vajon miért nem ilyen posztokból alkotnak rólam véleményt? 2014 nyara. ma is bemutató van
Hát ez nagyon érdekes. A Julis művészi tornára jár, ide a művházba, ugye, írtam már. Nagyon motivált eleve, ő egy balerina, feszülten figyel, és végigjárta az évet, sose beteg, csak a sitges-i napok miatt hagyott ki egy alkalmat.
Julisnak vasárnap, tehát tegnap tornabemutatója volt. Bővebben…
Elég jelentős és permanens szenvedést okozott az életemben az a tulajdonságom, hogy nehezen tűröm a monotóniát. Sokáig nem tudtam magamról, hogy ez a bajom, általánosan volt nyomasztó az élet (hát akkor ez ilyen) (vagy én vagyok ilyen, én, én), aztán megértettem a változásokkor átélt felcsillanásaimból.
Amikor volt egy-egy nagy dobásom, vagy kiszínezett az áldás, vonaltól vonalig. Három hét Franciaországban. Amikor tehetségesnek tartottak. Az első gyerekem. János. Amikor dönteni tudtam és lépni. Amikor írni kezdtem. Amikor díjat kaptam. Bővebben…
A csakazolvassa blogon először történészi tanulmány: ismeretterjesztő, de tele forrással, tényszerű, de sok döbbenettel. Szerzője historikus nevű kommentelőnk, a mindennapoktortenete.blog.hu szerzője, Fónagy Zoltán történész, akinek a tizenkilencedik század a szakterülete, amely, mint tudjuk, az első világháborúig tart.
Így kell ezt: szerdán kávézunk, felkérem, pénteken elküldi, hétfőn megjelenik.
*
Bár a magasabb társadalmi osztályok tagjai körül mindig is mások végezték a hétköznapi élet teendőit, a fizetett háztartási segítők, azaz cselédek alkalmazása Magyarországon csak a 19. század utolsó harmadában vált tömegessé. Ez a városi-polgári középosztály számbeli növekedésének volt a következménye: a polgári család presztízse megkövetelte a cselédtartást. Az úr és nem-úr közötti válaszfalban a legnagyobb tégla ugyanis a fizikai munkához való viszony volt. Bővebben…
Nekem olyan eseménytelen volt a gyerekkorom, és iszonyú sokat voltam magamban, süket csöndben. Jaj, talán ezzel sem vagyok egyedül, ahogy arról fantáziáltam, hogy ó, törjem el a lábam, legyen földrengés, vagy csak járjon egyszer másfelé a nyolcas busz, legyen valami, valami legyen!
Nem lett. Emberi történések, megosztott, megosztható gondolatok, élmények, közösség, önmagam felfedezése, megszeretése hiányoztak onnan. Kenyéren, vízen tartották a lelkem. Belebolondultam. Úgy is maradtam.
Később ez elkísérte a fiatal életemet. Hogy az nem lehet, hogy ennyi az élet, tól, ig, jönni, menni, legyen akár dráma, fájdalom, legmélyebb bugyor, csak, rimánkodom, valami legyen, hogy érezzem: létezem. Bővebben…
Mai bejegyzésünk témája, kedves olvasók, az az újabb keletű döbbenetem:
Hogy tudniillik én azt hittem, de nem csak szórványosan, hanem évekig, sőt, létállapotként, hogy ez az egész, ami nekem oly otthonos: könyvek, versek, szófajok, gondolatok, ez inkább kínos, de legalábbis mellékes, nem visz a dolgok lényegéhez közel.
Ezt szűrtem le abból, ahogy családtagjaim, barátaim, tanáraim reagáltak a lusta szombat délutánokra, a szakválasztásomra, a rengeteg naplómra. Bővebben…
Követő, szilfa, Varródani: ők mind jártak szakpárra, magyar–angolra ügyesen, ELTE-re, a kilencvenes évek derekán.
Gábor és én voltunk magyar egyszakosok. Mámorító tanszabadság…! Nyomasztó folyosók, kihasználatlan tereivel és rideg klotyóival álmodtam mindig. Ez még a Pesti Barnabás utca ám, a piarista épület, az Erzsébet-hídnál. Volt időnk. Nem buliztunk, én nem vagyok olyan. Büfébe jártunk, vizsgaidőszakainkat az OSZK-ban töltöttük. Riadt, csodálkozó, sebezhető húszévesek voltunk, lestük az évfolyam két vampját Gáborral, vég nélküli séták, mindent megbeszéltünk. Sokat tanultunk, mindig rettegve, részdiadalokkal, szoros szövetségben. Jó eredményeim voltak, de kicsit mindig rémülten, nem voltam sugárzóan magabiztos. Tanárként lettem az. Áthallgattam szociológiára, finnre, angolra, elméleti nyelvészetre. Passzióból mondatelemzési gyakorlatok, csütörtökön nyolc(!)tól, három féléven át. József Attila-szakszeminárium.
Én magyar szakra is úgy mentem, olyan csodálkozva és más úton (tanulmányi verseny helyezettjeként). Én tudtam, amit a többiek nem, de nem számított, mert másrészt meg semmit sem tudtam, amit ők (kik? akiket nem ismerek, de félek tőlük) oly biztosan.
Én nem olvastam eleget. Akkor még és azóta sem. Bővebben…
Tavaly nagyon készültem a blogszületésnapra, azt 26-án tartottuk, és az volt a koncepció, hogy ott olvasom fel az aznapi bejegyzést, amelyet egyben este hétre időzítettem a blogon azok kedvéért, akik nincsenek ott.
Nem lett kész; felolvastam azért valamit. Az volt a címe, hogy most kezdek élni. Fényesedő életemről írtam benne, és megemlékeztem a blogolvasók egy részéről is.
Kissé ügyetlen szöveg, de felderengett benne, hogy itt valami nagyon jó készül. Bővebben…
Hogyan lettem control freak?
gyongyi77 vendégposztja. Nagyon fontos írás.
*
Nehéz azzal szembenézni, hogy mindent irányítani akarok magam körül, hogy nem engedem ki soha a kezemből a gyeplőt. Mi lenne, ha időnként a lovak közé dobnám, én meg csak úgy kocsizgatnék, nézegetném a tájat, élvezném a szekér zöttyenéseit? Megmondom: meghalnék. Nyilván nem, de az érzés ott motoszkál: nem lehet, nem szabad, mert akkor nekem nagyon rossz lesz. Kiszolgáltatott leszek, bárki letaszíthat a bakról, a lovak elvihetnek valami távoli, idegen és barátságtalan tájra. Akár le is eshetek, össze is zúzhatom magam. Nem, azt nem lehet, mert akkor meghalok. Bővebben…
Aljas egy cím, belátom. Szeretőimről, konkrét szexuális élményekről továbbra sem írok. Bővebben…
2014. januári bejegyzés
Születtem, elvegyültem és kiváltam.
Születtem a Sárkány évében, negyedik gyereknek, s a második emeletre vittek haza, kétszobásba. Már akkor is arra járt a nyolcas busz. Mindez az S-kanyarnál történt. Ma, újra, megint abban a kerületben lakom. Két utónevem lett, szüleim kompromisszuma, a bátyáimnak egy-egy jutott.
A családom még őrizte a kissé idegenkedő, ám jellegzetes Kádár-kori békét. Hősies anyám vasárnaponként, mert ez még a szabad szombatok ideje volt, halkan csomagolt össze minket, hogy havat, napot utáló, délben kelő apámnak nyugalma legyen. Úgy buszoztunk föl a Normafára. Két és fél éves koromtól síeltem. Én voltam a mostani Normafa-rendezés előképe és provokatőre, 1981-ben, ahogy caplattam fel a rugós kötésemmel oldalazva a hegyoldalban.
Egyéves koromban dzsungelszerű telket vettek följebb a hegyen a szüleim. OTP-kölcsön és harmincéves építkezés kezdődött. Így lettem budai úrilány. Sosem voltam az. Bővebben…
Gabi, új kommentelőnk derűs bejegyzést rendelt mára. Különben is, ma van a japán császár születésnapja, kerek szám, hogy diszkrét legyek, Isten éltesse őt is!
Írtam már arról, milyen fontos a nyelv nekem: kötőszó életre-halálra.
De nem csak a nyelv, hanem a betű. A kalligráfia. Bővebben…
Egyszer megkérdezte valaki, milyen előzménye lehet az életemben annak, hogy engem Minden Áron ennyire érzékenyen érint.
Jaj, de utálom ezt. Bővebben…
A szombat délelőttöm rituálisan a gyerekeké. Világ gyermekei, egyesüljetek! Itt a helyi művelődési házban Berczik Sára–Dévény Anna módszereivel tart tornát Rita néni, oda jár a házból a lánysereg. Amikor én viszem őket, életmódmagazin vagyunk: gyerekszállító viszikli, benne öt gyerek (a két kicsi, az én fiam és a szomszéd kétéves lány csak néző lesz a parkettás teremben), kutya, Lőrinc saját biciklin. Mindig ámul rajtunk valaki a járdán. Volt már olyan is, hogy pontosan érkeztünk. Hajtogatom a nadrágokat, kibékítem az összeveszett cipőházaspárt, kontyot csavarok.
Nincs is ennél bájosabb, mint amikor az ötévesek művészi tornáznak. A lányom balettfetisiszta. Kontya hamar széteső balerina, a hajában ezüst csillag, fekete a tornadressze, ciklámen a harisnyája, lábfején bőrtalpú tornapapucs. Feszült-boldog igazodása, lojalitása, tekintély és tanulnivaló iránti attitűdje a jövő őszt, elsős napjait idézi — már ha a tanítónő lesz olyan pedagógus, mint Rita néni. Egy kicsit aggaszt is az áhítatos figyelme, gyomorgörcs ne legyen belőle, jobb a vállrántó derű.
Páros lábak, félguggolás, karikák, miből van a lapockátok? Tudatos, türelmes, élményszerű gyakorlatok, nagy figyelem, és Marika néni zongorázik. Mennyi tanulás van egyszerűnek hitt mozdulatokban! Körben futni például nem könnyű. Figyel a lányom, hasát behúzza és ettől a vállát is felrántja, ha rászólnak, kinyújtja a térdét, spiccét gyorsan lefeszíti. Oldalra pillant, nézi tornadresszes magát a tükörben. Ilyenkor nagy füle lesz, valóságos Törpilla, szinte kék tőle.
Folyton a saját gyerekkorom jut róluk eszembe. Bővebben…
Csak belealudtam tegnap a gyerekaltatásba! Itt várt pedig a háromnegyed bejegyzés, a fejemben meg a további mondatok. Nyolckor ébredtem. Cuki volt egyébként a bújásuk, olyan mézízű. Hanyatt fekve diafilm. Hogy lehet kitisztítani a diavetítő lencséjét?
Egy gyakori félreértést oszlatnék el: Bővebben…
Kiszabadultunk az iskolába járás drilljéből jó húsz éve. A csengőszótól csengőszóig feszülésből, a túlélés stratégiáiból, a hazugságokból, késésekből, szamárfülekből, az örök bűntudatból, teljesíthetetlen és elmismásolt olvasónaplókból, soha el sem olvasott tételekből, töredelmes határidő-hosszabbításért való rimánkodásból, a vizsgadrukkból, tornatanári önkényből, pad alatti levelezésekből, rosszalló pillantásokból, megszégyenülésből és a csodálkozásból, hogy ami tegnap még oly fontos volt, mára mennyire mindegy. We don’t need no education, we don’t need no thought control. Nincs júniusi megkönnyebbült tankönyvégetés sem. Vége van. Bővebben…
Bajuszcic vendégposztja, de azért többször éreztem, hogy ezt én írtam, és felkiáltottam, míg olvastam. Lássuk, mi minden rejlik a sugárzó alkotó személyiség mélyén. Bővebben…
Jaj, nagyon nehéz volt. Bővebben…
Ez a hév, ez mindenkinek megvan? Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 