Többféléről írok egyszerre, mert valahogy egyféle az aggódás, a hozzánemértés is, a hangoskodás, meg az igazi bajok és igazi gyökerük.
Persze mindenki az anorexiára gondol, arról ír a magazin meg a facebookmegmondó, az a rettegett, halálos leromlás és meghatófilm-téma. És a jól ismert szövegek: káros diétaipar, meg a modellek, TikTok-eszmény, jujuj. Aggódik is mindenki, ha a kamaszlány nem eszik.
fogyókúrázik a kamasz gyerekem
Erre pakolódott egy nagy adag erkölcsi szósz, morális szelfiket lőnek, ilyen feminista meg boldognőitest meg neveldjólagyereked rovatokba való Ügy manapság az anorexiáról beszélni, tudni róla, érvelni, rettegni. És te rettegsz, miközben a többi, amiről meg nem esik szó, vagy csak erkölcsi fanfárok nélkül, a szemedet kiveri, az életed tönkreteszi, de te nem és nem.
Mert nem csak anorexia és nem csak hajszolós fogyózás van, sőt, ezek elég ritkák, azokban a formákban pedig, hogy aggódni kelljen, alig-alig fordulnak elő.
A fő probléma az, hogy szinte senki nincsen jól a testében. Amit én írok, annak az a célja, hogy mi nők, gyereklányok, terhes nők, anyák, klimaxolók, öregek, mindannyian jól legyünk. Tudva, hogy az élet, vagyis a test, ahogy a jógaoktatóm mondja, veszteséges üzem, sok szenvedés, szükségszerű romlás. De mégis. (A fiúk is legyenek jól, de a nagy nyomás nem rajtuk van.)
És az a közege a mondandómnak (vagy stílusa), hogy természetesen, egyszerűen, fölösleges érzelmek -és -ékenykedések, hisztik, magyarázatok, csoportosulások, jelszavak, magamutogatás nélkül, valós, egyszerű tudással és józan ésszel, életörömre hangoltan és a testi-természeti beágyazottságunkat tisztelve felismerjük a helyzetet, jól akarjunk lenni, jól legyünk, cselekedjünk. Nem hárítás. Nem vádaskodás. Nem kifogáskeresés. Mondjuk erről írok már hat éve.
Eredetlieg fel akartam sorolni, milyen zavarok vannak, bele a közepébe, de kell a kontextus. Hogy mi ez a sok minden bonyodalom a testünkkel, érzéseinkkel, életmódunkkal. Viszont rövid leszek:
Hála istennek, mármint így történelmi távlatban (most olvastam a párizsi kommünről, ahol a körbezárt város patkányt evett, meg brit munkások követeléseiről), ma már széles néptömegek tudnak olcsón jóllakni, nem marad éhen a társadalom derékhada a világnak legalább ezen a felén, de lassan már a második világban sem, és a mennyiségi éhezés egészen ritka (a minőségi éhezés gyakori, de az meg sokszor személyes választás kérdése).
Tehát ma táplálékbőség van, és jól szervezett termelés, elosztás, szállítás, rátelepedő kapitalizmus, csalogató reklámok és étkezdék. Összességében jóval többet eszünk, mint kéne, és nem a legszerencsésebb élelmiszereket. Eközben emberek tömegei fejlett kényelemben, “modernül”, valójában elidegenedetten élnek: lakásokban, városban, tech-kütyü, internet, kényelem a morzsaporszívótól a párásító készüléken át az otthoni szoláriumig. A lábuk helyett autó, lift, se hideget, se meleget, se erőfeszítést nem viselnek el. És rengeteg szabadidejük van. Plusz a nőknek, de ez nem új elem, a testükkel és szexualitásukkal meghatározó élményeik, traumáik, rengeteg kínjuk van, testükkel kapcsolatos képzeteiket, a szexiséget, jónőséget most már filmek, reklámipar is formálják, és ők meg megbeszélik ezt a neten, illetve magukat is prezentálják, sajátos vetélkedésként.
És ez az egész a 21. századra kitermelt, másrészt láthatóvá tett egy sor aggasztó jelenséget. Étkezési zavarokat, a bőség kínjait, elhízást, életmóderedetű betegségeket és hihetetlen, borzalmas lelki kínokat, és az a durva, hogy mind ilyen “first world problem”, szégyelljük magunkat, ha a venezuelai meg ugandai embertársainkra gondolunk. Én legalábbis.
Az elmúlt években rengeteg szakmai, félszakmai és júzeri kontentet olvastam e témában, most pedig Doktorkrisztiánt is megfigyeltem, erről a tévéshowról beszélek:
…tehát nem a superskinnyket meg a supersize-okat figyeltem meg, bár ők is érdekesek, hanem az attitűdöt (a doktor a producer is): hogyan választ témát és illusztrációt, mit emel ki, hogyan fogalmaz, miről hallgat, mit tart üdvösnek és mit veszélyesnek. Mert ő koncepció szerint, tudatosan és abszolút tekinélyként (orvos, híres, izmos, férfi) fegyelmezi meg az alanyokat, tough love, rémisztgetés betegséggel és tragikus (amerikai) elhízottakkal, meg hogy mi hasznos meg egészséges, viszont nem illik senkit megszégyeníteni, nem is teszi (csak rejtett módokon, például az amerikaiak mindig elrettentő példák, ezért a brit közönség roppant hálás).
Mondom ezt teljesen semlegesen, leíróan, ellenszenv nélkül (Christian Jessen ugyanaz, mint Rubint Réka: nem bonyolult, csinálja a dolgát, hökkenetesen-közhelyesen jól néz ki, sokat keres, bántják, törli a szemét húszezresekkel), de a tévéműsor, showműfaj iránti természetes gyanakvással. Élményeim felemásak:

De ezek legalább britek, és hát az ég és föld színvonalban. A fő, “feeding clinic”-es szál mellett, betétként van szó az amerikaiakról (ők a negatív példa, a menthetetlenek, agyonzabálók, haldoklók, amputáltak – mintha a saját szigetükön nem lennének ilyenek), egy féligelhízott riporter, Anna Richardson a testhajszolásairól jópofizik-nyafog, és benne van Emma Woolf is, akiről már volt szó, a szintén anorexiás Virginia írónő unokája (neki van happy endje: tavaly júliusban szült, a harmadik lombikja lett sikeres; egyedülállóként), ő az anorexia témát hozza (de van olyan széria, amikor nem ő) egy pszichiáter meg egy dietetikus segítségével. Egyszerre több résztvevő fejlődését kísérik és rögzítik (majd teszek be részletet).
Tehát: mindenféle benyomásaim vannak alanyokról, doktorokról, beszédmódokról, tetsképről, sportról, meg a Fat Acceptance és HAES mozgalom hazugságairól, de ami alapján most felsorolom az étkezési zavarokat, az világszerte a legfontosabb szakmai hivatkozási alap, tananyag, kvázi pszichiátriai törvénykönyv. A szerző az Amerikai Pszichiátriai Társaság, és 2013-tól van ez érvényben. (Az előző, a négyes 1952-es, pl. azóta nem létezik már skizofrénia külön, egyik típusa sem, nem mentális retardáltságnak nevezik, hanem intellectual disabilitynek (ID). Bekerült az ADHD és ilyenek.)
Ami nem jelenti azt, hogy ennek a hivatalos diagnózislistának ne volna kritikája, meg alter gyógyítók, máshogy értelmezők. Én jobb híján használom ezt, csakis azért hivatkozom rá, hogy ne beszéljenek hülyeségeket a közösségi médiában, mert túl könnyen osztják azí ítéleteket merő lustaságból. Én ugyan nem hiszek ezekben, ami szerintük a normális, egészséges, társadalmilag hasznos meg funkcionáló, ez szerintem úgy általában fegyelmezgetős, szolgalelkű képmutatás, a családapák és antibiotikumszedő ötször evő melegsándor típusúak, a szakmai tekintély előtt hajbókoló misejárók világa, sima fölényeskedés (én ugye “őrült” vagyok e normatív szemlélet szerint és nem akarok “jól kijönni” az emberekkel) – de ti meg ebben hisztek, és ti papoltok étkezési zavarokról. Akkor legyen alapja. (Erről is írtam már, a normálisékat, de újabban konkrétabban arról, hogy nem a normális a normális: a trollkodás az egyetlen etikus viselkedés.)
A legdurvább, tömegeket érintő és katasztrofális hatású a
Binge Eating Disorder, a falásrohamos étkezési zavar. BED. Ez tömeges, és lassabban öl az anorexiánál, de jóval nagyobb arányban. Itt is van enyhe (heti 1-3 alkalom), közepes (heti 4-7 roham), súlyos (8-13) és szélsőséges (14-nél több falás hetente) fokozat. Kemény lehet úgy diagnosztizálni, hogy itt tényleg minden: a mikor, a mennyi, a miféle étel önbevalláson alapul.
Egy fontos lábjegyzet, a BED nem sima túlzabálás ám (viszont a túlzaba is öl):
Binge eating disorder is less common but much more severe than overeating. Binge eating disorder is associated with more subjective distress regarding the eating behaviour, and commonly other co-occurring psychological problems.
És ennek ellenére tömeges a BED is, minél (észak)nyugatabb, minél elidegenedettebb, városibb, médiavezérreltebb a közeg, annál tömegesebb. Viszont ez valóban spektrum (általában, például a nemeknél, a neurotipikusságnál és a barátság-szerelemnél a spektrum-tant elkenésnek és valóságtagadásnak gondolom), vagyis: nincs éles vonal.
Túlzaba: ez nem kalóriatöbblet (annak lehet, van funkciója), nem “túl sok, miért eszik ilyeneket, én nem ennék”, hanem olyan élelmiszerek fogyasztása szokásszerűen, hosszú (éves, többéves) távon, amelynek eredményeként a test elgyengül, elveszíti tónusát, mozgékonyságát, kardiovaszkuláris egészségét, leptin-ghrelin egyensúlyát, inzulinérzékenységét, és tetemes zsírt halmoz fel (ami nem mindig látszik kívülről).
Ez meg átmegy azokba, akik éhesek, és jóízűen esznek, és annyira finom. Adja isten, hogy az embernek legyen, maradjon egészséges étvágya, öröme az evésben. Ha mégis sok volt a jóból, akkor a zavarmentes ember nem nyafog, nem kínlódik, hanem hamar helyrehozza.
Kritérium: legalább egyszer egy héten nagy zabálás, legalább három hónapon át. BED-del és az unalom-, stresszeszegetéssel a fél nyugat macskatartó női küzdenek (zsíros kéz siklik a klaviatúrán), de ezt a nagy pozitívságban sosem emlegetik, emiatt nem szokás aggódni. Mindenki (és minél dagadtabb, annál hevesebben) Tess Hollidayt sajnálja, aki KIJÖTT az anorexiából, hálistennek. :DDD
Képzeljétek, hogy a pocsolyán túl addig tolták az érzékenykedést meg a hisztit, meg tapostak el minden józanész-véleményt, hogy az amerikai nők ezt tömegesen beszopják, és mindenhol szalagcím lett a szegény, szenvedő Tess… aki olyan helyzetbe hozta magát, hogy ha öt vagy tíz kilót fogy (nem tudjuk, amúgy 135 körül van, 300 font), akkor magyarázkodnia kell a dühödtkövér követői előtt, akiknek ő ugye ikonja, ő nem fogyhat, mert akkor elárulta őket és az #effyourbeautystandards ügyet. Ez az egyetlen egérút: SZENVEDEK! Anorexiás vagyok! De már vége!
Az a benyomásom, hogy a riporternő majdnem elröhögi magát.

Itt elég árnyaltan van szó erről, sok mindent mesél, amit mi nem ismerünk: mi ez, miért csinálja Tess, miért gáz, hogyan manipulál.
A lényeg kb. innen. Gyors és hangos, amerikai akcentus. “To have clout is to have influence or power. In popular culture, people with clout are seen as popular and cool.”
Anorexia nervosa (ez diagnózis) és sima anorexia, ahogy a magazin használja. Az, hogy valami diagnózis, azt jelenti, hogy hivatalosan, az említett listán betegségnek számít, és orvos állapítja meg szoros kritériumok szerint, majd ez alapján, kötött protokoll szerint kezeli, és ezek szerint kérhető számon az orvos is. Nincsenek külön lelkizős-magazinos-bölcsészes (“mindig is utáltam apámat”) meg valódi, “orvosos” bajok, a teljes terület orvosi (pszichiátriai). Amihez mi nem értünk (és pl. a dietetikus vagy a sima belgyógyász sem), de azért szakértünk egymás fölött. Én régóta szólok azért, hogy a szavaink jelentsék azt, amit, és vegyük őket komolyan. Itt találod tehát az összes, hivatalosan diagnózisnak számító zavar aktuális DSM-leírását angolul.
Szóval ne dobálózzunk a szavakkal ezúttal se: az, hogy valaki hirtelen fogy, az, hogy böjtöl, az, hogy egy kicsit nem evett, az, hogy vékony, keveset eszik, tortát nem kér, nem anorexia. Valószínűleg nem is kezdődő anorexia, bármennyire is szereti a random wmn-anyuka, ha vadidegen facebookozók szívecskét küldenek neki és gyógyulást kívánnak, csak mert a lánya nem vacsorázott.
Az állapot súlyosságát négy fokozatban, BMI szerint adják meg: enyhe a 17 kg/m2 fölötti, közepes 16-16,99, súlyos 15-15,99-es BMI között, 15 alatt pedig szélsőséges.
A show sem nevezi a superskinny résztvevőket anorexiásnak, csak rosszul táplálkozónak, hiánybetegséggel küszködőknek (nekik minden epizódban 18-19-es a BMI-jük). Például Amy-Jo nem anorexiás, csak hiánybetegsége van, szerintük, nem elég szénhidrátos az étkezése. Azért nem véletlen, hogy ő azon kevesek egyike, akit a (meleg) doktor is megfogdos:
…de fogtam a fejem, milyen gyönyörű volt, sportolt, nem volt panasza, és elkezdték szemét szénhidráttal tömni. Liszt, csipsz, snack, kenyér, krumpli. Tegyük fel, hogy 50 százalék szénhidrát kell (ez a hivatalos ajánlás, itt is), de MIÉRT nem jó párolt, sült, egyszerű keményítős zöldségekből bevinni ezt?
Ez viszont anorexia, már gyógyultan (betéttémaként a műsorban):
Persze lehet figyelni a gyereket, meg felelősen félni az anorexiától (öngyilkos késztetéstől, szerfüggőségtől, falcolástól, szexuális traumáktól), ezzel tele vannak a tanácsadó oldalak, és jó anyának tűnsz tőle. Csak hát jól ismertek a hajlamosító faktorok, úgyhogy nem az anorexiánál vagy annak gyanújánál kéne észbe kapni, hanem az “egy szem jóléti lánygyerek perfekcionista családban, barátok nélkül, túl jól tanul” jelenségnél. Ne baszogasd a gyereked!
Két altípus van, a faló-hánytató és a megszorítós (nem evős) típus, lásd a lista 2. oldalán.
Bulimia nervosa, BN: a hányásos móka, külön is. Bezabál, nem akar kövér lenni, MAJD kidobja a taccsot, vagy hashajtózik, vízhajtózik, esetleg túledz, hogy a következményeit (tele has, hízás) elkerülje. E két kritérium együtt kell. (Engem önhánytatással vádoltak a fogyásomon dühöngők, “ő látja rajtam a nyomait ennek”. Nyihi.)
Itt a kritériuma a binge (falási) szakasznak:
• Eating, in a discrete period of time (e.g., within any 2-hour period), an amount of food that is definitely larger than what most individuals would eat in a similar period of time under similar circumstances.
• A sense of lack of control over eating during the episode (e.g., a feeling that one cannot stop eating or control what or how much one is eating).
…és akkor erre többen, akik szoktunk böjtölni, étkezési ablak szerint enni, felhúzzuk a szemöldökünket. Mi micsoda még, és meddig az? Vagyis, amikor én a 22/2 vagy 20/4 óra szerint eszem, ami nem is mindig terv, hanem így alakul, és olyan nagyon jólesik és egész napi adagot, vagy hát ki tudja, betolok, és közben mit tudom én, hogy mások mennyit ennének egy ilyen helyzetben, annyi edzés után, pont ilyen anyagcserével… ez is az valaki szerint? És ha utána még este elmegyek futni? Vagy vízhajtózom, amit a ciklus egyes napjain csinálok (teával)?… Amúgy az öndiagnosztizálgatáson átesik minden elsőéves pszichohallgató.
Kedves (szakmabeli olvasóm jegyzi meg:
úgy tudom, a binge epizódnál nem úgy értik, hogy egész nap csak akkor, abban a szakaszban eszik az illető. hanem a normál napi étkezés mellett van egy gyakran ismétlődő bekattanásos zabaroham időszak, a leírt jellemzőkkel.
szóval, ennek nincs köze az ablakhoz, böjthöz.Illetve, van az a “kibírom-kikellbírnom-nembíromtovább” dinamika a napközben-visszafogom-este-zabálásban persze, tehát lehet, hogy kevesebbet eszik napközben, de a kontrollvesztés a lényeg: bűntudatból próbál kontrollálni, majd ezt a túlzott kontrollt veszti el a rohamban.
És itt a lényeg: az étkezéskihagyásos, időszakosböjtös testhack ellen az fogja lengetni a mutatóujját, okoskodni és fölényeskedni, diagnózisra hivatkozni, akit a vércukra, tunyasága, “mértékletessége”, tévhite (vagy egy okostojás dietetikus, ötszörkajálós fitneszinfluenszer) ráncigál. És aki nem ismeri, nem próbálta ezeket a zúzós módszereket, nem bírná, vagy a polgári norma vagy a falánkság nem engedi. Meg ugye ne menj a hideg vízbe, mert vesemedencegyulladásod lesz. (Mi meg röhögünk ezen.) És ezért végtelenül aljas hozzánemértőként és irigyen arról posztolgatni, hogy te (Villő, Kinga) milyen jó kis mértékletesek vagytok, ez a jó út (ugyan ebbből semmi nem látszik a testeteken, és mindig van valami kifogás: baleset, rehab, vakcina, klimax, sok munka), de MÁSOK, NA, VAJON KIK? milyen szélsőségesek, zavarban szenvednek és egészségtelenek. Ez röhejes. Ha ilyen témákról írsz-beszélsz és vitád, kritikád van, akkor ne mószerolj, hanem menjél vérvételre, testösszetételmérésre, rakd ki az eredményeidet meg a valós formafotódat többéves távon, a hanyatlásokkal együtt, akkor se tűnj el. Addig harsány kacaj lesz az osztályrészed.
A “helyes” evés, az egészséges életmód olyasmi, amit a jog eredménykötelemnek nevez. Vagyis a kimenet számít: abból a magatartásból összességében milyen életvitel, közérzet, egészség lesz hosszabb távon, és közben okoz-e szenvedést, válságot, aránytalan áldozatot az életvitel bármely eleme? Ha jó az egészség meg a kedv, ott lakik a barnamedv, és nincs szenvedés, akkor nem kell károgni, nincs étkezési zavar. Az étkezésizavarozás olyan, mint a nárcisztikusozás: mindenki ért hozzá, és a szájtátiak azok büntetésére használják, akik valami kiválót csinálnak.
Na de tovább.
Restrictive Eating, megszorítós étkezés, egyes fontos ételeket vagy tápanyagcsoportokat mellőz az alany. Ahogy ezt Magazinék és Szörnyülködők értik, meg Krisztiándoktor (amikor valaki kihagyja mondjuk a glutént, a lisztet, a gyümölcsöt, és orvosi ok nélkül), ez is álriadó. Ezzel is riogat a kövérlobbi: minden odafigyelés, a falás elleni tudatosság jaj, de veszélyes, majd nem bírja, eltrontja az anyagcseréjét végleg, depressziós lesz, éhezési üzemmód, a diéták károsak, csak többet hízik vissza! – jojózás, de ez új bejegyzésben, holnap lesz.
Other Specified Feeding and Eating Disorders (OSFED), minden apróbb zavar. Azok az állapotok, amelyek nem elegek a nagydiagnózishoz, vagy alkalmiak, vagy nem olyan végzetesek: ritka bulimiás epizód, vagy csak sima alkalmi hánytatás/hashajtózás, éjszakai evés, atipikus anorexia (fogyás nélküli kétségbeesett nemevés-ételelutasítás, félelem a hízástól, BMi nem igazolja – Tess). Azért van rájuk szükség, hogy ők is kezelést kaphassanak.
A Redditen volt egy ilyen hiszti:
Van egy érdekes: Pica, olvassátok el a hatodik oldalon, én nem tudok róla, traumatünet és értfogy tünet, ehetetlen dolgok evése. Rumination, visszaöklendezés/kérődzés ugyanitt (emésztett vagy félig emésztett étel vissza, vagy kiköpi).
Avoidant/Restrictive Food Intake Disorder (ARFID), ez van még, kényszeres válogatósság, averzió színek, szagok, állagok iránt, vagy mindent kiköp, sokáig rág. Dávid nem bírja a KUCSMAGOMBÁT, vagyis, az apró, szabályos, sűrű lyukakat, a lépet (méz) sem, elmegy tőle az étvágya! (Ahogy ezt elmondta…) Traumatünet is lehet. De simán rámondhatják olyanra, aki nem mainstream ételeket eszik, ez is ilyen magazindolog: mindenből keveset, ne zárj ki semmit. Pedig a kizárós étrendeknek speciális céljuk lehet, kár egyben elutasítani mindet, mert abból lesz a “teljes kiőrlésűre cseréltem a tésztát, mégse fogyok” nyaff. A 0 szénhidát pár napig tartható, ekként (mint a teljes böjt is) terápia. Olvass utána, mire jók ezek!
A superskinnyk némelyike finnyog hasonlóan a showban zsír, tej, édes íz, sült ételek, pépes ételek, zöldség vagy szilárd étel ellen, frankón volt olyan több is, aki energiaitalon, üdítőn, cigin, csokin élt, és minden mástól borzadt, el nem tudta képzelni, hogy mondjuk sajtot egyen. Azt még nem írtam, hogy a két főszereplő étrendet cserél, és egymás kajáit eszik (akkor is, ha nem enne az adott étkezésen semmit a sovány, akkor is, ha csoki, popcorn a menü, egyetlen kivétel az alkohol, az teljesen tilos, és “étel helyett cigizni” sem kell, de megemlítik. De amúgy is belenyúlnak egy kicsit a bemutatott ételekbe, hogy látványos legyen a hatás, viszont kibírható). És mit tesz isten, az ételcsere hatására soványnak megjön az étvágya, magához tér, kivirul, egyre jobban ízlik neki, a kövér meg erőst elgondolkodik, hogy a másik szemében milyen gusztustalan és legyűrhetetlen az, amit ő eszik…
Ort(h)orexia nervosa, ON. A magazinok meg a pizzaimádó laikusok lődöznek vele.

Javaslat formájában létezik a fejezet végén, itt a 8. oldaltól elolvashatod a két fő kritériumát. A javaslat alapja ez a 2016-os cikk:
Dunn, T. M., & Bratman, S. (2016). On orthorexia nervosa: a review of the literature and
proposed diagnostic criteria. Eating behaviors, 21, 11-17.
Ez a diagnózisjavaslat sokkal szigorúbb, mint akiket leortorexiásoznak. A címke semmiképpen nem jelenti azt, hogy valaki úgy kajál vagy edz, ahogy te nem bírnád vagy a kis kényelmes életedben olyat még nem láttál.
Ezt a vádat én sokszor megkaptam, pedig a ketó terápiás étrend, sokszorosan alátámasztva, hiedelmek nélkül; nincs benne kényszeresség vagy iszony, szenvedős lemondás (azt egy nutellás croissantból kell nézni, és az meg chfüggőség innen nézve). Nem nullás a szénhidrátja sem, hanem elérendő minimum a harminc-ötven-hetven gramm (rostmentes szénhidrát).
Sokan próbálkoznak vele, a blog nagy ihletforrás, aztán kerül kifogás.

Az IF (időszakos böjt) is alátámasztott életmód: eleink is így ettek, ma pedig jókedvű-jótestű arcok gyakorlata. A hosszabb böjt sem új őrület. Annak, akinek célja van vele, és tudja, mit csinál, könnyen megy, javít a teste állapotán, és időleges. Eredménykötelem! Ha tönkremegy bele, akkor káros, ha kivirul, akkor nem. Senki nem eszik egyenletesen amúgy (időköz, adag, összmennyiség, ételfajta, étvágy), csak a hadsereg.
Van még a túledzés (na, vajon én túledzek vagy látszatedzek és hazudok? :DDDD). De önállóan edzésfüggőség sincsen a listán (és a szerencsejáték sincs benne a DSM-5 függőségek között).
Testi vagy izmomdiszmorfia szerepel még ebben az egyéb, nem annyira fejlett, tisztázott vagy nem tisztán evési utolsó két oldalon. Ha nem illik bele jobban más nagydiagnózisba, akkor a test nézegetése, repetitív szokások: tükör, mérlegelés, köldöknézegetés, centi… de mondd ezt Yvonne Dedericknek a verseny előtti héten, ugye…
Tehát léteznek étkezési zavarok, de a meg sem ismert fogalmakat ma túl sok mindenre húzzák rá, vádaskodva, hozzáértés nélkül, másokat lejáratni akarva és önigazolásként. Az persze nem oké, ha valaki egész életében fogyózik, ezen kattog, új meg új trükköket próbál ki, ennek alárendeli az életét, “ő mindent megpróbált”, ez is egy tipikus magatartás, de ami a baj vele, hogy kudarc, nem tudja megoldani, és az se oké, amit meg kell oldani, hogy ennyire elhízott, megroskadt vagy elgyengült. Róluk holnap. Ha jó módszert választasz, amit komolyan is veszel, akkor nem kell kétségbeesetten fogyóznod soha. Amikor meg van mit alakítanod, apróbbat, mondjuk fotózásra, nyaralásra, betegség után, azt hiszti nélkül, eredményesen csinálod.
Ijesztő buzzword lett a testszégyenítés, az éhezési üzemmód, a megszorítás és a jojódiéta – előbbitől erkölcsileg, a többitől mindenhogy óva int az összes öntudatos instagrammer. A régi nóta, a teljes woke közösség errefelé nyom: nem szabad nevén nevezni a valódi problémát (ami a tunya életmód és az elhízás), ami a napnál is világosabb, mert meg ne bántsunk valakit.
Holnap még leírom, nekem mik voltak (valóban), meg a jojózásról írok: tényleg akkora baj, az-e, aminek állítják vádaskodva vagy szörnyülködve? És létezik-e ideális súly? Honnan lehet tudni, mennyi az?
Remek beszámolók itt: evészavar, leesett az állam.
“Mi micsoda még, és meddig az? Vagyis, amikor én a 22/2 vagy 20/4 óra szerint eszem, ami nem is mindig terv, hanem így alakul, és olyan nagyon jólesik és egész napi adagot, vagy hát ki tudja, betolok, és közben mit tudom én, hogy mások mennyit ennének egy ilyen helyzetben, annyi edzés után, pont ilyen anyagcserével… ez is az?”
Módomban volt nemrég meghallgatni egy táplálkozási zavarokkal foglalkozó specialista előadását, és nekem úgy jött le, hogy a falásrohamnak a roham legalább annyira kulcsösszetevője, mint a falás. Szóval hogy ez ilyen impulzív, feszültséglevezető, kontrollvesztős viselkedés, bár tipikusan tudják előre, hogy meg fog történni, és azt is, hogy meg fogják bánni, és “jóvá kell majd tenni”, és van rá terv/rutin is, hogy hogyan. És olyan nagyon nem esik nekik jól, legföljebb az eleje.
Eleve egy-egx kritérium, az nem egyenlő a diagnózissal, akkor sem, ha pont az a legjellemzőbb, a többi is lényeges (pl. miòta, milyen gyakran), plussz van még az ICD is. Jó, elgondolkodni érdekes, meg érdemes is, én pont tudom, milyen hallgatni, hogy tuti “anorexiás” vagyok, és gondosan titkolni, hogy mikor jött meg utoljára, közben nagy erőkkel magyarázni magamnak és mindenkinek, hogy rendben van ez így, sőt. De azért alapvetően a nulladik pont mégiscsak az, hogy if not broken, don’t fix it. Ami nem árt senkinek, nem okoz károsodást, szar érzéseket, nem akadályoz az élet élésében, nem uralja le az időt, az elmét, nem zabálja fel az erőforrásokat, nem zavar, azon nincs nagyon diagnosztizálnivaló, ha egyszeri/alkalmi a szokatlan akármi, akkor meg főleg nem.
Amúgy meg nem áll pszichiáter lesben a kereszteződésben, hogy jól elkapja az étkezésizavar-gyanúsakat, és orvul terápiába rángassa őket; elvileg nem azért volnának egyes kritériumok ilyen tágan fogalmazva, hogy mindent is patologizálni lehessen (főleg nem laikusként a szomszédot), hanem azért, hogy ne essenek el a nem tipikus prolémaváltozatúak a diagnózissal hozzáférhető ellátástól, illetve annak a finanszírozásától. Ugyanerre jók az ilyen “other (not) spcified” kategóriák is (“ha amúgy minden pontban megfelel valaki az AN kritériumainak, csak MÉG nem kórosan sovány, de a közelmúlt alapján nyilánvalóan hamarosan az lesz, az akkor sem AN, és pont – de azért még nem kell hazaküldeni az illetőt, hogy fáradjon vissza egy hónap múlva, hátha addigra kellőképpen lemegy az a fránya BMI…”).
Okoskodáss off (nem vagyok szakember, csak volt nemrég témába vágó okításban részem).
KedvelésKedvelik 1 személy
Rendszeres médiacsemege: híres, ünnepelt kövérikonra megjegyzést tesz híres, ünnepelt kockahas, aztán magyarázkodhat.
https://www.insider.com/jillian-michaels-criticism-of-lizzo-obesity-comments-2021-5
Ma már ezek az állítások így egymás mellett szerepelnek, így puhult fel az egész. Az első tagmondatban ad, a másodikban visszavon:
While obesity is associated with a higher risk of diabetes, heart disease, stroke, and some types of cancer, weight, in general, is still a poor indicator of health or fitness.
ööö… de legalább a hisztis olvasók megnyugodtak
Research shows that factors like blood pressure, insulin resistance, and cholesterol levels are more important. Studies also show that pressure to lose weight can increase the risk of dangerous eating disorders and worsens health.
hát nehogy szegények…
én nem tudom, orvos ezt a sok táplálkozási zavart validálja-e, de ahányan a névtelenségen alapuló beszélgetős oldalakon (Quora, Reddit) ezekkel jönnek (önbevallás, öndiagnózis), az embernek az a benyomása, hogy kurva nagy baj van.
kurva nagy baj van ebben a jóléti, szabadságra és individuális önérvényesítésre oly kényes, de a közösségi gondoskodást és megértést megkövetelő világban, ha két út van: széthízott hiszti, toporgás, vádaskodás, “nem is baj, nem attól függ az egészség és szép is”, meg hozzá a követelőzés, vagy fitnesznáciság, naponta dübörgő zenére kemény edzés, zöld smoothie, detox, súlyzó, szelfik posztolása
márpedig ez a helyzet, ami a tömegeket illeti. és ők vitatkoznak egymással
hol vannak azok, akik nem feszülnek a testükön, nem híztak el, nem kell erőteljesen reparálniuk, csak élnek szépen, mozgékonyan, mértékletesen?
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: imádok enni | csak az olvassa. én szóltam