A helyzet, nem túlzok, rettenetes. Én ezért megkönnyebbüléssel olvastam a Közlönyt és benne az új tilalmakat június 6-án. Részben a késelések miatt, de a telefonaddikció is nagyon durva. Ez a most következő már a felvételi éve ugyanis. És végre nem lesz telefon, nincs konfliktus, nem zombik ülnek majd az órán – lehet végre tanítani!
Viszont ismét vért könnyezett Gyurkó Szilvia köztéri szobra: Bővebben…
Én csak irtóztam a felolvasásoktól, a dörgölőzéstől, a nepotizmustól, meg hogy mindig az számít, ki kivel van jóban, kinek van lekötelezve. Úriszten, mondtam, ennek semmi köze a minőséghez. Jól kiismertem ezt irodlomtnörténész, kritikus emberem mellett is, ki mindenkivel és hogyan kell, lehet jóban lenni, kiknek a hálája segít, és ez mindig is taszított, és nem kértem a pártfogásából.
De történik ez egyébként is. Ez a fontosabb:
és még:
Az ügy egyik kirobbantója utólag válaszol az ellentmondásokra. Mindent megtettem, hogy jól olvasható legyen. Eleve is a leglényegbetörőbb, legtömörebb, de angolul van, és számítok arra, hogy az tesz bele erőfeszítést, akit érdekel, akit nem, az viszont nem ír véleményt. Aki ezt elolvasta, érti, és még mindig védelmezi a védhetetlent, azzal nagyon súlyos gondok vannak (befolyásolták).
Kicseréltem a képernyőfelvételeket, de ugyanaz a szöveg, laptopról másoltam, végre szép, egységes (telefonról nem volt szép).
Egy kiś rövidítésszótár:
A DSD azt jelenti, hogy differences in sex development:
…is a group of rare conditions involving genes, hormones and reproductive organs, including genitals. It means a person’s sex development is different to most other people’s.
A két szövetség neve: IOC = NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság és IBA (International Boxing Association), Kremlev ez utóbbinak az orosz vezetője. CAS: Court of Arbitration for Sport, a visszaélések fellebbviteli, szövetségek feletti fóruma Lousanne-ban.
PDF-ben (ha előfizetsz prémiumra) leszedhető innen:
Nulla. A sportág neve magyarul ökölvívás, ha mégis a boksz szinonimát használjuk, azt nem x-szel, hanem ksz-szel írjuk. Ezt csak úgy mondom, a régi értékek védelmében, mert halálosan idegesít, hogy írásból élő megszólalók sem figyelnek erre. Az x egy nagyon ritka, magyarra nem jellemző betű.
Nulla per á. Aki öklözésnek, kesztyűzésnek mondja az ökölvívást, attól egyéb gazemberség is kitelik.
Jöjjenek az érdemi állítások tehát:
Egy. A nemet (sex) nem érdemes maszatolni. Tényleg leírta a Kele János (24.hu), hogy
Ha egy országot arra nevelnek, abba hergelnek bele, hogy az „anya nő, az apa férfi”, hogy két biológiai nem létezik, minden más „nyugati agybaj, abnormalitás, eszeveszett baromság”, akkor egy ilyen helyzetben a közvélemény elsöprő többsége egyszerűen képtelen lesz disztingválni.
Ez egyszerűen szánalmas intellektuálisan. Aki azzal jön, hogy hergelés az egyértelmű tény (két nem van); azzal, hogy disztingválni kell, árnyalatokat látni, “ez nem ilyen egyszerű”, mert a tudomány, a szakértők, a ritka, köztes állapotok, velük mi lesz… ők mind maszatolnak. Nem kedvelem a szót, de: gázlángoznak, azaz emberek egyértelmű, józan igazságát akarják összezavarni rossz szándékkal (akkor is, ha nincsenek tudatában, hogy mire használja őket az ideológia). Az árnyaló, okoskodó, empátiát követelő megszólaló szándékosan ködösít, zilál. Ez azért gond, mert a zavarban, ködben beosonnak a visszaélők, elérik, hogy senki ne merjen hinni a valóságérzékelésének, és a vége az, hogy megszűnhet a valódi női sport több sportágban.
Kettő: a női sport mint kitörési lehetőség csak az esélyegyenlőség védelme mellett létezik. A sportban nagy pénzek vannak, ezért lehet nők kiemelkedési esélye a versenyzői karrier. Az LMBT-érzékenyítés, emberek érzelmi zsarolása ellenben kitűnő lehetőség arra, hogy középszerű férfiak beleüljenek nőknek járó lehetőségekbe, mert testi előnyeik vannak a nőkkel szemben, vagy kvótáknál a csiribiri voltuk védi és teszi bírálhatatlanná őket (“inklúzió”). Irreleváns, hogy Khelif nem tehet az állapotáról, és nőnek hitte magát.
Bővebben…Mindig írják, bármilyen kommentemre képesek írni, hogy súlyos bajom van, kérjek segítséget, és biztos szar az életem.
A boldogság és békés beletörődés, helyeslés mint mutatvány.
Voltam kedves, rémült, egy eleven seb, sírós döbbenetű. Most visszaszólok, karcos vagyok – és nevetek. Sose voltam még ilyen biztos abban, hogy jó és jó is marad az életem. Mert engem megcsókolt a homlokomon az Isten.
Nem az kellett, hogy engem szeressenek, vagy ezt-azt felmutassak (“bakancslista”), hanem én szeressem magam, kétely nélkül. Akkor bármi történhet velem, állom. Ismerem az erőm.
Ó, de közhelyes.
Hogy lettem ilyen?
Alkatilag nem vagyok diplomatikus, nyugis, lágy. Mert annál okosabb. Tudom, hogy okos vagyok, emiatt nem szabadkozom.
Amiatt szabadkoztam, hogy van-e jogom jó életre, vagy adnom kell belőle. Mint a kajámból, amit végre magamnak főztem, a bátyáimnak. Nem volt erőszak, én adtam.
Én régen azt hittem, a kéreg, a “lassan ötven”, öreg róka, az szomorú hanyatlás. De ez itt vidám!
Képes maradtam adni is. Ha én akarom.
És nem vagyok összezuhanva, akkor sem, ha épp “csak úgy” élek. Közben fenyegetnek, zsarolnak. Megszokja az ember, nem lett semmi, most se lesz.
Minek örülök? Miért szólok vissza? Hogy lettem ilyen, aki lerajzolja őket, és röhög azon, ahogy hápognak? Aki kivárja, míg (hát persze!) felmentik, nincsen dráma… de most ti jöttök.
Én nem szeretek lelkizni, nem bírom a mellébeszélést, érzékenykedést, habverést: mondanám a lényeget. Ne kelljen kivárni, míg felfogják, ne kelljen bocsánatot kérni, gyógypedagóguskodni. Intellektuális érintkezést akarok, ha már ide kattint valaki. Én mondom, ő olvas. Ha tud olyan jót, hogy engem érdekeljen, majd én is olvasom az ő könyvét, blogját.
Sokan mást kerestek itt: társaságot, tükröt, magukat csodálni. Botrányt, konfliktust. Ha nem volt, csináltak. Hogy lett szenzáció, konfliktus abból, hogy ki a csávóm, mi tetszik, hogyan edzek, milyen a házunk?
Unalmukat űzték… lehessen megnézegetni valakit, mászkálni a világában, mert magányosak voltak – azt hitték, én is. “Nincs kivel megosztanod a gondolattolulásaidat, azért írod ki a netre.” Nem volt Tinder, de azt hitték, ez olyasmi, és én keresek társat, társaságot.
Jaj, ne akarjanak semmit. Csak a szellem világában egyesülök. Minden másra ott a Mastercard, amivel kifizeted a webináriumot, csoporttagságot. A pszichológust. Na, az meghallgat.
Hát mi vagyok én?
A suliban is olyan Bővebben…
Kérdés érkezett e-mailben, amelyre a blogger válaszol rovatban kezdtem írni, de a terjedelem miatt ez önálló és nyilvános poszt lett.
Kérdés:
Néhány hete lábra kapott a hír, hogy jövő januártól kötelezővé tesznek több szűrővizsgálatot is (újakat, merthogy eddig is voltak kötelezőek), nagy összegű (húszezertől akár ötmillió forintig), ismétlődő (amíg az illető részt nem vesz) pénzbírság terhe mellett, és olyan rémisztgetések is vannak, hogy ezt majd leveszik a bankszámláról, ráterhelik lakásra, autóra stb., ha valaki továbbra sem vesz részt és nem fizeti ki a büntetést.
…és amúgy miért érdekel ez az egész? Hadd károgjanak a klímáról. Járványról. A sport “káros hatásairól”. Testről, táplálkozásról. Nyekeregjenek csak, hogy melegük van és nem jutnak be szakrendelésre (tökéletesen megelőzhető, életmóderedetű) kórságaikkal!
Én nem károgok, nem szenvedek – és ha szenvednék, se kárognék.
Hanem cselekednék.
Utálom a károgást. Főleg akkor, ha lájkokért és szenteskedve csinálják. És én nem akartam úgy végezni!
De miben érinti ez az én életem? Bővebben…
Nem először ostorozom azokat, akik felpattannak az aktuális trendvonatra, és újkeletű szavakkal fontoskodva, átszellemült-jóságos arccal rémisztgetnek mindenkit és bárkit az apokalipszissel: 2018-ban a mi van a szívószálon túl? keltett nagy vihart. Voltak folytatásai: lebeszéled az olvasókat a környezetvédelemről?, később az igazán tudatos életmóddöntést, a táplálkozást vettem elő.
A mai téma: mi a baj a klímára hivatkozva a felszínen aggódó, segítő, a mélyben rémségesen kicsinyes, összefüggéseket elemien nem értő Jeremiásokkal. Hogyan lett médiakontent, kattintásvadászat és erkölcsi pozíció másokat a szörnyű jövővel ijesztgetni. Majd a gyerekkel a hátukon kell menekülniük a forróság elől (?)… azoknak, akiknek jól sikerültek a gyerekeik. Ez a büntetésük!
A járvány alatt úgy tűnt, az éghajlat, az ipari szennyezés senkit többé nem érdekel. Most a járvány nem érdekel már senkit, viszont nyáron, a híroldalak uborkaszezonjában megint sláger a klíma.
De inkább az, hogy ki szereli be nekik állami pénzen:
És bólogattak a megszomorodott ex-eszdéeszesek.
Bővebben……Egy másik területe a szigorúságnak az étkezésünk.
Kezdetben volt a diéta: grammok, makrók, korlátok, és a cél a fogyás vagy a tünetmentesség volt, mindenki ezeket a tanácsokat, szakértelmet kereste. Aztán, mivel az önkorlátozást nehéznek tartották, nem volt rá kereslet, jöttek az új idők: a body positivity, a kalandor-dietetikusok. Az elhízott, féldepressziós, lusta és önámító tömeg igénye megszülte az intuitív étkezés nevű, szörnyűséges csúsztatást.
Kérdés, van-e bajod, akarsz-e valamit.
Ha nincs bajod: egyszerűen egyél kevesebbet. Mindig jobb döntés a kevesebb, viszont élőbb (őstermelői piacon kapható) élelmiszer.
Ha van bajod, akkor meg vedd komolyan, ne magyarázd meg a silány ételt. Senki nem kíváncsi a kifogásokra. De kommentmezőben vádaskodnak, hogy mindenki mást mond, többféle irányzat van, és nem tudnak dönteni, de még le is húzzák őket. Ne adj pénzt “szakértőknek”. Neked kell tudnod, döntened, és neked lesz jó. Bővebben…
Ennek a posztnak a megosztásához ezt írtam a Facebookra – a közzététel pillanatában tiltotta az algoritmus:
Itt ez az egész neoliberális eszmecsokor testről, női jogokról, klímáról, techről, reprodukcióról, ezek meg tényként teszik elénk a lobbicsoportok reklámszövegét.
A média az abortuszjogról mint női érdekről beszél, de nem tárja fel, hogy hogyan kerülnek a nők még mindig ennyien ebbe a helyzetbe – nyilván azért, mert lefóliázták a könyveket, meg “nincs felvilágosítás”, azaz lilahajú pályázati pénzes szervezetek nem taníthatják a gyerekeknek, hogy nem csak két nem van!
Hallgat arról, hogy milyen hatások formálják a szexuális viselkedéseket, és hogy ezek a hatások mennyire károsak a nőkre.
Sőt, ünnepli ezeket mint szexpozitív, szabad, haladó jelenségeket. Próbáld ki te is! Ha baj van, ott az abortusz, az elköttetés, a vírusnullázó szer! A tested nem inkubátor!
Riogat az anorexiával, a túledzéssel, közben főzögetős, kajamániás szerzőket futtat fel. Semmiféle kritikája nincs az adalékanyagos szemétről, amely élelmiszerként kapható. Esetleg erkölcsi fensőbbséggel kínálgatja a vegán étrendet, és emögött is vállalati érdekek állnak. Hallgat arról, hogy válogatós evés, a nassolás, sörözés csak stresszűző menekülés, drága és fölösleges.
Megalázónak és gyerekellenesnek titulálja a fittségi teszteket, a mindennapos testnevelést, apokaliptikus cikkekben mutatja be a csípőprotézis-műtét várólistáit, közben nem tekinti problémának, hogy a jólétben élő, tanult tömegek sem akarnak sportolni semmit, ijesztően korán elveszítik a mozgékonyságukat, izomzatukat, romboló a példájuk a gyerekeiknek, és hogy mindez mibe kerül a társadalomnak.
Ápolgatja és hizlalja az egót, különlegességeket ünnepel, a traumákat mint teljesítményt keretezi. Ellenszenves, elviselhetetlen harsányak a “független” híroldalakon dölyfösen sztárkodva regélnek autizmusról, aszexualitásról, kirekesztésről. Panaszkodnak, hogy van, akinek nem tetszik az öltözékük, és a cigiboltban elkérték a személyijüket. Hogy mennyire utálják a csecsemőket, a saját testüket, a valóságot, és miért nem kapnak ezért elismerést.
A média abszolútnak tételezi a “tudományt”, laposföldhívőzi azt, aki nem rohant oltatni vagy nem kér a kemoterápiából, de ha egy perverz csávó nőnek érzi magát, hirtelen sutba vágják az objektív valóságot, a rációt. Soha nem bírálja a gyatra, haszontalan, pénzéhes szakembereket. Te csak ne egyél, az veszélyes, kérdezd meg a dietetikust, az a biztos! Ő majd kijelöli, hányszor ehetsz nutellát, és megvigasztal, elmagyarázza, miért nem baj, ha kétszer annyit ettél. Szívósan szorgalmazza, hogy az egyén ne merje kezébe venni a sorsát, ellenben alávesse magát a felkent, drága óradíjas szakértők tanácsainak, akiknek megdöbbentő tévedései a járvány alatt és után is sorra derültek ki. Utólag sem revideálnak.
Kongatja a vészharangot, skarlátvörös hőtérképeket halmoz elénk, reklámok mellett mutogatja a tragédiát, sakkban tartja az olvasót a gyűlöletváddal, elfogadást parancsol, partikuláris érzékenységeket ápol és mutogat.
Csak a lényegről nincs szó.
Én mindig az autonóm emberről beszélek. Járj utána, dönts, tapasztald meg, vállald a felelősséget, merj saját utat követni, védd magad a trendtől és a butaságtól, ne hagyd magad lehúzni. Ne rohangálj szakemberekhez úgy, mint az óvó nénihez. Ez szigorúnak tűnik, de nincs más út az életminőséghez.
Idáig a facebookos letitvány. Innen a poszt:
*
A héten jött ez a megint-akarnak-valamit e-mail: Bővebben…
A túlérzékenységről, az önfontosság hangsúlyozásáról többször írtam már: az csinálja, akinek enélkül nincsen énje, személyisége. Most amellett teszek hitet, hogy az élet egészét tekintve hasznos a szigorúság, a korlát: az, amit te helyezel el magad vagy a gyereked elé, és az, amit a világ vagy a kényszerek tesznek mindannyiunk elé.
Lehet-e túlszeretni egy gyereket? A mai kamaszok kínjait elnézve sokszor forgatom ezt a kérdést magamban. Igen, lehet az állandó önfeláldozó gyötrődéssel, önmarcangolással, megértősdivel ártani. Te biztosan kikészülsz, a gyereked is lenéz, mert bizonytalannak érzékel, ezen kívül használ. Közben mondogatod, hogy ilyen a kamaszkor, ez mindenkinek nehéz.
Hát nem. Nem feltétlenül. Legyél szigorú és egyszerűsíts!
Azok az átgyötrődött évek és éjszakák, a legmélyebb kétségbeesés bugyrai!… A dac, a rossz társaságba keveredés, a szerek, a szexualitás, az érdektelenség, az iskolai botrányok, a magatartási problémák, a visszabeszélés!…
Ezt panaszolják az anyák. Ilyet én nem éltem át. Nem tartottam kioktató, bűntudatkeltő előadást a patriarchátusról sem (hanem elmentem edzeni – így mutattam be a feminizmust).
Pedig mi voltunk a lenézettek, a megcsonkult család, az anya, akivel lehetett szemétkedni, mert neki nem jön be a férje…
Lehet, hogy érzéketlen vagyok? Azért nem voltak átsírt éjszakák? Ismét leírom: a kimenet számít, a végeredmény, a történet vége. És nagyon úgy tűnik, hogy nem azok a legvidámabb, legerősebb gyerekek, akikkel végtelen sokat foglalkoztak, vitték őket szakemberekhez, drága magántanárhoz meg vizsgálatokra. Régebben a gyermekjogvédők, az örök lelkizésre, “tudatosságra” buzdító liberális pszichológusok média közvetítette tanácsai hatására nekem is folyton hiányérzetem és bűntudatom volt, hogy nem vagyok tudatos szülő, nem beszéltem meg velük mindent, nem edukáltam se internetbiztonságra, se az LMBT kapcsán, csak loholtam, hogy legyen vacsora, kazán, tornazsák, beíratás, kimenekítés, és mindeközben élmény, derű. Úgy éreztem, hogy ha azokra a cikkekre hallgatnék, akkor mindig kellene produkálnom a megértést, még több empátiát, még, még, még. Sok beszélgetéssel találgatni, mi lehet a baj, megfejteni a kis lelkét, utat mutatni. Azokat a terheket is a vállamra vennem, amelyeket a kortársak vagy az érzéketlen iskola okoznak.
Az imperatívusz: mindig a szülő bírjon többet, mindent bírjon, mert ő a felnőtt, a gyerek pedig kiszolgáltatott! Nem tudom, mi lett volna, ha energiáimat a lelkizésre áldozom. Szerencsére nem jutott. És én nem vagyok ilyen alkatilag, a neveltetésem szerint sem: velem sem lelkiztek.
Babának, altatandó kisgyereknek mindent! (Értsd: még élt a férjem.) A nagyobbacskát megvédem a rideg intézménytől, a sunyi anyukakígyóktól. De nem hallgatom a kifogásait, nyávogását, érzékenykedéseit vég nélkül, nem is rakom elé tányéron az ételt. Legyen önálló, főzzön, vásároljon be, ha úgy alakul (Lőrinc be tudott csajozni a palacsintasütlési képességeivel). Nekem pedig lehessen életem, ne függjön az érzelmi állapotom kizárólag az aktuális hangulataiktól, ne ők legyenek az érzelmek elsődleges forrásai.
Értékrendet közvetítek a megfogalmazásaimmal, a döntéseimmel, a tetteimmel. Lásson engem a gyerekem építő, értelmes tevékenységekbe feledkezni, problémákat megoldani. Legyenek intellektuális beszélgetéseink, és az értelmes tevékenységekben is legyünk együtt: közös sportra, utazásra rengeteget költöttem. Mindent biztosítok: játékteret, szabadidőt, vágyott különórát, MacBookot, biciklit. De a luxus nem való gyereknek, és ez nem anyagi kérdés: nincs és ne is legyen fuksz, ló, kocsi, jachtozás, korai jogsi, vágyként sem, mert a státusszimbólumok kizárják az intellektuális, lelki, elvi igényességet. Nem zsarolom egyiküket sem a jegyekkel, nincsen “két hétre elveszem a telefonodat”… mondjuk nem is kaptak intőket, legalábbis komolyan vehetőt soha.
És nem nyúzzuk egymást, nem lelkizünk folyton. Nem vagyok személyzet. Ne rendelje meg a kedvenc tiszta ruhát (hanem mossa ki magának), ne nyávogjon a tele hűtő mellett, hogy éhes és ő mit nem eszik meg.
Annyira szomorú, amikor a kétségbeesett, túlgondoskodó szülőből hülyét csinál a gyerek. Az aktuális konfliktusnál is elgondolkodtatóbb a fogalmazásmód önreflektív fontoskodása:
Erre nem is lehet mit mondani. Elképzelhetetlennek tartom a játszmázásnak ezt a fokát, a segítségkérésnek álcázott nyilvános magamutogatást (a külön élő apa gyorskajával tömi a gyereket).
Ne rajtam csattanjon minden bánata, ne engem korholjon. Mindez nem döntés, hanem kényszer. Az erőforrások végesek, még a jelenlegi, sokkal könnyebb életemben sem bírnám, ha mindenért engem ugráltatnának.
Vagy talán bírnám, de nem engedi a méltóság. Anyák, ez emberi méltóság kérdése! Nagy a nyomás, hogy legyél személyzet, másrészt beszélj túl apróságokat.
Az is ijesztő, amikor a tudatos szülő olyan feltételeket szab az elvek és jó gyakorlatok érvényre juttatásáért, olykor a saját friss felbuzdulásait (sport, vegán étrend, vallás) követve, amelyeknek az adminisztrációja is plusz munka, állandó veszekedésforrás – a gyerek persze alkudozik, megúszásra megy, mert az új dili nem az ő döntése volt. A blogon kétféleképpen jelent meg ez: az egyik az aspergeres apa hűtőre rögzített házimunka-kimutatása, amikor azon is állt a bál, hogy ki nem írta be a kamasz gyerekek közül az egyébként elvégzett porszívózást; a másik az a család, amelyik annyira komolyan vette a digitális ingerek korlátozását és a sportot, hogy a gyereknek gépidő járt evezőpad-percekért, és ezt Excelben vezették. Más vallási étrendre szorítja vagy vegánosítja a gyereket (a kezdőkészlet része a bűntudat és a fensőbbséges papolás az osztálytársaknak – itt jegyzem meg, a gyereket beketósítani sem szerencsés, legalábbis viták árán és komoly egészségügyi ok nélkül biztosan nem). Lehet az ételekről vezetett táblázattal, a változó allergiagyanúkkal vagy “pénzügyi tudatosságra való neveléssel” is tönkretenni a hangulatot. Ha nincs probléma, akkor csinálnak, nehogy unatkozzanak! Túlfontoskodják, szavakkal és papolással akarják megoldani azt, amit tettekkel és attitűddel lehetne.
A lelkizésnek az egyoldalú, wmn-es hangulatú, felmentést kereső lélekápolgatás, kifogáshizlalós részét mellőztem, és talán ettől nem függetlenül kerültek el “a kamaszkor természetes hullámvölgyei”. A relatív leegyszerűsítés eredményeként mindenki tisztelettudó, nem pazarol kaját, nem kell nyomoznom, gyanakodnom, normálisan viselkednek és belülről fakad nekik. Nem tutujgatok, nem ajnározom őket, természetesnek veszem a jófejséget. Ha megérzem saját cselédszagom, akkor nemet mondok. Minden esetben. A túlpátyolgatott, szétlelkizett lelkű gyerek nem jó fej lesz, nem toleráns, hanem elváró, idegesítően harsány és önös, az anyja energiáit lerabló, az anyai bizonytalanságból élősködő és kíméletlen. Kifogásokat és apró sérelmeket hajtogató, válogatós, kényelmeskedő.
Milyen gyereket akarsz? És milyen anyaságot?
*
A posztnak a szigorúság kapcsán van egy párkapcsolati és egy evős része is, de hosszú lett az eleje, így azok a részek új posztban, még ezen a héten jönnek. A tagoknak beszámolok az elmúlt két hét személyes eseményeiről is.
Ismerős is nyöszörgött, és a Threadsen is olvasom, hogy micsoda dolog ez a nagy felhajtás mindig anyák napján: virág, versikék, megy ki-ki látogatóba, most bezzeg az apák napjáról senki nem beszél.
Anya is posztol (és milyen igaza van):
A kötelező, “divatos, tehát fontos” kontentet, az apák napját a wmn is hozza. Tóth Flóra írja, támogatott tartalom. Ez a nő milyen világban él? Hol szeretne egy apa annyit részt venni a kisgyerekei életében, mint egy nő (aki szintén nem élvezi a nyűglődést, csak nincs pofája nem csinálni?!):
“legalább annyira”
“és mindenféle apukának”???
Ki hiszi még mindig azt, hogy a férfiakat csak szeretni kéne, és akkor többet végeznének, kedvesebbek lennének, befejeznék az erőszakot, a nyomakodást, a semmittevést?
Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 