elmondhatom a véleményem?

Ez korrekt kérdés, nem?

Nem önti rád, megkérdezi.

És azt mondjuk: hát persze, mondd! Kíváncsiak is vagyunk. És gyanútlanok, főleg.

De hiszen nem tudjuk, mire mondunk igent. Biankó csekket adunk.

Ő meg, ha nem lenne valami nagyon meredek, amit mondani akar, akkor nem kérdezne ilyet, csak mondaná. Ahogy mindig.

Ugyanígy a titkok, az évek óta el nem mondottak, a döbbenet. Azt is miért most, ha eddig nem.

Ez itten álkérdés, nagyon ravasz: mintha tisztelné a határaidat, holott most tapos majd a legnagyobbat.

Nos, ma már a válaszom: nem tudom, mit fogok érezni, ha elmondod, amit akarsz, aminek közlésére ilyen jelentőségteljesen engedélyt kérsz. Lehet, hogy nagyon megdöbbenek, és azt érzem, bár ne mondtad volna el, hát hogy lehetsz ilyen? Nem, nem azért, mert én ne bírnám elviselni a kritikát vagy csak a saját igazságom érdekelne, hanem mert durván áthágod a határaimat, kiélezed helyzetünk aszimmetriáját, vagy mert sunyinak és hazugnak tűnsz majd.

Ebben az esetben inkább ne mondd el.

Mondd el, ha a mondandód azon a körön belül van, aminek megosztása után olyan maradsz, mint amilyennek ismerlek, hiszlek, reméllek.

Mondd, ha valamennyire konzisztens azzal, amit eddig mondtál.

Mondd el, ha nem gondolom majd utána: én, ezt az embert valaha? Hát hogy lehet?

Mert én nem tudhatom, ezt csak te tudhatod, mint ahogy azt is, a véleményed belemászós, határátlépős-e, valamint hogy tennék-e ilyet veled én, mondhatnék-e hasonló súlyút, hirtelen végre mindent, amit eddig nem, boncolgatnám-e, hogy te milyen vagy, avagy képes lennék ilyesmit ennyi ideig elhallgatni, majd egy adagban az arcodba önteni.

És te tudhatod, hogy nem az-e a helyzet, hogy visszaélsz azzal, hogy megmutattam magam neked, és most viszket az ítélkezhetnéked.

Ne mondd, ha eddig nem mondtad, és ha nagy hirtelen akarod most az egészet megmondani, mert ez csak neked lesz jó, te kerülsz tőle fölénybe.

Ne mondd, ha nem folyamatos, érzékeny rebbenés volt az őszinteség, ne mondd, ha mindig visszanyelted, elhessegetted, és az van benned: na, most elmondok neki mindent, hogy baszná meg.

Mert a rég tartogatott mondandóknak, a végül kibukóknak az a természetük, hogy jön minden: nem csak az emészthetetlen, hanem vér, velő, nyirok, valamint a nyelőcső darabokban.

És mert arra felelni fog, mert sokkolod a vegyes és bő tartalommal, és nem lesz megértő és nem lesz empatikus és nem fogja méltányolni az igazságodat, hanem összezavarodik, nem érti, védi magát, visszavág, kibukik belőle a saját hányadéka, vére veleje, nyirka, nyelőcsöve darabokban.

Ne kérdezz tőlem ilyet. Döntsd el te, nehogy már én hatalmazzalak föl, hogy letiporjál, és te is erre hivatkozhass.

Egyáltalán nem akarok mindent tudni.

297 thoughts on “elmondhatom a véleményem?

  1. “Mondd el, ha nem gondolom majd utána: én, ezt az embert valaha? Hát hogy lehet?”
    Miert jo az, ha azt hiszed, hogy en ezt az embert meg mindig, de csak azert, mert nem mondta ki azt, ami pedig benne van?

    • Szerintem ha már a fejében megszületett a gondolat, amire én azt kérdezném “én ezt az embert valaha?” akkor már mindegy, akkor már jobb ha tudom. De ne kérjen felhatalmazást. Akkor csak mondja. Akkor is, ha jön vele minden. Mert azt azért jobb lenne elkerülni, ha lehetne egyáltalán.

      • Tapasztalatom szerint úgy is elmondják amit akarnak, akkor is ha tudom mi lenne a téma és előre szólok, hogy bocs ezt inkább ne, mert nem vagyok rá kíváncsi vagy érdekel ugyan de tudom, hogy nem esne jól, ráadásul segíteni úgysem tud semmit, csak az az előnye, hogy ő kimondhatta, jól bele a pofámba, közben le van ejtve, hogy nekem ez szar. De juszt is elmondják, szinte mindig.

        • Ilyen mondat, amit mindig megállítok az elején, hogy XY azt mondta rád, hogy…na itt szoktam közbe szólni,”nem érdekel mit mondott XY, úgyhogy légyszi’ ne mond el”. Ilyenkor nagy szemkimeresztés: “de hát azt mondta, hogy”, mire én nyomatékosan “komolyan nem érdekel, kérlek ne mond el jó?”, “de hát tudnod kéne, hogy”, akkor se akarom tudni” dehát az milyen már, hogy valaki azt mondja, hogy”, “fogd már be!”, “hát ezt nem hiszem el, hogy te milyen vagy” és akkor gyorsan egy szuszra elmondja, hogy ne tudjak közbe vágni…áááá

        • A megmondóemberek megmondják. Evvan. Nem őket nem érdekli, hogy neked jó-e, előrevisz-e, vagy éppen árt, a lényeg, hogy mondják. Szerintük igazuk van. Az ilyenek, ha meg is kérdezik, hogy mondhatják-e, általában a választ már nem várják meg, ha nemet mondasz, akkor már támadnak, hogy mert nem bírod a kritikát.

  2. Elmondja, persze, miért is ne mondaná. Hiszen te csak egy statiszta vagy ebben a jelenetben, akkor is, ha látszólag te lennél a főszereplő. A lényeg, hogy ő elmondta, ő egyenes volt, ő ismét átlépett egy rögöt az úton.

  3. Ha meghallom ezt a kérdést, egy pillanatra megrándul a gyomrom. Kb. annyit jelent, hogy valaki, akit barátnak, de legalábbis szövetsegesnek hittem, mert engedte magát annak hinni, perceken belül mond valami kicsinyes, alig leplezetten rosszindulatú esetleg irigy butaságot és azt várja, hogy mivel ez egy baráti vélemény, értsek is vele egyet.. Ha nem, akkor ő csak merészelte a véleményét elmondani, de lám, nekem nem lehet, annyira nem bírom a kritikát. ( Hah, akkor mégiscsak kritika?)

    Azt mondaná meg inkább, hogy szövetségesektől, akikkel egy ügy mellett állunk, végül is mi szükség van kritikára?

    Jön éppen elég máshonnan. Ha van is olyasmi amiben nem értünk egyet ( hát persze hogy van, miért ne lenne, ki mondta hogy sziámi ikrek leszünk ) el lehetne siklani felette szó nélkül, ha nem megy, mert mondjuk nagyon fontos, sarkos, akkor addig kérdezni, (nem vallatni) bízva benne, hogy lesznek válaszok ( nem magyarázatok), amíg megértjük a másik rugóit, miért feszül. Ha ez megvan, akkor együtt már könnyebben kifeszíthetjük párszor, addig amíg bejáratódik úgy, hogy már nem pattan el.

  4. “Mondd el, ha a mondandód azon a körön belül van, aminek megosztása után olyan maradsz, mint amilyennek ismerlek, hiszlek, reméllek.”

    Ez önáltatásban való segédkezés, nem? És cenzúra is. Csak annyit és azt kérem belőled, ami…. Ezt párkapcsolatban egyenesen árulásnak szoktam nevezni. Mert nem kellek mindenestől, a váladékaimmal és az érzéseimmel, megfigyeléseimmel. Ne spóroljanak rajtam. Ha benne vagyunk, akkor legyünk benne. Ha velőstől jön a szar, akkor meg megoldjuk. Ettől van mélysége a kapcsolatnak, hogy a szarból is kievezünk. És ez adja a bizalmat, hogy lehetek öszinte és önmagam a kapcsolaton belül is.

    • Én ezért nem szoktam engedélyt kérni a véleményem elmondására, aki ismer, tudja, hogy ha mondom, akkor nagyon átgondoltam és soha nem tolom azt, hogy ez a véleményem, így kellene csinálnod, na csináld már, miért nem csinálod. Azért mondom, mert egy szempont, ami segíthet, és fontosnak gondolom neki, nem magam miatt, hanem miatta, de nem várom el, hogy mindenképpen a véleményem szerint cselekedjen, éljen, hiszen szuverén ember. Arra is nagyon jó, hogy kiválogassa azokat, akikkel értelmes, felnőtt, kölcsönösségen alapuló barátság lehet. Mert akivel lehet, belegondol, átgondolja, kérdez, érti, hogy miatta mondom, aztán majd csinálja ahogy gondolja és tudja, hogy abból sincs baj, ha ő ezt nem így gondolja.

      A mondat amit kiemeltél szerintem is önáltatásban való segédkezésre jó. Legyél a barátom, de vannak feltételeim, ez így nagyon egyoldalú lesz és könnyen elveszhet az ember. Sokszor nem esett jól amit véleményként kaptam, de tudtam, hogy azért mondják, mert miattam tartják fontosnak és bizony belenéztem a tükörbe és segített. Mondjuk a barátaim soha nem kérdezik, hogy elmondhatják-e a véleményüket, elmondják. Körülöttem ezért van acélháló, és ez tartott meg nagyon kemény élethelyzetekben.

      • En is jartam tojashejon ‘baratsagban’. Tudtam, mit kell kerulnom, ha nem akarok lenyesodni, mint egy ag. Egy ideig empatianak, tapintatnak tartottam ezt reszemrol. Aztan kezdett nyug lenni, teher, elnemulas es torokszorito nyeldekles.
        Vegul elnyomas.
        Kileptem, de elotte nem tudtam nem odamondani, ami osszegyult. Nem volt bolcs igy, de tanultam belole. Aki minden mozzanatnak meghatarozza a hogyanjat, az nem kivancsi ram. Aki tilt engem teruletektol, kovetkezetesen es fenyegeton, nem tisztel es becsul. Nem tart sokra, ugy hiszem.
        gyanakvo lettem.

        • Tökéletesen értelek. Az ilyen szituáció mögött gyakran a másik agresszor játszmája van, és gyakran fejletlen, a gyerekkorán túl nem tudni jutó személyisége. Néha irigysége is, volt egy ilyen barátságom, sokat tanultam belőle, a végén már azon hisztizett az általa kierőszakolt shopping trip közepén, hogy nem igazság, hogy ő nem talál magának semmit, rám meg minden jó. Néztem, hogy WTF, hát hol tehetek én arról, hogy a melle miatt nem konfekcióméret?

        • Nekem is van ilyen “barátnőm”. Mindig vigyázni kell vele, hogy mit is mondok neki. Eleinte azt hittem, hogy az én hibám az, hogy mindig feszélyezve érzem magam, ha vele beszélgetek. Ma már tudom, hogy egyszerűen az őszinteség hiánya nyomaszt, ha vele vagyok. Én úgy hívom, amikor vele beszélgetek, hogy “fényesre nyaljuk egymás fenekét”. Kellő humorral kezelem már egy ideje és sajnálom őt, mert tudom, hogy minden kapcsolata ilyen. Ha néha kitör belőle a csalódottsága, a gondjai, utána még kellemetlenebb vele beszélgetni, mert százszorosan meg akarja mutatni, hogy én értettem félre azt a pár mondatot és valójában az ő élete szuper, csodás, különleges és extrém boldog. Ennek a viselkedésnek egyébként csupán annyi az eredménye, hogy a kapcsolatunk teljesen leépült, nem keresem és ha mégis beszélünk, magamról semmit, de semmit nem árulok el. És tényleg sajnálom őt, mert rengeteg energiája megy el arra, hogy eljátsza a tökéletest. Közben pedig nagyon magányos.

          • Nekem is van egy ilyen”barátnőm”, bár ő nem akarja fényezni magát, csak kikéri a véleményemet, és hűdenagytitok amit mond, aztán kiderült, hogy ezt a ngy-nagy titkot más 20 emberrel is megosztja és gyakorlatilag tökmindegy, hogy mit mondok. Mellette megtanultam az “egyik-fülemen-be-a-másikon-ki”-t. Főleg, miután már annyira nem tudta, hogy kinek mit mondott, hogy meggyanúsított azzal, hogy elmondtam a titkát.

        • Szerintem nagyon másról beszélünk. Én a belepofázásról, megszakértésről írtam, ami egyoldalú, kotnyeles, döbbenetes.
          Nekem jól megy, hogy csak meghallgatom legmélyebb barátaimat, és ők is engem. Semmi véleményezés. Hiszek nekik Érdekesnek találom őket. Örülök, hogy olyanok, és úgy élnek.

          • Oké, értem.
            Bevallom, nem tudom hol a határ a belepofázás és a támogató beszélgetés között. Van, amikor érzem ezt a határt, tisztán jelez a belső szimmetria tengelyem, befeszül és hajlik, mert kimozdultam az egyensúlyból. De van, amikor nem, mert a helyzet olyan, eleve aszimmetrikus, vagy azzá válik egy extrém nehéz probléma során. Van egy ilyen élethelyzetem jelenleg is, és sokkal nehezebb feladat, mint a fentebb említett tojáshéjon járkálós.
            Nagyon fontos ember, sorsdöntő lépésre szánta el magát, és én támogattam benne. Támogatom most is, csak egy ideje már nem tudok visszamenni a helyzet előtti állapotba, érzésbe, hah, mondjuk ki, kapcsolatba.
            Belepofázás -e az, amikor fél éve (1, 1.5, 2) ugyanazzal a három problémával, ugyanannak a gondnak a különböző vetületeivel birkózik a barát, és semmi, de semmi nem változik, és azt mondom, talán nem így kéne, mert ez így bebetonoz a szarba? Amikor már éppen annyi ideje, rólam nem esik szó, szóhoz sem jutok a másik mellett, mert csak ventilálja rám a problémát, ugyanazt a hármat, amit nem bír megoldani, mert először is nem tudta hogy hogyan, másodszor a ventilálás megkönnyebbülést okoz, amit arra használ, hogy ugyanazt a szart villázza tovább, ne pedig kimásszon belőle? Szóval, igen, ekkor azt mondom, nézd, ha nem ezt vagy azt teszed, ez nem fog megváltozni. Ez belepofázás?
            Belepofázás az, amikor azt mondom, hogy tudom miért nem teszed meg gyakorlatban, amiről elméletben már ezerszer beszéltünk, de ha valóban nem teszed, nem tudok neked többet segíteni, mert kínos helyzetbe hozol engem is és ezáltal a viszonyunkat is?
            És fair -e az a reakció, amikor elküld amiatt a picsába, hogy én meg akartam neki mondani mit csináljon, pedig az nem korrekt dolog, egy barátságban? Holott volt, hogy letettem a telefont és azt hazudtam elment az internet, mert képtelen voltam a héten harmadjára is két óránál tovább hallgatni ugyanannak a történetnek és élménynek és érzéshalmaznak a nyolcadik verzióját, ugyanazokat a kérdéseket, a kérdésekre ugyanazokat a válaszokat, a saját hümmögésemet, a saját őszintétlen reakcióimat? Mert nem látott ki a saját életéből, helyzetéből, és nem látta meg, hogy milyen helyzetbe hozott engem. És ezt is meg tudom érteni, vannak gondok, amik évekig megoldatlanok, addig csak a részleteket rakosgatjuk helyre, például amikor az ember újraszüli önmagát, szülőkről válik, neurózistól, függőségtől szabadul és a többi, hasonlóan mély és rendszeres belső munkát igénylő folyamatok.
            De belepofázás az, amikor én a saját viszonyunk és saját magam méltóságát -nem az ő régi énjét és az én ideális elképzeléseimet róla és kettőnkről- próbálom megőrizni azzal, hogy azt mondom: Ezt kérlek, valahogy hagyd abba, és csináljuk másképp?

            • “talán nem így kéne, mert ez így bebetonoz a szarba?”
              Azzal a módszerrel, amivel elmerültél a szarba, nem lehet kimászni belőle.

            • De vajon abba tudja-e hagyni? És mit tehet, ha nem képes továbbra se az elvárt cselekvésre. Az ő élete. Az viszont az én döntésem, hogy asszisztálok-e hozzá, képes vagyok-e tovább tartani a hátam. Mert hát a saját épségem egy ilyen helyzetben az én felelősségem, főleg ha a másik még önmagáért se nagyon képes felelősséget vállalni. Szóval valahol itt húzódik számomra egy barátságban az a sáv, amit én szabadságnak nevezek. Rohaddtul fájdalmas olykor.

              Rövidebben: az ő döntése, szabadsága felelőssége, hogy mit tesz. Az viszont az enyém, hogy akarom-e, tudom-e őt (tovább) támogatni benne. Ha utóbbira nemmel válaszolok, elkerülhetetlen az elhatárolódás. Később vagy visszatalálunk egymáshoz, vagy nem, de gyászolni kezdem ezt a viszonyt.

              Remélem, nem hangzik belemászósan. Ez az én kialakított stratégiám, semmi több. Nem akarok belerokkanni többé se barátságba, se szerelembe, így hát védem magam. A magam fenenagy föltétlenülsegíteniakarásától is.

              • Ugyanezt teszem én is. Az utolsó bekezdést én is írhattam volna, egyáltalán nem belemászós.
                A kommentemmel arra próbáltam rámutatni, hogy a belepofázás néha már segélykiáltás a támogató fél részéről, és van az az ember és helyzet, amelyiknek ez nem lesz látható, csak a vélemény kritikus tartalma jut el hozzá, az oka nem.

            • Csakhogy épp az ilyen segélykiáltásra nem áll módjában reagálni a megtámogatott félnek, mert épp magával van elfoglalva. Ezért nincs más mit tenni, visszavonulót fúj a támogató.

              • ‘Csakhogy épp az ilyen segélykiáltásra nem áll módjában reagálni a megtámogatott félnek, mert épp magával van elfoglalva.’

                Így járt. A veszteségből is tanulhat majd.

      • Szerintem az áltatás előtte volt, amiért azt hihette az illető, hogy mellette vagy, egyetértesz, elfogadod a döntéseit, vagy legalább tartod a határait, és most derül ki, hogy nem, dehogy, végig mást gondoltál. Kinek a problémája? Ha az övé, akkor pof. bef. Ha közös, akkor jókor, nem utólag és nem egyben zúdítva jöhet az énközlés, emk. Ha nem tetszik a viselkedése, akkor se kell beülni a tanácsadói székbe, akkor már korrektebb csendesen eltávolodni, békén hagyni a másikat, megkérdezni, miben lehet segíteni. Nem párkapcsolatról írtam, inkább ismerősökről, félbarátokról.

        Szerintem nem kéne semmilyen visszajelzést, tanácsot adni annak, aki nem kéri, a maximum az, hogy kérdezünk, pl. látjuk, hogy gáz a pasija, és akkor lehet arról puhatolózni, hogy ő hogy érzi magát a kapcsolatában, vagy csak venni és értelmezni az ezzel kapcsolatos jelzéseit. De odanyomni nagy dózisban régi sérelmeket, meg mesterségesen fölénybe kerülni, kielemezni, megfigyelni, aztán nagy okosan megmondani a tutit neki, hogy ő milyen, hogy viselkedik, mit tegyen, mintha nem tudná, és énközlések helyett, az nagyon visszás. Különösen ha ő sem teszi viszont.

        Itt a blogon gyakori félreértés, hogy én ezt teszem a bejegyzéseimmel, tehát elemzek, belemászok, ráébresztek, pedig nem, főleg nem személyesen, én valóban jelenségekről írok. Mégis kialakul ebből néha egy hamis kölcsönösség, hogy ha én így mélyre hatoltam (a mibe is? nem tudom a történetét, és ha tudom, nem elemzem), akkor ő is jól megmondja.

        Nem szeretem azt, ami nem kölcsönös, nehezen boldogulok vele.

        • “Nem szeretem azt, ami nem kölcsönös, nehezen boldogulok vele.”

          Én meg sehogy.

          Ez a blog egy ideje nem az a hely, ahol annyira jól éreztem magam.
          Már nincs meg benne az, amiről szólt. Számomra már semmi nincs benne.
          Kár a sok jó kommentelőért. Is.

          Ég veletek!

          • Úr isten! NEM!
            Ezt ne csináld Hajnalka!
            Megint mondhatnám, hogy mennyire fontos vagy nekem, de attól tartok, most nem menne át, mert bezártál.

            Nekem nagyon fáj a szívem.
            Én még soha nem vesztettem el barátot, csak ha meghalt. Én azt nem tudom, hogy mi az, hogy abbahagyni szeretni. Ez nekem non sense.
            Palya Beja Szívdobbanósa jutott eszembe:
            “Szaladj, kicsim
            Találj csodát
            Fedezd fel a csodák sorát
            De ha elég
            Jöhetsz haza
            Tudup tudup
            Itt vár anya.”
            Ég veled! Szeretlek.

          • Ez a blog már nem az, ami volt, bizony, történt egy s más, talán ezért, közben a blogger kis híján felvágta az ereit. Amit írtál, az fölöslegesen volt bántó és közösségellenes, mások élményének elrontása, meg még hatásvadász is, továbbá éhesen lesik sokan, lelkük rajta. Úgy látom, csalódtál a bloggerben, és akkor már a blogban miért ne, csomagban egyszerűbb. Sajnálom, és azt is, hogy nem tudjuk megbeszélni, lement már a redőny.

        • ”Szerintem nem kéne semmilyen visszajelzést, tanácsot adni annak, aki nem kéri, a maximum az, hogy kérdezünk, pl. látjuk, hogy gáz a pasija…’’
          Én is így. Jó ideje persze marha messze vannak a barátok most, senki a másikba nem szólhat bele, mert annyira más, ismeretlen a környezet, emailben kapcsolódunk.
          Szóval van ez a legjobb barátnô, akivel innen nézve a világ végén dolgoztunk egy projectben, egy szobában laktunk, egy tányérból ettünk, ugyan azt szívtuk. Ô meg alaposan benne volt egy kapcsolatban, ami méltatlan és megalázó volt számára. Hónapokig együtt voltunk, a nap szinte minden órájában, aztán a pasi is. Máshol lakott, de gyakran együtt voltunk, így hárman. Olyan fajta fiatal angol srác, aki rettenet módon fél, ezért kell, hogy valakit szorítson, amíg a másik már vergôdni sem tud, csak örül, hogy vegetál. A csaj egy zseni, a pasi mindenben az ellentéte. Nehéz lenne elmondani, az ideges rángásait egy olyan országban, ahol nem beszélnek angolul (innen volt a legnagyobb félelme), a félelmet mindentôl, ami mozog. Nem volt olvasott, ha beszélt, ugyan azt a sztorit és egyre hangosabban, én mellette a bárban, ráncolom a homlokom, ô meg újra nevet rajta, kicsit színez és nagyon közönséges, gazdag helyi fiúk vállát karolja, helyiek faragta medál a nyakában, ráz tôle a hideg. A viccei fingásról szóltak, ketchupot tett minden ételre, mielôtt megkóstólta volna. Ketrecbe tette a barátnôm, nem utazhatott, úgy volt féltékeny, hogy állandóan a fülébe sutyorgott, a másiknak meg szorult az ökle. Nem hordhatott többé szoknyát, kedve sem volt, zsarolt (oh, ne menjünk a projectbe, mondja a reptéren, becheckolásnál, látom, súg megint, barátnôm szemébôl peregnek a könnyek, késôbb megtudom, mindent megtett, hogy maradjanak Angliában), megfélelmített és megalázta mások elôtt. Ostoba módszerrel próbált engem a csaj elôtt sározni. Nem szóltam, szenvedett a barátnôm, akkor sem szóltam, késôbb írta a leveleket már vmi német erdôszélrôl, a pasi a fônöke lett, kiszórta a festékeit, mire hazaért, összevágdosta a képekit, bezárta, majd kirúgta a melóból és elintézte, hogy arrafele mást ne kapjon. Akkor sem szóltam. Nem, mert leszartam, csak mert bíztam benne és nem volt mit mondanom. Valami lényeget nem tudtam, az volt az érzésem, hogy nem ismertem eléggé a barátnômet, hogy van itt más is, volt az életében, amiért most mindezt hagyja. Így hova pofázzak bele, ha nem látom az egészet? Az egészet meg sosem látom. Nem abban bíztam, hogy tudja, mit csinál, hanem hogy mindennek oka van, és tudja, hogy ô miért van benne ebben az egészben és majd tudni fogja mit kell ezzel az egésszel tenni, ha itt lesz az idô. Nagyon különös idôszak volt, most innen nézve.

    • Ez a mondat, és korábban Matifa kiemelése is így önmagában, a kontextusból kiragadva, valóban támadható. De pont ezért van mellette sok másik, hogy érthető legyen.
      Aki csinál valamit, azt lehet kritizálni. Meg véleményezni. De nem a kritizálók és véleményezők állnak benne a helyzetben, csak beleokoskodnak más dolgába. Csak kibickednek. Más faszával verik a csalánt.

      • Ilyen alapon soha nem lehet véleményt mondani. Kibickedést kiáltani eléggé önfelmentő, kb. engem ne véleményezzen senki, csak bólogasson, tapsoljon, értsen egyet. Ez önámítás, aztán meg megy a csodálkozás, hogy jaj nincs egy igaz barátom sem, meg elfogyott körülöttem a levegő.

        • Nekem nem kell bólogatni és tapsolni. Nem kell velem egyet sem érteni. De azt sem szeretem, ha véleményekkel vegzálnak. Természetesen kicsit sarkítom a dolgot. Tényleg vannak bizonyos szituációk, amikor van létjogosultsága a véleményeknek, de ez nem az egymás milyenségének elemzése. Vannak, akik szeretettel, belátással, együttérzéssel képesek véleményt formálni, de az ilyen emberek fehér hollók. Nem alapoznám rájuk a véleményezésról alkotott általános véleményemet.
          Na, ilyen helyzetben van értelme a véleménynek. Nem okoskodunk egymás életébe, csupán elmondjuk egy-egy jelenségről alkotott elképzelésünket. Így van értelme a véleménynek!
          Más vélemény?

            • Tudom, tudom, csak azért nem akarom látszólag érteni, mert én a bejegyzésből nem ezt a fajta véleményezést olvastam ki, hanem azt a fajtát, amit szidok.
              Csak még nem állnak készen a szavaim arra, hogy pontosan definiáljam velük mitől jó a véleményezés és mitől rossz. Így inkább körbeírtam, meg úgy csináltam, mintha jól ható véleményezés nem is volna. De azért tudom ám, hogy van! 🙂

        • Talán intelligencia kérdése is. Mikor fogom be a számat, mert földön fekvő emberbe már nem rúgunk bele, mikor mondom a barátomnak jó hangosan, hogy anyáddal ilyet ne csinájjá má, mikor bólogatok csendben, megsimogatva a karját..Nekem sokszor segített, ha mélyen voltam és valaki annyit mondott, hogy okosnak, szépnek lát és érzi, hogy én ezt a gondot jól meg fogom oldani. Nem azt mondta, hogy hogyan, csak, hogy képes vagyok megoldani. Ez erőt adott, hiszen valaki bízott bennem.

          • Nemtom, megint jövök marha okosnak, gondolom, de majd elküldtök valahova: nem lehet, hogy két szélsőséget írtok le? Szóval nekem úgy van, hogy ne kelljen mindig mindent lenyelni, sose mondani semmit, mert a másikat megbántom – de arról se legyen szó, hogy mindig mindent rányomok a másikra, és a marha nagy véleményeimmel agyonnyomom a kapcsolatot.

        • 1. Soha nem voltál a barátom, nem is ismersz.
          2. Nem kértem a tanácsodat, ellenben többször kértem, hogy ne véleményezz.
          3. Nem a jóindulat vezérelt téged, hanem az okoskodó fölény és pletykaéhség.
          4. Én nem szóltam bele az életedbe soha, és kérésre sem tettem volna.
          5. Nem kell és nem is lehet tapsolni ahhoz, ahogy vergődöm, viszont el lehet menni a picsába.

          • (Aki nem érti: itt az történt, hogy néhány, magát borzasztó okosnak képzelő kommentelő szétbeszélte a legmélyebb magánügyeimet, többszöri kérés ellenére tolta a tanácsait, úgy, hogy a részletekről fogalmuk sem volt, minderre nem átallottak nyilvános kommentben célozgatni, azt sugallva, hogy ebben a helyzetben én bántottam őket, miközben én vergődtem, és csak azt kértem, hogy hagyjanak már békén. Aztán sértődötten és köpködve távoztak.)

      • A barátom áll mellettem a szarban….közös a f@sz, hogy a te szavaiddal éljek. A csalán neki is fáj. Vagy meztelen kézzel fogja a csalánt, fáj neki, de mutogatja, mert fontosnak tartja.

        Azt hiszem azzal van a baj, hogy miként “értem” a közlést. Kezelhetem véleményként (ami semmire nem kötelez) vagy kritikaként (amikor késztetést érzek a változtatásra, megfelelésre). Ha engem valami felbőszít, megérint vagy fáj, akkor azonnal elkezdem keresni a miértet. Ha azt megtalálom, akkor felismertem még egy mozgatórugót. Közelebb vitt az önismerethez. Azt jelenti jó volt a tükör, amit tartottak. Fájt? Igen. Előbbre vitt? Igen. Akkor megérte. Nekem megéri.

  5. Kritika és kritika (vagy vélemény) között különbség van . A tárgya pontosan érzékeli a milyenségét, és a kritizáló ugy kell kritizáljon mintha saját magáról lenne szó. Akkor nem lesz sértő.
    Vannak egészen kellemes barátnőim akik nem szoktak kritizálni soha.Akik nem bántottak meg soha, de mégis nagyon sokat segítettek.Ezek a legüdítőbbek.
    Vannak akik szoktak kritizálni de úgy,hogy nem fáj.Volt,hogy azt mondta ne legyek olyan bamba meg ilyenek de tőle nem fájt.
    Voltak olyanok akik nagyon szerettek de finoman ,vagy érzéketlenül nagyon sokszor elevenembe martak. Ezek a sérülések még nem gyógyultak be, nem tudom ha ki lehet heverni…
    Vannak olyan megjegyzések egyesek részéről amik nem érdekelnek , nem fájnak -mert az illető személy nem fontos nekem.

  6. Én most úgy érzem, hogy az engedélykérés gyermek-szülő kontextusba helyezi a két embert. A felelősségét felvállalni nem merészelő kisgyermek előre engedélyt kér, hogy szólhasson.
    Felnőtt-felnőtt között mondja el, vagy ne mondja el, én meg majd eldöntöm, mit kezdek vele.
    Az meg már kommunikáció mesterfokon, hogy ne magas lóról, kritikaként, hanem építően, normális stílusban közöljék a véleményt….ne is igen szokott menni, hallgatás és földbedöngölés a két véglet tapasztalásom szerint….

    • Azt, hogy hogyan fogadja a korrekten megfogalmazott, előtte nem engedélyt kérő véleményt a másik tapasztalatom szerint attól függ, hogy az illetőnek van-e játszmája ezen a téren. Ha van, akkor hiába korrekt az ember, mert a játszma arról szól, hogy legyél mindig támogató de ne merészelj semmit mondani ami nekem nem esik jól. Így félrecsúszik minden, egy idő után a másiknak elege lesz, mert nincs igazi kölcsönösség, mély őszinteség, igazi kapcsolat két ember között, csak játszmával jól leplezett agresszor az egyik. Ezt párszor már végigéltem, nincs benne sok köszönet és érdemes minél előbb megszüntetni a kapcsolatot (azon már rég túl vagyok, hogy bárkit is megpróbáljak összerakni).

      Régóta figyelem, hogyan kommunikálnak a különböző kultúrákban emberek, bőven vannak síkok a két szél között, bár mi valóban hajlamosak vagyunk a végletekre. Én akkor mondom meg a véleményemet, ha tényleg fontosnak gondolom vagy ha valaki direkt kérdezi. Így megmarad a súlya és mindig hangsúlyozom, hogy ezt gondolom, de ezzel sem bántani nem akarom, sem rányomni semmit. Ha itt játszmába kezd valaki, azt azonnal zárom, nem látom értelmét, mert nem a lényegről fog szólni a kommunikáció. Ha játszma van, akkor azt is tudom, hogy nincs értelme tovább véleményt mondani, mert a másikat nem érdekli és nem lát túl a játszmáján.

      • De mond-e ő véleményt az életedről? Vagy csak az egyik erőlteti mindig a másikra, az ő élete közügy?
        Nekem nem kell támogatás olyan embertől, aki ennek árát behajtja belepofázás, kontrollszerzés formájában.

        • Szerintem a kölcsönösség az alap, csak sokszor félrecsúszik, mert változnak az emberek és előjön a játszma, vagy eleve volt játszma, csak ahogy közelebb kerülnek az emberek egymáshoz jött elő.

          A korrekt vélemény és a belepofázás között azért elég nagy a különbség, kivéve, ha a játszma az, hogy minden véleményt belepofázásnak és kontrollszerzésnek gondol valaki, mert addig sem kell tükörbe néznie. Ez mondjuk minimális önismerettel elkerülhető. Az volt a legszebb, hogy egy ilyen játszmát folytató barátnőm még klinikai pszichológus is volt a tetejébe, nagy tanulás volt, végül két éve szó szerint szakítottam vele.

    • Nem értek egyet, és a posztról is az jut eszembe, ami KAtinak és tündérnek. Engedélyt azért kérek, mert tudom, hogy nehezet, keményet fogok mondani. Igen, első hallásra talán még rosszul is fog esni. Azért kérek engedélyt, mert nem tudom, milyen állapotban vagy, ÉPP MOST be tudod-e fogadni. El tudod-e hinni, hogy nem bántásból mondom. Nem, semmi gyerek-engedélykérés, felnőttként kérdezem. Ha gyerek lennék, nem kérdezném, nem érdekelne, hogy most milyen állapotban vagy, csak az, hogy én mondani akarom. Vannak helyzetek, ahol mindenképp mondom. Hogy jön a vonat, nem látod, hova lépsz?! De sokszor van, hogy gyanítom, a másik talán ingatag épp. És megkérdezem, elbírja-e most a véleményem. És van, hogy nem is kérdezem, elteszem későbbre az egészet. És van, hogy ezek közül a lehetőségek közül rosszul választok, mert ember vagyok, a tévedés jogát fenntartom.
      dudasmese kommentjéhez is: nem, egy ilyen kérdés, megmondás nem mindig kicsinyes. Én is kaptam már ilyet. Jót tett sokszor. Igen, voltak kicsinyesek is. Azok nem tettek jót, persze. De nagyon sokat kaptam erős hozzászólásoktól, kemények voltak, akkor rosszul estek. Aztán hálás voltam értük. Én is mondtam másoknak olyat, ami akkor nehéz volt nekik. Nagyon sokszor kaptam már köszönetet utána. Persze, mindenki tudja magát. És mindenki tévedhet is, akár ebben is. Annyiban tudja jobban magát, hogy – ahogy tündér mondta – tud dönteni, hogy amit mondtam helyes-e, igaz-e.
      Ki a fene mondja el, ha épp fejnek készülök a falnak menni, ha nem egy barát?
      Az a viszont-reakció, hogy nem bírod a kritikát – hát az már húzós. Ha az, akinek mondom az észrevételt, támadásnak veszi, akkor bizony gondolom. De nem jó mondani, csak még erősebbé teszi az ellenállást, szóval ez a mondat már legalábbis gyanús. Bizony nem meghallást, elgondolkodást, hanem feltétlen elfogadást várhat a másik (a “megmondó”) ilyenkor. Ez persze az én véleményem.

      • Miért nem lehet annyit kérdezni, hogy “látom, szarul vagy, miben segíthetek”? Miért az a segítség, hogy meglátásaink vannak, meg rá akarunk ébreszteni valakit valamire, kész ítéletekkel, okosságokkal, esetleg olyasvalakit, aki gondolkodós, van szaksegítsége, és nem is annyira ismerjük?
        És vajon támogatás-e az, amit annak gondolunk? Vagy csak magunkat erőltetjük mindig?
        Mi ez a sok duma, egyáltalán, miért nem a kölcsönös jóérzés a kapcsolat alapja? Hogy örülök neked, jó veled lenni, csináljunk együtt valami jót?
        Miért akarunk segíteni?
        Lehet, hogy a másik arra vágyik, hogy békén hagyják? Lehet, hogy nem jól támogatunk? Lehet, hogy tetszik nekünk a saját okosságunk, elemzői képességünk, és kurvajó barátnak hisszük magunkat a sok dumától? Akkor, amikor egy csendes szó elég lenne, vagy egy ölelés, vagy egy csokor virág? Vagy a csönd?

        • Lehet, sőt, kell is azt mondani. Azt is. Nem mondom, hogy az egyetlen helyes reakció a meglátás elmondása. Sőt, azt is leírtam (talán), hogy van, ahol egyáltalán nem helyes. Én csak azt mondom, hogy általában van olyan, amikor annak helye van, és azt is, hogy a barát, társ nem okvetlenül tudja, hogy te hogy vagy, ezért a kérdés is lehet előtte helyénvaló. Mondjuk úgy lenne a legjobb, ha a kérdéshez, hogy mondhatom-e, hozzá tenné, hogy “vagy valami mással segítsek most?”
          A másik, hogy meglátás meg a kész ítélet nagyon különböző. A meglátás, ahogy már írtam, olyan, amit nem biztos igazságként nyomnak rád. Amiben ott a tévedés lehetősége, és úgy is van tálalva. hogy én így látom, kívülről még akár jobban is láthatok valamit – de épp a kívül létem miatt éppúgy tévedhetek is. Ha a véleményem elfogadása elvárás a részemről, akkor az nem vélemény. Hanem kvázi parancs.
          Szerintem a segítségnek van helye egy baráti kapcsolatban. Kaptam, sokat, jó meglátásokat, okos figyelmeztetéseket, előrevivő gondolatokat. Sokkal jobban érzem magam egy csomó “tanács” megfogadásával, vagy legalábbis megfontolásával. És igen, egy csomó elvetett ötlet is vitt előre, csak az által, hogy elgondolkodtam rajta, és egész más eredményre jutottam – de olyanra, ami másképp nem jutott volna eszembe.
          Más kérdés, hogy a nyomulás, önmagunk fényezése az okosságunk által – az nem segítség. Igen, van, amikor egy ölelés többet ér ezer okosságnál. Vagy a figyelmes hallgatás. Az, hogy szerintem a vélemény megfogalmazása LEHET jó és előrevivő, nem jelenti, hogy mindig meg kell fogalmazni.
          Mondok egy példát, bár félreérthető, de szerintem felnőtt kapcsolatokra is lehet interpretálni, persze a megfelelő változtatással. Ha a gyerekem odajön, hogy jaj, beütöttem a térdem, akkor megszeretgetem, adok gyógypuszit, minden. De nem hallgatom el, hogy ha csúszós papucs helyett cipőben billegne a mászókán, kisebb esélye lenne, hogy leesik. Nekem nem az a szeretet, ami hallgat a tévedésemről. De az igen, hogy nem veri az orrom a szarba. A kettő között nehéz megtalálni a helyes utat. Támogatva, szeretettel, empátiával elmondani azt is, ha a másik rúgta fel a bilit. És közben segíteni lemosni a szart. Nekem ez a barátság, a szeretet.

      • Szerintem már eleve az engedélykérés pozícionál: látszólag alárendeltségbe annak, akinek véleményt akarok mondani. És igen, szerintem is az következhet belőle, hogy utána, mikor rosszul esik, lehessen az orrom alá dörgölni, hogy “te mondtad, hogy mondhatom.”

        Talán az “érdekel a véleményem?” lehet még az a formula, amivel egy szinten maradunk. Én mondjuk általában a problémáimat hús vér emberrel akkor beszélem meg, ha érdekel a véleménye is, egyébként eleve meg sem osztom. legtöbbször nem osztom meg, az okot lásd fentebb. Inkább itt a blogtérben írom ki magamból a legtöbb dolgot, ahol nagyon egyszerűen oldom meg, ha nem kérek véleményt: zárolom a kommentezési lehetőséget. Ennek ellenére volt nem is túl rég olyan, hogy valaki – mielőtt rám zúdította volna – nagyon tapintatosan megkérdezte, érdekel-e engem a véleménye, és kész vagyok-e rá, hogy fogadjam? Ebben a kontextusban nagyon jól esett a figyelmessége és mint kiderült, nem is modott semmi meglepőt, szóval akár “zúdíthatta” is volna. De nem engedélyt kért, nem felelősséget passzolt át.

        • Miért pozicionálna? Ha megkérdezem, hogy tölthetek-e egy pohár akármit, az pozicionál? Mondjuk nem látom a lényeges különbséget a két formula között, egy a lényeg. De jó, akkor mondjuk úgy.
          Nem értem ezt a felelősség átpasszolását. Hát csak neked kell tudnod, hogy vagy. Nyilván van helyzet, ahol nem is kérdezem, mert látom, hogy nincs úgy a másik. Ott van a gond, hogy sokszor rábólintunk anélkül, hogy tényleg be tudnánk fogadni (nem el! be) a véleményt. Mert úgy érezzük, hogy a kérdés udvarias, nekünk is udvariasnak kell lennünk. Pedig nem, nem kell. És persze ott is van a gond, hogy sokszor a kérdező tényleg formálisan teszi fel, szinte nem is várja a választ, ha mégis nemleges, akkor azt is megkritizálja. De az más eset, nem arról beszélek.

          • Szerintem annyira nem járunk messze egymástól, legfeljebb a nekifutás módjában lehet eltérés közöttünk. Az bizonyos, hogy a gondolatok ellen nem tudok védekezni, ezért inkább mondják, hamár. Attól kevés rosszabbat tudok elképzelni, mait pedig már tapasztaltam mondjuk a legjobb barátomtól, hogy mondok valamit, LÁTOM az ábrázatán, hogy mondaná, de gyáva. Soha nem döngöltem földbe a véleménye miatt, egyszerűen jellemében az a fajta konfliktuskerülő, simulékony típus, ami miatt 10-ből 8 esetben hallgat, bárkivel áll szemben. Egyre kevesebbet beszélek vele.

    • Kéretlenül és kárörömmel rokon módon tolták az ellenvéleményt többszöri kérésem ellenére olyanok, akikkel nem voltam baráti viszonyban, és semmiféle kölcsönösség nem volt, soha nem adtam nekik tanácsot vagy visszajelzést.

  7. Amikor felmerül a kérdés, én ezt kérdezem inkább “érdekel a véleményem?”.
    Barátaimtól szokott jönni az a válasz, hogy “nem, most arra van szükségem, hogy meghallgass” (ez az egyszerűbb) és nyilván az is, hogy “persze”. A második esetben aztán elindul az agyalás, hogy hogyan fogalmazzam meg a véleményem (én üzenet, minősítés kerülése, blabla).

      • Mi is így beszélgetünk a legjobb barátnőmmel. Ha kényes, fájdalmas a téma, akkor meg szoktuk kérdezni egymást, hogy hogyan segítek a legjobban: ha támogatlak a döntésedben, meghallgatlak, vagy tanácstalan vagy és szükséged van egy kívülálló véleményére. Működik.

  8. Igen, van ez a típus…

    De a hozzászólók közül páran szerintem remekül árnyalták, KAti például.
    Én -és gondolom mindenki- volt már a bot mindkét végén.
    Volt már, hogy kiömlött sok megdöbbentő dolog, mikor kiadtam azt bizonyos csekket, de volt olyan is, hogy amint megkérdeztem (ha nem is ezekkel a szavakkal, nekem ez túl textbook-jellegű), már a szeme villanásából tudtam, hogy tökmindegy mit mond, dehogy mondhatom el, az van, amit ő gondol.
    Ráhagyom.

    Ez a poszt Áginak egy remek ellenpontja, akinek a barátját ugye…

  9. Én nem értem, miért olyan rohadtul fontos, hogy véleményezzünk másokat. Erős a gyanúm, hogy a vélemény sosem arról szól, hogy segítsünk a másikon, hamen saját identitáskereséünkből fakad. Önigazolásul mondjuk a véleményünket. Azt gondoljuk, hogy jobban tudunk valamit, és ezt meg is akarjuk mutatni: Látod milyen okos vagyok?
    Ráadásul a legviccesebb, mikor előadom a Nagy Véleményemet, melyre olyan büszke vagyok, hogy nem bírom magamban tartani. És bemutatok saját gondolatomként valami nyilvánvaló tudatlanságból, tájékozatlanságból és gondolkodás teljes hiányából származó, csapból folyó közhelyet.

      • Nem biztos, valóban, de általában ez a helyzet. Már a kérdés is gyanús szerintem. De a valódi próbája a véleményező hozzáállásának, mikor a véleményezett azt mondja: nem értek egyet, szerintem ez nem állja meg a helyét, mert…

        • A kérdésről már többen leírtuk a véleményünket, én is elmondtam, hogy szerintem miért lehet helyénvaló. De ha a másik ellenvéleményt mond, akkor a viszontválasz valóban mindent eldönt. A nem bírod a kritikát, most nem vagy olyan állapotban (vazze, most jössz? Hát nem ezért kérdezted?) és hasonló sommás ítéletek biztosan megmutatják.

        • Ja, igen. A kérdés feltevése jelzi, hogy sejtjük, bajban van a másik. És akkor lehet, hogy azt mondja, igen, hallani akarja a véleményünk. És még sincs ARRA felkészülve, amit hall, mégis sok neki. Akkor nem az ítélet a megoldás, hanem a visszalépés, annak elfogadása, hogy mégis sok voltam. Jójó, bocsánat, mégsem kellett volna, talán tévedek is, mondd inkább te, mi van veled.

    • Azért fontos, amit Laci is írt feljebb, mert ha éppen a falnak készülök menni, akkor nem tesz nekem jót, hogy ehhez még bólogatnak is, akkor arra van szükségem, még ha nem is látom feltétlenül abban a pillanatban, hogy megmondják mások a véleményüket, nyilván normálisan.

      Az önigazolás az is lehet, amikor a másik szándékát véleményezzük és meg sem halljuk a tartalmát, te ilyesmit írtál (biztos, hogy a másik csak önigazolásként mond véleményt – na, én ezt szinte sose tapasztalom). Önismerettel rendelkező felnőtt ember nem okoskodik és közhelyeket sem puffogtat véleménynek álcázva a barátjának.

    • Na, belekezdtem ebbe a kommentelésbe, aztán meg nincs időm a válaszokra…

      Hááát, én nem tudom, milyen segítő véleményekről írtok itt, elképzelni sem tudom azt a párbeszédet, ahol egy kívülről jövő, véleményt formáló ember valóban rád néz, és lát, és úgy mondja az “építő kritikát”.

      Komolyan! Kezdjünk konkrét példákat!
      Pl. Jön az anyós, és azt mondja: Én nem értem, miért nem hallgatsz rám, mikor segíteni akarok. Ne ringasd már azt a gyereket annyit! Ki fogsz készülni!

      Én valóban tapasztalatlanabb vagyok anyósomnál, de alaposan utánajártam és tájékozódtam a témában, és elhatároztam, hogy nem hagyom sírni a gyereket, és igen, én készültem ki a kialvatlanságban, de úgy döntöttem, ez nekem fontos.

      Ez az asszony tényleg segíteni akart. Mégsem tette jól.

      Mondjatok másik példát, ahol a vélemény segített és építő volt!

      • Én mostanában már általában hajlok arra, hogy ha nem vagyok biztos valamiben, megkérdek egy nálam tapasztaltabbat. Tudom magamról, hogy olyan ember vagyok, aki hajlamos menni előre és csinálni a maga hülyeségét, oda se hallgatva, mit mond a másik. Túl gyakran fordult már elő, hogy a vége egy nagy szarkupac lett, amit nekem kellett ellapátolni, és attól, hogy az én saját döntésem vezetett hozzá, nem lett kevésbé büdös.

        Egy csomó dologban, munkában, magánéletben bejött, amit idősebbek, vagy kívülállók mondtak: régebben sokszor csak legyintettem a figyelmeztetésre, és utána jól megszívtam. Anyámnak és a férjemnek is baromi jó gyakorlati érzéke van és ha valamire azt mondják, amit én csinálok, hogy “ne így, hanem inkább úgy” akkor tapasztalatból hallgatok rájuk, mert tudom, hogy nekem ez fogyatékosságom, és eredményesebb leszek az ő módszerükkel. Van, akire anyagi dolgokban hallgatok, van, akire pénzügyekben, van akire munkaügyben: az új főnököm mondott nekem egypár nagyon hasznos dolgot – direkt hangsúlyozta, hogy ez nem parancs, hanem tanács, olyan alapon, hogy egy tízessel idősebb és több tapasztalata van – már most látom, hogy érdemes volt megfogadni. De ha a szomszéd néni odajön, mikor dolgozok a kertben és ad egy-két tippet, akkor is odahallgatok, hiszen 80 éves, szép a kertje, szóval csak tud valamit.

        • De jó, már megint a másik szempont! Te nem vagy véletlenül mérleg, Arita?
          Lejjebb azt írtad, a te véleményed szokták kikérni, most meg azt hogy mások véleményét szívesen hallgatod.
          Írtam följebb egy “najóelismerem” hozzászólást blaci egyik kommentjére, azt akár ide is szúrhattam volna.
          Igen, van létjogosultságuk a véleményeknek, sokszor segítenek.
          Sokszor viszont azt az arcukat látom, ami jószándéknak álcázva visszapofoz a normák közé. Hogy tudjad, hol a helyed.
          Az ilyen véleményekkel nálam tele a padlás, és az ebből származó túlterheltségből a vélemény szóra azonnali ellenkezés támad bennem.

          • Kos vagyok mérleg aszcendenssel, ha számít valamit. 🙂

            Egyébként igen, a véleményem gyakran kikérik, de a másét is szívesen hallgatom – viszont ebből elég keveset kapok, túlterhelt meg végképp nem vagyok. Talán ezért is könnyebb hallgatnom rájuk, meg alapból nagyon nyitott a személyiségem. Mellesleg én nagyon sok dologban eredményközpontú vagyok, és piszkosul nem izgat, kinek van igaza, mi a norma, vagy mi a progresszív, vagy bármi ilyesmi – legyen eredmény, legyen meg, amit akarok, minél egyszerűbben, minél hatékonyabban – tökmindegy, kinek a módszerével, vagy kinek a véleménye alapján. Nem ragaszkodom a magaméhoz mindenáron, ha valaki jobbat tud mutatni. Ezért néha amúgy számomra nagyon ellenszenves emberektől tanulok jó dolgokat, amiket később használni tudok, vagy épp azt lesem el tőlük, mit hogyan nem kéne.

            • Csak beficcen az a mérleg… 🙂
              Amúgy ki nem állhatom az asztrológulást, de ez most jól hangzott itt.
              Értelek. Ez a hozzáállás nálam is jellemző. Ha csapatban dolgozunk, fél pillanat alatt megfeledkezem a saját javaslatomról, ha jobb kerül elő. Ilyen szituációkban tényleg fontos a sokféle vélemény.
              Meg ha nálam tapasztaltabb tanácsot ad olyasmiben, amiről alig van ismeretem, természetesen én is örömmel hallgatom.
              Na, lassan gyűlik a helyénvaló tanácsok listája… 🙂
              De
              ha valamit alaposan körüljártam, utánaolvastam, végiggondoltam, és eszerint cselekszem, ezek után valaki, akinek töredék tudása van az ügyben meg akarja nekem mutatni a tucatvéleményét, és elvárja, hogy díjazzam nagylelkűségét, hiszen ő segíteni akar, na, hát akkor eldurran az agyam.
              Ez meg egy rossz példája a tanácsok osztogatásának.

          • Én általában értetlenül állok, ha valaki, aki semmit sem tud egy dologról mégis osztja az észt vele kapcsolatban. Annyira természetes számomra, hogyha valamiben járatlan vagyok, akkor abban nem okoskodom, hogy mindig megzavar, ha mások nem így állnak hozzá.

            • Én pl. hajlamos vagyok beleszólni olyanba is, amihez nem annyira értek. Nem a másik életébe, legalábbis igyekszem nem, de másba igen, amiről van fogalmam, de nem mély ismeret. Szerintem már észrevettétek. Igyekszem utólag belátni, ha rosszul tudtam. Ez javít valamit?

            • Viszont néha a felszínes vélemény jó iránytű. Egyik barátnőm volt olyan megosztó tipus, hogy aki jól ismerte, az mind imádta, a felszínes ismerősök viszont rühellték és tartottak tőle. Érdekes volt utánajárni, mi van a csaj egyéniségében, ami ilyen reakciókat vált ki, éjszakákon át elemezgettük, természetesen vele és nem a háta mögött.

              • Igen, ha elég óvatos a megjegyzés, ha érzékelteti, hogy ez csak kívülálló meglátás, akkor akár még az életemmel kapcsolatban is el tudom fogadni. Mármint azt, hogy elmondja, hogy magát az észrevételt magamévá teszem-e, az más kérdés.

      • Na, az anyost neee hozd peldanak.
        Baratok. Beszelunk. Van egy szitu, kiakadok tesomra, mer egy gyoker. Megmondom neki a tutit (nem kellene). Baratnom kozli velem h sokat jar a pofam feleslegesen, gondoksszak tobbet. Pl.
        En csak a barataimtol fogadok el velemenyt.
        Se anyam, se anyosom nem szolhat bele a gyereknevelesbe. Maskepp csinalom mint ok teljesen, kellett nekik sok honap, mire belenyugodtak.
        En nehezen viselem a visszajelzeseket, de ha szamomra hiteles embertol jon, midenkepp at kell gondolnom. Ha meg bant a dolog, annak mindig van alapja.
        Az anyasagom megkerdojelezese nem epito kritika semmilyen korulmenyek kozott!

      • Talán a megfogalmazás a fontos, hogy ne érezzem a személyem elleni támadásnak. Biztosîtson róla, hogy imàd, bármit teszek is, mellettem áll, ergo ez már csak barát lehet, anyós nem. Aztán már elmondhatja, hogy a viselkedésemről éppen mit gondol.
        Abba meg csak egy hülye szól bele, hogy ki mennyit ringat:)

  10. A barátok szerintem nem arra valók elsősorban, hogy egymás gyengéit tapogassák. Mert azok a gyengék általában nem 10 perc alatt, egy döntéssel megváltoztathatók, és nem is véletlenül, a levegőből alakultak ki. Végtelenül primitíven megfogalmazva: ha valaki szerintünk hülye (=tulajdonság) valamiben, teljesen felesleges véleményezni, az csak megbántódáshoz vezet. Ha valaki hülyeséget készül tenni (=cselekvés), akkor érdemes belemenni, és figyelmeztetni, még akkor is, ha szintén megbántodáshoz vezet az esetek 80%-ában.

    • Én ezt árnyaltabbnak érzem ennél, részint saját tapasztalatból. Mindenképpen hozzátenném a képhez a saját önbizalmat (megbántódhatunk), egót (megsértődhetünk) és a hozzáállást (pl. akarunk-e változtatni valamit). Egy régi barátommal nagy néha találkozunk, és sokszor beszélünk arról is, hogy melyikünk hová jutott emberileg, és hogy szerintünk mit kellene még javítania. Igen, volt rá példa, hogy negatív érzelmeket okoztunk ezzel a másiknak, de tudjuk mindketten, hogy ez nem rosszindulatból történt, meg hogy csak a saját javunkra válik, ha megfontoljuk a másik mondandóját, még ha nehéz is megemészteni. Olyat is ismerek, akinek ez párkapcsolatban is megy.

    • Ez nagyon tetszik. Ha valaki hülyeséget készül tenni, az nem azonos azzal, hogy hülye. Egy tettet véleményezve nem az embert véleményezzük. Mármint nem azt kellene tennünk. Hányszor futottam bele, hogy elmondtam: ez bizony hülyeség volt. tudom, hülye vagyok, volt a válasz. Mi van? Nem, nem vagy hülye, ha egy hülyeségtől hülye lenne az ember, akkor mindenki az, én is az vagyok. Nem, egy konkrét tetted volt hülyeség. mindenki csinál hülyeséget, meggondolatlanságot. Na és?

      • Kislányom kedvenc része volt a Vukban, amikor Karak azt mondja a kölyöknek: nem vagy buta, csak még keveset tudsz. 😀 Háromévesen már elismételte a nagyapjának, amikor az valamiért “nevelő célzattal” lebutázta a gyereket.

  11. Én sem szeretném, ha a barátom bólogatna a marhaságomhoz. Hiszen azért választottam őt, mert megbízok benne, adok a véleményére, figyelek a gondolataira. Nekem sokáig a fülembe csengenek fontos mondatok, rágódok rajtuk és segítenek a következő lépésben. Sokszor mondom a barátnőimnek ( kevés van), hogy “annyira utállak most, de igazad van, a fene egye meg” . És nem lennék hálásabb, ha hagyná, hogy hülyeséget csináljak. Sosem értettem ebben egyet Rogerssel, aki szeret engem, ne nézze már tétlenül, hogy állok a kút szélén.
    Az meg, hogy kivel osztom meg a gondjaimat, az én felelősségem. Nyilván, ha egy idiótára szabadítom a gondolataimat, kapok majd észt, meg tanácsot bőven. De egy barát az más. Ő nyugodtan lemarházhat.

  12. Érdekes, én általában a másik fajta kérdéssel találkozom: elmondanád a véleményed? mit gondolsz? Nem tudom, miért, de sokszor előfordul, hogy a tanácsomat kérik ebben-abban, talán azért, mert ha olyanom van, határozottan tudom előadni magam, és ez egyesekben azt a hatást keltheti, hogy tudom is, miről beszélek.

    Kellett pár pofára esés ahhoz, hogy rájöjjek, ez egy veszélyes kérdés, mert a legtöbb ember nem az őszinte, tárgyilagos véleményre kíváncsi, hanem megerősítést vár. Régebben mindig megörültem, hogy a másik kompetensnek tart és kíváncsi a meglátásaimra, mondtam őszintén, amit gondoltam, és egykettőre kész volt a sértődés és a barátság vége. Kellett az idő és az élettapasztalat ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni azokat az embereket, akik megerősítést várnak, azoktól, akik tényleg kíváncsiak. Még nehezebb felismerni ez utóbbi csoporton belül azokat, akik valóban készen állnak a mondandómra, és azokat, akik csak azt hiszik, hogy készen állnak rá. Őszinte szoktam lenni, de ha érzem, hogy az illető mégsem akar szembesülni pár dologgal, hanem játszmák vannak mozgásban, akkor inkább csendben maradok, jobb az mindenkinek. És vannak, akiknek egyszerűen nem érdemes mondani semmit, mert csak a saját igazukat hajtják, és tök felesleges időt-energiát pazarolni arra, hogy komolyabban foglalkozzon velük az ember, még akkor is, ha ők kérik, jönnek, kérdezgetnek – sok időt elvesztegettem ilyen vérszívó jellegű emberi kapcsolatokban, mint lelki szemetes és állandó támasz, mire rájöttem, hogy felesleges. Fura, hogy minél idősebb vagyok, annál nehezebben adok tanácsot, vagy mondom el a véleményem – hiszen mi is az én véleményem? Hogy jövök én ahhoz, hogy elmondjam? Minek, kinek – még ha kérdik is, mit számít? Csak azt tükrözi, amit én gondolok, lehet tök hülyeség, vagy akár káros is, egyáltalán nem egy nagy dolog, szóval a legtöbbször immár megtartom magamnak.

    Az is érdekes, hogy egyre kevesebbet várok el az emberektől és egyre kevésbé érdekelnek – ugyanakkor ahhoz a párhoz, akiket szeretek egyre jobban ragaszkodom és nagyon kíváncsi vagyok a véleményükre. Ha nekik panaszkodok, vagy csak mesélek magamról, akkor az azt jelenti nálam, hogy a véleményükre is kíváncsi vagyok – ha már meghallgatta a szerencsétlen a nyígásomat, akkor hadd mondja már el, mit gondol, nehogy benne maradjon. Még akkor is, ha azt mondja, hogy “Arita, te mekkora egy balfasz vagy!” – uhh, hányszor hallottam ezt, és milyen sokszor igaz is volt!

    Az illetéktelenek, félidegenek véleménye is érdekel, mert egyszerűen kíváncsi vagyok, főleg mivel az emberek nagyon sok mindent elárulnak magukról ez által, könnyebb kiismernem őket így. Mindeközben nagyon nehéz megsérteni a határaimat – megszoktam gyerekkorom óta, hogy szöges bakanccsal taposnak az önbecsülésemen, a személyiségemen meg úgy általában – így aztán nem igazán veszem fel, egyre kevésbé bánt, egyre kevésbé zaklat fel.

    • Már megint azt kell mondjam, hogy én is ugyanezt az utat jártam végig. Talán annyival tudom árnyalni, hogy aki csak lelki szemetesnek szán és valódi vélemény helyett csak bólogatást vár, azt egyre könnyebben pattintom le, illetve ha tényleg a véleményem kérik, elmesélem, mit csinálnék én adott helyzetben, többször hangsúlyozva, hogy ez az én egyéni életutamból ered, csak rám igaz, és még nekem se feltétlenül jön be. Nincsenek helyes döntések, csak olyan döntések, amikkel együtt tudok élni. Attól még megszívhatom.

      • Pár évvel ezelőtt megfogadtam, hogy soha többet nem leszek lelki szemetese senkinek. Egyszerűen nem éri meg, végtelenül lehúzó, elnyomorító dolog. és szerintem a másik félnek sem tesz igazán jót.

  13. Írtam egy hosszút, de elszállt …Szóval, azt gondolom, hogy rajtam múlik, kinek mondom el a gondomat. Ha nem a megfelelő embert választom, akkor jönnek a megmondások, okosságok, példálózások(k). Ha barátnak mondom, olyan nagybetűsnek, akkor hallani is szeretném, ő mit gondol.Hiszem ezért a bizalomért választottam őt barátnak. Amit mond, arra először lehet, hogy azt mondom, hogy “most annyira utállak, mert pont ezt nem akartam tudni és hallani” , de igazából mindketten tudjuk, hogy igaza van és valójában én már akkor is tudtam a valóságot, mielőtt ő kimondta.Abban viszont sosem értettem egyet Rogerssel, hogy mindig kussolni kell. Ha ott állok a kút peremén, akkor nem megértő figyelemre és hümmögésre van szükségem, hanem egy biztos kézre, aki nem enged ugrani. Az “értelek” bólogatástól mindig úgy érzem magam, mint egy ovcsis , akit nem akarnak hergelni.

    • Pedig az “értelek” bólogatásnak is van helye. Igen, van, amikor a másik csak elmondani, ventilálni akar, nem tanácsot, véleményt hallani, csak értő hallgatást.

        • és Anna: igen, és ne csak mindig az, hogy értem. Figyelek, hallgatlak, stb. Meg nézzen rám, látni a szemén (és igen, hallani a hangsúlyon), hogy tényleg figyel-e vagy csak hagyja, hadd dumáljak. Meg ha szidok valakit, nyugodtan mondhatja, hogy hát szerinte is szemétség volt, vagy ilyen.

      • Persze, csak ne hümmögjön, legyen legalább egy feszültségoldó mondata, egy “hülyevagyb@zmeg”, “nagyon sajnálom”, ” átérzem a helyzetedet”..valami emberi, amitől nem érzem magam egy terapeuta rendelőjében.

      • látom én, hogy egy héttel lemaradtam, de muszáj ideírnom. Az értő hallgatás az az én tapasztalatom szerint a verbálison, testbeszéden kívüli síkot is tartalmaz. Valamiféle mentális ráhangolódást, amitől mégse puszta ventillálás lesz. Nekem ilyenről táv viszonylagban is van tapasztalatom, de sokkal gyakrabban tudjuk elérni ha közel is vagyunk egymáshoz.

  14. Azt figyeltem meg, hogy éppen az a típus bírja nehezen a másik véleményét, aki büszkén hirdeti hogy ő nem langyos. Nem sunyi. Ami a szívén, az a száján. De ha neki mondanak valami épp nem hízelgő véleményt, akkor égszakadás, földindulás, vérig sértődés. Ebbe már többször beleszaladtam. Meg olyanba is, hogy az illető a szembe kedves volt és bíztam benne, a hátam mögött meg elmondott mindennek. Ezért én azt mondom, hogy akkor mondja el a véleményét, legalább kiderül, mit gondol. Ha egy kapcsolat, barátság erős, akkor ezen nem fog elbukni. Az a barátság, amiben meg tojáshéjon kell táncolni, mindig píszín és százszor átfogalmazva, nem az igazi.

    • Nekem annyira mást mond ez a bejegyzés. Nekem olyan furcsa, hogy itt sokan azt taglaljátok, hogy márpedig mondja meg a véleményét.
      Nekem az az olvasatom, hogy valaki évekig nem mond, nyel (de miért?), talán hogy barátság alakulhasson, pedig mennyi mindennel nem ért egyet, de aztán nem bírja tovább játszani azt a szerepet, amit felvett a kapcsolat elején, és ráborítja az eddig rejtett véleményét a gyanútlanra.
      Azért ebben igenis van valami álságos.
      Ennek köze nincs ahhoz, hogy a barátom véleményére kiváncsi vagyok, azért a barátom. Mert a fent leírt véleményező nem barát, csak tettette.
      Vagy nem?

      • Nem feltétlenül. Pl. bár nem vagyok vallásos, vannak hívő barátaim, tudjuk egymásról, hogy ki miben nem hisz, évek óta. De aztán jön egy felsőbbrendű megjegyzés, amivel pellengérre viszi az én életvitelem és szembeállítja a sajátjával, megmondva, hogy az övé miért jobb. Ez egy konkrét példa.

      • Ilyesmit próbáltam én is megfogalmazni…az, hogy bólogat , még nem megértés, vagy egyetértés, csak bele nem avatkozás.Véleménye viszont van. Ami egyszer csak majd előjön, egy vita, vagy egy elszólás miatt. Jobb lenne nekem, ha inkább mondaná, mit gondol.

      • A konklúzió ez, nálam is. Bár így 35-ön túl a “mit mond”-o kívül azt is jobban átlátom, hogy ki és miért mondja. És a legmélyebb réteget: hogy valóban értem mondja-e.

        • Ez nagyon kifejező: “És a legmélyebb réteget: hogy valóban értem mondja-e.”
          Mert ez a lényeg. És ezt azonnal érezni. Ennek függvényében vált ki ellenállást, rossz érzést, vagy elgondolkodást, befogadást abból, akinek mondják.
          Szerintem ezt zsigerből mindenki érzi, csak van, aki jobban figyel rá, és van aki elhessegeti.

    • Ezek a kis célzások, harmadik személyben írva, menyem is értse… jaj, lorax, tanulj meg egyenesen kommunikálni és nem más rovására szerezni önbecsülést. Kurvára nem érdekel ilyen kötözködős, nem meggyőző emberek véleménye, a barátaim nem is ilyenek.

    • Egész pontosan: egy troll vagy, aki unalmában és jelentéktelenségérzésében netszerte turnézik a Rendíthetetlen És Szellemes Igazságaival, miközben átlátszóan irigy.

      Közben találkoztm kommentjeiddel máshol is, itt is céloztak rá, és hát hűha.

  15. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről:
    ” -Te, mi baja a macskádnak?
    – Semmi.
    -De miért nyávog olyan hangosan?
    – Én nem hallom.
    – Ne hülyéskedj már, az előbb a szomszéd is átjött szólni..
    -Igen? Fel se tűnt..
    – Figyelj már, ez a macska beteg!
    – Á, nem gondolom.
    – Mindegy , mit gondolsz, a szeme is véres.
    -Jé, tényleg. No, nincs semmi baj.
    – Nincs?! Te, vigyük el állatorvoshoz!
    – Á, semmi baja..
    -Ne hülyülj már, hát szenved! Segítsünk rajta!
    – Túldramatizálod. Nincs baj. Vagy azt képzeled, rossz gazda vagyok? Ez rágalmazás!
    ……
    Őszintén érdekel, mit gondoltok..Csendben tudomásul kell venni, ő élete, ő macskája?

      • Megszólal az állatvédő: az élete az övé, de a macskája egy önálló, szenvedésre képes élőlény, nem egy plüssmacska. Jó, a téma szempontjából ez mellékes, de szerintem nem az.

    • Mondjuk körítek hozzá egy előtörténetet:
      Mondjuk a macska beteg volt. Műtötték a szemét, a kötést most szedték le neki, és megy ki belőle a fájdalomcsillapító.
      A macskagazdája és a barátj ezt mindketten tudják. A macskagazda tudja, hogy ez normális jelenség, a barát viszont parázós fajta. Ebből a szituból nézve kinek van igaza?

      A lényegi kérdés szerintem itt is az, hogy tudunk-e egyértelmű határvonalat vonni az ezt még igen, de ezt már nem közé? Ebbe még nem szólok bele/ebbe már muszáj bevonódnom. Hol az a határ, ami feljogosít hogy beleszóljak más életébe, döntésiben terelgessem. És végül ki vagyok én, hogy döntését megkérdőjelezzem?

      “Mond ki vagy, és mért ítélsz?
      Hát te sem tudhatod, mennyit érsz,
      Te sem tudhatod, hogy meddig tart még ez az egész!”
      PUF

      • Lehetett így is.De lehet, hogy a macska másnapra megdöglött, ő meg sírva fölhívott, hogy miért nem szóltam hangosabban? És a határok, meg beavatkozás, meg bele nem pofázás, meg tisztelet beszorul egy döglött macska mögé..

        • Jó, Anna, értem, amit mondani akarsz, de azért az a példa, amit hoztál nagyon szélsőséges. Az életben sosem ennyire egyértelmű. Nagyon ritka az a helyzet, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy a másik hülyeséget csinál, és be kell avatkozni. Én azért írtam azt az előtörténetet, hogy szemléltessem, mennyire sokféle lehet egy történet, és attól hogy látunk egy szeletet, és az egyértelműnek tűnik, még nem biztos hogy télnyleg az van benne, amit első pillantásra gondolunk.

      • Azt próbáltam érzékeltetni, hogy a tejbegríznek tök mindegy, beleszólok-e, a másik hogy főzi. Legföljebb kifut. De az emberi kapcsolatok, élőlények sorsa kényes határ..
        Konkrétabban: Végigrohantam a családot többször, riadót fújva, hogy beteg a nagybácsi. Konkrétan szétissza a máját. Mindenki elhajtott, hogy nem ugatunk bele, ő élete, ő piája, ő sorsa. Meghalt. Nem tudnék tükörbe nézni, ha nem próbáltam volna meg félreverni a harangokat.

        • Pont azon gondolkodtam, hogy nekem többek között azért is más a véleményem erről, mert magam is függő vagyok, és sok függőt ismerek. Társfüggőt is, nekik pl. elég sok mindent megmondok. Azt is látom, hogy a függőnek nemhogy nem használ, de kifejezetten árt, ha félrenéznek, úgy tesznek, mintha nem látnák mit csinál. Nyilván ez extrém helyzet, az itt tárgyaltakhoz képest.

  16. Írtátok, hogy az “értelek” kifejezés nem mindig oké.
    Bocs, hogy így írom, de nem vagyok most a “toppon” se agyilag, se érzelmileg.
    Szóval, nekem az “értelek” a legszebb, amit mondhatnak, úgy értem, hogyha érzem is, hogy érti.
    Ez a legtöbb, amit valaki adhat.
    Nekem, persze, ez csak az én véleményem.
    Ha érti, az szívmelengető.
    Aztán kérdezze meg, hogy “Tudok valamiben segíteni?”.
    Ha tud, megmondom, ha nem, azt is.
    A többit megoldom.
    Ezt nem elvárásként írom, mert a másik azt tesz, amit akar, illetve, ami a személyiségéből következik.
    Csak azt írom, hogy én mit szeretnék.
    Nekem ez a segítség.
    Úgyis egyedül kell megoldanunk mindent.
    Se a rágódást, se semmit nem tudunk áttenni más vállára, mindenki maga küzd meg a problémáival.
    Ha érzem, hogy érti, ott van nekem, az számomra elég.

      • :)))
        Hát…
        Nem ilyen.
        Akkor szebben fogalmazok, legalábbis jobban körülírom a dolgokat.
        Szerintem az a gond ezzel a véleményezéssel, hogy mi nem tudunk más fejével gondolkodni.
        Senki se tud.
        Valaki tesz valamit, mi nem tudjuk, hogy miért teszi.
        Azért teszi, mert ő olyan, úgy van összerakva, az következik a személyiségéből, múltjából, tapasztalataiból.
        Nehéz véleményt mondani, meg tanácsot adni is.
        Hogy mikor oké, meg mikor nem, azt kényes téma.
        Áh, nehéz!
        Minden ember titokzatos szerintem, sok van bennünk, ami nem látszik, más nem is gondolná, aztán jön egy vélemény, ami a felszínre reflektál…
        Ilyenkor van félreértés, meg minden, ami ebből fakad.
        Nehéz, csak ismétlem már magam.

        • Valami ilyesmit gondolok én is, amit itt körülírtál. Nagyon jól kell ismernem egyembert ahhoz, hogy nagyjából átlássam, mit miért úgy tesz, ahogy. És olyankor jól érzékelem, ha szólni kell, s kérdezés nélkül szólok, vagy más szempontot mutatok, s az jó eséllyel tényleg hasznos lesz a másiknak. Mert nagyjából azt is fel tudom mérni, mit fog kezdeni azzal, amit mondok. Ha kicsit mellémegy a dolog, szólok, hogy bocsi, mégis jobb lett volna hallgatnom. Vagy egyszerűen felmérem, hogy jobb, ha abbahagyom, nem mászok bele jobban az életébe, nem lenne építő.

          Felszínes ismeretségnél ez azonban nem működik. Bármennyire korrekt próbálok lenni, s tényleg megáll a lábán a véleményem, legalábbis az én gondolatrendszeremben — nem tudom átérezni elég jól a másik helyzetét, és hasznára sem lehetek. Ehhez még hozzájön az, hogy ha hasonlóan is látunk egy helyzetet, ki-ki a maga temperamentuma, elvei, logikája, bejáratott stratégiái szerint cselekszik, amiket ha nem ismerek közelről, nem tudom, hogy épp mit miért csinál a másik. Ha érteni vélem, akkor sem biztos, hogy értem. Túl távoli a nézőpontom. Nem beépíthető. Nincs is közös tartomány az ő “megélései” meg az én “megélésem” között, két külön sziget vagyunk. Azt gondolni, hogy több közünk van egymáshoz, mint amennyi valójában van, na ez is önáltatás, és beledumálós véleménynyilvánításhoz vezet.

        • “Szerintem az a gond ezzel a véleményezéssel, hogy mi nem tudunk más fejével gondolkodni.
          Senki se tud.”
          “try to walking in my shoes…” DM
          meg ez is:
          “Senkinek nincs köze világod belsejéhez,
          neked sincs közöd mások életéhez,
          csak az irgalom útján van közöd,
          istenektől rendelt kötelességed.” Y.

    • Hű, ez nagyon jó! Beszippantott, és csak olvasgatok itt, ahelyett, hogy melóznék…
      Már valami más kapcsán is rátaláltam erre a srácra, de már el is felejtettem. Köszi, hogy újra szembehoztad!
      Nagyon tetszik, ahogy megfogalmaz dolgokat.

  17. Sok minden eszembe jutott itt.
    Biztos, hogy barátság az, amit annak gondoltok?
    Mennyire kölcsönös a barátság, az érzések, a ráébresztési szándék?
    Biztos, hogy nem az okosság, kompetencia, felülkerekedés a motivációja az okos fél véleményezésének?
    Aki talán magát emeli fel, érezheti erősnek és rendben levőnek azzal, hogy látja, a másik szét van csúszva?
    Nem billen ki az egyensúlymutatótok, amikor azt látjátok, hogy
    — neki van nyomora,
    — ti lesztek okosak, józanok a helyzetben,
    — neki ez nem jó, nem kéri?
    Nincs ebben “én megmondtam, látod, igazam lett”?
    Ti elfogadnátok tőle iránymutatást, felrázást, visszajelzést?
    Biztos, hogy eléggé ismeritek, tudtok róla eleget?
    Nekem az az eszményem, és van is ilyen barátságom, hogy két ember lelkesen és szabadon tanul egymástól, megfigyeli a másikat, meghallgatja.
    Biztos, hogy ez a “jót akarok-lehet, hogy fájni fog” nem egobemutató, önigazolás az ő rovására?

      • “Értelek. Nekem viszont sok emlékem van, amik úgy kezdődnek, hogy Istenem, hát miért nem szólt senki?”
        Sógornőm jutott eszembe, aki ugyanezt mondta nekem, hogy de miért nem szóltunk időben mikor láttuk mennyire szar alak a leendő férje, de ő nem lát a szerelemtől. Nem akart rá emlékezni, hogy bizony én például sokszor szóltam, de nem hitt nekem, támadásnak vette és haragudott rám emiatt. Amikor bebizonyosodott, hogy igazam van, akkor már késő volt. Most azt mondja a férje az évek alatt változott meg teljesen, holott mindig egy féreg volt, csak ő nem akarta látni. Szóval van hogy hiába szólnának időben, a másik fél nem vevő az igazságra és ezt tapasztalva inkább nem szól senki.

    • egy bizonyos közelségen belül nekem is fáj, ha a másikat szenvedni látom, és a barátság számomra már ez a közelség, nem vagyunk egymástól érzelmileg függetlenek. az, hogy hogyan tudok segíteni, az függ a saját képességeimtől, energiámtól és nyilván véges, ugyanúgy ember vagyok én is, a saját fájdalmaimmal, és a tököm tele azzal, hogy mindenkinek anyja helyett anyja legyek megértés és jól segítés témában. megvan nekem is a magam bőven elég baja. a legjobb amit mostanában tenni tudok, legalábbis a saját szempontomból, hogy távolabb megyek, ha nem kérik a véleményem, vagy ha az amit mondani tudok/szeretnék, nem jó nekik. jópár huszonéves barátságom szűnt meg mostanában emiatt sajnos, és sokkal jobb ez így, mint ha azon parázok, hogy hogyan legyen kölcsönösen jó, de legalábbis élhető a viszony. öregszem és bogarasodom amúgy is.

    • meg még az is van, hogy én pl. nagyon szeretem, ha elmondják nekem az emberek amit gondolnak, bármit is, mert mind visszajelzés, én meg majd eldöntöm mit kezdek vele. számomra a barátság kategória az, amikor a barátom elmondja amit és ahogy lát, barátom, tehát nyilván ismerem és akarom a véleményét, meg tudom, hogy elsősorban értem mondja, nem magáért, megvan a bizalmi alap. úgy is mondhatnám, hogy a barátság kategória szerves része, hogy túlzott finomkodás nélkül lehet mondani, ami jön. és ha így van, akkor meg hajrá, tolja mindenki intenzíven, ami jön belőle. még izgalmasak is az ilyen nagy viták.

      • Nekem volt olyan szembesülésem barátommal amikor a rólam kapott kép nagyon felzaklatott.Nem tudtam mit kezdeni vele.
        Nem én voltam az akiről beszélt az illető. Később találkoztam más barátokkal akikkel fázisban voltunk. Tudtunk úgy beszélgetni, hogy ne érjen olyan érzés, hogy magamat kitakartam és értetlenségre találtam.

        • Igen, hasonló velem is előfordult már. Hosszú töprengés után arra jutottam, hogy az illető kivetített rám valamit. Egy olyan személyt akart az életébe, és rám osztotta a szerepet. De bárhogy próbáltam idomulni hozzá, idegen volt tőlem. Mást láttunk, illúzió volt. Szakítás lett, fájdalmas, mert attól még meg is szerettük egymást.

    • Nagyon nem értek egyet ezzel.
      Igaz, nekem összesen 2-3 olyan barátom van, akiknél egyáltalán felmerülhet ilyesmi, mert annyira mély és bensőséges a viszonyunk, de én soha, egyetlen pillanatig sem feltételezném róluk, hogy a nekem adott tanács, vagy a meglátásaik feltárása ellenem irányulna, és még akkor is meghallgatom és megfontolom, ha esetleg abban a pillanatban nem esik jól.

      Én az egyensúly felborulását éppen abban látnám, ha folyamatosan tojáshéjon kellene járkálnom akár nekem, akár nekik egy beszélgetésben. A barátság szerintem nem tojáshéj.

      És adott esetben én is elmondom, látom, hogy mikor mondhatom (nem azt, hogy melyik élethelyzettel kapcsolatban. Bármelyik élethelyzettel kapcsolatban elmondhatom, amit gondolok, mert ilyenek a barátságaim. Azt kell meglátnom, hogy melyik pillanat alkalmas, mikor vevő a másik, mikor érdekli.)

      Ezekkel a barátaimmal soha nem volt még ebből félreértés. Ha elmondom, amit gondolok egy helyzetről az életében, vagy elmondom, hogy szerintem mit kéne tenni egy ilyen helyzetben, az egyáltalán nem jelenti, hogy elvárom tőle, hogy akár minimális mértékben is megfogadja, amit mondok. Úgy cselekszik és gondolkodik, ahogyan neki tetszik. De mivel a barátom, szeretem, van róla véleményem, félthetem adott esetben. A barátságnak nem a seggnyalásról kell szólnia feltétlenül.
      Ha nekem mondja el egy barátnőm, hogy hülye vagyok egy helyzetben, vagy kibaszott ripacs voltam a múltkori fellépésen, vagy faszkalap módjára beszéltem az anyámmal a telefonban, akkor egyrészt nem gondolom, hogy engem ezzel megtámadott, nyilván nem akar rosszat, mivel szeret. Másrészt azt sem gondolom, hogy akkor most elvár tőlem egy általa helyesnek tartott viselkedést, mivel kurvára nem várja el: neki ugyanis ebből a szempontból tökmindegy, hogy pl az anyámmal én hogyan beszélek. Harmadrészt elgondolkodom rajta, hátha igaza van. Ha úgy látom, hogy igaza van, még meg is köszönöm. Ha úgy látom, hogy nincs, akkor elmondom neki, hogy szerintem miért nincs igaza, és ezzel a dolog le is van zárva, isszuk tovább a sört, beszélünk másról.

      És ugyanez vice versa. Én ezt látom kölcsönösnek, nem a kritikátlanságot.

      • “Ha elmondom, amit gondolok egy helyzetről az életében, vagy elmondom, hogy szerintem mit kéne tenni egy ilyen helyzetben, az egyáltalán nem jelenti, hogy elvárom tőle, hogy akár minimális mértékben is megfogadja, amit mondok. Úgy cselekszik és gondolkodik, ahogyan neki tetszik. De mivel a barátom, szeretem, van róla véleményem, félthetem adott esetben. ”
        :D, szerintem is, pont így.
        és ha valakivel nem mondhatjuk egymásnak teljes szívvel, fajsúlyos helyzetben is, hogy “hát vazze, te tiszta hülye vagy!”, akkor az számomra nem lehet barátság, mély, bizalmi kapcsolat. és igen, a barátság szerintem sem tojáshéj, sokkal inkább erős, bazalt fundamentum.

      • “A barátság szerintem nem tojáshéj” — én ezzel maximálisan egyetértek, csak hatalmas félreértéshez vezet, ha egy viszonyban valaki közeli barátként tételezi önmagát, pl. jó emberismeretére alapozva, de számomra ő csak ismerős, aki előtt nem tártam fel minden gondolatomat, legmélyebb érzéseimet, tehát nem is voltam teljességgel megismerhető. És mivel nem közeli barátként tartom számon, az a kitétel sem áll, hogy “nyilván nem akar rosszat, mivel szeret”. Ilyenkor határsértésnek veszem, ha beleszól az életembe. Sőt, az is lehet, megkérdezi, mondhat-e véleményt, és hirtelen a kívülálló szerepéből bennfentességbe lép át, bizalmaskodni kezd. Nagyon nem mindegy, milyen pozícióból mondja a másik, amit mond.

        • Ez így tök oké, én is így vagyok. De én pl arról a 2 (inkább 3) emberről tudom, hogy olyan a viszony, és az nem merül fel, hogy nem szólhat dolgokért.

          • Egyetértek, ez nálam is így van. De aki ezen a szűk körön kívül esik, arra egészen más szabályok vonatkoznak. Erre írtam. Az a határ nagyon éles, és nehezen átjárható. És nagyon kevesen vannak, aki bármit mondhatnak, akkora a bizalom.

      • “A barátságnak nem a seggnyalásról kell szólnia feltétlenül.” — ‘cic, én ezt annyira igazságtalannak érzem. Az értő figyelem és a másik határainak tartása nem seggnyalás. Én azt kérdezem: barátság-e ez egyáltalán?
        Ami engem illet, akinek igazán, hevesen érdekel a véleménye, és akitől kérek is visszajelzést, az
        évtizedes próbájú, azóta is aktív barát, négy darab,
        olyasvalaki, aki minden rezdülésemet ismeri, és komplett napokat töltünk együtt hetente többször,
        segítő szakember, hatodik éve ugyanaz.
        És képzeljétek, hiába kérem tőlük, ők olyanok, hogy alig-alig mondják, és nem azért, mert azt érzik, hogy be kell fogni a pofájukat. Pedig tőlük elfogadnám. De mondjuk azért vannak mellettem (még asszem, a segítő is), mert szeretnek s helyeselnek így, ahogy — kurva sok belső munka után — lettem.
        Egybeesnek velem kapcsolatos kritikáink és büszkeségeink, úgyszólván.

        • Nem, az értő figyelem, és a határok tartása nem az. De úgy tűnik, Maunak van tényleg igaza, és teljesen mások a definícióink. Én nem tartom azt barátságnak, ahol folyton tojáshéjon kell járnom, és adott esetben nem küldhetem el a picsába a barátomat, ha hülyeségre készül (amellett, hogy persze ha megteszi, és rábaszik, nem hagyja el a számat az én megmondtam, és mellette állok szó nélkül), mint ahogy azt sem tartom barátságnak, aki ezt velem nem meri megtenni.
          Míg pl idegenek-félidegenek, de még az anyám előtt is nagyon elszántan védem a határaimat.
          Valószínűleg tényleg a barátság-felfogásunk különbözik.

          • Miért kéne tojáshéjon járni? Ez a megfogalmazás irritál engem. Nem kell. Belepofázni nem kell, jobban tudni, tükröt tartani. Tán dolgozik ő is magán eleget, tán vannak kínjai, tán csak egy ölelés hiányzik. Az én barátságfogalmam szerint. Az nagyon találó volt Mautól, hogy amit teszek, annak a legmélyebb saját belső vágyamból kell jönnie.

            • És tudom a barátaimról, hogy mikor van, amikor csak egy ölelés hiányzik. Olyankor be tudom fogni a pofámat. Egyébként meglepően sokszor tudom befogni a pofámat. De ha mindig befogom, akkor magamat tagadom meg.
              Megoldás: olyan emberekkel körülvenni magát az embernek, akik hasonlóan gondolják.

    • “Biztos, hogy barátság az, amit annak gondoltok?”
      Nem, valóban nem biztos. Ez hosszú távon derül ki. Általában.
      Kölcsönösség: számomra egy adott helyzetben ez a kérdés nem értelmezhető. Ez is hosszú távú kérdés, ha jellemzővé válik az egyik fél okossága, akkor az nyilván nincs kölcsönösség – és hát nincs barátság (és szerelem) sem. Az jobb esetben +/- korrekt segítői kapcsolat, de mindenképp valamennyi játszmával.
      Motiváció: lehet az is, amit írsz. Nem lehet általánosítani. Konkrét helyzetben el lehet dönteni, nyilván, de itt konkrét helyzetet nem tudunk elemezni, gondolom.
      Egyensúlymutató: ugyanaz, mint a kölcsönösség. Egy konkrét helyzetre nehezen értelmezhető. Nyilván a kéretlen tanács az sosem jó, de az, hogy neki van nyomora, az nem az én döntésem, választásom, ez a helyzet. Legközelebb nekem lesz.
      Jó kérdés az egyensúllyal: mi van, ha neki IS van nyomora? És nem tud empatikus lenni, mert neki is arra lenne szüksége? Ha nem tudja azt nyújtani, amire nekem van szükségem, mert ki van billenve ő is, épp az én empátiámra lenne szüksége? “Mikor szeretni már nincs mit bennem, …” És nem, ő sem kapja meg a szeretetem – és én sem az övét. Két csalódott, boldogtalan ember – de az egyensúly tökéletes. Félreértések elkerülése végett: nem is várható el tőlem abban az állapotban a megértés – de tőle sem. Persze, az igen, elvárható, hogy akkor ne szóljon inkább semmit. Meg az is, hogy észrevegye: nem vagyok abban az állapotban, és ne várjon tőlem semmit.
      “Biztos, hogy ez a “jót akarok-lehet, hogy fájni fog” nem egobemutató, önigazolás az ő rovására?”
      Nem, nem biztos. De lehet, könnyen lehet.Sok ilyennel találkoztam, megéltem.

    • én itt a beszélgetésben most az látom kirajzolódni, hogy legalább kétféle, gyökeresen eltérő alaptípus van barátság-elvárások terén, az, aki tanács-alapú (szereti, ha a barátai aktívan visszajelzést adnak az ő konkrét helyzetére, mint pl. Blaci, illetve aki úgy gondolja, hogy segít azzal a másiknak, ha elmondja, hogy ő kívülről mit lát) és aki nem szívesen ad és kap kéretlen tanácsot, véleményt (te meg én inkább az utóbbi típus).

      én személy szerint nem szeretek véleményt és tanácsot adni és kérni; célravezetőbbnek tartom a semleges helyzetben való általános eszmecserét jelenségekről, lehetséges stratégiákról; és konkrét helyzetben meg értően meghallgatni a másik embert, mert én – és amennyire látom, azok a fajta emberek, akikhez a legjobban kapcsolódni tudok –, csak a saját legmélyebb vágyamból fakadó döntésemmel tudok azonosulni, és a másik ember legfeljebb abban tud segíteni nekem, hogy katalizálja a felismerését és tudatosítását annak, hogy mi ez a vágy és mit az afelé vezető legcélszerűbb döntés. az nem segít, hogy más mit lát vagy mit tenne a helyemben, vagy mit tett hasonló helyzetben, legfeljebb mint érdekes adat, lehetséges stratégia érdekel; vagy mint anekdotikus megerősítése annak, hogy nem vagyok egyedül a helyzetemmel.

      • Hasonlóképpen érzek, vagy még felfokozottabban. A vélemények kereszttüzében megsemmisülök, elbizonytalanodik a belső vezérlésem. Akik szeretnek, ismernek annyira, hogy tudják, mennyire sebezhető vagyok, és eleve így közelednek. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek önálló gondolataik, sőt. De nem gázolnak el a mondandójukkal, mert szeretnek, mert úgy szeretnek, ahogy nekem jó, és ha épp bajom van, én és a bajom fontosabb nekik, mint a saját mondandójuk. Figyelünk, érzékeljük egymás rezdüléseit.

      • “én itt a beszélgetésben most az látom kirajzolódni, hogy legalább kétféle, gyökeresen eltérő alaptípus van barátság-elvárások terén”
        igen, ilyesmire jutottam én is, figyelve a nézőpontokat

      • Ez is milyen jó összegzés, Mau!
        Te a barátságokat osztottad két csoportra, illetve az embereket aszerint, hogy milyen az ideális barátságról alkotott képük.
        A másik vonulata ennek a bejegyzés és hozzászólás folyamnak, hogy a közelünkben lévőkkel milyen mély a kapcsolat. Hogy barátságnak mondható-e egy-egy kapcsolat, illetve hogy midkét fél ugyanazt gondolja-e a kapcsolatról. Ha a kapcsola aszimmetrikus, az csúnya játszmák melegágya lehet. Engem ez a vonulat jobban érdekel, mint az hogy mi megengedhető egy barátságban és mi nem.
        Vannak emberek körülöttünk, akiket nem sorolunk a legbensőségesebb kapcsolataink közé, ők mégis úgy érzik, joguk van, sőt kötelességük butaságunkra, hibáinkra felhívni a figyelmünket.
        Nekem az ilyen jellegű tanácsolás mindig hamisan cseng. Mindig érződik belőle, hogy a megmondó ember okosabbnak hiszi magát valamiben. És a segítő szándék csak egy önmaga előtt is játszott szerep.

      • Van még egy különbség: hogy hogyan értelmezzük a másnak szóló véleményt. Nagyon régóta, nagyon tudatosan igyekszem (hogy mennyi sikerrel, az más kérdés) kerülni a konkrét helyzetben való konkrét tanácsadást. Mit tennék a helyedben? Honnan tudjam, nem vagyok benne. Ha velem ugyanaz történne, mint veled, akkor sem a te helyedben lennék. Vannak ismerőseim, akik kérdeznek olykor ilyeneket, hogy te az én helyemben. Hárítok. Nem tudom. Elmondhatom, ha érdekel, hogy hasonlónak látszó helyzetben én mit tettem, ha van analógia, és mi lett annak az eredménye, ha az is érdekel. Na jó, ha valaki odateszi a tejet felforralni, és el akar menni hazulról három órára, akkor azért szólok, hogy ennek szinte biztos iszonyatos bűz lesz az eredménye, de még a papagájod is meg fog fulladni (apám csinált ilyet egyszer). Ez nekem is beleférne, ugyanis tudom magamról, hogy nem vagyok tökéletes, és képes vagyok elfeledkezni dolgokról, pl. a forralni feltett tejről. Nem tudom, még mindig akkorának látszik a különbség? Mert én azért hasonlóan értem a baráti vélemény mondást, mint amiket te írtál arról, hogy milyen döntéssel tudsz azonosulni, és hogy a másik hogyan tud(hat) ebben segíteni. Ehhez valamiféle véleményt vagy saját tapasztalatot oszt meg. Én is erről beszélek. A megosztás módja, formája, időzítése a döntő, illetve persze az, hogy valóban megosztás, vagy észosztás – tehát elvárás, hogy hallgass rá. Nem?

        • nem tudom, én láttam a folyamban ilyen „elvárom a barátaimtól, hogy vágjanak pofán, ha hülyeséget csinálok”-típusú véleményeket, és ha jól emlékszem te is mondtál valami hasonlót, de lehet hogy tévedek.
          na nálam pl. ez az, ami nem működik, én nem „veszem észre magam” attól, hogy valaki direktbe jól negatívvisszajelez. viszont figyelem a környezetemet és információt gyűjtök, tehát ha hagyják, és nem idegenítenek el maguktól a véleményezéssel, akkor magamtól is észreveszem magam.

          eddig azt hittem, hogy ez alapvető emberi működésmód, de a kommenteket látva kezdem azt hinni, hogy ez inkább egy a lehetséges személyiségstratégiák közül.

          • Ha hülyeséget csinálok, akkor tényleg szeretem, ha szólnak. Ld. rezsó-hasonlat. És igen, lehet, hogy én festettem piros rezsóra a sámlit, és akkor szólok, hogy tudok róla. Ha aztán jön a “de hát …” utána, és nem értik meg, hogy TÉNYLEG tudok róla, azt én is rossz néven veszem. Az én életemben nagyon jó volt a váltás, mert régen mindent jobban akartam tudni mindenkinél – tény, hogy bezzeg én osztottam az észt, de nekem ne okoskodjon senki. Kevesebbet dumálok bele mások dolgába, és közben kevésbé zavar, ha nekem véleményt mondanak. Könnyebb az életem, ha mindennapi dolgokban meghallgatom mások véleményét. Ez az én stratégiám, változott, és nagyon elégedett vagyok vele. Nyilván nem jelent olyat, hogy életcél(oka)t, nagy stratégiákat ne alapvetően magam döntenék el, azokba nem is szól bele senki. ez fel sem merül. A szüleim már gyerekkoromban sem akarták jobban tudni, mi legyek, ha nagy leszek.

            • Épp rólad és most, de már korábban is eszembe jutott, hogy az a baj ezzel a “szólok, ha hülyeséget csinálnál” felfogással, hogy premisszának tekinti, hogy amit a másik tesz, az mind tudatos, józan döntés, amelyet azért hozott, mert így látja helyesnek, és hogy haszna, előnye legyen. Tehát hogy döntései racionálisak, és teljes tudatában és vértjében áll a helyzetekben.

              Holott amit teszünk, annak nagyobb része kényszer és beleragadás, esetleg kisebb rossz: nincs mit tenni, nem vagyunk tökéletesek, ilyen körülmények között ennyi megy, és igen, rengeteget hibázunk. Annak is így működik ez, aki beleszólna az én életembe nagy okosan. És aki persze kikérné magának, ha én az ő életét véleményezném.

              Mindig eszményeket villantunk. Annak a szemébe, akit nem is egészen értünk, nem is kérdezzük, és aki esetleg a padlón fekszik épp. Szerintem tök méltánytalan.

              • Ezt teljesen értem, persze, én is így működöm. Helyzetek, szokások, meg persze az, hogy én esetleg tudok olyat, mait te, más külső szemlélő nem. Tudom, direkt én raktam oda, nem ott felejtette valaki. Mert tervem van vele, amit te nem ismersz. És persze, a nem tudatos is ott van. Szóval igyekszem úgy mondani, amit mondok, hogy az ne legyen a tuti. Ez nagyon fontos, le is írta sokszor, hogy ne “a” megoldást közöljem. És ezt is várom el mástól is. Mondhatja, amit lát, nagyon fontos – de hagyja nálam a döntés jogát. Azt, hogy a vélemény milyen jót tesz, tehet, megtanultam az AA-ban (is). De azt is tanultam, hogy direkt tanácsot nem adunk. Jó, úgy valósítom meg, ahogy sikerül, itt tartok most, de a cél mindenképp ez. Nem mondom meg az eszményit senkinek, mert nem tudom az eszményit. Még magamnak sem, hát még másnak.
                Azt én nem értem, hogy miért lenne az az alap, hogy a másik, aki okoskodik, a felé irányuló “kritikát” nem tűrné. Én speciel elég kritikatűrőnek tartom magam. ÉS okoskodónak. Nyilván ettől még sok olyan van, amilyet leírsz, sőt biztos ők vannak többségben. Velük sok tennivaló nincs, mármint nekem, én simán leépítem az ilyen kapcsolatokat. De ezek nem is barátságok.

      • Mau, ez nagyon jó meglátás és mintha sok problémát okozna ez az emberek között. Vagyis úgy látom, mintha ez a két típus nem tudna mit kezdeni egymással. Az aki szeret véleményt/tanácsot adni és kapni, szereti több szempontból átrágni az adott helyzetet, az esetleg távolságtartásnak érzi vagy a kölcsönösség hiányának, a személye visszautasításának, ha a másik erre nem tart igényt. És viszont, a másik típus is érezheti okoskodásnak és “belepofázásnak” a kéretlen véleményosztást. Holott csak a megküzdési stratégia más. Kb. mint, hogy valaki optimistán illetve pesszimistán képzeli el a lehetséges végkimenetelek alakulását. Lehet, hogy egy optimistának idegesítő, hogy a másik feleslegesen már jó előre agyonstresszeli magát, azon a bajon ami még be sem következett, viszont a pesszimista alkatnak ez egy stratégia és kifejezetten az teszi beteggé, ha pozitív viselkedést várnak el tőle. Ugyanígy egy optimistát totál kiakasztaná, ha elvárnák tőle, hogy előre rágja át a negatív eshetőségeket, amolyan felkészülés gyanánt. A legjobb az lenne, ha el tudnánk fogadni egymást olyannak amilyenek vagyunk és nem vennénk támadásnak vagy személyes sértésnek, ha a másik nem kér a mi nagyszerűen bevált módszerünkből.

        • Igen, ez nagyon igaz. Hozzátenném az őszinteséget még, mint fontos dolgot. Őszintén mondani, hogy ne, ne mondd – vagy őszintén azt, hogy tényleg kíváncsi vagyok rá, mert nekem fontos. Ne udvariasságból. Ha feltételezem a másikról, hogy jót akar nekem, hogy megért, azt is feltételezem, hogy a kérésemet nem visszautasításként értelmezi. Jó, ehhez találkozni kell azzal, hogy különböző stratégiáink vannak, de igazából az általad említett tisztelet és az őszinteség elég kellene, hogy legyen. Ha valaki jelzi, hogy nem kér a véleményemből, azt elfogadom, asszem elfogadtam eddig is. Ebből a szempontból mindegy, hogy miért. Ha azt mondja, most nem, akkor most nem. Ha azt mondja – ahogy pl. Éva többször leírta már a blogon -, hogy nem, máskor sem, akkor ezt is elfogadom, tk. mindegy, hogy életstratégia áll-e mögötte, vagy mi.

      • Még az jutott eszembe, hogy amit leírsz, a tipizálás, az nagyon jó, de ha szó szerint vesszük, akkor sarkított. Szóval az a két véglet, amit leírsz, kb. mint a hetero- és homoszexualitással, a valós kapcsolatok jellemzően valahol a skálán, a kettő között vannak. Bár ez csak egy gondolat, mivel maga a tipizálás is új nekem, pontos megfigyeléseim igazából nincsenek.

            • igen, Laci, csak halálosan unom, hogy ezt mindig, mindig el kell mondani és nem lehet alapértelmezettnek venni. Hogy jelenségekről beszél, sokféle árnyalatról közös, hasonló mintával.

              A vélemény talán pont abban különbözik a mgmondástól, hogy megmarad a jelenségek szintjén, és nem akar konkrét helyzetben, ahol nem ismeri az összes tényezőt, kívülről okos lenni.

    • Biztos van olyan is, amit írsz, mindenki futott már bele okostojásokba és kontrollmániás emberekbe.

      De az is igaz, hogy minden ilyen közeledésre rá lehet sütni, hogy el akarnak nyomni meg a másik csak a kompetenciáját éli ki, önigazol, ezért írtam játszmáról. Mert nagyon könnyű ám játszmázni és rámondani a másikra, hogy csak kontrollálni akar meg okoskodik azért, hogy azzal amit mond ne kelljen szembenézni.

      Én azt is meghallgatom, aki nem barátom, csak ismerősöm, vagy még az sem, mert ha nem vagyok nyitott, akkor elmegyek sok minden mellett. Sőt, ha nem lennék nyitott, akkor kompetens sem lennék a munkámban. Lehet azt jelezni, ha valaki sok vagy nem kell megfogadni a véleményét, nyilván mindenki maga választja meg az életstratégiáját. Az enyém az, hogy nyitott vagyok és nem feltételezek elsőre rosszat senkiről. Volt olyan időszak, amikor nem ez volt az életstratégiám, de állandó en garde-ban élni nekem nagyon fárasztó volt egy idő után. Meg lehet, hogy kompetens vagyok az életemben, de nem gondolom, hogy mindig és mindenben az lennék, tanulni meg egészen meglepő emberektől és szituációkból is tud az ember. Lehet neurotikusan élni, csak nem érdemes.

    • Szerintem a barátságot ahány ember van, annyiféleképp értelmezzük. Kinek mi. Jó barátok hosszú távon valószínűleg olyan emberekből lehetnek, akiknek a barátságról alkotott elképzelése közel áll egymáséhoz.

      Én hasonló értelmezést vallok magaménak, mint Hirlando, Bajuszcic, Száguldócsiga vagy Tavasztündér, amit írtatok, én is írhattam volna. Emellett nekem nagyon sok idő kell ahhoz – ez években mérhető – amíg valakit igazán barátnak tudok tekinteni, rövid ismeretség, lehet mégoly intenzív is, nem elég ehhez. A barátság és a bizalom évek alatt, sok különböző helyzetben, közös élmények során alakul, formálódik ki bennem, és akikkel ez kialakul, azzal úgy vagyok, ahogy Bajuszcic írta:

      “Igaz, nekem összesen 2-3 olyan barátom van, akiknél egyáltalán felmerülhet ilyesmi, mert annyira mély és bensőséges a viszonyunk, de én soha, egyetlen pillanatig sem feltételezném róluk, hogy a nekem adott tanács, vagy a meglátásaik feltárása ellenem irányulna, és még akkor is meghallgatom és megfontolom, ha esetleg abban a pillanatban nem esik jól.” Pont így nálam is. És az is igaz, hogy soha nem volt még félreértésre alkalom, mert valahogy az ember, ha így van valakivel, akkor fel se merülnek ennyire kicsinyes dominanciakérdések, vagy az, hogy “jajj, ő nálam okosabbnak akart most tűnni.” Egyébként egy csomó ember sokkal okosabb nálam, szóval ezzel sincs baj.

      Nekem eszméletlenül kényelmetlen a tojáshéj jellegű barátság is, amikor vannak dolgok, amiket nem lehet említeni, vagy amiről nem mukkanhatok meg, mert a másik kiakad rajta – volt ilyenem, én nem bírom, feleslegesnek is tartom. Ha van egy csomó kimondatlan gondolat esetleg mindkét részről, az előbb-utóbb vagy kirobban, vagy szép lassan a barátság elhalásához vezet, így akivel látom, hogy ilyesmi kapcsolat van kialakulóban, már kapásból vissza is lépek és építem is lefele az egészet – nincs energiám az ilyesmire.

      • Fölsoroltál néhányunkat, de eléggé különböző véleményeket fogalmaztunk meg. Konkrétan azonosulni a Mauéval tudok, mert nagyon nehezen viselem, ha beleszólnak az életembe, elnémítják a belső hangom. Legyen ez az én gyengeségem, de így működöm jelenleg. Feljebb amiről értekeztem, az inkább a viszonyok különbözőségéről szólt, hogy kevesen vannak belül a körön. Aki meg ott van, az nem véleményez, hanem azt nézi, hogy érzem magam éppen, vesszük egymás rezdüléseit — ezek a beszélgetések nem a vélemény-kritika-egyetértés síkon zajlanak, mélyebbre mennek. Olyankor aki velem van, ott csücsül a kutam fenekén.

      • én a másik oldalról, az Éva- és Mau-féle értelmezéséhez állok közel a barátságnak, igencsak sajnos, a barátaim között majdnem egyedül (egy nagyon fontos barátom van, aki hasonlóban hisz). a háromból két legjobb barátnőm, aki nagyon fontos az életemben, abszolút kizárólagosan azt az elvet vallja, hogy pofán kell vágni a másikat, ha hülyeséget csinál. én például többször egészen pontosan tudtam magamról, hogy hülyeséget, sőt, faszságot csinálok, és többször kértem, hogy ne legyen pofánvágás, köszi, mertén például NEM vallom ezt az elvet. de teljesen fölösleges volt, mert mindenre felmentést adott az “én kívülről látom” nézőpont, a pszichologizálás, az erkölcsi magaslatok, a fölény, és az über alles: “én csak a véleményemet mondtam”. mintha azt bárki kérdezte volna. azóta sok dologról nem beszélek. nem tojáshéj nekem, inkább csak az az érzésem azóta, hogy ugyan gyerekek, mit kell azt nektek tudni. pár faszságot azóta amúgy nem csinálok, amit akkor igen, de ez ebből a szempontból teljesen mindegy, sokkal egyedülebb vagyok azóta, vállalom. gyanakvó is. mert nagyon is ismerem ezt a hátad mögöttt kibeszélünk, és ha kiderül, akkor is azt mondjuk, hogy mi a barátaid vagyunk, és ezért nekünk ezt lehet, mert kurva jó emberismerők vagyunk, és mi csak aggódtunk érted. ezekre most mit tudok szólni, tudom, hogy így van, tudom, hogy így is lesz. mégis fontosak ők nekem.
        ellenben most kaptam a pofámra egy méreteset, pont ide tartozik. lehet, hogy a barátom külföldön fog állást kapni, és ezért lehet, hogy én is külföldre költözöm egy időre. namármost a barátaim közül utolsóként, egyedül vagyok itthon (hamarosan elmegy még két nagyon fontos barátom). baromi régóta vallom azt az elvet, hogy én innen csak akkor megyek el, ha vagonba raknak. lehet, hogy ez korlátoltság, vállalom, nekem ez baromi fontos, hogy itt nőttem fel, és ez a hazám, és itt szeretnék lakni. úgyhogy ebbe a hírbe kis híján belefulladtam. nagyon rossz, nagyon szorongató, nagyon nem akarom. felhívtam a két legjobb barátomat, akik nagyjából ismerik az álláspontomat. egyik sem kérdezte meg, hogy hogy érzem én magam akkor most, és mit szeretnék. az egyikük azt mondta, hogy ő is külföldön él, és az tök jó, és attól lesz nyitott az ember, de hát ezt majd úgysem én döntöm el. na, ez még jobb volt, ez ha nagyon hunyorítva és távolról nézem, akkor kedves bátorítás is lehet ahelyett, hogy oktatásnak érezném arról, hogy úgyis korlátolt vagyok, mert ezt kell csinálni és kész. a másikuk azzal indított, hogy önző vagyok, amiért én ezt nem szeretném kipróbálni sem (jeleztem, hogy még nem döntöttem el, de nem vágyom rá.), mert akkor majd a barátomnak miattam kell itthon maradnia, aztán mikor mondtam, hogy bár nem ez a lényeg, de például fontos nekem az állásom is, szeretem, és nem biztos, hogy visszatérve visszakapnám, azt találta mondani, hogy “a te állásod sokadlagos”. ezzel azért így nehéz mit kezdeni. főleg, hogy tényleg, mint az én barátaim, egyik sem kérdezte meg, hogy akkor én hogy érzem magam, vagy hogy legalább azt, hogy sajnálja, hogy ilyen szomorú vagyok, nesze itt egy zsepi. asszem, kezdek elbizonytalanodni. lehet, hogy olyan barátokat kellene elsősorban találnom, akik osztják a véleményemet, de nem mondhatom fontos, évtizedes kapcsolatokban embereknek, hogy nem leszek a barátod, bibibee, mert más dolgokban egyébként baromira szeretem és nagyra tartom őket.
        ezt még sosem igazán mondtam el sehol így. magamat szégyelltem, mint ahogy azt kell 🙂

        • Nekem tök fontos, amit írtál, köszönöm. Nesze, itt egy zsepi — ez jó. Sokan irtóztatóan tolják a véleményüket, ami reflexes, nem figyelmes, egyszerűen az egész ember egy nagy mindentudás, és ez van eladva úgy, hogy aggódom érted, kívülről látom. De közben igazi figyelem, segítség nem érkezik. Olyan jó lenne egy kis csend. Hogy tud velem lenni a bizonytalanságomban.

        • Annyit szeretnék csak mondani, hogy a kommented jól mutatja, hol lehet félreértés a véleménnyel kapcsolatban. Amit te a két barátodról, főleg a másodikról írtál, az nekem nem fér bele a véleménybe. Az már ítélkezés, Vélemény az, ha elmondja, hogy szerinte milyen előnyei vannak a külföldi melónak.
          Mi másodlagos? Honnan vennék bátorságot, hogy ezt megmondjam valakinek, hogy SZÁMÁRA mi legyen másodlagos?

  18. A fenti beszélgetések oda vezettek, hogy a blogról mint műfajról kezdtem gondolkodni. Meg a szerzőségről, narrátorról, fikcióról. Hogy az önéletrajz konstrukció. És ilyen értelemben a blog is fikció, közérdekű témákkal. Attól szeretjük ezeket az írásokat, hogy beléjük tudjuk vetíteni a saját életünket. Többek közt ettől irodalmi egy szöveg, nem? Hogy a mi történetünket halljuk ki belőle.

    A barátságban viszont a túl sok projekció félreértésekhez vezet, egymás félreismeréséhez. (Tovább megyek: lángoló, de alaptalan, kamaszos szerelemhez.) Ezért nem lehetek olvasó és barát egyszerre. Az két párhuzamos valóság. Aki barát, az barát. De az már másképp olvas, neki az ember a fontos, nem a szöveg. Én a szöveget látom. Az embernek hálás lehetek érte, csodálhatom. De illúzió, hogy a szöveg által megismerhetem. Egy képet ismerek meg, amit a szöveg nyújt, egy reprezentációt. Egy elbeszélőt, egy szereplőt. De nem a szerzőt magát.

    Irodalomórai déja vu, nézzétek el nekem. 🙂

    • Jaj, ezen én is elpörgettem az agyam este. Hogy ez itt irodalom, és én a szöveget értelmezem. Nem akarok kilépni az olvasó szerepéből. Nekem ez így ad a legtöbbet.
      És föl is merült bennem, hogy de jó lenne megint együtt jobbolni!
      Éva, terveztél mostanában közös olvasást?

    • nem tudom, én amennyire látom, látom az embert is meg a szöveget is külön-külön, de lehet, hogy ez azért van, mert én is írok, és tudom, hogy az irodalmi szöveg mennyire nem maga az ember.
      talán a blogműfaj maga becsapós, mert benne van annyira az én-anyag, hogy azt higgyük, ismerjük a szerzőt, holott csak egy szeletét.

      • Azért is becsapós szerintem, mert oké, szép, hogy megvalósul az író-olvasó párbeszéd konkrétan is, megvan a varázsa, élvezetes, de ez is védtelenebbé teszi az írót, hogy kilép a szövege mögül, megnyilatkozik, az olvasók véleménye meg direkt módon, szűretlenül eljut hozzá. Szóval sokkal inkább állnia kell a sarat, ha az olvasó a billentyűzet mögül konkrétan vele vitatkozik, s nem a nyomtatott szöveget csapja földhöz.

        • Meg hogy nem ismerheted meg az embert pusztán a szöveg alapján, mert ő több, más, mint amit ír. Igen, KÜLÖN-KÜLÖN ismersz szöveget és embert, de hol a határ, mennyire élesen választható szét e kettő?

  19. Nehéz ez a folyamatos nem véleménynyilvánítás barátoknál. Ha egy szerettem eleve megmondja, hogy fogd be nem érdekel senki véleménye, tudom mit csinálok, és én látom, hogy szar amit csinál, hogy baj lesz, de megmondta, hogy maradjak távol, akkor mit tudok tenni?
    Csendben maradok, és nem mondom el a véleményem, de nem hagyom magára. Viszont ha később baj lesz, és beszélnünk kell róla, vagy ha nem is lesz baj, de egyszerűen beszélünk róla, akkor nem hazudhatok, ha másképpen látom a dolgokat. De ezt érezheti ugyanúgy árulásnak, mint a posztban az elbeszélő.
    Pedig nem árulás ez, hanem az elejétől fogva el vagyok némítva, így a másik azt hiszi, hogy egyetértek vele, pedig nem, csak tiszteletben tartom a felállított határokat.
    Baromi szar egy ilyen szituációban lenni, mert nem lehet jól cselekedni, ha nem értesz vele egyet, de hallgatsz és mellette vagy, akkor utólag megsértődik, ha szólsz, hogy nem értesz egyet, vagy baj lesz, megsértődik, ha otthagyod, mert nem bírod szó nélkül nézni, hogy fejjel rohan a falnak, akkor is megsértődik. Nincs esély jól lépni.

    • Valóban nincs, végigcsináltam ezt már, és sehogy sem lett jó vége. Ha baj lesz és elmondod, hogy te tudtad, csak nem szóltál, még te leszel a hibás, hogy miért nem. Ha nem mondod el neki, akkor meg magadnak szar érzés, hogy nem szóltál, pedig akkor talán jobb lett volna. Valamint azt tapasztaltam, hogy aki meg akar sértődni, az meg is fog, így aztán valahol kár is a gőzért.

      Az is nagyon rossz, amikor lelki szemetesnek használnak, és neked panaszkodnak – esetlegesen éveken át ugyanarról a megoldatlan helyzetről – de ha a véleményedet mondanád, nem kíváncsi rád az illető, mert a személyisége elleni támadásnak veszi. Ez hosszú távon felőrli az embert. Volt egy ilyen barátnőm, évekig hallgattam a problémáit, de semmilyen megoldási javaslatot nem fogadott el – illetve elfogadta, de csak akkor, ha azt mondtam amit hallani szeretett volna, azt viszont elvárta, hogy rendszeresen és hosszan meghallgassam, hogy milyen rossz neki és mennyire szenved. Én, az én problémáim, gondjaim, de a pozitív élményeim, az életem apróbb eseményei se érdekelték túlzottan, ha ezekről meséltem neki, elég hamar letudta és áttért a saját bajára. Nagyon sokáig nem vettem ezt észre, mert nagyon szerettem őt és fontosnak tartottam az életemben. A probléma lényege itt nem is a véleményem meghallgatása vagy meg nem hallgatása volt számomra, hanem az, hogy nem éreztem kölcsönösséget. Ő azonban kritikátlan hozzáállást, és mint később elmondta, feltétel nélküli szeretetet várt tőlem, mert neki a szülei ezt nem adták meg, és úgy gondolta, hogy majd én igen. Azt nem vette észre, hogy a barátaink nem a szüleink, és én nem vagyok az anyja, sem az a tökéletes bálvány, akinek elképzelt. Miközben ő nagyon érzékeny volt minden kritikára, másokat igen könnyen bírált, és minősített. A barátságunk nem ért szép véget, és utólag sokat rágódtam, rágódtunk a baráti körrel rajta, mert velem együtt mindenki mással is összeveszett. Most úgy érzem, nem tudtam volna jól cselekedni, mert ha nem is mondom el neki a véleményemet, akkor sem bírtam volna sokáig a kapcsolatunk egyoldalúságát – egyszerűen nem tudtam volna neki megadni azt, amit keresett bennem és a velem való barátságban.

      • Harmadszori elolvasásra esett le a tantusz, és a végkövetkeztetésed nagyon fontos nekem, más kontextusban is: “egyszerűen nem tudtam volna neki megadni azt, amit keresett bennem és a velem való barátságban” — na ezt idejében felismerni és elengedni az ilyen ragaszkodásokat, milyen sok későbbi csalódástól és méltóságvesztéstől megóv.

    • Megint az a kérdésem: kölcsönös ez? Miért az a default, hogy ő rohan fejjel a falnak, és te jól látod, és te segíthetnél, de ő nem kér belőle, aztán jól megszívja? Nekem ez olyan egyirányú. Ne mondja senki, hogy ez őszinte aggódás és jóakarat, amely sajnálatosan elbukik, mert a másik nem és nem hajlandó. Mindenkinek tiszteletben kell tartani a másik határait, és ha ez nem megy, akkor nem szemrehányásnak, vádaknak meg éntuszkolásnak van helye, hanem a kapcsolat megszűnik (én barátságról, választott, felnőtt barátokról beszélek).

      Én ezt az egészet nem látom kölcsönösnek. Mégis túlnyomórészt erről, a butus, jó szóra nem hallgató barátnőkről írtak a kommentelők, akik nem hallgatnak az okosra. Nekem ez büdös. Okosnak lenni jó. Vergődni nem jó. Mindenki által véleményezve, kioktatva lenni nem jó (gondolod, nem mondták már neki húszan, hogy gáz a pasija/döntése/eladósodása?). Az se jó, ha belepofáznak az emberbe, megítélik, eleve: ha tudják a dolgait, mert elmondta (!), míg fordítva nem ez a helyzet, az okos hallgat a dolgairól (ha nem, ő hogy tűrné ugyanezt a jótakarok-véleményezést attól az embertől, akinek, ahogy írjátok, szinte lényegi vonása, hogy ő van szarul, nektek meg hűvös a nyugalmatok és bölcsek vagytok) — ez nem stimmel, mert ez azonnal aszimmetriát teremt.

      “Emellé nem tudok odaállni” — fogalmazott életem egyik ilyen szereplője nemrég a nyomoromban tanúsított döntésemmel, viselkedésemmel kapcsolatban. Miért, kértem? Ez volt a félreértés. Nem kértem ilyet. Mi együtt harcolunk vajon valami ügyért, amihez nekem szövetségesek kellenek? És azt, a mellémállást akarom mindenkiből kizsarolni, és pofa be egyébként? Zavar, hogy egy szerződés lobog az orrom előtt, amit én nem írtam alá, és a tartalma is csak a másik fejében létezik.

      Tökre nem erről volt szó. Nem így van. Mindenki a maga elhatározásából, a maga felelősségére csinálja, amit gondolt, vagy amit felajánlott, nekem az a viszonyom velük, hogy van a blogom. Igen ritkán kértem valamit, és csak azoktól, akik mondták, hogy persze, nyugodtan, szóljak csak. Egyedül írom a feljelentést, és ha valaki segít mondjuk összeszedni a linkeket, hétszerte megköszönöm. Tudom, hogy alapvetően egyedül vagyok az életemmel és a kapacitáshiányaimmal, és tudom, hogy aki tényleg odaáll, az nem bántódik meg, ha nem kérek szakértést, és nem vár hálát sem azért, amit felajánl. És mindannyian tudjuk, hogy van egy határ, és mindenki úgy él, ahogy gondolja, helyesnek tartja, vagy ahogy tud, nem lehet még barátok támogatásától sem függővé tenni a tetteinket, mert az életünket mégis csak mi magunk tudjuk a legjobban, az ordító gyereket, szombatok poklát, a vágyat és az örömöt, az életcélt, a gyengeségeket, és mi viseljük a következményeket is: mi leszünk ott, amikor beérik vagy leszárad a cucc.

      Vajon emberileg mindig összemérhetők ezek a felek? Mi van, ha az, aki “fejjel rohan”, sokkal tudatosabb, esetleg másképp működik, mások a premisszái, mint az okosnak, csak épp a helyzete nehezebb?

      És eleget tudnak vajon egymásról ezek ketten?

      Faszom tele meg azért van, mert így les engem egy csapat vadidegen is, és írogat íróságomat és magánéletemet kielemző e-mailt némelyikük, abszolút torz reprezentációra alapozva. A levelük
      rosszhiszemű, irigy,
      az illető figyel engem, hevesen érdeklem, utánam olvas, miközben nem én tettem magam híressé olyan módon, ahogy ő “mindig találkozik a nevemmel”, és amihez nincs közöm (ismeretlen kommentelőknek és Kozma Szilárdéknak van),
      egy-két nyelvcsapás után rúg nagyot, ettől érzi magát igazságosnak (“ha nyalok neki, utána már letiporhatom”), de az a célja, hogy nagyon szarul érezzem magam, és fölém kerekedjen,
      képmutató, kettő mondattal cáfolható képe van a világról (családbomlasztó vagyok),
      egyirányú a kapcsolat, én nem látom őt, nem is ír magáról, ha látnám is, nem élnék vissza azzal, hogy megmutatta magát,
      sima félreértelmezéseken, ténybeli tévedéseken, találgatáson (ami persze a legrosszabb olvasat) és nekem tulajdonításon alapszik,
      nem veszi figyelembe, hogy esetleg nekem mások a céljaim, az értékrendem, mint ami neki, vagy mint amit az enyémnek hisz,
      nagy erőkkel vizionálja, hogy én jól meg fogom szopni, és láthatólag ezt a markát dörzsölve várja.

      • Legtöbben barátságokról beszélünk, és ott nem arról van szó, hogy az okos nem mond el magáról semmit, csak osztja az észt. Én is hallgattam elég sok észosztást már az életemben barátaimtól, ezek kis hányadán megsértődtem, nagyobb hányadán nem, jelentős hányadáról pedig kiderült, hogy igazuk volt. Mivel jól ismernek, látnak engem, és kívülről sokszor az adott helyzetet is jobban meg tudják ítélni. Mindazonáltal nem várják el, hogy megfogadjam, amit mondanak, és általában vissza se térünk a témára, ha én nem szeretnék.
        Ugyanez, visszafelé, ugyanígy tud működni.

        Igen, van olyan, és legtöbbször az van, hogy az emberek átlépik a határainkat, tolják a hülye dumát, és a mi faszunkkal verik a csalánt, miközben nagyon okosnak hiszik magukat.

        De nem hiszem, hogy lehet visszajelzés és ezekhez mért önreflexió nélkül kiegyensúlyozott életet élni. Egy egészséges mértékben kell az ilyen, személy szerint nekem a legjobb barátaimtól van erre szükségem, mert tudnom kell sokszor, hogy merre hány méter, és ők – igen – olyan szempontokat világíthatnak meg, amikre én nem is gondoltam.

        • A kommentekből sokadjára villan ki, hogy hatalmas eltérések vannak aközött, kinek mi az “egészséges mérték” baráti visszajelzésből, a legszorosabb viszonyban is. Pillanatra sem kérdőjelezem meg, amit itt leírtál, elhiszem, hogy működik. Nekem nem működne, konkrétan belebetegednék a folyamatos visszajelzésekbe, én sem adok, csak nagyon ritka pillanatokban. Pedig folyamatos és mély kommunikáció zajlik köztem és a barátaim közt, de érzésekre reagálunk, azokat tükrözzük, nem érveket ütköztetünk. Nehéz megfogalmazni, mi zajlik ilyenkor. Éva katalizátor-szerepnek nevezte, ez találó.

          A barát ott van, jelen van, s jelenléte könnyebbé teszi, hogy olyan döntést hozzak, amivel később jól együtt tudok élni. Ismeri pl. azt a stratégiámat, hogy mindent ezerszer végigjátszottam már magamban, de egy érzésnek kell megérnie a döntéshez, és ebben segít. Nem akarom jobban bonyolítani, csak azt akartam érzékeltetni, hogy sokszor a racionalitáson túl van ott velem a barát, a szavakon túli tartományban együtt próbáljuk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant.

          • Felvázolok néhány ártatlan példát, mind velem történt.

            1. Van egy barátnőm, a legjobb, legkedvesebb. Nagyon nehéz életszakaszban van most, sok dolgot át kell értékelnie az életében. Ő olyan, hogy mindig elmondtuk egymásnak a véleményünket, és volt, hogy volt belőle sértődés, de mindig meg tudtuk beszélni. Most azt kérte tőlem, hogy hallgassak. Maximálisan meg tudom érteni, és hallgatni is fogok, amíg azt nem mondja, hogy most már beszélhetünk erről a dologról (ami neki most rossz). Ha ez tíz évig tart, addig addig tartom a pofám.

            2. Van egy másik barátnőm, két évig volt egy teljesen meddő kapcsolatban egy hímsovén fasz mellett. Folyamatosan panaszkodott, támogatást várt. Támogattam, mert egyetértettem vele, és a pasi tényleg fasz volt. Ugyanakkor realizáltam, hogy szerelmes a csaj, tehát nem basztattam, hogy lépjen le. Egyszer-kétszer azért mondtam, hogy ugye tudod, hogy ez nem vezet sehova, erre ő, hogy tudja, és le is volt zárva. Viszont amikor kitalálta, hogy gyereket akar szülni a faszinak, akkor teljes gőzzel lebeszéltem róla. Mindent megmozgattam. Volt belőle nagy összeveszés is, nem érdekelt, pedig nagyon fájt, nem akartam őt elveszíteni, de még azon az áron is le akartam beszélni a gyerekről, hogy elveszítem. Végül sikerült hatni az eszére, tegnapelőtt szakítottak végleg, két nap alatt 5 emailt kaptam, hogy Jézusom, mi lett volna, ha ennek az embernek szülök, köszönöm, hogy ott voltál és lebeszéltél.

            3. Egy harmadik barátnőm (illetve csak volt), amikor a legszarabb helyzetben voltam az exemmel, elkezdett konkrétan basztatni, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hogy egy bántalmazó fasszal élek, lépjek már le és hagyjam a fenébe. (Ő pont ilyen kapcsolatban élt akkor egyébként, és előtte két héttel mesélte zokogva, hogy kvázi megerőszakolta a pasija) Azt találtam mondani, hogy “Azért ez a te szádból elég érdekesen hangzik.” Azóta nem állt velem szóba.

            • Köszönöm a választ. Sommás történetek, szépek, ezt így nagyon át tudom érezni mindenestül. És igen, többek közt attól barátság a barátság számomra is, hogy fel tudjuk mérni, mikor szóljunk s mikor hallgassunk a másik érdekében, mert látjuk egymást.

          • Nekem egyre erősödik az érzésem, hogy valami félremegy a társalgásban. Legalábbis én egész másképp értem cic szövegét, mint te, és az én mondataimat is máshogy értitek, mint amit én szeretnék mondani. Az, hogy meghallgatom a másikat, el lehet mondani a véleményét, az nem azt jelenti, hogy állandóan véleményeket hallgatok. NÉHA lehet. De olyat, hogy azért néha neked is lehet, te is leírod, nem? Nem hiszem, hogy cic úgy értené, hogy agyonnyomjuk a másikat a véleményünkkel. Azt meg pláne nem gondolom, hogy csak vélemény legyen, érzelem, egyetértő támogatás vagy egyszerűen támaszt adás ne. Nyilván nem vagy-vagy a dolog, hanem is-is. Az arányok már lehet, hogy mások, ebben különbözünk, de a “kívülálló” meghallgatását ha különböző formában is, mindenki hasznosnak tartotta, Mau is például. Azt meg szerintem mind tudjuk, hogy az érzelmi támogatás alapvető egy baráti/pár kapcsolatban. Nem látom szemben állónak a véleményeket, csak a hangsúlyok vannak máshol.

            • Igen, számomra is az derült ki, hogy nincsenek nagy eltérések, csak más aspektusokat emeltünk ki egy-egy hozzászólásban, de a beszélgetések során kiderült, hogy nem mondunk lényegileg mást. És mindig egy-egy konkrét viszonyban, barátságban dől el, hogy pontosan hol a határ, kinek mi a komfortos.

              Mondom a véleményem, persze, ahogy a csövön kifér. 🙂 Munkahelyen és ismerősi viszonyokban néha határozottan nagyszájúnak ismernek. A nagyon szoros kapcsolatokban meg nagyon sebezhető vagyok, sőt, túlérzékeny, mert sokat bántottak szavakkal azok, akiknek támogatniuk kellett volna. Aki nagyon ismer, ezt is tudja, és vigyáz, hogy ne bántson, mert a sebeimet, kék foltjaimat is ismeri. Kívülállóktól nem is várok ilyent, ez világos.

              Én nem érzem úgy, hogy félremenne a társalgás. Akiknek írtam, mind nagyon árnyaltan reagáltak, személyes hangvételű szavakkal, egyéni történetekkel, amiket nekem jólesett olvasni, és megtisztelve éreztem magam, hogy részese lehettem így egy-egy életepizódnak.

              Ahányan vagyunk, annyi történet, annyi egyéniség, annyi seb, érzékenység és öröm. Ilyen fogalmakat, mint barátság, őszinteség, támogatás, vélemény nem határozhatunk meg teljesen és véglegesen, mert a jelentések közt lesznek árnyalatnyi eltérések. Ha sokat beszélgetünk, és konkrét tapasztalatokat osztunk meg, még az is kiderül, hogy ezek az árnyalatok sem olyan különbözőek.

              De nem érthetjük mindig tökéletesen egymást — amíg építő a beszélgetés, jó szándékú az érdeklődés, addig ez nem baj szerintem.

      • Én nem rólad írtam Éva, a posztot is igyekeztem irodalomként olvasni.

        A saját tapasztalataimra reflektáltam, barátságot hoztam példának. És nem, nem az az alapállás, hogy én a mindig okos, aki belepofáz, hanem egy helyzet, ami az én érzéseim szerint nem lesz jó, féltem a másikat, és óvnám, mert szeretem.

        Lehetne fordítva is, nekem is vannak iszonyat faszságaim, amibe hihetetlen elánnal gyalogolok bele, és hálás vagyok a barátaimnak, ha nem nézik tétlenül. Barátságokról beszélek, közeli kapcsolatokról.

        • Nekem az a tapasztalatom, hogy akik “megmondják a véleményüket”, azok többségében nem féltenek és óvnak engem, hanem azt akarják, hogy nehogymár változzon vagy sikerüljön valami, és a “faszságaimat”, amelyekbe igenis jogom van a lehető legnagyobb elánnal belegyalogolni, és tök gyakran aranyos semmiségek vagy adott esetben nagyobb volumenű tervek, hülyeségként interpretálva kiforgatják és nevetségessé teszik.
          Akik féltenek és óvnak, azok kíváncsiak is rám. Nem az a beszélgetés témája, hogy ő mennyire ellenzi, amit akarok, hanem hogy miért akarom. Aztán lehet, hogy a kérdései nyomán rájövök, hogy ez tényleg hülyeség. Az is lehet, hogy ő érti meg, miért fontos ez nekem. Az is lehet, hogy rohadtul egyik sem, hanem egyszerűen csak dumáltunk. És maradtunk barátok, és nem vesztünk össze valami miatt, ami amúgy az ő életére egy fikarcnyi hatással sem lenne, csak őneki nem tetszik, hogy én nem pont ugyanúgy gondolom, ahogy ő.
          Ha valaki MEGHARAGSZIK RÁM azért, mert ÉN hoztam egy döntést a saját életemmel kapcsolatban, és nagyon magyarázza, hogy de az úgy nem lesz jó, akkor az mindig gyanús. Aki szeret és tényleg jót akar nekem, és nem az a legfőbb célja, hogy ő okosnak érezze magát, és ő mindent megtett, de én ilyen egy makacs öszvér vagyok, hát tehet ő róla, akkor az megérteni igyekszik engem, de maximum. Mert azt is elfogadja, hogy valamit nem ért, mert felfogja, hogy ő nem én vagyok.
          És: ha megharagszik rám, amiért nem hallgatok rá, akkor az azért is gyanús, mert esetleg az a probléma, hogy a változás mégiscsak érintené őt, olyan szempontból, hogy mondjuk én jobb helyzetbe kerülnék, mint ő, és azt nem akarja. Akkor viszont miféle jóindulatról beszélünk.

          • Igen, ez mind van – valódi barátokkal. Az én drámám, vagyis, ami Ionescová tette, az volt, hogy harsogták nekem emberek, hogy mi barátok vagyunk, én meg nem akartam őket megbántani, hogy ezt mégis hogyan gondolod? Azért, mert magányos vagy? Azért, mert sérült vagy? Azért, mert meg akarod ugrani a lécemet? Mert én nem érezlek annak. Mert rajongtak, mert olyanná akartak válni, mint én, de legalábbis a javaimat akarták, meló nélkül, olcsón. És pont amiatti bosszúból, hogy én nem gondoltam, hogy egyszer vagy kétszer látott nickek az én barátaim, és nem tűrtem a belepofázást, próbáltak aztán kicsinálni.

    • Közeli barátságokban valahogy nem merül fel bennem ilyen dilemma. Mert hogy mondok-e valamit, és ha igen, mit, az nem is annyira a helyzetre való rálátásomtól függ, hanem a másik embertől, akit ideális esetben jól ismerek, és azt is fel tudom mérni, mit kezdene a mondandómmal, illetve mi az, amit ilyen esetben hasznosítani tud. Van, akinek az kell, hogy egy pohár bor mellett biztonságban nézhessen velem a semmibe, s egy fél óráig senki ne bombázza a meglátásaival, s húsz perc után kifakad: te, én hülyeséget csinálok, épp fejjel készülök a falnak menni. De ennek felismeréséhez nem megmondásra, hanem biztonságra és csendre volt szüksége. És ez nem hülyeséghez való tapsolás, nem szorongó hallgatás, hanem jelenlét.

      Az, hogy gondolok valamit, de nem mondhatom, az nekem nem barátságra vall. Olyan van, hogy gondolok valamit, de ő van benne, ő valószínűleg másképp látja, érzem, hogy most idegenkénnt közelítek, ezért csendben maradok, vagy kérdezek, hogy lássam, miben van. De olyan, hogy OTT vagyok vele, és közben KÍVÜLRŐL látok, egyidejűleg nem létezik, az két külön pozíció, és utóbbi nekem nem a baráté.

      • Olvasom, amit feljebb még írtál, devorah, és gyanítom, kicsit másképp értelmezzük a barátságot. Abban viszont biztos vagyok, hogy a temperamentumunk nagyon más, és ebből fakadóan az életben való reakcióink és a baráatinkkal való kommunikációnk is. Nem minőségileg, hiszen az nem megítélhető, hanem a jellegét tekintve. Valahogy úgy értem ezt, mintha megnéznék egy olasz szerelmes filmet meg egy svédet példának okáért. Más mozgásvilág, más hangerő, más képek. Ha ugyanolyan intenzív és hiteles is, más.

        • Nekem a barátságaim régiek, középiskolából, egyetemről erednek, ami azt is jelenti, hogy nagyon sokat változtak az évek alatt a barátaim, nagyon sok fejjel a falnak helyzetet végigéltünk egymással, de bármennyit is változtunk, a kötelék és a szeretet megmaradt. Igazából nem is barátságra, hanem inkább a testvéri kapcsolatokra emlékeztetnek.

          • Nagyon szép ez, ahogy írod.
            Épp arra értem, hogy ilyen mély, testvéri barátságok esetében is a hangerő meg a vehemencia temperamentumfüggő.

            Van nekem egy nagyon kolerikus húgom. Megtanultunk egymással élni, és nagyon jó barátnők is lettünk. Egyedül vele tudunk kiabálni egymással (még a férjemmel se). A középiskolai barátnőmmel, akivel ma is egy városban élünk, tűzbe megyünk egymásért bármikor, mégis nagyon más hangvételűek a beszélgetéseink, mert ő az én zubogó vizű, gyors folyó húgomhoz képest, síksági, lassan hömpölygő folyam.

            Feljebb nem cáfolni akartam, amit a barátságaidról írtál, csak hirtelen volt egy olyan érzésem, hogy jé, egyes barátságok “hangosabbak”, az én ízlésemhez meg a “halkabbak” állnak közelebb. Én is a legszorosabbakra értettem. Bocsánat, ha belemagyarázásnak tűnt.

            • Értettelek teljesen és most is.
              Nekem is a húgommal van egyedül hangos kapcsolatom (a hangos, az nem kifejezés, de végül is még óvodás korban kezdtük, úgy maradtunk), a barátnőimmel is szókimondó, de kicsit visszafogottabb, csiszoltabban őszinte az, ami a testvéremmel érdesen megy.
              A húgommal a legkevésbé sem kell finomkodnunk, mert olyan zsigeri a tudat, hogy szeretjük egymást és jót akarunk, hogy nem kell sallang mehet minden úgy ahogy jön.

            • Nekem meg épp a húgommal volt fárasztó a “minden, úgy ahogy jön”, és idővel ebből azért visszavettünk, mert tőlem ez némiképp idegen. Ezzel nem eltávolodtunk, hanem közeledtünk. De én extrém halk szavú tudok lenni tényleg, született mimóza.

  20. Nekem van olyan baratnom, akihez csak azt szabad szolni: Hozsanna! Illetve csak volt.
    Olyan is van, akinel mostanaban 2fele uzemmod van: elkovet valamit maga ellen, en szolok, szarik ra, max megbantodik, igazam lesz, kiborul, en hallgatom meg, en se vagyok epp jo eletszakaszomban csak epp ezerszer sulyosabb problemakkal, de azokat majd megoldom, lehuz, kiborit, a nehezen tartott egyensulyomat is alig tartom, pillanatnyilag kilabal, aztan kezdjuk elolrol. Ha mar nem mondok semmit az ujabb csobemeneseire, akkor annyit hallgatunk, hogy az sem hangzik jobban, mintha mondanek.
    Ilyenkor kiert mondom el a velemenyemet? Erte? Magamert? Nem szeretem sem azt hogy ujra meg ujra ugy sziv mint a torkosborz, es azt sem, hogy kozvetve en is fogok.

    • Ez egy egyenlőtlen, lehúzó kapcsolat, amelyben te ki vagy fosztva és nem kapsz támogatást, nem barátság. Mivel egyenlő mozgásteretek van, nem éltek egymástól gazdasági függésben, úgy látom, felszámolhatnád te is a játszmát, amiben benne vagy, és ami zavar.

      Üdv a blogon amúgy, maradj köztünk, nézz szét, barátkozz!

  21. Sokat gondolkodtam ezen a kérdéskörön ma.
    Hogy hogyan segítünk jól.
    Szerintem a barátunk, ha bajban van, akkor tudja pontosan, hogy bajban van.
    Nem hülye senki, a lelke mélyén tudja.
    Ha én erre ráteszek még azzal, hogy “szembesítem”, meg “tükröt tartok”, meg nem tudom, hogy hogy szokták még ezt nevezni, azt, hogy beleverem a fejét még jobban a saját bajába, szóval szerintem ezzel nem teszek jót.
    Úgyis tudja, én nem fogom még az orra alá dörgölni, mert csak még mélyebbre taszítom.
    Akit szeretek, abban bízom is, mert tudom, hogy képes megoldani a problémáit.
    Addig meg mellette vagyok, akkor is, ha mélyen van.
    Szembesítgetni, meg tanácsolni szerintem fölösleges.
    Ha kér tanácsot, akkor majd szól, én nem tukmálom rá.

    • Tükröt tartani UTÓLAG, mikor már megvan a baj, valóban nem más, mint magam fényezése.
      Én azt gondolom, hogy itt van egy pár dolog, ahol félremegy a beszélgetés, nem ugyanazt értjük alatta. A barátságról Mau nagyon jól megírta. Hasonló a vélemény meg a tükör kérdése is szerintem. Előre szólni, hogy ez az út bizony nem oda vezet, ahova tartasz, ki van írva az ellenkező irányban levő falu, az szerintem hasznos lehet. Utólag szólni, hogy b+ én előre láttam, hát ott volt a tábla – az nem jó semmire. Nyilván előre is csak akkor van értelme szólni, ha TÉNYLEG tudom, hogy hova tart, azt is, hogy nincs közbeeső célja, stb. Mert lehet, hogy háttal ül a lovon, de pont lovasakrobatikázik.

        • Az utólagról megint egy AA-s mondás jut eszembe: mindegy hogy kerültél a gödörbe, a lényeg, hogy mászol ki belőle (nem, ez nem azt jelenti, hogy majd arra adok jó kis instant tanácsokat). De azért az se baj, ha valaki (jókor, kérésre, nem nyomulva, nem okoskodva) elmondja, vagy épp megbeszéli velem, együtt jön rá, hogy hol rontottam el. Utólag is fontos lehet, hogy többé ne kövessem el azt a hibát.

          • Igen, ezzel is csak egyetérteni tudok. És ez is csak úgy tud megvalósulni, ha a másik embert látom-nézem, nem a gödör elméleti oldala érdekel.

  22. Teljesen off, de olyan kedves dolog volt ez ma nekem, megosztom veletek. Vidéki újságocska, vidéki újságíró /ez lennék én/ interjú a helyi kisvendéglőben egy ismeretlen pedagógusnővel. Fáradtan érkezem, bánt, hogy a rutin visz, nem az igazi érdeklődés. Az első két perc után kiderül, hogy ő a reggelt kezdi csakazolvassa friss bejegyzéssel, nekem a nap záróprogramja. Ennyi. De vidám lett tőle a kedvem, piros kockás terítőstül, közepes kávéstul…

  23. Szerintem még életemben nem kérdeztem meg senkitől, hogy elmondhatom-e a véleményemet. Vagy mondom, vagy nem mondom, de nem kérdezem meg. Tőlem se szoktam ilyen kérdezni. Ilyen kérdés után nyilván valami kellemetlen jön úgyis, valószínűleg nem akarnám én hallani azt a valamit,
    Én most eléggé feszengek. Van véleményem, de ne mondjam, mert nem egyenlőek a viszonyok? Tavasztündér szavaival élve tapsoljak olyasmihez, amivel nem tudok azonosulni és egyetérteni? Persze nem is kell egyetértenem és azonosulnom vele. Nem az én farkam, nem az én csalánom. De az egész nagyon elnémít, bizalmatlanná és szorongóvá tesz a blogon folyó kommunikációval kapcsolatban.
    Remélem, Hajnalkánk visszajön. Ölelem őt.

    • Ha gondolod, írd meg privát. Ha már így először életedben megkérdezted. 😀

      Mit írjak Hajnalkámmal kapcsolatban?
      a) semmit, az a szép, mindenki nézne, hogy hogy
      b) valami általánosat, hogy jaj, de kár
      c) amit gondolok, feltárva, mi történt, magamat is

      — nincs jó megoldás, feszengek a saját blogomon.
      Eléggé elegem van már, hogy ilyen feladatok vannak, nem tudom, miért nem lehet ezt privát intézni, miért gyullad mindig szikra, miért vagyok arra kényszerítve, hogy jól reagáljak, mert különben ellenszenves vagyok a t. olvasónak, aki nem tudja, mi történt, de kikövetkezteti, mert olyan nincs, hogy egy hely üres, mindig odaképzelünk valamit. Nagyon fáradt vagyok már ettől a sok zűrtől, és nem merem kitenni a megírt (teljesen másról szóló) posztokat, itt tartunk.

      Szerintem régi kommentelő se használja a felületet, az én egyetlen, drága blogomat arra, hogy nekem jól beszóljon, első kommentelőt ilyenért nem engedek be, és most többször történt ilyen, sőt, olyan is akadt, aki erőltette hosszú kommentözönben a kielemzésemet. Ha nekem megy egyedül a fájdalom, menjen másnak is.

      • Most beszóltam? Vagy nem rám értetted? Ha igen, elnézést kérek, előfordul, hogy nem veszek észre ilyesmit.
        Én most inkább kivárok, ha lehet. Hogy merre megy a blog tovább. Nem tudok nagyon mit hozzátenni.

          • Személy szerint engem is érdekelne, legalább pár mondat erejéig. Ne haragudj, ahogy ezt írtad egy kussra emlékeztet katonai sulis múltamból. Legalább egy mondatot megérdemel Hajnalka, például véleménykülönbség miatt Hajnalka nem szeretne többet írni a blogra.

            • Nem mondhatok el olyasmit, ami privátban ment. Nem tudok itt mindent feltárni.
              Nem is az én dolgom, mondja el ő, vagy keressétek meg, kérdezzétek meg.
              Amikor írtam valamit, felhördültek többen. Jó, akkor nem.
              Hagyjatok már egy kicsit, hadd csináljam a dolgom.

              Röviden: volt a fenyegetés, utána a blogválság, amikor is többen azt mondták, hogy nem olyan a közösség, a kommentek, a hangulat, amilyennek hitték és szeretik.
              Illetve szerintük én nem vagyok olyan, mint… mint amilyen vagyok. Pedig olyan vagyok, csak most nehéz nekem, és keresem azok társaságát, akik nem basztatnak, nincs nagy, éles véleményük a dolgaimról, amelyeket egy bizalmi kapcsolatnak köszönhetően tudhatnak egyáltalán (kár volt), és nem is éreztetik, hogy gáz vagyok, csak nem mondják el.
              Ebből lett az, hogy én csak magamat látom, és nem akarok meglátni másik szempontot, és nem tud odaállni a döntésem mellé.
              Én meg nagyon szarul voltam közben, azt kértem, többször is: vagy támogass, vagy hagyjál most.

            • én nem tudom pontosan, hogy mi van a háttérben, és a részleteket nem is szeretném tudni. olvasóként szeretnék idejárni, és a blog keretei között diskurálni egymással. nyilván mindenkinek nehéz, mármint az élet, a napi rutin, vagy mittudomén, mindenki érző lény, vágyai, képzetei, igényei, sérelmei, fájdalmai vannak. Hajnalkát imádom, örök tisztelője vagyok és rettentően hiányzik, és magánban tudjuk is tartani a kapcsolatot, meg szeretném is, és tartjuk is.
              én azt hallom abból amit Éva mond, hogy fáradt, bőven elég baja van és kéri, hogy az összes milyenségével együtt is hagyjuk lélegzethez jutni. nem tudom kinek van igaza, gyanítom a saját szempontjából mindenkinek, viszont nekem fontos ez a blog, nagyon kedvelem Évát, nagyra tartom ahogy küzd és ahogy kiteszi ide az összes tökéletességét és tökéletlenségét, és mi meg mondjuk sokan, hogy ebből sokat kapunk, plusz együtt fejlődünk. én ezért hálás vagyok. hallom a nehézségeit és amennyire a lehetőségeim engedik próbálom nem nehezíteni az életét. nem szándékozom az igazságot keresni az ügyben, mérsékelten hiszek abban, hogy az ilyen ember-ember közötti érzelmi konfliktusokban létezik abszolút igazság. vagy tökéletesség, teljesen koherens viselkedés meg ilyesmik.
              mindenki él, próbál túlélni, kérdés, hogy mi mennyire fontos, mi mit ér meg. nekem is van ami nem tetszik, de ez az én problémám, az én igényem, és azt remélem, hogy ha majd egyszer elmegyek innen, akkor jó és hálás szívvel tudok majd elmenni, sok szerencsét kívánva mindenkinek és főleg Évának. azonban még mindig jó szívvel vagyok itt és szeretném, hogy éljen ez a közösség, fontosak nekem az itteni emberek, a vélemények, amiket leírtok.
              ezt most azért írtam le, mert viszonylag régi és aktív kommentelő vagyok, vagyis annak tartom magam, és ezért a blogközösség szempontjából szerettem volna láttatni az álláspontom.

            • Ha nekem írtad a kussolást, az fura, mert én végig magamról írtam. NEM akarom tudni, mi van Hajnalka és Éva közt egészen addig, amíg ők maguk úgy nem gondolják, unszolás nélkül, hogy el akarják mondani. Nálam ez tolakodás lenne. Hajnalka remek ember és nem egy mondatot, hanem kétségkívül egész köteteket érdemel, de nem dönthetem el senki helyett, mennyit akar ebből publikálni. Csak annyit láttam az egész konfliktusból, ha lehet annak hívni egyáltalán, hogy valami történt, talán privátban, de az tuti, hogy olyan fórumon, amit én nem láttam. Ha lenne közöm az eseményekhez, valamelyik résztvevő megosztotta volna velem a benyomásait, érzéseit. Ez nem történt meg, tehát levontam a következtetést, hogy nekem nincs. Ha van itt olyan régi kommentelő, aki esetleg valódi barátságot kötött mindkét résztvevővel, és olyan alkat, ő megpróbálhat közvetíteni vagy békítőtárgyalást szervezni, mittomén. Az is minősülhet beleavatkozásnak, de ott a harcedzett érzelmi szálak léte okán talán érthető és megbocsátható. Ha én itt nyilvánosban, néhány hónap kommentálgatás után kérdezősködnék, azt viszont már a magánszféra megsértésének érezném, arról nem is szólva, hogy mint minden blogon, itt is többen olvasnak, mint ahányan kommentálnak, és nem mind jóindulatú. Szóval én beérem Hajnalka kurta búcsújával, aztán ha valaki az érintettek közül be akar avatni, tartom a vállam és a számat is. Kérdezni viszont nem fogok. Ha más megteszi, lelke rajta, max nem kap választ, de én szeretnék a lehetőségekhez mérten kimaradni.

  24. Ezek a beszélgetések nagyon tanulságosak voltak számomra az elfogadásról. Hol tartunk a másság elfogadásában?
    Nagyon nyitottak vagyunk azt hisszük magunkról.

    “Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani,
    ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
    Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
    az bizonyos.”

    “Hallottam sírni a vasat,
    hallottam az esőt nevetni.
    Láttam, hogy a mult meghasadt
    s csak képzetet lehet feledni;
    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt –
    minek is kell fegyvert veretni
    belőled, arany öntudat!”

    😦 😦

  25. “Nagyon nyitottak vagyunk azt hisszük magunkról.”

    Tapasztalatom szerint a magukat nyitottnak, elfogadónak, “asszertívnek” meghatározó emberek a leginkább egy Merkavára hasonlítanak, akik gőzerővel (képzavar-e) törnek előre a maguk útján és jó esetben nem gázolnak le mindenkit, de legalábbis eléggé határozott elképzelésük van arról, mi az a nyitottság és “asszertivitás” és ebből nem engednek.
    Vagy az is lehet, hogy többnyire mind ilyenek vagyunk, csak az ember önkéntelenül is többet vár el attól, aki magát nyitottként és elfogadóként aposztrofálja és ezért a csalódás is nagyobb.
    Nem kéne.

    Jómagam például amióta nem igyekszem görcsösen azon, hogy mindenáron egy ilyen ember képét sugározzam a külvilág felé, sőt, elfogadtam, hogy vannak határaim és vannak olyan dolgok, amik felé nem tudok és nem is akarok nyitott lenni, s nem kívánom elfogadni az egész világot, nos azóta szerintem határozottan könnyebb velem az együttélés.

    Egyébként egyre inkább azt látom, hogy vannak itt visszautalások konkrét blogos történetekre, amikhez én nem tudok hozzászólni.
    Az általánosságban vett hozzászólások elgondolkodtatnak, az utalgatásokkal szerintem a kívülállók nem tudnak mit kezdeni.

  26. Azon gondolkodtam, hogy az ilyen szituációk értelmezhetőek fordított logika mentén is. Simán lehet, hogy nekem bajom van, feszült vagyok, szívesen belerugnék valakibe de az olyan nemkedves dolog lenne, nem illik a képbe. Hát akkor ráborítom valakire, várom a reakciókat, bármi is lesz a reakció, felháborodok rajta, már szó sincs belerugásról, hanem igazságérzet van, neki könnyű, mit dumál bele, kibicnek kuss, van pofája itt higgadtkodni.
    És akkor a játszma úgy működik, hogy én feldobom a témát, a másik érzi, hogy itt feszkólevezetés lesz, próbál kilépni a konfliktus elől (vagy legalább előre megetetni az igazságérzetét), megkérdi, hogy beleszakérthet-e. Innentől aztán mehet a játszma, mindenkinek megvan fegyverként a saját igazságérzete, te minek szólsz bele magaslóról kívülről, te meg minek mondod el ha megsértődsz a beleszakértéstől, vagy legalább mér nem jelzed valahogy, hogy elmondod, de most nem kérsz tanácsokat. Te provokálsz, nem igaz, te provokálsz. Szerintem ez a működés simán értelmezhető hétköznapi burkolt indulatlevezetésként.

    • Mennyivel érthetőbben megfogalmaztad, mint nekem sikerült fentebb , ezt a szituációt próbáltam leírni, azzal kiegészítve, hogy a nem reagálást is mellémállásnak érzékelem, és utóbb megsértődök, amikor kiderül, hogy nem, csak nem akartak megsérteni.

    • De a történet kezdődhet úgy is, hogy elmondom, mert együttérzést várok, s ezt a helyzetet használja a beszóló feszkólevezetésre. Ő megkapta, amit akart, én meg mélyebbre süllyedtem a nyomoromba. Ez is egy játszma.

      • Igen, szerintem is, bármelyik oldalról mehet indulatlevezetés ugyanabba a koreográfiába.csomagolva (szerintem ez általában is igaz, nemcsak a tanácsadósdi játszmára, a legtöbb burkolt indulatlevezetés úgy történeik, hogy egyébként egy teljesen ártalmatlan szituáció koreográfiájában, sablonbeszélgetésnek álcázva megy a rugdosódás, egyrészt a saját igazságérzet fenntartása másrészt a külvilág kedvéért). Nehéz igazságot tenni, pont mint egy bunyóban, ki ütött először és ki az áldozat (vagy van-e egyáltalán áldozat vagy csak egy kölcsönös ütésváltás).
        Szerintem tipikusan kétszemélyes dolog ez, a népek többsége nem áldozattipus, indulat indulatot szül, kis sunyi piszkálódásból agresszív visszavágás lesz,agresszív visszavágásból még agresszívabb letámadás stb., ritka hogy szép csendben elnyelődne a túloldalon a lenyomós tanácsadás, vagy a kiprovokált helyzetben a színpadias(és lenyomós) sértődés….

        • Az viszont gyakori, hogy a végén nem egyforma veszteségeket könyvel el a két fél. Pl. munkahelyen zajló konfliktus esetén jellemzően az egyik számára presztízsvesztés a játszma ára, míg a másik látványosan eljátssza, hogy itt ő volt a megtámadott, és fölényesen kisétál.
          De persze ezeregy elképzelhető forgatókönyv létezik.

  27. Két napja ezen kavar az agyam, hogy barátság, mi az, mit várok tőle és hogyan. Az eredmény eddig elég ambivalens. Azt már meséltem, hogy nekem sose volt elfogadó a családom, utólag visszanézve ezt, az “olyannak szeretlek, amilyen vagy” érzést akartam, akarom még most is pótoltatni a barátokkal. Így aztán persze hogy szarul esik, ha bármilyen kritikának is értelmezhető véleményt fogalmaznak meg. Hiszen akkor már nem a hülyeségeimmel együtt szeret. De vajon nekem jó-e, ha tolerálják a hülyeségeimet. Nem akkor járok-e jobban, ha felismerem, hogy hülyeség, és nekilátok lefűrészelni? Sose volt önbizalmam, nekem axióma, hogy vannak szar, megjavítandó vagy kidobandó részeim. Melyik az Igazi Barát, amelyik elemlámpával rávilágít a rozsdás részre, esetleg rögtön nyújtja a ráspolyt is, hogy megszabadulhassak tőle? Vagy az, amelyik hallja ugyan, hogy csikorog, de csak elnézően mosolyog rám, és “csak” annyit nyújt segítségként, hogy nem okoskodik, amikor az út szélén lerobbanva barkácsolok magamon? Én mindig úgy gondoltam, nem is tudom miért, hogy a barát az megmondja, akár fejembe is veri, ha gáz van velem. Iszonyú csalódás volt számomra magammal szemben, amikor rájöttem, hogy nem bírom a kritikát. Ilyen is van, vágyom rá és irtózom tőle.

    Nekem nincsenek évtizedes barátságaim. Voltak, de elmúltak, elvékonyodtak. Ha találkozom valakivel, akivel egy hullámhosszon vagyunk, azonnal felrepes a szívem, hátha. Nagyon gyorsan rá tudok kattanni valakire, aztán rendszerint gyorsan pofára is esem. Mostanra befelé sírok. Ha problémám vagy szívfájdalmam van, esetleg csak egyedül érzem magam, kiírom a fészre. Aki ráér, válaszol, a válaszolókat virtuálisan megölelem kicsit, aztán megyek tovább egyedül. Egy ember sincs, akit úgy fel tudnék hívni, hogy azt gondoljam, az én problémám fontosabb neki, mint a beszélgetésre szánt ideje, ezért nem is hívok senkit.

    Viszont a kommentek olvasása alapján azt hiszem, megengedőbb is vagyok a barátaimmal, mint sokan. Na és ha belepofázik az életembe? Értő figyelem? Egy háromgyerekes, szakmunkásképzőt végzett kisvárosi nőtől, aki nyolc éve folyamatosan gyesen van? A védőoltások hasznosságáról se tudom meggyőzni, de 16 éves korom óta ismerem, szeretjük egymást. Na bumm, hogy nem vagyunk egyformák. Nézem a másik, ezomán barátnőmet, folyton arról panaszkodik, mennyire megviseli a középszer, és ugyanúgy manipulálja az anyja, mint engem az enyém. Csak én már nem panaszolhatom el neki ugyanezt, mert akkor rögtön jön a bevonzás, meg hogy a születésem előtt én választottam az anyámat. Nem szólok rá, mert úgy gondolom, a saját mérgező anyját mentegeti ilyenkor. Nem szólok neki, mert a hülyeségeivel együtt is barátnak tartom, embernek tartom, esendőnek, akinek ugyanúgy joga van balfasznak lenni, mint nekem. Ha számonkérném rajta az értő figyelmet, szar barátnak tartanám magam, aki feltételeket köt a barátságához. Ezt a lécet ugord meg, akkor a barátom lehetsz! Ki vagyok én, hogy ez egyáltalán eszembe jusson?

    Évek óta gyúrok önismeretre, mégis kezdőnek tartom magam. Nekem nincsenek kijelölt határaim, az is viszonylag új gondolat, hogy szabad legyenek. Hogy határokat meghúzni nem iszonyúan önző és gőgös dolog. Ha lenne is engedélyem a kijelölésükre, akkor se tudnám biztosan megrajzolni a saját térképemet. Nem tudom, melyik irányból meddig közeledés és honnan tolakodás. Kamaszkoromban anyámra mindig akkor jött rá a megbeszélhetnék, amikor vécén ültem. Sose felejtem el, hogy izomból a kilincsre csapva nyitott be hozzám, hogy már a csattanástól görcsbe ugrott a gyomrom, kitárta az ajtót és máris kezdett beszélni. Eldugta a kulcsot, hogy ne tudjak bezárkózni. Nekem ennyi privát szférám se volt, nem csoda, hogy sosem húztam határokat. Az első házasságomban gyámság alatt voltam, a másodikban fejszével vertem szét mindent magam körül. Csak az elmúlt néhány évben jutottam oda, hogy most akkor építek valamit: magamat. Jelölgetem a mezsgyéket, jó szélesek. Idővel majd leszűkülnek, kiélesednek. Azt már korábban írtam, hogy amíg ez nincs kész, nem vállalok kapcsolatot. Lehet, hogy addig barátságot se kéne.

    Egyszer volt egy barátom, tőle kaptam egy könyvet Ancsel Éva bekezdéseivel. Ott olvastam olyasmit (elnézést, hogy most nem keresem meg a pontos idézetet), hogy az igazi barát az, aki, ha befordulsz, leteszi az ajtód elé a fazék gőzölgő húslevest, aztán elmegy, mert azt is tudja, hogy enned kell de nincs erőd főzni magadnak, és azt is, hogy most épp nem akarsz beszélgetni. Milyen kár, hogy pont ez a barátom egy nevetségesen kicsinyes okból szakított velem olyan módon, hogy évekig sírtam miatta.

    • Csatlakozom es nagyon azonosulok ezzel 😦 amugy is valami van most, valahogy minden kapcsolatom recseg-ropog. Iszonyu tiszteletlennek erzek egy csomo mindenkit azzal szemben aki en vagyok es amit csinalok, vagy amit nem. Lehet maskor is ez volt, de most zavar. Igy hat elmulnak, elvekonyodnak.

      • Én azt hiszem, ezt a mai napig sem dolgoztam fel: hogy az emberi kapcsolatok nem örökre szólnak. Nem is a párkapcsolatokról beszélek, sőt, azokhoz, ahhoz állok a leglazábban.
        Barátságok.
        Hogy nincsen, ami örökre szól, előbb-utóbb mind recseg-ropog. Pedig érthető: változunk és sokszor nem egy irányba.
        De lehet, hogy azért ezt hallom ki Matifa kommentjéből, mert jelenleg ezzel küzdök. Mindenki a maga problémájára rezonál elsősorban, ez a blog, a blogkommentek és ez a bejegyzés elég eklatáns példája ennek. És ez persze nem baj.

      • Na, megkerestem mégiscsak pontosan, hiszen úgy illik. És mellé párat ráadásnak. Nekem így egyben kerek.

        Ancsel Éva – Száznyolcvankét új bekezdés az emberről

        XLIII
        Az egészen nagy dolgok egészen kis dolgok szoktak lenni. Mondjuk annyi, hogy valaki letesz az ajtónk küszöbére egy fazék húslevest és szó nélkül távozik, mert tudja, hogy bánatunk van és nincs kedvünk se főzni, se beszélni. (Néma távozás nélkül e gesztus mit sem ér.)
        Az ilyen kis dolgok jelentősége is csak annyi, hogy például életben tartanak.

        LXIV
        Aki egy embert vigasztalni próbál, az a lélekkel polemizál. Mintha rá akarná venni a napot, hogy azért, mert éjjel van, azért ő csak jöjjön fel az égre.

        LXV
        A vigasz is lehet kíméletlen, amennyiben elvitatja az embertől a fájdalmát.

        LXVI
        Azért a bánkodó ember vállát átkarolni érdemes – föltéve, hogy magától mozdul a kar.

  28. Évának: nem tanács, csak tapasztalat. Néha, amikor nem segít sem az ha jobbra, sem az ha balra mozdulsz, egy kis szünet megteszi. Ülepednek a dolgok, ahelyett hogy minden újabb asszociáció lenne valamilyen sérelemre.

    • Upsz. Hát az attól függ. Pl. ha valami nagyon büdöset zudít bele valaki az életembe, azt azért lapátolni szoktam ezerrel, nem hagyom ülepedni. Sőt slaggal mosom, sikálom, s csak utána hagyom száradni. Na. Ez is egy tapasztalat.

      • Ket valaki kozott igy is van. De ha felrobban a szar kozossegben, es ott szallong a levegoben, nem tudod kimosni. Sot, minden ujabb vizsugar a slagbol csak felkavarja. Lattam mar par blogszunetet, ami csodakat muvelt.

        • Blogról nem nyilatkozom, nem értek hozzá, nincs tapasztalatom, itt meg csak vendég vagyok. Eszem ágában nem volt másik tanácsot tenni oda a tied mellé Évának. Amit írtam, inkább ironikusan értettem, mert kritikus helyzetben veszélyes lehet, ha tapasztalatokkal dobálózunk.

          Én most egy olyan című könyvet tettem ki az ágyam mellé, hogy “Krise als Chance”. A krízishelyzetektől a magam életében azt remélem, hogy a pillanatnyi zavar után átrendeződnek a dolgok, és az újfajta egyensúlyi helyzet közelebb fog állni hozzám, jobb lesz nekem. Élő közösség átrendeződését, megújulását megtapasztaltam már én is, nem volt fáklyásmenet, de újfajta bizalmi légkör lett az eredmény idővel.

          A blog erejében is hiszek, de ez kicsit más, mert egy ember identitásához kötődik. Hogy merre tovább, azt Éva majd megszabja a saját belátása szerint, és mi olvasók pedig eldönthetjük, hogy mit kezdünk vele.

          Nem akartalak bántani, és részemről itt abbahagynám most ezt a beszélgetést.

          • Azt hiszem, van egy ilyen magyarul is, majd megnezem ujra a konyvesboltban, nekem is aktualis. Es persze tenyleg esely a krizis, csak amig tart, roppant rossz erzes bir lenni.

  29. Pár napja rágódok ezen a íráson.
    Mert én pont az a típus vagyok aki mondaná, mindig mindenkinek mindent, van, hogy nem is teljesen átgondolva, van hogy ideiglenesen magát a Nagy Igazság birtokában tudva, mindenképpen közlési-kényszertől hajtva. Volt már úgy, hogy a visszajelzés kerek szemű ámuldozás volt : igen, tényleg, milyen igazad van, mennyire pontos a rálátásod, és akkor dagadt az egó (is – meg persze örülök, hogy segíthettem), vagy csak egy kicsit később derült ki, hogy mennyire jót mondtam, de olyan is volt már, hogy kaptam egy vödör moslékot az arcomba, amit a beszélgetőpartner visszapasszolásnak vélt, mert én is moslékkal indítottam szerinte : milyen jogon döntöm rá ezt a sok önelégült okoskodást, amikor ő nem is a véleményemet kérdezte, csak egy naplórészletet mutatott bizalommal (konkrétan ugyanannál a barátnőmnél történt meg a két teljesen ellentmondó reakció). Így aztán kialakult bennem egy idő után, hogy nem tudom, most akkor mi van, okosat mondok-e vagy sem, kellek-e én ide vagy sem, a magam egóját fényezem, vagy a segítőkészség hajt ? Még én sem tudom mindig a választ. Általában az utóbbi, illetve az előbbi nem tudatos. És tény, hogy nem vagyok én sem jól összerakva, esek szét pillanatonként, miért is gondolnám, hogy nagyon jókat mondok másnak, de azért van olyan, hogy az ember kívülről jobban látja a helyzetet, de mindenképpen jószándék vezérli. És vajon játszmázásnak tekinthető-e az, ami nem tudatos ? (Van-e olyan, hogy tudat alatti játszmázás ? Hogy a nagyon nagy segítőszándék mögött ott van egy önigazolási, egófényezési motívum is, a « nélkülem nem tudjátok megoldani » érzése?)
    Viszont mivel én félek a barátságok elveszítésétől, még a csak alakulófélben lévő vagy « látszatbarátságok » elveszítésétől is, félek a magamra maradástól, az értéktelenségtől, ezért félek az erős reakcióktól, és sokszor nyelem le, amit mondanék, forgatom a számban a szavakat, gondolatokat. Elmondhatom a véleményem ? Vajon tényleg elmondhatom ? (A kérdés részben magamnak szól, nem is a beszélgetőtársnak.) Vajon nem lesz súlyos következménye ? Nem leszek lehordva, kihúzva a barátlistáról, az értékes emberek listájáról ? Leírhatom-e itt a blogban, amit gondolok, vagy már megint egózás, magam nyomatása, okoskodásba bújtatott önsajnáltatás az egész ? Senki által nem kérdezett erőltetett vélemény ? Van egy mondat a kommentelési rész előtt, az nekem nagyon vonzó : « Mondd csak, figyelünk : » De tényleg mondhatom ? Tényleg figyeltek ?Nem kapom meg én is azt esetleg, hogy « ehhez nem értesz, nem látsz rá, ez nem a te ügyed, nem te tartod érte a hátad », vagy nem súgja-e oda nekem is valaki : « ha menni akarsz, menj, de csendben » ?
    Nem akarok menni egyébként. De elindult itt egy folyamat, ami nekem egy kicsit nyomasztó…Mert az igazán felszabadult érzés az, amikor végre mondhatom a magamét, igen, ez vagyok én : van akinek sok, van akinek fárasztó, de legalább én vagyok teljes egészében. Szívem tiszta felétek és jószándék vezérel.

    Én is azokhoz csatlakoznék, akik azt mondják, hogy lehet erre a fenti kérdésre azt is válaszolni, hogy : MOST NEM. És akkor a kérdezőnek illik abbahagyni. Viszont maga a kérdés feltevése önmagában még nem a másik ellen elkövetett vétek.

    • Én nagyon szeretem a kommentjeidet, szeretem, hogy itt vagy.

      A folyamatok meg olyanok, amilyenek, jó lenne együtt óvni közös kincseinket, akinek ez nem kell, aki nem hisz benne, az menjen. (Elegem van már, de nagyon.)

      • Én is örülök, hogy itt vagyok.
        Leírtam az érzéseimet, rácsodálkoztam arra, hogy többen elmentek, próbáltam elhelyezni magam ebben a folyamatban, de nem elemezgetem ezt itt többet.

        Jó, hogy írod ezt a blogot, köszönöm.

    • Hónapok óta nem szóltam semmihez hozzá, mindenféle külső, belső okokból kifolyólag, egymillió gondolatot összefogalmaztam magamban, majd szétporlasztottam, most meg le se kell írjam, mert íme, nagyjából szószerint elhangzottam a más szájából :).

  30. Nekem két barátom van. Mindkettő régi, évtizedes múltra tekint vissza és sokat megélt. Meg a tesóm. Én úgy érzem magamat, mint egy szappanbuborék, amíg ellebegek a magam világában, addig nem is képződik rajtam olyan felület, amin át tudna törni a külső vélemény, pláne nem, ha bántó. Nem hallom meg és nem ér el hozzám. Hiába mondják akár ők, akár más. Aztán mikor eljutok oda, hogy kipukkanok, akkor általában mindhármukra rázúdítom a nyavalyáimat. És akkor elmondják ugyanazt, amit addig is, többnyire mindhárman hasonlót, de akkor végre meg is hallom. Sőt, el is fogadom.
    Fordítva is valahogy így működök, piszok jól bírok hallgatni, meghallgatni, odahallgatni, stb. Ha nem kérdezik, hogy mit gondolok, akkor nem mondom. Aztán úgyis eljön a pillanat, hogy kérés nélkül is mondok valamit, de azt már valami kihozza belőlem. Illetve inkább rákérdezek valamire. Direkt tanácsot sose adok. Volt, hogy így is bántottam. Engem meg bántott, hogy úgy érzi, bántottam. Utána megint csendben maradtam egy ideig. De a feltétlen szeretet ezzel a három emberrel az alap.
    Viszont egyre inkább sikerül leépíteni magam körül a megmondóembereket, a mindennapi környezetemre értve, és én is egyre kukábbá válok.
    Én gyerekként szeretve voltam, és alapvetően én is mindenki felé szeretettel fordulok. Úgy érzem, tisztelem mások határait, nem szeretek beleszólni mások életébe. Épp ezért nehéz, ha olyan szituba kerülök, ahol szembeötlő a szeretetlenség. De mit tudok tenni annál többet, hogy meghallgatom és “adok egy zsepit”? (Mondjuk ajánlottam a csakazolvassa blog olvasását és az újrakezdés csoportot.)
    Egyébként meg egyre kevesebb olyan közeg van, ahol abszolút felszabadult tudok lenni, és ahhoz, hogy én bármiféle véleményt kiadjak magamból, ez alapvető feltétel kellene, hogy legyen.
    De dolgozom rajta, hogy azért ne záródjak be teljesen, többek között azért vagyok aktív olvasója ennek a blognak is.

  31. Sokat töprengtem, beszéljek-e róla, de annyi szempontból átrágtuk az elmúlt napokban ezt a belenempofázás kérdéskört, hogy nagyon kikívánkozik belőlem.
    A barátom volt. Már a közelebbi ismeretségünk is úgy kezdődött, hogy a társaságból én ajánlottam fel, hogy elviszem vizsgálatra a beteg nagymamát, hiszen neki fontos állásinterjúja volt. Meglepődött, szabadkozott, de elfogadta. Nem értette, miért törődök vele, de simogatta a lelkét a törődés. Olyan súlyos gondjai voltak, hogy azon kívül, hogy nekem sem méznyalás az élet, nem terheltem a részletekkel. Anyagi gondjai voltak, beteg gyereke és piás férje. Éreztem, ha nem fogom a kezét, baj lehet. Pontosítok, én úgy éreztem. Közben elbűvölt az intelligenciája, az érzékenysége, láttam a kínlódás mögött a milehettvolnaembert. Büszke voltam a barátságunkra. Hogy megosztja velem a gondolatait, hogy tanulhatok tőle, hogy örül a társaságomnak. Természetes volt, hogy kölcsönadom az autómat, hogy elintézem, ha én járok arra, hogy indulok éjjel, ha segítség kell. Úgy éreztem, mi jóban, rosszban.
    Aztán az élet külföldre vetette, nagyot változott a sorsa. És jött a döbbenet. Egyre több helyről hallom vissza, miket mond rólam. Nem nekem, rólam. Olyanoknak, akik nem ismernek engem, csak általa. Hogy én piros autót adtam kölcsön, pedig kék kellett volna. Hogy én attól voltam erős, hogy ő gyönge. Hogy én nem gondoltam őszintén, szeretettel, igazán….
    Nézek, megállok, döbbenten töprengek. Ilyen szar alak volnék? Akkor örömmel elfogadta, most rájött, nem kellett volna? Erről én tehetek? Áthúzunk mindent, mert ő már máshogy él? Az akkori énjét szégyelli és így engem is?
    A barátom volt. A fájdalom, amit maga mögött hagyott, velem maradt.

    • Jaj, Anna, Anna…
      Úgy megértelek, Úristen, nagyon!
      Nekem is volt ilyen, és annyira rossz!
      Én se születtem zárkózottnak, azzá tett az élet, bakker!
      Volt ilyen velem is, én is láttam a “milehetettvolnaembert”.
      A történet kb. mint a tiéd.
      Nem tudom a megoldást én se.
      Se a “miértet”.
      Bezárkóztam, mert védem magam.
      De ez nem a megoldás, ez csak védekezés.

  32. Visszajelzés: a blogger még mindig válaszol | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s