apáim voltak

A bejegyzés az apám lehetne kérdésfelvetésének folytatása. Közben holnap lett — jöttem vonattal hatszáz kilométert, mentem biciklivel harminchármat, fáradt vagyok.

Apáim voltak — avagy milyen volt ezekkel a férfiakkal élnem. Ma szeretem őket: 1. kivételesen (de ő még olvashatja); 2. örökké.

Apám volt-e? Volt, van, keserves, idegen, rögeszmés. Lett helyette két másik.

Nem, az ember az apjakorú szerelmével nem raftingolni megy, és nem is őrjöngi át technopartikon az éjszakát, meg hajnalig se sokszor faljuk egymást, de nekem nem is ez hiányzott az élet teljességéhez. Az én nem dohányzó, éjjel alvó, egyetemista jókislányságomnak más kellett.

Kész, biztos emberek, pályájuk zenitjén tán túl is. Én kezdő, ki tudja, miben, és anya. S az, aki egy szóval tud válaszolni a kérdésre, ki is ő, már egyedül lettem.

Intellektus kellett, a szavak mestere, látványos előadó. Az, akinek sodrása van, nem hajlása — hogy a sodrásban mi a tragikus, arról szól a blog –, tanárfigura, de szigorúan csak a vizsgák után, s én is máshogy felelek talán. Akivel a legintenzívebb színházba menet beszélgetni, már amikor szól még hozzám, és a színházban érzem őt magamhoz a legközelebb. És különben: utazunk oda, ahová neki kell mennie, meg ahová ő vágyik, meglep, befizet, elvisz. És némaság, írógépkopogás.

Hogy nem döbbenek le, ha beszédet kell mondani, semmilyen alkalommal, hogy tudom, hogyan köszöntünk valakit, ha kitüntették, meg hogy milyen a valódi ajándék, jelkép, azt neki köszönhetem. Hogy könnyen teli lesz a képeslap, és kispróza az is — a lényemnek ezt a részét ő szilárdította meg bennem. Hogy eljutottam premierek sorára, hogy ennyire néző lettem, azt is. Azt mondta, előbb vette észre a homlokomat, mint a mellemet, és eleinte voltak, aztán egyre ritkultak a mámorok, amikor egyenrangúak tudtunk lenni. Én nem adhattam neki: ő tanítgatott, ő készen volt, tudta és számon kérte a világon az eurorendezettséget, és hogy lázadozott ez ellen az én ifjú balkáni kócosságom — ma már ezt is értem, nagyon is, értem a német rendezettséget meg a stílbútorokat.

János szeretni tanított, elvárás nélkül lenni, örülni. És érzékelni a tereket, épületeket. Együtt voltunk valahol, és járt a szeme, megállt, nem engem nézett, meg bement szó nélkül lépcsőházakba — eleinte nehéz volt ez. János, a velem bölcsészként rezdülő, stílusművész építész. Mennyit faragtam mondatai stukkóit. Micsoda nyelvi humora volt, és mennyire értette az én duhajságaimat, örök iróniámat. És hány éjszakát beszélgettünk át. Ő tanult, ő nyílt, ő csodálkozott végül, nem én. Én ostromoltam, én magyaráztam neki a saját múltját is, és megértette. Én vittem bele a mértékletes polgári lényét az élethabzsolásba. Azért az élet mégsem lehet az, hogy így ülünk a kertben, szól a zene — korholt mindig. Dehogynem! És gyerekekkel is. Én mondtam neki: a házasság nem méznyalogatás. Mikor lesz már nem méznyalogatás, kérdezte mindig. Együtt voltunk otthonszülésben, hordozásban, tandembiciklin és Ráspinál. Jött velem és a sajátjává tette mindezt. Tolt bele az örömökbe, annak örült, ha nekem jó. Döbbenten csodáltam apaságát. Lányom, szeretőm, asszonyom. Megemelt. Halála előtt egy héttel — elsírtam magam az ötös buszon, ma olvastam el — esemesben fogadkozik, hogy ezt most túl kell élni, neki fizikailag, nekem lelkileg, fogunk mi még Ráspinál szerelmesen borozni.

Mi volt a nehéz? A test, az nehéz volt, bevárni, megszeretni, s az én tanulékony létezésemnek mindaz, amit az övék nem tudott vagy sosem tudott, rosszul tanult meg. A bejáratott élet, meg az én küszöbön toporgásom kontrasztja, az is nehéz volt. A pénz is. Meg hogy mindenki úgy megnézett: na, ez az a fiatalka. Egyes ősz íróknak a nyála is elcseppent, meg is írták. Nekem jól kellett éreznem magamat azok között, akiknek a forradalma 68 volt, s akiknek meredek volt valaha a rákenroll, kapcsolódni, témát találni velük. Ők persze kevésbé tartottak velem a kortársaim közé. János többet: nem zárkózott el, kíváncsi volt az emberekre, s kifejezetten kedves az én legkedvesebbjeimmel. Szerették is, igaz-e.

A múltak sűrű titkai, az volt a legnehezebb. És hogy mindig azt éreztem: ez, hogy ők ennyivel idősebbek, az én rendellenességem, kórság. És a félelem a jövőtől, mert ma még tandembiciklizünk, de… holnapután meghalunk.

Nem tudok most erről többet írni.

17 thoughts on “apáim voltak

  1. Nálunk korban “csak” nyolc év a különbség, de az egzisztenciális különbség, a pénzdolgok kegyetlen nehezek. Lényegében ez az egyetlen oka, hogy nem mentem még hozzá. Másrészről a fizikai aktivitása és erőnléte sokkal jobb, mint a volt férjé, aki négy évvel fiatalabb volt, és ezt eszméletlenül szeretem benne, még úgy is, hogy az éjszakázást (akár buli, akár vezetés, akár kisbaba, akár beszélgetés) én egy nagyságrenddel jobban bírom (még).

  2. köszönöm a választ a kérdéseimre. nem könnyű a választás.
    csak annyit: érdemes a fiatalokban is bízni, a te szerelmeidben is benne kellett legyen sok minden ifjúkorukban abból, amit később szerettél bennük.

      • Vannak fiatalok, legalábbis nálunk, Erdélyben még lehet rezdülni tőlük. Én 27 voltam, ő 24, amikor megismertem, ráadásul fölötteseként álltam előtte… és mert/ tudott udvarolni, voltak szavai, mégpedig olyan mondatokat alkotott, hogy kevés férfitól hallottam hasonlókat. Jelzem, nagyjából idősebb “értelmiségiekkel” vagyok körülvéve. De ez a fiú tudott! Rá tudott venni, hogy megszökjek vele a világ elől egy délutánra, nem akart mást, csak velem lenni, beszélgetni, kávét inni… És írt nekem, 86 oldalnyi levelet… mindenről, de kizárólag szépen. Zenét küldött, filmet javasolt, úgy kérdezte, hogy hogy vagyok, ahogy kevesen tudják… Sosem volt köztünk fizikai kapcsolat, és a legérdekesebb az, hogy ő sem vágyott rá, lelki, szellemi társat keresett bennem, és azt hiszem talált… én is találtam benne… mindent hanyagoltunk egymásért, ha így kellett a másiknak.
        Ma is tartjuk a kapcsolatot, ha találkozunk továbbra is megszűnik a világ körülöttünk, de igyekszünk a saját párunkban megtalálni mindent, így nem olyan intenzív a kapcsolattartás.

        És van egy másik történet is, neki is vannak szavai, amelyeket ezer kérdéssé formál… és várja a válaszaimat… ám ez nagyon friss és még nincs letisztulva, nem nyert értelmet minden, így nem tudok írni róla…

      • Van, csak nagyon-nagyon ritka. Férjem (velem egyidős, húszas éveink közepén ismerkedtünk meg) olyan bölcs, hogy még mindig, sok év után is leesik tőle az állam. Jobban ismer engem, mint én magamat. Évente egyszer mond rólam valamit, ami sokkal találóbb, mint bármi, amit addig magamról gondoltam (még akkor is, ha elsőre nem esik jól).
        De amúgy tényleg egy unalom volt hozzá képest szellemileg szinte mindenki más a korosztályából. Még volt egy-két barátja, azok között voltak egész mélyek. Az ilyen elmék alighanem vonzzák egymást.

  3. Visszajelzés: egy jó szóért | csak az olvassa

  4. “Érdemes? Nincsenek fiatalok, ha vannak, nem tartanak sehol, meg sem rebbenünk egymástól, nem okosak, vagy nincsenek szavaik.” – Érdekes, 24 évesen ugyanezt gondolom – a korombeli lányokról. A “nem tartanak sehol” részt lehet cserélni (nekem ugyanis nem elvárásom) a “nem tudják mit szeretnének”-re.

      • Mit is lehetne mondani egy olyan kérésre, hogy mesélj magadról, hiszen senki sem a száraz tényekre és adatokra kíváncsi, hanem a történetekre, érzésekre, nem igaz?
        Azonban csak a keret meghatározásával lehet ezt elkezdeni.
        Vidéki srácként kezdtem el “tegnap” fiatal felnőttkoromat, külön lakásban 3. éve (eleinte egy párkapcsolatommal, most már tübb, mint egy éve teljesen egyedül), 5 éve dolgozom beosztottként irodai környezetben, jól megy sorom a racionális dolgokban. Mivel nem szeretek szavakkal dobálózni: van egy lakásom szülői segítséggel, amit viszont felújítani saját keresetemből újítottam fel teljesen tavaly nyáron, jelenleg már csak az asztalosmunka van vissza és meglesz a saját fészkem, stabil jövedelem, 3 éve van folyamatos, havi ütemezésű megtakarításom (ugyebár nyugdíjam nem sok lesz), mivel sportedző is vagyok, így az egészségemre is megelőző jelleggel figyelek.
        Az érzelmi oldal viszont mindig érdekes volt. Emlékszem, kisgyermek koromra, ha visszagondolok (nem bírtam a korlátozásokat, mindig az utamat kerestem) én voltam az, aki mindig felnőtt – “nagy” akart lenni. Tizenéves koromban már többször elhangzott a “milyen komoly kisfiú” félmondat, ami súlyát utólag érzem már. Jelenleg már átalakult, jelenleg rólam van szó, amikor a “Viktor mindent túl komolyan vesz” mondatrész hangzik el. Én viszont úgy érzem, hogy nagy gyerekekkel vagyok körülvéve, nem egy – nem kettő barátom és barátnőm (nem, nem párkapcsolat) megjegyezte, hogy “milyen macerás felnőni”, “nem akarok felnőni” – ami hallatán a hátamon futkározik a hideg és sajnos nem a jó értelemben.
        Az ismerkedéseim, kezdeti lelkesedéseim maximum 1-2-3 alkalomig tartanak, amíg az illetőről ki nem derül, hogy teljesen hiányzik belőle a mélység, elejti a gyerek akarok maradni, nem akarok még dolgozni, vagy a személyes kedvencem “velem mindenki ki szeretne baszni” kifejezések egyikét. És az utóbbi időben már nem is keresem a lehetőségeimet, egyszerűen feleslegesnek érzem. Egy éjszakás kalandom például sosem volt, nem is tervezem, szeretőm sosem volt, mindig csak akkor léptem bele egy kapcsolatba, amikor érzelmileg azt éreztem, hogy társként részt tudok venni benne. Keresni most viszont egy jó ideig egyszerűen nem akarom, még ezt sem. Ami olyan szempontból is érdekes lehet, hogy nem szeretnék 30 éves koromig várni a gyermekvállalással – inkább akarok egy lehetséges GPS lenni az adott életközeg viharában, mint hogy egy elefántcsont toronyból magyarázó elavult iránytű legyek a gyermekeim számára. Utolsó – ezzel együtt kései – gyerek vagyok, édesapám idén tölti a 60. életévét, édesanyám 5 évvel fiatalabb.
        Nem érzem az engem körbevevő háló integritását. A szüleim amíg élek gyerekként tekintenek rám (mint mindenkinél), a munkatársaim között a 30 éveseknél szintén egy határon túl gyereknek tekintenek, a közeli barátaimmal nagyon jó a viszony (10 ember), de amint kilépek a terepre, jön a masszív ignorancia és vele együtt a 24 órás gyász. Szórakozni így sok kedvem nincs, túrázást a hétvégi telken gyerekkoromban meguntam, marad a sport, a meló, a főiskola és a baráti összejövetelek. Már most haladok abba az irányba, hogy 35-40 évesen kiégett középvezető legyek – közel nulla családi élettel.
        Azért hagyni nem fogom 🙂

      • Eva, hogy en mennyire orulok ennek, Neked!!! Mostanaban csak futolag olvasom a blogot, de erzekeltem, hogy tortenik valami… tortenjen! 🙂

  5. Visszajelzés: milyen boldogok most | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.