Schwab doktornak társszakértője (avagy famulusa) (avagy riválisa) akadt: a telexen Fábián Tamás Szabó Adriennt kérdezi a Most jövök! podcastban. Szabó Adrienn a Lidl dietetikusa (reklámozója) is, emellett kórházban dolgozik.
Dietetikus!!! Bővebben…
…Egy másik területe a szigorúságnak az étkezésünk.
Kezdetben volt a diéta: grammok, makrók, korlátok, és a cél a fogyás vagy a tünetmentesség volt, mindenki ezeket a tanácsokat, szakértelmet kereste. Aztán, mivel az önkorlátozást nehéznek tartották, nem volt rá kereslet, jöttek az új idők: a body positivity, a kalandor-dietetikusok. Az elhízott, féldepressziós, lusta és önámító tömeg igénye megszülte az intuitív étkezés nevű, szörnyűséges csúsztatást.
Kérdés, van-e bajod, akarsz-e valamit.
Ha nincs bajod: egyszerűen egyél kevesebbet. Mindig jobb döntés a kevesebb, viszont élőbb (őstermelői piacon kapható) élelmiszer.
Ha van bajod, akkor meg vedd komolyan, ne magyarázd meg a silány ételt. Senki nem kíváncsi a kifogásokra. De kommentmezőben vádaskodnak, hogy mindenki mást mond, többféle irányzat van, és nem tudnak dönteni, de még le is húzzák őket. Ne adj pénzt “szakértőknek”. Neked kell tudnod, döntened, és neked lesz jó. Bővebben…
Megpróbálom még egyszer elmagyarázni, miért ne legyél vegán, én, aki nem voltam soha vegán. Hát nem véletlenül. Azt is megmutatom, miért tartok ki az állati eredetű étrendem mellett.
Már írtam róla, de az gyáva, a dolgokat nevükön nevezni nem merő, túlbonyolított bejegyzés volt:
Most egyszerűbben mondom.
Még mindig megkérdezik tőlem, hogy
de nem kéne-e kevesebb húst enni? Nem, sőt. A városi, felnőtt, üldögélő emberek alapproblémája, hogy nem viszik be az elégséges fehérjét, illetve agyonmanipulált, silány ételeket esznek. És amúgy folyton esznek, emellett rengeteg étel “nem friss”, “nincs rá gusztusa” – pazarolnak. Minden évben fogy a testükön az izom, nem is használják, és arányaiban nő a zsír – azoknál is, akik “odafigyelnek”. Ez jól látható a vegán teoretikusok vékony végtagjain és az aránytalanul nagy hasukon.
Nem kell-e sok rost?
A rostról írott részletes érvelést a ketogén könyvből lent idézem. Ide teszek egy csillagot (meg oda is). *
Nem a zöldség-e a legjobb étek? Bővebben…
Mi történik veled tíz év alatt, ha van íráskészséged, gondolataid, kitartásod, segítőkészséged, empátiád, elveid, és egy olvasott, aktív blogot hoztál létre?
Ha nem hal el, akkor tönkreteszik.
Végül nem tették tönkre. Pedig nagyon rajta voltak.
Élvezi az ember a blogját, amíg lehet. Hogy jönnek, szeretik, annyira rezonálnak, közös élmény sejlik fel. Kapcsolódnak, kedvesek, viccesek. Aztán törvényszerű, hogy néhányan részt kérnek, közös munkának állítják be a sürgölődésük révén. Fontoskodnak, rátelepszenek, tolakodnak, elárulnak, megaláznak. Akkor megretten az ember: ennyit nem ér.
Ez se lett. Változások lettek. Átalakítottam, amennyire muszáj volt.
Vagy elmenekülsz. Megőrülsz. A látványosan innovatív, autonóm embert az őt sztárolók, esetleg az eszmei közege kicsinálja. Mindez a közösségi média húszas években tetőző válságának egyik tipikus jelensége.
Aztán odaírják: haha, tönkretetted az életed! Milyen a híred! Miközben ők remélik, vágyják, hogy tönkremenjen, ők rontják, kavarják a szart.
lehet, hogy a blogodból egy csomó előny származik, de ez eltörpül amellett, hogy elbasztad vele az életedet és a jövődet. mert a kezedben minden savvá válik. a híred rettenetes. ja, és a rajongói bégetés sem használ úgy általában senkinek.
amúgy te írtad, hogy esélyed nincs autót venni, csak akkor még nem voltál így szétcsúszva, nem volt ez az állandó erőfitogtatás..
nem, nem vagy tehetségtelen, de a gyűlölet pörget, abban meg elsistereghet a tehetség.
Írsz, behunyod a szemed, hallod a robbanást, zuhog a por, a törmelék, csend lesz, kilesel az ujjaid közül, írsz, rájössz, elmeséled, bíróságra mész, tiltasz, takarítasz, újra írsz, megint robbanás. És amikor megérted mindezt, miért, kik, hogyan, akkor már a tetteiddel, deklarációiddal azt gyógyítod magadban és a világban, hogy annyit bántottak. Az nagy erő.
Mert eleinte ezt nem lehet érteni, felfogni. Hogy miért, mi a baj velem. Nem csak unatkozó névtelenekről van szó. 2012 őszén-telén volt egy nemes ügy, közösségileg segítünk valakinek. Sokkal visszafogottabb voltam, nem volt semmi ugrálás, épp akkor halt meg a férjem. Szóltam, hogy Minden Áron, a fantom, akit abban a közösségben ismertem meg, durván zaklat engem és az olvasóimat is, szexuálisan. Jaj, nem kell komolyan venni! Elhordtak mindennek.
Kiutáltak onnan. Nők. Volt főiskolai tanárom is. Az alapító: rangos költőnő. Waldorfos anyatárs, a fia az otthonomban ette kézzel a tejfölt (s mivel ezért szóltam, mert kente is mindenhová, azóta gyűlöl). Kiröhögnek, meghazudtolnak. Ugyanaz a dinamika: hatalmaskodás, gúny, alázás.
Vannak pillanatok, amikor a sunyi szövegeikkel, sötétből sutyorgásukkal magad ellen fordítanak, szinte megőrjítenek. Ijesztő, hogy ennyire vehemensek, ennyire erőltetik a hatalmat a lelked, legszebb kincseid fölött. Mi ez a szenvedély, ez a részletesség, ez a rajtakapó hév, ez a sok néven irkálás, a nyolc évig leső indulat, a perindítás? Milyen életetek van nektek?
Évek telnek el. Ha még életben vagy, és ráébredsz, mit tettek veled – lassú folyamat –, akkor megerősödve kiállsz, regénybe gyúrod, és annak elképesztő ereje van.
*
Ez most egy enyhébb sztori: egy, a saját szerepét és az én felelősségemet félreértő olvasó a válságos (-nak előadott) élethelyzetében vádaskodik, mire is fura dinamika indul el a kommentelők között, én pedig megértek valami fontosat.
Sokan töltekeztek itt, értették meg az életük folyamatait, a céljaikat abban a nagyon őszinte időszakban, amikor sikerült személyes tónusban, revelatív módon, nyelvileg élvezetesen igazat írni nőségről, házasságról, anyaságról, kételyekről, képmutatásról, önazonosságról, tehát 2013-14-ben. Hozzáteszem: béke akkor se volt, akkor a sértődött mamamik fúrtak, meg az antifeministák.
Ekkoriban egy új vallás lendülete, megrendültsége és személyi kultusza övezte a blogot és a bloggert is. Ez példátlan volt, ez visz ma is, és azóta se láttam üzleti érdektől mentes, agyas blogot, amely akár csak hasonló dinamikákat indított volna. Elbírhatatlan mennyiségű visszajelzés, simogatás, érzelem jött minden nap, órákat töltöttek itt, éhezték az új írásokat, kommenteket. Elképedtem: ilyen hatást váltok ki? Nem ez volt a cél, nem is lehet, én csak írtam, érzésből. Volt borzadozás, pletyka, indulat is, vicces, élénk, okos, őszinte kommentek keveredtek hatalmaskodókkal. Én igyekeztem nagyon jóindulatúan viselkedni, kedvesen, segítőkészen, szerényen. Csak akkor lettem morcos, ha elevenembe haraptak (magánélet, János, nőgyűlölet, a blog mint értékes entitás kétségbe vonása, elolvasás nélküli leszólás, férfifölény).
Az egyik ilyen töltekező, M., aki sokszor írta, mennyit adnak neki a szövegek, visszanézett később, 2015-ben, már a Nagy Blogszakadás után. M. történetünk apropója. Főszereplője én. De még egy kicsit jellemzem a korszakot.
2015-ben én már másról írtam: a feminizmus válságáról, a saját érzelmi életemről, iskolai helyzetekről és sokat a biohack (edzés, testátalakítás, böjt) felismeréseimről. Addigra ugyanis tömegmozgalommá vált a férjek szidása, és az új blogokon üveggyöngyre váltották. Látva a szemérmetlen koppintásokat, ostoba leegyszerűsítéseket, uszításokat, gyenge jellemeket, az ott lelkesen tapsoló régieket, a gyanakvó rosszindulatot, megcsömörlöttem a kontentversenytől, a “tohonya a férjem, üvölt a gyerek, nem megy a szex” indulatoktól. Pedig igény lett volna rá, jött volna talán még kétszer annyi, felvillanyzott olvasó. A probléma ugyanis örök, a szembenézés, jó mondat és őszinteség pedig e témában ritka. Ami ma traumaírásként megy, amit oktatnak is (író bácsi, ügyeset írtam? kérem az ötöst!), az nem csak fogalmazásszagú, hanem hiú egoizmus is. Rosszabb esetben, mint az abortuszos könyv, politikai agenda. Nem segít senkinek.
De én már nem tudtam olyan régieket írni. Csak azt, ami láva. Hevít, árad belőlem. Feladatokat végezni nem tudok. Népszerűségért egyenletes viselkedést előadni sem.
Nekem csak az írás (és a színház, a sport) az állandó szenvedélyem. (Voltak rövid, heves mániáim: Michael Jackson, böjt és aszketikus edzés, rajzok.)
2015-ben frissen voltam a testátalakításomban és a ketogénben, értekeztem a testképemről, az edzőteremről. Ez a téma is revelatívnak bizonyult, és vonzott egy másik, részben új olvasói csoportot. Írtam arról is, a női média és a body positivity hogyan hazudik. És megint megtörtént szépen sorban: rajongás, hála, nézegetés, koppintás, harag.
Fura életvitel volt, az biztos. Ma ehhez képest nyugis, besimult, két gyereket nevelő (a harmadik közben felnőtt) anya vagyok, nem állok kézen bárhol, nem megyek bele fura viszonyokba olvasókkal, tartós kapcsolatban élek betunyulva, lett okostelefonom, még néha sorozatot is nézek, no lám! Akkoriban a fotóznivaló forma, a teljes testi boost ára az volt – egyedülálló szülőként, két kisgyerek és egy nagyobb mellett –, hogy naponta három-négy órát edzettem intenzíven. Nem tudtam leállni, ehhez igazítottam az életet. Akrobatikáztam, súlyt emeltem, futottam, szaunáztam. Ehhez illőeket ettem, nyers tojást, kókuszolajat, magpépeket, extra kajákat.
A sport volt a szenvedélyem. Nem néztem, az új téma hova pozicionálja a blogot, mit szólnak. A szerelmem is visszajárt (azt nem tudom, már ekkor zsizsegett-e másokkal rólam), egyben jelezte, hogy az edzésszenvedély idegen az imidzsemtől:
Én nem akartam edzővé, sem kajaguruvá válni, se pucsítani, csak arról meséltem, hogy rájöttem az örök élet titkára, és könnyen megy, nem szenvedés. Flow, isteni lendület. Engem két nagy fájdalom űzött, abból lett a csoda: a gyászom és a későbbi szerelmem árulása. És amikor meséltem a posztokban, hogy böjtölök, jégszaunázom, edzek, miket eszem, a kövérek írták, őket ez nem érdekli! És elpályáztak. Ki harsányan, ki csendben.
Eltűnődtem: mi a feladatom, mit várnak tőlem? Mindig írták, hogy segít a szöveg, az őszinteség, aztán paranccsá vált: arról írj, amire szükségünk van! És főleg: osztozz a női balsorsban!
Szoktam gondolkodni, hogy az ítéletük a bikinis kézenállásaimról (stb.) magyaros, nélkülöző kicsinyesség-e, azaz: a ma kedvelt, angol nyelvű radfemjeim, jóléti országok lakói is ilyen savanyúak? Ők mit szólnának, hogy jó csajként mutatkozom a teremben, lustának nevezem a fintorgókat, és izmos csávókkal barátkozom, esem új szerelembe?
Volt már “nem gondolsz a szegény nőkre!” vád. De ki az, aki ilyen színvonalon olvas, gondolkodik, mint ez a blog, és közben ennyire elképzelhetetlen neki ez a középosztálybeli hobbi?
A testprojektem első fél évében fegyelmezett és szerény voltam, rejtőzködtem, nem is ébredtem rá, milyen alapvető és hosszú távú a változás. Aztán 2015 tavaszán kiömlött a téma, és 2019-ig uralta a blogot. A kísérleteim mellett olvastam angol szakirodalmat és magazintartalmakat, hoztam az alternatív információkat, hogy nem kell ötször enni, nem szükséges gabona, így hat a testre a sok futás, így meg a súlyzózás. Terápiás is volt ez, magamnak is dokumentáltam, mi történik. Hogy elhiggyem: igen, csak úgy, spontán lendülettel jelentőset alkottam. Ezt nehéz volt elhinni, a belső kételyek és az állandó basztatások miatt, megírtam újra meg újra – ezt nevezték bizonygatásnak. Tényleg bizonygatás volt, csak nem volt rosszindulat benne. Énerősítő volt. Ekkor már nagyüzemben zaklattak névtelenek.
Később az álszenteknek, gyalázkodóknak, feminizmussal zsarolóknak élvezettel írtam: nézz már magadra, ötszáz méter lefutásához nincs benned kitartás. (Ennyit arról, hogy számít-e, ki mondja a kritikát, vagy csak az számít, amit mond. Nagyon is számít, miből beszél: akármilyen elvbe csomagolja, az ilyennek az a kiindulópontja, azért és arrafelé elfogult, hogy ő maga nem boldogul a testével.)
Nem csak idegenek maceráltak. Az érdeklődő, jó ismerősnek számító, edzéshez csatlakozó, engem kérdezgető nők is kalkulálgatták. Ő ezt nem engedheti meg. Tapinthatóvá vált a rosszindulat, én titokban netán dúsgazdag vagyok, na, úgy könnyű. Erkölcsi érdemet tulajdonítok holmi külföldön futott maratonnak!
A lényegi különbség köztünk nem a pénz volt, hanem az, hogy nem fűlt a foguk a lemondáshoz, a sporthoz.
Megzavarodtam a sugalmazások, az ellenségesség miatt. Baj az, ha virulok? Nem ellenük van. Meg zsebben turkálni? Én vagyok a gonosz luxusbudai, ők a jók és szegények? Végül levontam a panaszkultúra torzításait (annyira senki sem szegény, mint amennyire sír, én meg azért tűntem ekkora Hedóniának, mert nem írtam a kisebb problémáimról, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik → dicsekvés), és elővettem a tényeket. Ők kétkeresős családban élnek, 0-1-2 gyerekkel, segítő szülőkkel, és sérelmezték a mogyoróvajat, Nike cipőt. Ti többől éltek. Nem stresszeltetek fél évig az onkológián, nem költöttétek alternatív szerekre egy kisebb lakás árát. Engem nem zavar, ha nem veszel mogyorópépet, de ne feketíts be. Nekem ez gyógyulás, egy durva betegségből, és öröm. Pénzed még több is van, csak más a preferencia.
Ebben a hangulatban, 2015 őszén elemeztem az éhséget mint biokémiai jelenséget itt,amikor is jött M. Amúgy nem volt aktív kommentelő, rég nem írt ide.
Kész vagyok! Folyamatosan ment fel bennem a pumpa és nem azért, mert nem tetszene a téma… Érdekel és nagyon is szeretnék eszerint élni, de én most konkrétan azért vagyok frusztrált, mert éhes vagyok, nincs a számlámon már annyi sem, hogy kaját tudjak venni. Négydiplomás, három munkanyelven dolgozni képes, nemzetközi szakmai tapasztalattal rendelkezõ jogász vagyok. Van egy hároméves gyerekem. Évek óta próbálok állást találni, több száz sikertelen pályázat után még mindig állás-és jövedelemtelen vagyok. És ma, ahogy olvasom ezt, igencsak frusztrált és ordít bennem, hogy itt mostmár talán végképp valami elképesztõen pofátlan luxusproblémán lovaglás lett a téma… Bocsánat. Én kérek elnézést… De valahogy nagyon elment a kedvem a blog olvasásától. Pedig nem a téma lenne ellenemre, sõt! Csinálom én, csak ma az éhségtõl annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam felhajtani a bringát egy icinke lejtõn sem és sírva fakadtam. Szeretném tudni, hogy hogyan lehet ezt csinálni? Tényleg hogyan? Én még egy gyereket se tudok eltartani, jövõ hónapra nincs meg a lakbér ára sem és tényleg már fejreállok, hogy találjak egy állást, de sorban csak elutasító válaszlevelet kapok. Bocs, de ma iszonyú dühös vagyok az efféle diétás luxusproblémákra!
Még egyszer: ő nem barát, nem ismertük, nem volt blogfinanszírozó sem. Csak pár rövid kommentet írt évekkel korábban. És ócsárolta a témámat, a blogot, ránk öntve a kínját.
Szerintem, mondom ma, úgy lehet csinálni (bármit), hogy nem viszonyítgatsz, hanem mindenki a saját életét éli, azt oldja meg, a lehetőségéhez igazítja a céljait. Nem költözik külföldre a semmibe…
Jellemző módon az “éhezem”, “gyerekem van” hívószavakra azonnal ugrottak az erre kapható, segítő szindrómás nők. Meggondolatlanul (az én accountomról) kommentált felháborodásában, hogy minek basztatnak, akkori bonyolult kapcsolatom is, Zoli. Jól beszólt amúgy, dühös volt az átlátszó manipuláció miatt. És, vesztére, megemlítette, hogy ő pszichológus. Akkor rákezdték, mennyire érzéketlen, és én is miért nem vagyok empatikus?
Ez a helyzet a ma szokásos, netes hatalmaskodás teljes dinamikáját megmutatta. Légy áldozat, nyavalyogj, vedd át a hatalmat, és feketítsd be azt, akinek a vérét szívnád.
Én habogtam. Javasoltam, legyen külön oldal a bajba jutottaknak, neki küldjék a blognak szánt adományt, én is küldök, segítünk M-nek is, felelősek vagyunk egymásért… Csak ne itt, itt más a téma. Zavart, hogy éhezési zsarolással így el lehet vinni a témát, amelyre eredetileg kíváncsiak voltak. Vagy nem? Már nem tudom. Mit akartak tőlem?
Őrjöngő kommenteket kaptam.
csak azért nem mondom, hogy rohadj meg, mert már elevenen rothadsz. tolhatod a mogyoróvajadat föl a picsádba, mást úgyse kapsz oda, jellemnyomorék gonosz pióca.
hogy te mekkora féreg vagy már?! van pofád határokról beszélni annak, aki éhes? te állandóan és kizárólag csak magaddal vagy elfoglalva? dögunalom picsa, és még mentegeted a haverodat, fujj, undorító vagy
te már rég tönkrementél, évtizedekkel ezelőtt, te érzelmi egysejtű, csak pörgeted a semmit, magyarázkodsz. ugyanaz a három újracentírozott bejegyzés… a levegőt markolászod a poklodban, te lelketlen szörnyeteg.
akárhogy cifrázod, szaglik az izzadság, amivel próbálod fenntartani a látszatot. voltaképpen egy magányos, anyagi problémákkal küzdő, öregedő luvnya vagy, akiért nincs jelentkező. nem is lesz, meg is eheted az ugrálóköteledet.
a kávépénz soványka, fix állásról ne is álmodozzál, normális cég nem alkalmaz olyat, akivel tele van a net és ÍGY.
jó lenne egy autó is, mert a fél életed elmegy a közlekedéssel, de esélyed nincs rá, ezért savazod. írni nem tudsz, ez azért kevéske, de bizonygasd csak, még nem az egész ország röhög rajtad.van isten. úgy kellett neked, hehe
Onnantól én lettem a téma. M-nak segítség jár, kész (nem kérte és nem fogadta el), én meg vagy segítsek vagy hallgassak. Nem írhatok, nem húzhatok határt, mert aki elesett, az érinthetetlen.
Megindult az áradat a normális kommemtelőktől is, na, megvan, elkaptuk a nőt: azt elemezték, én hogy reagáltam, és hirtelen rájöttek, igazából a böjt, böjttörés tényleg luxustéma. Hogy telik nekem ilyesmire, miért járok étterembe, mennyire érzéketlen vagyok.
Hahó, suttogtam. Én nem ismerem M-t, megdöbbent, ahogy átkozódik. Őszintén szólva, menjen a picsába. Sem segíteni nem dolgom, sem a kedvére írni a blogot. Miért nem írhatok a témáimról? (Mi dolgom nekem Gumiszoba gyászával is? Mit keresett itt? Én nem törődtem vele. Aki tragikus bajban van, miért az én blogomat bújja, kommenteli?)
Aztán megértettem. Nő vagyok, nem lehetek “érzéketlen”. De ez csak ürügy, ők is érzéketlenek, sőt. Én egyedül vagyok (mert viszolygok a táboroskodástól) és tudható a nevem. Ha én a véleményemet akarom írni, a saját dolgaimról (nem ám M-ről), és az nem őket igazolja, akkor bármilyen ürügy jó lesz. Nem lehetek olyan édes és nyájas, hogy ne tituláljanak gonosznak, luxusbudainak, ne legyen lejárató kampány. Valamit úgyis találnak, hogy ha nagy a kontraszt közöttünk, akkor gonosz sorokkal intézzék el.
De az igazságom ettől nem sérül. A mondandóm. Amiket felismertem, amik történtek tényszerűen (és ők meg attól olyan agresszívak, hogy azt akarják letagadni).
Én nem vagyok pszichológus, sem segélyszervezet, és ha az lennék, nem dolgoznék ingyen. Nincs kedvem a női összeborulás jegyében idegenek kínját magamra venni. Tán van annak a gyereknek apja is. És ahova írtok, ahova kapcsolódtok, az én blogom. Nem komálom, ha szapulják a blogom, szenvedélyeim. Főleg ha olyanok teszik, akik adnak arra, hogy ők igazat mondanak, méltányosak, nem agresszívek, illetve korábban elismerésekkel övezték a blogot.
A kommentelőt nem állítanám középpontba (nem halt éhen), nem is tekintek rá olyan lesújtó megvetéssel, mint a dívára vagy a maratonomat tönkretenni igyekvő, pszichopatamód sunyi Villőre (ami a blog legdöbbenetesebb története, a bejegyzés végén). Itt az a lényeg, hogy az “éhezem” szövegre adott reflexek egyszerű álruhái voltak annak, hogy tömegek méregettek és akartak valami könnyű, kézenfekvő érvet, hogy nem, amit én, azt ők nem, mert nekik nehezebb az életük, és én meg gonosz vagyok.
Egy általában figyelmes, eszes kommentelő valami erdélyi faluban, borzalmas férj mellől, behízva elfantáziált arról, hogy jön a teljes társadalmi összeomlás: az éhes vadidegenek engem majd megölnek, ez pedig igazságos. Mintegy mellesleg, mert amúgy igazam volt abban a helyzetben, de ők meg, ugye, mélyszegények, és egyszer majd megkapom. Én, aki itten luxusban fut, böjtöl, szalonnázik. Én tehetek róla, nyilván. Nem a kormány, a gyámhivatal, az önkormányzat, nem a szülei, a férje. Az egész élete. Nem: én, az idegen.
Ez a beteges irigység jellemző arrafelé? Minden önreflexió nélkül? “Elfogyott a türelem.” Hozzám aztán nem kell türelem. El is veheted tőlem a kalóriadeficitemet, a fejemből a regény sorait, az akaraterőmet… Beleírtam egy kicsit. Gombotz a kommentelő, jellemzően kötözködött.
…de akkor ráhívod a rendőrt, és börtönbe kerül. Én ugyan nem sétűltatok ilyennel kutyát! Hanem hogy kicsit sem szégyellik, hogy a másé kéne, az letaglózott.
Élesen láttam, mert kiélezték nekem, hogy mi az én dolgom, mi nem. Ez is olyan történet volt, annyira döbbenetesen viselkedtek, hogy lefoszlott rólam a magyarázkodásból megint nagy adag.
Ma már nem ír nekem senki ilyeneket.
IMÁDOK. Jól látjátok.
Most az előbb a tegnapi padlizsános lecsó maradékát, amelybe Maci aprított egy bogyiszlói paprikát és rengeteg szalonnát, én ma még egy kis vaddisznózsírral is megküldtem, elképesztő volt.
Minden egészséges ember imád enni. Rajong érte. Mármint ha derűs, életélvező. Nem gyomorbajos, nem fogcsikorgatva fogyózik. Az evés maga az élet.
Ne tudd meg, milyen nem bírni enni. Amikor nem esik jól. Az a sorvadás, a hasmenés, a reflux, a rák.
És most, hogy az a rettenetes hasmenésem lett az apám kórházi zűrjei után (nagyon ritka, hogy az én emésztésemet bármi feldúlja. Pont tavaly júliusban is volt pár nagyon kellemetlen napom), megértettem ennek az értékét. Napokig nem ettem, borzasztó volt, gyomorfájás is.
Én valóban enni imádok. Előfordul, hogy nagyszerű éttermekben eszünk. De nem bírom az evéshez kapcsolódó pótcselekvéseket, a túlfontoskodást, a fotózgatást, mutogatást, túltervezést.
Nem az érzelmeimet eszem meg. Nem valami helyett, hiányból, unalomból eszem (azoknak, akik igen, nem is esik jól). Az evés az élmény: akkor eszem, amikor jólesik (éhes vagyok), és akkor nem kell korlátoznom magam. Az étkezésnek meg, mint a jó zeneműnek, van minősége, kiterjedése, eleje-vége. Nem az van, hogy minél több, annál jobb. Sőt (intermittent fasting! szex!) minél ritkább az élmény, minél jobban rákészülök a várakozással, valódi, fásultság nélküli vággyal, annál orgazmikusabb.
Nem lehet túl gyakran enni, akkor eltompul az ember, nem marad intenzív az élmény. Egy igazán jó étkezés után az ember elnémul a döbbenettől, mert nem csak az evés a lényeg, hanem az ízes étellel való jóllakottság élménye is.
Nem eszünk feszülésig, rosszullétig, olyankor már nem jó.
Nem kényszeres tevékenység az evés. Hogy “nem tudom abbahagyni”, “ha már ott van előttem, mind megeszem”, bontott ropi, gyerek maradéka jöhet, tévé előtt stb.
Az ízek, állagok, hőfokok, zsírosság, gazdag élmény a lényeg, nem a térfogat.
Ha eszünk, akkor főzünk, nagy rákészüléssel, de lendületesen. Általában Maci főz.
Egy kicsit tálalunk, dekorálunk is. Komolyan vesszük. Nekiülünk, nem eszem állva, talán némi előételt főzés közben, borral, mondjuk egy narancsgerezdet ujjnyi füstölt kacsamellel, vagy pár pisztáciát Serrano sonkával. De az igazi evés ülve van.
Vagy ha befutok egy nagy úszásból, akkor tudok “tölteni”, állva, ami elöl van. Futás után nem tudok enni, órákig nem.
Nem eszem bármit. Nincs olyan, hogy “a vasszeget is”. Sőt. Annyira nem mindegy, hogy rettentő sokat költök evésre, és némi (azért nem túlzó) finnyássággal keresem meg az igazán jót. Nincs olyan vajból, tojásból, húsáruból, gyümölcsből, fagylaltból, sóból, étteremből, a gyerekeknek kenyérből, hogy “jó lesz az is”. Más költségek csökkentése árán tudok ennyit költeni ételre.
Nem éri meg hitványat enni. Sem az evéssel visszaélni.
Na és, bár ez nem sportra buzdító írás most, ha valaki imád enni, de nem akarja elveszteni a derékvonalát, puhácska rétegeket a combjára, lerakódásokat az ereire, narancsbőrtömeget, belassulni, eltunyulni, álmosan támolyogni, akkor sokat, naponta kell mozogni, edzeni, anyagcserét pörgetni. A sok és jóízű evés ahhoz illik, aki sziklára hág, nehezet emel, Pestszentimrétől bringázik, tűzifát pakol. Stressz, jóléti semmittevés, üldögélés, nass, ezek az jó étvágy ellenségei. Egyébként az egészségé is.
Egyél és eddz. És akkor virulni fogsz!
Poszt az evészavarról:
Többféléről írok egyszerre, mert valahogy egyféle az aggódás, a hozzánemértés is, a hangoskodás, meg az igazi bajok és igazi gyökerük.
Persze mindenki az anorexiára gondol, arról ír a magazin meg a facebookmegmondó, az a rettegett, halálos leromlás és meghatófilm-téma. És a jól ismert szövegek: káros diétaipar, meg a modellek, TikTok-eszmény, jujuj. Aggódik is mindenki, ha a kamaszlány nem eszik.
fogyókúrázik a kamasz gyerekem
Erre pakolódott egy nagy adag erkölcsi szósz, morális szelfiket lőnek, ilyen feminista meg boldognőitest meg neveldjólagyereked rovatokba való Ügy manapság az anorexiáról beszélni, tudni róla, érvelni, rettegni. És te rettegsz, miközben a többi, amiről meg nem esik szó, vagy csak erkölcsi fanfárok nélkül, a szemedet kiveri, az életed tönkreteszi, de te nem és nem.
Mert nem csak anorexia és nem csak hajszolós fogyózás van, sőt, ezek elég ritkák, azokban a formákban pedig, hogy aggódni kelljen, alig-alig fordulnak elő.
A fő probléma az, hogy szinte senki nincsen jól a testében. Bővebben…
Nyilvános poszt.
Ez nem olyan bonyolult kérdés: kis realitásérzék és pár ismeret elég a válaszhoz. Mindig meglepődöm, hogy 2020-ban meg 21-ben is itt tartunk: rázendít a dietetikus, a nőiportál, az egészségtan-tanár, hogy a reggeli a fő étkezés, rendszeresség, kis adagok, ne legyél farkaséhes, a rost bezzeg eltelít, ne essen le a vércukrod. És ilyen nagyon aggodalmasan.
Mindenekelőtt meghökkentő, hogy felnőtt nőknek idegenek írják elő, hogy mikor, hogyan KELL enniük, és tudományra hivatkoznak (nagyon gyenge színvonalon). Riogatnak, hogy majd jön a leeső vércukor, falásroham, jojó, éhezési üzemmód. A riogatás hazugság, vagy nem létező következményeket mond biztosra, vagy természetes, apró kényelmetlenséget nagyít fel, vagy nem veszi figyelembe, hogy mekkora kifogáskeresés zajlik: ha te a böjt vagy a fogyókúra után visszahízol, nem biztos, hogy a módszerrel van a gond. Bővebben…
Hogy miket eszem, most azt.
Változott, amiket eszem, ahhoz képest, amikor írtam róla, és fotóztam is az itthoni ételeket.
Nem iszom fehérjét (por) külön.
Ha sikerül délelőtt edzeni, akkor éhgyomorra edzek, futok. Előfordul, hogy edzés előtt banánt eszem.
Nagy étkezés egyszer van egy nap, sok zsírral. Egyébként a kávémba teszek vajat, tejszínt.
Sok zöldség, sok állati élelmiszer. A kedvenc, a táplálkozás alapját jelentő élelmiszerek:
zöld színű zöldek: zöldbab főleg, de van egy keverék, abban kelbimbó, cukkini is. Nem hittem volna, hogy ezeket szeretni fogom. Brokkoli, karfiol is bármikor jöhet.
Marhahús vagy lazac. Bacon, szalonna, kolbász, szalámi. Sűrű, tápanyagdús.
Tojás, rengeteg.
Hellmann’s majonéz.
Gomba. Lecsó.
Vaj, ír, olasz, francia, dán.
Holland, zsíros sajtok (semmi extra, szupermarketes típus).
25-ös tejföl (Cserpes vagy Spar Premium).
Szezonálisan gyümölcs. Ezen elvérzek néha (túl sok, nehéz abbahagyni).
Lindt: 78 vagy 85 százalékos.
Újaknak: ketogén irányú vagyok, ezért eszem ilyeneket.
Sokat eszem kalóriailag, sok izom, sok mozgás, magas alapanyagcsere, a kifejezett sporton kívül is aktív élet. A testem jól működik, megbízhatom az éhségérzetemben, a pajzsmirigyem is tökéletes (ez nagy szó, mert ezt meg kellett gyógyítani). Ha heverek, napozok, nem megyek el, fekve írok naphosszat, mindjárt nincs olyan étvágyam, mint egy végigugrabugrált, tollasozós-kirándulós-húsz kilométert futós hétvége után.
A blogger összegez és levonja a tanulságokat.
A ketós folyamatomban, tudatosságomban több éves távról beszélek most: 2015 márciusában kezdtem bele a nagyon szigorú ketóba, amelynek kb. másfél év után már egy kissé fellazított, de továbbra is ketónak nevezhető formáját éltem. Az elmúlt időszakban pedig az történt, hogy megírtam a könyvet (december és február között), és egy kicsit kiégtem, elfáradtam.
Mindent tudok már, mindent el is mondok, és pezsdítő, hogy ebből igazi könyv lesz (kiadót váltottam, fölfele buktam, és februárban jelenik meg). Tök izgalmas az elmélet meg főleg a böjt és az OMAD (One Meal A Day, napi egyszer étkezés), de én magam a gyakorlatban, három és fél év után egyre kevésbé voltam ketó. Most már gyógyuljanak mások. Bővebben…
kit érdekel ma már, 2020 áprilisában a klíma meg a szemét, ugye. Greta is karanténban kukosl, kussol. a bolygó nem érdekes többé, megint az ember, az ő szaros élete az érdekes. minden plusz két nejlonzacskóban van, mindenki vásárol, vegyszerez, mos. plexipajzsot gyártanak ezresével az ünnepelt startupok, nejlonkesztyűk széthajigálva. azért nem kell megőrülni: nincs ellentmondás. takarékosan, csendesen, főzve, bringázva. én továbbra is öko vagyok.
A poszt nagy vihart váltott ki, az derült ki, immár sokadszor: a téma forró, szívesen reagálnak, de nem mindig értik az érvelést, a szöveget.
A cselekedni és önkorlátozni lusta olvasó kimazsolázta belőle, hogy a probléma nem létezik, rendben van a műanyag, áldásomat adom az ignoráns, hárító viselkedésre. Hajigáljuk csak szét a palackokat! Holott én azt gondolom, és ezt is írtam, hogy értelmes ember nem magazinból jön rá, hogy mi a pazarlás, mi kártékony és mi az ő személyes felelőssége. Értelmes ember soha nem is használt szívószálat, és nem 2017 óta védi aktívan, tettekkel és lemondással a környezetet. És míg engem a probléma bagatellizálásával vádoltak, minden erdei kutyaséta alkalmával összeszedtem, majd szelektáltam minden műanyagszemetet. Nem posztoltam ki sehova.
A demonstratíve minimalista-műanyagmentes-zero waste instagramasszony (szívószálas üvegekből házi készítésű teák) felháborodott, hogy a poszttal rossz hírét keltem erőfeszítéseinek. Nos, szerintem ő nem a lényegről beszél. A visszajelzéséhes, példaképpé válásra sóvárgó instagramozás tévút, a szűrős ugyemilyenszép, ugyemilyeneredetivagyok fotókat pedig minősíthetetlenül modorosnak tartom. Általában mindent, amit feltűnően a látvány kedvéért csinálnak. És életszerűtlen, csak hivalkodásra való, amit megmutat.
Ugyanígy a minimalista, rejtetten és sunyin fogyasztásra, trendiskedésre ösztönző, influencer típusú, magának jutalékot kaparó blogolást is bírálom, amely csodaszépen fotóz, ragyog a konyhája, gusztusos az ebédje, minden divatos jelszó és kihívás – csak ő maga szarul van, nem halad az egészségével, épp ezt kell leplezni.*
Az agresszív vegán aktivista ötvenöt darab naiv, dogmatikus és manipulatív kommenttel lepte el a poszt facebookmegosztását, és nem érti, miért nem ismerjük el: igaza van.
Nem tudok vitázni azokkal, akik nem veszik a fáradságot, hogy megértsék az érvelést. Miért nem értik? Mert vakfoltjuk van. A vegánoknak az ideológia miatt, aki pazarló életet él, annak amiatt. Senki nem az értelmes, józan cselekvést tartja szem előtt, csak magunkat mosdatjuk folyton. Bővebben…
Ez az a poszt, amelyben nyilvánosan is leteszem azt az örök kényszert és önnyomasztást, hogy jó ember legyek, használjak a világnak. Hogy valahogy kihozzam a pőre, nyomorúságos valóságból, hogy én mennyi mindent teszek a “jobb világért”. Ez olyannyira áthatotta a huszon- és harmincas éveimet, hogy zsarolható voltam vele, és iszonyú frusztrálttá tett.
Ma már el sem olvasom az ökotudatos magazincikkeket, hányok tőlük – két samponreklám között. Amúgy is, én 1996-ban tartottam ott tudatilag, ahol ők most se. Ők aktív lépéseket javasolnak: VEGYÉL lebomlós kutyakakizacskót, SAVE THE WORLD feliratú, cuki, csini, csajos pólót, hibrid kocsit, és újrahasznosított papírból gyártsd ám a sem nem szép, sem nem öko karácsonyi dekort. Fogyassz! Mit csináljanak, ez kell az olvasónak. Én passzív módon, nemfogyasztással csináltam, amikor még elhittem, hogy számít. És ez nem magazinba való.
Most is csinálom, amúgy, it’s a must, csak már nincs ideológiai heve. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 