mindig elvágyik s nem menekülhet

Elég jelentős és permanens szenvedést okozott az életemben az a tulajdonságom, hogy nehezen tűröm a monotóniát. Sokáig nem tudtam magamról, hogy ez a bajom, általánosan volt nyomasztó az élet (hát akkor ez ilyen) (vagy én vagyok ilyen, én, én), aztán megértettem a változásokkor átélt felcsillanásaimból.

Amikor volt egy-egy nagy dobásom, vagy kiszínezett az áldás, vonaltól vonalig. Három hét Franciaországban. Amikor tehetségesnek tartottak. Az első gyerekem. János. Amikor dönteni tudtam és lépni. Amikor írni kezdtem. Amikor díjat kaptam.

De úgy maradni, az nagy kín. Kell az impulzus mindig, és nem akarok kicsiben játszani. Mit lehet ezzel kezdeni? Engem nem tartanak meg a keretek, a rutinok, a hagyomány, én folyton mást akarok, elkívánkozom, robbantanék, újat alapítok. A depresszióval összetéveszthető érzés ez, önostorozásra alkalmas: de hiszen erre vágytál, már megint mi bajod? Unod, kiégtél, semmi se jó? Nem működöm jól, velem van a baj, el vagyok kényeztetve, más bezzeg örülne.

Gondolom, mint ahogy már nagyon sok mindenről volt módom gondolni itt a blogon: ezzel sem vagyok egyedül.

Lakást, közösségeket, munkahelyet, hobbit, barátságot, mindent kinövök. Vagyis, úgy belepácolódom valahogy, elegem lesz, hiányérzetem, mást szeretnék. Változóban vagyok, sebes. Sosem vagyok otthon. Kinézek a csoportképből, nem nevetek a slusszpoénon. Nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek. Nem az vagyok, nem jól vagyok, nem oda való vagyok. Hova való vagyok? Mindig valami új kell. Én aztán nem félek a változástól. Eleven áramlásokat akarok. Régi tájak szépségét nem látom már. Irritálnak a tárgyak. Költöznék kétévente.

cropped-lakc3a1s-kutya1.jpg

Értékvesztett korunkban sajnos. Rendezd át a lakást, keress új hobbit, barátokat! Utazz! Ennyire bornírt volnék…?

Az ember addig megy, amíg oda nem ér. Addig csak a menés van. A nekem valóba. Nem nyugtatgattam magam, hogy jó lesz ez. Nem volt jó. Én nem olyan vagyok.

S lám, igazam lett. A gyomortáji nyüszögés, az nem hazudik. Valamit kerestem. Meglett.

Ez az általános közérzet volt az egyik sötét fellegem. Oszlott ez is. Most jó. Amióta tudom, hogy én ezeket az egyformaságokat egyszerűen nehezen viselem, mert ilyen vagyok, amióta tudom, hogy író vagyok, illetve amióta szuverén döntésem lehet a lakhelyem és a munkám, az életformám, nem szenvedek.

Innen nem költözöm, és nem leszek más, író leszek.

Egy kicsit azért itt is sóhajtozom, fenyegetően merednek rám úgy maradt tárgyaim, aztán belelazulok ebbe a nagy-nagy boldogságba.

Az álomkastélyba költöztünk tavaly, ahol bagoly huhog, rezge őz cikkan. Ki-kinéztem reggel tágas birtokomra, és arra gondoltam, bekaphatja mindenki, de főleg a művész úr.

Itt még a halál is méltó.

Ja, és nem tudok mit kezdeni azokkal, akik félnek a változástól. Nem értem őket, noha igyekszem — agyból kell, szívből nem megy.

143 thoughts on “mindig elvágyik s nem menekülhet

  1. “A depresszióval összetéveszthető érzés ez, önostorozásra alkalmas: de hiszen erre vágytál, már megint mi bajod? Unod, kiégtél, semmi se jó? Nem működöm jól, velem van a baj, el vagyok kényeztetve, más bezzeg örülne.”

    én ezt ma különösen, meg amúgy is, meg úgy általában…nagyon nagyon köszönöm

  2. Nem vagy egyedül. Engem a változás éltet. És egész életemben azt hallgatom, hogy nekem semmi se jó, nem tudok megülni a seggemen, unok én mindent. Hát mit lehet tenni, ez van? Nem félek a változástól. Szivesen váltok lak- és munkahelyet. Ha már futottam maratont, minek futnék még egyet? Hát ezer más van, amit még ki sem próbáltam! 1-2 évente új hobbim van, mert halálosan unom az előzőt.
    Bunkó a főnök, nézzünk másik munkahelyet! Unom a makramézást, akkor csinálok mást. Ha már saját magamat idegesíti a reggeli rutinom, akkor máshogy kezdem csinálni. Nem értem mi baj van ezzel, tényleg nem. Az egyik volt kollégám Bovarynénak hívott. 🙂 Nagyon jól mulatott az elvágyódásomon. Hallgattam a telefonban a sok felém áradó baromságot, amivel egy másik kolléga felhívott és közben az udvaron álló hatalmas fát bámultam üveges szemmel.
    Nem értem miért lenne a monotóniatűrés érték…. Olvasom a céges magazint, ahol gratulálunk a kollégáknak, akik 30-40 éve nálunk dolgoznak. Azon tűnődöm vajon mumifikálódtak-e egy darab asztalnál, vagy azért legalább a munkaköröket váltogatták? A hősök köztünk élnek, biztos is! Én 10 év után az öngyilkosságot fontolgatnám munkahelytől függetlenül.

    • Egész gyermek- és kamaszkoromat át- és lehangolta a nincs elég kitartásod ítélet. Festettem, mert tetszettek a színek, és nem volt jobb, amivel kitöltsem a vakációt. Makraméztam, mert jól ment nekem. Horgoltam, és még sok egyebet is, és minden könnyedén ment, de nem csináltam évekig, csak amíg kedvem leltem benne, utána újat. És akkor nemrégiben azon kaptam magam, hogy bírom a bírhatatlant. Még pszichológushoz is elmentem, hogy mondja már meg nekem, hogyan tudnám jobban bírni. Egy év terápia után tudtam csak dönteni, felmondok. A saját családom itta már a levét, a délutánjaimat letargiába zuhanva töltöttem, gyomorgörccsel indultam reggel. A férjem próbált meggyőzni, hogy nem kell csináljam…és én nem tudtam elhinni neki. Most már jó. Fél éve, eddig egy percig se bántam. Ismét egy csomó mindent csinálok.

      • “Egész gyermek- és kamaszkoromat át- és lehangolta a nincs elég kitartásod ítélet” – ó, ez annyira megvan! És nem írattak be angolra, úszni, teniszezni, mert mindig addig kérdezgették, hogy “biztos ezt akarod majd csinálni jövőre is?”, hogy végül elbizonytalanodtam és nem kezdtem semmibe.
        Aztán rájöttem, hogy rengeteg mindent magamtól is meg tudok tanulni.
        Onnan aztán nem volt megállás, újabb és újabb dologba kaptam, kapok bele… a korlátlan internetelérés forradalmasította ezt pár éve, addig csak könyvekre hagyatkozhattam.
        Azért maga a megítélés mai napig elkísér, hogy “nincs kitartásod semmihez”. Már nem bánom. Lehet, hogy kitartásom nincs, de tartásom van, legalábbis már alakul. Nem járok meggörbült gerinccel számolgatva a kockaköveket.

    • Jáj, hogy ez milyen hasonló nálam is: ” 1-2 évente új hobbim van, mert halálosan unom az előzőt.” Én kábé 25 évig voltam úgy vele, hogy ez valami szoftverhiba nálam, nagyon gáz, nevetséges. Nem olyan régen gondolkodtam el azon, hogy mi van, ha egyszerűen ilyen vagyok, oszt kész?

      Nem akarok magamra erőltetni semmit. A blognak (is) köszönhetően egyre kevésbé vagyok hajlandó a drága időmet és energiámat kelletlen dolgokra használni.

    • Viki, kösz ezt, az utolsó bekezdést meg különösen!
      “Én 10 év után az öngyilkosságot fontolgatnám munkahelytől függetlenül.” – én 5 után fontolgattam…

      • Hat ugyehogy?! Erre azt tanacsolja a fejvadasz, hogy karrier szempontbol jobb lenne ha ugyanabban az allasban, ugyanannal a cegnel dolgoznek majd a kovetkezo 5 evben… Mondtam, hogy tudom, de nem tudok igerni semmit 😀 Par interju alatt nem derul ki ugyanis mi var rad. Gondoltam is magamban, hogy hat, anyukam, az van, hogy, ha te azt csinalnad naponta amit en, abban a kozegben, azokkal az emberekkel, akkor nem beszelnel ilyen faszsagokat!

        • Persze, a fejvadász. Régi mániám a következő; a fejvadász az olyan személy, aki az általam a cégnél töltött idő _mennyisége_ alapján kapja a jutalékát. Vagy a fizetésem _mennyisége_ alapján. Szóval neki valószínűleg megéri ha váltok.
          DE.
          Az élet_minőségem_ esetleges javulása vagy romlása az már teljesen a saját kockázatom! Ez neki inkább a közömbös kategória…
          szvsz
          (most megyek a Stefániára)

        • elszallt a jo hosszu kommentem 😦
          “Gondoltam is magamban, hogy hat, anyukam, az van, hogy, ha te azt csinalnad naponta amit en, abban a kozegben, azokkal az emberekkel, akkor nem beszelnel ilyen faszsagokat!” – egyetertunk!

  3. Én csak lakáson belül gyűlölöm a változást. Ha leteszek egy fotelt, az ugyanúgy, ugyanott legyen húsz év múlva is. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy valamit mindig átrendezni, felújítani kellett, kétévente volt máshol a szobám, anyám mindig kitalált valamit, hogy hogyan lenne jobb. Amióta külön élek, még a könyveket is ugyanúgy rakom a polcra, ahogy levettem.

    Azt viszont megkaptam én is sokszor, hogy nem bírok a seggemen maradni. És nem vagyok kitartó, persze (mert ezer dolog érdekel, és gyakran fogok új projektbe). Sose értettem, hogy ez miért fáj másoknak.

  4. Jaj, ez megint annyira jó! Megerősítesz abban, amit magamban is érzek. Tőled tudom, hogy emberhez méltó életet kell élni. És azóta csinálom, és jól vagyok.

  5. Nekem a férjem ilyen. Ez terhet ró a környezetére, konkrétan rám. Tőlem nagyobb monotónia-tűrést igényel, mert pl. utazik, most tanulja a 13. nyelvet, stb.

  6. Az elemiiskolatárs lányok kivirágoztak és korán férjhezmentek, későbbi barátnőim is elboldogultak.Normálisok voltak.
    Én csak helyben álltam értetlenül. Nekem nem működött a világ,nem voltam otthon benne.
    Az egyetemen magamra találtam, és volt ami jó volt.
    Később egyebeket is találtam magamban,és jó lett az élet. Ráálltam saját kerékvágásomra.
    Az elején ugy 5 évenként változtattam a munkahelyeket de az utolsón már 15 éve senyvedek bár soha nem szerettem ezt a munkát. Szerencsém ,hogy képes vagyok újat bevinni a munkámba így el is fogadták újításaimat de már mindent meguntam 😦
    Azt mondtam inkább kapálnék minthogy itt nyomjam a seggem napi nyolcésfélórát.
    Próbáltam webprogramozó lenni de nem kellek senkinek ebben a korban.

    Már akármilyen másmunkahelyet nen is szeretnék, inkább lennék önálló.
    Vágyok,sóvárgok új helyeket látni…Ezért a blogozás 🙂

    Most a mozgás nehéz. Sokminden köt. Nem lehet csak úgy felkerekedni…

    • ” most itt csücsülsz,

      mint fák tövén a bolondgomba
      (igy van rád, akinek van, gondja),
      be vagy zárva a Hét Toronyba
      és már sohasem menekülsz.”

      • Időnként azt remélem – naivan – hogy a kucscsomó a lábam előtt hever. De nem mindig merem felvenni, hogy nyissak, inkább maradok még egy kicsit. Legalább meleg a hely, ahol ültem.

  7. Ó igen. Hasonló a habitusom. Jó hír, hogy ezzel a nagy csapások, tragédiák is könnyebben átvészelhetők… mint egy átlagos nap.

    Szellemi kalandor vagyok, minden téma pár évig érdekel, aztán megunom. Ha összeszedem, az évek alatt mi mindennel foglalkoztam… Csak diplomából van három, három teljesen különböző szakterületen, egy negyedikben kezdtem dolgozni, közben fanatikusan művelt, változó hobbik, magas szinten megtanult, majd nem használt nyelvek… Épp most váltok pályát, egy teljesen új területre ismét. Mindegyikben elég jó voltam, mindegyik addig izgatott, amíg új volt. Néha eszembe jut, ha ezt a sok energiát egyetlen területbe fektetem, már Nobel-díjam lenne.

  8. Azt mondtak: Fiam, te mar barmi lehetsz, azt csinalsz amit akarsz.
    De kozben azt gondoltak: egyvalami.

    Nekem neha az az erzesem, hogy szaz eletnyi lemaradast probalok behozni, ezzel a nyughatatlansaggal.

    Kozben meg, buntudat, sok. Miert nem maradok, miert nem becsulom meg, mint a csillag az egen, csak haladnek egyenesen, vagy mint a mozdony, amit sinre tettek egyszer, s azota el nem hagyta azt.

    • Erről jut eszembe nagytatám példabeszéde Mátyás király nyomán arról az emberről aki ezermester de mégse tud megélni.
      Sokat mondogatta az öreg nekünk unokánknak ,buzdítva minket az összpontosításra.

      -Fiam neked melyik a legócskább mesterséged ?
      -A tő csinálás.
      -Na akkor mától kezdve csak azt csináljad,és meglátod hogy meg tudsz élni !

      Persze itt nem a megélhetésről beszéltetek ti. Csak eszembe jutott 🙂

  9. Ugyanez! 🙂
    Mindig “jó” állás, izgalmas feladatokkal, biztos hely, mégis 3 évente váltani akartam és váltottam.
    (környezetem értetlenkedését nem feledem: de most miééééért?!)
    Lakást is: 2-3-4 évente a jobb még jobb lett, mert mertem ugrani. Biztosból a bizonytalanba – növeli az adrenalint, tiszta lappal kezdeni. A fogyás is mindig jobban ment ilyenkor – az első évben :).
    Figyelem is magam, mi lesz: holnap lesz 5 éve, hogy igent mondtam Neki – 5 éve!!!! Ez a legtartósabb állandóság, amit valaha megéltem – és egyenlőre töretlen a jó. Oké, azért volt benne 2 lakásváltás (már nyüzsgök és áruljuk a jelenlegit, mert a 2 év itt, amikor már az utolsó kép is a helyére került, változásért kiált) 2 gyerek. Még jó, hogy 1-2 év bölcsi után 3-4 év óvoda, majd egyszercsak jön az iskola is – az is változás – élvezem! Gyes alatti pályamódosítás, tanulás, új szakma — szükségszerű volt, így működöm és örömmel működtetem az életünket. A férjem is boldog: lakásokat tervezek, így bízik benne, hogy az új lakhely iránti csendíthetetlen vágyamat kiélem mások életterének alakításával 😀 😀 😀
    azért belement a mostani váltásba viszonylag könnyen, így remélem hamarosan újra újba érkezünk 🙂

      • Nekem szerencsém van a gyerekeimmel, mert ők is ilyenek. A fiam 3 város, 3 iskolájában járta ki a 8 általánost. A lányommal éppen arról beszélünk, hogy befejezi a jelenlegi iskolát, megy egyetemre, és akkor mi az apjával költözünk másik városba.
        A férjem az első nagyobb mozdulásnál még nehezen szánta el magát, most azt mondja, alig várja. Csak annyit szeretne, hogy a nagyon sok könyvet ne kelljen megint költöztetni.
        Mi bútorokat nem viszünk soha, csak személyes dolgokat, néhány elektromos cuccot és a könyveket.
        Amióta együtt vagyunk 11-szer költöztünk. Ebben a lakásban 5 éve élünk, éppen elég lesz még azaz 1 év is.
        Pedig jó munkám van most, ez is teljesen új, még élvezem.
        Mennyit hallgattam én is, hogy nincs bennem kitartás, így nem lehet élni, szegény gyerekekkel mi lesz stb. Volt bűntudatom is, de amikor éreztem, hogy menni kell, muszáj volt. Így is mennyit halogattam egy-egy indulást, és végül mindig bebizonyosodott, hogy jó döntés volt.

      • Számomra is fontos a változatosság. Ezt a lakhelyváltások, a hosszabb (fél-, egy-, egyszer többéves) külföldi tartózkodások, meg az utazások hozták. 25 év – három munkahely – az egyik kétszer, tehát négy szakasz. Az egyik ráadásul gyökeresen más, mint a szakmám. A kutatói – általában az alkotó jellegű – munka nagy előnye, hogy kevés benne az ismétlődés: ha a forma monoton is, a tartalom folyton új.
        Lehet, hogy ennek a változatosságnak köszönhetem, hogy az életem állandó elemeivel kapcsolatban (párkapcsolat, család) soha nem támadt fel bennem a monotónia érzése. Becsszó.

        • Szerintem a valtozatossag iranti igeny merteke is egyenenkent valtozo, es az is, hogy mely tertuleteken igenyli inkabb.
          Nincsenek erre szabalyok, vagy torvenyszerusegek.
          Szerintem a leginkabb ritka a ket veglet, a mindenben allandoan valtozatossagot kereso, es a minden allandohoz kitartoan ragaszkodo.
          Nalunk szerintem a posztkommunista reflexek is mukodnek meg mindig, akar kozvetlenul is: minel tovabb maradsz egy helyen, minel husegesebb vagy a ‘gyarhoz’ annal nagyobb megbecsulesnek orvendesz. Es ezt atultettuk szerintem erkolcsbe, ciki ha ugralsz.

    • A bejegyzés nem arról szól, hogy dobáljunk el mindent, embereket, erkölcsi vállalásokat fél év után, mert inkább valaki másra vágyunk, mert olyan uncsik. Hanem a kínos, fájdalmas önkeresésemről, traumákról és a szabadságvágyról. Arról, hogy addig voltam nyugtalan, amíg meg nem találtam, ami nekem való, igazán.
      Amit te írsz, abból a gyerek az egyetlen, aki nem változtatható, nem letehető. Ez így fel sem merült. Erről írtam az azért ne áltassuk magunkat című bejegyzésben egy hete.
      De például házasságban előfordul, hogy más irányba fejlődnek a felek, kifutotta magát a kapcsolat, és együtt rosszabb már. Nem szégyen az. Nem lecserélt, eldobott ember, hanem felismert belső valóság és annak megfelelő döntés.
      Az eleven áramlásokat nem lehet megunni.

  10. Én többek között emiatt nem merek gyereket vállalni. Mert 10-15 évig nem tudnám azt csinálni, amiből táplálkozom, ami továbblendít. Lehet, hogy ez önzés, nem tudom… Kívülről nagyon is úgy néz ki, mintha csak az utazások, a munka, a tanulás, a barátok érdekelnének – ez így is van, csakhogy nekem mindez nem luxus vagy hobbi, hanem a levegő. Sajnos jól ismerem magam, ez kell ahhoz, hogy funkcionáljak.

    • Hát ez a mai bejegyzés is iszonyúan beletalált.
      “Elég jelentős és permanens szenvedést okozott az életemben az a tulajdonságom, hogy nehezen tűröm a monotóniát. ” Ez szíven ütött, mert évek óta ettől szenvedek.
      meggyvágó , amit a gyerekről írtál, hasonlóan érzem, nem keveset árul el, hogy 37 évesen kötöttem le magamat, már 5 éve, de most sem érzem úgy, hogy már semmi újra, másra nem vágyom az életben.
      Vizsgaidőszak van, a seggemen kell ülnöm tanulnom kell, vagy házimunka vagy tanulás, és azt érzem, hogy megbolondulok, de muszáj végigcsinálni mert felvállaltam. Közben meg azt érzem, hogy nagyon unom, és valami mást tanulnék, aztán megint valami mást.
      “Néha eszembe jut, ha ezt a sok energiát egyetlen területbe fektetem, már Nobel-díjam lenne.” Szintén. 🙂
      Költözés 2-3 évenként, vagy egy tucat munkahely, több pasi.
      És állandóan utaznék, légkalapáccsal törném fel a járólapot, hogy szebbet, jobbat tegyek le, na meg a konyhát.
      Irritálnak a tárgyak. Hát ja.
      De amit bajuszcic írt, igen a könyvek, bizonyos bútorok csak ott és csakis.
      Jó pár barát kikopott, de akik megmaradtak, nekik örülök nagyon.
      Kiállták a próbát. 🙂

      • Igen, valami nagyon hasonlót érzek én is. A legkedvesebb életformám a Camino volt, 33 napon át csak menni, napi 20-30-40 kmt, mindig máshol aludni, és mindegy, hogy jó-e a szállás vagy nem, mert úgyis csak egy estére szól… Nem kell kitalálni, hogyan legyek szép és hogyan szórakozzak, mert csak 3 pólóm van és a szórakozás maga az út. Se fizikailag, se lelkileg nem voltam olyan jól, mint ott. Hát sejthető, hogy mekkora realitása van az ilyesminek a mindennapokban.

        A járólap nálam marad, irtó lassan szépítem az otthonom, talán azért, mert 12 albérlet még mindig nem hittem el, hogy én most már ott fogok lakni. Az egy-két bombabiztos barát és tárgy azért nekem is megvan.

    • “Kívülről nagyon is úgy néz ki, mintha csak az utazások, a munka, a tanulás, a barátok érdekelnének”- És van ezzel valami baj? Ezek talán értéktelen dolgok? Miért is csak a tömény szívást tekintjük értékes életnek?

      • Egyszer olvastam valahol, de már halvány gőzöm sincs hol, ki mondta, de nekem mondhatnám az életfilozófiám lett:
        Az élet formája a mozgás, lényege a nyugalom.

        • nagyon tetszik, tök így érzem én is, a mozgás alatt a változást is értve. amire mostanában gyúrok, az a belső nyugalommal lenni az áramlásban, a mozgásban. valami ilyesmi nekem a flow is.

          • Igen nekem is ezt jelenti pontosan.
            És az hogy van egy biztos pont, ahova visszatérsz, az nem paradoxon, hanem természetes emberi igény. Aztán ismét útra kelsz, hogy új élményeket gyűjts.

            • “És az hogy van egy biztos pont, ahova visszatérsz, az nem paradoxon, hanem természetes emberi igény.”
              Szerintem is. Nekem kell egy biztos hely, otthon (fizikai biztonság), és pár biztos ember, akikre mindig számíthatok (lelki biztonság). Az sem baj, ha mindig máshol van az otthon, csak legyen.
              Az összes többi dolog változhat, sőt, változzon is!

      • Én úgy veszem észre, hogy igen. Éppen ezen a blogon olvastam, már nem tudom (mi volt a pontos megfogalmazás), hogy a társadalom kötőanyaga a szívás, és ezt el is várják egymástól az emberek. Én is ezt tapasztalom: ha nem vagy hajlandó szívni, és kimondod, hogy a te életed saját magadról szól, és arról, hogy boldog lehess, akkor önző vagy.

        • Kérlek, hogy ne lelkeld ezt magadnak. Itt legalább ne. Nem vagy önző, legalábbis nem a szó pejoratív értelmében. Bár, nőkkel kapcsolatban ez a kifejezés kizárólag pejoratív értelemben ismert..

          • Igyekszem, igyekszem. Szerencsére már nem okoz komoly gondot. Ahogy öregszem, és elkezdtem érezni, hogy az élet nem végtelen hosszú (ahogy még 34 évesen is éreztem), azóta sokkal jobban megy.

    • az én társam pl. ilyen nemváltozós, nemváltoztatós. fél a változástól, mondja is, de nagyon stabil is egyben. sokszor beszélünk arról, hogy ha én nem lennék, még mindig a koleszban ülne és a sajtót lapozgatná, ha meg ő nem lenne én már belecsavarodtam volna a saját vibrálásomba (így is határeset néha). közben ő is halad a saját útján, fejlődik belül, őneki ez kell, a stabilitás, hogy fejlődni tudjon. vagymi. néha egymás idegeire megyünk ezen a téren. (faszért nem lehet mozdulni/faszért kell állandóan ugrálni??)

  11. És valoban…mert talan madarakbol lettunk. Ha szines legelok felett szallunk,a hegyre vágyunk,.Ha hegyek kozott repulunk ,a volgybe kivankozunk .Minden kendermag egy feladat.Az Everest felett is atrepulok,ha szines ret rejtozkodik mogotte. A szineket persze rogton atpingalnam .Miert ne lehetne egy napraforgo piros,ha jobban all neki ? 🙂

      • A monotóniához, illetve a változáshoz való viszony is változó, történelmi értelemben is, de általában az egyes ember életén belül is. Az előbbiről véletlenül 🙂 írtam is a blogomon “Egyik nap úgy, mint a másikon” címmel
        http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/02/02/hagyomanyos_tarsadalom_ido

        Az erdélyi Újfalvi Sándor emlékiratában a hagyományos társadalom tipikus alakjaként ír le egy idősebb szomszéd birtokost a 19. század elejéről:
        Házában a napirend minden apró részletében napról napra változatlanul megtartatott, „a délesti rövid álom is, a legyezés, a hely, hol tartaték, és az ezutáni napirend, a lefekvésig egyik nap úgy, mint a másikon. A háziúrnak, asszonynak, a gyermekeknek megszokott ülő- vagy dolgozóhelyök volt, amin évhosszat egyik sem változtatott.” Még az étrend is az állandóság érzetét erősítette. A ház ura egyszer ebédre volt hivatalos egy főúri házba, ahonnan éhesen tért haza. „Szakácsára parancsolt, hogy vacsorára okvetetlen káposzta legyen, mert ma, vasárnap, káposztának lesz vala rendi, de a nagyúr asztalánál minden volt egyéb, csak e jó magyar étel hiányzott.”

        A folytonos változásigény ebben a hagyományos társadalomban többnyire devianciának számított. Aki engedett pl. a helyváltoztatás-igénynek, könnyen a margón találhatta magát, mint gyanús csavargó (a feudalizmusban az egyik leggyakoribb vádpont volt a bíró elé kerülők esetében a csavargás).
        Tényleg véletlenül 😀 erről is írtam: “Házától ritkán s csak kiváló esetben ment ki”
        http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/03/30/helyhez_kotott_tarsadalom

        • Éppen ez jutott az eszembe, hogy a mai kor “termékei” vagyunk az állandó impulzus igényeinkkel, miközben régen az emberek egy ugyanazon faluban élték le az életüket és a falu táblát se hagyták el.
          De én biztos megőrültem volna.

            • Megfogtál 🙂 Nem tudok pontos választ, pontosabban biztos vagyok benne, hogy nincs egyévszámos válasz. II. József az első népszámláláskor elrendelte a házak kötelező számozását, és talán a helységek jelölését is. Az ő rendeletei azonban alig kerültek át a gyakorlatba. Fakultatív alapon lehetett kiírva korábban is, de szerintem a motorizációhoz, illetve annak szabályozásához kötődik a helynévtáblák kirakása (a belterület megkülönböztethetősége végett). A 2. vagy 3. KRESZ-re tippelnék (1950, 1953) – szóval valószínűleg kommunista trükk 🙂
              Még a hivatalos helynevek megállapítása és törzskönyvezése is csak a 20.elején történt meg, addig több, akár 4-6 azonos nevű helység is volt a történelmi Magyarországon. Akkor különböztették meg őket valamilyen jelzővel.

                • Egyszer a Tisza felső folyásánál (mármint magyarországi felső) a vízről mentünk be a faluba, nyilván nem volt tábla, térképről meg csak sejtettük hol vagyunk. Az első két-három ember nem válaszolt a kérdésünkre, hogy hol vagyunk. Úgy éreztük magunkat, mintha a buckalakók között lettünk volna.

            • Igen, meg kellett kérdezni, de gondolom, inkább ellenőrzésképpen. Hiszen nem térképpel a kézben vándorolt, (legfeljebb GPS-szel 🙂 ), tehát folytonos kérdezősködéssel haladt a célja felé. Tehát az előző falvakban már elmondták neki, mi lesz a következő, csak meg kellett erősíteni-e, jó irányba ment-e.
              De nagyon ritka volt az ilyen random vándor a néhány főútvonalon kívül. Ez is az egyik háttere a nagy vendégszeretetnek: abban az inger nélküli bezártságban az idegen, a hírforrás óriási élmény volt. Egy egész VV-szériával felért egy este vele 🙂

    • Szerintem vannak, akik szeretik. Dolgoztam gyárban 10 hónapot, és nagyon sokan szerették a munkát a soron. Én laboros voltam, egy kicsit mozgalmasabb, érdekesebb munkával, azt gondoltam, mások is szívesebben csinálnák ezt. Amikor volt lehetőség rá, voltak, akik visszautasították, mert a soron szerettek lenni.

      • Szerintem jóval többen vannak, akiknek a biztonságérzet sokkal fontosabb, mint a szabadság. (Lásd Kádár-korszak utáni nosztalgia.) A rutin pedig a biztonság egyik fő forrása.
        Amúgy meg távolról sem akar mindenki önmegvalósulni a munkájában. Sem.

      • Inkabb feltek, mintsem szerettek a soron a munkat.

        Sok vitam van ezzel egy kicsit kapcsolhato temaban. A hugom azt mondja van akinek oromet okoz masok kisztiszteletben. En azt mondom az, hogy nem ismeri az igazi oromteli tevekenyseget valaki nem ok arra, hogy azt gondoljuk szereti azt amit csinal, ezert teszi.

        Nem. Nem ismeri a szabad valasztast. Az oromteli tevekenyseget.

        • Szoval:Hogy aszondja a hugom (es meg sokan masok)hogy ertsem meg vegre:ne lazitsam a noket, nekik ez jo! Szeretik! Masokat kiszolgalni, ugralni a csaladtagoknak, korulolelni oket, lesni a kivansagukat. Ez neki elethivatas. Ezt ok valasztottak!
          na nem! Nagyon nem!
          Pont annyira nem, mint az hogy a soron vegzett munkat szeretik.

          Szerintem ez nagyon nem igy van. Nem igazi valasztas eredmenye.

          Nem szabadok.

          • “Ezt ők választották!”
            Valóban? Ez az amit én sem hiszek. Amikor nincs igazán alternatíva (mert az, hogy lógj ki nyugodtan a sorból és a környezeted (szüleid, rokonaid, ismerőseid) megrökönyödése és szörnyülködése közepette (egy Igazi Nő nem ilyen) tégy másképp, vállalva a megbélyegzést, na az nem valódi választás. Viszont ebben a szerepben a legjobbat nyújtani és elfogadni (akár megszeretni) az alárendelt helyed, olyan persze, hogy van, de nem a választás eredménye, hanem a nagyfokú alkalmazkodásé. Igyekszik az ember abból a helyzetből kihozni a legjobbat amit megszokott és ismer.

            • azonban igen durva visszaélések táptalaja ez az attitűd.

              hogy te ezt szereted!

              tehát szeretsz mosogatni, főzni, vásárolni, megteríteni, pohár vízért ugrani – így szakad meg a női váll a rengeteg teher alatt.

              illetve még: ha konzekvensen kitartasz amellett és ezt napi szinten képviselni is tudod (mert történetesen ahhoz a kisebbséghez tartozol, akik erősek), hogy te nem szereted ezeket a tevékenységeket, de alkalmanként szívesen megcsinálod. alkalmanként pedig átadod a családtagoknak ez a melót.
              akkor indul be a családon belül a rejtett dinamika.

              mondom a példákat, ezek most abszolút aktuális esetek nálunk:
              – megy a vénakenőcs reklám a tévében: egy nő robotol, cipekedik, főz, teszvesz a háztartásban, arcán a szenvedés, majd a végén a krémmel a lábán kivirul
              kisfiam: nézd anya ez a néni nem csicskáztatja a családját!

              – két fiam leül vacsorázni. én tévét nézek. kivesznek a hűtőből minden földi jót, ízléses terülj-terülj asztalkámat varázsolnak. én közben jövök megyek, megkérdezem innának-e valamint (ha arra járok odaviszem okán).
              nagyobbik fiam: jaj mi milyen szegény gyerekek vagyunk! ÍGY kell vacsoráznunk! anyánk még enni sem ad nekünk!

              – nem takarítottak ki szombaton. kérdőre vontam a fiamat. erre (elég lett volna egy bocsi anya, nem volt kedvünk, mert a liberalizmusom pocsolyájában szeretek megfürdeni, mint tudjuk): hogy máshol nem kell a gyerekeknek takarítaniuk, és őt nem érdekli, hogy mocsok van és hagyjam már őt végre békén. és én nem csinálok semmit, csak őket csesztetem. stb. stb.

              (jaj hát! hol tanulta ezeket ez a gyerek?)

              • “nézd anya ez a néni nem csicskáztatja a családját!”
                Hanem beledöglik.
                Basszus, én ilyenben radikális vagyok. Hamar megtanulnák, milyen az, ha tényleg nincs mit enni. Tudom, én megtehetem, pasi vagyok – de bizony akkor is megtanulnák, ha az anyjuknak mondanának ilyet.

          • Lejjebb nem tudok írni , Árnika, ezért ide. Nagyon ugrok érte, mikor gyerek szájából elhangzik, hogy “deezazénszobám, pakoljelhazavar”. Kereken el szoktam magyarázni néhány tőmondatban, hogy “deezazénlakásom” és kilátásba helyezem azt a szankciót, amiről tudják, hogy meg is fogom tenni. 6-ig össze kell pakolni a szobában. Addig nem szólok. De 6.00-kor bemegyek és a szoba közepére hajigálok mindent, veszekedés nélkül. Mert megmondtam. Nekem ez bejött, egyszer kellett megcsinálni.

            • húúúú

              ezek az eszközök nyilván rendelkezésre állnak, hogy
              “ez az én lakásom”

              ennek durvább társa:

              “amíg az én kenyeremet eszed”

              nekem is kiszalad. persze, de ettől ezekkel nagyon nem értek egyet.

              hiszen a cél az lenne, hogy a gyerekem azonosuljon mindezzel.

              pusztán külső erő (és ez, akárhogy ragozzuk erőszak) hatására csinálja, zsarolás és kilátásba helyezett szankció/büntetés miatt.

              ekkor nagyon nem vagyunk mások, mint a minket regulázó Rend.

              (ettől még értem, amit írsz és tudom, hogy hatásos is, de hosszú távon nem tartom jónak. elidegenedünk ezáltal a gyerekeinktől)

            • Megint csak nem tudok lejjebb írni, azért ide. Valóban, igazad van, van ebben erőszak. De tapasztalataim szerint nincs kamasz, aki belátás alapján dobná ki a zöld szendvicset a hátizsákjából. És , ha ragozzuk, az is erőszak, amit ő csinál, nem veszi figyelembe, hogy engem zavar az 1 hetes tornazokni bűze.

        • A flow… A Csikszentmihályi könyvében volt egy példa arra, hogy a soron valaki úgy élte meg a flow-t, hogy igyekezett másodpercekkel röviditeni a munkájához szükséges időt, még akkor is, ha a többieket zavarta a soron, mert bebizonyitotta, hogy gyorsabban is lehet… aztán amikor már objektiven felmérte, hogy elérte a leggyorsabb ütemet, akkor tudta, hogy munkát kell váltania, hisz flow nélkül élettelenné válik a munkavégzése. Persze, ő volt az egyetlen a soron, aki flow-t akart megélni a munkája során, de vannak kivételek 🙂

  12. Rég kommenteltem már, most inkább az olvasás megy jobban, de ehhez muszáj, mert ez nagyon betalált.

    Bennem van ez a szüntelen elvágyás, mehetnék, és közben pedig vágyom a biztosra is, de egy idő után úgy érzem lehúz, beleposhadok, és olyankor börtönné válik a puha meleg fészek is.
    Ez az érzelmi életemben is így van, azért is, mert nagyon mélyen hiszek a szabadságban és abban, hogy ha szeretek valakit, azt nem korlátozom, sem időben, sem térben.
    Magamból indulok ki: néha elemi erejű, csillapíthatatlan éhség van bennem a másra: csak menni bele a világba pár napra, vagy kiülni egy padra és beszívni a napfényt és a szelet, vagy mást dolgozni mint az addigi monotónia, más ételeket enni, nagyon szorosan magamhoz ölelni valakit. Vagy nagyon megcsókolni. Valakiket.

    “A depresszióval összetéveszthető érzés ez, önostorozásra alkalmas: de hiszen erre vágytál, már megint mi bajod? Unod, kiégtél, semmi se jó? Nem működöm jól, velem van a baj, el vagyok kényeztetve, más bezzeg örülne.”

    Mennyire tudom magam gyűlölni emiatt. Más örülne, ha ennyire szeretné a barátja/férje, ha lenne stabil munkája, ha lenne lakása. Azt hiszem, velem van a baj, valami elromlott, gyökeresen, javíthatatlanul.

    Szeretem, ha néha a repülésből van hova leszállni, ha van fészek, és úgyis visszamegyek, mert kell az otthon, kell a meleg. De ha be vagyok zárva, ha nem repülhetek, akkor elkezdem rázni a rácsot, csendben, magamban, hogy ne zavarjam a családi békét, és magamat emésztem, hogy nekem miért nem elég és nekik miért igen, szép lassan darabokra török.

    Tényleg velem van a baj? Vagy másoknak is börtön az ugyanaz, csak ők sem merik mondani? A mi letelepedős, kertes házas, monogám, katolikus, négy gyerekes, napi nyolc óra irodai munkás modellünk a boldogító? Vagy az amerikaiak szüntelenül költözős élete? A rendszeres üzleti utak? A poliamória? A hátizsákos világ körüli út? A különféle hobbikba belekapás?

    Nincsenek mintáim a másra. A felmenőim, a rokonaim megvetik, aki elvágyódik, akinek nem jó a langyos. A barátnőim csendben sírdogálnak miközben felemészti őket a saját börtönük.

    Aki otthon ül, aki egy embert szeret, akinek van 30 éves munkaviszonya egy helyen, aki kitart, aki törzsvendég és mindig ugyanúgy issza a fröccsöt, aki stabilan Bachot szereti, az jó ember.

    Én éhes vagyok a másra, én többet vagyok képes szeretni, én mozognék, én felfedeznék, én feltalálnám, én megismerném, én kikutatnám, én megírnám, én megfesteném, én felismerném, én sóvárgok, én őrlődöm, én nem érzem magam elég jónak, és én annyira mérhetetlenül szeretnék mégis “jó” lenni. Én mégis hazamennék néha mamuszban teázni és kötögetni. Én nem vagyok mégse szerethető, ha nem ülök otthon csendben.

  13. A szokásaim rabja vagyok, ragaszkodom a megszokotthoz, míg meg nem változtatom teljesen, hogy azután ahhoz ragaszkodjak egy darabig. Kislánykoromban olvastam valahol (erős a gyanúm, hogy anyu könyvespolcáról titokban lenyúlt Claire Kenneth könyvben…), hogy az elegáns nő nem változtat illatot és frizurát. Ez annyira mélyen belémégett, hogy sokáig hibásnak és komolytalannak gondoltam, hogy nekem mindig más tetszik és más és más bőrbe bújnék, illatostul, frizurástul. Jóval később értettem meg és fogadtam el, hogy mindez nem állhatatlanság, hanem pont, hogy áramlás és idomulás. Nagy éberség kell észrevenni, ha lezárul egy életszakasz és nagy bátorság nem húzni magunk után koloncként az lezárt fejezetből az embereket, tárgyakat, érzéseket. Nincs olyan, hogy örökkön örökké. Az örökké, az az a pillanat. Aztán változunk.Bennem mindig ott van a felszín biztonságra vágyása alatt az elvágyódás, a leugrani cigarettáért és soha vissza nem térni, vagy kiszállni tankoláskor egy másik ország hosszú útján (végtelen utakat autóztunk a gyerekek születése előtt) és nem ülni vissza az autóba többé….Aztán mégis kell a sosem volt biztonság, puszedlisütés és saját rozmaringbokor, aztán, ha megvan, mert megvan, átnézek az ágai felett és már tudom, hagyom majd kiszáradni, fügefát ültetek a helyére. Még nem találom, de hiszem, hogy van egyensúly ebben a kettősségben. Levágatom a hajam. …

  14. Én is ez a fajta vagyok, minden érvényes, amit előttem leírtatok. Mikor a férjem több évvel ezelőtt legelőször panaszkodott, hogy neki sok ez a tempó és mással annyi egy egész életben nem történik, mint velünk egy év alatt, akkor csak néztem ki a fejemből: de hát én így élek, nekem ez a normális, ez rendkívüli eseménysorozat másoknak? 3-4 havonta más országban dolgoztam más más projekten, ez éltetett, pénteken találkoztunk valamelyik európai főváros repterén és ott töltöttük a hétvégét.
    DE, nekem most már ez nosztalgia, mert két kicsi gyerek mellett rosszabb lettem, mint egy könyvelő:(. Számomra a könyvelőség a monotóniatűrés szinonimája. Már az egyetemen sem tanultam meg a számvitelt, hogy egyszerűen ne értsek hozzá, ne adjak arra lehetőséget, hogy az életemben olyan kényszerhelyzet legyen, hogy azzal kelljen foglalkozzak. Hát nem kell azzal foglalkoznom, de ami most van, attól szenvedek, mint a kutya. Persze, aranyosak a gyerekek, meg minden, de nagyon küzdök, hogy ezt az éles váltást ép ésszel kibírjam.
    Ugyanakkor kapcsolatokat, embereket elengedni nagyon nehezen tudtam mindig, még akkor is, amikor már egyértelmű volt, hogy ki kell lépni, nekem kell kilépni, mert neki még így is jó. Kilépés, visszatáncolás. Ilyen volt ez…
    Ja és jut eszembe, lakásokat már akkor kezdek nézni, amikor éppen beköltözünk az új lakásba:) a férjem szerint függő vagyok

    • Mi egy éve költöztünk, de folyamatosan nézem a lakáshirdetéseket… csak úgy…ki tudja…? Eljátszom a gondolattal. Nálunk én választottam a lakást, előtte lebonyolítottam 2 lakás-eladást, én szerveztem a költözést, én rendeztem be. Teljesen fel tudok pörögni.
      Ha a férjemen múlna, még ott ülne a legénylakásában mackómelegítőben. 🙂

  15. még azt is leírom, hogy a férjem első röghöz kötési kísérlete az volt, hogy egy teknőst kaptam egyik szülinapomra…hát konkrétan egy hétig zokogtam attól, hogy most nekem felelősséget kell vállalnom ezért a lényért és nem tudok a két táskányi cuccommal bármikor bárhová lelépni a világban. nem értette, hogy a fenébe válthat ki egy ajándék teknős ilyen reakciót. már akkor megcsapott a szele annak, ami aztán 32 évesen a lányom születésével elöntött: hogy többé már sosem leszek igazán szabad. őt még albérletbe, a két táskányi cuccommal vállaltam. azóta két gyerek van, lakás autó, lófasz, minden. szabadságérzet 0.

    • A könyvelőségről nekem is eleve ez volt a véleményem 😀
      De te mit dolgoztál ,hogy annyit tudtál vándorolni ? Már csak azért, hogy tudjam hol rontottam el…Nekem is tetszett volna több mozgás…
      Amugy a gyerek óta tényleg nem volt szabadság, még annyi se…

    • Így így. Két kis gyerekkel otthon kitaláltam, hogy építkezés. Jó is volt, amíg épült, míg az volt a feladat. Aztán gyerekek intézményekben, én újra munkahelyen. Na ez már a rabságom kezdete volt. 6 évig tartott, nem bírtam tovább. Pedig én találtam ki, én csináltam végig.
      A házat nagyon nehéz volt eladni, azóta csak lakásban lakunk, hogy könnyen el lehessen szabadulni.

    • Nekem ez a 3 kutya, 1 macska. Nem tudunk úgy elmenni sehova, hogy na akkor most indulunk, mert mehetnékünk van és be az autóba.
      De ők úgy jöttek hozzánk, hogy az egyik menhelyről, a másik az út szélén kidobva novemberi hóban, harmadikat gyerek hozta. Szóval felelősség nagyon.
      És a szüleimet rángatom, hogy jöjjenek ki etetni.
      Nagyon nem könnyű, mert rengetegszer mentünk volna el csak úgy spontán.

  16. en a lakast nem szeretem valtoztatni, sot a butorokat es azok helyzetet sem. Viszont ha holnap at kellene koltoznom Sydneybe, siman atkoltoznek. szeretem a lassu valtozast, amikor evek alatt unok meg valamit es lassan tovabballok. 5 ev egyetem, 3 ev epitoipar, 3 ev oregapolas, 5 ev haziasszony-anya, most nagyon remelem hogy ujra egyetem. szepen lassan, ahogy csillag megy az egen. mar 10eve London, ezt egyenlore nem birom megunni. es baratokat sem unok meg. es soha nem fogom megunni az autohasznalatot, es az uszast es az olvasast es a gorogdinnyet es a szep kormot

  17. Én nem szeretem a változást. Sőt, utálom, kevés dolgot utálok jobban. Például azt hogy az utálat ellenére szükségem van a változásokra. Iszonyúan szükségem van rájuk, holott rettegek tőlük, hiszen ha változás jön, akkor próbára tétetek, és halálosan félek attól, hogy könnyűnek találtatok, mert nekem alapélményem, hogy kevés vagyok és nem elég jó.

    Ezért hajlamos vagyok benne ülni dolgokban, például egy munkahelyen, még akkor is, ha már majd meghalok az unalomtól – és közben nem tűnik fel, hogy majd meghalok az unalomtól – csak ne kelljen váltani. Mert még az ismert szar is jobb, mint az ismeretlen, csak ne legyen bizonytalanság, ne legyen kihívás, ne legyenek újdonságok, ne kelljen kilépni a komfortzónámból. Nagyon rosszul viselem mindezt, bedepizek, szorongásos rohamaim lesznek, a stresszre a szervezetem borzasztó rosszul reagál, olyan szinten képes vagyok szétcsúszni és kiidegelni magam, hogy az már-már komédiába illő. Érdekes módon, ha már ott vagyok a dolgok közepében, akkor mindez mintha nem is lenne, még élvezem is – de az addig vezető út borzalmas. Mindig is békés, sresszmentes, változatlan életre vágytam, de soha nem volt ilyenem – mint mostanában rájöttem, jobb is. Valahol mélyen rejtve van bennem valami, amit csak a változás és a kihívás éltet, ami éhezik az új helyzetekre, és ha nincs ilyen, akkor ez a valami meghal és vele halok én is. Az énem másik fele… az viszont nokomment, nem bírja az ilyesmit. Fogalmam sincs, hogy bírok ekkora önellentmondásokkal együtt élni…

  18. Jajj, mennyire telibe talált…
    Gyerekkoromban átlag 2 évente váltottam lakhelyet/iskolát… és most megőrülök a városban, lépni kéne, de lépés után sem jó… a hobbik, a mániák, a kedvenc ételek, italok, minden-minden változik folyton. Azt hiszem, lassan kezdem elfogadni magam ilyennek.

  19. Ezt most nekem irtad. Persze tudom nem, de megis. Olyan rohadtul elegem van most ebböl az uton levesböl, az örökös elegedetlensegemböl, hogy ezt szamonkerik tölem. Hat nem jo, bakker, itt sem! hova menjek, a holdra? Es mikor erkezek mar meg? Egyre inkabb ugy erzem, sosem. Ez a beteljesedes egy hazugsag. Belenyugvas legfeljebb, az amit latok. Persze van akinek sikerül. (Annak szivböl gratula!) De en elakadtam valahol a sarban, es pörögnek a kerekek, se elöre, se hatra. Egy kiutat latok, dobni mindent, ujra kezdeni. De honnan? Es az az ut meddig visz?

    – A jobb, az nem egyenlö a joval! Nyugodjak bele? Dehat sosem tudtam!
    – De neked gyereked van! Gondolnod kellene ra!
    – Marmint arra gondolsz, akihez az ejszaka 5 ször keltem fel? Jo hogy mondod, majdnem elfelejtettem!
    – Csak magadra gondolsz!
    – Ja, igazad van. Akkor a nöi Wc balra, a ferfi jobbra.

    Az önmegvalositas megy, az a jelszo. De mi az, kerdem en? Hol van? Kerek belöle 10 dekat, vekony szeletekre, ha lehet, mert sokan vagyunk!

    • En szerettem ezt is azt is. A valtozast es a nyugalmat. Ugyanakkor mindkettot viszonylag gyorsan megunom. Korabban a munkam miatt allandoan vandorolni kellett, vegul elegem lett belole, a helyvaltoztatas nem feletlenul izgalmas is. Nekem egy ido utan nyug. Ha viszont stagnalo szakaszban vagyok azt nem csak unalmasnak erzem, hanem egyenesen karosnak. Akkor fontos valtoztatnom.
      Gyakran hallom azt, hogy minden, igy ez is fejben dol el. Tehat rajtunk mulik egyedul, hogy erezzuk magunkat a gunyankban, itt vagy ott. En ezzel nem ertek egyet teljesen, nekem szuksegem van ingerekre. Ingerszegeny kornyezetben barmennyire is szeretnem nem tudok derus, elegedett lenni. Ha a fejemben dolne el, a legjobb esetben is csak “beletorodesnek” elnem meg.
      A rutin biztonsagot ad egy darabig,napi szinten meg amugy is tele vagyunk vele, de en nem birom sokaig rutinbol tenni a dolgom, szamomra karos ez is mert sivarsagot teremt.
      Arra is rajottem mar zsenge koromban, hogy nem szeretek birtokolni. Megkot, lebeklyoz. Viszont amikor tobb penzem lett vettem hazat (anyam hazaban nem birom sokaig), autot (lehetetlen kozlekedes +munka). Miutan megtortent a vetel, iszonyu sulyok alatt veltem rogyadozni, ez mara azert enyhult. Meg soha nem laktam a hazamban, csak mint szallo vendeg, nem tudom milyen sajat pecoban ugyanazon a helyen, de felek tole, mar most, de megyek kiprobalom hataha..

  20. Megint én vagyok a kakukktojás. Imádom a monotóniát. Talán azért, mert az agyam hiperaktív, és ha csak 80 helyen van egyszerre, nyugodt napom van. Nekem KELL a monotónia. A tompa zaj, félárnyék, a folyton ismétlődő mozdulatsor letompítja állandó belső vibrálásomat, ami kilengetné és le is szakítaná alattam a hidat. Imádtam úszni, kört kör után, odafigyelni minden egyes karcsapásra, minden egyes levegővételre, csak a végén ráébredve hogy basszus, lassan két órája nem jöttem ki a vízből. Imádtam az irodai munkát, a mindig ugyanolyan és sosem ugyanolyan napijelentések elkészítését, faxolását, iktatását.

    Még hobbinak is monoton tevékenységet választottam, ugyanazt a mozdulatot teszem meg a horgolótűvel sosem kétszer ugyanúgy, míg kész nem lesz a bazi nagy ágytakaró. Egyetlen színnel hímzem a párnahuzatot, minél egyformább x-ekkel készül a keresztszemes minta. Elringat a kézimunka ritmusa, közben az agyam lüktet, tervez, mesét sző. A máskor sarki fényként lüktető és össze-vissza csapongó képeket történetté szelidíti a hímzés. Közben készül a szépség, avatatlan szemnek monoton, de én látom, hogy nincs két egyforma öltés, és nincs két egyforma nap sem.

    Ülök a szobabiciklin és látszólag egy helyben tekerek, de a szemem mögötti vetítővásznon fut a táj, már nem is tekerek hanem szilaj lovon száguldok a réten, beszivárog orromba a frissen kaszált fű illata. Vagy férfit ölelek, és tőle száguld a pulzusom, miatta csorog rajtam a veríték. Jóga közben sem a szőnyegen ülök, hanem egy szakadék szélén, alattam a partot verik az óceán hullámai, mindig ugyanúgy és sosem.

    Próbáltam meditálni, de képtelen vagyok egyhelyben, mozdulatlanul ülni. De ha valami monoton dolgot csinálok, az agyam automatikusan átkapcsol. Ha egy hétig nem tudok kézimunkázni, megőrülök, hallucinálni kezdek és megtriplázom a napi cigiadagom. Az ujjaim belezakkannak a tétlenségbe és ellenem fordulnak, először egymásról tépik le a körmöt, aztán a bőrömet vakarják vérzésig, hajamat tépik. Tűt és fonalat adok nekik játszani, akkor először ők nyugszanak meg, aztán a lelkem, végül az agyam. Nekem a monotónia egy hintaágy, ahova szívesen vackolom be magam.

  21. Valahol érettségi tájékán már biztos tudtam, hogy nekem az egyhangúság az a halál. El is határoztam, hogy kutató leszek, mert az változatos munka. Igazam lett. Pont annyira változatos, amennyire nekem jó. 12. éve dolgozom ugyanott, de mindennap más a munkám.
    De a “hobbim”, a legfőbb, állandó. Az állatok. Tehát az is folyton változik. Gyűrűzés, kutyatartás, lepkék, hüllők, akvárium, szalamandra, agáma (rég volt, CITES előtt). Óriás szitakötő kel a függönyön (anyám sikítva ébreszt ez ügyből kifolyólag. Nagyon rég volt).

    • “De a “hobbim”, a legfőbb, állandó. Az állatok. Tehát az is folyton változik. Gyűrűzés, kutyatartás, lepkék, hüllők, akvárium, szalamandra, agáma (rég volt, CITES előtt).”
      Nahát én ugyanígy, a CITES nem tart vissza :). Még halakat is tenyésztettem, mondjuk a rovarok kimaradtak (a szelíd keresztespókunkat leszámítva).

  22. Ma két hosszú kommentem szállt el ismeretlen okból. Pedig sok súlyos gondolatot sikerült megfogalmaznom, míg négy napnyi csakazolvassa-hiányt pótoltam 😀
    Nekem is megvan ez a mindig másra vágyik, mindig új dologba kap életérzés. Sokáig éreztem azt, hogy emiatt én kevesebb, értéktelenebb vagyok másoknál. Hogy én képtelen vagyok… mindenre.
    Nem tanultam tovább, mert libabőrös lettem a gondolattól, hogy “úristen, én most ezt tanulom X évig, és aztán már MINDIG ezt kell csináljam?!
    Aztán jött az internet, és az maga volt a flow: hát én ezt is, meg ezt is, meg ezt is meg tudom tanulni, csinálni… Azóta folyamatosan valamit, mindig újabbat, nyelveket most épp. Éva után szabadon: egy ilyen alakú űr volt bennem eddig. Válogatott javakat szívok magamba, mint az itatóspapír.
    A rutinokat is levetem magamról, nehezen igazodok, folyton elkések – vagy előbb érek oda, és 15 percet olvasok az óvoda előtti padon 😀
    Nyilván ezt próbáltam kompenzálni aztán a házasság-család témakörben, az én házasságom aztán holtomiglan-holtodiglan, ezt most végigcsinálom (ha beledöglök is). Nem és nem és nem értettem, miért nem megy mégse. Pedig beleálltam a rutinokba, a taposómalomba, és beletettem egész önvalómat. Később értettem meg, hogy egyedül nem élhetem meg kettőnk helyett is.

    • Hú, két mondatod is van, ami nagyon jól leírja azt, ami bennem is van:

      “libabőrös lettem a gondolattól, hogy “úristen, én most ezt tanulom X évig, és aztán már MINDIG ezt kell csináljam?!”
      és
      “Később értettem meg, hogy egyedül nem élhetem meg kettőnk helyett is.”

      Mintha rólam írtad volna 🙂

      • Nekem is sűrűn van itt ilyen rádöbbenésem, hogy jesszus, mintha rólam írnák… Egyébként nagyon súlyos és meghatározó volt mindkét dologgal szembesülni. Az első küszködősebb volt, nem is lett szakmám végül, ellenben irtó találékony vagyok 😀
        A másodiknál megtisztított, felemelt és megtart a blog (de szép fellengzős lett ez), most már nem rúgkapálok. Ez a közösség itt óriási, nyers energia nekem.

  23. Elgondolkodtam azon, ha ennyire “természetes”, hogy rosszul tűrjük a monotóniát, miért olyan furcsa és elítélendő, ha ugyanezt emberi kapcsolatainkban sem viseljük jól, gondolok itt pl. a hosszú házasságban élés nehézségeire? Mert érdekes módon ha az nem megy, akkor meg kell javítani, terapeuta segítségét igénybe venni és a többi, mert akkor velünk van a “baj”? Ha 2 évente hobbit v. munkahelyet váltok, és beleunok, azt érdekes módon jobban elfogadja mindenki…??

  24. Én értem, hogy ez rétegblog (így mondják?), de azért valljuk be, ez a terapeutás megoldás még annyira tán nem elterjedt Magyarországon és nemcsak azért, mert (még) szokatlan, hanem én pl. elég kevés magyarországi házaspárt, családot ismerek, ahol megengedhetik maguknak a családi büdzséből az effélét.

    • A gyógyszeres kezelés és / vagy a válás sem kerül kevesebbe szerintem, bár a legutóbbiról semmi tapasztalatom sincs, és nem is amiatt emlitem, hogy azt gondolnám, mindig hozhat megoldást a terápia,és igy mindig elkerülhető lenne a válás. Még a gyenge fizetésű embereknél is – saját véleményem szerint – nem a pénz a legnagyobb akadály nemcsak a pár-, hanem az egyéni és családterápia esetében sem. Ugyanakkor ingyenes lelkigondozói lehetőségek is akadnak, jó esetben.

  25. Nagyon mélyen érintett a blog és tartalma. Mintha rólam írták volna… Viszont azt mondjátok meg nekem, hogy ha unjátok a monotóniát, akkor a férjeket/gyerekeket hogyhogy nem unjátok? Én a pasikat is megunom, átlag másfél évente. Viszont addig nagyon szeretem őket… És utána egyszer csak, már nem érdekelnek. A munka meg addig jó, amíg új. Ha kiismertem, akkor már csak szenvedek tőle… 😦

    • Szia!
      Én is így vagyok ezzel. Projektjeim vannak, legtöbbször építem őket.
      Egyébként másfél év az én távom is, fogalmam sincs ez mit jelent, honnan jön, miért van, nyilván defektus.
      Munkával is. Ha beletanultam, belejöttem, megalkottam a magam szisztémáját, és nem jön valami megoldandó feladat, unom, sőt, nyomaszt, megutálom és mennék tovább.
      Utóbbi szerintem arról szól, hogy nem használom megfelelő mértékben az agyam és a kreativitásom, nem tart mozgásban hosszútávon az adott munka. Nehezebb vagy érdekesebb kell.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s