en mar olvadok is.
    (bocsanat, ma az ekezetek es a szemuvegek szabadsagra mentek)

  2. Magam részéről nagyon örülök ennek az írásnak. Szerintem is kellett már.
    Én azért olvasok itt, mert szeretem amiket írsz. és azért is, mert többekkel szeretek itt kommentekben beszélgetni, vitatkozni is, mert nem gyilokra megy mint másutt.
    De hogy klasszikust idézzek, a “patologikusan férfiellenes” hozzászólások akkor sem esnek jól, ha tudom, hogy én nem olyan vagyok. Nem vagyunk mi sem homogén massza. Azt barátaimon gyakran látom, hogy önmagában már a változásra való hajlandóság is erősen kérdéses sokaknál, noha addig többen eljutottak, hogy valami talán velük sem OK, nem csak a csajokkal mindig.

  3. Én ettől függetlenül még férfigyűlölőnek, vagy legalábbis az átlagférfit megvetőnek tartalak, ez alól nem ment fel az, hogy el tudsz képzelni egy olyan idealizált férfit, aki ilyen meg olyan meg amolyan, és lényegében egy ember volt képes megfelelni neki: a néhai férjed.

    Ennyi erővel a(z igazi) nőgyűlölők sem nőgyűlölők, akik az átlagnőt ugyan manipulatív büdös kurvának tartják, de a saját (egykori vagy jelenlegi) kedvesük alapján leírnak egy olyan ideális nőt, aki ilyen bájos, olyen odaadó, amolyen őszinte szívű, stb.

    Nem kívánok személyeskedni, mivel nem ismerlek téged személyesen, és néhai férjedről még kevesebbet tudok, annyit azonban igen, hogy nem egy huszonéves átlagférfi volt, hanem egy hatvanas humánértelmiségi. Az ő alapján “belőtt” mérce alapján márpedig kétségtelen tény, hogy egy fiatalabb átlagférfi valami sötét motivációk által mozgatott disznónak fog tűnni, mert kevesebbet lelkizne, annál többet hajtja a kalandos énje, önmaga útkeresése, meg hasonlók.

    Hidd el, hogy az, hogy a fiatal férfiak hajtják a szexet, az nem gonoszság, és nem is “patriarchális” ármány, ők is lenyugodott, kandalló mellett lelkizős, “jószívű” férfiak lesznek idősebb korukra, azonban ezt elvárni tőlük a jelenben, épp olyan, mintha én egy huszonéves nőtől azt várnám el, hogy a kalácssütés legyen a legnagyobb program életében, mint néhai nagyanyámnál.

    Te magad írtál korábban olyat, hogy ne ítéljék meg a nőket Szent Margithoz mérve, hanem fogadják csak el a maga esendő, gyarló valójában. A férfiakra is vonatkozhatna ez.

    Tény, hogy tinédzserként sokakat megszédít a tesztoszteron első nagy hulláma, és úgy érzik, akár a gumimatracnak is nekimennének. Persze nem mennek (illetve csak elenyészően kevesen), ami jól jelzi, hogy a lila köd nem uralkodik rajtunk, csak noszogat. És amint lecsendesedik ez a kezdeti nagy roham, kitisztul az ember gondolkodása is. A hosszabb nőmentes időszakok alatt felgyűlik a feszültség, de azért alapvetően a “legyet röptében” lózung 18 és 25 között érvényes, azon kívül nagyságrendekkel kevésbé.

    • “el tudsz képzelni egy olyan idealizált férfit, aki ilyen meg olyan meg amolyan, és lényegében egy ember volt képes megfelelni neki: a néhai férjed” Ez nagy tévedés ám. Te nem sokat tudsz rólam, kész vannak az ítéleteid, és az árnyalt, elfogulatlan olvasás sem megy.
      Nem annyira szentekhez mértük mi a férfiakat ám. Hogy úgy tűnik, az is érdekes. Túlhatalmú, nyavalygó, másokat hibáztató csoportot mihez mérjek?

    • Tényleg van, amit megvetek, és az a nívótlanság. A kényelmeskedés, az indulat, a műveletlenség, az önzés, a sztereotípiákban vergődés, az önsajnálat, másokra mutogatás, elváró viselkedés.

    • Ja és dugjon mindenki, akivel akar, csak ha ezt teszi, akkor ne ítélje azokat (a nőket), akik szintén így tesznek, ne kegyen akkor kettős mérce meg siránkozás, hogy “soha ennyi partnerük nem volt még a nőknek”, ne vegyen részt az erőszakon alapuló szexiparban, viselkedjen emberként, és lehetőleg ne hazudozzon, ne törje össze mások bizalmát, ne várjon magától értetődően tiszta zoknit-meleg vacsit Szent Margittól, miközben máshol kefél; ne okozzon traumát és ne molesztáljon senkit, továbbá ne verje át és ne használja ki a nőket, meg az esetleges utódért is vállaljon egyenlő felelősséget.

    • “ők is lenyugodott, kandalló mellett lelkizős, “jószívű” férfiak lesznek idősebb korukra” Ettől a típustól hányok ám. Szerintem az intelligens és valamirevaló férfi mélyen morális, érzékeny, és nem hatja át az a jogosultságérzet és lélektelenség (“nem lelkizik annyit” szerinted), ami az életformává váló csajozáshoz kell.

    • Egyébként köszönöm, hogy idejöttél, hogy megmondd nekem a tutit, hogy mi hogy van a férfiakkal, mert én biztosan tévedésekben vergődöm, semmit nem tudhatok, és akkor ha általánosító mondatokat írsz, hogy egy kicsit könnyebbíts a lelkeden, amiért többeknek okoztál fájdalmat, akkor majd rendben lesz a világ.

      • En meg epp azt latom, hogy a mai huszoneves fiuk sokkal jobbfejek, empatikusabbak, egyenjogubbak, mint az idosebbek. Van azert egy lehelletnyi fejlodes. Valahol olvastam, es hajlok ra hogy egyetertsek, a mai negyvenesek a legrosszabbak ilyen szempontbol.

    • Ez a tipikusan lokálisan gondolkodó,globálisan értékelő hozzászólás.Vagyis magamból indulok ki,én vagyok a zsinórmérték.

    • “Én ettől függetlenül még férfigyűlölőnek, vagy legalábbis az átlagférfit megvetőnek tartalak,”- Nem, az én vagyok. Ennek köszönhetően Évát gyakran elnézőnek és idealistának érzem. Én azt vallom, hatalmi pozícióból, olyan helyzetben, ahol minden viszony a férfiak érdekeit szolgálja, sokkal könnyebb leadni a gőgből és a másikat egyenrangúnak tekinteni, mint elnyomott, elvárásokkal terhelt létezésben megfelelni valami nőies ideálnak.
      Én vagyok, aki a férfiak tömegét megveti, kineveti a mundér becsületét védő és magyarázó, közben női melleket titkon mustráló, szolgálatot köszönöm nélkül természetesnek vevő, sőt, elváró hímek népes hadát. Miközben a rendszer bedarált engem is. Értékes éveimet, energiáimat, vágyaimat pazaroltam a házasság nevű férfiakat tutujgató intézményre. Csak veszítettem vele. Ahogy minden kapcsolódás, beszélgetés, szerelemnek nevezett valamicsoda csak viszi- veszi az energiát tőlem.
      Azt szoktam mondani: kétféle ffit ismerek: Az egyik azért szán időt és figyelmet egy nőre, mert a bugyijába akar bejutni, a másik (amelyik nem dugást és szolgálatot akar) csupán a legminimálisabb figyelmet fordítja nőkre. És olykor, nagyon ritkán az élet ad egy barátot. Ezek száma oly elenyésző, hogy létezésük nem képes ellensúlyozni azt a megvetést, amit a tömeg iránt érzek.
      És drága ffiak, azt kell mondjam, nem nagyon kellene megsértődni azon, ha egy ún. ffigyűlölő nővel találkoztok. A gyűlölet ugyanis nem magától születik. Nem is genetikai kód. Ti magatok idézitek elő szívós munkával.

      • A hatalmi különbséget, az egyenlőtlenséget jól mutatja egyébként ez a nagy magyarázó hajlam is, meg hogy ennyi mindent sértésnek, támadásnak vesznek, agresszióként élik meg, hogy valahol az interneten van egy ilyen blog, és nem bírják ki, hogy ne mondják meg nekünk, mi merre.
        További nagy különbség, hogy mi nem akarunk a nőgyűlölő férfiaktól semmit, se a blogjukon, se az életben, ők viszont képtelenek megrándítani a vállukat. Nincsenek meg Anyu és Punci nélkül, legalábbis az éretlen, örök hiánytól űzött, saját jellembeli-kellembeli teljesítményt felmutatni nem tudók. Így ha nem fogadjuk el az önzést, akkor férfigyűlölők leszünk. Bajuk van a feleségükkel vagy nem tudom, és itt vezetik le, nekünk magyarázzák a dolgot.

        • Éppen így, ahogy írod. Én pl tök jól megvagyok a gyűlöletemmel és megköszönöm, ha békén hagynak. Teszek a véleményükre és kinevetem, vagy bosszankodom az ilyenféle magyarázkodókon. Egy vágyam van: hagyjanak békén. Ezzel szemben ők úgy ajánlgatják magukat és igyekeznek engem megszégyeníteni az érzéseim miatt, mintha az ellenérzéseimet nem éppen ők- az ő tömeges viselkedésük- inspirálta volna. És persze nem állnak le. Bármilyen témában rálegyintenek a nőkre, berekesztenek értelmesnek induló vitákat (nyilván, mert nincsenek kellő érveik és félnek, hogy alulmaradnak), de ha az őőőő nagyszerűségük vétójáról van szó, ha csak egyetlen kételkedő mondat elhangzik, akkor egyszerűen nem állnak le. Először próbálnak érvelni (persze a legnevetségesebb dolgokkal), aztán személyeskednek, elemzik az állítólagos dühödet, csalódottságodat, frusztráltságodat), majd bedurvulnak. Mindig, mindig ugyanaz. Szánalmas nevetségesség.

        • Bajuk van a feleségükkel- Hát hogyne lenne? Ki képes normálisan élni hosszútávon az ilyenek mellett? Hát ettől meg lehet bolondulni!
          (Höhö, csak elég rám nézni 🙂 )

      • “Ti magatok idézitek elő szívós munkával.” Igeeeeeeeeeeeeeeen!!!!
        Én barom még remélem esztelenül, hogy van más is azon kívül, amit ismerek, ha nem is nekem.

        • Nincs más. Csak a csomagolás árnyalata különbözik olykor, de zsigerileg gyakorlatilag ugyanazt kapod. Ugyanazt a büdösödő, hamisított löncsöt. Mondjuk jó sok fűszerrel és friss kenyérrel minden szart fel lehet javítani valamelyest.

          • Nem véletlen, hogy a középkorban is sok fűszerrel vették el a romlásnak indult hús szagát. A szegényeknek nem volt rá szükségük, rájuk nem romlott a hús.
            Hogy a lényeghez is szóljak. Szeretném azt írni, hogy ugyan, túlzol, azért annyira nem sötét a helyzet, egy éve le is írtam volna – már nem. Nem azért, mert népszerűtlen lenne, hanem mert elhiszem. 😦

              • Az egyetértést korábbi kommenthez írtam. Amiben ez a szöveg is ott van:
                “És olykor, nagyon ritkán az élet ad egy barátot. Ezek száma oly elenyésző, hogy létezésük nem képes ellensúlyozni azt a megvetést, amit a tömeg iránt érzek.”
                Igyekszem elhinni magamról, hogy az elenyésző számban benne vagyok.

            • Én a saját férjemet pl. nem, de a vanília fagyit is jobban szeretem az epresnél, úgyhogy személyes meggyőződésekkel nem vitatkozom, amíg nem ártanak nekem és/vagy embertársaimnak.

            • Ja, akkor bocsi, nem volt egyértelmű.
              Dolák-Saly könyvében van egy diagram az emberiség összetételéről:
              2%: reményt keltőek
              3%: átlagosak
              95%: valagagyúak
              Empirikusan bizonyítottam, hogy ez így van. 🙂

            • Igen, ez jó. És olyan szokatlan is. Merthogy én ffiak közelében sosem tudok teljesen önmagam lenni. Ott mindig van bennem gyanakvás, meg kényszer, hogy a gondolataimat hogyan fogalmazzam, hogy egyáltalán megértsék, ne sértődgessenek meg szíre szóra, ne forgathassák vissza rám, de közben ne tünjek okoskodónak. Aztán gyanakvás azzal kapcsolatban is, hogy mit akarnak, az- e a lényeg, amiről beszélünk, vagy van valami hátsó szándék, mikor fordul át támadásba, kijátszásba, bármibe (pont, ahogy Éva írta). Ha kérdezősködnek, akkor nem- e kikutatni akarnak, hogy azután visszaéljenek az információkkal, valódi- e az érdeklődés, stb, stb. és ez nem keserűség, merhogy én jól vagyok, és néha belemegyek, bízok, barátkozok. Tény azonban, hogy ez megterhel egészen addig, míg valami módon nem bizonyosodik be, hogy egy barátról van szó. Szóval mindig van bennem egy gömbvillám, ami feszültségben tart. Aztán mikor ilyennek találkozom, hogy egy férfi egyszerűen azt mondja: igazad van, elfogadom, vagy netán megbánt, és spontán, minden nélkül elnézést kér, akkor ez a villám így kisül és a feszültség egy kis időre elpárolog. Olyankor csak állok és nézek, hogy most mi a franc van. belül készenlétben voltam, de a vihar, amire számítottam, nincsen sehol.

              Egy érdekes történet. Néhány napja a rendőrségen voltam tanúkihallgatáson. Ez volt a második ebben az ügyben. Egy korombeli nagyon helyes (úgy értem, emberileg helyes) rendőr hallgatott ki, akivel első alkalommal erősen hivatalos, magázós megbeszélésem volt. Most felhívott, hogy megkérjen, menjek be, mert még akar valamit kérdezni. Mivel munkaidőben hívott, fültanúja volt, hogy mit csinálok. A megbeszélt időben bementem, drámai módon tegeződéssel köszöntött, beinvitált az irodába, megkérdezte azt az egy mondatot, majd hosszasan piszmogni kezdett azzal, hogy legépelje. Közben privát kérdezett a munkámról, majd elmondta, hogy ő is azt tanulta, de ő elhagyta a pályát, blablabla. Mire észbe kaptam, már a telefonján mutogatott képeket, merthogy fotózik, beszélt a hobbijairól, stb. Ha nő lett volna, simán elengedem magam, dumálunk egy jót, most viszont kattogott a fejemben, hogy mit akar ez tőlem. Mert olyan NINCS, hogy csak úgy, az együttlét öröméért kerekedjen itt egy remek beszélgetés. Figyeltem, vártam, de nem történt semmi. Egyszerűen dumáltunk egy jót, majd elköszöntem. Mikor otthagytam, szinte hálás voltam azért a 20 percért, amit úgy tölthettem emellett a tényleg izgalmas, érdekes ember mellett, hogy NEM kellett nőnek érezni magam.

              • “Ti magatok idézitek elő szívós munkával.”
                Hát bevallom, ehhez a mondathoz volna hozzáfűznivalóm, de itt és most mellékszál nagyon, úgyhogy kihagytam.

                • Na, újra kiderült, hogy ha valamiről nem akarsz beszélni, akkor ne is kezdj bele, ne is utalj rá.
                  Szóval, szigorúan az a mondat, kontextusból kiragadva zavar, ugrom rá. Azért ugrom rá, mert nagyon hasonló szöveget nyomnak rasszista emberek: nem én tehetek róla, hogy utálom a cigányokat (zsidókat, stb.)
                  Azért sem akartam ebbe belemenni, mert itt mást látok, más a mondat értelme ebben az összefüggésben.

            • Na, ez jó. 🙂
              Pont ugyanez jutott eszembe Laci, csak nem akartam leírni. Sok embert hallottam már, hogy különböző módon legitimizálta a saját gyűlöletét. A legegyszerűbb dolgoktól az etnikai tisztogatásig. Mindennek oka van, de a gyűlölet nálam nem legitim. Oldjuk meg máshogy.

              • Hát én meg úgy vagyok vele, hogy általában nálam sem. De ismerek olyan egyedi eseteket, ahol meg tudom érteni. És a gyűlöletnek is vannak változatai, meg az általánosításnak is. Az adott komment kontextusában számomra – nem tudom jobban mondani – elfogadható a mondat, más mint egy derék rasszista, szexista, homofób, stb. önigazolása. (Madár, tudom, hogy nincs szükséged az elfogadásomra, de hogy fogalmazzam másképp?)

            • Egyben mindenre: Igen, jól érzed Laci, itt a mondatot másnak és máshogy szántam, mint a példának felhozott zsidózásnál, cigányozásnál. A különbség az, hogy én itt nyilatkozom így egy tömegről, mely tömeges viselkedésével előidézi bennem irántuk a megvetést. Tudom viszont, hogy vannak itt ffiak. Talán azért is mondom a véleményemet ilyen nyersen, mert feltételezem, hogy azok a ffiak, akik nem kérik ki maguknak a szavaimat, azok tudják és elfogadják, hogy amit én látok, ami engem elfordít a ffiaktól (úgy általában), az létező jelenség.
              Tovább megyek: Még az is lehet, hogy az itt olvasó ffiak közül néhányan azt mondják: én nem tartozom abba a masszába, amit ez a nő gyűlöl, de tudom, hogy létező massza, és hát valahol érthető, ha egy jobb érzésű nőnek herótja van a tagjaitól.
              Egyébként időnként szoktam is elnézést kérni az itt lévő ffiaktól (persze nem a trolloktól).

              És ha már cigányozás: Egy 80%ban cigány iskolában dolgozom. A ped asszisztensem cigány származású, de ha nem vagy erre a dologra kihegyezve, akkor elég nehezen lehet észrevenni rajta. Én mondjuk nem szoktam soha rasszista kijelentéseket tenni, de a cigányság életmódjáról, annak a kilátástalanságáról, a rohamos lelki, szellemi és életrevalósági leépülésük okairól szívesen beszélgetek. Éppen ezzel a fiúval is belefutottam. Mikor egyik mondatomra úgy reagált: Nekem ne mondd, én tudom, miről beszélsz, akkor döbbentem rá, hogy milyen fura helyzetbe kerültem. Mondtam, ha bármi olyat mondtam, amit magára nézve sértőnek tart, akkor elnézést kérek. Ő pedig azt válaszolta, ő cigány, de ő tanult és dolgozik, ráadásul pontosan látja a problémákat. Csupán azért, mert cigánynak született, nem lehet elnézőbb a cigányok ön- és közpusztításával, mint bárki más.
              Nos, ekkora be- és rálátással igen kevés ffi rendelkezik, ha saját nemének hétköznapi rémtettei kerülnek szóba.

              Ilyenformán veriférje a nagyon píszí “oldjuk meg máshogy” javaslata esetemben nem lel együttműködési készségre. Aki ért engem, az a barátom és vele nincs mit megoldani, mivel probléma és megvetés sincs. Aki viszont a massza része, azzal meg nincs dolgom. Neki eszemben sincs a problémájára megoldást találni (már ha probléma neki a gyűlöletem és az elfordulásom). Ezeket kerülöm messzire.

              • Nekem a piszivel régóta gondjaim vannak. Értem valahol persze, az ordas zsidózás, cigányozás, buzizásra válasz, megizé. De átestünk a túloldalra.
                A gyűlölethez még: olyan ez, mint a harag, mikor azt mondják, hogy a haragot engedd el, mert csak. Szerintem meg a harag nem önmagában rossz dolog. A gyűlölet sem önmagában megvetendő. Van, amikor érthető. Van, amikor egyszerűen nincs más lehetőség, csak elfojtani lehetne, az meg rosszabb, mint bevallani, megélni. Megszabadulni sem lehet tőle úgy, hogy letagadod, csak úgy, hogy dolgozol vele, ha akarsz.
                Nekem személyes meggyőződésem, hogy a léleknek jobb, ha sikerül a megszabadulás, a tartós harag, gyűlölet a saját lelkemet mérgezi, mérgezte, de ez nem elvárás más felé, hanem tapasztalat, hogy könnyebb így élnem. Nekem.

                • Hát igen. teljesen értem, amit mondasz. Ez esetben én a folyamat elején vagyok. Nem túl régen mertem szembenézni ezzel a hosszú évek és tapasztalatok alatt összeállt iszonnyal, ami egész életemben hátráltatott, szorongatott és mérgezett. Magyaráztam én nagyon sokféle módon, kerestem kiskapukat, hogy miért így működik a világ, miért ilyenek, miért nem működik, miért nem érzem magam velük soha igazán jól. Csakhogy még csak gondolni sem volt rá szabad, hiszen az megdönti apám uralmát, a házasság szentségét, a párkapcsolatban lehetőségként megcsillanó öröm reményét.
                  Új a harag, új a kimondott megvetés. jelenleg ez szabadít fel, mert elsöpri a hiú ábrándokat, hagyja a magamra figyelést. Végre nincs bűntudatom. Nem én vagyok a hülye, ha azt érzem, ők szarul működnek. nem kell magamat leadnom, mert méltatlanok, gyengék és bármilyen műveltek, mégis korlátoltak.
                  A harag felszabadít.
                  Majd meglátjuk, meddig tart.

                • Talán. A problémákra, amiket felvetek, gyakran reagálnak hasonlóan a nagyvárosok lakói is. Jirzi Menzel, Ákos guru, Müller Péter (és még sorolhatnám) ugyanazok mentén élnek és nyilatkoznak, mint a kisvárosok fűcsomói.

                • Már írtam a haragról, de lehet, hogy nem ezen a blogon, ha meg mégis, hát az ismétlés, ugye …
                  A haragot a lázhoz szoktam hasonlítani. Baromság a lázra is azt mondani, hogy úgy magában káros. Tudjuk, hogy a gyógyulás része, támogatója. Más kérdés, hogy ha két napig 40+ lázad van, akkor harmadik nap már nemigen van. Igen, van, hogy csillapítani kell. Ha tartós, ha hetek óta tart, akkor a szervezetednek IS kárára van. Na a harag is ilyen. Igen, tisztít, felszabadít, főleg az, hogy megenged(het)ed magadnak. De ha eluralkodik a lelkeden TARTÓSAN, az már torzít. És rohadtul nem érdekel, hogy illik-e, meg jó keresztény vagyok-e ha haragszom (amúgy Jézus sem a nagy szeretettel ugrott neki a kufároknak, de ez igazán mellékszál). Az viszont érdekel, hogy nekem árt-e. Meg persze azoknak, akiket szeretek.

                • Igen, ez tényleg jó hasonlat. Teljesen megállja a helyét mindkét helyzetre.

          • Ezt én kb. úgy értettem mint Laci. A gyűlölet mérgezi a lelket, nem jó, ezért kerülendő. Természetesen nekem sem megy mindig.
            Utólag több értelmező részt fűztél az eredeti gondolathoz, ezekkel kiegészítve más a kép. De ha olvasok egy általános kijelentést, mely minden férfire vonatkozik, akkor az minden férfire érthető. Abban pedig azok is benne vannak, akik nem olyanok.

            • Időnként hozzáteszem, hogy természetesen hagyok rést. Hiszem, hogy vannak klassz férfiak, ismerek is néhányat. Legfőbb jellemzőjük, hogy értik, amit mondok.

            • Erről egykori magyartanárom jut eszembe. “Csak azt tudom értékelni amit leírtál. Amit gondoltál mögé azt nem.” Pedig nekem egyértelmű volt ám mindig. 🙂
              Az enyhe célzást vettem. A rést pedig köszönöm.

            • Jaj, maradj már árnika. Annyira helyes vagy és vicces és érdekes (legalább, mint én 🙂 ), hogy mertem feltételezni, hogy ez így belefér. nekem most nehéz a helyzetem, mert egy főút mellett kell elsétálnom a munkahelyemre, így nem tudom nem észrevenni, a nőre ébredő teherautó sofőrök ijesztő dudálásait, a félrészeg támolygók kezicsókolomját, vagy a csupán unatkozók bámulását, ami persze sokszor tényleg nem több, mint az, hogy új lény tűnt fel a településen, oszt fogadjuk be Pestám, Rolandom, Sándorom.
              A második hét után kerestem mellékutcákat, kicsit hosszabb, de nyugalmasabb. És még mindig nem gondolom, hogy NEKEM szól, inkább farokfitogtató körbehugyozás. Nem tudom nem észrevenni, na. Te bizonyosan visszafogottabb, intellektuálisabb közegben vagy, ahol nem ordítják ennyire az arcodba. Ez meg a személyes szerencséd.

            • kerékpárral járok.

              útközben tapasztalok hasonlókat. amit aztán tényleg sehova nem tudok tenni, hiszen – főleg most már, hogy elég hideg is van – a rám húzott ruhák alól szinte semmim nem látható. sapka, kesztyű, szemüveg. hogy kire, mire lihegnek, ők sem tudják.
              legalább annyit illene tisztázniuk nő , vagy férfi az illető, akinek beszólogatnak 🙂

      • Maximum a buta, bunkó, magát alanyi teremtéskoronájának érző, szűklátókörű férfit “vetjük meg” (vagy legalábbis véleményezzük, miszerint blöe, ne ez legyen már a standard). Kollár Mihály szerint a buta férfi az átlagférfi, püff. És akkor mi nézzük le itt a pasasokat. Holott ők magukat, ha ez az alap, amit ez a jóember itt eltolt.

        • Nem, ezek közt nagyon sok tanult, művelt és intellektuális ember van. A minap olvastam jirzi menzel- lel egy riportot. Egészen sokáig zseniálisnak gondoltam. Egészen addig, amíg meg nem csillantotta, hogy szerinte miért “tartjuk” (mi, férfiak) a nőket. Onnantól hányásos ízű lett. És az ilyesfajta szelektív taplóság sajnálatos módon tendencia. Az okosabbakkal csak annyi van, hogy jobban csomagolják, később és nehezebben látható a macsóság.

          • Ettől még ez a sok csúnya paraméter mind áll. Diploma mellé észt nem osztanak, se emberséget, se semmi ilyesmit. Max nem úgy fejezik ki az ellenérzéseiket, hogy meglóbálják a kőbunkót, hanem ilyen csodakommenteket írnak betűvel, mint KM kolléga.

          • Olvastam én is, és én is zseniálisnak tartottam és én is csalódtam.
            Szeretnék úgy érezni és gondolni mint Éva, sokszor megy is.
            Aztán az életem nagy fordulópontjait, ami után nekem jobb lett, de az összkép rusnyább, mindig afféle gyűlölködő pillanatok katalizálták. Amikben beláttam, hogy lóf..t, nem lesz itt más csak én, aki tudja mi kell és jó nekem, és nem lesz itt senki más, aki akadályokat gördíthetne elém, mert páros lábbal rúgom ki.
            Mondom, ezek többnyire pillanatnyi benyomások, de egyre kevésbé tudom leválasztani ezeket az egészről.
            Most ezt, szépen feltehetik fejlécnek a kukisikolyra, mint a megkeseredett nő mantráját. 😀

          • Sziasztok,
            Új kommentelő vagyok, már rég olvasom a blogot. Eddig nem vettem a bátorságot, hogy hozzászóljak, habár már többször terveztem.

            Igen, az interjú, pont így jártam, ahogy Adél írja: olvasom, hú de vagány ez a rendező, milyen jó gondolatai vannak, aztán tessék:
            “-Számos filmjében a nő úgy jelenik meg szerintem, mintha a férfi dísztárgya volna. Mit gondol a nőről?
            -Azt, hogy szép dolog.
            -Dolog?
            -Oké, oké. A nők arra jók, hogy mi, férfiak jobbak legyünk”

            Na ezután a válasza után már csak hümmögtem magamban, és úgy döntöttem, nem nagyon érdekel mit mond tovább.

            • Bár nem tartozom a régi kommentelők közé, üdvözöllek!

              Arról, amit írsz, eszembe jutott, hogy van egy teszt, amit az összes filmen le lehet futtatni:
              1) van benne olyan női főszereplő, aki nem a férfi főszereplő felesége/barátnője
              2) ez a nő beszélget egy másik nővel
              3) nem a férfiról beszélnek.

              Azt hiszem eléggé ismert, de én csak nemrég olvastam róla. Azóta ilyen szempontból is nézem a filmeket, hát mit mondjak, elkeserítő.

              • Ez a Bechdel-teszt. Azt vizsgálja, hogy egy műben szerepel-e legalább két nő, akik a férfiakon kívül valami másról beszélgetnek. A vicc, hogy ezt a semmi kis követelményt (mert lehet a főszereplő barátnője is akár, csak legyen más témája is mint a pasi), alig van film ami teljesíti 😦

    • ” ideális nőt, aki ilyen bájos, olyen odaadó, amolyen őszinte szívű,”- Amilyennek ugye az ideális nőnek lennie KELL. Bruhaha! Hogy mennyire kilóg a lóláb, te szent ég!

        • Én tudom. Azt, hogy megosztod legbelső titkaid, nyomorúságod, érzéseid (legfőképpen az iránta érzett- lehetőleg- szerelmedet), hogy azt ők alaposan elraktározzák, és adott pillanatban felhasználják a manipulációdra, vagy a zsarolásodra, vagy a megszégyenítésedre.
          Ha az őszinteségen netán azt érted, hogy a kapcsolatotok problémáit veted fel, vagy olyasmit, ami téged bánt, vagy sért, akkor az már nem őszinteség, hanem az ő tudatos megalázásuk.

          • Van, aki őszinteségen azt érti, hogy az életed minden részletéről és gondolatáról beszámolsz, nem marad a másik számára ismeretlen, számodra saját terület és gondolat.

            • Igen, te sokkal jobban leírtad, mint én. Ez majdhogynem elvárás tőlük felénk. Tapasztalatom szerint egy ún. szerelmi kapcsolatban rosszul vannak attól, ha válaszokat hárítasz, vagy bizonyos témáktól elzárkózol.

            • Lehet, hogy én vagyok naiv, de az őszinteség nekem csak annyit jelent, hogy ha kérdeznek valakit valamiről akkor vagy az igazat mondja vagy azt, hogy erről nem akar beszélni és pont. Ha valaki úgy vár el őszinteséget, hogy az utóbbi választ nem tudja elfogadni, az gáz és ezzel valószínűleg pont ő csikarja ki a hazudozást, amit úgy elítél.

          • ez nagyon így van.

            és vacskamatihoz is csatlakozom.

            az egyik dolog: éveken át azt gondolod, hogy aki melletted van a társad, támogatód, segítőd. aki veled van, ha kell és érti ha nem kell. ezt hiszed, mert a saját szereteted miatt álomvilágban élsz, és kurvára nem veszed észre, hogy aki melletted van az egy ember a sok közül (mára már a f—szom sem érti, hogy került ez ide a lakásomba), aki nem, nem áll melletted. nem, nem ért meg. nem, nem segít. nem, nem támogat.

            és mindazt amit megosztasz vele ellened fordítja, ráolvassa a fejedre, szemrehányási alapként használ. fegyvere az, amit az évek során megtudott rólad.

            aztán nem beszélsz, néma leszel (valahogy túl akarsz élni)

            de ő még mindig szívni akarja a véredet, tudni akarja a legbelsőbb titkaidat, kukucskál, megles, kihallgat. elejtett mondatokból is összerakja a te valóságodat.

            aztán a felszedegetett információmorzsákkal újra támadásba lendül.

            nálunk mára ez egy teljesen átlagos beszélgetés:
            – szia drágám, mi volt ma? nehéz napod volt?
            – igen, szar napom volt. fáradt vagyok. elegem van.
            – mert? ki bántott, mi volt?
            – nem mondok el semmi részletet, mert kihozod belőle, hogy egy szar alak vagyok, vagy ha nem hozod ki belőle (mert most épp dugni akarsz, vagy mosolygós napod van) , hogy szar alak vagyok, akkor később, egy vita alkalmánál fogod felhozni, hogy akkor milyen szar alak voltam és bizonyítékul használod a szar alakságomat az adott vitában.
            – ja jó, akkor ne beszélgessünk!
            – jó. szerintem se beszélgessünk.

    • Az a te nagy tévedésed, hogy azt hiszed, párba állítható a feminista és a nőgyűlölő.
      Nem állítható párba. Nem állítható árba, mert nem a nők érdekei és igényei irányítják a világot, és nem is őbelőlük fakad az az erőszak, amely az életünk minden területét áthatja.
      A feminista nem férfigyűlölő, és nem is a nők dominanciáját, hanem az egyenlőséget szorgalmazza.
      Hogy az egyenlőség igénye sokaknak női dominanciának tűnik, az éppúgy az egyenlőtlenség jele.
      A nőgyűlölő ellenben gyűlöli és megveti a nőket, viselkedésüket olyan szavakkal és elképzelésekkel illeti, amelyekre e blogon, itt az állítólagos másik oldalon soha nem volt téma.
      A nőgyűlölet frusztrációból értetlenségből, dehumanizált elképzelésekből, önzésből és bosszúvágyból fakad, lényege az erőszak.
      Most olvastam egy kis Huffnágelt, ez alapján a következőképpen jellemezném a “két oldalt”: én beszélgetnék, veled, drágám, mert beszélgetni, egymást érteni, közel lenni jó. Igen, van véleményem és van gondolatom. igen, veled akarom ezt, aki engem választottál, a többi férfival nincs dolgom, az ő elvárásaiknak nem kell megfelelnem. (Csakazolvassa blog.)
      Te meg ettől olyan ideges leszel, olyannyira erőszaknak éled meg “a lelkizés” igényét, meg hogy téged nem hagynak békén/meccset nézni, hogy betöröd a pofámat egy levélnehezékkel, és elképeléseket fabrikálsz arról, hogy a nőnek hol a helye, mit kell tenned, hogy ott maradjon, és hogyan lehetne olyan, ami neked megfelel. (Nőgyűlölő oldalak.)

    • A férjemet tényleg hagyd ki, ez gáz. Nem tudsz róla semmit, téves a képed, ha azt gondolod, én azért írok ilyen elvárásokról, mert létezett egy darab eszményi férfi, és mindent hozzá mérek.

      Sztereotípiákban vergődsz. Társadalmi nívóra célzol (“na persze, egy kifinomult értelmiségi, úgy könnyű” — ez elterjedt rólam, de undorító és hazug kép), és szexuális aktivitásra célzol (“a hatvanasok már biztos nem basznak, és a bloggernek az a problémája, hogy szerinte a sokat baszni akaró férfiak gusztustalanok”), amiről nem tudhatsz semmit, ez is gusztustalan és téves.
      Majd figyelmeztetsz a valóságra.

      Nos, az én valóságom az én társadalmi közegem (értelmiség), és egy hatvanas, nem sztereotip férfi volt, amíg házasságban éltem.

      Itt is nagyobbrészt az értelmiség olvas és gondolkodik.

      Egyébként nem humánértelmiségi volt. Ő nem valami kiemelt maximum, hanem az a kör, akivel hasonló az érdeklődés, az életszemlélet.
      Nem azért volt olyan, amilyen, mert hatvanas volt, vagy mert értelmiségi, hanem mert embernek nevezhető ember volt, ehhez tartozó mentalitással, önreflexióval. Sok ilyen férfi van. Én is többet ismerek. Nem mind értelmiségiek.

      Voltak gondjaink az egyenlőséggel így is.

      Nem őt eszményítem, nem róla írok, hanem arról a magatartásról, amelynek képviselőjével mint potenciális partnerrel én, a lelki gazdagságot, az élet élvezetét és az intellektust fontosnak tartó, nyílt, őszinte és monogám nőként szóba állok.

      Én sem voltam huszonéves, amikor megismertem és házasságban éltem vele.
      Ki beszél huszonévesekről? Te vagy huszonéves? Vagy azt gondolod, a huszonévesek sajátja a szexuális düh? Tévedsz. Harminc-negyvenes, családos emberek tömegei olvassák-kommentelik a blogot kilencven százalékban.

  4. Tök jól összefoglalja, amit már százszor, száz helyen, százféleképpen leírtál, -tunk. Csak azt nem remélem, hogy akik egyenként nem értették meg, azok most megértik 😦

    • Szerintem is kellet. Jó ez így.

      Ráadásul nem kell a továbbiakban száz helyen, százszor leírni, elég csak linkelni a bejegyzést 🙂
      Mert azért biztos szükség lesz még rá.

      Mindettől függetlenül én sem hiszem, hogy aki eddig nem értette, most majd fogja.
      Otthon én is megkaptam, hogy olvassa ám, amiért úgy rajongok, azt a sok férfigyűlölő bejegyzést, és a megkeseredett nők fröcsögéseit. Kaptam cserébe nagyon klassz kis cikket nem tudom honnan, talán a férfihangról, mondván, hogy ő is gondolkodhatna úgy, mint azok a férfiak. Majd teljesen felháborodott, amikor közöltem vele, hogy nem olvastam el, mert már az értékelhetetlenné és nevetségessé teszi az irományt, hogy 20 sorban kb. 50-szer jelenik meg a férfi szó és mindannyiszor nagy F-fel. Nem érzi a különbséget a két blog között, csak az ellentétet. Szerinte az egyik a nőket, a másik a férfiakat szapulja.

      Én valahogy úgy érzem, hogy akik nem értik, azért nem is fogják, mert már eleve szelektál az agyuk olvasás közben. Csak a felvillanó -számukra- címszavakat veszik észre, azt, hogy milyen összefüggésben szerepelnek, az már nem számít.
      Egy egész más témában egy ismerősömet úgy jellemeztem, hogy homlokon csókolta Szkeptika és bármit is mondok, akármit is csinálok, azt már kétkedéssel fogadja. Bizonyos sztereotípiák mentén haladva elkönyvelt magában valamilyennek, és onnan nem enged kimászni. A kör (vagy halmaz?) körülöttem bezárult, kész. Esetleg néha tágítani lehet, ha nagyon nekifeszülök, de például kinyitni, vagy akár kirúgni az oldalát, azt már nem.

      Szóval, valami ilyesmi játszódik le itt is, úgy érzem. Én jónak tartom, hogy Éva leírta és az itt olvasó és értő férfiak is biztos örülnek neki, de azok, akik ellenérzésekkel telve járnak ide, azok nem fogják most sem megérteni. Vagy inkább elhinni.
      Nem hiszik el, és ez eleve gátat emel a megértés elé.

      • Naná, hogy jó, hogy le van írva egyben! Aki legalább egy kicsit akarja is megérteni, nem csak szajkózni a magáét, az előrébb van vele – ettől független, hogy aki eleve nem akarja megérteni, az nem is fogja. De ez már őt minősíti.

      • Aki ellenérzéssel jön ide, az – ahogy eddig láttam – nagyrészt afféle “jóérzésű, rendes” férfi.
        Aki őszintén igazságtalannak érzi, hogy itten őt valami elnyomó csoporthoz sorolják, mert hát ő jóérzésű és rendes.
        Nehéz dolog elfogadni, hogy az ember, hogy úgy mondjam, önhibáján kívül tagja egy ilyen csoportnak.
        Tudom, mert pl. én se szeretem ugyanezt az érzést. Ugyanis én is tagja vagyok elnyomó csoportoknak: fehér vagyok (Mo-on ez főleg úgy értendő, hogy nem cigány), heteroszexuális, és testileg-szellemileg ép.
        Ezáltal mindenfélében összehasonlíthatatlanul jobb helyzetből startolok, mint mások.
        Kicsit feszengek is, mikor pl. cigányok beszélnek arról, hogy milyen hátrányosan különböztetik meg őket a “magyarok”. Ágál bennem az érzés, hogy itt rólam igazságtalanul beszélnek, én nem vagyok ilyen… Mert hát én jóérzésű és rendes vagyok.
        Csakhogy itt a Rendszerről van szó.
        Annak bizony – ilyen szempontból – haszonélvezője vagyok. Nem engem követ a biztonsági őr a közértben; ha én lennék rosszul az utcán, és becsöngetnék valahová egy pohár vízért, valószínűleg beengednének.

          • Múltkor a Deichmanban voltam a kölkeimmel. Hármójukra kapásból 40 ezer forintot költöttem, mindezt embertelen idegfeszültséggel, mer ugye mire meg tudtam egyezni velük, hogy kinek mit vegyünk, milyen szempontok szerint, az vagy három idegroham volt. Ezt még fokozta, hogy egy ötvenes, tudálékos biztonsági őr szívta a vérünket, aki segítés címszó alatt adott nulla értékű tanácsokat és a hátam mögött igyekezett a gyerekeim a legdrágább cuccokra rábeszélni. Majd teljesen véletlenül meghallottam, ahogy telefonál és amolyan elnéző megvetéssel beszél azokról az idióta (!!!) nőkről, akik számára érthetetlen módon eszetlenül (!!!) rohangálnak itt hatalmas csomagokkal és válogatnak órákig zavarva az ő nyugodalmas életét. Érted, mintha ez olyan önmagáért való marha nagy élvezet volna. Valami olyasmi, amit ő- bár ott éli meg nap mint nap- egyszerűen nem ért, sőt, nem is akar érteni még úgy sem, hogy ebből él, ebből van kenyér az asztalára. Ezekből a szerencsétlen nőkből, akik munkaidő után loholnak és vergődnek, és kerülgetik a hozzá hasonló leskelődő, alkalmatlankodó balfékeket és tolják be a pénzt a kasszába. Hogy még fikarcnyi tisztelet se, csak ez a leereszkedő nyüzsgés, majd a hátad mögött a nyílt lesajnálásod. És ne küldd el a picsába, ááá, ne, hát ő olyan segítőkész, hogy a “hölgyeknek” jobb legyen. Milyen jellemző ez is.

            • Jaj, ezek a segítő férfiak!
              Nagylányom tanára a templomban akart beavatkozni. Az öt éves lányom dühösen suttogott (szerintem nagy dolog tőle , hogy képes volt a dühét kordában tartani), a Férfi először csak mogorván nézett, aztán odajött és ingerülten elkezdett a gyerekhez beszélni; persze azonnal leállítottam. Rendreutasító stílusban közölte, hogy akkor vigyem ki, ha nem tudom megoldani. Láthatóan meglepődött, hogy ezek után elég élesen kiosztottam. Mert ő megoldotta volna, én kis butus meg nem hagyom! Minek viszem vajon a kicsit magammal?

              • Nem tudom, hogy ez a “segítés” mennyire nemfüggő. Pláne tanár (=pedagógus, könnyen lehet,hogy azt képzeli, jobban ért a gyerekekhez, mint a szüleik) esetében. Tapasztalatom szerint gyereknevelésbe éppen nők tudnak jobban beleszólni, a pasik max. elégedetlenségüket fejezik ki.

            • .. a rendes, jóérzésű elnyomó ahhoz van szokva, kvázi azt várja el, hogy a viselkedését pozitívan értékeljék, meghatódjanak rajta.
              Az a fehér, aki anno Mississippi államban majdnem annyit fizetett egy fekete munkásnak, mint egy fehérnek – hát annak a feketék imába foglalták a nevét.
              Ilyesmit érez méltányosnak sok házimunkában “segítő”, párkapcsolatban emberi módon viselkedő férfi is, gondolom.

        • Nagyon igazad van. És nagy figyelem, folyamatos önvizsgálat és érzékenység kell ahhoz, hogy a privilegizált csoporthoz tartozás jelentette előnyökkel ne éljünk vissza.
          A túlhatalom tönkreteszi az embert – nagyon sok férfin látom ezt. Alapvetően csak annyi történt, hogy – tudatosan vagy tudattalanul – élnek a rendszer adta lehetőségeikkel, akkor is, ha az emberségük rovására megy.

    • Tényleg jó, hogy van ez itt, sokaknak hiányzik az egyértelműség. Pár embertől hallottam már, hogy a szolid feministákkal, így pl. velem is, az a baj, hogy nem különülnek el a ténylegesen férfigyűlölő feministáktól nyíltan, ezért veszik őket egy kaptafára, és ezért rossz a mozgalom megítélése általában (amiben lehet, hogy van igazság. De abban is, hogy sokaknak már az is férfigyűlölet, ha valaki nem az első érkező férfival kezd el járni, hanem megvárja a neki tényleg megfelelőt). Kifogás itt már nem lehet, mindenesetre.

      • A feminista = férfigyűlölő ugyanaz a gondolatmenet, mint hogy konzervatívok = nácik, liberálisok = kommunisták, stb. Amikor elhűlnek azon, hogy feministának vallom magam, akkor megkérdezem tőlük: “a feminizmus szerint a nőknek és a férfiaknak azonos jogokkal és szabadságokkal kellene rendelkezniük. Egyetértesz vele? Ha igen, akkor te is feminista vagy.”

        • Igen, tudom.
          Egyszer volt a barátommal egy érdekes beszélgetésünk sétálás közben. Valahogy feljöttek “a nacionalisták” (ő említette őket), az én válaszomban ez a szó “náci”-vá változott (a kontextus alapján nem voltam biztos benne, hogy nem rájuk gondolt-e végül is), amire azt mondta, hogy “az a baj, hogy az emberek keverik a nacionalistát a nácival, szinte mindenki.” Én meg gonosz módon kihasználtam a helyzetet, és azt válaszoltam: “hát igen, mint ahogy az átlag feministát is a feminácival.”

          Egyébként biztosra tudom, hogy vannak extrém és ténylegesen férfigyűlölő feministák is, akikkel 1. én nem tudok azonosulni, 2. nem azonosítanám ezt a blogot, de az általam olvasott és a témát legalább kicsit érintő blogok egyikét sem. Igen messze van ez onnan szerintem.

          • Csak éppen ezen a blogon nyüzögnek a férfiakból (használjuk ezt az eufemisztikus szót) általában és végleg “kiábrándult” nőszemélyek, akik a maguk magánéleti csalódottságából fakadóan már az egész férfinemet alantas, basáskodó, gonosz faszok gyülekezetének tekintik.

            Nincs semmi baj azzal, hogy valakinek ilyen-olyan igényei vannak a jövendőbeli társával szemben, persze, hogy nyugodtan várja ki, amíg az illető jön, vagy nem jön.

            A gond azzal van, hogy ha valaki a maga speciális igényeit kategorikus imperatívusznak állítja be, és olyan álláspontot hirdet, hogy aki nem ilyen, az nem is rendes ember.

            Másrészt meg igen:
            “pl. velem is, az a baj, hogy nem különülnek el a ténylegesen férfigyűlölő feministáktól nyíltan, ezért veszik őket egy kaptafára, és ezért rossz a mozgalom megítélése általában”

            Pontosan erről van szó. Ha nem határolóds el a férfiakat megvető radikális feministáktól, egy követ fújsz velük. Ha valaki a kurucinfón kommentel, de ő maga nem antiszemita, csak felháborodik a korrupciós híreken, azzal mi van?

            Példákat hozzak a radikális feminizmus kijelentéseire? Ezekhez a megjegyzésekhez mit szólsz?
            http://fstdt.com/Search.aspx?Board=Radfem+Hub

            • Kedves Ádám, itt sokféle vélemény elfér. Van, aki kiteljesítő, egyenlőségen alapuló, stabil kapcsolatban él, van, aki leszbikus, van, aki kiábrándult a férfiakból, mégpedig sorozatban, és jogos gyanakvást és haragot érez általában. Van, aki bízik a vakvilágba, és újra meg újra pofára esik, más most zuhant bele a világ legnagyobb szerelmébe a királyfival, és vannak olyanok is, akiket nem érdekel se a szex, se a párkapcsolat. Egyikük álláspontja sem tabu, és egyiküké se norma. Csak azt nem értem, a kiábrándultak véleménye nektek mitől lesz sértés, egy árnyalt vélemény mitől lesz férfigyűlölet, ki és hol írt olyat hogy a speciális (?) igényei kategorikus imperatívusznak számítanának, és milyen alapon kéred számon, hogy itt mi van. Kinek nem tudtok ti megfelelni, mi bajotok van, mitől lettetek ennyien, miért ennyire zavaró ez a blog? Nem értem, komolyan.

            • Nem ismerek férfiakat megvető radikális feministákat, csak egyes jelenségeket, az erőszakot, a rendszert élesen bíráló hangokat.
              Itt mindenki a véleményét írja, én pedig mérlegelek az első beengedéskor.
              Nem érzek felelősséget a mozgalom megítéléséért, aljas, manipulatív húzás az ellenoldalról ilyesmit nekem szegezni. Én én vagyok, mindenkor azt írom, amit gondolok. Rosszul jár az, aki felidegesedni jön ide, de az is, aki igazolásért, mert nem lobbizok egyetlen csoportért sem. Nem kedvelem és élesen bírálom a házasságot egyetlen lapnak felfogó, életbiztosításként kezelő, elváró, érdekei sérelme miatt a férfiakat szemétnek tartó nőket.
              Itt van sok feminizmus, de ez nem feminista blog.
              Te elhatárolódsz a nőgyűlölőktől?

            • Tegyük fel, hogy annyira nyüzsögnek itt a férfiakból kiábrándult nők. Nem, de tegyük fel. Akik ha jól értem, nyilván a nők között nagyon kisebbségben vannak (ha többségben lenne, akkor esetleg fel kellene tételezni, hogy mégsem az összes hülye, aki szembe jön az úton). Szóval ha így van, akkor téged ez miért zavar?
              Hogy hol olvasol kategorikus imperativuszt, azt nem is kérdezem.
              Jól értem-e, ha pl. nem határolódom el nyilvánosan pl. a rasszistáktól, akkor velük is egy követ fújok?

            • “Nincs semmi baj azzal, hogy valakinek ilyen-olyan igényei vannak a jövendőbeli társával szemben, persze, hogy nyugodtan várja ki, amíg az illető jön, vagy nem jön.”

              Az összes nő nevében köszönöm az engedélyt (és a burkolt fenyegetést, mert mi lesz, ha nem jön el az, akivel jó lenne együtt élni, és ha egyedül maradunk, majd hogy megbánjuk, hogy annó nem mentünk férjhez a Józsihoz, akihez ugyan semmi közünk és a hideg is kiráz tőle, de legalább lenne férfi a házban.)

              Egyébként pontosan azt tettem, vártam 15 évet. És eljött. Mindenkinek ezt javaslom, a férfiaknak is egyébként. Ha nem jön az igazi, hát nem jön, de még mindig jobb, mint félelemből hozni meg nagy döntéseket, aztán meg végignyűglődni a maradék évtizedeket.

            • “Csak éppen ezen a blogon nyüzögnek a férfiakból (használjuk ezt az eufemisztikus szót) általában és végleg “kiábrándult” nőszemélyek, akik a maguk magánéleti csalódottságából fakadóan már az egész férfinemet alantas, basáskodó, gonosz faszok gyülekezetének tekintik.”

              Én ezt nem feltétlenül így látom, de nem kell mindenben egyetértenünk.

              “A gond azzal van, hogy ha valaki a maga speciális igényeit kategorikus imperatívusznak állítja be, és olyan álláspontot hirdet, hogy aki nem ilyen, az nem is rendes ember.”

              Ezt én sem tartom rendes hozzáállásnak, de nem is erre gondoltam. Amire én gondoltam, az viszont csak és konkrétan az, amit leírtam – tehát amikor férfigyűlöletnek bélyegzik azt, hogy konkrétan vele nem akar semmit az illető, vagy ha az adott típus nem az ő esete. Vagy például az, aki elolvas egy blogposztot arról, hogy x blogírónak milyen a férfiideálja, és fröcsög, hogy hülye kurvák, mi kell nekik, selyemhernyó? – holott egy darab nőről volt szó, akihez neki semmi köze, talán azt sem tudja, hogy létezik, senki nem mondta, hogy őt érinti vagy fenyegeti ez az ideál Beletartozhat ő más nő ideáljába akár.

              Én nem vagyok radikális feminista, magánbeszélgetésekben, illetve az interneten elhatárolódom, de nincs időm külön politikai mozgalmakat és egyebeket szervezni (nagyrészt erre gondolnak azok, akik szerint jobban el kellene határolódnom). Példákat ismerek, de nem érintkezem radikális feministákkal, valójában szándékosan kerülöm a témát egyéb okokból (nemrég elég ronda és sérülést okozó vitáim támadtak ezzel kapcsolatban, és a mentális egészségem kapta az elsőbbséget).

            • Igen ezek szerint speciális igényem, hogy nőként ne tekintsenek főző-mosó-takarító, valamint baszó-szülő-gyereket egyedül nevelő gépnek.

              Ja és ezek szerint az az újságíró is férfigyűlölő, aki az ELTE gólyatáborban megerőszakolt lány esetéről írt, a cikket olvasókkal együtt.

              Ostoba hozzászólások helyett kedves férfiak, inkább nézzetek szét a világban, és győzzétek meg férfitársaitokat, hogy ne hozzanak titeket szégyenbe.

            • Ádám, te elhatárolódtál a “káreseményező” Balázstól? Elhatárolódtál azoktól a pasiktól, akik szextárgyként tekintenek a nőkre, és a nemi erőszakot is megmagyarázzák a férfiak szexuális nyomorával (amit természetesen a nők okoznak szerintük)? Azoktól a férfiaktól, akik meg akarják mondani a nőknek, hogy nézzenek ki, hogyan viselkedjenek, hogy az ő ideális nőkről alkotott képüknek megfeleljenek?
              Egyáltalán, nem lehet, hogy épp te fogalmazol meg elvárásokat a nők felé?

            • Kedves Ádám, megszólítva érzem magam traumatizált nőként, pedig én kb. két évvel ezelőtt még simán antifeministának tartottam volna magam, és a mai napig úgy gondolom, hogy sok nő egyrakáson gonoszabb tud lenni, mint sok férfi. Valamint ezen a blogon is vannak olyan dolgok, amikkel nem értek egyet, de nem feltétlenül tartom fontosnak, hogy befeszüljek az ellenvéleményemmel (bár olyan is volt már, hogy megtettem), mert megértettem a blog azon lényegét, hogy itt nem az egyensúly beállítása a cél, hanem a probléma kimondása (meg még sokminden más).
              A gond csak az, hogy nehezen tudok eltekinteni attól, hogy általában pontosan az olyan férfiak, mint Te, -aki egyhe utalgatással itt lesajnálod a traumatizált, csalódott, kiégett nőket, – okozták a traumáimat.
              – Igen, Te voltál az, aki az alkalmazottad 17 éves szűz csaját azért vitted le a Balatonra és azért itattad le, hogy megdugjad, és amikor kiderült, hogy a pia mégsem hatott eléggé, a kétségbesett lányt nagyvonalúan megnyugtasd, hogy « te nem szereted az erőszakot », de azért éreztetted vele egész este, hogy tök gáz, hogy nem feküdt le veled, és te vagy a hős, hogy nem erőszakoltad meg, pedig megtehetted volna, erre a szituációra minden normális ember (beleértve évekig magamat is), azt mondta volna (éjszaka, a Balaton közepén, meztelenül egy majdnem vadidegen férfivel), hogy aki ilyen hülye liba, az megérdemi. És Te voltál az a fiatal srác is, aki a főnökének « eladta » a már dobni kívánt 17 éves szűz csaját, mert be akartál nála vágódni és ő meg szereti a szűz lányokat lyukasztani : « Azt mondtam neki, hogy megpróbálhatja, de tudtam, hogy te nem vagy olyan lány.. »
              – Te voltál, aki röhögve a haveroddal táblázatot írtál az osztály lányairól, külön osztályozva a testrészeket, és minden kategóriában (haj, arc, test, stb.) engem hoztál ki az utolsó helyre, még « mell »-ben is, pedig akkoriban csak kinyúlt, nagyobb méretű pulcsikat hordtam, nem is láthattad a mellemet. Persze nem akartad az orrom alá dugni az irományt, de nem nagyon zavart, hogy megtaláltam és elolvastam.
              – Te voltál az, -már első diagnosztizált depresszióm kellős közepén-, akit egy átlelkizett, átvígasztalt, átpiált éjszaka után egyhe ráhatásra szájjal kielégítettem, majd pár nap múlva a kocsma túloldaláról mutattál rám ordítva, hogy « lesz.pta a f.szomat ».
              – Te voltál az, aki közölted a barátnőddel, hogy már megint « milyen antinőt szedtél össze », amikor a munkatársammal elmentem bulizni. Később nem mulasztottad el ezt velem is közölni (amikor már úgy gondoltad, hogy egy kicsit jobb nő vagyok, vagy legalábbis a barátnőddel már ingadozik a kapcsolatod).
              – Te voltál az, akivel nagy nehezen elveszetttem a szüzességemet, és a még több hónapig tartó fájdalommal nem tudtál mit kezdeni, pedig elvileg szerettél, de az « előző barátnőiddel ez nem volt », csak hogy érezzem, mennyire gáz helyen vagyok én a Nők Listájában, és hagytad bennem a szégyent és önutálatot addig növekedni, amíg az jó 10 évig tartó vaginizmusban, azaz majdnem szexképtelenségben manifesztálódott.
              -Te voltál az, -több kiadásban-, aki hagytál engem orgazmus nélkül maradni együttlét után, mert neked ez már túl bonyolult volt, a saját kielégülésed után engem is kielégíteni.
              -Te voltál az, aki arcomba ordítottad a Szigeten, hogy «útszéli ronda ribanc », mert merészeltem (ritka pillanat az életemben) felszabadultan bikiniben és övtáskában bulizni egy fesztiválon.
              – Te voltál az, aki felhívtál a lakásodra éjjel, mert a belvárosban laksz, én meg nem, és megjegyzést tettél a « modern nőiességemre », mert nem szedtem gyógyszert, de te meg nem szereted az óvszert, és amikor nem jött össze az aktus fizikai okok miatt (merevedési zavar), hazaküldtél volna, de akkor már késő volt, taxira sem volt pénzem. Pár nap múlva a telefonomra sms-ben váltaszoltál, hogy már nem érdekellek, mert találtál egy barátnőt magadnak.
              – Te voltál az, aki félrészegen spirituális kiselőadást tartottál nekem arról, hogy miért is nem vagyok jó nő, és miért nem tudom « megélni a nőiességemet », miközben nem sokkal előtte egy hétig dugtál, aztán arra nem voltál képes, hogy személyesen megmond, már nem érdekellek, a barátoddal üzentél.
              – Te voltál az, aki piálás közben egyszercsak odafordultál hozzám, és megkérdezted, hogy « szeretem-e a szexet », majd amikor nem válaszoltam azonnal egy nagy IGEN-nel, röhögve összenéztél az asztaltársasággal, és azt mondtad nagyvonalúan : « hagyjuk, ne válaszolj ! » Pedig szivesen válaszoltam volna, sokmindent tudtam volna akkor mondani neked.
              – És talán Te vagy az is, aki végre úgy nézett rám csillogó szemekkel, hogy rögtön lendületből a karjaiba estem, magam mögött hagyva családot, országot, barátokat, lehetséges karriert, mindent a nulláról kezdve, majd gyereket szültem neked és még szülnék is, hogy aztán eldurvult veszekedések közben széttörd a számítógépemet (mert netfüggő vagyok), és a fejemhez vágd, hogy eleged van az idegbajomból, a depressziómból, a 37 éves, majdnem 90 kilós, szőrős testemből, az orgazmusképtelenségemből, a tehetetlenségemből. Aztán másnap reggel bocsánatot kérsz, de felhívod a figyelmemet arra, hogy én is mondtam csúnya dolgokat. Valóban. (És én vagyok az, aki időpontot kér a párterápíára, mert még mindig azt gondolom, hogy ez menthető. Vagy mert kétségbeesve gondolok arra, hogy mi van, ha te sem leszel, és marad csak az idegbaj, a depresszió, 40-hez és a 90 kilóhoz közelítő szörös test, hajlott hát, nulla egzisztenciával és jogilag bonyolult gyerekelhelyezéssel fűszerezve).

              És mindezek ellenére én nem és nem és NEM vagyok férfigyűlölő, de az igaz, hogy amikor bedühödök, akkor az olyan sértődött kanoknak, akik egy úgynevezett feminista blogon a  szerencsétlen traumatizált nőket emlegetík, tűsarkúval a heréjére lépnék. Persze nem teszem meg ezt, és nem csak azért, mert nincs tűsarkúm.

              (Mielőtt nekem esnél, kedves Ádám, természetesen a Te az nem Te vagy konkrétan, legalábbis nagy véletlen kell ahhoz, hogy valamelyik történetemben benne legyél ,– mind valós események az életemből-, tehát ha képes vagy rá, kérlek tekintds ezt a Te-t szimbólumnak. Ha nem vagy rá képes, akkor elnézést a vádaskodásért.)

            • Javaslom egyébként, hogy ha azt akarod, hogy hiteled legyen akárhol, akkor határolódj el te sürgősen a Huffnágel-féléktől, mert ők tényleg léteznek, nagyon hasonlóakat mondanak a te szavaidhoz, és rendkívül kínosak.

          • “sokaknak már az is férfigyűlölet, ha valaki nem az első érkező férfival kezd el járni, hanem megvárja a neki tényleg megfelelőt”
            nagy igazsag!

  5. Bennem most ez hagyott nyomot:
    ” De megjegyzem, az, hogy valaki mennyire árnyalt, hogy milyen sok kérdése, kételye, szégyene van, mennyit vergődik, mennyit beszélne, ha hagynák, leginkább azt mutatja, hogy mennyire kell résen lennie. Akinek nehéz, akit bántanak, akit traumatizálnak, aki felé összeegyeztethetetlen elvárásokat szegeznek, az “bonyolítani” fogja a dolgokat, mert nem engedheti meg magának az egyszerűség luxusát, a félvállról vevést, a gondolattalan, önműködő életet. Ha így nézzük, ez a hagyományosan nemekhez kötött különbség is (“a nők túlbonyolítják a dolgokat”) is hatalmi kérdésnek bizonyul.”

  6. A “gyengébbek” nem fogják érteni.
    Nem tudok vitába szálni egy leírt mondattal sem, ez lenne az ideális helyzet.

    Azt nem tudom a megfelelő polcra tenni, hogy a szerintem nem tipikus férfi magatartást produkálva, hogy a francba futottam össze annyi “fura esettel”.
    Amikor a lányt évekig megcsalták, de “nem tudott” róla. És kivárt míg egy látványosat rúgnak bele. Majd játszmázva, nosztalgikusan emlegette, hogy jó ember volt. Szakítás után, jaj tudtam hogy ez lesz…
    Az óriási szerelem, aki racionálisan döntött, amikor én nem tudtam.
    Na meg a másik nagy szerelem, aki ugyanúgy racionálisan döntött, pedig biztosított róla, hogy neki aztán nem számít semmi – ő még ilyen szerelmes soha nem volt.
    Aztán, aki azzal indított, hogy azthitte “ilyen-olyan” vagyok – hibát keresett, önigazolt, mikor léptem jajjj… csak azt ne… meg tudta, hogy ez lesz.
    Lehet cinikus lettem. Meséken – idealistán nőttem fel. Hittem a jólelkű forrószívű dalia oltárhoz vezeti a csillogó szemű hercegnőt. Nem csaltam, nem mondtam nagyot, hittem a ketten megcsináljukban – és a mai napig hiszek. Már nősen.
    Nem tagadom, sokkal racionálisabb vagyok. Nem lep meg igazán semmi. A jót várom, de azért látom a “szar alakoknak” nem megy olyan rosszul, mint ahogyan papíron illene.

  7. Egy pasas osztott meg a fészen egy képet ezzel a szöveggel: “A nőknél a szerelem olyan mint a sakk, a fehér királyt várják, de sokszor csak egy sötét paraszt érkezik. ”
    Vajon tudja-e, hogy ezzel nem a nők álmait, hanem elsősorban a férfiakat fikázza (joggal amúgy)?

    • Pontosan. Ahogy a nők is a férfiakat fikázzák, amikor ezren megosztják a FB-n, hogy a Nő feladata a Férfi dédelgetése, szeretgetése, kiteljesedésének támogatása (mintha csecsemő vagy valami kis háziállat lenne a férfi).
      És azok a férfiak is önmagukat fikázzák, akik szemrebbenés nélkül közlik, hogy ők nem tudnak beindítani egy mosógépet vagy elkészíteni egy rántottát (miközben egy vállalatot simán elvezetnek), de te, anyukám, annyira jól csinálod.

      • Mosógép: az a legnagyobb vicc, hogy ezek a férfiak általában meg vannak győződve róla, hoy a nők technikai érzéke sokkal gyengébb. Csak épp a mosógép kezelése megy nekik (csak nem azért, mert azért a munkáért nem jár fizetség?)

        • Nekem mennyire elegem van ezekből a dolgokból. hogy tényleg még ezen a suttyó szinten vannak emberek, hogy nem tudnak elkészíteni egy egyszerű vacsorát, mosógépet kezelni. Az ilyen megérdemelné, hogy napokig éhesen szaladgáljon, koszos ruhában.

          • Én úgy vagyok vele, hogy amíg nem mutatják ki, hogy tessék, ez a mosógép bekapcsolásért és a ráttontasütés meg a gyerekfürdetés képességéért felelős gén, és milyen érdekes, csak a nőkben található meg, addig úgy gondolom, hogy az unalmas napi munkát férfiakkal közösen kell végeznünk.

            • Az unalmas napi munkákat én is iszonyúan unom. Ha pedig egész nap gályázok, akkor evidens, hogy a férfi is végezze a házimunkát. Amúgy meg az alap az lenne, ha minden felnőtt ember gondoskodna magáról automatikusan.
              A leggázabb amikor ledobják a zoknijukat, tányér ott marad morzsával stb. és szerintük ez is a háztartás kategóriájába tartozik.
              Volt egy barátom, aki még a villanyt se kapcsolta le, amikor elmentünk valahová, semmire nem figyelt, mert hát ez a nő dolga. Minden, ami a lakással kapcsolatos. Kb 1 évet éltem vele, amikor elköltőztem jól elküldtem a francba.

      • “a Nő feladata a Férfi dédelgetése, szeretgetése, kiteljesedésének támogatása (mintha csecsemő vagy valami kis háziállat lenne a férfi).” 😀
        Ez tök röhej!

  8. Jó írás! Hogy miért találják meg a nehezményezők? Aki nem bír arról leszakadni, hogy a férfit különleges elbírálás illeti meg, annak semmi nem lesz elég jó. Néhány éve olvastam egy cikket, lementettem valahová, de most nem találom, a lényeg: magyar férfiakat kérdeztek meg a férfi-nő egyenlőségről. Mindegyiknek tetszett az eszme De! A mélyebbre hatoló kérdéseknél kiderült, hogy valójában az egyenlőség egyszerűen kevés volt a férfiaknak. Nem elégíti ki őket, ha egyenlőek (egyenrangúak, egyenjogúak stb) a nőkkel. Fejben oké volt, a valóságban több (!) jogot akartak, akkor lettek volna boldogok. Akkor érezték volna magukat “egyenlőnek”.
    Hát ez az oka, amiért egyes körülhatárolható csoportok aktivistái hasonszőrű eszmetársakat keresve odakommentelnek blogokra, ahol nő-férfi egyenrangúság tematika előjön. Mert nekik az nem elég. Őket a rajongás hangjai elégítenék ki egyedül. A legnagyobb veszély ebben az, hogy a normális hangokat az ilyen támadások megzavarják, ezek az aktivisták/véleményezők a leírtakat kommentekben realitivizálják, a kialakult diskurzust szétverik, hosszú távon rombolják a férfi-nő bizalmi kapcsolatot és általánosságban is az emberek közti bizalmi hálót.
    Még mindig alapvető gondok vannak azzal, hová (kik fölé) helyezi magát egy férfi a világban, és amíg nem barátkozik meg a “minden lélek egyenlő” gondolattal, ez így is lesz.

    • Erről az az indiai közvéleménykutatás jut eszembe, ahol megkérdezték a férfiakat, hogy van-e kifogásuk azzal szemben, hogy a nők a házasság előtt nemi életet éljenek. Jóval több mint 50% reagált úgy, hogy igen. Arra kérdésre viszont, hogy elvenne-e nem szűz nőt, 10%-nél kevesebb írta, hogy igen (a számok nem pontosak, mert régen olvastam, de az arány ilyesmi volt).
      Szóval szép dolog a egyenjogúság meg a szabadság, de NIMBY.

    • “Fejben oké volt, a valóságban több (!) jogot akartak, akkor lettek volna boldogok”
      Kérdés, hogy miért érzik kiváltságosnak, többnek magukat?
      A férfiakra kevesebb felelősség hárul, kevesebb munka, mégis több megbecsülést, elismerést, anyagi javakat kapnak.
      Akkor mitől értékesebbek, amiért több jogosultság járna, mint a nőknek?
      Miért is akarják mások fölé helyezni magukat?

  9. ‘Nekem a piszivel régóta gondjaim vannak. Értem valahol persze, az ordas zsidózás, cigányozás, buzizásra válasz, megizé. De átestünk a túloldalra.
    A gyűlölethez még: olyan ez, mint a harag, mikor azt mondják, hogy a haragot engedd el, mert csak. Szerintem meg a harag nem önmagában rossz dolog. A gyűlölet sem önmagában megvetendő. Van, amikor érthető. Van, amikor egyszerűen nincs más lehetőség, csak elfojtani lehetne, az meg rosszabb, mint bevallani, megélni. Megszabadulni sem lehet tőle úgy, hogy letagadod, csak úgy, hogy dolgozol vele, ha akarsz.
    Nekem személyes meggyőződésem, hogy a léleknek jobb, ha sikerül a megszabadulás, a tartós harag, gyűlölet a saját lelkemet mérgezi, mérgezte, de ez nem elvárás más felé, hanem tapasztalat, hogy könnyebb így élnem. Nekem.’

    Blaci, Ide írom mert fentebb már nem ad rá lehetőséget.
    Minden szavaddal egyetértek, komolyan, pontosan megfogalmazod amit gondolok.
    A píszivel kapcsolatos gondolatod meg megérne egy kifejtést, akárki kicsit is hozzáértő, vagy rálátó tollából. Mert a ló túloldalán lenni épp olyan káros, mint vaskos rasszistának lenni, mármint az ügy haladásának szempontjából. Persze a kisebbségi csoportok szempontjából rövidtávon, még ideálisnak is tűnhet. De valójában nagyon nem az, bebetonozza a problémákat, és inkább elválasztja, mint összehozza az együttélő különbözőket.

    • Tudod, mi a durva a piszivel? Hogy ismerek egy rakás embert, akik nagyon piszik, meg tényleg izé, a cigányok, négerek (pontosabban: romák, feketék) is emberek, mint mi, meg minden. De közben úgy beszélnek a problémáikról, hogy nem is tudják, nem is néznek utána, és hát bizony azért nem költöznek cigány szomszéd mellé. Tudod, mint az Ágai Ágnes (?) vers, nem emlékszem rá pontosan, az a lényeg, hogy Van az osztályban egy cigány fiú. Mindenki nagyon kedves vele, neki adják az uzsonnájukat, súgnak neki. De senki nem ül mellé, mert hátha lop.
      Na ezt érzem sokszor a nagy piszi mögött.

      • Szerintem meg az, hogy előbb kezdtünk róla pofázni mint cselekedni, és ez így csak elfed, hátráltat és letompít marha éles gondokat.

        • Igen, ez a másik: ha nem beszélek róla, már jó ember vagyok (annak hiszem magam), jobbnak, mint az, aki kimondja. Pedig, basszus, még az is lehet, hogy az a csúnya pont még tesz is azokért, akiket látszólag bánt a beszéde.

          • Nekem pl nagyon durva csúsztatás, és zavaró píszískedés, hogy nem lehet azt mondani, hogy van ‘cigány probléma’. Mert az megbélyegzésnek, rasszista kijelentésnek számít, mert azt sugallja, hogy vannak solgok, amik rájuk jellemzők. Holott, valóban vannak rájuk arányaiban sokkal inkább jellemző problémák, olyan nehézségek, amik őket sokkal inkább sújtják, nyilván a helyzetükből, körülményeikből fakadóan.
            Itt reflektálnék arra, amit Éva kérdezett. Valószínűleg abban van igaza, hogy mi nem a pc beszédről, hanem annak a lehúzott, kibelezett, elfajzott állapotáról vitatkozunk itt. Ami például megtiltja a fenti kiejelentést, holott az nem megbélyegző, hanem irányadó, feltáró az én olvasatomban. Nem azért jellemzőek a cigányokra (fenti példánál maradva) bizonyos problémák halmozottan, vagy nem azért magasabb a nyomor a soraikban arányában, mert ők cigánynak születtek, hanem azért, mert a romák körülményei ma Magyarországon ezt okozzák, tömegesen, determinálóan. ÉS akkor jön megoldásként, hogy ne beszéljünk róla, nem mondhatjuk ezt ki, hogy ‘cigány probléma’. Mert az rasszista. Hát.. nem tudom. Én olyat még nem láttam, hogy valami megoldását elősegítette az, hogy nem beszéltünk róla nyíltan.
            Valós példa: Olyan ksivárosban nőttem fel, ahol huszonötezer lakosból kilencer cigány származású. A ‘soron’ éltek akkoriban 99%-ban. Többségük egy iskolába járt, a körzet szerintibe. Aki nem, azok szétszóródtak más iskolákba, és nagyobb eséllyel integrálódtak, kénytelen-kelletlen, akár, nekem is volt ilyen osztálytársam, szakmát szerzett, dolgozik, él azóta is a szüleihez képest jóval méltóbb körülmények között.
            Akik abba a körzeti suliba jártak, többnyire nem tanultak tovább, a tanítás meghiúsult rendszeresen, mert nem lehetett olyan osztályokat kezelni, ahol a roma gyerekek aránya meghaladta a 6o-7o% -ot is akár. El se végezték sokan a nyolc osztályt. De ez sem őket, sem a szüleiket nem érdekelte látszólag, megszokták, ez van, nem mentek másik iskolába, nem íratták a következő gyereket máshová. Így maradtak, gettós körülményekkel és gettós kilátásokkal, ahová se beengedni nem akartak senkit, se kijönni nem akartak.
            Hogyne lenne már ez ‘cigány probléma’?
            Vagy, majd valaki elmondja nekem, hogy mi a baj azzal, ha azt mondom, hogy a tudományos vagy kulturális életben sok/felülreprezentált a zsidó tudós, művész, alkotó elme? Nyilván, jók a képességeik, tanultak, összetartanak, tehetségesek (nem mindenki, nem általában, de azért többnyire, ebben a vallásban nagy a tudásnak és a kételkedés képességének a respektje). Mi ezzel a gond? Én eltanulom tőlük, amit lehet. Nem bánt, hogy sikereik vannak, az bánt, hogy úgy kell tenni, mintha nem így lenne, kimondani se szabad. Nem éreztek ti ebben egy óriási, robbanásra kész lufit, meg némi ellentmondást? Félreértés ne essék, nem akarnék én erről lépten – nyomon beszélni, nem témám ez nekem kényszeresen. ÉS naiv sem vagyok annyira, hogy ne lássam, hogy ostoba pojácáknak ez lenne a kanóc, amivel begyújtanának ide -oda. És az ettől való félelmet is értem. De biztos, hogy fentről való szabályozással, pc-ségnek álcázott finomkodással és liberalizmusnak maszkírozott tudatlansággal kell a sötét oldalt felvilágosítani? Szerintem ettől inkább csak növekszik.
            Szóval, ha rasszista vagyok, és nyomokban antiszemitizmust tartalmazok, vállalom, de tényleg úgy állok itt, hogy nehéz konkrét példák nélkül megvitatni ezt a kérdést, és azért írtam ide, hogy reagáljon valaki, aki nálam okosabb/tapasztaltabb, és mondja meg, mi az elgondolásomban a hiba.

            • Az elejéhez nem sok hozzáfűzni valóm volna. A zsidó alkotó elmékhez: nem kis mértékben azért van ez így, mert a zsidóknál, pontosabban az alig vallásos, erősen beolvadt városi zsidóság körében szocializáció szinten sokkal értékesebb (volt) a tudás, mint a nem zsidók körében, talán Magyarországon, nem csak a két háború között különösen. A vidéki lakosság körében pedig rendkívül gyakori volt a “minek tanulni”, sőt, a “nem képzeled, hogy majd lenézed az apádat” mentalitás. Igen, van ma is olyan cigány közösség (jelzem, magyar is!) ahol az van, hogy ha elmész tanulni, akkor ide vissza ne gyere, akkor nem vagy többé a közösség tagja. A zsidó közösségek nagy része, egészen kis számú, nagyon ortodox közösségtől eltekintve, épp ellenkezőleg működik. És igen, összetartóak is. Ezért szokták nagyon utálni őket a magyarok, ahelyett, hogy eltanulnánk.

            • A píszí nem szabályozás, nem törvény, hanem sok tapasztalattal, világszerte kialakult irányelv, ajánlás arról, mit érdemes mondani, terjeszteni, mi előremutató, mit jelent a tisztelet, mi az a beszédmód (és mögötte gondolkodás, ezt mintha sokan elfelejtenék: nem egyes szavak hisztérikus kerüléséről van szó), amelyik nem tipor lábbal emberi méltóságot, érzékenységet, demokratikus értéket. Ezek az elvek és a velük kapcsolatos szabályozás (például hogy nem lehet etnikai alapon számon tartani csoportokat), vagyis ezek valódi értelme sokkal fontosabb, mint hogy egyesek ezt úgy értik, hogy őket korlátozzák Ebben a gyűlöletalapú világban, ahol csak akkor nem szólnak meg, ha átlagosan vagy jóléti, dolgozó, családos, törvénytisztelő, minden másért kvázi üldözöttnek érezheted magad, és ahol annyian érzik a saját érdemüknek azt, ami úgy hullott az ölükbe, nem csoda, hogy ez a reakció, és komoly liberálisok és gondolkodó emberek is elbliccelik és kétségbe vonják a píszí értelmét. Komolyan, milyen szankció ér, ha felveted a cigányproblémát? Most írtad le egy tökéletesen nyílt blogon, ahol egyébként az én felelőssége a tartalom. Bánt téged valaki emiatt? Mi ez az üldözöttségérzet, miért éli meg bárki úgy ezeket az ajánlásokat, hogy akkor neki valami nem szabad? Az is sértő, korlátozó, ha valakinek vannak érvei a píszí komolyanvétele mellett? Azzal a zavaró érzéssel találkoznak a szkeptikusok ilyenkor, hogy igen, végül is igaza van, nincs erre mit mondani? Pont mint amikor olyanokkal beszélünk, akik nem csalnak, nem bliccelnek, nem kiskapuznak, nem parkolnak tilosban?

              Aki nem érti, mire jó a píszí, olvasson utána, meg fogja érteni, és hogy talán vannak vele nehézségek, például reflexeink ellen való lévén meg kell szokni, idegenkedést vált ki, hosszabbak a levelek és több papír fogy, de a lényeg, hogy nem píszínek lenni, vagyis nem tisztelni, ellenben megbélyegezni másokat ciki, vállalhatatlan, és e kérdésben nincs olyan, hogy pro és kontra. És főleg: a píszí nem forma, hanem lényeg, nem fog menni azzal a fajta tipikusan magyar összekacsintással, hogy azt mondjuk, kisebbség, de persze ezek megint a cigányok, vagy azt mondjuk, másság, de tudjuk, hogy a mocskos buzikról van ám szó.

              Az a baj azzal, hogy cigányprobléma, hogy akkor már sokkal inkább mélyszegénység-probléma, gettóprobléma, zártközösség-probléma. Nem etnikai alapú.

              • “És főleg: a píszí nem forma, hanem lényeg, nem fog menni azzal a fajta tipikusan magyar összekacsintással, hogy azt mondjuk, kisebbség, de persze ezek megint a cigányok, vagy azt mondjuk, másság, de tudjuk, hogy a mocskos buzikról van ám szó.”
                Na a magam részéről pont erről IS beszélek. Hogy nem az a piszi, hogy nem mondjuk ki azt a szót, hogy … (cigány, zsidó, hajléktalan, buzi), hanem magát a szemléletet. Hogy ugyan nem mondom ki, de ha csak gyanús, hogy a szomszéd házban azok laknak, akkor nem költözöm oda – na akkor marhára nem vagyok valójában piszi.
                A cigányprobléma annyiban etnikai alapú. hogy nekik még nehezebb kitörni a mélyszegénységből, pont az előítéletek miatt. Egyébként tényleg nem, ez így van.

          • Nekem nem tetszik ez, mintha mentegetnétek azokat, akik nem értik, minek a tükre a nem-píszí. Lehet, hogy emellett leereszkedőleg segítenek, és eközben imádják magukat jó embernek érezni, hogy ők, lám, nem rasszisták, de én többre becsülöm azt, aki hallgat.

            • Úgy értettem a beszél róla, ahogy pika írta később: hogy a problémáról beszél, hogy gond van. Aki hallgat, az úgy tesz, mintha nem is lenne baj. Aki a bajban levőt vádolja miatta, az tényleg rosszabb, mert azt aztán végképp nem érdekli a másik. Az olyan, csak durvábban, mint aki, mikor elmondod neki, hogy szomorú vagy, mert, akkor nem veszi észre, hogy nem okoskodásra, hanem együttérzésre volna szükséged. Na jó, ez elég hülye hasonlat, de talán érthető.

      • Én meg azt tartom káros pc-nek, amikor azt sem akarjuk észrevenni, ha srác tényleg lop. Illetve azzal legalizáljuk a tettét, hogy a többiek is lopnak (ami sokszor igaz is). Vagy azzal, hogy nem tehet mást, muszáj lopnia.

        • ‘Mert a ló túloldalán lenni épp olyan káros, mint vaskos rasszistának lenni, mármint az ügy haladásának szempontjából.’

          Pontosan.

          • Kérdés, hogy lótúloldalhollét-kérdésben egyetértünk-e, mi a mércénk. Miért azokat hibáztatjuk, akik tennének valamit?

            Az a bajunk az antifeministákkal is, hogy olyasmit tartanak szélsőségesnek, ami normális volna. Az egyenlőséget, sőt, annak felvetését is például mint a nők felsőbbrendűségének, a férfiak elnyomásának eluralkodását észrevételezik, és agresszív, paranoid gyűlölettel reagálnak.

            • Én a ló túloldalának pl. azt tartom, amikor a többségi társadalom a saját sérelmeit nem mondhatja el, mert azok azonnal eljelentéktelenednek a “rasszista” jelző árnyékában.
              Ezt egyébként feminista-antifeminista vonatkozásban is egészségtelennek tartom.

              • De most komolyan, van ilyen?
                Nem csak az van, hogy a többség hatalommal megtámogatva imádja az erejét úgy is fitogtatni, megerősíteni, mások problémáját bagatellizálni, hogy nyavalyog, másokat hibáztat, magát sajnáltatja, elhárítja a felelősséget? A ti mit sírtok című bejegyzésben ábrázoltakhoz hasonlóan: már nem tud a rendes ember egy padra leülni, mert ott a hajléktalan, ötezer ember kiszorít egymillió-nyolcszázezret… Ó, édes istenem.
                Ha nem így lenne, tehát nem csak moralizálna, önigazolna, fitogtatna, akkor tenne hatékony és humánus lépéseket a megoldásért, tájékozódna, olyan politikai vezetőket választana, akik tennének a megoldásért stb. De nekem meggyőződésem, hogy érdekük a helyzet fenntartása, hogy legyenek nyomorultak, mert azokhoz képest remekül megélhetik a remekemberségüket, és az ilyenek jók bűnbaknak is. A kisebbségek és az ő jogfosztottságuk, nyomoruk, problémájuk emiatt szükségesek.
                Egyébként meg szinte mindenki kisebbség valamilyen szempontból. Már csak ezért is érdekünk lejjebb adni a gőgből és a hamis “nekünk jár, van, mindig is volt, ők meg kapnak tőlünk, ha úgy tartja kedvünk, és ha szépen viselkednek” attitűdből. Ami nekünk van és nekik nincs, az nem a miénk, hanem mindenkié.
                Mindebből, amit írok, folyamatos és aktív cselekvésem nem okvetlen következik, de szinte permanens szégyenérzet és az, hogy legalább hülyeségeket nincs pofám beszélni, igen.

            • “De most komolyan, van ilyen?”
              Igen, van. Vannak rossz környékek, vannak az iskolából rettegve hazajövő gyerekek, van mindennapos verbális agresszió a buszon, van bicskával szórakozni induló tizenéves, és van áldozata. Van, akinek le kell nyelnie azt, hogy származásában alázzák (fordítva is). Van csicskáztatás, vannak uzsorások. Van, akinek esti buli után hazafelé a buszon beígérik, hogy kiviszik az erdőbe, a fához kötözik, végigmennek rajta, majd átvágják a torkát (ez én voltam egy csepeli buszon, -bár szerencsére ez a nagyszerű program csak ígéret maradt).
              És ezeknek az embereknek is megértésre, empátiára lenne szükségük. Ezt pedig nem kapják meg, csak gyűlölködésbe, rasszizmusba, összeesküvés-elméletekbe csomagolva. Gárdamasírozással megspékelve. A rendőrség csak a gárda után érkezik. Ezért egyre népszerűbb a szélsőjobb és nem azért, mert jó a marketingjük.

              (Mint ahogy van rasszizmus is, előítélet, mozdíthatalan élethelyzetek, szegénység, munkakeresési szegregáció. Igen, ilyet is láttam, hogy megjelőltették az alkalmazottak a főnökkel a gyanúsan barna bőrű álláskereső önéletrajzát. Láttam, átéltem, alkalmazott voltam ott, és nem szóltam semmit. Hiba volt.)

      • Tudod, mi a durva? Az, hogy a ‘véribe van’ kifejezés igaz. Nem feltétlenül a lopásra, hanem a devianciára. Nálam okosabbak se tudják, hogy miért, de aki dolgozott ilyen közegben, tudja, miről beszélek. És amíg tényeket tagadunk, eltérő kultúrával magyarázzuk a szocializáció teljes hiányát, addig te sem fogsz cigány szomszéd mellé költözni. A probléma be van borogatva inklúzió, meg integráció, meg hasonló hangzatos szavakkal. Félnivalónk meg egyre több.

        • Azért a “vérében van” irányt én is nagyon veszélyesnek tartom.
          Pont, hogy nem vér, hanem szocializáció kérdése, és az igazi feladat az lenne, hogy ezt a szocializációs hiányt pótoljuk, ha nem muszáj, ne a család ellenében, hanem velük együtt.
          De a hogyant én sem tudom.
          Csak azt tudom (sejtem), hogy mi a nem jó irány. És a többségi társadalom automatikus (és kizárólagos!) hibáztatása nem az. Szerintem.

          • 12 (!!) éves cigánylánnyal dolgozom. Nekem kislány. A családjában 2 éven belül potenciális kismama. Motiváljam a tanterv szerinti Holle anyóval?! Nagyon nagy a baj. Az a szocializáció, ami nekünk természetes, nekik idegen, idegesítő, fárasztó, fölösleges. Köszönik, nem kérnek belőle. Segély és családi pótlék, aminek értelme van számukra.

            • Vérében van?! Ez most komoly?
              Ha 12 évesen felfokozott, és kizárólagos szexuális érdeklődése van egy kislánynak, az komoly jelzés a környezet számára. Talán olyasminek szem és fültanúja, aminek nem kellene. Rosszabb esetben elszenvedője.
              És akkor már valóban azt éli meg, hogy a szépsége, vonzereje a legfőbb értéke. Ki nem vágyik 12 évesen arra, hogy értékeljék?

          • Kérdeznék itt valamit, ha már szóba jött, de nem értek hozzá. Olvastam valamikor egy olyan gondolatot (ne kérj forrást, mert nem emlékszem), hogy bizonyos szocializáció, ha több generáción keresztül is ugyanaz, akkor egyszercsak genetikai változást is okoz az illető közösségben. Ez így ritka fanyelven van leírva, az a lényeg, hogy bizonyos tulajdonságok, amiket népcsoportoknak tulajdonítunk (és itt pozítivakról volt szó), elsősorban szocializáció kérdése, viszont hosszú távon egyszer csak a gyerekek úgy születnek, hogy magukba horodzzák a hajlamot azokra a tulajdonságokra. És ha pl. kiveszel egy egyedet ebből a közegből és beteszed egy totál más szocializációjú családba, akkor is előjönnek idővel ezek az öröklött tulajdonságok.
            Na, ez így leírva nekem is sok egy kicsit, de érted-e/értitek-e mire gondolok és mi a kérdésem?
            (onnan indultunk ki anno a beszélgetésben, ami után olvasgatni kezdtem, hogy mi a különbség – és miért az – pl. a németek és a románok között, lehet-e egyáltalán népcsoportra jellemző tulajdonságokról beszélni, vagy az inkább az írott és iratlan törvények összesége?)

            • Kizártnak tartom. Olvastam rég egy vizsgálat eredményéről. A távol-keleti embereknél a képi gondolkodás, a jobb agyfélteke aktivitása állítólag nagyobb, jobb. A “hieroglif” jellegű írásrendszernek tulajdonították ezt. Azt találták, hogy a kivándorolt családokban született, mondjuk Amerikában felnőtt gyerekek, akik már angolul tanultak, latin betűket használtak, sem a képekkel kapcsolatos jobb képességnek, sem az agyéltekék aktivitásában mutatkozó különbségnek nyoma sincs az amerikai populációhoz képest. Nagyon hosszú idő után, természetesebb közegben a természetes szelekciónak lehetett következménye, talán az agyra nézve is, de lényegében ez is elenyésző, az (emberi) agy lényege éppen az, hogy elképesztően plasztikus, és a környezet hatására nagyon jól alkalmazkodik mindenféle genetikai változás nélkül is, nagyságrenddel gyorsabban, mint ahogy a genetika változhat.

  10. Visszajelzés: csak a kurvákat | csak az olvassa — én szóltam

  11. Ez most komoly. Ahogy van népcsoport, akik a kereskedésben erősek, ahogy van nép, akik másban. Beszélhetünk mellé, de a 12 éves cigánygyerekek életében előtérbe kerül a párkapcsolat kérdése.

    • Anna, hidd el, ez nem jó irány. Értem amit mondasz, de ez nem genetikára vezethető vissza, hanem különböző történelmi élethelyzetekre, amiket ha megváltoztatnak, megváltoznak ezek a sztereotipiák is.
      Régen a zsidókra is azt mondták, hogy csak a kereskedéshez értenek, de a földműveléshez és a katonáskodáshoz pl. biztos nem, pedig ez egyszerűen csak arról szólt, hogy zsidók nem birtokolhattak földet és nem lehettek katonák. Ma a zsidó állam, Izrael katonailag fejlett és mezőgazdaságban is erős, meg a kutatás-fejlesztésben. Tehát nem kifejezetten kereskedelemre épül a gazdasága, és nem is a bankokra, mint mondjuk Svájcnak.
      Olyan ez, mint amikor a férfiak azt mondták a nőknek hosszú évszázadokig, hogy felesleges tanulniuk egyetemeken, mert úgysem értenek annyira a tudományhoz, mint a ők.

      Nem akarom megkérdőjelezni a nehéz szituációt, amiben dolgozol. Azt sem akarom megkérdőjelezni, hogy az állam sokszor magára hagyja az olyan helyzetben dolgozókat, mint te. Mint ahogy azokat is magára hagyja, akikkel dolgozol. (Mert az ellenőrizetlen és logikátlan segélyezés ugyanúgy nem megoldás). De ha azt mondjuk, hogy ez azért van, mert a génjeikbe ez van kódolva, akkor sajnos nagyon közel kerülünk a náci ideológiához. Tudom, hogy ezt könnyű mondani, de nem mindenkinek való az ennyire “alulszocializált” munkakörnyezet. Lehet, hogy túlságosan belefáradtál már. Én is ilyen környéken dolgozom, csak “nyugateurópásítva”, észak-afrikai arabok, feketék között. Nem mondom, hogy mindig jól érzem magam közöttük, de erről nem feltétlenűl ők tehetnek. (Amúgy durva, de itt nem félek annyira a bevándorlóktól, mint Magyarországon a romáktól. Sajnos a tapasztalataim az otthoni kisebbséggel rosszabbak. De az is lehet, hogy az évek során már nagyon ki lettem hegyezve a romák “félelmetességére”. Nem tudom.)

    • De Anna, honnan veszed, hogy ez születésüktől van így? Egyértelműen szocializáció, a túlfűtöttség még akár bántalmazás, molesztálás következménye is lehet. És persze, igen, annak is, hogy ez a norma abban a közösségben.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s