világi hívságok

ez a poszt is hároméves, és a pszichológussal, úgy hiszem, már végképp nem értünk egyet

Hosszan taglaltuk a pszichológusommal tegnap, hogy miért ilyen fontos nekem a külső. A hústest. A cifraság. A diadal. Sőt: a trendiség. Hogy én aztán nem kopott tornacipőben. Mitől van ennek ilyen erős szexuális tartalma?

Igen, nekem fontos a külső. Nézegetem magam és másokat. A bőrüket, ruhájukat, hajukat. Szeretem, ha ápolt, arányos, formás, feszes, dizájnos, illő, minőségi. Szeretem, ha magamon is találok ilyesmit. Sok mindent nem nézek, úgy kijön valami. Ugyanakkor nem bántom magam. Nem vagyok hiú, sem öngyötrő, sem testképzavaros. Amióta láttam haldoklót, nincs kedvem nyavalyogni. Meg sose érdekelt különösebben az egész, trampli voltam mindig is. Ez elfér így egy bekezdésben.

De most újabban: az életminőség egyik pillére, hogy milyen krém, milyen haj, milyen nadrág, milyen fehér(narancssárga) nemű. És azok a jó testi érzetek: futás, napozás, szauna. És amikor azt mondja, szép vagyok. Tetszeni, rajongást átélni jó. És végigvonulni. Nem tudom, mi ez bennem. Mulatok: hát én is, mégis? Hol voltam én eddig?

Én is. Mégis.

És büszke vagyok a gyerekeim szépségére. Hát igen, erre születni kell. Mert mindenkinek a maga gyereke szép, de ők tényleg szépek. Értéknek érzem a szépségüket.

Leányomat nem győzöm francia divatban járatni. Figyelem kislányságában a nőt. Ugye csinos, kérdeztem csecsemőkorban az ismerőseimet, az őrületbe kergetve őket. Fodros Next ruhája alól kibukkant textilpelenka-csomagja. Ugye, a Juli csinos. Az önostorozó öniróniáig.

A Juli majdnem éhen halt, olyan nyúzott béka volt vagy féléves koráig, és amint elkezdett gömbölyödni, meg az első karika megjelent a fején, én olyan gyönyörűnek láttam. Hogy akkor ő mégis él és mégis lány, és nem béka.

Most meg seggig érő göndör haj, szív alakú arc, balerinatest pocakkal, és olyan kék szem, mint amilyet a porcelánbabáknak festenek. Szoknyamánia és elszánt önékesítés.

Én szexualizálom őt? Vagy ha nem így viselkednék, akkor elnyomnám sugárzó kislányságát, prűd lennék? Hogy kell ezt? A kislány kis nő, vagy ez már pedofília?

Honnan jön ez? Bedőltem a lányokat kiskoruk óta szexualizáló trendnek? Célpontnak nevelem? Nyafkává, hiúvá, másokat lesővé, testét fegyverként használó nővé?

Ez a lányság, pörgős szoknya, tenyerükön hordozás nekem hiányzott gyerekkoromban, de nagyon.

Apám teljesen alkalmatlan volt. A bátyáim kb. elsős koromig aranyosnak tartottak, aztán durván kamaszok lettek, és onnantól vagy leszartak, vagy csicskáztattak, vagy bántottak. Kifejezetten és gonoszul, kinézettel, nőiséggel kapcsolatosan.

Lett egy bátyám most, együtthálós. Ő gyógyított meg engem. Nemhogy nincs önértékelési válságom, hanem szétrobbanok: nő vagyok.

Tessék, magas sarkú cipőim evolúciója, roppant tanulságos.

2010, Rieker, esküvőre

2010, Rieker, esküvőre

2013, gyász, megemlékezések, Jana, széttapostam

2013, gyász, megemlékezések, Jana, széttapostam

a forradalom: sosem jártam én ilyenben, magas, de nem tű, a farmerhez vettem, lelkesen biciklizem benne

Tamaris, a forradalom: sosem jártam én ilyenben, magas, de nem tű, a farmerhez vettem, lelkesen biciklizem benne

ez meg már... nem is értem, hova hordom? Benetton

ez meg már… nem is értem, hova hordom? Benetton

Én ezt nem éltem meg huszonévesen. Egy kicsit cicababának kellett lennem az emberem mellett akkor, de ez egy év volt, és az ő elvárása, tőlem idegen. Ez mondjuk olyan jól sikerült, hogy Tornai József, aki egy időben, sőt, éppen akkoriban az Írószövetség elnöke is volt, most meg Kossuth-díjat kapott, omlatag, fiatal testemről hosszú verset írt. (“Első mestere Szabó Lőrinc volt”, édesjóistenem.) Sajnos nem lelem, folyóiratban jelent meg, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Emlékszem, hogy erre büszkének kellett lenni, de azért a molesztálás egy elég kifinomult formája, lévén ez bizsergő téma csupa hatvanas intellektuell társaságában. Azt is tegyük hozzá, hogy én voltam huszonnégy, ő meg hetvenhárom.

Aztán szültem, és onnantól sanyargatva voltam verbálisan a testem miatt. Nem volt se pénzem, se szemem jó cuccokra, nem hoztam semmilyen döntést továbbra sem, hogy én ilyen vagy olyan stílusban nyomom, mi illik hozzám, nem nézegettem magam, nem is volt mellettem senki, aki szeme tükrében ez fontos lehetett volna. Most sincs. És kifinomult öltözködés sincs, csak egy-egy elégedett cucc. Belül lett valami, ami azt mondja: megérdemlem én ezt, lehetek ilyen is, jólesik néha a… szerepjáték. Nem járok az éjszakába, nem ismerkedem, nincsenek hódításaim. Inkább az énképem miatt fontos ez. Már nincs az a rettentő puritánság.

Nekem amúgy minden fontos. Nem csak a külső. Sose kellett emiatt magyarázkodnom, hogy de vannak belül is értékek. Nekem a világ teljessége a fontos, és benne a test, a testi érzetek, a bőröm simasága, a látvány. Sok örömem származik ebből.

Ha jól működik.

Ha szép és drága holmikat kap.

Megyek bele a világba, áthatok rajta, erős vagyok, fiatal. Szeretem ezt az érzést, a biciklin száguldást, az illatokat. Ez egyben van a szépséggel, a lobogó hajjal. Ez maga a szépség és élet. Szépség és élet: ugyanaz. A szépség: megőrzött életerő.

És igenis szeretem, ha nézik. Nincs kedvem szexizmust kiáltani, annyira jó. Nem érzem veszélyesnek sem.

Élvezem, ha ilyen egészen hagyományos módon, klisészerűen lehetek nő. Műköröm nem, meg ocelotmintás-csipkés tanga sem, sem szempillahosszabbítás, de azért nagyon is tüntetőleg tudok felvenni ezt-azt. Soha még ennyire.

Nagyon be voltam fagyva én sokáig. Nem mozdult senkitől semmim. Amióta robog a vérem, úgy érzem, élek megint, és nagyon erős ez a testi valóm, az öröm. Ételek, borok is, egyébként.

Nézem magam, és kenem és fésülöm és borotválom és megmutatom. Futok. Lejöttem a szénhidrátról. De nem kínlódom tükör előtt, hogy miért nem ilyenebb vagy olyanabb. Úgy érzem, szeretetreméltó vagyok, egy bonthatatlan csomag, része a test is. Szeretnek is, nagyon.

Azért néha visszahőkölök. Nem nézem én le azokat, akik nem szépek? Nem illene olyannak lennem, aki a lényeget látja, a belső értékeket, és nem ragad le egy karperecnél, egy szegecses övnél, rügyzöld körömlakknál?

Akinek úgy van a haja, ahogy éppen van, nem nézegeti a lenövést, és nem téma neki, hogy konty után lófarok, másnap meg laza fonat, utána kibontva, beszárítva, fényesítve, nem lehet egyforma. Már miért ne lehetne?

Azt hiszem, nem vagyok hiú mégsem. Én vagyok én, kócosan is, festetlen szempillával is. Nem gondolok arra, hogy úristen, hogy nézhetek ki. De nagyon szeretek megjelenni. Valami húzza fölfelé a gerincemet.

Azt mondja a pszichológusom, hogy a szépség nem korrelál a sikerrel vagy elégedettséggel. Nem sok köze van ahhoz, hogy valaki jó fej, hogy jó együtt lenni vele. Kutatások szerint a szépnek mondott lányok kevesebb osztályt végeznek. És hogy nagyon felszabadító letenni a szépségparát, a patriarchális elvárásokat.

Nekem például nagyon fontos, hogy ne legyen háj a gyerekeimen, kevés se. Ha emellé még az okosság és a teljesítmény is elvárás, akkor a gyerekeim menthetetlenül perfekcionisták lesznek.

De én továbbra is azt gondolom: ha nem is a magazinszépség, de az, hogy magunkból és pláne szülés után is kihozunk valami viszonylag jót, az önbecsülés kérdése, és igenis boldogságfaktor, hogy adunk a testnek jó érzéseket, hogy nem folyunk szét, hogy nem jóleszazrám-ruhákat hordunk. És nem megfelelni vágyásból, hanem azért, mert ne verjük már át magunkat: igenis lehetsz szebb, hát legyél.

Régen nem láttam be az erőfeszítés (testápolás, öltözködés) értelmét. Mert a tesómék mondták, hogy aki nem szép, az hiába erőlködik sminkkel, ruhával, az rusnya, és kész. De bezzeg aki szépnek született, annak mindegy, mit vesz fel. Rendkívül romboló örökség ez. Bőven harmincon túl ébredtem rá, hogy engem átvertek.

Különleges hópihének is érzem magam, aki úgy feminista, hogy közben azért full heteroszexuális, lakkozza a körmét, borotválja a lábát, három gyereke van, élt házasságban. Így nem foghatják rám, hogy régen láttam faszt, az a bajom.

A másik: nem vagyok elég erős ahhoz, hogy a magam természetességében vállaljam magam, hogy akkor is értékesnek érezzem magam, ha nem néznek, hogy ne akarjam magam többnek, jobbnak érezni másoknál, hogy értékes állapotnak, hiány és szégyen helyett önvalónak tartsam azt, ha nincs szerelmem.

Bargaining with patriarchy, mondja még a pszichológusom, és ez a konklúzió. Addig elmenni, amíg előnyös, nem kell mindenféle hátrányokat vállalnunk az elvhűség jegyében. Ebben nőttünk fel. Egy kicsit lehetek punci. De azért egy ideális világban nem így lenne ez.

— a végét nagyon álmosan írtam, elnézést a sok hibáért —

48 thoughts on “világi hívságok

  1. nagyon örültem most ennek. Mindig kellemetlenül érzem amiatt, hogy mennyire fontos nekem a lányom szépsége és hogy csinosan legyen öltözve. Ismerem az elvet, hogy a teljesítményt kellene méltatni, nem a külsőt, de naponta többször kicsúszik a számon, hogy gyönyörű vagy, szépséges vagy.
    Szintén napi szinten probléma, és most ezt nagyon égek bevallani, hogy ha egyedül öltözik, akkor elképesztő kreációkra képes: rózsás blúz, pöttyös szoknya cicás harisnyával, stb. Ilyenkor nem akarom azt mondani, hogy nem jó ez, mert bátorítani kell az önállóságot meg a saját döntéseket ugyebár, de közben meg visítok belül.
    Ami pedig magamat illeti: nehéz normális cuccokat vennem, mert nagyon magas vagyok. Mostanában inkább varratok. Anyagban nincs kompromisszum, diszkréten vándorolnak át megtakarításaim a Kis Brammerhez. De jó ez most így nagyon, annyi puritán, fiús év után.

    • Vajon önbizalomerősítés a lányunk szépségét hangsúlyozni ebben a világban, vagy a külső túlértékelése, ami szorongóvá teszi?

      Ha a “tényleg” szép lányunknak mondjuk, aki mindenkitől ezt kapja?
      Ha az akármilyen lányunknak mondjuk, akinek senki más, csak hogy kifejezzük a szeretetünket és az elfogadásunkat?
      Nekem nagyon hiányzott ez a fajta elismerés. Bele is csúnyultam.

      • tudod, nekem ez egy tudathasadásos állapot volt. Otthon azt hallgattam, hogy elfogadhatatlan vagyok és nem volt okom vitatkozni ezzel. A lehető legszarabbul néztem ki mindig, kihoztam a maximumot a témából rendesen. De valahol mélyen belül mégis úgy éreztem, hogy én szép vagyok, csak ez nem látszik, nem látszódhat mások számára. Egyszerűbb csúnyának lenni, mint azt nézni, hogy eléggé szép vagy-e.

      • Én gyakran mondom a lányomnak, hogy gyönyörű (és a drága szintén ezt mondja nekem), de azt is, hogy ügyes és okos is. És ha valamit “alakít”, akkor is jön a dicséret. Szerintem így önbizalomerősítés a szépség hangsúlyozása. Az én lányom egyébként egy tűzoltó alkat (3 és fél és már három hónapja tűzoltó lesz, ha nagy lesz), és nem királylány, és ha az elsődleges nemi jellegek később alakulnának ki, ő lenne a családban a fiú, a fiam (7 hónapos) meg a lány.
        Én szépnek látom (a legszebb tűzoltó a világon!), és ha ő is ezt hallja magáról, akkor hamarabb találja meg a saját stílusát, a saját útját, és leszarja majd, hogy mások mit gondolnak a külsejéről. Ezt remélem.

    • Szerintem azért kell a lányomnak tőlem hallania, sokszor, hogy szép, mert már 8 évesen téma köztük, hogy ki sovány-kövér, szép-csúnya. A gyerekek sokszor nem kedvesek egymással, irigykednek, csúfolódnak, megsértődnek, kibékülnek, zajlik az élet köztük. A lányom azt mondja nekem, hogy ő kövér, de hát honnan szedi, kitől hallja? Jó alakú, sportos, kerek popsi-pocak nyolcéves, dehogy kövér. De néha úgy gondolja. Osztálytárs anyuka mániásan edz, a lánya már most anorexiás szerintem. Nem eszik, mert hizlal, sovány, szinte gebe, sajnálom azt a kislányt, mert nem tud enni, nem hagyja valami belül. Kap gyógyszereket, vitamininjekciót, de attól még nem eszik jobban. Azt mondja, ő fél, hogy kövér lesz. Fut szalad, lefutja a fél rudit, amit megevett. Az anyukája nem ad neki puszit és nem öleli meg, ha megy érte… Mondani kell, hogy szép, és hogy okos, és hogy szeretjük.

      Sokszor kapom meg, hogy túlszeretem a gyerekeimet. Kisbabának elkényeztettem, mert felvettem, ha sírt, sokszor mondom, hogy szeretem, most sok ölelés, puszi. Én nem vagyok hajlandó mindig azon aggódni, hogy túl… túl sokat puszilom, ölelem, sokszor mondom, hogy szép, okos, ügyes, értékes. Mindent megteszek, hogy megérezzem, ez meddig egészséges, de inkább túl… mint hogy egyáltalán ne.

      • Bizony-bizony. Az én lányom 7 éves, rengeteg ostoba rajzfilmet nézett a nyáron, mikor anyám vigyázott rá, sok rusnya barbija van, amiket örököltünk, hercegnős színező és dizni, szóval ömlik rá a sok szar. És hájasnak látja magát. 7 évesen, pedig tök normális testalkatú, pici pocakkal, pont mint én ennyi idősen.

  2. Nagyon tetszett. Érdekes, mikor az ember felnőttként találja meg önmagát a testében. Hiába volt a hamvas fiatalság, akkor valamiért nem ment, nem engedték, nem volt rá mód. Ismerem ezt. Szülés után kezdtem el tornázni, előtte sosem, gyerekként örökös felmentett. Új élmény, harminc körül, hogy lehet feszes – vékonynak mindig vékony volt – lehet színes, rikító, lila, sárga vagy vörös a körömlakk. Imádom ahogy a fodrász beszárítja a hajam, ahogy leomlik a sűrű sötét selyemrengeteg, ahogy a parfümöm illatozik, ahogy a drága mattító alapozó símul a bőrön.Nem vágattam rövidre szüléskor sem a hajam, műtéteknél sem, mert úgy praktikus. A lányom 4, idén már fontos, hogy milyen ruha, milyen színű, pörgős -e a szoknya. Próbálom izlésre tanítani, Ki nem állhatom, a mintás, macis, kutyás harisnyát, a mintást mintással összekeverőt, a kutyafejű gyereksapkát.
    Jobban megvagyok a testemmel, mint fiatalon. Nem zavarnak a műtéti hegek. Apró dolgok zavarnak persze, és amin lehet, változtatok. Nem érzem magam különösebben hiúnak. Sosem voltam szép, most sem vagyok. De odafigyelek. A test a lélek temploma.

    • Futni nem ebben járok. Igen, kényelmes, ad egy tartást valahogy, tudok benne járni. A színe miatt bonyolult, nem a sarokmagasság miatt. Én amúgy figyelek, ne torzuljak bele egy-egy cipőbe, váltogatom őket. Ja, és erősek a szalagjaim, ízületeim, sose szakadt, bicsaklott semmim. A Benetton, az nem kényelmes, és csak beltér vagy utcakő, egy-két óra max. Tényleg kínai lábfétis, de megvan ennek is a varázsa, mert a tűsarkú szimbólum. Ha csak szökőévben veszem fel, megmarad ez a nagyon extra jelentése. Életem cipői egyébként a Fairystepsek, síklapos talppal.

      • azért kérdeztem, mert tavaly vettem én is egy pár picit magasabb janát, meg reikert, pont azért, mert abban könnyebben tudok szebb tartással járni. és kényelmesebb, mint gondoltam, kifejezetten nyújt mindenféle mélyizmokat a járás benne (érzem, mikor hordom) és összességében tök jó. de valahogy mégsem lett belőle mindennapi használat. mert valahogy túl nőcis, és nőcis cipőhöz mindenféle egyéb nőcis izé kell, passzoló kiegészítő, frizura, még talán feltenném az új szemhéjárnyékolómat, te jó ég!
        mondjuk, mire levehetem ezt a bokarögzítőt, pont lejár a szezonja, szóval idén sem hordom túl sokat….

      • A fehér cipőd tényleg nagyon szép, én is hasonlót akartam venni, csak feketében és teletalpúban, mert abban nagyobb biztonságban érzem magam. Végül aztán egy másik hasonló jellegű cipő mellett döntöttem, de én egész nap sajnos nem bírom ezt a sarokmagasságot, nagyon megfájdul a lábam.

      • nos, és PIROS az a tűsarkú, azért abban van még valami plusz. ha mélyem alszom, ilyen cipőről (és létező bokaszalagokról) álmodom… nekem azt mondta a lélekgyógyász, merthogy mostanában szinte szép vagyok, de sokkal inkább áradok, hogy mert már három hónapja nem történik rajtam erőszak, és szabadulnak fel a színeim. hálás vagyok a blognak, hogy eljutottam eddig.

  3. a szépség meg. annyira esetleges. függ attól, hogy esik a fény a tükörre. meg attól is, hogy esik a hangulatom a tükörre.
    tudok szép lenni. ehhez nem árt, ha kihúzom a hajam, felteszek némi festéket, felveszem a rafinált ruhát.
    néha nézem a megkérdőjelezhetetlenül szép lányokat. ápoltak. rendezettek. jó a sminkjük. a férjem azt mondja, mikor kicsinosítod magad, te is olyan vagy. csak bele kell tenni azt a mennyiségű munkát. szegezd magadnak a kérdést, bele akarod tenni mindennap? ha úgy indul a reggel, a liftben jut eszembe, hogy nem is fésülködtem, nemhogy kefével vagy hajvasalóval szerencsétlenkedjek. nem kifestve, de egyáltalán nyitva legyen a szemem, mikor kimegyek az ajtón. a rafinált ruhából kilóg a seggem. főleg, ha azért hajolgatok, hogy a gyerekek taknyát töröljem.

    a gyerekeim gyönyörűek. a lányomnak kétszer annyi ruhája van, mint a fiamnak. ennek praktikus oka van, a rokonoknál lányok vannak, valamint a fiam ruhagyilkos. ugrik egy hasast a homokozóba és az aznapi holmijának vége. a lányom kényes ízléssel öltöztetem. én. a férjem telibe szarja. ráadja a szakadtat is, foltosat is, a kinőttett is mindkettőre. úgyis mindegy. csak oviba mennek, nem az operabálba.

    a játszótérre eleve leharcolt stílben járunk. a gyerekek már induláskor is teljesen retkesek. nem tudom, hogy van ez.

    • még a bölcsiben kaptam sunyi megjegyzéseket a lányom ruháival kapcsolatban, hogy ‘nem divatbemutató’, pedig teljesen praktikusan volt öltöztetve, csak mondjuk én pl. a body+harisnya kombó mellé egy kis szoknyácskát is adtam a többiekkel ellentétben… És értem, hogy nem divatbemutató, de a munkahely az? és az utca? vagy a mozi ? ilyen alapon járjunk mindenhova susi melegítőben…

  4. Én már nagyjából lekéstem átértékelni a szépséggel kapcsolatos felfogásomat és változtatni rajta jó irányba.
    Gyermekkoromban nem bátorítottak engem se arra, hogy szép legyek. Anyámnak nem is tetszett ahogy kinézek. Más hasonló korú lányoknak dícsérte a külsejét. Nehéz is szeretni egy nem túl
    egészségesen kifejlődött testet.

    Igaz,szoktam figyelni egy-egy rendezett idős hölgyet. Rögtön meglátszik rajta a harmónia.

    Nagyon tetszett a bejegyzés !

  5. (ez a hozzászólás el akart veszni az éterben, többször lett elküldve)

    Anyám azt hazudta nekem (nem rosszindulatból, csak tanítani akart valamit), hogy nem a ruha teszi az embert. A húszas éveim elején jöttem rá, hogy DE. Vagyis IS. Mikor felkerültem Pestre, és elkezdtem színházba járni, és kiöltözni, és emiatt keresni is kezdtem a csinos ruhákat. Betévedtem egy molett nőknek ruhákat áruló boltba (ahol általában nagyanyám-se-venné-fel göncök szoktak lenni), és felpróbáltatott velem az eladó egy szatén, mell alatt húzott, szépséges báli ruhát… és úgy néztem benne ki, mint egy görög istennő. Télen, sportcipőben (zokniban), szőrös lábbal, smink nélkül. El nem mondható érzés ez egy olyan embernek, aki számára a legszebb bók addig a fiúktól az volt, hogy “igazából nem is vagy csúnya, csak átlagos”. Más esetben a ruha árának negyedéért már csikorgattam volna a fogam, de itt nem volt kérdés. Az sem volt kérdés, hogy megérdemlem, hogy jogom van hozzá, hogy lehet nekem ilyen, hogy nem fognak kinevetni, és hogy ebben nem fogom kínosan érezni magam.

    Nagyon sokat számít a ruha, a haj, a (leheletnyi) smink, ami kiemeli, vagy hangsúlyozza a szépségünket. Egyszerűen az ember sokkal jobban érzi magát, ha ápolt, ha szépnek látja magát a tükörben, és ettől az önbizalma is nő (mint az átalakítós műsorokban, ahol ugyan egyenmintára alakítják a nőket, és elveszik tőlük az egyediségüket, de olyan frizurát, olyan sminket adnak nekik, amitől döbbenten néznek a tükörbe: Ez én vagyok? Én ilyen szép vagyok?). Nem jó, ha a szépséged determinálja az értékedet, de azért nagyban hozzájárul ahhoz, hogy jóban legyél önmagaddal.

    Van annak valami leírhatatlan öröme, mikor több hetes póló-farmer kombó után ki tud öltözni az ember, hogy felrak egy erősebb sminket, egy szépséges ruhát, egy fejdíszt, csillogó ékszereket, esetleg egy magassarkút, amiben még meg tud állni. Tessék bennem gyönyörködni, ez vagyok én, teljes pompámban, undorítóan boldogan, és elégedetten, és erkölcsileg megkérdőjelezhető módon nyálzom magamra a tükörben. Ünnep van. Ballagjunk (vonuljunk) fel az Operában a harmadik emeletre. Vagy a Müpában végig a vörös szőnyegen! Étterembe megyünk, és rászokunk a jó borra.

    Az ember át akarja vinni a hétköznapokra ezt az örömöt, olyan ruhákat vesz, amik nem csak csinosak, hanem kényelmesek, és már hétköznap is megcsodálja magát a kirakatüvegben. Megenged magának egy-két drágább darabot is. Vajon miért nevelnek minket ilyen puritán szellemiségben? Miért mondják, hogy jó lesz neked ez is? Nem lesz jó, ebben szarul érzem magam, de fogalmam sincs róla, hogy azzal is tudok dobni az életminőségemen, hogy csinosan öltözöm (és nem tudok csinosan öltözni, sosem tanították meg, mondjuk csekket feladni is egyedül tanultam meg). Kocsmában sörözni, meg a játszótéren hintázni csinosan is lehet! Nem muszáj, lehet. Jogunk van örömöt találni a külsőségekben is, nem csak mindig a belső értékek, bármennyire legyenek is hangsúlyozva.

    Aztán egy nap arra ébred az ember, hogy összekacsint a meztelen tükörképével a fürdőszobában. Vigyorogva.

    • Chiaki, ezt annyira jó olvasni! Nagyon örülök, hogy jól érzed magad!

      Egyébként igen, nagyon sokat számít egy jó ruha, egy jó smink, haj. A hajamra mindig is nagyon kényes voltam, tizenévesen, míg otthon laktam, állandó harcokat vívtam anyámmal, mert szerinte csak hetente egyszer, pénteken lehet hajat mosni – én meg utálom, ha nem érzem tisztának, és mivel nem is teljesen egészséges a fejbőröm, ragaszkodom a heti kettő mosáshoz. Mióta önállóan élek, ez nem probléma.

      És a csinos ruhák, igen… Volt egy élményem kb. három, hete, meglátogattam egy barátnőmet, aki nagyon ért az öltözködéshez és jó ízlése van, és elvitt magával vásárolni, hogy legyen mit felvennem az új tanévben. Egy olyan boltba mentünk, ahol nagyon drága és minőségi ruhák kaphatók – szerencsére éppen leárazás volt. Még soha nem jártam ilyen üzletben, a kapható márkákat is csak hallomásból ismerem, de döbbenetes volt látni a különbséget mondjuk egy New Yorkeres vagy C&As ruha és ezek között. Egy tényleg jó anyagú, jól szabott ruha teljesen máshogy áll az emberen, vettem is pár dolgot fél áron és alig várom, hogy hordhassam őket.

  6. Hát nem tudom. Nekem sose volt fontos a külsőm. Se csúnyagyerek-koromban, se bimbózó, karcsú kamaszként, se csinos fiatal nőként, se pocakos-hájas kismamaként, se most, lassan negyvenes dundi anyaként. Kínszenvedés minden, amit azért teszek, hogy nőiesebbnek látsszam. Álarcnak érzem, ha sminkelek, nem én vagyok. A szép, drága ruhákat nem érdemlem meg, kell másra a pénz. És tényleg. Sose vágytam arra, hogy a külsőmre figyeljenek, nem pedig arra, amit mondok. Zavart is, még figyelemfelkeltő koromban. Fogalmam sincs, mennyi ebből a neveltetés és hol kezdődöm én. A lányom egy primadonna, biztos nem tőlem tanulta.

  7. Szerintem a szépséggel, a szépnek lenni akarással nincsen baj.
    Ahogyan azzal sem, ha a gyerekeinket annak akarjuk látni, ha értékként jelenik meg a szépség (saját vagy másé) az életükben.
    A baj azzal van, ha a szépség csak egyféle lehet, ha mércévé lesz, és az attól való eltérés másoktól bélyeg, magunktól önutálat.

    Szerencsés vagyok, több olyan férfit is ismerek, akik számára a nő szép. Pont. Kicsinek, nagynak, kis mellel, naggyal, hassal, fodrokkal. Minden formába bele tudnak feledkezni. Velük volt eddig a legjobb szeretkezni, beszélgetni, lenni.

    Számomra valahol ott van az egészség és az egyensúly a világban ha a gyerekeinket és önmagunkat többféle szépségre tanítjuk, (és a szépséget csak egynek vesszük a sok fontos értékből, ami semmiképpen sem A legfontosabb).

  8. “Különleges hópihének is érzem magam, aki úgy feminista, hogy közben azért full heteroszexuális, lakkozza a körmét, borotválja a lábát, három gyereke van, élt házasságban. Így nem foghatják rám, hogy régen láttam faszt, az a bajom.”- Jé, hát akkor én is hópihe vagyok :-). És persze miután ezt így megcsinálom és megjelenek, azért rohadtul utálom a kéretlen megjegyzéseket, rám dudálásokat, tolakodásokat. Mert mindez nem értük van. Az én gerincemért van, az én jóérzésemért és nem azért, mert azt szeretném, hogy boldog boldogtalan meg akarjon dugni. És persze nem értik.
    A minap volt hír, hogy a görög parlament vezetőjét elmarasztalták, mert az egyik felszólaló dekoltázsára megjegyzést tett. A gyerekem azonnal reagált: Ne csodálkozzon az a nő, ha ilyen felsőt vett fel. Mondtam neki, miért? Talán a férfi az amolyan önmagát szabályozni képtelen állat, hogy ha lát egy csinos nőt, akkor lehet ízléstelen és tolakodó? talán a nőnek kell magát lepedőbe bugyolálni, hogy azt a szegény férfit ne hozza állati helyzetbe? Dünnyögött. Kérdem tőle, mit gondolsz, én kihívó vagyok? Nem. Akkor én is felelős vagyok azért, ha zaklatnak a nyílt utcán? Nem, dehogy. Látod- e, mégis megteszik. Ki tehet arról?
    Talán megértette.
    Hol van az a hímneműekbe kódolva, hogy még a saját taplóságuk miatt is a nőt tegyék felelőssé? Miért ilyen egyértelmű az emberekben az áldozat hibáztatása? Miért ilyen evidens, hogy még az álló dákót is a nőnek kell szabályoznia megjelenéssel, viselkedéssel? Ha olyan felelőtlen, hogy a szépségével felállította, hát vessen magára, megérdemli a zaklatást. Jaj, szegény férfi hogyan is maradhatna ember ilyen körülmények között?
    Sorry, ez kis kitérő a poszthoz képest.

  9. Én úgy látom, nem csupán rajtunk múlik, mennyire lesz “lányos” a lányunk öltözködése vagy ízlése. Egy volt kolléganőmnek pölö két lánya volt, a nagyobbik igazi királylányos, mindig pörgős szoknyás típus, a kicsire soha szoknyát rá nem lehetett imádkozni, és csak a fiús dolgok érdekelték. Az én lányomat (3,5) sem érdeklik a rózsaszín meg fodros és egyéb dolgok nagyon, nem tiltakozik ellenük, de sokkal jobban szereti a verdás meg a repülős holmijait. Engem hidegen hagy, milyen cuccokat szeret, rábízom, mit vesz fel, de attól hülyét kapok, ha csak azért, mert verdás sort és kék póló van rajta, menten fiúnak nézik, noha totál lányarca van, vállig érő szőke hajjal. Ha lány vagy, hordjál rózsaszínt, arról ismerünk meg. De gáz.

    • Esküszöm, hogy megtörtént: a legnagyobb lányom két éves volt, egy szál punciban szaladgált a Balaton-parton, haja nagyon kevés volt, az is rövidre vágva. (Jobban kimosható a homok.) Szomszéd pléden a néni: “Milyen aranyos, jól nevelt kisfiú! Mennyi idős?” Hirtelen beállt nálam a kék halál, aztán húsz másodperc múlva tudtam megszólalni, hogy kettő lesz, de inkább kislány. Mire a néni: “Ó, bocsánat, azt hittem, kisfiú, mert nincs fülbevalója.”
      Konklúzió: a fülbevaló elsődleges nemi jelleg.

  10. A tegnapi hosszazolasom elszallt valamerre:) szoval beallok en is a sorba, nekem is van egy gyonyoru lanyom.. Mondjuk is neki sokat, ahogyan masrol is visszajelzunk neki. Igazi kiralylanyos neha porgos szoknya, selymes fenylo haj. Ha kedvem van oltozkodni altalaban valami extravagans kerul. Latom, hogy nezik, hogy tetszik. Nekem is

  11. Nekem is nemrég lettek magassarkú cipőim, és nem félek használni. Tényleg tartást ad, azóta tornadorkóban is jobban kihúzom magam. Gyerekkoromtól az volt előttem a példa, hogy ha csak a sarki közértbe szaladunk le, egy egyperces szemceruza-rúzs akkor is kötelező. Nagymamák, anyám. Ez beégett, gyeses korszakban lehet, hogy a kinyúlt mackófölsőm le volt hányva, de egy diszkrét smink mindig belefért 🙂 Meg az is, hogy a testünkre vigyázunk, mert az egészséges karcsúságot (persze egyéni adottságok szerint, széles a spektrum) könnyebb megtartani, mint elveszteni és aztán gályázni a visszaszerzésén. A három lányom mind gyönyörű, persze. Nekem, meg apukájuknak, meg a nagyszülőknek, meg az udvarlóknak.

  12. Fekszem a kórházban egy hete és azon melazom hogy ahhoz hogy apoltnak érezzem magam most, kell(ene) : mindenféle szőrtelenítés, szemöldök szedés, köröm vágás és festés, hajmosas, zuhany, fogmosas nem hálóing fele, normál papucs, szép bugyi, fesulkodes. Ha férfi lennék ennek kB A fele is elég lenne. Én tudom hogy szép vagyok. És szerintem ezt apámnak köszönhető. Ő mindig mondta mennyire Szép vagyok. A sulyommal vannak gondjaim, de semmi komoly. Az egyik lányom fiús, a másik igazi nő, hogy melyik mitől lett olyan amilyen, ki tudja. Én naponta mondom hogy szépek. És okosak. És ügyesek. A férjemnek sokkal fontosabb hogy milyen ruha van a “noin” mint nekem. Ő mindenkit szépen öltöztet, kifogástalan, változatos frizurákat kreál nekünk, festi a körmunket, dicsér minket és büszkén vonul velünk. Öröm neki tetszeni.

    • Voltam már smink oktatáson is, hátha megtanulhato amit otthon nem láttam, de igazából rutin sosem lesz belőle. A nevelt lányomat most fizettem be smink oktatásra. Tanuljon profitol ha tőlem nincs mit. Én nem használok semmilyen krémet kencet sminket szinte soha. Szerencsém van, gyönyörű a bőröm. Amit viszont még akarok tanítani a lányaimnak az a mozgás, sport szeretet. Még gondolkozom hogyan mert ezt sem láttam otthon és ki kell találnom hogy csinálja m

    • A gyerekek születési után nálam is jött az öltözködés mélypontja. Kinyult fekete ruhák. Azóta kilogram őket, egész nyáron nőies egybe ruhákban jártam, színesen. Most voltam tanácsadáson hogy milyen színű áll jól nekem. Ezt is alkalmazni fogom. Vettem egy szatyor kiegészítőt, nyaklánc, fülbevaló, sál, stb.. Ha tudom a szint úgy könnyű választani.

    • Én meztelenül is jóban vagyok magammal. És ez a blognak köszönhető. Amikor tavaly rajottem hogy sosem leszek már olyan szép és fiatal mint most. Úgyhogy élvezem ami van. Bikiniben is. Amin meg úgy érzem hogy változtatni szeretnék azon változatok. Nem vagyok tökéletes de nem is érdekel hogy az legyek. Most épp egészséges szeretnék lenni. Magas sarkura kB egy éve gondolni sem merek. Nem bírja a hátam.

  13. A lányaimnal az a nehéz hogy úgy dicsérjek hogy az ne okozzon a másikban féltékeny seget. A kicsinek vilagszep haja van, a nagynak meg átlagos. Na ezt nehéz kezelni. Pláne hogy mindenki a kicsit dicséri. A kicsi igazi baba, nagy kék szemekkel, gömbölyű, csajos, öltözködik, illeg billeg. A nagy meg átlagosan Szép szerintem. Nehéz hogy akkor most melyiknek mit mondjak

  14. Csak ámulok a cipőkön, de én nem tudok ilyesmit hordani. Szépek meg minden, de rajtam egyszer volt magassarkú, de a vécéig nem jutottam el vele. Igazából nekem minden kényelmetlen, ami nem 40 ezres terepfutócipő, úgyhogy jobbára azt hordom mindenhez. Van még egy csizma meg egy szandál, oszt ennyi a cipőkészlet. Szeretnék én többet, de nem megy, különösen a szandál a nehéz meló: nem lehet magassarkú, lábujjletépős (tanga, vagy hogyhíjják), de nézzen ki jól, legyen szexi. Na, 2-3 évente egyet sikerül venni ebben a kategóriában 10 ezer fölött, azt mindig ronggyá hordom. A talp kiépítése minden cipőnél a legfontosabb. És az, hogy a lábujjak elférjenek.

    A nagyongót korszakomban persze volt csajos rész, csupa csipke, tüll, csakszoknya, szépruhák, mindigsmink. De be kellett látnom, hogy én Sporty Spice vagyok, a kényelem a lényeg, és csak azután jön, hogy nézek ki. Nálunk a családban ennek nem volt kultúrája, az öltözködést mindenki szükségként, nem lehetőségként éli meg. Anyám, nagyanyám sose sminkelt, apunak három gatyája, öt egyszínű pólója és két ingje van, meg az öltöny alkalmakra, ha muszáj. Így természetesen én vagyok a piperkőc a családban, senki se értette soha, miért nem megyek melegítőalsóban keresztelőre, és miért nem jó az alvóspóló a farmerhez, ha épp az van kimosva.

    Ma mindenből kevés van, az minőségi, és kopásig hordom. Ha nem kényelmes, bárhogy nézhet ki, marad a boltban, tehát a szép, de fos cipőben bénán tipegő nőket máig kiröhögöm sajnos. Elég piperkőc vagyok, tény, de bizonyos női allűröket nem értek: táskából három kell, a hátizsák (25 ezres túrahátzsák, párnázott), a malaclopós elegáns (netbook férjen bele, másfél literes tea és kiskabát) és a kis elegáns (pénztárca, telefon, iratok). Mind fekete, az megy mindenhez. Oszt csáó, ennyi, minek több? Azt se értem, hogyan lehet a női magazinokban MINDIG, már 100 éve 5 oldal a sminkelésről. Nem értem ezeket a nüanszokat, trükköket. Az ékszereket se értem, idegesít, ha valami csüng rajtam, gyűrűtől pöttyös lesz az ujjam. Bizonyos ruhákhoz kellenek, ezért van pár bizsu, de ennyi. A fülbevalók mostanában bejönnek, azokat szeretem.

    Azért annyira már vagyok cseles persze, hogy tudom, mi áll jól, és mit kell kiemelni, mivel érek el hatást. Arra is rájöttem – pont az ultracsajos gót nők kapcsán -, hogy a nagyondirektszexi megoldások helyett sokkal könnyebb “célt” érni a véletlenülpontszexivel: tudod, amikor az a váll pont úgy buggyan ki, a sportmelltartó alatt pont átüt a mellbimbó. Szóval, azért cselesebb nő vagyok, mint ahogy elsőre látszik, és ahogy azt az itt leírtakból gondolná az ember.

    Éva, lányok, mondhatnátok olyan csinicipő-márkákat, amelyek kényelmesek, tehát elférnek a lábujjak és nem ég a talp napi 10 km gyaloglás után sem! Én nyitott vagyok, csak nem találtam még ilyet eddig.

    A gyerekek még tényleg gyönyörűek.

  15. Ez nagyon kellett nekem ma estére!

    A mai napom felismerése, hogy nagyon szép vagyok! Azért, mert egyenes a gerincem, vállalom a véleményemet és ki is állok az igazamért. Sugárzik az erő minden porcikámból. Szeretem az életemet, a finom ételt, a jó bort, a trendi cuccokat, a tartalmas könyveket, a tengerparti szellőt és a síléc alatt roppanó havat, a gyerekeim kacaját, az emlékezetes bulikat, hosszú beszélgetéseket, igaz emberekt. Nekem csillog a szemem, akik pedig intrikálnak, mindig mázos hangon beszélnek hamar is öregszenek.

  16. Már írni akarok ehhez egy pár napja, most megpróbálom összeszedni, amit gondoltam:
    Eleinte én is mindig azt hallottam, hogy a gyereket dicsérni kell. Biztatni, erősíteni az önbizalmát, motiválni. De később alakult a kép, ahogy olvasgattam erről, meg ahogy elnéztem a dicséreteken csüngő lányomat: dicsérjük, de nem mindegy, hogyan.
    Úgy tűnik, hogy ha főleg azért van dicsérve, ami egyébként is adottsága, akkor ellustul: azt hiszi, hogy az adottság majd mindig dolgozik helyette. Szép vagy: és idővel alig törődik magával. Minek, neki nem kell, ő szép. Okos vagy, olyan az agyad mint a szivacs: és hamarosan nem veszi a fáradtságot hogy valamit megtanuljon (ellenben kudarcos, mert ötödikben még gondja van a szorzótáblával, de még mindig, dafke nem gyakorolja)…
    Többen megosztottak egy cikket a FB-on valamikor nem túl régen, amely arról szólt: gyerekeket két csoportba osztottak, véletlenszerűen. Az egyik csoportot azért dicsérték, mert okos. A másikat azért dicsérték, mert megdolgozott az eredményért. A kísérlet végén a gyerekek választhattak, hogy milyen feladatsoron szeretnék tesztelni a megszerzett tudásukat: egy olyanon, amit biztosan meg tudnak csinálni, vagy egy olyanon, amiben van némi kihívás is. Akiket okosságukért dicsértek, azok a gyerekek a könnyebb utat választották. A másik csoport meg inkább a kihívást.
    A dicséretre is valami olyasmi kellene hogy vonatkozzon, mint a hibázásra. Azt mondjuk, hogy ha egy gyerek hibát követ el, valamit nem jól tesz, akkor ne szidjuk, ne minősítsük a személyiségét, hogy te rossz vagy, buta vagy, csúnya vagy, ne büntessük a szó klasszikus értelmében, hanem tapasztalja meg a tette következményét, és csak az adott helyzetbeli cselekedetét értékeljük.
    Hasonlóan kéne bánni a jó tulajdonságokkal is. Ne azt mondjuk, hogy szép vagy, okos vagy, hanem, hogy ma csinos ruhát választottál, szépen megfésülted a hajad, ma reggel úgy ragyogsz mint a nap, szeretem, amikor így mosolyogsz.
    A szépség olyan sokszor belülről jön, és ráadásul a szeretet fényezi. Aki szeretek, annak kedvesek számomra egyes vonásai, mozdulatai, hanghordozása, egész megjelenése. Így lehet még akkor is, ha ő maga esetleg nem kifejezetten szép, sőt akár csúnya. Mégis lehet szépnek látni.
    Persze, azt is látjuk, ha valaki igazán szép. És ezt nem lehet, nem is kell elvitatni. És lehet neki mondani, hogy te szép vagy, csak valahogy… komolyan. Nem a napi dicséret szintjén, hanem amikor esetleg az ember mélyebbre megy önismereti kérdésekben a gyerekkel. Nem baj, ha az ember ismeri az erősségeit, tudatában van, adott esetben nem vissza-, de él vele az életben. Még meg is lehet tanítani erre: lányom, te szép vagy, arányos arcú, és az emberek szeretik az ilyet, ha te szólsz hozzájuk, akkor lehet, hogy szívesebben figyelnek rád… Vagy ilyesmi.
    (Olvastam egyszer egy sci-fi novellát, amiben földönkívüliek megpróbálják felvenni a kapcsolatot az emberekkel, és maguk között egy olyan humanoid fajt bíznak meg ezzel, amelynek egyedei egytől egyig úgy néznek ki mint a görög istenek, és erre a fajra az emberek szinte a végtelenségig hallgatnak, szépségük és sugárzó lényük miatt…)
    Írod ezt a lányos szeretgetést, babusgatást, elismerést, ami hiányzott… Szerintem itt a szeretet a lényeg, nem a szavak. A kedvesség. Ha egy csúnya rongyot, ruhát ad rá a kislányára az ember a legnagyobb gonddal, csupa szeretetteli mozdulattal, simogató tekintettel kísérve, gondosan elizgatva rajta: nem fogja-e akkor az a kislány ugyan úgy érezni, hogy ő szépséges, mint az, akit tündérruhákban járattak?
    Az, hogy kinek-kinek a helyére kerüljön a fejében a testi szépség értéke, biztos hosszabb idő, és vannak korszakok is. Aztán a hatások és tapasztalatok kiegyenlítődnek.
    A szexualitás az élet egy szép virága, izgalmas, színes, illatos, nyílik, ragyog, bezárul, hervad, újra és újra virágzik. Miért kellene azt elrejteni, ha éppen egy ilyen virágzó korszakot élünk? Attól, hogy látszik, attól, hogy örömmel éled meg, még mindig magánügy marad. Nem jogosít fel senkit semmire. Ezzel még nem csábítasz. Persze, hogy lehet élvezni. A napra is kiállunk, ha jól esik a melege.
    Bocs, ha nem elég kerek, igyekeztem, hogy minden beleférjen 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s