mint valami vakság

Csak belealudtam tegnap a gyerekaltatásba! Itt várt pedig a háromnegyed bejegyzés, a fejemben meg a további mondatok. Nyolckor ébredtem. Cuki volt egyébként a bújásuk, olyan mézízű. Hanyatt fekve diafilm. Hogy lehet kitisztítani a diavetítő lencséjét?

Egy gyakori félreértést oszlatnék el: mindazt, amit itt olvashattok, nem az írja, akinek rossz, mert bántották. Nem az írja, aki dühös, aki sarokba van szorítva: az nem írt és nem is gondolt ilyeneket. Nem állt módjában, futásban volt épp.

Amit itt olvastok, azt az írja, aki már érti, mi történt vele, és azért érthette meg, mert messzebbről rálátott a helyre, ahonnan futott. Már nem fut, már csak néz. Épp ezért nem panasz, hanem összefoglalás, józan tudás mindaz, amit magamról írok.

Aki ezeket írja, annak már jó. Ezért tud írni. Annak örömei vannak, az kíváncsi, és az már elbírja a reménytelenséget is, azt is, hogy a múlt nem átírható, hogy nem csak a jó szándékon múlik. Hogy nem változtathat meg bármit. És a saját hibáit is elbírja.

Újféle ereje nem abban áll, hogy nincsenek problémái, hanem hogy nem retteg a problémáktól, és van ereje szembenézni velük.

És hibázni is szabad.

Szombaton láttam az Adèle élete című filmet, amely Cannes-ban Arany Pálmát nyert. Nem szeretnék most kritikát írni róla, sem elárulni a történetét, de nagy élmény volt, és amin én igazán megrendültem, az az volt, hogy milyen pontosan követte Adèle a cseppet sem könnyű, egyedi útját, mennyire tudta, mi a jó neki. Egyenesen katartikus volt látni a közeliken, ahogy ez az arcán is pontosan tükröződött. Micsoda szabadság ez! Amikor azt mondja a Valentinnek a Thomasszal való kapcsolatáról: olyan, mintha mindig színlelnék. Engem megdöbbent, hogy ezt tudja és ki is mondja magáról.

Én is csókolóztam így. Én is játszottam vágyat, örömöt, hálát, jó szándékot. De az én arcomon nem tükröződött semmi, én beletörtem a közepesbe, a rosszba, abba, hogy nem vesznek figyelembe. Mit tudjuk mi kamaszként, milyen a szex, a párkapcsolat? Megtapasztalunk valamit belőle, levonjuk, hogy ilyen, akkor ez van. És onnantól olyan. Olyan marad. Olyan a finom, kölcsönös kiteljesedés átélőinek. Olyan annak is, akitől csak a szexet akarják, csikarják, gyűrik. Olyan a pornóagymosottaknak is. Honnan tudnák, hogy van ennél jobb is? Honnan tudhattam volna, hogy a visszaélés, a szégyen nem okvetlenül tartozik bele? Valami nagy villanás kellett volna ehhez. Jaj, de sokára villant az. Még azt sem tudtam huszonegy évesen, hogy ha Petőcz András kortárslíra-szeminárium helyett a mellemmel molesztál, az nincs rendben, és az nem az én szégyenem. Ez közvetlenül a Hangpisilés című kötete megjelenése előtt történt. A nő vagyok, vagy miben nem mertem még leírni a nevét.

Én sem tudtam, mi volna jó nekem, de én azt sem, hogy ez így nem jó. Adèle tudta. Én nem vagyok leszbikus. Azt hiszem. Mit tudhatja az, aki nincs kapcsolatban a lényegével, hogy ki ő, mi ő. A hagymája közepével. Ki tudja, mi van ott.

Engem úgy neveltek, hogy nem tudtam, mi a jó nekem. A neveltek nem pontos: az engem ért hatások eredője volt ez. Hogy nem számítok. Az énem elnyomására szorított mindaz, ami körülvett. Arra, hogy fontosabb jónak lenni, fontosabb a should, mindaz, amit elvárnak tőlem, vagy amilyennek önmagamat önmagam ellen gondolom, mint én magam. Nem is tudtam, milyen vagyok, sem azt, hogy létezem-e egyáltalán. És ez sokaknak jól jött. Hányszor voltam én gyanútlan, édes istenem.

Én kiváló akartam lenni. Én csak akkor szólaltam meg, ha eredetit tudtam mondani. Nekem mindig volt ötletem. Annyira jó akartam lenni, hogy megszűntem létezni.

Az üzenet, ami ilyenné tett, először is: én nem számítok. Másodszor: jónak, készségesnek, önfeláldozónak kell lenni. Harmadszor: a tárgyaknak, a minket körülvevő dolgoknak becsük van, például szegény főzelék, sír, ha nem eszem meg (–> tárgyak animálása), ez fontosabb, mint hogy nekem jólesik-e. Ezt nem a szüleim erőltették, de én így éltem meg. Negyedszer: ha néha mégis kifejezem, én, valóban én mit szeretnék, furcsán néznek és csúnyákat mondanak. Egyébként az énhiánynak, a láthatatlanságnak ezen a fokán már leginkább durcásan mondtam, ebből elterjedt, hogy én arrogáns vagyok. Kényelmetlen dolgokat mondtam, nem szerették.

Családom nem nagyon figyelte és nem is értette, nekem mi bajom. Nem annyira a direkt bántás, bár volt abból is elég, inkább a hiány állt össze kínná. Ettem a rosszízű ételeket, megköszöntem és őrizgettem a tárgyakat, amelyek nem tetszettek. A sógornőm nekem ajándékozta a krumplinyomóját, mert elgörbült. Valamiért azt gondolta, hogy nekem jó lesz, és én is azt gondoltam. Tíz év telt el, mire rájöttem: nem, nem jó. Én nem mondtam harisnyára, hogy szúr, én nem utasítottam vissza a használt ruhákat. Én nem tudtam, kényelmes-e, ízlik-e, tetszik-e, csak hogy azt várják el, nekem megfeleljen, ne legyen velem gond. Az oké, hogy ne nyúzzam őket dizájnos cuccokért (nem nyúztam, én? nekem…?), de miért kritizált anyám azért, amit a saját keresetemből vettem magamnak? És még az sem jutott eszembe, hogy másra vágyjak. Amit láttak belőlem, azt kritizálták, és a többit nem látták. Én kétségbeesetten játszottam, hogy jó nekem a péntek hat, egyszerűen nem mertem megmondani, hogy nem jó, nem akartam kényelmetlenséget okozni, pedig tudtam, hogy nagy rohanás lesz a nap, és belesétáltam abba a péntekbe, hogy ne kelljen nemet mondanom. Aki tőlem akar valamit, annak igent mondok. Csinálom, amit illik. Néha dühösen elszabotálom. De azt mondani, sima hangon, hogy nem szeretném, mert ezt csak ti szeretnétek, és ez nekem nem jó? Ilyen nem volt soha. Erre neveltek. Én nem akartam megbántani senkit. Én megértem őket. Ők viszont megmondták, mit akarnak. Én nem tudtam, hogy ez nincs így rendben. Én azt hittem, nekem ennyi jár.

Nem is az, hogy sodródtam. Mert ehhez képest nem lettem áldozat: nem éltem veszélyesen, nem lettem semmilyen szubkultúra tagja, nem dohányoztam soha, nemigen ittam, éjszakáztam, és egész életemben kilenc szexuális partnerem volt, nem ért nemi erőszak, nem volt abortuszom, nem hagytak ott rútul. Ami velem történt, nem látszik. De ezt az állapotot, ezt a ködöt, amiben én éltem, el sem tudják képzelni, akik tudják, magától értetődően tudhatják, szabad tudniuk, mi a jó nekik. És azok sem, akik csak jóindulatúan kérdik, hogy de hát miért nem álltam ki magamért, miért nem voltam erősebb.

És igen, a szorongató létállapot, az visszaüt. Épp mert az ember nem olyan, mint aki mindig is tudta, hogy ő fontos és számít. Amikor felébredünk, a köd oszolni kezd, akkor reakcióink, érzelmeink lesznek. Nem leszünk kedvesek, együttműködők. Az is lehet, hogy a gyújtogató rabszolgák dühe ömlik ki belőlünk. Hogyan lehetne másképp? Mindazok, akik erre a fejüket csóválják, megint csak azt akarják, hogy ne legyünk, épp azzal, hogy nem fogadják el a reakciónkat jogosnak.

És a felébredéssel nincs ám vége, épp csak elkezdődött valami. Folyamatos munkát igényel, hogy az ember ne csússzon vissza a régi helyzetébe, mondogatnia kell a mantrát, hogy de én számítok, én ezt vagy azt nem szeretném, én én vagyok. Önterápia. És figyelnie kell örökké, hogy ha megint jön bele a világ, az óvott terébe, akkor jól reagáljon, ne sérüljön megint.

Mert a világ, az jön. A bántás nem marad abba csak attól, hogy felnőttünk és elköltöztünk, és attól sem, hogy felébredtünk. A bántás oka nem bennünk van, ezért folytatódik az ébredés után is. Nem azért kérdőjelezték meg a szuverenitásomat, mert fura vagyok, és nem is azért, mert ez sajnos egy ilyen család, szerencsétlen, egyedi történet, hibaszázalék, hanem mert a kultúránkban norma az, hogy nem tiszteljük a másik határait, érzékenységét, egyediségét. A társadalom működésmódja ez: erőszakos, erő-elvű, kíméletlen. Kicsiben és nagyban: a buszon tanácsot adó néni, a közös képviselő arroganciája, az intézmények mechanizmusai, a gazdaság működése.

Amikor az iskolában a tanárok győzködik a könnyes szemű megalázottat, hogy ez nem volt bántás, csak te vagy érzékeny. Amikor a BKV ügyfélszolgálata azt írja nekem — noha nem ezt kérdeztem, ez annak előzménye volt, hogy megtámadtak –, hogy ha nekem sérülékeny a biciklim, és erőszakkal rádöntik mégis a később leszállók, akkor mondjak le a kerékpár fogason szállításáról. Amikor azon gúnyolódnak még értelmes emberek is, hogy valaki szorongó alkat. Mások kinézetén, legfájóbb történetein.

Érdekes, hogy nem csak a közönyös egyszeri ember nem látja ezt, még segítő szakemberek sem. Nem számolnak a világ erőszakosságával, ellenben úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, egészséges családok, egymást tisztelő házastársak, napsütés, csak én lennék a szerencsétlen, sérült. Én legalább húsz komolyan vett forrástól kaptam meg ezt. Hogy nekem kell az amúgy rendben lévő világhoz felzárkóznom. Hogy ismétlem a helyzeteket, én választom ezeket, elődeim sorsát élem önkéntelenül, bevonzom (halljátok a szirénát?). (Azt is letartóztatnám, aki ösztönnek nevezi az önkéntelen, nem tudatos reakciót.) (Meg aki úgy köszön, hogy szép napot.)

Jaj, és ez a vád itt is, hogy én sérült vagyok, meg frusztrált. Ugyanaz az erőszakos logika. Ki nem sérült? És ha az vagyok, miért nekem rójátok fel? Sérült: ez befejezett melléknévi igenév, és az aktor, aki sért, másvalaki. Miért nem rá haragszotok? (És miért tilos haragudni? Ebben a világban miért olyan elfogadhatatlan a negatív érzelem?)

És: control freak vagyok? Ez milyen vád? A nénikéteket. Hát nem a felnőtt létezés normális állapota volna, hogy az ember megválasztja a tárgyait, pályáját, lakhelyét, társaságát, hobbiját, meggyőződéseit? Hogy nem más levetett gönceit hordja, nem csak azt eszi, ami jut, nem jár istentiszteletre, ha nem akar, és nem csak a nyomortól vagy magánytól való félelmében marad egy kapcsolatban? Nem az a normális, hogy a szeretet ürügyén nem véleményezik folyton a személyét, nem kell magyarázkodnia, nem pofáznak bele, hol veszi a cipőt a gyerekének, és elutazik-e hétvégén? Hogy megírhatja, amit gondol? Hány évig nem írtam én, csak mert féltem tőlük? Hányszor feszengtem a hazug fenyőszagban? Saját program, meggyőződés, cipő és gondolat — ez az én kontrollom. És anyaként is muszáj kontrollhelyzetben lenni, mert felelősséget vállaltam azért, hogy nem fáznak meg, este fürdenek, eleget alszanak és kilencig beérünk az oviba. És nem végtelen a türelmem és a kapacitásom. De a húszéves lányomat korholni, hogy hogyan festi a szemét…? Control freak-e vagyok?

Mint valami vakság. Én nem csak nem tudtam, nem is tudhattam, mi a különbség a köd és a fény között. A ködön alig dereng át a fény. Ülök a galérián, ragyog be a nap a hármas nagy ablakon. Citromsárga a körmöm. Nagy, forró tejeskávé van a horthymiklósos bögrémben. Michael Jacksont hallgatok (you’ve been hit by… a smooth criminal). Jánossal készíttettük az ágyat nyárfából. A lepedő nem frottír — miért kellett nekem húsz évig, felnőttként is anyámajándéka-frottírlepedőn aludnom? Szeretem a pólóm, olyan, amilyet én szeretek. Én vettem, nem kellett kényszeredett köszönömöt mondanom érte. Szeretem a karórámat, a bugyimat, a fülbevalómat, a hajam színét. Szeretem a bőröm kipárolgását. Ketyeg a vekker, én vettem. Még a kupit is szeretem itt az ágy mellett. Nem más kényszerítette rám mindenesetre.

Egyszer már átéltem ezt, hogy a köd oszlik. Intenzív volt, hirtelen. 2004 őszén. Akkor jöttem el a bántalmazómtól, és csak néztem, mi bajom volt nekem eddig? Csak ő a baj, a nyomasztó közelsége. A világ nem baj! Nélküle mindig színes, érdekes, simogató! Létezem, pedig már azt hittem, nem!

cropped-img_3922.jpg

Aztán persze lettek más bajok is, és volt minek tisztulni. Most a lassabb, fájdalmasabb, szerves változás eredményét élvezem, kevésbé rajongó állapot, viszont stabil. Lesz még nehéz, most is nehéz. De nem félek.

Valaha azt hittük, velünk van a baj. Mi mindentől fosztott meg az öngyűlölet, a szorongás, és milyen vidáman eléltek ebből mások! Iszonyatos erőkkel nyomja nekünk az üzeneteket a világ is, hogy milyenek legyünk, meg hogy mindez így rendben van, és eszünkbe ne jusson feltenni a kérdést, hogy mi lenne valóban jó nekünk. Az élet nem habostorta. Te vállaltad! Alkalmazkodni kell! Ne legyél önző! Neked fontosabb  a színház, mint a gyereked? Ne is tudhassuk meg soha, milyen kilépni a ködből. De aki kilépett, aki megélte a méltóságot, a szabadságot, az mindig tudni fogja, milyen volt ott, és az nem hagyja magát visszatuszkolni.

221 thoughts on “mint valami vakság

  1. ez egy hatalmas dolog, hogy ebből a láthatatlanságból, ebből a mélységes önbizalom-, sőt, léthiányból a saját erőddel ki tudtál törni. és tökegyedül, úgy, hogy az égvilágon senki sem segített.

    a legtöbb nő ebben a mélységes léthiányban éli le az egész életét, úgy, hogy nincs tisztában a saját értékeivel, és a margóra van szorítva.

    hatalmas dolog, hogy ezt a kitörést te nemcsak megélted, hanem a blogod által másoknak is át tudod adni, többek között nekem is a te blogod adta meg a végső lökést az áttöréshez.

    Kedvelés

      • igen, ez nagyon sokat jelent. amikor Jánosról írsz, mindig egy a férjemet juttatod eszembe, mert ő is ilyen kapcsolat az én számomra.

        de a dolog így is alapvetően rajtad áll vagy bukik. és hatalmas dolog az, hogy meg tudtad csinálni, meg hogy azóta is napról napra, hétről hétre meg tudod csinálni.

        Kedvelés

  2. ha ez így megy, itt forradalom lesz… nem vicceskedek, komolyan írom. erősítő, határozott irányba mutató bejegyzés. jelentése és jelentősége van. atomizált félelmeket és az elszigeteltség érzését oldó. legközelebb a Pilvaxban találkozunk?

    Kedvelés

      • az elmúlt 6 percben erősen gondolkodtam, melyik győztes forradalmunk juthatott volna még az eszembe… ööö… esetleg az ipari?

        Kedvelés

      • Magyart egyet sem tudnék. A világban? Cromwell, amerikai függetlenségi? Mert a NOSZF meg Mao nagy menetelésének eredménye ugyan egyfajta győzelem lett, de ugye, az eredmény mégiscsak negatív.
        Ja, jut eszembe: fülkeforradalom! 😉

        Kedvelés

      • Nagyon adja magát a fotel- és kanapéforralom kifejezés.

        Nem biztos, hogy a Pilvaxosok története olyan rossz mementó. A résztvevő személyek, a kezdeményezés és a gondolat nagyon is pozitív, erőt adó. Az eredmény már más kérdés, ám ez nem biztos, hogy elveszi a példa értékét.
        Én nem félnék egy ilyen (végül elvesztett) harcot szimbólunként, jelképként használni. Szerintem nagyon is kényelmes nyertes ügyeket emlegetni. Ugyanonnan indulni, ám jobban befejezni, az már valami! És nem mellesleg az irodalmi kapcsolódás miatt is közelebbinek érezhetjük őket.
        🙂

        Kedvelés

      • Irodalom: igen, az kapcsolódik
        Volt már erről poszt, ott is leírtam: komoly bajom van a forradalmakkal. Abszolút jellemző, hogy több bajt hoznak, mint előnyt, tartós, valós változást. Ebben az értelemben a fegyveres forradalmakat nevezem forradalomnak persze, tudom, van másmilyen is, de ugye Pilvaxról a fegyver (és Hofi) jut eszembe.

        Kedvelés

      • Másfél évig tolták hihetetlen ethosszal, és csak az agresszív túlerő nyomta őket le. Csodálatos irodalom született előtte és utána belőle. És az aradiak meg a pesti mártírok úgy haltak meg, ahogy rómaihoz illik.

        Kedvelés

  3. Igeeeeen! Csodás, és nagyra becsülöm magam érte-benne! Már nem bánthat a családom és mindjárt mindjárt elválok. Valami hànytató gyomorszorító érzés tűnt el a létezésből.

    Kedvelés

      • Csak a saját nevemben nyilatkozhatok: egy kissé ezo beütésű közösségben dolgoztam sokáig, ott ez volt a szokványos köszönési mód. Olyan “különleges hópihe vagyok, csak nem képzeled, hogy simán jaunapot’ fogok köszönni” hangsúllyal. Olyannak is így köszönve, akit inkább fejjel lefelé a földbe ásva látott volna szívesen, nem úgy, hogy szép napja van. A sima jónapot az azért semlegesebb.

        Kedvelés

      • igen, de kevésbé formális közegben, mondjuk neten a jónapot formálisnak érződhet, a szia meg bizalmaskodónak, szerintem sok ember ennek a dilemmának a kikerülésére használja a „szép napot” kifejezést.

        Kedvelés

      • én azt az üdvözlést szoktam használni, hogy “cicák”, ez pont ezt a dilemmát oldja fel. épp eléggé formális ahhoz, hogy ne tűnjön bizalmaskodónak ismeretlenekkel szemben, ugyanakkor elég laza ahhoz, hogy ne tűnjek vele túlontúl karótnyeltnek.

        Kedvelés

      • Cicááák?? Ezt hogy? Belépsz valahova és azt mondod Cicák?
        Idegeneknek is? Férfiaknak, nőknek, időseknek, fiataloknak egyaránt?

        Kedvelés

      • Nekem alapból semmi bajom vele, annak ellenére, hogy lehet olyan szentfazék lebegős stílben ejteni, amitől én is azonnal előítéletessé válok és azonnal berakom csóri, magát nagyon kedvesnek és udvariasnak gondoló embertársamat a lila ezóizé fachba.
        Nem is mert egyénieskedő, hanem, mert egyfelől a “have a nice day” megtükrözéséről van szó, másfelől meg mert tényleg olyan “átnyújtok egy virágot, hogy legyen szép a napod, hiszen bennem mindendeminden mosolygós” típusú biciklizést sejtet.

        Kedvelés

      • “fejjel lefelé a földbe ásva látott volna szívesen” — vöhhöhöhö, erről beszélek, meg aszongya: TOVÁBBI szép napot, honnan tudja…?
        Nyelvi trendeket teremtek itten, nem akarok, csak ez ilyen személyes blog.

        Kedvelés

      • “meg aszongya: TOVÁBBI szép napot, honnan tudja…?” – na ez viszont olyanra sikeredett, mint mikor Böhömke felveszi első mobilját és beleszól: “Jéééé, helló mama, há honnan tudtad, hogy itt vagyok??”
        Azaz a további szép nap az arra vonatkozik, hogy ő kíván neked olyat. Ettől még lehet, hogy szar lesz:)

        Kedvelés

      • Nekem sincs vele bajom. De nálam ez főleg az idegennyelvű lét következménye. Három másik nyelvet használok előbb/gyakrabban, mint a magyart és azokon ez teljesen bevett köszönési forma. Az én fülemet így ez magyarul sem bántja….

        Kedvelés

      • Igen, nekem is tetszik idegen nyelveken, de magyaron nagyon erőltetettnek érzem, így inkább a ‘kellemes napot’ használom.

        Kedvelés

      • Én meg a kellemes kifejezést nem szeretem. Kellemes karácsonyt! jajjj, nem bírom. Kellemes egy kád fürdő, vagy belebújni egy puha meleg zokniba, de a karácsony?!

        Igazság szerint a “Kellemes napot” köszönést még nem hallottam.
        Végül is a napunk telhet kellemesen…
        Amikor nem történik velünk semmi különös, a munkahelyen sem zaklattak hülyék, a villamoson sem volt semmi affér… Ezt el tudom képzelni.
        Tulajdonképpen a jó napot szintjén áll, csak nem annyira semmitmondó.

        Kedvelés

      • Enyémet sem. Sőt, szerintem használom, magyarul is. Olyan kis modorosan.
        Reméljük, nem jutok el a nagynéném szintjéig, aki 20 év Bécs után már annyi német szót kevert a mondandójába, hogy szinte csak én értettem, mit mond. Káromkodni viszont mindig gyönyörűen, ékesen magyarul szokott.

        Kedvelés

      • a fenét nem, például én 🙂 a szép napot szerintem csak elköszönésként használják, nem? én se szeretem, de használom, bár inkább levélben, mert kedvesebb, mint az üdvözlettel, főleg ha írok egy levelet, ami azzal végződik, hogy üdvözlettel, és a másik nagyon kedvesen válaszol, és akkor az üdvözlettelt már hidegnek érzem, na akkor szoktam, élőben maximum akkor, amikor távozom a nemzeti dohányboltól 😀

        Kedvelés

      • Én mondom. Szép napot. épp azért mert a jó napot semleges. MErt ennél jobbat én kívánni senkinek nem tudok. olyan kevés a szép napunk. és néha meg sem látjuk a szépségeket a sok nyomasztó között. Én szívből szoktam kívánni a szép napot. Mert megérdemeljük.

        Kedvelés

      • De ha kívánod, elinflálódik. Épp mert ritka. Meg egy kicsit azt sugallja, hogy csak szemlélet kérdése, ami megint garázsezotéria. De mondd nyugodtan, még nem vagyok belügyminiszter. Nekem mindig hamis, finomkodó volt hallani.

        Kedvelés

      • Ennyi erővel a Viszontlátásra-ba is bele lehet kötni, hiszen a legtöbb embert eszem ágában sincs viszontlátni. Bunkó kórházi recepciós valamelyik nap, vörös fejjel és kivont mobillal (nincs már normális rendelés a Heim Pálban, mindenhova telefonos bejelentkezés kell) mondtam neki, pedig nem akarom sose látni a kedves kis arcát.

        Kedvelés

      • Én pont ugyanígy használom. Kizárólag levélben, kedves, de nem túl közeli ismerősnél és elköszönéskor. Élőben soha ki nem jönne a számon.

        Kedvelés

      • Imádott férfirokonaim így mondják: ‘pot kívánok! Olyan ellenállhatatlanul vicces hangsúllyal, szeretem.

        Kedvelés

      • Sosem használtam, míg egyszer csak egy férfivel megismerkedvén ez csúszott ki a számon elbúcsúzáskor. Egészen meglepve magam vele.
        ..és őt is. De megcsillant tőle a szeme. ❤ Valószínűleg tényleg szép napja volt aznap. Azóta többször is használtuk, írásban és szóban is. Őszintén is gondoljuk.
        Tőle szeretem hallani, olvasni, neki szeretem mondani, írni.
        Másnak nem mondanám. Mástól nem szívesen fogadom.
        Főleg, ha gépies, csak egy köszönési formula.

        Kedvelés

      • Bele hát! Abból sosem elég! 🙂 És az milyen jó, amikor egy idő után maguktól hevanájszvíkend és hasonlók kitörnek belőlük óra végén! Az ilyenekért már megérte! 🙂 (Az ángliusokat például milyen hamar leveszik majd a lábukról ilyen modorral, ha ők is ott kötnek ki!)

        Kedvelés

  4. igen. igen. és hajrá!

    a mai napig és napi szinten megélem, mikor pl. a kupira ránézek az ágyam mellett, a szabadságot. hogy elrakhatom, hogy ott hagyhatom, nézhetem a ruhakupac színeit, ihatok egy kávét a karosszékben, beülhetek egy kád vízbe illóolajjal, gondolkozhatok, lehetek csendben. mámoros.

    Kedvelés

  5. “Amikor az iskolában a tanárok győzködik a könnyes szemű megalázottat, hogy ez nem volt bántás, csak te vagy érzékeny. Amikor a BKV ügyfélszolgálata azt írja nekem — noha nem ezt kérdeztem, ez annak előzménye volt, hogy megtámadtak –, hogy ha nekem sérülékeny a biciklim, és erőszakkal rádöntik mégis a később leszállók, akkor mondjak le a kerékpár fogason szállításáról. Amikor azon gúnyolódnak még értelmes emberek is, hogy valaki szorongó alkat.”

    és amúgy tényleg nagyon alap ez, ez a logika, hogy mindig az erősnek van igaza, és a gyenge a hibás, ha bántják.
    én ugye aspergeres vagyok. gyerekként kis ufó voltam, aki nem nem ismerte föl a közösségek íratlan szabályait, és úgy járkált keresztbe-kasul a szociális normák között, hogy észre se vette, hogy éppen normát vagy érdekeket sért. de ufóból az okos fajta volt ám, aki folyton olvasott, és amit olvasott, megosztotta másokkal is. a szabályokból meg csak azt tartotta be, amiről a saját kis eszével be tudta látni, hogy van önmagán túlmutató értelme is. az öncélú, tekintélyelvvel kikényszerített szabályokat nem tartotta be. adhattak neki akármilyen szigorú büntetést, akkor sem.

    namármost, hat éves koromtól kezdve tizennyolc éves koromig folyton basztattak az osztálytársaim is, meg a tanáraim jelentős része is. hogy miért nem állok be a sorba, miért nem tartom be a szabályokat, miért nem viselkedem úgy, mint a többiek.

    és még a saját szüleimtől is, akik amúgy szerettek, és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, azt hallgattam, hogy “azért bántanak, kislányom, mert kilógsz a sorból. alkalmazkodj, illeszkedj be, és nem fognak többet bántani.”

    magyarul: te vagy a defektes, a te hibád az, hogy bántanak, így működik a világ.

    utána meg olyanokat mondogattak, hogy “nem értem, miért harcolsz folyton magaddal, próbáld meg elfogadni önmagad”. és frankón csodálkoztak, hogy utálom saját magam, miközben a másik adón meg azt sugározták, hogy megérdemlem, hogy bántanak, hiszen defektes vagyok.

    és akkor lettem jobban, amikor a belém épített bűntudatot végre le tudtam tenni. hogy nem én vagyok a hülye meg a szar azért, mert olyannak születtem, amilyennek, hanem a világ az, ami durva és embertelen szabályokra épül.

    Kedvelés

    • Ha most megnyerném az Oscar-díjat, a díjkiosztó ünnepségen biztosan hüppögős köszönetet mondanék neked is és Évának is, és persze világbéke. És ez most nem is annyira vicces, mint amilyennek szántam, hanem tök komoly.
      Kivágott ezüstlamé estélyiben. (Ez persze csak annak lenne vicces, aki irl is ismer.)

      Kedvelés

    • Yo a macskád:)
      Amúgy hasonló a helyzetem, és ja, nem kedvez a társadalom a “mimózáknak” (akkor sem, ha amúgy egyáltalán nem mimózák, csak nem egy papírdíszletnek látják a világot). Amíg nem álltam be “utazósebességre” szellemileg, én is vonzottam a basztatást vagy az ignoranciát, hülyének nézést. Most azért nincs ez így, mert nagyjából tudom, hogy hova akarok eljutni, azt is, hogy honnan (=elrettentő példa:), és már vagyok annyira összeszedett agyilag, hogy ezt nem csak akaromakarom á la óvoda, hanem oda tudok állni melózni is rajta.
      Az meg a másik, hogy bármennyire is valaki nem tudja kezelni a stresshelyzeteket, állati bunkó dolog azonnal lebénázni-lehülyézni és csak azért is rászállni, mert “hányéves vagy kislányom, kettő? üdv a valóvilágban!”. Majd megtanulja, saját jól felfogott érdekében, de puszta rosszindulatból én pl nem használtam még “gyengébbet” (valamibn kevésbé kompetenst, nehézkesebbet) bokszzsáknak. Arról nem beszélve, hogy attól, hogy valaki “gyengébb”, mint én, nem biztos, hogy az is marad. Ha zavarja, a hátránya, dolgozzon rajta, ebben nem lenne szabad megakasztani fölösleges csesztetéssel/bezzegeléssel.

      Kedvelés

      • A humortalanság a kulcs. Néha még reflexből azon is ideges leszek, ha viccből csinálják, de hamar belátom, hogy ez játék… De pl van egy ritka mafla kollégám a képzésen, meg egy szófosó, életrevaló, ilyen dörzsöltebb hapi is (oszt mégis ott ülünk a munkaügyis képzésen, möhö), és az állandóan froclizza ezt a maflát. Is. De míg a többiek reagálnak, leütik a labdát, ez a csoró meglepődik és nem igazán tudja, mit is kéne válaszolni. Nem tűnik butának amúgy, viszont a tanulásban is ilyen, nem nagyon tudja koncentrálni az erejét, olyan lagymatag.

        Kedvelés

  6. Mámorító érzés, megértelek. Én sajnos nagyon későn ébredtem fel,sajnálom a homályban töltött évtizedeket, és most is figyelek még,vissza ne csússzak. De a gyerekeimet,a sajátjaimat is meg a tanítványaimat is már erre az életre bátorítom. Jó látni,hogy aki mer így élni,milyen boldog.

    Kedvelés

  7. a megfelelési vágyról:
    (vagy nem tudom mi volt ez, kedvesség, nem akartam bántani -nem voltam belé szerelmes pedig, de már mindegy, rég meghalt szegény)
    szóval randira beesett egy megtépázott margaréta csokorral és szabadkozott, hogy már csak azt sikerült szereznie egy nénitől. én: de jó, ez a kedvenc virágom!
    ez persze nem volt igaz. utána minden randira margarétát hozott. egyszer egy hatalmas szatyornyi volt a bejárati ajtó kilincsére akasztva, mert nem talált otthon.
    azóta még biztosabban tudom, hogy legjobb mindig igazat mondani.

    Kedvelés

    • Most képzeld el ugyanezt tökfőzelékkel, amit ő főzött nekem. Hű, drágám, ez aztán nagyon finom! Aztán megint. És megint. Heti rendszerességgel, mert én azt nagyon szeretem. A második alkalom után már nincs visszaút.

      Kedvelés

      • hű… nálam az érzékszervi túlérzékenység abban nyilvánul meg, hogy baromi erősen érzem az ízeket. ebből adódóan rettentő válogatós vagyok, és mivel ez egy nagy prioritású preferencia, nem is nagyon tudok belőle lejjebb adni. képzelheted, mit kaptam én ezért egész életemben…

        Kedvelés

      • Értem, miről beszélsz. Ha valami nem ízlik, akkor inkább nem eszem. Voltam már nagyon sovány is emiatt. Viszont az a jó benne, hogy a gyerekeim soha nem hallották azt a mondatot, hogy “tessék szépen megenni a finom izéfőzeléket.” Sokkal több mindent szeretnek, kipróbálnak és megesznek így, mint én ennyi idősen. Egyébként ha valami ízlik, akkor megeszem akár egy évig is mindennap. Adott esetben nem a tök, hanem a kapor volt a gyenge láncszem, az nekem túl intenzív.

        Kedvelés

      • én többek között ezért vagyok vega, mert így a nemszeretem kaják nagy részét eleve ki tudom zárni anélkül, hogy magyarázkodni kellene miatta.

        Kedvelés

  8. Gratulálok, hogy sikerült felszabadulnod… Néha, mintha a saját családomról olvasnék, nem minden egyezik, de a lényeg igen. Most épp, 40 évesen, eljutottam a felébredésig, a köd feloszlásáig, és köszönöm, hogy jelezted, hogy figyelni kell, mert ez még csak a kezdet, és folyamatos munkát igényel, nehogy visszacsússzon bele az ember. Bár nem baj, hihetetlen felszabadító érzés, hogy tudok nemet mondani, csak rá ne szokjak:)

    Kedvelés

  9. A diavetítős releváns kérdésre a válasz, hogy vannak fényképezőgép-lencsetisztító cuccok, általában egy kis kefe az egyik vége, a másik meg egy szivacsszerű bigyó. Ha fényképezőgéped is van, és ahhoz is használnád, akkor megéri megvenni, a Hama cuccok nem drágák, szerintem kétezer forint alatt van egy ilyen izé, bármilyen optikának a tisztítására alkalmas.
    Hja, kiműveltek azok az évek, mikor az uram fotózott, én meg mentem mögötte a tízkilós táskával, objektívekkel, állvánnyal, mint egy serpa, és még értenem is kellett hozzá, hogy időben nyújtsam a megfelelő cuccot. (Az vigasztal, hogy én is lefotóztam általában ugyanazt a kis kétezer forintos gépemmel, fekete-fehérben, és az én képeim lettek a jobbak, bibibí.)

    Kedvelés

      • Csakis és kizárólag serpa. Ember fotózta a milliós apparáttal az épületeket meg természeti kincseket, én meg a hómlessz nénit Marcus Aureliusnak támaszkodva, meg a galambokat, meg vízipatkányt az Arnoban. Vagy kilincseket, de sokat, és szépet. Engem akkor fényképezett utoljára, mikor a legkisebb gyerekkel terhes voltam, és minden hónap elsején oda kellett állni ugyanazon szekrény elé, hogy dokumentálható legyen a haskörfogat növekedése. Mondtam már, hogy szerintem OCD-s? Azt hiszem, említettem, mikor arról volt szó, hogy az evőeszköztartóban hogyan kell elhelyezkedni a kanalaknak. Ami nem gáz, csak velem nem kompatibilis.

        Kedvelés

      • Az egyik felettesem OCD-s.
        Most hogy írjam le úgy hogy senkit ne sértsek meg?
        Képes megrontani az életem néha.

        Azt hittem, múzsa is voltál, foglalkoztat ez a kapcsolati forma 🙂
        Nekem ablakfotóim vannak, jellemzően abból az időszakból, amikor elkezdtem látni, valóban, kilátni abból az egészből amiben voltam. Na, ezovonalat hanyagolom. De attól még így volt, szimbolikusan rajongtam az ablakokért. Képes voltam hatvan képet csinálni egy szicíliai ház falába vájt résről vagy egy debreceni magasföldszinti lakás ablakáról. Meg a vasrácsra tekeredett rózsákról, meg a tyúkrácsról a francia falvakban.
        Hát na. Kisgép volt az is, senki se hozta utánam 😀

        Kedvelés

      • Megvolt ez is, ajtó, ablak, kilincs, utcakő (a proletárok fegyvere). Tyúkrács, nagyon jó, ebből lehetne egy komolyabb kiállítást csinálni a Mai Manó Házban 🙂
        Én húsz évig hittem el, hogy mosogatás után úgy kell elrakodni a hatos eszcájgkészletet, hogy három kanál jobbra néz, három balra. Szóval, hogy ez a NORMÁLIS, és aki nem így pakolja el, az igénytelen, koszos, és undorító. (Ez voltam én. Nem arról volt szó, hogy a késeket összekevertem a fiókban a kanállal, annyi eszem volt, hogy az sérülést okozhat. Csak “nem szépen állnak a fiókban a kanalak”. Nekem meg ez okozott sérülést.

        Kedvelés

      • :)én gyűjtöttem – gyűjtők őket. Ajtókat, ablakokat, kapukat.. Lomtalanításról, építkezésekről.. A legnehezebb darab egy szúette, esőáztatta korhadt 3×3 méteres kert kapu vaspánttal, egy pilisi erdőből rángattammagammal. egyedül 🙂
        Egy nap házat építsék belőlük, aminek az egyik fala csak ablakból, ajtókból fog állni.
        . A korszak, mármint a gyűjtés kezdete, az onmagamért való kiállás volt- szinte pontosan..

        Kedvelés

      • “Én húsz évig hittem el, hogy mosogatás után úgy kell elrakodni a hatos eszcájgkészletet, hogy három kanál jobbra néz, három balra. Szóval, hogy ez a NORMÁLIS, és aki nem így pakolja el, az igénytelen, koszos, és undorító. (Ez voltam én. Nem arról volt szó, hogy a késeket összekevertem a fiókban a kanállal, annyi eszem volt, hogy az sérülést okozhat. Csak “nem szépen állnak a fiókban a kanalak”. Nekem meg ez okozott sérülést.”

        a minap beszéltem az obszesszív-kompulzív zavarok egyik szaktekintélyével, aki szerint az OCD ezen formáját a vascső remekül gyógyítja.

        Kedvelés

      • Nekem személyesen Bronislaw mondta, hogy magammal tolok ki, ha őt alkalmazom. Sokkal fájdalmasabb neki, ha minden alkalommal, mikor kijelenti, hogy már megint én akarok okosabb lenni, objektíve bebizonyítom, hogy hát izé, tényleg… (Egyébként tojok rá magasról, hogy ő mit hogy értelmez, csak az idén történelemből érettségiző gyerekemnek ne mondja azt, hogy az első VH 1917 és 1921 között volt valamikor. Ő hiheti ezt, de töri érettségi előtt nem kéne, hogy ez égjen be. Tudom, ocsmány, okoskodó, mindentjobbantudniakaró pina vagyok.)

        Kedvelés

      • És jövőre, amikor a centenárium van, nem annyira kéne elrontani… Most valami emlékházat építenek Gavrilo Principnek, azt olvastam.
        (Épp beírod: gavrilo, mi jön ki azonnal: “gavrilo princip zsidó” basszus)

        Kedvelés

      • régi megfigyelésem, hogy egynémely segghülye férfiak szeretik a butaságukat arroganciával palástolni, meg azzal, hogy folyton panaszkodnak, hogy milyen buta mindenki a környezetükben. az egyetemet azért nem fejezték be, mert az összes tanáruknál okosabbak voltak (s akik természetesen nem értékelték a zsenijüket).
        ha neadjisten olyasvalakivel találkoznának, aki okosabb náluk, azt igyekeznek lenyomni, megalázni, elvenni az önbizalmát, pláne, ha az illető még mindennek tetejében hüvelyes is.

        Kedvelés

      • ‘mi jön ki azonnal: “gavrilo princip zsidó” basszus’ – ez minden ismertebb névre kijön, egyetértek

        Kedvelés

    • Hiába, a tehetséget a képkompozícióhoz és a színvilághoz nem tudja egy sokszázezres fényképezőgép helyettesíteni. 🙂

      Robert Capa tehetségét se megapixelekben mérik 😀

      Kedvelés

  10. ma reggel a kórházban, háromemeletnyi lépcsőzés után bámulok a félokos telefonom képernyőjére: nincs bejegyzés?!!! majdnem lemondtam a kiutalót.
    és akkor még nem láttam sem a zöld, sem a sárga körmöd!
    de ismerem a ködbomlasztó hajnal illatát.

    Kedvelés

    • Jaj, mondom, ma ribizli várja a zárójelentést (= kiutaló?), pakol, nem ér rá úgysem!
      Egy kurvanagy vekker, az lesz a fejlécben, komolyan. Azt kap minden olvasó.

      Holnap szereplek, már orgonalila lesz, mert az illik a ruhához…
      (ma írt r barátunk a nyugati határszélről, vicceset)

      Kedvelés

      • megjött a lila a fejlécbe némi sárgákkal spékelve, a vekkeren kereken 8.20 (na, ez vajon mit jelent?)
        a vekker a kórházban a takarítónéni vödrén keresztül szólt hajnalban (s nálunk egy órával kevesebb!), szedtem a vágott irhám az emeleteken lefele, aztán meg fel. igen, zárójelentést nem is kértem, csak hozták, én meg álltam értetlenül: bejegyzés előtt? s aztán menni, bejegyzés nélkül?! (eh, mit ér ilyenkor a farzsebben lapuló zárójelentés!)
        remélem szépet írt, s csomagolt kenyeret is hozzá, mert két napja farkaséhes vagyok (még farkasvikit is megeszem a szép nagy hajával együtt).

        Kedvelés

  11. Nagyon megérintett a bejegyzésed. Mintha egykori magamat olvasnám.
    Aki van annyira érzékeny(=normális) hogy meglássa ezeket a durvaságokat, az nem tud nem sebzett lenni. Aki meg ezeket elköveti, nem tudhatja, hogy mekkora sokk kell a fényre merészkedéshez és hogy azután mennyi munkába kerül a lelkükben sebzett embereknek újra meg újra építeniük magukat.

    Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül.

    Kedvelés

    • Ja, egyébként az a durva hogy ahányszor elolvasom, annyiszor érzem újra meg újra egyre felszabadultabbnak magam. Azon meg továbbra is csak csóválom a fejem hogy eddig azt hittem hogy csak én voltam egyedül a világon az egyetlen ember, akitől ha megkérdezik hogy mit szeret nem tud válaszolni, erre itt látom ezt mástól leírva. Félelmetes. Mintha a szüleink is ugyanazok volnának… gyanakszom 😀

      Ugye még fogsz még írni ilyenekről? 🙂

      Kedvelés

  12. Köszönöm.

    Ez olyan harmonikus: ma tettem szert arra a felismerésre, hogy számomra eddig nem is léteztek a saját szükségleteim. Nem is hiányozhattak, mert nem voltak, nem tudtam, milyen, amikor vannak.

    Most már vannak, “születtek” (nem, nem születtek, csak most látom őket). Egyre többen. Egyre hangosabb mind, egyre élesebben látom őket: és már olyan közelről, hogy meg is tudom őket nevezni. Felismerem őket.

    Kezd múlni a vakság.

    Köszönöm.

    Kedvelés

    • Kezd derengni a fény, és furcsa, mert még nem láttam én sem a saját vágyaimat. Hirtelen bele se bírok gondolni, hogy mi lesz, ha minden úgy lesz, ahogy én akarom, Atyaúristen, bármi lehetséges lesz!

      Kedvelés

      • 😀
        A nőket megint nem kérdezi senki, hogy uszításnak veszik-e az írásaidat. Szóval most leírom, hogy nem! Hanem vekkernek.

        Kedvelés

      • Ez úgy van, hogy itt a sok hülye, befolyásolható (ami csak akkor káros, ha egy másik nő befolyása alá kerül) nő, akiket lehet uszítani, hogy észrevegyék, hogy nekik rossz az, ami különben meg jó. Boldogok lehetnének, ha nem uszítaná őket valaki, de ha a szegény, békés, dolgos, segítőkész férfiak ellen hangolja őket, akkor nincs min csodálkozni, ezért a sok válás meg boldogtalan házasság. A férfiak meg nem is tehetnek semmiről.

        Kedvelés

    • az a vicces, hogy én a bejegyzéstől teljesen függetlenül, még délelőtt, pont ma jöttem rá arra, miután anyám lebaszott a telefonban, hogy persze nem mertem annyit mondani, hogy most pedig elég volt, és letenni a telefont, szóval rájöttem arra, hogy mennyire durva, hogy nekem az összes ember(két kivétellel), akivel kapcsolatban állok, vagy valaha is álltam, azzal olyan volt a kapcsolatom, amilyennek éppen ő meghatározta, de a nagyanyámtól elkezdve a barátaimon át mindenkivel. ma jöttem rá, hogy ez fullasztó, pedig annyira természetesnek tűnt körülbelül tegnapig. hogy ő dönti el például, hogy haragban vagyunk vagy nem, mindenki más, csak én nem. hogy mennyiszer találkozunk, hogy jól csinálom-e amit kell, na mondjuk csak azt nem, hogy miről beszélünk, mert iszonyú sokat pofázok, az már tény 🙂 én sose baszok le senkit, vagy ha de, akkor hatvanszor elnézést kérek közben, de engem lebaszni bárkinek joga van, és mindig azt gondolom közben, hogy engem aztán nem lehet lebaszni, de ennek most tényleg igaza van. és kivétel nélkül. most nem tudom, hogy ez a mindig az adott személy határozza meg, ogy milyenben vagyunk-dolog érthető-e.

      Kedvelés

      • Ó, hát nekem is a bejegyzés előtt jött a felismerés, és aztán olvastam csak a fenti sorokat. Mondom én, csodálatos, mikor így klappol minden.

        Nagyon el vagy nyomva, az a helyzet. És örülök, hogy kezded felfedezni.

        Kedvelés

  13. “De aki kilépett, aki megélte a méltóságot, a szabadságot, az mindig tudni fogja, milyen volt ott, és az nem hagyja magát visszatuszkolni.”
    Ez nagy igazság és még annál is keservesebb feszülés időnként. Olyan, mint amikor a tésztaszűrő lyukain akarnak átnyomni, sok a lyuk és veszettül kell kapaszkodni.
    Mert megszokja a környezet, hogy olyan vagy, aki majd megcsinálja, segít, megérti, elfogadja, odaér. Hogy magadat nem tartod számon, legfeljebb csak mások után. Ilyen vagy harminc évig, aztán egyszer csak ledobod, hogy nem, magamnak én leszek a fontosabb. Na akkor jön a palotaforradalom és az őrjöngés (nem értik mi történt, nem ezt szokták meg, hát hol az a simulékony és kedves lány? ja, hát annak reszeltek 😉 ) és utána meg ahogy írod jön a világ, mert az mindig jön. Rutint kell szerezni a leppatintásban és kizárásban. Egy gyenge pillanatod van, abba is éket fognak verni a shouldokkal és, hogy milyen légy nekik. Most már rohadtul figyelek erre is: nem szabad lazítani, figyelni kell mindig. Fárasztó, de ez még mindig kisebb energia- és érzelmi veszteség, mint ha enged az ember, magát hátrasorolja és utána rosszabbul van, mint volt valaha.
    Az élet nem habostorta! Nem-e?! Hát. Németül meg azt mondják, hogy “das Leben ist kein Ponyhof!” (kb, hogy az élet nem sétagalopp a pónifarmon) Szerintem meg de, csak meg kell tanulni lovagolni és mit tudtuk ezt mi mikor még lovat se láttunk akkor?! 😀

    Kedvelés

      • Nagyon nehéz, mert különösen a család veszi készpénznek, hogy te olyan vagy: kedves, alkalmazkodó, stb. Én egyre kevésbé hiszem, hogy a családdal (gyerek nélkül értem) kapcsolatban a kötelező köröket kell futni. Biztos úgy illik, de nem kell. Igen, ha baj van, legyen ott az ember, de nehogy már ő vállaljon minden áldozatot, menjen, csinálja, stb úgy, hogy neki nem feltöltő, nem ad, nem megfelelő. Hány családi ebédet kellene feszengve végigenni azért mert a család örül, hogy ő ott van, ő meg inkább lenne máshol? Tök igaza van a barátnődnek. A saját boldogságunkért mi vagyunk a felelősek.

        Kedvelés

  14. “Annyira jó akartam lenni, hogy megszűntem létezni.” – engem ez a mondat annyira mellbe vágott! Az a sanda gyanú fészkelte belém magát hogy lehet, idáig nem is léteztem?Csak úgy elvoltam nagy igyekezetemben,a mindenkinek megfelelni vágyásban mint a spenót?! Voltam,csak nem éltem?És lehet ezután teljes hátraarc?Csak úgy lazán vállam vonva kilépek a ködből?És nem tévedek el a fényben?

    Kedvelés

    • ugyanez itt. az egész bejegyzés fantasztikus, de ez az A mondat, amin érzem, hogy még órákat fogok bőgni, ha tényleg eljut az agyamig, hogy mit jelent… és hogy mennyi évem fölött húzhatom be a redőnyt, és mennyi minden más lett volna… HA…

      Kedvelés

      • Szerintem utána jön a többi mondat is sorba. Nagy felismerések vannak ebben az írásban. Sok blokk törik most szanaszéjjel… Én már bőgtem egy sort, de nem ez a bőgés lesz a végső! 🙂

        Kedvelés

  15. Rengeteg mindent megmozgat bennem ez az írás, köszönöm.
    Most épp az jutott eszembe, hogy anyám a hisztériáiban tudott a leginkább önmaga lenni, én meg a folyamatos verbális kirohanásaimban. Ennek a kinti-benti fájdalomokozásnak a mintává válása szörnyűséges.

    Kedvelés

    • Erről most beugrott valami.
      Néha észreveszem magamon, hogy akkor gondolkozom a legtisztábban, amikor dühös vagyok. Akkor átlátom a helyzetet, akkor nem nyomja el a gondolataimat semmi, tiszta és éles mint a novemberi reggel.
      Ezt át kell gondolnom. Köszi!

      Kedvelés

  16. Sziasztok!

    Olyan jó, hogy az írja, aki már érti…
    Én controll freek vagyok- ez lett a következménye a családokban tapasztalt szerető kontroll nak. Hogy nem lehettem síversenyző, mert angolórára kellett járnom, mert agyon traktáltak, mert attól nő a gyerek.. Á nem lehet bulémiás, egy ilyen rendes családban az, fel sem merül.. És persze, izgalmas a fotográfia, de kell egy rendes diploma a kézbe..
    Unalmas végig venni, mi minden lehetett volna másképp. De most már örülök. Mert kezdetben volt a néma hazugság, aztán a dac, aztán robbanás, kitiltás, eltávolodás, nagy vallomások, majdnem igaz élet, újbóli tisztüló körök.. kiharcoltam magamat. Magamnak.
    Holnap lesz 8 éve. Egy büntetőjog szigorlatra készülve borultam- borítottam. becsületsértés tényállást magolva tört rám a zokogógörcs, hogy nem bírok tovább magam ellen élni.
    Hogy nem leszek ott Anyám névnapján, nem megyek el vizsgázni, nem folytatom az első perctől gyűlölt egyetemet 7 év után sem fejezem be,mert ez az utolsó perc, hogy még van emlékem arról, ki vagyok, és hogy az az 5 éves gyerek, akinek a fotóját markolászom, az semmi mást nem akart, mint rajzolni. És ügyes volt az a kislány, aki voltam és nem az a lényeg, hogy ezt akkor, kinek, hogyan kellett volna látni, hogy a rajz versenyt akkor en nyertem százak közül, hogy éjjelente disneykifestőkönyvet rajzoltam a némettanárnő lányának. Csak az számít, hogy még van hova visszanyúlnom. És másnap elmentem rajziskolába, amit év tizedekig nem mertem…
    És nem, még mindig félrenéznek, nem értik, hogy ez nem szabadságharc volt a részemről, csak reakció az elnyomásra. De ma már támogatnak. Első körben zsigerien kritizálják, mert milyen elvontan gondolkozom és megint lebegek. Második percben, ha folytatják szólok, hogy le fogom tenni a telefont, nem kértem véleményt, csak jófej vagyok, megosztom ami épp foglalkoztat. Harmadik percben meg tudjuk egymást öleli.
    Ma már azt élem, aki vagyok. Már ha el jutok néhanapján jogázni. Ez az a luxus, amit nehezen engedek meg magamnak.
    A slusszpoén: Anyám évekkel később elvégezte ugyanazt a rajztanfolyamot, amit anno én. Ma már ő is fest. Barátnőjével évente kétszer 3 napos festőtábort rendeznek, ahol rendszerint balatoni tájképeket készít, sok pipaccsal. Mart ő attól boldog. És ez olyan jó.

    Éva! Mi bajod a szép napot kívánással?

    Kedvelés

    • Az, hogy béna és erőltetett, és mindenki rászokott kritikátlanul. Az überkedvencem: további szép napot. Mintha tudná, milyen volt, mintha érdekelné. Rossz nap, az nincs. Keep smiling. A faszomat, miért nem eredetiek az emberek?

      További iszonyaim, de ez szubjektív:
      első körben, alapból, immáron harmadik alkalommal, teljes mellszélességgel, logisztika (hétköznapi szervezés, tehát hogy előbb viszi le a kutyát és utána megy cigiért vagy fordítva, esetleg együtt), epic fail, priceless és az összes netes angol szleng. Még a LOL is, amire én is rákaptam (–> mentelmi jog). Mind túlzó, fontoskodó, majmolás. De csak akkor jár majd értük börtön, ha egy napig én leszek a belügyminiszter.

      Elképesztő, amit írsz, nagyot robbantottál, bátor vagy, és közben ugye… ők szerettek, szeretnek.

      Kedvelés

      • Nem èr! Tabletlemerül, gyerekfelèbred, bejegyzest nem küldel a gèp… Pff.
        Persze hogy szerettek, csakhàt nem jòl. Nem figyelve…
        Nem làttak. Annyi berogzult szerep volt leosztva, hogy inkàbb azt kovettèk, azokba takaròztak. De ezt is èrtem- apàm a szemem làttàra halt meg 5 eves szulinapom elôtt 2 hettel- ocsèmet dobàlta a levegôbe. Nagyanyàm a kezembenyomott egy korsòt, hogy mîg orvost hîv, öntsem le vele. Nem tèrt magàhoz. Tudat alatt azt hiszem itt rogzult, hogy èn vagyok a hibàs, tobb bajt nem okozhatok. Îgy lettem èn a jòkislàny. A szomorù szemû eminens. Anyàm dolgozott, nagyièk neveltek. Èn meg csendben voltam. Akkor is, amikornagyapàm màshogy kezdett simogatni. Kellett3 èv, hogy ordîtani tudjak. Ekkor voltam 16. O meg meghalt. Sag schon.
        Ès mindez olyan messze van.. Ès nem fàj.

        De! Èn szeretem a szèp napok. Kîvànok is, csodàsat, mosolygòst
        Amiòta èn èn vagyok, ès nem a megszeppent jòlàny, aki max egy jònapot tud ki yogi.
        Es hiszek a szavak erejèben. Hogy ajàndèk, Amit kîvànok. Vizualizàlom is, hogy less boldoggà, akinek mondom.
        Ès nem para, ha ragas idegen szò- olvashatòbbà tetszik Nekem
        Az embert. Mi sokat utazunk- 3-4 hònapot egy èv been, messzire, hàtiszàkkal.
        Es a csalàdunk tagjai 8 orszàgbòl jönnek, összevissza èlnek. A fiam pl. tscuss undbyebyejal köszön.magàtol. èsamerikaiasan mèg hozzàbiggyeszt eg szijàt.
        Ez hat. Ahogy egy jò film is, ès beragad egy fascinating a la Spock, vagy Seldon, ès ha hasznàlom azokat, akiktudjàk, emlèket hîv elô, ès idèz szèpen, a jelenbe.
        Persze a menôzès ciki. De ugyanilyen zavarò egy àllandòan idèzôjelben beszèlô fordîtott hangsùlyozàs is, ami oly annyira dîvik a 16-35 èv között budai aranyifjak korèben.

        Jajdehoszù ez îgy reggelre. Megyek kàvèzni. Csoda napot Nektek!

        Kedvelés

  17. Úristen, ez nálam is megvan. Mostanában beszélgettem az egyik barátnőmmel, és elmondtam, hogy mi a helyzet nálunk, és ennek kapcsán kérdezte, hogy hogy lehet, hogy egyszerűbb, átlagosabb lányok ki tudják fogni a rendes pasikat. A válasz zsigerből jött, és magam is meglepődtem, hogy mit mondtam gondolkodás nélkül: Ők szeretik magukat.
    Szóval itt is ez van, hogy elhittem, hogy nekem nem jár az, hogy valaki velem is törődjön, kedves legyen, fontos legyek neki, számithassak rá.

    Kedvelés

    • És még az is jelen helyzetben, hogy most jön az, hogy a családnak meg kell mondani, mi a helyzet, és annyira nincs kedvem hozzá, nem akarom elmagyarázni, hogy miért, válaszolgatni a most mi lesz kérdésekre, csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Az már kiderült, hogy a szüleim nem állnak mellettem, a másik oldalról meg nem is várok mást.

      Kedvelés

      • Na hát detto… miután elolvastam a bejegyzést, beszélgettünk a párommal róla, és én is ezt mondtam, hogy igaziból kerek perec még nem mondtam el a szüleimnek, hogy ő már ideköltözött, mert nem vagyok kíváncsi a negatív reakciójukra!!! Nem akarom ugyanazt a sóhajtozást, legyintést, lesajnálást hallani! Nem, nem és nem! És már annyira utálom, hogy ennyire nem vagyok képes kiállni magamért velük szemben! :p

        Kedvelés

      • Nem tudom, hogy miért ne tetszhetne egy bonyolult lány is? A lényeg inkább az volt, hogy aki szereti magát, az természetesnek tartja, hogy jó dolgokat kap egy kapcsolatban, és ha valaki méltatlanul viselkedik velük, akkor azt egyből kikérik maguknak, és nem hagyják, az olyan defektesek, mint én meg elhiszik, hogy csak ennyi jár.

        Kedvelés

      • Bizony, ebben nagyon igazad van. Most mérkőzünk a férjemmel egoizmusból, és az talált kiszaladni a számon, hogy igen, lehet, hogy én is egoista vagyok, csak én magamat se szeretem.

        Kedvelés

    • Vagy a másik lehetőség: az egyszerűbb lányok – pl. mert nem olvasnak blogot – azt HISZIK, hogy kifogták a rendes pasikat, és sosem jönnek ár, hogy az ő pasijuk is csak olyan, mint a te férjed. És soha nem jönnek rá arra, hogy akár szerethetnék is magukat.

      Kedvelés

      • Ezt most nem értem. Nem mondom, hogy nincs olyan, hogy egyszerű lány (vélhetőleg egyszerű, de lényeg, hogy) rendes fiúval él. Csak azt, hogy nagyon gyakori, hogy az egyszerű lányok azért maradnak bent egy kapcsolatban, mert nem is gondolják, hogy lehetne jobb. Ahogy te is maradtál sokáig, pedig te okos és művelt vagy. A tiedhez hasonló kapcsolatban nagyon sok egyszerű lány simán benne marad, és még azt sem tudja igazán, hogy ő most boldogtalan, mert azt sem tudja, lehetne éppen boldog is.

        Kedvelés

  18. neee már, ezt a petőcz wikipédiát, ezt nem hiszem el 😀 😀 😀 hajtottam valami hasznot, úgy látom 😀
    egyébként nagyon tetszett ez az írás. nagyon ismerem. semmi konkrét nyomor, csak ez az örökös, pont elég nyomás, beleszólás, fejcsóválás, péntek hat, és olyan nincs, hogy én nem szeretnék valamit, maximum arról hantázok, hogy miért nem érek rá, hogy ne lehessen számonkérni, vagy ne lehessen tudni, hogy hol vagyok épp, és nagyon fontos dolgom van. anyám tegnap: ezt a kicsi dolgot nem tudod megtenni, nekem ég a pofám miattad, pedig közben ide mész, meg oda mész, meg horgászni mész a haverjaiddal, meg még ki tudja mennyi programod van, ami arról szól, hogy neked jó. és akkor kinyomom a telefont, és fél órn át meredek a semmibe azon gondolkozva, hogy egy szar ember vagyok, meg egy mocskos szemétláda, és undorító – és komolyan! – hogy vannak olyan programjaim, amik nekem jók, és közben bezzeg nem látogatom meg a nagyszüleimet. és a legjob az, hogy olvasom az ilyen cikket, és tudom, érzem, hogy igaz, és arra gondolok, hogy de biztos meg lehet ezt úgy is csinálni, hogy közben nem sértek meg senkit, vagy ha nem lehet úgy csinálni, akkor bár érzem, hogy igaz az írás, de rám mégse vonatkozik, mert én tényleg egy szar vagyok, mert ezt logikusan kikövetkeztettem, és csak bemesélem magamnak, hogy éni s egy ilyen elnyomott áldozat vagyok, pedig valójában egy nyavalygó szar…és akkor persze ugyanott tartunk 🙂 nagyon szép írás, komolyan.

    Kedvelés

  19. Hogy lehet, hogy ennyire egyformán csinálták? Hogy lehet, hogy tényleg szóról szóra ugyanazt éltük át?! Már megint bőgök itt… Jó minden egyébként, tényleg, de akkor is! Ők tudhatják ezt? Értenék? Akarják tudni??? Csak azt szeretném ilyenkor, ha éreztetni tudnám azt a sok kínlódást, hogy lássák az okát annak a sok hibának amit elkövettem, a szobatisztaság elhúzódásának (GIMNÁZIUMIG, BASSZAMEG!!!) okait, hogy értsék már, hogy mi játszódott le bennem, hogy olyan bizonytalanságban tartottak, hogy még ezt sem tudtam eldönteni, hogy ha menni kell, akkor menni kell! Meddig fog ez még fájni??? A fenébe! Ez megint túl jóra sikeredett, Éva! Köszönöm!

    Kedvelés

    • Rájuk öntötted már valaha? Pont mostanában beszélgettem barátaimmal, és arra lyukadtunk ki, hogy aki úgy érzi, szeretik akkor is, ha nem olyan, mint amilyennek a szülei elvárják, könnyebb dolga van, ha borítani kell a bilit (én). Aki meg úgy érzi, elveszítheti a kapcsolatot a szüleivel, ha borítja a bilit (barátnőm), nagyon nehezen teszi meg. Máshol beszél róla, és az is fontos, de szerintem karartikus élmény elmondani az érintetteknek, még akkor is, ha semmit nem fognak fel belőle.

      Kedvelés

      • Nem hívnám biliborításnak, de történtek már nagy megmondások. Nem éreztem katarzist. Viszont egyszer igen, amikor anyukám átjött hozzám (még ahol egy helyen laktunk), és kidobott egy tál pisztáciahéjat, amit az óvodának gyűjtöttem össze. Na akkor olyan hisztériát (értsd szó szerint: ordítva zokogást, veszekedést) rendeztem, amilyet ő is csinált nekem anno. Na ezt megjegyezte! Ez hatott. De én nem vagyok ilyen, úgyhogy nem tudom katartizálni 😀 Viszont itt távol tőlük megtanultam többször belenézni az emberek szemébe mint nem, és többet beszélni, kimondani dolgokat, nem filózni azon, hogy hogy is mondjam ki, bátrabban kérdezni, egyszerűbben válaszolni… ezt kissé rosszallva anyukám meg is jegyezte, miszerint sokkal többet beszélek. Pedig ha tudná, hogy én iskolásként is ilyen voltam. De gimiben már nem. Ott némultam el.

        Kedvelés

      • És mit tegyen az, aki huszonéve úgy érzi, hogy a szülei nem bírnák ki? (Nekem bezzeg ki kellett bírni mindent, meg ki kell most is, ezután is, ki tudja, meddig.)

        Kedvelés

      • Bocsánat a keverésért, azt akartam kérdezni, hogy vajon miért ne bírnák? Vagy tegyük fel, hogy nem az egészet, de azért valamennyit igenis rájuk boríthatsz. Meg a másik, hogy neked nem kell bírni, nemhogy mindent, de semmit sem.

        Kedvelés

      • Egyikük visszatérő öngyilkossági kísérletekkel tartja sakkban a családot évtizedek óta. Másikuk ovis kora óta gyűlő, mélyülő, sokasodó neurózisokkal, amikből ki tudja, mi lehet még.

        Kedvelés

      • Ajjaj, akkor tényleg nem biztos, hogy jó ötlet. Viszont vigyázz, nem a te felelősséged, hogy az ő állapotuknak rendeld alá az életed! Kezeltessék magukat, forduljanak a problémájukkal szakemberekhez. Nem igaz, hogy neked kell elviselned, és ha egyszer sikerül az öngyilkossága, az sem a te sarad.

        Kedvelés

      • Igen, az eszem teljesen egyetért veled, de baromi nehéz kívülről, higgadtan gondolkodni, amikor nyakig benne van az ember. Igyekszem azért, csak közben meg bosszant, hogy ezen is én dolgozom. Elképesztő azért, hogy még évtizedek után is ennyire sakkban bírnak tartani, és még mindig nem bírom a hátam mögött hagyni az egészet, pedig valószínűleg az lenne az egyetlen lehetséges megoldás. Hogy kell azt csinálni? Csinálta már valaki?

        Kedvelés

      • “közben meg bosszant, hogy ezen is én dolgozom”
        Megértelek, hogy bosszant, de sajnos igen, a szüleink hülyeségeit nekünk kell feldolgoznunk – többek között azért, hogy a lehető legkevesebb feldolgozni valójuk legyen a mi gyerekeinknek. De a másik, hogy nem ezen IS, hanem CSAK ezen kellene neked dolgozni, az ő zsákjukat add vissza nekik, cipeljék, tegyék le, adják ők is vissza, akinek visszajár, ez az ő dolguk.

        Kedvelés

      • Én tizensok éve dolgozom fel a gyerekkoromat és talán sose fogom tudni kipipálni, ez egy élet munkája. A legfontosabb, amit megtanultam, hogy én és ők külön személyek vagyunk, és már felnőttem, saját életem van, ugyanúgy, ahogy nekik is. Ahogy én felelősséget tudok vállalni magamért ugyanúgy ők is magukért (nálunk anyukámnak van súlyos neurózisa), ha mégsem teszik meg, akkor arról én tehetek a legkevésbé. Sok minden történt, amióta ezt terápiázom, eget rengető fordulat a kapcsolatunkban nem volt, csak az új énem fokozatos beépülése a viszonyrendszerbe. Nagyon sokat tudnék erről mesélni, valamint óriási szakirodalma van, magyarul a legismertebb talán a Mérgező szülők. Írj privátot nyugodtan ha gondolod, szívesen mesélek, nickem és gmail.

        Kedvelés

      • Képviselőné, köszönöm, egyszer nem sokára nekiülök, és írok neked, azt hiszem. Addig még befejezem a MSz-t, már nem sok van hátra, meg elrakom a rumlit az ágyam helyéről.

        Kedvelés

  20. mindig megdöbbentőek az életútbeli hasonlóságok, csak ugye markánsan ott válik el, hogy te felálltál, én meg nem, most meg nem tudom, merre hány méter, sok a három gyerek

    Kinti, de jó a kommented, friss tóparti levegő, pipaccsal jön belőle, tetszik

    Kedvelés

    • Nem a három gyerek a sok, hanem ami velük jár. Ennyi őszinteséggel szemben, amit ők ontanak ránk, egy ilyen elnyomott emberke nagyon elveszett tud lenni. Sokat lehet tőlük tanulni, és kell is. Szerintem már te is elindultál a feltápászkodás útján. 🙂

      Kedvelés

  21. Visszajelzés: én leszek a belügyminiszter | csak az olvassa — én szóltam

  22. “Én nem vagyok leszbikus. Azt hiszem. Mit tudhatja az, aki nincs kapcsolatban a lényegével, hogy ki ő, mi ő. A hagymája közepével. Ki tudja, mi van ott.”
    egy nagyon tág világban lehet, hogy ez is csak a köd része ;). mint ahogy az is, hogy az intimitásnak és a szexualitásnak van neme.

    Kedvelés

    • na igen. 14 éves koromban kellett szembesülnöm azzal, hogy létezik az a fajta vonzalom, amikor mindegy, hogy milyen nemű a másik. annyira zavarbaejtő volt, hogy el is felejtettem utána jó hosszú időre.

      és igen, mindegy, hogy milyen nemű a másik, az a lényeg, hogy a kapcsolat legyen igazi, és ehhez nem csak a társadalmi elvárásoknak való megfelelni akarás (heteroszexuális kapcsolatoknál) kevés, hanem a puszta kiváncsiság is; vagyis nem érdemes kizárólag kiváncsiságból kipróbálni egy azonos neművel, ha amúgy nincs meg az igazi vonzalom.
      ha megvan, akkor viszont tényleg kár kihagyni, akár milyen nemű a másik. mondjuk ennek belátásához elég pár Shakespeare-szonett, vagy a Vízkereszt 🙂

      Kedvelés

  23. Ó ez nagyon, megint, nagy arányban, én is vagyok. Fontos, és nagyon jó nekem, hogy megirtad, köszönöm. Én ebredezem, és még nem vagyok erős, és folyton bennem a félsz, hogy futni kell. Annyit gondolkodom egyébként, hogy mi a franc bajom van tényleg, és keresem a szönyűt a múltban, és látom hogy nincs, és keresem a jót is, kellene mint kapaszkodó, de az sincs, felnőttkoromig szinte semmi, akkor először, és hibásnak érzem magam, hogy nem emlékszem a gyerekkorom jelentős részére, főleg, ami a családi életét illeti, de az iskolára is néha alig, kivéve a szorongó pillanatokat, pedig biztos ott van valahol, én vagyok csak rossz, hogy elfelejtettem, én vagyok az oka, hogy a szorongára emlékezem, hogy az szinte mindent befed. És a szürke köd, a hideg, hogy nem találom a fényt, és nem tudok fényleni, nem tudom hogy kell. És az örök bizonytalanság, milyen legyek, hogy jó legyek? Azt sem tudtam mire vágyok. Amikor gyerekem lett, akkor kezdtem sejteni. Amikor később valaki megszeretett, akkor tudtam meg…. (vonatut vége)

    Kedvelés

  24. Két dolog jutott eszembe. Olvasom a Sorskönyvet, a tranzakció-analízis alapművét, és rettenettel nézek a mondatokra, mikor ezt írja: hatéves koráig mindenkinek megíródik a sorskönyve, és kamaszkorában eldönti, hogy aszerint, vagy egy ellensorskönyv szerint fog élni. Az ember ELDÖNTI, hogy kurva lesz vagy apáca. ELDÖNTI, hogy a provokációk mentél él-e majd vagy szabad lesz-e inkább. Agyam eldobom! Már hogy döntenénk ezekről? Kényszerek ezek, szabad döntés meg csak akkor jön, ha az ember fölébred, és az ritkán van harminc előtt.
    A másik: rájöttem, miért vagyok control freak – mindent irányítani akaró, a legkisebb részleteket sem másokra bízó, igazi autoriter, bizalmatlan ember. Mert egész egyszerűen nagyon kicsi gyerekként megtanultam, hogy nem számíthatok másokra. Hogy az anyám nem áll mellettem, hogy a nagyszüleim odadobtak neki, ő meg egy alkoholistának, hogy csak az van jól, amit én csinálok. Minden egyes nap bebizonyosodik, hogy ha másokra bízok valamit, a legritkábban sül el jól, és nem miattam.

    Kedvelés

    • De Gyöngy, Berne nem szabad akaratból hozott döntésről beszél, hiszen annak eleve tudatos döntésnek kellene lennie, a sorskönyvi döntés pedig éppen nem az. Persze ennek megfelelően talán tényleg helyesebb lenne az, hogy eldől, tudattalanul, hogy melyik irányt veszi.

      Kedvelés

      • Igen, én is így értelmeztem, de nagyon zavart ez a szó. Szerintem nem a fordító ferdítése, és azt éreztem benne, hogy valami tudatosságot mégis feltételez, akkor is, ha egyértelműen leírja, hogy beleprogramozzák az emberbe.

        Kedvelés

      • Régóta gondolkodom ilyesmin, nekem az jutott eszembe, hogy ez a fajta pszichológiai metanyelvhasználat mintha Freudtól indulna ki, és tartaná magát mind a mai napig: amikor a tudattalan működésekről a szaknyelv úgy beszél, mintha akaratlagosak és szabad döntés eredményei lennének. Mivel tizenéves koromban kezdtem a szélesebb közönségnek szánt pszichológiai irodalmat olvasni, mire valamennyire megértettem és át tudtam érezni, hogy ez mindössze egyfajta fogalmazásmód, addigra már évtizedeket szenvedtem attól, hogy azt hittem, csak én vagyok olyan hülye, hogy nem tudok eléggé “akarni” másképp működni.

        Kedvelés

      • Mondasz valamit. Nekem talán azért nem okozott zavart, mert mielőtt érdemben nekiálltam volna olvasni, már bőven benne voltam a pszichodrámában (önismeret), és ott hallottam, az eljátszott dolgokkal kapcsolatban, egyértelmű volt, hogy hogyan értik.

        Kedvelés

      • Tulajdonképpen ésszel fölfogtam, hogy hogyan értik, csak érzelmileg nem tudtam elvonatkoztatni az “akarni” koncepciótól. Különben én sokat köszönhetek Freudnak 🙂 – nemrég jártam a bécsi Freud Múzeumban, és azért az megérintett, amikor a fülhallgatóból egy réges-régi felvételről meghallottam a hangját -, inkább valahogy a száz évvel későbbi iskolák elég nagy felelősségének tartom, hogy ezt a fajta, a tudattalant “megszemélyesítő” nyelvhasználatot (sokan) nem módosították. De ez az én magánhasználatú gondolatmenetem.

        Kedvelés

      • Ja! Na ebből a szempontból is jó volt a dráma, hiszen ott érzelmileg is eléggé benne voltunk.

        Kedvelés

    • Birtalan Balázs írásait ajánlom a témában, nagyon tisztán és logikusan ír.

      A sorskönyvezés egyik célja látni, hogy minden reakció, amit valaha meghoztunk, az az adott környezetben jó/adaptív döntés volt (segített életben maradni). És ezeket a válaszokat később rutinból használjuk tovább, pedig már rég nincs ott az a kényszerítő erő, ami eltorzított minket gyerekként.

      Ha anyám mindig szeretetmegvonással reagál a létezésemre, és én két éves vagyok, akkor a legjobb döntés úgy tenni, mintha nem léteznék. Ez ott és akkor szükséges, mert függök tőle. Kivonom magam a létezésből, mert rettegek attól, hogy majd dühös lesz és elhagy, ha túl sok vagyok. Adaptív döntés. Nincs jobb.

      Ha 20 évesen is úgy kezelem magam, mintha nem léteznék, az nem jó nekem (nagyon nem). De a veszély megszűnt, tehát megvizsgálhatom a döntésemet, és felülírhatom azt.

      Kidobhatom a francba a régi rossz beidegződéseket, mert én vagyok a főnök, én hoztam létre, megtehetem. Valahogy így:

      – Én döntöttem,
      – a sémaként kialakított viselkedés engem védett,
      – a szüleimen múlt, hogy egészségesebb opció nem volt,
      – most mások a körülmények, nincs veszély,
      – nekem a séma rossz,
      – tehát újra dönthetek.

      A harmadik is nagyon fontos, de az első kettő nélkül nem megy az utolsó kettő…

      Kedvelés

      • Birtalan Balázs írásait ajánlom a témában, nagyon tisztán és logikusan ír.

        A sorskönyvezés egyik célja látni, hogy minden reakció, amit valaha meghoztunk, az az adott környezetben jó/adaptív döntés volt (segített életben maradni). És ezeket a válaszokat később rutinból használjuk tovább, pedig már rég nincs ott az a kényszerítő erő, ami eltorzított minket gyerekként.

        Ha anyám mindig szeretetmegvonással reagál a létezésemre, és én két éves vagyok, akkor a legjobb döntés úgy tenni, mintha nem léteznék. Ez ott és akkor szükséges, mert függök tőle. Kivonom magam a létezésből, mert rettegek attól, hogy majd dühös lesz és elhagy, ha túl sok vagyok. Adaptív döntés. Nincs jobb.

        Ha 20 évesen is úgy kezelem magam, mintha nem léteznék, az nem jó nekem (nagyon nem). De a veszély megszűnt, tehát megvizsgálhatom a döntésemet, és felülírhatom azt.

        Kidobhatom a francba a régi rossz beidegződéseket, mert én vagyok a főnök, én hoztam létre, megtehetem. Valahogy így:

        – Én döntöttem,
        – a sémaként kialakított viselkedés engem védett,
        – a szüleimen múlt, hogy egészségesebb opció nem volt,
        – most mások a körülmények, nincs veszély,
        – nekem a séma rossz,
        – tehát újra dönthetek.

        A harmadik is nagyon fontos, de az első kettő nélkül nem megy az utolsó kettő…

        Kedvelés

  25. Pár napja úszás után beszélgettem a kislányom oktatójával és viccesen-kedvesen megjegyezte, hogy az úszás milyen jót tesz a gyerekek önbizalmának, igaz, a lányomnak már van éppen elég. Fogalma sem lehet arról, milyen boldoggá tett ezzel a visszajelzéssel. A lányomnak van önbizalma, ezzel megtörtük a családi hagyományt, amely szerint magától értetődően elnyomjuk a gyereket és a nőt. Én merem tisztelni az egyéniségét és így nálunk ér véget a ‘mit-fognak-szólni’ meg a ‘tudod-hol-a-helyed’ uralma. Én még 37 évesen is azért küzdök, hogy ne érezzem azt, hogy kevesebb jogom van a világon lenni, mint másnak. Neki már nem kell ilyesmivel foglalkoznia.

    Kedvelés

    • De jó! Én is próbálok hagyományokat megtörni, de ahogy elkezdek reflektálni magamra, máris nem olyan fényes a helyzet, mindig több szart nyomok rájuk, mint amennyit akarok. De nem adom fel!

      Kedvelés

    • Ez ilyen generációs probléma, most már tuti! Jól elcseszték a szüleinket…. Még mindig leesik az állam, ha kiderül, hogy van még rajtam kívül ilyen szerencsétlen önbizalmatlan toncsderbi. Bár már mászunk kifele, másképp nem tudnánk beszélni róla, de ez akkor is ijesztő! Örülök, hogy nálatok is javul a helyzet egyébként. Úgy látom, az én gyerekeimnek sem lesz ilyen gondja, majd csak a fiún kell dolgozni egy kicsit.

      Kedvelés

  26. Ezt a bejegyzést olvasva az a pillanat jutott eszembe, amikor végre kerek-perec kimondtam : ne oszd be az időmet, nem mondd meg mit kell, hogy gondoljak, érezzek! Elvégre 36 éves (voltam akkor) vagyok, felnőtt ember, földig ér a lábam, dolgozok, szültem két gyereket, stb. képes vagyok önálló döntéseket hozni egyedül is. Volt meglepődés, meg dadogás – ő nem úgy gondolta, csak…(!) . Csak ne – az én kontómra ne!
    Sok minden nem változott, de a taktikám: nem mondok el mindent. Mert akkor jön a keresetlen tanácsaival – és ha nem úgy történik ahogy mondja, akkor jól megsértődik.

    Kedvelés

    • Mert amikor tanácsot ad, nem kalkulálja bele, hogy vannak, lehetnek hibáid, nem gondol magára sem, aki szintén hibázik, hanem a tökéletest közvetíti, amitől megéli, hogy ő is az. Ilyenkor deklarálják az eszményeket, amitől ők is emberebb emberek. A tanácsaiban mindenki tökéletesnek tűnik.

      Kedvelés

  27. Át tudtam élni a szabadság érzését a posztot olvasva, mert én is végigcsináltam ezt, és eljutottam már oda, hogy például ma, teljes lelki nyugalommal hívtam fel anyámat, hogy nem megyek haza Halottak Napjára – és nem félek attól, hogy lebasznak, mivel már eszébe sem jut, hogy lebasszon. Milyen érdekes, hogy az ember szinte elfelejti, hogy volt olyan idő is, amikor félve várta, hogy a szülei hazajöjjenek, mert tudta, hogy végig kell hallgatnia, hogy mit nem csinált jól, és ha vett valamit, inkább meg se mutatta, mert megkapta, hogy már megint szart vett sok pénzért, és különben is ez ronda.
    Amitől viszont nem tudok szabadulni, az a tisztaság és rendmániám – mindkét szülőm ebben szenved, így nálunk mindig vakító tisztaság és rend volt, és van most is – szóval szerintem ez genetikus. Bár gyerekként zavart, hogy a rend volt a legfontosabb, és állandóan rendet kellett tartani, most már én is hasonló vagyok. Valamennyit lazultam, de fizikailag vagyok rosszul attól, ha nincs bevetve az ágy, ha elöl vannak dolgok, ha nincs kisúrolva, elmosogatva, naponta felporszívózva. Koszban és kupiban se dolgozni se pihenni nem tudok. Régebben tudatosan próbáltam a rendrakási késztetéseket háttérbe szorítani, de abból megint csak kellemetlen feszülés lett, így mostanában megadom magam a kényszernek és jól esik – én szeretek takarítani, fő perverzióm a mosogatás, de ha egyszer nekem ettől jó?
    Egyébként az miért baj, ha az ember egy szubkultúrához tartozik? Úgy éreztem nálad ez negatív – közben én életem egyik legjobb dolgának tartom, hogy jó alaposan belemásztam egy szubkultúrába.

    Kedvelés

    • Nem baj, én itt az ilyen külsőségekben megnyilvánuló, később megbánós tetoválós-feketeszájas-piercinges izére gondolok, esetleg szektára, amitől a szülők rosszul vannak, és ami gyakori reakció a fojtogató világra kamaszkorban. Ez tényleg ténymegállapítás, mint ahogy azt se erkölcsi diadalomnak gondolom, hogy hány partnerem volt, nem erőszakoltak meg és nem volt abortuszom, utóbbiak már kevésbé szabad döntés eredményei. Arra célzok, hogyan lázad az ember a szabadsághiány ellen, és hogy lázadásai esetleg bajba sodorhatják, vagy nagyon meglátszik az arcbőrön pl. a dohányzás meg az éjszakázás a technopartikon (van még ilyen?).
      Döntés, de nem diadal, hogy nem dohányoztam és csak keveset ittam, és én örülök ennek.

      Kedvelés

      • Van. Néha elmegyek, és álló éjszaka ugrálok és táncolok.
        Botrányosan kisimult szoktam lenni másnap.
        Fénykoromban havi egyszer tomboltam és meneteltem 10-12 órát, most mar azért szelídebb vagyok.

        Kedvelés

  28. Nekem is az jutot eszembe hogy mennyire szépen írtad ezt meg. Méltósággal.

    És én ezt a történetet éreztem teljesen Szvoren Edina Pertu-jában, csak nem tudtam ilyen tisztán és szépen megfogalmazni.

    Kedvelés

  29. Pontos leírás. Én nem ilyen vagyok, sosem voltam. De sok ilyen ember van a környezetemben.

    Barátnőm például. Meg is fogalmazta: tudja, hogy “mindig ő az utolsó a sorban”. Férj, anyós, főnök, gyerek, mindenki igénye előbbre való. Ő az, aki összeköltözik az elviselhetetlen anyjával, hogy vénségére a mama ne maradjon magára. Ő az, aki betegen is dolgozik. Akihez határidős munka közepén is beállít a rokonság nagy vendégségre. Ugyanez nyolc hónapos terhesen is. Utána vérzéssel megy kórházba. Ő az, akinek bűntudata van, ha egyszer végre olvas a kötelességei helyett. Aki nem engedi meg magának évek óta, hogy nyolc órát aludjon. Akit a férje épp győzköd egy n+1. gyerekre, amit a nőnek ugyan egy porcikája se kíván, de már annyira megszokta, hogy semmiben sincs öröme, hogy ezt a plusz örömtelenséget is el tudna helyezni terhei között…

    Hogyan lehet neki segíteni?

    Kedvelés

    • Sehogy. Neki kell változnia egy pontig, ezután pedig a környezetének. Mutass neki különböző alternatívákat, hogy legyen választási lehetősége. A döntése után tudsz csak érdemben segíteni. Nem gondoltál arra, hogy elmenj vele csoportterápiára? Hasonló problémák, sorstársak között könnyebben megnyílik az ember. Egyedül viszont nem biztos, hogy elmegy (hárítási mechanizmus).

      Kedvelés

      • Lehet ezekről beszélgetni, példát is mutatni, de megváltozni, afelé lépéseket tenni (pl elmenni csoport-vagy bármilyen terápiára) csak a másik tud. Sajnos sokszor a változtatásra való igény kimerül a panaszkodásban, ez pedig eléggé játszma-szerű jelenség.

        Kedvelés

      • Én egész biztos nem megyek el ilyen témában egy csoportterápiára, mert olyan lennék, mint a varjú a galambok között. Nekem nem ez a problémám.

        Kedvelés

  30. Kicsit off, de Adele életének margójára idetűzném:
    “az Adéle élete egyszerre várja el nézőjétől, hogy a természetességet, hitelességet, nyers realizmust és őszinteséget élvezze a filmben, és épít arra, hogy a két gyönyörű nő szexjelenetei valamiféle fennkölt idea, populáris fantázia esztétikus és reflektálatlan vágybeteljesítései is egyben” (nem a nagy művészbullshit-generátorból repült-e ki?)
    ebből a kritikából származik: http://prizmafolyoirat.com/2013/10/30/ez-neked-porno/
    Szívesen beszélgetnék a filmről. Engem is lenyűgözött (életem első filmje, amire egyedül mentem, így duplán jó élmény volt), de a fenti kritika megragadott valamit, ami engem is birizgál (vagy csak azért, mert a szerző volt első nagy szerelmem :)))

    Kedvelés

  31. Nem ebben élek így lehet mondani nem vagyok a téma szakértője. De leginkább a gyermekkorra emlékeztet az írás, mikor mások döntötték el mit kell tenni és mi jó nekem. Aztán az évek múltával kikristályosodik, hogy csak addig van másnak beleszólása az életembe míg hagyom. Míg meggyőzni akarom. De amint lejön, hogy nem tudnak helyettem élni ezek a tanácsok megritkulnak erejüket vesztik.

    Kedvelés

  32. Az egész bejegyzés úgy ahogy van, pár apró részlet kivételével a saját életem.

    A tárgyak animálása és a sír a főzelék főleg. A láthatatlanság. A kapott szar tárgyak kötelességtudó őrizgetése, vendégek jöttekor látványos használása, mert különben mit gondol szegény Juci néni. A sodródás. A nekem nem lehet akaratom, nem lehet gondolatom, nem lehetek, ha meg igen, akkor bűnhődés. A határok nemléte.

    Ha nem hagyom a nekem szánt szerepet, nem értik. Néznek ostobán és minden erejükkel taposnak lefele, és óbégatnak, hogy milyen vagyok.

    Tanulom önmagam, tanulom az életet, tanulok lélegezni. Ég és föld a kettő közötti különbség. De már látok. És amit láttam, többet nem tudják elvenni, mert bennem van.

    Kedvelés

  33. Visszajelzés: Anya mindent tud | Nárcisz Gyerekei

  34. “De aki kilépett, aki megélte a méltóságot, a szabadságot, az mindig tudni fogja, milyen volt ott, és az nem hagyja magát visszatuszkolni.”

    Kedves Éva!

    Köszönöm ezt a mondatot!

    Megfogalmazod az érzéseimet, ezt a posztot én is írhattam volna, annyira igaz rám.

    El vagyok ragadtatva a blogtól, és a hozzászólásoktól is.

    Végre találtam egy helyet, ahol úgy gondolkodnak, mint én, végre nem érzem magam ufónak.

    Azt hiszem olyan mélyen belém rögzült a “Ne gondolkodj” sorskönyvi parancs, hogy gondolkodni sem mertem kb. 13 éves korom óta.
    Most vagyok 27, és körülbelül 3 éve érzem, hogy valami nagyon nem jó körülöttem.

    Az, amit a világ mond, hogy elég a boldogsághoz úgymond sikeresnek lenni, csinosnak lenni, és teljesíteni, ez egy iszonyatos nagy hazugság!

    A magam bőrén tapasztalom, hogy hazugság.

    Nem akkor vagy boldog, ha jól teljesítő ember vagy!

    Akkor vagy boldog, ha te önmagad vagy!

    Milyen egyszerű mondat, és nekem 27 évbe került, amíg idáig eljutottam.

    A “teljesítés” és az “önmagad vállalása” két teljesen különböző létállapot.
    Ég és föld.

    Valóban, ha abbahagyod az elvárások szerint való életet, és kilépsz a bántalmazásból, nos ez valóban olyan, mintha börtönből szabadulnál.

    Kilépsz a fényre, a levegőre, színes a világ, hallasz, látsz, érzel, gondolkodsz, érzed a napot a bőrödön, teleszívod a tüdődet oxigénnel, egy mázsás súly esik le rólad.

    Megéltem, és soha meg sem fogalmaztam, hogy miért volt hihetetlenül felszabadító eljönni egy embertől, aki elképesztő módon, kifinomultan bántott.

    Ezt a “menekülést” is úgy tettem meg, mint minden mást az életemben.
    Ösztönből és nem tudatosan, csak azt éreztem, mintha egy hang mondaná legbelül, hogy “Fuss, menekülj innen! Az életedért, a józan eszedért menekülj, védd meg azt a lányt, aki benned van, ne hagyd, hogy szétmorzsolják!”

    Ha ez olyan közösség lenne, mint az Anonim Alkoholisták, akkor úgy mutatkoznék be: Anka vagyok, 27 éves, és másfél éve nem élek bántalmazó kapcsolatban.
    És másnak sem, senkinek nem hagyom többé, hogy bántson.

    Ez egy k…va jó blog!

    Bocsánat, de így kívánkozott ki belőlem!

    Kedvelés

      • Kedves Cris!

        Nagyon nehéz írnom erről az egész kapcsolatról.

        Amikor rágondolok, és próbálom megfogalmazni, akkor szinte leblokkol az agyam, vagy a másik véglet: olyan gyorsan rohannak a gondolataim, hogy nem tudom elkapni őket, hogy egy normális gondolatsort összerakjak.

        Nagyon-nagyon nehéz rágondolnom is, pláne beszélni róla.

        Amikor eljöttem…eljöttem?
        Elmenekültem!
        Nos, akkor én bezártam valamit, lelakatoltam az agyam, az emlékeim egy részét, hogy talpon tudjak maradni, hogy élni tudjak.

        Ez van bennem, ezért rettegek az éjszakáktól, mert újraálmodok mindent, össze-vissza álmodok, amit nappal tudatosan meg tudok csinálni, hogy elnyomjam ezeket az emlékeket, azt éjszaka nem tudom megtenni.

        Ezért nehéz írni is róla.

        A “kifinomultan” bántott csak az első időkre volt igaz, később már nem volt kifinomult.

        Amikor mondtam, hogy nem bírom tovább, nem bírom az állandó kritikát, az állandó számonkérést, az utánam való telefonálgatást, az ellenőrzést, azt, hogy felhív, hogy hol vagyok, kivel vagyok, férfival vagyok-e, amikor meg akarta mondani, hogy mit vehetek fel, hova mehetek, mit tehetek szabadidőmben, kivel levelezek, “Külföldi? Biztos arra játszol, hogy lelépj tőlem!”, “Ez a srác a haverod, ez buzi, te meg beteg vagy!” “A buzikra buksz? Szűk nadrágban? Metroszexuális férfi kéne? Rózsaszín inges?” felhívott az anyja is ezzel-azzal, programot csinált nekem, szóval ez már nem volt kifinomult.
        Előtte akart kifinomultan beidomítani.

        Pl.: nem vagy szép smink nélkül, sminkelj otthonra is, a sportos ruháid nem keltenek bennem vágyat, vegyél fel miniszoknyát, magassarkút, rövid topot, “Emeld ki a nőiességed”, ne sportolj, hanem maradj itthon, ne olvass, hanem süss muffint, ne hallgass zenét, ne menj futni, csak velem, plusz a végeláthatatlan programok, amire el kellett mennem, mert ha nem, akkor duzzogás non-stop.
        Ha szóltam hozzá, nem válaszolt, ha mondtam valamit kiment a szobából, mert sokat dolgozott, így fáradt.
        A pénzét elköltötte, erre-arra, mindenre, a fontos kiadások zömmel az én pénzemből mentek.
        Nem voltam elég nőies neki soha, az ő fogalmai szerint, ami azt jelenti: nagy mell, nagy fenék, festett, kisimított haj, rajzolt szemöldök, kurvás ruhák, “apának” nevezni őt, sőt “apucinak”, közös Facebook, közös hobbi, közös kassza.
        Na, ilyen nem vagyok.

        A trükk ebben az volt, hogy ő egy -elvileg-kulturált, “angyalarcú” férfi, akiről senki nem gondolná, hogy milyen valójában, és a legnagyobb trükkje az a mondat volt, hogy “Én csak a te érdekedben szólok!”

        Pszichológiát is tanult az egyetemen, plusz ezotériában is jártas volt, vég nélkül ment a “női szerep, női spiritualitás, női sorsfeladat, női lét” blabla.

        Sok lett belőle nagyon, mondtam, hogy: OK, én ilyen vagyok, ez vagyok, ha jó vagyok így oké, ha nem, hagyj békén.
        Hagyj élni, mert megfulladok!

        Ekkor fordított egy nagyot a köpönyegén, és kezdett nagyon agresszív bántalmazásba, mondván: Itt vagyok, én szeretlek, és te meg annyit sem tudsz megtenni, hogy -máshogy öltözöl ,-itthon maradsz,-anyámhoz jársz hétvégén,-megmondod, hogy kivel levelezel, telefonálsz, beszélsz stb…

        Először nyavalyogva, zsarolva, aztán üvöltve, aztán szó szerint zaklatva, napközben is, telefonon, bármikor…

        Nem ért vele célt, mert én sem korlátoztam soha, nem is tettem volna, mondtam, hogy ő se tegye, fejezze be, nem baba vagyok.

        A többi rémálom, üvöltözés, félelemkeltés, az én megvádolásom azzal, hogy beteg vagyok, antiszociális személyiségzavarban szenvedek, pszichológust is intézett nekem, aki majd kigyógyít a “betegségemből”, magamba forduló vagyok (ez kivételesen igaz, az vagyok), ami nem normális, mert “egy normális nő nem ilyen, az exem sem ilyen volt, a kolléganőim sem ilyenek” a lejáratásom mindenhol, hogy ő kénytelen egy beteg, antiszociális, kötődésre képtelen nővel élni, aki önző, és nem tud alkalmazkodni, ő szenved, én vagyok a szörny.

        A végén nekem fordult, pofozott, vert ököllel, közben azt ordította, hogy én kényszerítettem erre.

        Ekkor elrohantam, egy szál táskával, bele a sötét éjszakába.

        Nem beszéltem erről, mert úgy sem hitték volna el.

        Aztán beszéltem róla, és a legtöbben azt mondták “Alkalmazkodnod kellett volna!”

        Most meg még mindig próbálom feldolgozni.

        Hát ennyi!

        Kedvelés

      • Kedves Ann, remélem, nem haragszol, nem akartam beletenyerelni (persze sikerült). Talán jobb lesz, hogy kiírod. Itt nem fogod azt kapni, amit korábban. Nagyon örülök, hogy el tudtál jönni onnan, mert ez nagyon nehéz tud lenni.
        Itt vagyunk, figyelünk rád.

        Kedvelés

      • Alkalmazkodni? Ehhez?
        No ezt itt aligha fogja mondani bárki. Írj, amennyi érzésed szerint segít.
        Erős vagy, hogy ki tudtál lépni, és sok erőt továbbra is!

        Kedvelés

      • Az utolsó mondatomon elgondolkodtam kicsit megkésve, hogy mekkora közhely – és mekkora tévedés. Azt gondolom, hogy egy olyan kapcsolatban benne lenni, ép ésszel fennmaradni benne, legalább akkora erőt igényel, mint maga a kilépés. Ann, te nagyon erős vagy, de nem CSAK azért, mert ki tudtál lépni.
        Igazából azért írom, amit írok, mert nagyon könnyen nevezik, nevezem ezek szerint én is, gyengének azokat, akik nem lépnek ki. Pedig nem az erő jön meg akkor, mikor sikerül kilépni, nem hiszem legalábbis. Szerintem az erőt, amivel addig fennmaradtál a kapcsolatban, a kilépéskor és azóta is az önálló életed élésére használtad. “Csak” más irányba vetetted be.

        Kedvelés

      • Bevallom, az alap a szerfüggéssel kapcsolatban más által leírt gondolat volt, igaz azon is jártattam már korábban az agyam, hogy hogy a fenébe lehet, hogy amíg valaki mondjuk iszik, addig gyenge szar alak, ha meg letette, akkor a társadalom mindjárt felnéz rá, hogy mennyi ereje volt abbahagyni. De az a megfogalmazás, hogy ott volt az erő akkor is, csak rossz irányba fejtette ki, az olvasmányélmény.

        Kedvelés

      • Kedves Ann, örülök, hogy idetaláltál és annak is, hogy volt erőd kilépni. A kommentedet felolvastam a lányomnak és minden lánynak fel kellene, hogy ne tartsa senki egy pillanatra se romantikusnak és az erős szerelem jelének ezeket az “enyhe” kezdeti jeleket, bármit is mond a környezet. Alkalmazkodni…na persze.

        Kedvelés

      • Köszönöm szépen mindenkinek, a hozzászólást, a kedvességet és a támogatást.

        Talán nem is tudjátok, hogy mennyit jelent ez nekem!

        Ez nem csak egy “sablonos” köszönöm, hanem tényleg köszönöm!

        Kedvelés

  35. Végigolvasva ezt a bejegyzésed, úgy gondolom amit leírtál egy olyan ember aki tudja akarja meri és meg is csinálja ember, egyszóval szabad, így élni a minden napokat perceket igazi szabadság, viszont bennem felmerült az is h ez nem EGO e, mert az ego külön választja magát attól amiben van, ugyanakkor vannak élethelyzetek, a társadalmi nyomás, stb stb, ahol mégis azt érezzük h elég nehéz így élni megtenni, vagy az mind mind félelemből jön?

    Kedvelés

  36. Visszajelzés: metablog 3.: trollok | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.