milyen is?

Azt kérte az olvasó, írjak a szerelemről.

A másik meg, hogy írjak a barátságról.

Hogy milyen?

A legjobb, hogy nem lehet akarni, tenni érte, csak lesz. Olyan, mintha meglesnének és kilőnének. Vénusz fia orvlövész, a gyanútlanok a kedvencei.

Egy döbbenet. Hogy mit mozgat meg az emberben. Mikre rá nem veszi.

Tizenhét éves lesz tőle az ember.

Úgy írja le a nevét egy kockásfüzet-lapra kétszáznegyvenhétszer, úgy fagy át egy épület előtt, és úgy örül, ha megérkezik, úgy les minden sarkon fordulót, úgy fabrikál idétlen ajándéktárgyakat.

Játék ez az egész, de olyan, hogy mennybe megy az ember tőle, és aztán (!) bele lehet halni.

Mert az ember a teljes bizonyosság és a mardosó kétely között tíz percen belül is tud vibrálni.

Fontossá felfénylő nüanszok és bagatell haragok. A félelem, hogy már nem szeret, hogy elveszik tőlem. És a boldog biztonság, hogy csakis.

Nem lehet elégszer mondani, hogy te, te, hogy szeretlek, te drága, édesss, sőt, újabban: kedvellek, szimpatikus vagy, szívesen meginnék veled egy kávét.

Úgy dobbanok ma is, amikor a telefon kiírja ama csodálatos, kételemű nevet, pont úgy, mint amikor először szólt ez a telefon, a hivataloskodás már izgalommal átitatott korszakában, a pre-egyetlenem érában, amikor még csak a szívem tudta, mi lesz itt.

Összenézés újságcikk és grillrács és göndörgyerekfej fölött.

sülneka húsokVárni és megérkezni, ó!

Tényleg döbbenet, mondják mások is.

A saját testét formásnak és gusztusosnak érzékeli az emberlány. A melle kitelik. Viszi végig a világon át. Akárkinek levágja akárhány fejét. Sérthetetlen. Mit neki acsarkodás. A szerelem:önvaló. Őt szeretik, s aki acsarkodik, azt meg senki.

Tényleg sugárzik, mondják mások is.

De azért tulajdonképen hogyan láthat engem, pont engem, halandót vonzónak ez a tökéletesség?

Végigmondja az emberlány az összes dátumot. Randevúkat, első, második és negyedik csókot, szexuális stádiumokat, fájdalmakat, legszebb levelet, ajándék noteszt, lecsöpögő meggyfagyit, különlétet és egymásba csattanást.

Elmosolyodik, pont akkor amikor az ország egy messzi pontján is a másik.

Felfénylik a világban a rendezőelv. Értelmük lesz a dolgoknak. Megmutatkozik a legjobb verzióm: a vicces, a kamaszos, a csitri, a bölcs, a laza, a nagyvonalú, a kreatív, a szépséges. Jogot formálok a mindenségre. Kié lenne másé?

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.

Jóvá tettél.

És hát a testi szerelem csodája. A módosult tudatállapot. A zsongás, a sejtmilliomok áradása. Egy madár kiált. Vagy én?

A teste, a csoda. Ahogy innám bármijét, minden ismerős és minden elképesztő. Azonosság és másság. Más fényben, más szögben és kedden megint más.

A testem érzete. A bőröm, a kipárolgásaim, a mozdulataim. A mosolyom innen nézve, és a mosolyom az ő szeme tükrében. A szeme közelről, orr csókol orrot: küklopsz. Ahogy az arcbőröm belülről is szép, innen nézve is, mert ő amonnan szépnek látja. A testem, amint kompetens, és tudja pontosan, és arra megy, amerre a két öröm elviselhetetlenné szorozza egymást.

A tökéletes illés, finom kommunikáció, finom rezdülés, az épphogy lepkeszárny és a drasztikus erő.

Hogy talán először fordul elő, hogy nem tudom végigmondani a szokásos krono-racionalitással, mi hogyan történt a lepedőn, és nem zavar a szösz, a szúnyog, a beszakadt köröm, mert kiragad ezekből a centrifugális erő.

A közelség. Egymás tudása, teljes bizalom, titkai ismerete és őrzése. A közös titok.

Nincs szégyen, sodrás van, nyílás, gyógyulás, folyékony mosoly.

Van, hogy hajlok, engedek, van, hogy sodrok, mindig az a pont jó, amelyik van.

A szagok és textúrák. Ínyemre tapad a szerelme.

A játék, pici poénok, kedvességek, a pillanatokban felfénylő újdonságok, a céltalan önfeledkezés, a mámor.

A bőr. Nagy bőrfelület, amíg a szem ellát, és minden milliméterére fér harmincnégy és fél csók. Ni, egy anyajegy! Tökéletes.

Az orgazmus. Hogy ilyen fajtája is van. Verődik tovább a galaxisban.

Hogy ilyenkor azt érzem, sose halok meg.

Hát ilyen. És még tízezer szó és egymillió csönd.

Majd a barátságról is írok.

87 thoughts on “milyen is?

  1. ez gyönyörű volt, sokáig visszhangzott bennem.
    de valószínűleg én vagyok az egyetlen a világon, aki nem jegyzett meg semmilyen dátumot. se első randevút, se semmit. csak az első találkozást, mert az könnyű, január elsejére esett. 😀

  2. A dátumokat mi sem tudjuk megjegyezni, amit megjegyeztünk, állandóan elfelejtettük megünnepelni, mert épp a vizsgaidőszak közepére, a legnagyobb hajtás idejére esett. 🙂 Azóta, hogy végeztünk az egyetemen, már sok kerül rá.

    Amúgy ebben az egész szerelem-dologban a legfájóbb a véletlenszerűség – ahogy írod, nem lehet akarni, tenni érte, csak lesz. Ha épp nem találkozol évekig azzal az emberrel, akivel kialakulhat, akkor hiába várod.

  3. Amit igazából szeretek a blogodon, hogy összekevered a szavakat, mint valami bűvész, és úgy írod le az érzéseim, ahogy soha nem tudnám.
    Összeszorul a szívem, és hálás vagyok az életemért, a férjemért, az érzéseimért.
    Tegnap este a teraszon beszélgettünk az első csókunkról (nem most volt…). Pontosan ugyan azt éreztem, mint ma reggel, amikor a kávém mellett olvastalak.Megfoghatatlan boldogság apró félelemmel, hogy akármennyire vigyázunk rá, vége lehet….

    (Amit igazán nem szeretek a helyesírási oldaladon, hogy szánalmas lett a tesztem eredménye.
    Hol veszett el a helyesírásom???? 25 éve még megvolt…. 🙂 )

  4. -De jó neked!
    mondom, és mosolyt imitálva elhúzom a szám, de a szememből árulkodik a szomorúság.
    -Nekem csak olyan jutott, mikor hiába a részegültség, mi görcsösen kapaszkodunk a józanságba. Mikor a zsigerig ható összenézés után egyszerre elkapjuk a fejünket, és gyorsan a vízelvezetési síkokra tereljük a szót. Csapatépítő tréningen mi maradunk legtovább, aztán mikor már kettesben vagyunk, néhány tétova, másnap jelentéktelenné magyarázható mondat után szemérmesen haza indulunk. Szerelmesen dőlünk az ágyba, de alvás után nem akarunk kikelni. Még őrizzük az este mámorát. Házastársnak másnaposságot imitálunk, csak hogy még álmodhassunk vele.
    Aztán elmúlik a helyzet, melyben minden nap látom. Telnek az évek, és időnként már megfeletkezem róla. Aztán már csak akkor dobban a szívem, ha meglátom. Aztán már a levelére is csak egy hét késéssel válaszolok, és már nincs gombóc a torkomban. Már látom a hibáit is. Aztán rájövök, hogy elmúlt. És csak a keserűség marad, hogy ezt a ritka kincset hagytunk heverni a porban. Nem tudom, lesz-e még ilyen. Lehet egyáltalán?

    • Mostanában akadtam rá erre a blogra, hihetetlen mennyi jó gondolat.

      De Szikra hozzászólását fűzném csak tovább: hogy lesz-e még ilyen? Ezt senki sem tudhatja, csak reménykedhetünk benne, hátha. Én férfiként, férjként, családapaként éltem meg olyan érzéseket és érzelmeket, olyan intenzíven, mint amit korábban elképzelni sem tudtam. Szerettük egymást nagyon, mint két tini ragyogtunk és elvesztünk egymás tekintetében…szomjaztam a csókját, s mikor rápillantottam és elpirult éreztem, a szerelmünk mindjárt elolvaszt bennünket. Mikor a karjaimban tartottam, mintha a világ minden szépségét magam előtt láttam volna, olyan gyönyörű volt. De nem voltunk elég bátrak és nem léptünk tovább, vélt, vagy valós okok miatt végül is felőrölt minket ez a kettős élet, ez a párhuzamos házasság…és vége lett…
      Szenvedtem, meggyászoltam, de már jól vagyok. S boldog vagyok és hálás, mert olyan intenzív érzelmeket és érzéseket élhettem át, amelyről korábban azt sem tudtam, hogy létezik.
      Még ma is beszélünk egymással és az én szívem még mindig megdobban, ha látom a nevét a telefonomon. Mert szeretem és mindig is szeretni fogom. Nekem Ő volt a nagy Ő… Én így éltem meg a szerelmet.

        • Hát persze, hogy bánom, hogy nem vállaltuk föl. Mivel beszélünk Vele tudom azt is, neki sem könnyű, most sem.
          Az a baj ezzel a helyzettel, hogy azzal, hogy vége lett és Ő mondta ki, ezzel egy nagy adag bizalmi hiány is keletkezett bennem olyan értelemben, hogy ha együtt lennénk újra, akkor tudatosan is hajlandó lenne-e értünk kiállni, harcolni, küzdeni? Én határozott igennel felelnék erre, annyira teljesek voltunk együtt. De ez a kérdés jelenleg nem reális.

          Olyan valószínűtlen volt, ahogyan megismerkedtünk is. Megláttam Őt és ahogyan szikrázott, majd egymásba fonódott a tekintetünk tudtam, valahogyan meg kell ismernem Őt. Soha előtte nem ismertem ezt az érzést…és jó volt. Nagyon.

          Most pedig élem a mindennapokat, próbálok az életemben meglévő kisebb örömökre figyelni és azoknak örülni, még ha ezt nem is szívem Szerelmével élhetem meg.

      • Tudod, mi tetszett maontheearth a hsz-odban? Az, hogy habár vége lett annak a gyönyörű szerelemnek, és fájdalmat okozott az elmúlása, akkor is _örülsz_ neki, hogy egyáltalán VOLT, hogy volt benne részed, hogy megtapasztalhattad, hogy nem tagadod le utólag a szépet! Vannak, akik úgy halnak meg, hogy nem élik át. És vannak, akik utólag leértékelik. Én is úgy nézek rá, mint _kincs_, nem számít, hogy milyen rövid volt, vagy hosszú és az sem, hogy majdnem belehaltam 🙂 Mellesleg örülünk az őszinteségednek, hogy beszélsz az érzéseidről, mert ahhoz _erő_ kell.

        • Szerintem az, aki leértékeli önmagát csapja be. Én is ekkor értettem meg, miről is írnak a költők, mi is a Szerelem. Amikor napi 3 órát aludtunk hónapokon át és észre sem vettük a fáradtságot. Fizikai szomjúság gyötört a csókja után és megszédített az illata. Szerintem pont ettől szép az emberi létünk, hogy tudunk így érezni, lángolni, hogy majd elégünk…de mégis milyen nagyon jó!

          • En pedig most olvastam csak a tiédet.Ha előbb teszem,talán nem is írok, csak bemásolom a tiédet. 🙂
            Majdnem szóról szóra ugyanez történik a mi esetünkben is, csak nekünk még tart. Féltem nagyon.

          • “Fizikai szomjúság gyötört a csókja után és megszédített az illata. ”

            Igen, és fizikailag fáj, mikor el kell válnom tőle.
            Nektek mennyi ideig tartott és végül miért nem sikerült felvállalni?

            • A Mi kapcsoaltunk 1 évig tartott. Nekem is van családom (feleség és 2 gyerek) és Neki is (férj és 2 gyerek). Miért is lett vége? Mindkettőnkben bennünk volt a családjaink iránti lojalitás, nem akartunk a gyerekeknek (és a házastársainknak) fájdalmat okozni. Úgy éreztem magam, mint aki szétszakad. Ez idegileg, pszichikailag nagyon megerőltető: ide tartozni, mert szeretjük egymást; de oda is tartozni, mert oda kötnek a mindennapok. Nálunk Ő nem bírta tovább, úgy érezte nem tud egyszerre párhuzamosan két házasságban létezni…és a gyerekeit választotta. Utána hetekig nagyon rosszul éreztem magam és azóta sem értem, miért kellett így eldobni ezt a kapcsolatot, mint egy használt papírzsebkendőt? Én hajlandó lettem volna fölvállalni a küzdelmet, ha kell harcot kettőnkért, hogy egyenesen, tisztán élhessem meg a Szerelmünket. Végtelenül büszkén, boldogan. Mert most is úgy érzem, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan éljünk meg az életünkből még ki tudja még mennyi hátralévő évet!

      • A feleségeddel közben hogy viselkedtél?
        Egyébként rossz volt a viszony vele? Voltak gondok, azért nyitottál kifelé, vagy egyébként is rádtalált volna a szerelem sorsszerűen? Hogy érzed?

        • Ez egy roppant érdekes kérdés. Tulajdonképpen elvoltunk, elvagyunk. Mint két nagyon-nagyon jó barát. Megvan a közös múlt, a gyerekek, az elintézendő napi dolgok. A szikra, a lángolás nincs meg…
          Magamtól nem kerestem volna ilyen kapcsolatot. Egyszerűen csak rám talált és magával sodort. Én ezt sorsszerűnek éltem meg. Mint egy nagy ajándékot, amelynek a létezéséről addig nem is tudtam. Az érzés, amelyeket korábban a kapcsolataimban megéltem soha nem kavartak fel, emeltek olyan érzelmi magasságokba, majd mélységekbe, mint Vele.
          Életem legszebb időszaka volt.
          Ha Te/Ti is ezt adjátok egymásnak, akkor harcoljatok érte, egymásért! Azonban szerintem fontos szem előtt tartani azt is, hogy egy kapcsolat felvállalása tudatos döntés is. Elköteleződés egymás mellett, nem csak az álmatlan-lángoló-mámoros szerelem.
          Kívánom, hogy jó döntést hozzatok!

          • Köszönöm neked a jókívánságot.
            Érdekes, hogy milyen apró dolgokon múlhat egy ember, egy család sorsa.
            Ahogy olvasom a történeted, úgy érzem,szomorú, hogy így történt hogy nem tudtátok felvállalni egymást, más szempontból, a gyermekeitek oldaláról viszont valószínűleg így volt jobb. Főleg, ha amúgy családként jól működő a kapcsolatotok a feleségeddel.
            Nálunk ez nem így van. Nem működünk jól, nincs köztünk harmónia, gyengédség, összefogás. Nem adunk egymásnak testileg – lelkileg.
            Csak a gyermekeink iránti felelősséggel és érzelmekkel nem tudok mit kezdeni.
            Olyasmit éltem át ezen a nyáron, amit még soha előtte. Viszonzott szerelmet ,odafigyelést, érzéki szeretkezést, puha nőiséget. Tudnom kellene, mit tegyek és mégis le vagyok blokkolva, össze vagyok zavarodva teljesen.

      • Ha úgy értelmezted a korábbi írásom, hogy a leírtakat szerelmesen tapasztaltam meg, akkor igen, félreértettél. Szerintem nem szükséges a szerelem egy jó szeretkezéshez. Ami feltétlen kell, az az egymásra figyelés, a kapcsolódási szándék, játékosság és egymás örömének keresése. Ehhez fontos, hogy kedveljük és vonzónak találjuk a partnert, de szerelmesnek nem kell lenni. Én úgy tapasztaltam ilyet, hogy nem voltam szerelmes. Ezért csak elképzelni tudom, hogy milyen csodás lehet, ha az intenziv lelki vágy is társul a testihez.
        A szerelmet eddig sajnos csak ebben a beteljesületlen formában volt alkalmam ismerni. De szeretném legalább egyszer megtapasztalni, hogy milyen, mikor mindkét összetevő együtt van. Csak reménykedni tudok, hogy lesz rá alkalmam.
        Amiben most vagyok, a házasságom, az olyan, hogy minden jó, tényleg, nem változtatnék, csak a szex… Hát, az nincs. Ami van, említésre sem méltó. Közben pedig a legjobb lelki és lakótárs. Ő a legjobb barátom. Csak a testi oldal nem működik. Na ilyen esetben mit kell csinálni?

        • Ilyenkor előfordul, hogy jön valaki, és ez a rés szakadékká nő, mert szétfeszíti egy őrült, de lehetetlen érzés. És akkor lesz igazi a kérdés… Az élet legnagyobb kérdése volt számomra.
          Én nem maradtam, de nem volt hová ugranom. Most minden fáj, de nem csinálnám vissza.
          Nem tudom, azt kívánom-e neked, hogy tudj maradni. Legyen úgy, ahogy neked a legjobb!!

        • Nekem is volt ilyen kapcsolatom. Nem birtuk kezelni. Mindketten frusztraltta valtunk, egymas idegeire mentunk, nem lehetett egy ponton tul tovabb elviselni. De azt, hogy te mit csinalj azt neked kell tudnod. A baratsag az baratsag es nem parkapcsolat, sokaig nem lehet ugy tenni, mintha.

  5. Köszönöm, hogy leírtad. Ismeretlen univerzumról olvastam, olyan rebbenésekről, amikhez nincs mit kötnöm Nehéz feldolgozni, mert nincs mihez viszonyítani, nincs rá szavam és nyelvem. Nem ismerem. Töredékét sem. Ámulok, amikor ilyet hallok/olvasok, nem tudom hová tenni. Nincs helye bennem, ahova passzolna, amire visszhangot verne bennem valami. Bármi.

    Én 17 évesen nem rajongtam, nem repdestek pillangók a gyomromban, nem ismerkedtem senkivel, így még kamaszkorom víg csikós viháncolásai, repesései sincsenek a tarsolyomban. Néha eszembe jutott, kéne, mert már is csinálja, de ingerencia az kevés volt. Az elvont uniszex csaj a könyveivel, ez voltam én. Elvoltam magamban, kirekesztettem mindenkit. A könyv kiváló fal tud ám lenni. De hogy miért emeltem azt a falat, és kik ellen, már nem tudom, nem értem. Egy időben azt hittem, aszexuális vagyok.

    Egy részem alszik. Mélyen. Nagyon mélyen. Az ember, aki máshol, máskor lehetnék, sztázisban szunnyad. Enélkül a rész nélkül a testi gyönyör fizikai megnyilvánulásai feledhetőek, nem tartom sokra. Semmire. Enélkül nincs az a tolmács, ami segítene megérteni azokat, akik viszont átélték a testi és lelki szerelem teljes, delejes erejét, megélték, és teszik azt jelenleg is.

    Néha elszomorodom. A titok a szemem előtt zajlik. Megélik. És én kimaradok. Lemaradok. Így maradok. Most biztos, de később? Akarom? Örülni fogok neki, vagy megrémülni, oly sokáig szunnyadtam, hogy nem lesz ébredés? Találkozom-e valakivel, akitől megrebbenek belül? Készen fogok-e állni rá, fogadjam, elfogadjam?

    Néha elkap a lekezelő fölény. Marha mind. Keverik a testi vágyat, a gerjedelmet a szerelemmel és olvadoznak, áradoznak róla. Amiről írnak, bohókásan, szenvedéllyel, kamaszos hevülettel, azt én sose nevezném szerelemnek. Fellángolás az egész, semmi több, de többnek hiszik, aztán amikor alábbhagy a rajongás, felébrednek. Csalódnak. Úgy van, kellett neked…! A végén már belefulladok a keserű haragba. Ők igen, én nem.

    Máskor elemzek. Magamat. Ésszel élek, értelemmel, nem érzéssel. Kerülöm az alkalmakat, hogy önfeledt legyek. Ragaszkodom a kontrollhoz. Szeretem. Biztonságod ad. Érteni, analizálni, uralni mindent, ami érzelem. Mikor indul, miből indul, miért indul, lefolyása, megnyilvánulás, következmény. És ezeket pont nem lehet. Vagy nem érdemes.
    Irtózom a módosult tudatállapotokról. Ellenségesnek találom. Mert kiszolgáltat. Oda az ön-uralom. Iszonyatos önkontrollal élek. Szemrebbenés és megerőltetés nélkül. Mert már megszoktam. Nélküle elveszett és védtelen lennék. Kiszolgáltatott. Magamnak. Másnak. Ha csak eszembe jut, mi lenne ha, elkap a remegés, a stressz. Nem a jóféle, hanem ami a támadást előzi meg. Vészhelyzet! Hányinger, rosszullét. Támadj, vagy menekülj! Az önfegyelemnek ára van.

    Végül lehajtom a fejem, az ölembe nézek, és eszembe jut, tévképzetet dédelgetek. Személyes vágyképet arról, milyennek tartom a szerelmet. Hogy olyannak kell lennie, mert csak akkor tudom annak nevezni, máskülönben a szótáram máshol nyílik ki. És azt nem bírnám elviselni. Tényleg nem?

      • Nyitottság és lelki épség nélkül kétlem. Egy mondás kicsavarásával: ha a tanítvány nem áll készen, a mester se jön el.

        Az előbb lehagytam, hogy néha perverz örömöt lelek abban, különbözök, és nem élem át azt, amit mindenki más rajtam kívül. Kijózanodva belátom, így viszont csak magammal cseszek ki, semmire se jó a nagy másságvágyam. Visszaüt. És akkor úgy halok meg, hogy nem éltem igazán.

        • Analemma,
          én is más voltam, és egyszer csak megérkezett a lelki társam. Akkor már elmúltam 25 éves. Vele olyan volt mint ahogy Éva írja.
          Nem hiszem, hogy valami baj lenne veled, csak még nem találkoztatok…

          • 31 vagyok, és nem hiszek a lelki társ, kiegészítő fél, stb. mítoszban. Egyedül is egésznek lenni jó, és ha egyszer lesz valakim, akivel mindazt megélhetem, amiről Éva írt, őtőle is elvárom, egész legyen. Ne elsősorban támasznak használjanak és én sem akarok senkit se ilyesmire használni.

            Egyébként mindenki átéli, megtapasztalja a szerelmet? Ez nem csak egy jól hangzó vigasztalás azoknak, akikkel még nem történt meg?

            • Én is azt gondolom, hogy a kölcsönösség nagyon ritka, és nem jut mindenkinek. A mítoszban én sem hiszek. Úgyhogy jobb nem várni rá, mert egyáltalán nem biztos, hogy jön. Ahogy Éva írta, nem lehet sürgetni, vagy akarni.

            • (Lelki) társra nem feltétlen az talál, aki önmaga nem teljes egész.
              Sőt.

              Nem; sajnos nem hiszem, hogy mindenki megtapasztalja.
              Van, aki tudja is, hogy ő nem, és van olyan is, aki azt hiszi, már megtapasztalta, pedig dehogy; csak valami tetszés-félét, barátságot, vonzalmat gondolt annak.
              Ez olyankor szokott kiderülni, mikor aztán mégis eljön a szerelem is.

            • 46 múltam, az Éva által leírt állapotban. Voltam már többször szerelmes, mikor nagyon akartam lenni, jó volt az is, csak így utólag kicsit “maché”. Bele tudja beszélni magát az ember, csak nem érdemes. Most viszont az az állapot van, mikor a lukas pizsamáját is meg tudom csókolgatni, ha leszedtem a szárítótól, pedig nagyon tiltottam magam ettől a helyzettől.

            • Én sem támaszról beszéltem hanem valakiről akivel együtt rezdülök.
              Arra nem tudok választ adni ,hogy mindenkinek eljön-e ?
              Sürgetni semmiképp sem érdemes, mert ez nem olyan valami amire fel kell készülni, hogy befogadhassuk. Egyszerűen csak van.

            • nem vagy egyedül, alapvetően én is szerelem-szkeptikus vagyok (vö. mikulás, nyuszi és társai, ehhez szoktam hasonlítani a gondolatot), legalábbis magamra vonatkoztatva. 30-on éppen túl: nem volt tinédzserkori más-tudatállapotos, volt helyette pár nyögvenyelős-együttjárós-mentálisproblémás és pár olyan, amikor azokat éreztem, amiket Éva is leírt, és ráadásul kb. mindenki a környezetemben azt hitte és sugallta, hogy na most itt van az Igazim – csak arről a másik valahogy nem tudott és/vagy nem vette észre, és a vége valami megalázó vagy lélek-derékbatörő lett. nem tudom, hogy mindenkinek adatik-e szerelem, én mostanában minden új szimpátiaérzéstől egyben szorongani is kezdek, hogy jajj ne, már megint valami (valaki), ami hazavághat.

            • 31 évesen én is úgy éltem még, ahogy te. 35 voltam, amikor lett olyan, mint amit a poszt ír. Persze ez sem jelent semmit a te szempontodból, de azért jelezném, hogy a kihagyott kamaszkori szerelmeket és minden mást lehet pótolni később is.

              • Én 33 évesen találkoztam először vele, bár azt hittem, korábban is volt ilyen, de nem. Az az volt. Elmúlt, de ez annak az értékéből nem von le semmit.

            • Csillagdunenek. En nem felek a hazavagastol, sot bevallalnam ha ugy lenne, de nem torvenyszeru az sem, hogy a vege leteriti az “emberlanyt” . Kockazat nelkul meg igazi nagy orom sem letezik, legyen ez barmilyen kozhely. A kockazat alatt itt azt ertem, hogy bele mersz menni, nem vonod ki magad a forgalombol csak azert mert fajdalmas is lehet. Persze ami gyanus azt jobb elkerulni es egyre tobb gyanus.

              • Lucerna: volt, mikor kockázatot vállaltam, és belementem, az egyik egy mániás depressziós aki máig zaklat, a másik pedig egy elég súlyos hipochonder lett (ráadásul közvetlenül egymás után). ilyen választások után elbizonytalanodtam az ítélőképességemben is és a szeretetképességemben is. mindenkinek jobb, ha nem megyek bele semmibe, ha ráadásul megvédeni sem tudom magam, amikor kellene.

        • Megrendített, amit írtál; nem tudom, hány éves vagy, meg persze azt sem, hogy mennyire vagy más.
          Mindenesetre az a fajtája a másságnak, amit én ismerek, hasonló kamaszkorral járt, később viszont megvolt az egész poszt, de még hogy…
          Hú, nagyon jól le van ez írva.

          • Tehát mindig csak az új élmény függvényében derül ki, ami van, az micsoda, anélkül nem? Azaz valami hiányában nem lehet tudni, csak valami birtokában? És ami jön, még az sem az, csak újra annak tűnik? Egy olyan 22-es csapdájának tűnik. Ez azért frusztráló. :/

            • Nemnem, rosszul fogalmaztam.
              Szerintem az olyan igazán igazit, a posztosat – na, azt nem lehet összetéveszteni semmivel.
              Azt hiszem, aki az egyéb kategóriás szimpátiákat szerelemnek gondolja, az valamilyen szinten annak akarja gondolni.
              Ha töprengeni kell azon, hogy szerelem-e valami, akkor nem az.

      • Vagy sosem jön. Mert olyan is van.
        Megértelek Analemma, sok szempontból hasolnítunk. Szerintem az én orgazmus-hiányom is a feloldódási képtelenségben gyökerezik.
        De szerelmes voltam már.

    • “Kiszolgáltatott. Magamnak. ”
      Sokszor félelmetesebb, mint másnak kiszolgáltatottnak lenni. De sok munkával meg lehet szabadulni ettől a félelemtől. Felszabadultnak lenni, tudatmódosító nélkül, az pedig csodálatos érzés.

    • Megríkattál. Nagyon szemléletesen írsz, átéreztem minden betűdet. Köszönöm. Egyelőre szóhoz sem jutok, csak rendezem magamban a soraidat, hogy miért is érintett meg ennyire. Pedig én átéltem azt, amit Éva olyan gyönyörűen eldalolt nekünk. Talán azért. Mert olyan törékeny, annyira intenzív, forrongó, hogy menekülésre késztet, ha nem akarsz tűzhalált halni. Akik nem éltek át hasonlót, irigylik az érzést. Én meg szeretnék boldog lenni, akár a lelki szegények.

    • Pont ilyen voltam. És férjnél. Elfogadtam: ilyen vagyok, nekem ez ennyi. Hozzá büszkeség, tartás, erő.
      Aztán 45 évesen elért. Kínzóan, fájóan, két, távol élő, házas embert, akik ezer éve ismerték egymást.
      És akkor ott voltam felkavarodva a lelkem mélyéig, miközben az analizáló énem ízekre szedte, hogy miféle butaság ez. Hogy azt érzem, amit a hülye és a nagyon okos könyvekben. (Lettem Anna Karenina, lettem kicsit Bovaryné.)
      Minden reménytelen, de nem cserélném el egyetlen pillanatát sem. Más ember lettem. Gazdagabb. Megértettem a test csodáját is. Megtanultam az elengedést, a belső ellazulást.
      Nem tudom, megkaphatja-e ezt mindenki. És nem tudom, lehetne-e fájdalom nélkül. Nem tudom, lesz-e valaha másik ilyen érzés az életemben, ha belefulladunk a reménytelenségbe.
      De én sokat tanultam ebből, magamról is. Bármikor megfizetném az árát… Vagyis: már fizetem is.

      • Teljesen átérzem a helyzetedet! És nagyon szépen írtad le.
        Lehet tudni, hogy mit jelent az, hogy már fizeted is? Buktál, vagy magadat árultad el?

    • Nagyon nehéz és bonyolult ez. A kontrollhoz való ragaszkodás viszont kulcsfogalom lehet.
      Én évekig rettegtem már akkor is, ha csak az orgazmus közelébe értem. Mert “elvesztettem” önmagamat. Vagy legalábbis attól féltem, így lesz.
      De már egyre kevésbé félek. Pedig a közelmúltig azt hittem, hogy ez már nem fog változni, én ilyen vagyok (selejtes – mert annak éreztem magam), ezzel kell együtt élnem (bántott ez, dühös voltam).
      Aztán jött valaki, akitől gyógyulni kezdtem, és ez a folyamat még mindig tart.

  6. En ereztem igy es langoltam ilyen allapotban haromszor eletemben. A vege az egyiknek nehez, a masik kettonek rendkivul fajdalmas volt. Az egyiket utolag megvetem a masikat csak picit es egy van akit nem. De ami akkor volt…. egek! Minden porcikam ohajtozza vissza azt az allapotot. (Meg koltove is valtam egy jo hosszu idore, nem is volt rossz.) Kell, hogy legyen meg reszem benne, nincs mese es minel elobb annal jobb.

    Annyira szep es igaz ez az iras, hogy nem talalok megfelelo szavakat ra. Lehet, hogy nem is kell, de talan egy csodalatosan megkomponalt szenvedelyes zenedarabhoz hasonlitanam.
    es koszi es koszi! 🙂

  7. Valamivel több mint egy éve történt, hogy olyan nagyon megörültem valakinek, megtörtént és magával ragadott. És olyan jó volt minden, kedves, vicces, ölelős, közösen dolgozós, gondoskodó, csak közben kiderült, hogy nem vagyok elég logikus, meg idegesítő vagyok, amikor sokat beszélek és amikor meg akarom beszélni a konfliktusokat a szőnyeg alá söprés helyett. Mondták, hogy legyek türelmes, és hogy apránként, és okosan, és ne vegyem magamra, és hogy sokszor nyelni kell egy kapcsolatban. Ebből az utóbbi kettő nehezen ment, a többivel igyekeztem. A végére már csak szorongtam, a gyomrom görcsölt, és elakadt bennem minden érzelem. Közben nem tűnt el a jó sem, csak félve nem tudtam örülni neki. Úgy sajnálom. Úgy fáj a szívem azért az emberért, akit szerettem benne. És nem veszett el, csak kiderült, hogy lakik ott egy másik is, akitől félek. Neki is fáj. Most ígérne sokat, és újra kezdené. Olyan jó lenne bízni, és nem tudom lehet-e. Vágyom rá, de amikor elképzelem, hogy tényleg megint itt van az életemben, akkor feszülök belül és félek. Azt hiszem, túl kockázatos ez. Megtörténik — de nem lehet tudni, hogy kivel.

  8. Oly sok mindent felidézett, köszönöm. Én is leírtam magamnak, hogy el ne felejtsem, hogy milyen volt éééletem szerelme. És mindegy, hogy mi lesz a vége, jelen időben élünk. Szép írás az új évre.

  9. TÖ-KÉ-LE-TES. Nem lehet mit hozzáfűzni. Esküszöm elkezdek hinni a duálszerelemben téged olvasva. Szerintem én 26 inkarnáció után fogok itt tartani. Nem baj. Egyszer az is eljön.

    • Van.
      Tizenvalahány évnyi biztosan van.
      Egy idő után kevesebb benne a.. hitetlenkedés, meg a rácsodálkozás, mert az ember persze megszokja a jót; de azért nagyon lehet tudni, hogy ez AZ.

      Én most azt gondolom, hogy akire az ilyesmi rátalál, az menjen, és örüljön neki.
      Mert egyrészt az ember – ez alatt persze, mint mindenki, jobb híján magamat értem – akkor fogékony új szerelemre, amikor… hogy is mondjam… megengedheti magának ezt; azaz amikor vagy nem rombol vele, vagy a rombolás, mint ár, megfizethetőnek tűnik.
      Olyankor meg vagy boldogtalanság lesz, vagy tisztességtelenség (gyakran ez a kettő együtt), vagy elmenés.

    • Van ilyen.
      Én ma olvastam a bejegyzést, és éppen azon gondolkodtam, hogy megírom, milyen is ez 25 év együttélés és majd 20 év házasság után.
      Ha lesz egy kis időm, később meg is írom.

      • Hát akkor … nem lesz olyan szépen megírva, mint Éváé, mert én nem tudok olyat, de leírom, hogy nekem milyen. Elnézést, ha szentimentális lenne, vagy érthetetlen, reggeltől mostanáig dolgoztam, és nagyon fáradt vagyok már.
        De nagyon jó hazamenni hozzá, mert tudom, hogy ott van, tudom, hogy vár rám. Azt is tudom, hogy mindent elintézett, ha nagyon későn érnék haza, a vacsorát is intézi, meg minden apró kis teendőt, hogy nekem ne kelljen.
        Ha fáradtan érek haza, akkor nem kérdez semmit, hanem magától látja, hogy fáradt vagyok, és ha rázúdítom a napközbeni gondjaimat, figyelmesen meghallgat (pedig lehet, hogy a felét sem érti meg), utána megölel, és azt mondja, hogy olyan jó, hogy végre itt vagy.

        25 év nagyon hosszú idő, és sokszor tényleg úgy érzem, hogy ő a másik felem, nem lennék képes nélküle létezni. Bele sem gondolok, hogy milyen lenne ezt elveszíteni. Az eleje olyan volt, ahogy Éva írja, és valahol most is olyan, csak az együtt töltött évekkel talán még jobb is lett.
        Sokszor rágondolok napközben, és megcsörren a telefon, ő hív. Sokszor fejezzük be egymás mondatait, sokszor van az, hogy zenét hallgatnék, és ő már fel is tette azt a CD-t, amire gondoltam.
        Mi ölelgetősek, bújósak vagyunk, nekünk nagyon kell a testi érintés, hiába nem olyan a testünk, mint a lángolás korában, tudom, hogy ő még mindig szépnek lát és én még mindig szépnek látom őt. Ezt el is szoktuk egymásnak mondani, sokszor viccelődünk is vele, soha nem a másik kárára, hanem együtt. Olyan az együttlétünk, hogy 20 évesnek érzem magam közben, nem tűnnek fel olyankor az eltelt évek. Az érintéssel megfiatalodunk minden alkalommal, még akkor is, ha csak megöleljük egymást.
        Másfelől meg froclizzuk egymást, és mindig tudjuk, hogy csak játék – ezt már a gyerek is megtanulta, és időnként rájövünk, hogy “szörnyet” neveltünk – de soha olyan jókat nem nevetek senkivel, mint vele szoktunk. Úristen, ha néha hallana valaki kívülről bennünket … biztosan azt gondolná, hogy ezek gyűlölik egymást.
        Apropó, gyűlölet – veszekedni is szoktunk, amolyan temperamentumosan, olaszosan, ordítozva, közben tudva, hogy egyszer visszaáll a békeidő, és mondhatjuk egymásnak: “én úgy szeretlek, hogy még akkor is szeretlek, amikor utállak”.
        Nagyon igaz ez a mondat is: “Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled”.
        Az én hátam is egyenes (bár már egyre többet fáj :-)), megyek neki a világnak, levágom a sárkányfejeket – mi több, mi mindezt általában együtt csináljuk, egymásnak vetjük a hátunkat, a legnagyobb tragédiák közepette is.

        Mondják mostanában ezt a minőségi időt, mint kategóriát – ezt én nem vágom – nekem az is minőségi idő, ha otthon vagyunk csak úgy együtt – heverészünk vasárnap reggel az ágyban (a gyerek már nem bújik közénk, mert nagy már), vagy csak zenét hallgatunk, vagy filmet nézünk. Még az is jó, ha családi nagytakarítást tartunk együtt (pont most csináltuk a hétvégén), közben szólt a zene, és szokás szerint ment egymás “húzása” – szétröhögtük magunkat közben. Ez a minőségi idő?

        Nem tudom már, hogy milyen lenne nélküle – milyen emberré váltam volna én, ha nem így lenne, de talán nem is akarom megtudni. Még most is szerelmes vagyok, és tudom, hogy ő is az, és ez nagyon jó …

        Most visszaolvastam, kicsit ömlengősnek tűnik, elnézést ezért, de nekem ez tényleg ilyen.

        • Téged olvasva jöttem arra rá, hogy azért riaszt, ha úgy érezném, nem tudok valaki nélkül létezni, mert ragaszkodom az integritásomhoz, és ez nehezen egyeztethető össze vele. A kiszolgáltatottság, hogy annyira kötődjem valakihez, hogy ne tudjam nélküle elképzelni az életet… Huh.

          • Lehet, hogy kiszolgáltatottságnak tűnik meg akár ijesztőnek is, de én nem így élem meg.
            Nem bántam meg ennek a sok évnek egy percét sem, voltak ugyan nagyon komoly hullámvölgyeink is, a kapcsolatunkban is és az életünkben is. Nyilván tudnék nélküle létezni, de nem biztos, hogy akarok.
            Nem vagyunk összekötve életünk minden percében, mindkettőnknek megmaradt az önállósága, vannak nem közös barátaink, vannak hobbijaink, amik nem közösek.

        • Örülök nektek Bagoly 🙂
          de szép:” egymásnak vetjük a hátunkat, a legnagyobb tragédiák közepette is…”

          Itt röhögtem,nálunk is így van: D
          “én úgy szeretlek, hogy még akkor is szeretlek, amikor utállak”

        • Bagoly, nagyon hasonló, amit én élek meg, bár mi még ennyi ideje nem vagyunk együtt. De öröm volt olvasni, hogy másnak is minőségi idő és szuper közös program lehet az együtt elkövetett nagytakarítás. 🙂
          Ugyanez van a kötődés szintjén is, és én sem érzem magam kiszolgáltatottnak, és azt sem, hogy sérülne az integritásom – sőt úgy érzem, hogy az integritásom csak erősödött azóta, hogy vele vagyok. Hülyén hangzik, de vele lenni néha olyan, mintha egyedül lennék, de ezt nem negatívan, társas magányként élem meg, hanem épp a fordítottjaként.

          • Stressz az nálunk is van, általában abból szoktak kipattani a veszekedéseink. Leginkább nem is egymásra haragszunk, hanem inkább a helyzetre, nagyon gáz, hogy időnként egymáson vezetjük ezt le. Sokszor egy “szikra” is elég, hogy a magunkban külön-külön őrizgetett stressz zárt térben egymás ellen robbanjon.

            Majd duzzogunk egy darabig, aztán valamelyikünk rájön, hogy mennyire hülyék is vagyunk, hiszen nem is egymással van bajunk igazán, és kibékülünk.
            Aztán kezdjük elölről, hónapokig gyűjtögetni a stresszt (általában munkahelyről jön), nagyon rossz módszer, hogy egymáson vezetjük le, pedig mindketten sportolunk, van hobbink, stb., de úgy látszik, ez sem segít.

            Sok esetben még a veszekedés előtt rájövünk, hogy nem egymással van a baj, de előfordul, hogy mindketten már annyira pattanásig feszültek vagyunk, hogy nincs türelmünk egymáshoz sem (nekem leginkább saját magamhoz sincs olyankor).

  10. Mint a villám, úgy csapott belém nyár derekán. 36 évesen, 2 gyerekkel, régóta lelkikeg-testileg senyvesztő hazasságban élve. A megírt dolgok később jöttek, szép lassan alakult a bizalom. Harcban állok magammal a sok hazudozás miatt, de nem bánom egy percét sem. Boldog lettem, újra egészséges, reménnyel teli. Első néhány lopott alkalommal csak úgy öleltük egymást, hogy attól felszakadt a tér s idő szövete. Azt mondja, rá így nem figyelt még senki, senkinek nem tudott még ennyire megnyílni soha. Én azt érzem, hogy senkivel nem volt még ilyen jó minden együtt. A szerelmeskedés, a beszélgetés, a kis üzenetek. Figyel rám, elfogad, tetszem neki. Puha. Befogadó. Odaadó. Lassan negyed éve tart. Nem tudom, hogyan tovább, de már nem is görcsölök rajta, rábízom magam a szívemre.
    Hálás vagyok minden vele töltött percért.

    • Annyira átéreztem ismeretlenül is azokat az érzéseket, amiket leírtál! Igen, ez a Szerelem és örüljetek neki minden porcikátokkal! Ezért érdemes élni!

        • Az a nagyon szomorú, hogy választani kell.
          Miközben a válás nem a világ vége, és ha együtt nem is laksz velük, sokat lehetsz a gyerekeiddel, megmaradsz az apjuknak, amitől könnyebb élete lesz az anyjuknak is.
          Valószínű, hogy a feleséged se boldog ebben.
          Egyre inkább úgy látom a szomorú gyerekellenenevelős-zsarolós helyzeteket, mint olyan nők közötti dilemmát, akik közül az egyik tudja, mi a szerelem és az elfogadás, a másik meg nem. Ez az, ami kibékíthetetlen és iszonyú fájdalmakat szül a megcsalt nőben, aki tényleg úgy éli meg, hogy de hát ő mindent megtett és a másik nőnek milyen könnyű.

          • “Ez az, ami kibékíthetetlen és iszonyú fájdalmakat szül a megcsalt nőben, aki tényleg úgy éli meg, hogy de hát ő mindent megtett és a másik nőnek milyen könnyű.”
            Ezt azért valóban nehéz lehet megélni nőként, főleg ha alacsony az önértékelése eleve. Én megértem a megcsalt nők fájdalmát is.
            De nem az van sokszor, hogy a férfinek kényelmes benne maradnia a házasságban, és mellette még szeretőt is tartania? Az egyik mossa gatyát, főz, gyereket szül és nevel neki, a másik meg szerelmet és orgazmust ad. Nyilván nőben is van ilyen. A férjjel eltartatja magát, a szeretővel meg kielégíti a vágyait.
            (Nem a konkrét hozzászólásokra mondom nyilván, csak úgy általánosságban)

          • Igen, tartok a gyerekek bevonásától.Mégis egyre jobban vonz a lehetőség, hogy boldog lehetnék Vele.Vessetek meg érte, de egyre több időre és egyre erőteljesebben bele tudom élni magam a gondolatba, hogy nem leszek megalkuvó.
            Aztán jön a kisfiam,hogy “apa, menjünk biciklizniii” és akkor rámjön a sírhatnék és arra gondolok, hogy van-e jogom ehhez…

  11. Közben elolvastam mégis, a hozzászólásokat is.
    Nekem is volt ilyen, aztán elmúlt. És most csak a romok vannak.
    Persze lehet, hogy nem volt ilyen, ennyire ilyen, de talán mégis, csak utólag akarom lenullázni? Mert hogy orgazmus az nem volt. De legalább igyekezet volt.
    És mi jön utána?
    Mert ezt nem lehet igyekezettel, akarással kicsikarni, ezt értem, meg nyilván visszatekerni sem lehet az időt, de lehet rendbehozni? És ha nem, akkor ennyi? Kilépünk gyerekestül, munkahelyestül, országostul mindenből? És ha én mégis akarom még? AKAROM. Akárkivel, de akarom. Nekem ez jár! (Nyilván nem, de dühös vagyok, amiért nem.)
    Szerintem az van, hogy kikövetelni nem lehet, de azért tenni érte igen, hogy megint megtörténjen, leginkább úgy, hogy dolgozunk magunkon, erősek, önállóak, élettel teliek leszünk, és az vonzó lesz másoknak. És nekünk meg nincs a “kényszer” érzés, hogy muszáj valakit magam mellé. Akkor lehet ez még jó. Vagy vele, vagy mással…

  12. Visszajelzés: miről maradtál le? | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: a szex, ez az egész | csak az olvassa — én szóltam

  14. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s