Komment jött az évek meg csak telnek című, kiemelkedő olvasottságú posztra.
A nők általában nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szépségük múlandó. A legtöbb csaj 20 évesen azt hiszi, a férfiak mindig úgy fognak rajongani érte, ahogyan akkor – aztán 30 fölött jön a hatalmas csalódás, hogy hirtelen a kutyának sem kellenek. Illetve igen, de már nem a sármos milliomos playboy-oknak, hanem
Élet csak egy van, a fiatalság elröppen, semmi sem tart örökké. Köbö ez az egy biztos. Hiába tiltakozol. Ezzel nyomasztanak mindenhonnan: hogy a fiataloké a világ, hogy a férfiaknak a fiatal nők tetszenek, hogy lóg a melled, ragyás vagy, hogy ezek visszafordíthatatlan változások, hiába erőlködsz botoxszal és implantátummal. Hogy nem kellesz már negyven évesen sehol és senkinek.
Régóta figyelem, hogy milyen hévvel pörölnek ezzel az egyszerű ténnyel sokan, meg ijesztgetik vele a másikat.
Ó, basszus, nem értitek.
Akkor megpróbálom másképp.
Én itt mesélek magamról. Magamról mesélek, nem lehet másképp, mert ezt a blogot én írom – az egyik legfontosabb komponens a személyesség, és még változatos is akarok lenni. Szinte minden nap írok valamit, el kell hát mesélnem sok mindent, a világról, a gondolataimból és az életemről.
Elmondom a döntéseimet, és tudok érvelni is mellettük, mert tényleg jó okkal döntöttem úgy. És elmondom azt is, ami velem csak úgy megesett, ami nem döntés, annak is lehet tanulsága, de az azért más. Elmondom a hibáimat, fejlődési lépcsőfokaimat, zsákutcáimat, kételyeimet is. Nincs szó arról, hogy “ide nézzetek, így jó, csak így”. Nem hirdetek programot.
Nekem se jó minden így, pedig ez az én életem, de nem minden eleme döntés eredménye. S hogy másnak mi jó, azt pláne mit tudhatom…?
Nem is dolgom tudni.
A történetek ugyanis, minden tendencia ellenére, meghökkentően különbözőek tudnak lenni, ezért nincsen érvényes és egyirányú útmutatás. Bővebben…
túllendültem a vasárnapnemírunkszexről-tabun
Ez a rebbenés, ez a vízesés, ez a földrengés, ez a mélységesen humán valami, a szex — és ami ebből lett, uramisten, vicsorgás, futószalag, pusztulat!
Kölcsönös öröm helyett hatalmaskodó élvezete annak, hogy hatalma volt arra, hogy eszközzé tegye a másikat.
Hányan, de hányan vannak körülöttünk, ismerőseink között és ebben a társadalomban, akik egyáltalán nem szexelnek: nem érdekli őket az egész többé, nem kérik, elég volt, vagy vágynak ugyan arra az igazira, de nem éri meg nekik, hogy így szexeljenek, ahogy jelen helyzetben esélyük van rá. Bővebben…
sokak szerint rendkívül ébresztő, fontos, 1000+ facebookosztott poszt, nekem is fontos, nélküle nem lennék királynő. de az vagyok.
Nagyon vergődsz?
Már megint úgy érzed magad, mint a múltkori után. Jár az agyad. Hogy megértsd, mi van benne, miért viselkedik így, hogyan lehetne jobb a kapcsolat, hogyan értesd meg magad vele.
Fejtsük meg a Férfit. Mit mond? Mire gondol olyankor, amikor mondja, miért mondja, és azt hogy kell érteni, mit jelent, önmagában és az eddigiekhez képest? A múltkor mit mondott, és ez miért mond ellent a mostaninak? Mi a pálya, mik a szabályok, melyik bajnokság, mi ez a sportág, egyáltalán?
A másikat lábujjhegyre kényszeríteni, húszadszor sem meghallani egy kérést ér-e? Rábízni, hadd találgasson, hogy most mi van? Bántani ér-e? Ha utána megbánja, az számít-e?
Van változás? Nincsen változás. Van változás?
Számít, hogy mit mondasz, mit szeretnél?
Arra gondolsz, mit mondott, és közben milyen arcot vágott, mi lehet ennek a hátterében Bővebben…
Elkeserítő, amiket olvasok mostanában, az internet népének interpretációi és reakciói. Bővebben…
Azt kérte az olvasó, írjak a szerelemről.
A másik meg, hogy írjak a barátságról.
Hogy milyen? Bővebben…
Nem bírom ezt a sok süketelést. Nem túl szexi, nem túl summa cum laude férfiak magabiztos fejtegetéseit a világról, a kocsikról, politikáról és a nőkről. Miért nem lehet csak úgy együtt menni, lenni? Persze nem Endrével.
Jön mellettem az Endre a Bartókbélaúton, magyaráz, kezemben egy kurvanehéz doboz — megjavították a turmixgépem –, sietnék, botladozom, némán nyögök, úgy hallgatom. A piros lámpánál elém fordul, a kezével gesztikulál, arról beszél, egyre hangosabban, hogy mi a baj a nőkkel. Bővebben…
a szerelemnek.
Ez például egy olyan bejegyzés, amit már nem merek nyilvánosban megírni. (időközben bebátorodtam, már nem jelszavas.)
Mi már tudjuk, hogyan is van az élet. Hogy a szerelem vak, hogy a lányokat kihasználják, hogy aki az első randin közös gyerekről beszél, attól jobb óvakodni, hogy ha valaki könnyes szemmel hajtogatja, hogy de hát én szeretlek, amikor mi már mennénk, az egyáltalán nem romantikus, s hogy ha valaki sugárzó mosollyal beköltözik budai családi házunkba, az talán nem is akkora buli, de semmi esetre sem a kölcsönös felelősségvállalás jele.
Tudjuk, mi a gyanús, mire kell figyelni, mi az, ami csak duma. Bővebben…
Lélek nélküli embereket említett tegnapelőtt tavasztündér. Én most az érzelmileg fagyott férfiről írok.
A férfiről, aki már nem fiatal, sokszor próbálta a szerelmet hevesen és tiszta szívvel, romantikus modellben. Ő is csak úgy, mint mások: vitte a szíve, elköteleződött, naiv volt, átverték. Talán el is vált, talán nagyon becsapottnak érezte magát akkor. De nő, az kell, ha másra nem, kultúrprogramra, szexre, mutogatni. Élete egy pontján, avagy lassan, fokozatosan elhatározza a férfi, hogy ő nem kínlódik tovább az oly kockázatos érzelmekkel. Ez a koncepciója. Így védi magát, ettől erős. Bővebben…
Csopakon töltöttünk két és fél napot, nem voltam itt hétvégén, nem válaszoltam kommentekre, sok levél vár. Meg kell mondjam, nagyon is áldásos volt az internettelenség.
Hazajöttünk (piros vonattal, a Katicával, csakis), és nekimentem a városnak, volt sok dolgom. Csekkek, mindenekelőtt, meg egy találkozó, és venni ezt-azt.
Például, kaptam én négy drága olvasómtól egy Benetton-ajándékkártyát. Itt is köszönöm nekik. Egyszerű és tökéletes ajándék. Be is kúsztam a Mammutba. Nem először, de ma bátor voltam.
Vettem egy farmert. Bővebben…
Nézem az exeimet. Találkozom velük véletlenül, vagy eszembe jut: de hiszen ma valahány évesek. Fészbuk. Az egyik pont ma valahány. Hogy pont hány, nem tudom, de a hónap-napot mindig. Még mindig, és minden évben még mindig, így aztán már mindig.
Ezek azok az exeim, akik csak kicsivel idősebbek nálam, nem az apukám-típus. Ők közben nagypapák. Vagy legalábbis úgy néznek ki. Ezekkel meg egy generáció volnánk. Vagy, legyünk pontosak, másfél. Bővebben…
a poszt, amiért meggyűlölt, “kifaggattam a titkairól”…
Meséli az Angéla, hogy a pasija (valami társkeresős, nős sutyerák) eltűnt. Mondjuk az Angéla se vált el, csak szidja itt a férjét. Megbeszéltek egy találkozót, hogy talán csütörtökön, és ő mindent ehhez igazított, várta nagyon, de nemhogy nem lett belőle semmi, egy sajnálkozó telefon se lett.
Vannak ezek az eltűnős fickók. Ghosting ennek a neve. Bonyolult az életük. Bővebben…
Te, figyelj, olyan nehéz neked ezt elmondani. Amikor úgy meg szeretném veled osztani magam, el is kezdem, és a reakciódból azt kell gondolnom, hogy nem értesz engem, és valahogy belém fagy.
Én meg azzal vádolom magam, amivel már életem több szereplője, hogy csak a saját hangomat szeretem hallani. Ebben van valami. Bővebben…
Álmodtam ezzel az emberrel, ami nem szokásom, bolygatni se a dolgokat, esetleg, ha átszűrődik a messziből, hogy ő átírta, letagadta, megerőszakolta azóta, ami volt, azt sajnálatosnak tartom. Álmomban büszke kutyatulajdonos volt, a kutya német juhász, szájkosárban, nekem is volt kutyám, a saját, és a gyerekeim is ott voltak. Kiléptünk valami boltból, kiderült, azért jött oda, hogy elcsípjen, tudva, én ott szoktam, és lőn. Meredek, íves hegyoldal volt ott és a kutyáink vártak, és nem kellett semmit mondani, de persze gyanakvás és nem szabad, de a szerelem egyértelműsége, teljes bizonyosság, az, amelyik valóság, az a valóság, ahol nincs tagadás, megfelelésvágy, szerep, kötelesség. Az álom jó, nem jósol és nem jelez, mégis igaz, oldoz. 2018. november 29.
Jaj, én tizennyolc éves vagyok, mondtam már? Zajlik az élet. Város és erdő.
Azon gondolkodom, vagyis a forgatókönyvíró agyam gondolkodik ezen, hogy rezdüléseim igazi tudói, akikkel össze lehet kacsintani, azok nem annyira a barátaim, nem is az olvasóim, hanem a hétköznapok névtelen szereplői: a taxis, az eladó, a pincér, a portás. Diszkrét tanúi nagy érzéseknek. Nem tudják, ki vagyok, de azt igen, mi történik az emberi lélekben. Csókjelenetbe cappuccinót ők hoznak, szakítást jelentő csomagot ők adnak át, a nagy bejelentést ők hallják, de néha még szülést is levezetnek. Én úgy képzelem, nekik minden kis mozaik összeáll. Ők meg tudnák írni az emberiség nagyregényét. Ők, csak ők tudnak és őriznek mindent, mert ők közömbösek: mindenki más előtt, magunk előtt is színlelünk.
Dolgozik a tiny (petit) kávézó-cukrászdában két eladólány, makaronok, tart-ok és mille feuille-ök fölé hajolnak, és kínos a számviteli fegyelem. Bővebben…
Szilfa vendégposztja. Töprengek rajta.
Az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy ez házasság lesz, de legalábbis hosszú és erős kapcsolat. Piedesztál és rózsaszín szemüveg nem kellett, az én szememben a férjem – tehetségeit tekintve némiképp jogosan, gondolom most is — egyenesen a félistenek hajnalfényű szférájában lebegett. Nekem nem voltak kialakult, egyéni terveim: neki annál több. Talpraesett ügyességgel, lendületes akarattal ugyanígy álltunk. Viszont alkalmazkodásban vitathatatlanul én voltam nyerő.
Három év jövés-menés után költöztem hozzá, külföldre: azóta a mérleg tíz év, néhány gyerek, és lassú kijózanodás. Gyötrelmesen hosszú idő és számlálhatatlan érzelmi sokk kellett ahhoz, hogy az utolsó idillmorzsák és élethazugságok helyet végleg átvegye a tisztán látó, keserű csömör. Bővebben…
Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?
Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?
Basszátok. Nem keresek.
Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága. Bővebben…
…s te messze vagy. Hangod befonja álmom…
Vendégposzt. Farkas Viki, a filmek, a külföldi lét és a blog remek ismerője osztja meg velünk a tapasztalatait.
Amikor szóba kerül a távkapcsolat, a saját tapasztalattal bíró beszélgetőpartnerek
általában kifejtik, hogy a távkapcsolat olyan párkapcsolat, ami nehéz, ezért és azért,
mert… Nekem lehet mondani: életem első szerelme is távkapcsolat volt a középiskola
alatt, igaz csak nagyjából hatvan kilométer és pár város választott el minket egymástól.
Régebben egyébként az volt a nem túl finom véleményem, hogy a távkapcsolat
nem párkapcsolat, hanem egy nagy sz@r. Bővebben…
Emlékeztek, amikor még úgy tudtunk szerelmesnek lenni, mint az ágyú? De nem ám kölcsönösen. Az nem is érdekes.
Ragacsos a nyár, lassan fogy a frappé, a jég helyén vízfoltok a tejszínben. Írok, olvasom a régi naplóimat, turkálok az életemben: egy történetet keresek, amelyet elfelejtettem — egyszerűen nem tudom, mi lett azzal az emberrel. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 