ha elengedem a gyeplőt

Hogyan lettem control freak?

gyongyi77 vendégposztja. Nagyon fontos írás.

*

Nehéz azzal szembenézni, hogy mindent irányítani akarok magam körül, hogy nem engedem ki soha a kezemből a gyeplőt. Mi lenne, ha időnként a lovak közé dobnám, én meg csak úgy kocsizgatnék, nézegetném a tájat, élvezném a szekér zöttyenéseit? Megmondom: meghalnék. Nyilván nem, de az érzés ott motoszkál: nem lehet, nem szabad, mert akkor nekem nagyon rossz lesz. Kiszolgáltatott leszek, bárki letaszíthat a bakról, a lovak elvihetnek valami távoli, idegen és barátságtalan tájra. Akár le is eshetek, össze is zúzhatom magam. Nem, azt nem lehet, mert akkor meghalok.

Honnan jön ez? Nem egészséges. Arról már nagyon rég lemondtam, hogy kedves, engedelmes kis kezesbáránya legyek az uramnak, vagy bárki másnak, de mégis, néha jó lenne rábízni magam más emberekre. Olyanokra, akiket már megmértem, és érdemesnek bizonyultak arra, hogy háttal állva nekik dőljek. Ugyanakkor önfeledten harangjátékozom mindenkivel, akár idegenek karjaiba is szédülök behunyt szemmel. Akkor ez most mi?

Megpróbáltam felfejteni. Minden a gyerekkorhoz vezet, ez is. Amíg biztonságban éltem, nem volt gond: neveltek az én határozott nagyszüleim, engem meg anyámat. Mi voltunk ketten a gyerekek. Hétéves koromban viszont elköltöztek, én meg ottmaradtam egyedül. Nem, nem voltam egyedül, a huszonhét éves anyámmal éltem, valamint a friss, ropogós nevelőapámmal. Nem volt se friss, se ropogós, de még csak illatos sem, mert erősen dohányzott, és még annál is erősebben ivott. Sört, bort, hubit, mindegy volt neki, nem válogatott. Akkor szorongtam életemben először. Mi lesz velem, ki fog rám vigyázni, ki fog megmenteni ettől az embertől? Anyám nyilván nem, hiszen még férjhez is ment hozzá, pedig tudta, hogy nem bírjuk egymást. Soha nem játszott velem, meg sem próbálta, sőt, kritizált, amikor csak lehetett, a barátaimat elmarta. Tizenkét évesen okosabb voltam nála. Akkor könnyebbültem kicsit meg, mikor elköltöztünk, nagyon közel a nagyszüleimhez. Mehettem minden hétvégén, még ott is alhattam, illetve hallgathattam késő estig nagyapám Panorámáját és Alajost. Nyáron meg hetekig poshadhattam náluk. De az legalább jó meleg, családszerű volt, nem olyan, mint otthon. Mindig megkérdeztek, mit szeretnék ebédelni.

Mit irányíthattam én akkor? Még semmit, de azt tudtam, hogy anyámban nem bízhatom. Próbáltam jelezni szép szóval, sírással, daccal, hogy szenvedek. Szemtelen lettem, akaratos, tudálékos, okostojás, visszabeszélős kislány. A tettek mezejére 15 évesen léptem. Nekimentem a szörnynek, mikor egy éjjel részegen jött haza, belehugyozott a fotelbe, majd anyámat készült megütni. Akkor elszakadt a cérna. Hajnali üvöltözés, erősödés, a hangom hallatása. Ez már igen, itt végre nekem is van beleszólásom. Később is elszakadt, nagyon sokszor, de anyám mindig csomót kötött rá: „Hidd el, rosszabb a rossz nélkül, mint a rosszal.” Ezt én egyáltalán nem gondoltam, de hiába beszélgettünk sokat a temetőbe menet apám sírját látogatván, nem tudtam hatni rá. Én vagyok az egyetlen gyereke, és ha eddig végig bírta nézni, hogyan megyek tönkre, akkor most lépnem kell. Kézbe kell vennem a gyeplőt, hogy végre irányíthassam a sorsomat. A sorsunkat. Bele is léptem a szörny szájába, kieresztettem a hangom, és már a karmaimat is. Ezerszer megmostam a kezem utána, de még sokáig ott éreztem a bőrét a körmöm alatt. Végül eltűnt, sokkal egyszerűbben, mint gondolni lehetett volna. Ráment az örökségem, de lett külön lakása, jó messze tőlünk. Három hétbe telt.

Évekig nem fogtam fel, hogy ha ez így megy, miért nem lehetett hamarabb. Mikor én időben szóltam, sírtam kívül és belül, panaszkodtam, menekültem. Miért csak akkor adta be a papírokat és keresett ügyvédet, mikor végre legyőztem a szörnyet, és választás elé állítottam? Vagy ő megy, vagy én. Volt hová menni: a felnőttekhez, akik két saroknyira laktak. Én győztem, a gyerek, aki végre felült a bakra, és kezébe vette az ostort is. Tizenhat éves voltam.

Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem zötykölődöm hátul. Tehetetlenül, fogaimat összeszorítva, az életem egy gyengekezű, bizonytalan, engem meleg pokrócokkal betakarni képtelen kocsisra bízva. Kemény lettem, határozott, öntudatos. Mindig mindent elintéztem, megszerveztem, és azt tapasztaltam, hogy ha nem én csinálom, akkor az nem olyan. Nem lesz olyan reggeli a gyerekeknek, nem lesz úgy kiporszívózva, nem akkor lesz feladva. Naponta bebizonyosodik, hogy csak magamban bízhatom. Halálfélelemmel tölt el, ha fontos dolgokat más akar intézni helyettem. Pedig szeretnék néha hátradőlni, elengedni, az Isten tenyerén élni, élvezni, sodródni, áramlani. Nem megy, nem megy, csak nagyon ritkán. Kontroll kell, irányt kell adni a lovaknak. Kézben kell tartani a gyeplőt. Nekem. Összeszorított ökölbe még a kegyelem se fér bele.

216 thoughts on “ha elengedem a gyeplőt

  1. de szíven vágott az utolsó mondat… szegény édesanyám, hogy úgy nőtt fel, mint te. szegény nagyayám és a tanult tehetetlensége. szegény én, hogy mennyit lázadtam a kontroll ellen (ivással is). és mennyi évnek kellett eltelnie, míg mindketten hátra tudtunk dőlni, mert elkezdtünk érteni. egymást. ez a kegyelem. nagyanyám úgy maradt.

    Kedvelés

  2. Annyiszor megfogalmazódott bennem, hogy miért élek meg minden vitát személyem elleni támadásként, mintha az életemre törne az, aki szembeszáll velem. Jobb választ nem kaptam, mint az az iszonyat, az a rettegés, ami anyám megbízhatatlansága miatt körülvett. Nem vádolom, de volt nap, hogy éheztünk, olyan, hogy egyszerűen nem volt ruhám, cipőm vagy kabátom, amit felvegyek, és ráadásul exponált azzal, hogy parentifikált, pl. én fizettem a közös költséget, de ha egy-két éves elmaradásunk volt, akkor engem cseszegetett a közös képviselő ahányszor meglátott (12 éves lehettem ekkor). És nem, ezt nem szabadna egy gyerekkel sem csinálni.

    Ma meg alig-alig bízom, és a lepkefing is tornádónak tűnik. Bár két hónapja keveset szorongtam, de nagyon értem-érzem, amit írsz.

    Kérsz csokit?

    Kedvelés

      • Kommunizmus volt, diktatúra. Egyáltalán senki nem figyelt a másik érzéseire. Felelős felnőttekként kezeltek, akik már 12 évesen kellett volna egy bizonyos morális meg mittudoménmilyen szinten legyünk. Nézem a fiam, aki most kilenc, és elborzadok, hogy milyen iszonyatosan kicsi voltam, amikor mindez rámszakadt. És akkor egyik napról a másikra fel kellett nőni. Még ma sem tudom, hogyan kell, mert úgy kaptam felelősséget, hogy egy gramm eszközt sem mellé, és még most is lassan érek utána a feladatoknak, gyereknevelésnek stb.

        Kedvelés

      • Azért mondja Hobó a 45-ös bluesban, hogy “százéves gyermek szemével apám visszatért a harcból, megcsókolt, anyámhoz lépett, ennyit mondott: ez a pokol.”

        Kedvelés

      • “Még ma sem tudom, hogyan kell, mert úgy kaptam felelősséget, hogy egy gramm eszközt sem mellé”
        na, pontosan ezért még csak elképzelni sem tudom, hogy hogyan csináltad végig a gyerekkorodat (fizikailag! a gyakorlatban! – még csak nem is lelki-mentális síkon… 😦 ), és főleg, a többi felnőtt ezt hogyan várhatta el tőled. Nagyon sajnálom, tényleg őrjítően fiatal voltál ehhez.

        Kedvelés

    • Igen! Kérek! Nem tudom, ez hogy jött ide, de ugyanez. Ha valaki beszól, egy egész sereget mozgósítok belül, sőt, már előre védekező pozíciót veszek fel, mikor még meg se támadtak. Ez honnan jön? Ugyanaz a gyökere?

      Kedvelés

      • “Ha valaki beszól, egy egész sereget mozgósítok belül, sőt, már előre védekező pozíciót veszek fel, mikor még meg se támadtak. Ez honnan jön? Ugyanaz a gyökere?”
        Engem pici korom óta szapult az anyám, pedig ritka jó gyerek voltam. Elmondott minden szarnak, még csúfolt is, mindenkinek panaszkodott rólunk (nővérem kontrollmán én szétcsúszó lettem), a rokonoknak folyton azt ecsetelte, hogy mi tettük tönkre az életét. Közben jó tanulók voltunk, szavaló versenyeket nyertünk, a tanárok dicsértek és egyre több volt az ellentmondás anyám szavai és a külvilág visszajelzései közt. Valahogy itt tanultam meg azt, hogy azonnal védekezzek, hogy rám ne lehessen rosszat mondani, hogy brutál szarul élem meg a kritikát, sőt, meg is előzöm, szinte pussolom magam.

        Kedvelés

      • Én néha odáig fajulok, hogy magamban vitákat folytatok le a férjemmel. A közelemben sincs, de én “tudom”, hogy mit mondana erre, amit most éppen csinálok, én erre visszavágok, stb.
        Amikor erre rádöbbentem, akkor éreztem, hogy segítség kell.

        Kedvelés

      • Igen, lett segítség. Ő is segítőhöz fordult, én is. A gyerekkori sérelmek miatt kár lenne kicsinálni egymást. Önbizalom növelés, sok éves munkával, és egy kicsit ez a blog is. Hab volt a tortán, de milyen hab! (Azóta a legszebb csészémből iszom a kávét! )

        Kedvelés

      • Az a kontroll másik vége, nem? Gyöngyié, Csineváé az, hogy túl sokat kell(ett) kontrollálni, a másik véglet, hogy semmit sem lehet, mert minden kontrollt más vesz a kezébe. mondjuk rólad azt nem tudom elképzelni, hogy ebben valóban végletes legyél, szóval ez LENNE a veszélye. Anyósom valóban olyan, és látom exemen, hogy negyven évesen még nem felnőtt, és nekem – akinek nem tudom miért, mert én biztonságban voltam, van eleve hajlamom a kotrollálásra, de tartósan baromira idegesít – kellett kontrollálni nagyon sok mindent, miután megszülettek a gyerekek. És nem változott a dolog, viszont nagyon rossz dinamikák indultak el, plusz bennem sok feszültséget keltett.

        Kedvelés

      • Nem akarok én mindent megoldani helyettük, csak amit veszélyesnek ítélek (holott lehet nem is az). Például nem engedem a 12 éves fiamat egyedül hazajönni az iskolából, mert minden bokorban pedofil rémeket, és nem figyelő, őrülten száguldozó autósokat vizionálok. Pedig a napokban mondta a nagy fiam, hogy emlékszik rá mennyire szeretett volna ennyi idősen ő is egyedül közlekedni, de én nem engedtem neki se.

        Kedvelés

      • Erre mondom, hogy szerintem ez messze van a túlkontrollálástól – még ha nekik nem is kellemes.

        Kedvelés

    • Ismerős érzések törtek rám ettől, Csineva.
      Amikor anyám egyedül küldött orvoshoz, vagy amikor én mentem a Titászhoz, könyörögni, hogy kapcsolják vissza a villanyt, mert anyám szerint rossz a mérő. Meg kölcsönkérni a szomszédba, pénzt, kenyeret, intim betétet.
      Mintha bármikor rám ugorhatna a kontrollálatlan pillanatokban egy éhezés, egy fázás, egy meg nem vett elemi szükséglet…

      Kedvelés

      • Ugyanez. És … amikor nem adta meg a kölcsönkért pénzt, de másodszor is ugyanoda küldött… iszonyatosan megalázó helyzetek. Családállításon az ő protagonistája azt kérte, hogy álljak mellé, az én protagonistám meg majdnem kifutott a teremből bőgve. Ma gondolkodtam, hogy arra a mai kérdésre, hogy hogy éltem túl, írnék egy vendégposztot. Megkérdezem Évát, lehet-e.

        Kedvelés

    • Velünk üres sörösüvegeket vitettek vissza a boltba, pénzre váltották ugye,nos,nem egyet kettőt, hanem a bicaj egy egy oldalán tömött szatyrok. Csörögtek, mint az állat, végig a boltig. Az a szégyent..meg a boltba leadni ugye. Rekeszt kellett kérni. Én is olyan 12-13 voltam.

      Kedvelés

      • Harmadikban az ovis tesómmal egyedül jártunk haza busszal a város másik feléről, átszállással. Egyszer lekéstük a buszt és gyalog mentünk, elég sokáig tartott, ráadásul nagy hó volt.

        Kedvelés

  3. Nagyon jó!! Köszönöm! A kontrollalasi vagy, hogy minden legyen a helyen, ha más csinálja az nem olyan. Mert elbenazza, mert nem tudja úgy, nem csinálja, szólni kell, de inkább nem is szólok, nem kerek, csak megcsinálom, mindent én.
    Ez a rettenetes belső bizonytalanság.
    Pedig annyi dolog van, amit nem tudok irányítani. De olyan sok. Nehezen, de néha mar megy. Néha! 😀
    Örülök, hogy beszéltünk pár szót, és igen, te vagy az!! 😉

    Kedvelés

  4. Nekem ez hosszú évekig témám volt az önismereti folyamatban, első körben én arra az időszakra tudtam visszamenni, amikor 7 évesen visszaköltöztem anyámhoz (4-7 éves koromban a nagymamámmal laktam, és az, hogy normálisan érző és működő ember vagyok, hogy egyáltalán: volt esélyem és lettek belső erőforrásaim a gyógyuláshoz, azt neki köszönhetem). De szóval, visszaköltöztem az infantilis, totál éretlen, az anyai funkciókat ellátni teljesen képtelen anyámhoz, és onnantól a magam “ura” voltam, jó és rossz értelemben egyaránt, you’re on your own, baby. Minden szempontból gondoskodtam saját magamról, persze egy gyerek kompetenciájával, nem az én dolgom lett volna, nem is csináltam jól. A megküzdési stratégiám az olvasás lett, amíg más világokban jártam a könyvekben, nem kellett érezni a hiányát és a fájdalmát a szeretetnek. Mindenesetre azt jól megtanultam, hogy ha én nem csinálom, akkor senki nem csinálja.
    Második körben meg a születésemre tudtam visszamenni, azt most nem részletezném.
    Aztán volt egy harmadik kör pár hete, egy workshopon voltam, és éreztem, hogy még van egy-két kósza gránátszilánk bennem ezzel kapcsolatban, fel is jött egy 2 éves kori trauma, amikor éjszaka felkapnak, és bevágnak egy biztonságos szobába a nagypapámhoz, miközben kintről iszonyatos sikítozás és kiabálás hallatszódik, és anyám meg a nagyanyám hangját felismerem, de nem tudom, mi történik, csak hogy baj van, és én totál eszköztelen vagyok, halálra rémült, ledermedt. Ezt még rendezni kellett magamban, jó kis játék lett, és ezért is írtam már korábban, hogy segítőként sem leszek soha kész, és mindig van igény bennem, hogy még mélyebbre túrjak, a saját magam megértése – remélhetőleg – jobb segítővé is tesz.
    Én elmentem egyébként a végsőkig, mert nekem maga a halál közelsége kellett ahhoz, hogy belássam: nem tudok mindent, azaz minden folyamatot és történést kontrollálni és befolyásolni. A Hospice-ban tanultam meg ráhangolódni, együtt lenni, követni, haladni a másikkal, nem tolni magamat és a véleményemet, és belesimulni valami nálamnál sokkal nagyobb áramlatba.

    Kedvelés

      • Igen.
        … és amikor már elég sokat dolgoztam magamon, akkor volt egy pont, hogy felismertem azt a mintát, hogy mikor nyúltam menekülésképpen egy könyvért (és nem azért, mert a történet, az író hívott.). Felismertem azt a sürgető érzést, hogy: “hol a könyvem, hol a könyvem, gyorsan egy könyvet…”
        Amikor már nem így ültem le olvasni, amióta élvezettel, lassan állok neki a könyvnek, azóta tudom, hogy már nem menekülés.

        Kedvelés

      • Ez milyen ismerős nekem is! Úgy nyúltam a könyvek után, mint a drogos, főleg balhék, veszekedések, bántások után, hogy csak gyorsan-gyorsan el innen. Mint Főnixtoll, én is a túl sok kontroll, és a számomra gyerekként feldolgozhatatlan, rettegést keltő események elől menekültem el. Később nagyon döbbenetes érzés volt úgy olvasni, hogy ez az érzés már nincs jelen.

        Kedvelés

      • Miután elköltöztem otthonról, évekig nem olvastam semmit. Pedig hiányzott, de nem tudott lekötni. 10+ év után jöttem rá, hogy nekem a könyvek annyira menedéknek számítottak, hogy másképp nem is tudtam hozzájuk nyúlni.

        Kedvelés

      • Nahát! Én viccből azt szoktam mondani magamra, hogy betű-függő vagyok. Hogy beleakad a szemem az írott szóba, hogy muszáj még azt is elolvasnom, ami a mosóporos doboz hátulján van. És ugyanezért. A könyvek világa biztonságos volt, az életemben meg alkoholista, szeretőző apa, síró kislánnyá tört anya. Én meg makett felnőtt lettem 11 évesen….

        Kedvelés

      • Te a túl sok kontroll, én a teljes kontrolltalanság miatt menekültem a könyvekhez.
        Nálam még az jelentette az extra csavart lélektanilag, hogy anyám imádott olvasni, és ebben az egyben volt partner. Tehát ültünk esténként egymás mellett órákig, és olvastunk, ez volt az egyetlen kapcsolódási pont. De nem szólt hozzám.

        Kedvelés

      • KAti, jöhetnél az április 30-i összejövetelre is, most úgy tűnik, hogy nálam lesz – ha van kedved. (mailcímem: nicknév1sativakukacgmailpontcom)

        Kedvelés

      • Arra sajnos nem, mert addig nem készül el a gyerekek útlevele és én a legkisebb nélkül még sehova sem mehetek. Legyen tartalmas találkozótok és remélem egyre én si eljutok.

        Kedvelés

      • igen! nekem is a könyvek segítettek létrehozni egy másik valóságot. a gyerekeinknek viszont a számítógép, ami sokkal veszélyesebb.

        Kedvelés

    • ‘A megküzdési stratégiám az olvasás lett, amíg más világokban jártam a könyvekben, nem kellett érezni a hiányát és a fájdalmát a szeretetnek. ‘

      Ugyanígy, állandóan a könyvek, ma sem tudom abbahagyni a halmozásukat, olvasni mindig kell és tudok és szeretek és szükséges is.Én attól maradtam normális, azt hiszem, abba menekültem, hogy máshol járok.

      Kedvelés

  5. nahát, egész új megvilágítás. eddig csak azt éreztem, hogy valami láthatatlan tetoválás a fejemen, hogy majd én megoldom. belül meg csak sír az a gyerek, hogy segítsen már valaki. és közben az őrlődés. és most végre az egészből látok is valamit. köszönöm.-

    Kedvelés

  6. Igen, igy valahogy. Hogy mennyire elmebeteg modon vagyok control freak azt mar irtam itt egyszer nalatok, itten:
    https://csakazolvassa.hu/2014/03/17/koros-onkielegites/

    En is kamaszkoromban lettem az (de az sincs kizarva, h igy szulettem, nem nagyon van emlekem masfajta letezesrol :), nalam azzal vegzodott, h eljottem otthonrol. Volt par ev ehkopp, harom pulcsiban ucsorges a futetlen lakasban es lomtalanitasbol kukazott kerti butor a nappaliban, de eletem egyik legfelszabadultabb idoszaka volt. 🙂

    Kedvelés

  7. marypoppins vagyok, és control freak. Ez most megütött. Nagyon.
    Ezer gondolat, érzés borított el, és nem tudom mit írjak, hogy írjam, hogy érthető legyen. Jaj, nagyon érzem amit írsz.
    Szeretnék nagyon laza lenni, és bedobni a gyeplőt. De hát hogy???!!!! Tehetek én arról, hogy én tudom jobban, hogy hogy a jó, hogy lehet megoldani?!
    Jó, hagyom csinálja más, nem pofázok bele… de könyörgöm, ha a végén más baromsága miatt rajtam csattan az ostor akkor az mégsem jó. Mért nekem kell szenvedni miatta?
    Mért rettegek attól ha nem én intézem,nem én szervezem, nem szólok bele akkor a végén nekem bajom lesz ?
    Mért nem bízok meg a másikban és dőlök hátra? Talán mert mikor ezt tettem szívás lett belőle.
    Nem tudom honnan jön. Dolgozom rajta hogy kiderüljön.
    Jó lenne néha pihenni.

    Kedvelés

    • Nekem az segített kicsit, mikor a pszichológusnál csináltunk egy imaginációs gyakorlatot (nem tudom, pontosan hogy hívják), azt kellett elképzelnem, hogy egy erdei tisztáson vagyok, és én rendeztem be. Felkötöttem egy hintát egy vastag faágra, és csak hintáztam, sokáig. Mondta a pszicho csaj, hogy szálljak le, nézzek körül, fedezzek fel. Dehogy! Legalább fél óráig csak hintáztam. Ha most is eszembe jut, egész felszabadító tud lenni.

      Kedvelés

      • Igen volt ilyen.
        És vannak már olyan helyzetek ahol, és emberek akikkel már bele tudok dőlni, és hagyom magam. De sokszor még nem és, és feszít robbanásig.
        Köszönet az írásért 🙂

        Kedvelés

      • Én könyörögtem a pszichológusnak, hogy ne kelljen ott lennem. Nem akartam ott lenni. Máskor azt mondta, képzeljem el, hogy a bethesdai beteg meggyógyításának vagyok tanúja, erre azt képzeltem, hogy elbújok… Jézus elől… egy lelkész… mert a kegyelem se fér bele…

        Kedvelés

  8. Istenem, pont fordítva. Semmit, de semmit nem tudok kézben tartani. Annyira vágyom arra, hogy valamit irányítsak, legalább egy kicsit, de kicsúszik a kezeim közül minden. Néha nem eszem egy-két napig, hogy legalább ebben érezzem a kontrollt, az önuralmat.
    Szétcsúszik az élet, általában jó, de van, hogy nagyon rossz, és sír a gyerek, írnom kéne, feladatokat csinálni, előadást nézni, ügyintézni, mind egyszerre,és omlik, omlik, olyan jó lenne, ha valaki leültetne, és elmondaná, mit hogyan, vagy megcsinálná helyettem, mert én teljesen akaratgyenge vagyok.
    Még a cigire is visszaszoktam, pedig. Jó érzés lehet a kontroll, én nem ismerem. Soha életemben semmi nem volt a kezemben, semmilyen döntés. Mindig alkalmazkodni másokhoz, félelemből, együttérzésből, illendőségből. Ha hoztam is döntést magam, mindig másokhoz képest hoztam.

    A környezetem csinálta velem az életet, hánykolódtam, dobáltak ide-oda. Érzelmileg, ténylegesen is. Bár csak egyetlen dologban lehetne nálam a kontroll, mindegy, miben. Bármiben.

    Kedvelés

    • Olyan szempontból jó, hogy kompetensnek érzed magad tőle. Képes vagy a saját kis hajódat elkormányozgatni, és megtanulod, hogy lehet másokat is irányítani. De rohadt fárasztó, görcsbe szorul az ember keze, mikor felkel, és sokszor még aludni sem hagy, ha feladat van. Ha nincs, akkor keresel magadnak. Annyira nem jó, sokkal inkább kimerítő.

      Kedvelés

      • és az a baj, már látom a lányomon. pedig sokáig azt hittem, anyaként legalább ok, és kompetens vagyok. pedig a lányom azért akar mindent kézben tartani, mert nem akar úgy járni, mint az anyja. és mégis. csak ugyanazok a folyók vannak?

        Kedvelés

      • van erre egy szép magyar kifejezés 🙂 : transzgenerációs transzmisszió.
        viccet félretéve: ezzel sokat dolgozunk

        Kedvelés

      • Nekem édesanyám megoldotta egy részét és azt már nem örökítette, de van egy darab, ami nekem jutott. Rettegek tőle, pedig nem kellene. Belevágtam, sokáig fog tartani.

        Kedvelés

    • Hűű, te, én általában nem tudok mit kezdeni az itteni kommentekkel, azon kívül, hogy bólogatok nagyokat, nagyon nehéz nekem kapcsolódni, együtt rezegni, együtt érezni, egy kommentből egy élethelyzetet, egy embert felfejteni. De a te megszólalásaid gyakran szíven ütnek. Olyan vagy nekem, mint egy pohár tiszta víz, kendőzetlenül és megejtően őszinte, guileless, ahogy az angol mondaná (bocs, béna vagyok, hirtelen nem találok magyart erre). Most is majdnem elsírtam magam erre a kommentre, annyira megölelnélek.
      Nincs rajtad álarc itt, legalábbis én nem érzem. Úgy szeretném legalább a felét a bátorságodnak, rajtam az álarc alatt is álarc van.
      Bocs, ez tök off lett.

      Kedvelés

      • Köszönöm.
        Ez egy ilyen tér, én is szinte csak itt merem. Talán nem is “szinte”… Máshol belefojtják a szót az emberbe, még mielőtt a szándék megszületne, hogy kimondja.

        Kedvelés

  9. Én meg pont az ellenkezője vagyok. Hátradőlök, és sodor az ár, és dühös vagyok, hogy nem oda visz, ahol lenni szeretnék, de nem tudom emelni a karom egy tempóhoz se, mert egész életemben hallgathattam, hogy úgysem tudok úszni.
    Nekem az anyám kontrollmán, és tudom, hogy milyen háttere van. Hogy bántalmazó, alkoholista apja, társfüggő, örök gyerek anyja volt, és hogy tízévesen már ő főzött, ha enni akart, és kitakarítva is akkor volt, ha ő megcsinálta, mert a nagyszüleimre nem számíthatott. De ha értem is az indokot, a következményektől akkor is szenvedek. Ma is irányítani próbál, rátelepszik az életemre, hiába költöztem másik városba. Napi sok telefon, kulcsa van a lakásomhoz, amit nem enged elfelejteni, hogy ő vett nekem. Idejár, kitakarít, megfőz, átrendez. Ha tiltakozom, hálátlan vagyok. Ha nem “segítséggel”, akkor érzelmi zsarolással manipulál. Szisztematikusan rombolja az önbizalmamat, hogy tényleg rászoruljak, ne boldogulhassak egyedül. Én pedig képtelen vagyok szakítani vele.
    Nem érdekel, min ment keresztül. Amit velem tesz, az fáj, minden nap minden percében. A kegyelemnek pedig a fogalmát se érti.

    Kedvelés

      • Az enyémnek sose volt, sose lesz saját élete. Hallanod kéne, milyen becsmérlően beszél a barátságról, kikapcsolódásról. Utoljára én vittem moziba. 18 éves voltam. Elaludt a filmen. Büszke rá, hogy nincs élete. Azzal definiálja magát, hogy mindenkinek “segít”. Önkéntes kiváló mártír.

        Kedvelés

      • Szó szerint, anyám, a negatív sznob, aki imádja hangoztatni, hogy ha egy turkálóban ezer forintnál több egy ruhadarab, nem veszi meg. Hogy fizikai fájdalom lenne neki egy kávézóba beülni. Hogy szar alapanyagokat vesz a kajákhoz, mert az olcsó. Hogy gyűlöli a munkáját, de dolgozik, mert ő mindig eleget tesz a kötelességeinek.

        De hidd el, van remény. Én azt hittem, így fog már meghalni. Aztán mostanában már kifejezetten zavarja, ha néha felhívom. 🙂 (Addig barátnője 30 éves lánya volt a követendő példa, aki “bezzeg” minden nap félórát beszél az anyjával. Mondjuk szerintem ez sem teljesen egészséges, de ez volt elém állítva bezzegnek.)

        Kedvelés

      • Én már nem remélek. Minél alacsonyabbról esek, annál kevésbé fáj. Anyám talán a házassága óta nem ült kávézóban. Egyszer írtam erről más név alatt, másik blogra. Ő is az olcsót veszi, de azt is sokallja. Megfőzi belőle ugyanazt a szart, amit már gyerekként is utáltam, beteszi a hűtőbe, aztán naponta felhív, hogy de egyek belőle, mert kidobódik, és neki nincs pénze arra, hogy kidobjuk a kaját. Soha életemben nem rakott elém ételt azzal, hogy jót tesz, mindent azért kellett megenni, hogy ne menjen kárba. Valszeg ezért voltam mindig vékony, mert csak az abszolút minimum adagot eszem meg mindenből, azt is örömtelenül. Munkáról ennyit: betegen is mindig elment dolgozni, sőt, elhajtotta a családtagjait is. Olyan felfázással, hogy ülni nem tudtam a fájdalomtól, elküldött engem is, mert első a munka, második a család, harmadik az egészség. Nem hülyülök, neki ez a szava járása.

        Hiszen ha csak napi fél órán át telefonálna. Havonta váltogatom a csengőhangom. Kb egy hónap kell, hogy hallucinálni kezdjem a telefoncsengést.

        Kedvelés

      • Cuki vagy, Naja, szánok is neked 1-2 tábla csokit, de hogy képzeled, miben tudnál segíteni? Te vagy bárki más kivülről? Ezt csak én tudom kezelni, csak még nem tudom, hogyan.

        Bajuszcic, nincs neki testvére. Ez nem család, ez egy alap sorskönyv.

        Kedvelés

      • Sokféle módja lehet a segítésnek, ez részemről egy jelzés. Sokan érzik úgy, hogy nem tudják egyedül megoldani.
        Csokit ne küldj, de értékelem és köszönöm a szándékot 🙂

        Kedvelés

      • Jo reggelt mindenkinek. Nagyon jo ez a poszt is.A szivszorito tortenetek olvasasa utan ra kell jonnom, hogy eleg szerencses vagyok. Mostanra kezd feleengedni az edesanyam iranti diszkonfort erzesem. Azert hasznalom ezt a szot, mert szeretem ot, de olykor tiszta idegrongy vagyok tole, pedig messze, egy masik orszagban elek egyelore. Egy telefonbeszelgetes eleg ahhoz, hogy elcsessze a kedvemet. Gyerekkorunk egy gyakori forgatokonyv szerint zajlott. Alkoholista, eroszakos apa, naponta reszeg, naponta bantalmaz. Anyam nem mozdul 17 eves koromig, hiaba konyorogtunk a testveremmel. Folyton meg kellett ot vedeni, nekem, nem a batyamnak mert o felt es elszaladt. En mar 6 eves koromban kozejuk alltam, es kertem apamat, hogy engem szurjon le, ne az anyut. Persze anyam szinten rajtunk, leginkabb rajtam vezette le a feszkot. Durva volt, kiabalos de nem figyelt rank, csak a tiszta ruhara es az etelre. Igazi martir tipus aminek mindenki mas issza meg a levet. De miutan elvalt apamtol, fokozatosan es nagyon jo iranyba valtozott. Kedvesebb lett, elfogadobb es bar szeret kontrollalni, ma mar ezt szeliden teszi, akar nem is kene zavarjon engem, mert tudom, hogy csak “reflex” es alapvetoen minden helyzetben tamogat. A kritikaja olykor inkabb bolcsessegnek tunik es megis, neha teljesen kiakadok pedig az elmult 20 evben tenyleg azt latom, hogy alapvetoen o egy jo ember, jo anya (probal lenni) de guzsba kotottek az elvarasok (nem elvalni, ki lehet ezt birni Erzsikem, neked milyen jo ferjed van stb..) De a gyerekkori traumakat akarki is mondja nem lehet teljesen kiheverni, lehet kezelgetni de megszabadulni nem lhet tole es ez befolyasolja az osszes felnottkori cselekdetunket, kapcsolatunkat. (bar nyilvanvalo, hogy ez igaz a felnottkori traumakra is) Abban lehet bizni, hogy segitseggel vagy anelkul ezek a hatasok fokozatosan gyengulnek. Szerencsesnek erzem magam azert is mert mindezek ellenere tudom mikor jo ha en iranyitom a dolgokat es ezt csak a sajat eletemre vonatkozoan teszem. Mas emberek eletet nem szeretem befolyasolni semmilyen formaban, de ha kerdezik a velemenyem valamirol, elmondom. Nem erzem azt sem, hogy valami csak akkor jo, ha en csinalom, szeretem ha valaki eszreveszi, hogy valamivel nehezsegem tamad es felajanlja a segitseget. Nem szegyellem elfogadni ha tenyleg szuksegem van ra. (regebben nem igy volt) Viszont nehezen viselek barmifele kontrollt es a “tudod mit kellene tenned?” es tarsait. Csak akkor elfogadhato, ha en kerem a velemenyt. Viszont sodrodni nem akarok, regen jo volt, de ennek megfizettem az arat, tanultam is belole, szinte minden, nem keves faziskesessel jott (egyetem) van ami egyaltalan nem is jott ( sajat csalad) bar utobbi inkabb azert mert keptelen vagyok a megalkuvasra, kompromisszumokra is csak egy bizonyos mertekig. Szoval igyekszem nem atengedni az eletemet a veletleneknek, amiben lehet en dontok, ugyis van egy rakas kiszamithatatlan tenyezo, de negyvenen tul azert ez nem is akkora erdem.

        Nagon hosszan irtam, ritkan beszelek ezekrol a temakrol es ugy latom, most is volt nehany altalanos mondatom, remelem nem untatok senkit! Tovabbi szep napot!

        Kedvelés

      • Sziasztok! Nagyon jó ez a poszt…de elszomorít az, hogy miylen sokan magunkra ismerünk benne. Az anyáink kezetfoghatnának. Én már feladtam, hogy segíteni próbáljak neki, mert falra hányt borsó minden szavam. Minden nap küzdök az örökölt démonaimmal, hogy ne adjam át a fiamnak őket. Rettegek attól, hogy egyszer ő is így érezzen velem kapcsolatban, mint én azokkal kapcsolatban, akik felneveltek. Legszívesebben megszakítanám a kapcsolatot velük, de ahhoz nem vagyok még elég bátor :(… Őszintén kívánom Nektek, hogy sikerüljön letenni a rossz mintákat! Legyen szép napotok!

        Kedvelés

    • Nagyon köszönöm, hogy ezt leírtad. Igen, így indult az én anyaságom is, ebből kell mindent leépítenem, és ezért is jó, hogy ott az apjuk, mert ő nemhogy nem kontrollál, még alapvető korlátokat sem szab. Az mondjuk más miatt rossz. Köszönöm, tényleg, elrettentő.

      Kedvelés

    • Kedves Foxitroll, szomorúan olvastam, hogy még az otthonod sem a saját magánszférád 😦
      (anyukám már nem él és nagyon szeretem, de) én nem tudnám elviselni, ha csak úgy rám nyitná az ajtót és nálam zsizsegne. Én nagyon élvezem, hogy a 4 fal között a magam ura vagyok, hogy senkinek nem kell megfelelnem, és azt, hogy -képzeljétek!- magamnak megfelelek(!), (ha a világon senki másnak nem is), és ez isteni jó érzés. Itthon nekem felüdülés és béke van, ha magamra csukom az ajtót. Hova tud az ember visszahúzódni nyugalomért, ha már a saját otthonában sem? Az otthon a tested kiterjesztése pár méterrel. Kéne olyan hely mindenkinek, ahova másnak csak engedéllyel, csak tisztelettel és jó szándékkal szabadna belépnie és ha ezt vki megsérti, akkor azonnal kipenderíthető legyen. Ez az igényed jogos és drukkolok, hogy erőt gyűjts és akár sértődések árán is, de érvényt szerezz neki.

      Kedvelés

    • Óh, a blogtali előtti péntek hajnalban kujtorogtam az utcán, mert nem bírtam már, ahogy sorra, kéjesen és alattomosan sorolja a vétkeimet. Mi mindent nem csinálok jól, mi mindent nem csináltam jól, támad, mert úgy érzi, még mindig, hogy nyeregben van. Közben, az égvilágon semmit sem tud rólam. Azt se, hogy szombat este hová mentem, kikkel és mit csináltam, hogy olvasok itt.. Semmit. Azt se hogy vasárnap és hétfőn mit csináltam, mert nem adok eszközöket már a kezébe. Persze, ha valaki támadni akar, akkor annak nem csak az információ, hanem az infó hiánya is eszköz lehet a kezében.
      Hasonló anya volt az övé, és az élethelyzete is, mint a te édesanyádé.
      Ha kérem, hagyja abba, rám rivall, hogy ne hisztériázzak, ezzel ne akarjam falhoz állítani, ne lelkizzek mikor őt meg magasról leszarom.. ÉS nem érti, hogy épp emiatt tartom vele a távolságot, hogy emiatt nem bízok benne, hogy ezért nincs helye az életemben. Mert visszaél vele, mert átveszi hamar, suttyomban az irányítást, és minderre egyetlen egy érve van, amit jogalapként használ: megszült. Neki joga van minden engem érő örömhöz, mert ő szült. A bánatom felülbírálásához is, mert megszült. Az életem irányának befolyásolásához is. A bajom kigúnyolásához, elbagatellizálásához, bizalmasan fontoskodó képpel rokonoknak továbbadáshoz is. Mert megszült.
      Kérdem én: Ezért szült?
      Mondja ő: Nem, azt hitte ennél többet kap majd.
      Kérdem én: Miért?
      Mondja ő: Mert megszült.
      Ebből tudom, hogy van, aki elégtételt vár a megszülető gyerekétől. Pedig ez nem így működik, ez ellenkező irány.
      Olyan, mintha bennragadt volna egy szakaszban, amiben oda-vissza járkál, és nem tudja elhagyni. Úgy is viselkedik sokszor, mint egy ketrecbe zárt vad. Benne ragadt az anyaság börtönében, és nincs is már azon kívül élete.
      Arany idők azok, amikor pasi van a háznál 🙂

      Kedvelés

      • Félve írom le, mert kicsit olyan mintha rád akarnék licitálni a bajommal, pedig akar a fene, bár ne lenne fele ennyi sem…
        Az enyém annak a dacára tartja előjognak a kontrollálásomat, hogy felnőttkoromban bevallotta, csak azért tartott meg, mert apám el akarta hagyni. Addig el akart vetetni. De aztán én lettem a horgony, a lasszó apám nyakán. Be is jött, mai napig együtt vannak, még azt sem mondhatom, hogy megszokásból, mert mindketten elviselhetetlennek tartják a másikat. Először nagyon gyomron vágott, utólag sok mindent helyretett. Nem várt, nem akart, nem szeretett magzat voltam, naná hogy a születésem után se várt talpig rózsalugas élet.

        Kedvelés

      • No, akkor licitáljunk bátran, ha nem akarsz, akkor is, ez egy ilyen sport 😀
        Enyémek miattam maradtak együtt. És utána még harminc évig.
        Szóról -szóra értem, amiről írsz.

        Kedvelés

      • Neked is van néha olyan érzésed, hogy azért vannak együtt, mert sejtik, hogy nélkülük a másik boldogabb lenne, és naaztazértmármégsem? Mert az enyémek tuti ezért csinálják.

        Kedvelés

      • Volt, míg apu meg nem halt, nem bírta tovább, és öngyilkos lett. Előtte azért ivott sokáig, hogy ne is értse, mi történik körülötte.
        De volt, igen. anyám is és apám is dacból maradtak. Ha lett volna humoruk, azt mondták volna, kalandvágyból. De nem volt, így ‘miattatok fiam’.

        Kedvelés

      • Az enyém nem iszik, munkamániás. Anyám mindig zsörtöl, hogy mindig pluszmunkát csinál magának a vén hülye a kertben, mert még nem jött rá, hogy apám előle menekül. Öngyilkosságtól nem félek, inkább attól, hogy anyámat csapja fejbe baltával. Azon is szörnyűlködhetnének a szomszédok, hogy de hát olyan öreg házasok és milyen kedves, csendes ember volt.

        Kedvelés

      • De egyébként meg sem fordult a fejemben, hogy ez licitálás lenne. Annyi ilyen történet van, és az enyémnél sokkal súlyosabbak, nem gondolom, hogy fontos túltenni rajtam. Sajnos ekkora szarban vagyunk, valójában.

        Kedvelés

      • Panna lányom hazahozta a magolandó anyák napi ájtatos szövegét. Nézem a végét:
        “Köszönöm, hogy a világra hoztál és életet adtál nekem”
        Amúgy sem tetszett az egész koncepció, de itt a végénél már dühös lettem. Azt nem kell megköszönni, hogy a világra hoztalak! Azért szültelek meg, mert ha nem szüllek meg, akkor belehalok. (4 hónaposan szembesültem a terhesség tényével, onnantól kezdve már ez nem választás kérdése) Szóval ez egy természetes folyamat, amelynek én is része voltam, hála ezért nem jár. És az Életet meg nem tőlem kaptad, hanem istentől. Te istené, önmagadé vagy, nem az enyém.
        Az egyik ember soha nem birtokolhatja egy másik testét, lelkét. A tisztelet pedig a gyerekeknek is kijár. Ő nem értem van, hanem hogy megvalósítsa saját feladatait, céljait.

        Kedvelés

      • “Kérdem én: Ezért szült?
        Mondja ő: Nem, azt hitte ennél többet kap majd.”

        Többet? Mi az a több? Miért kevés, amit kap?

        Kedvelés

  10. A kegyelemről írtakért nem lehetek elég hálás. Éppen egy nagy – részint rajtam (az én akaratomon és döntéseimen) kívülálló – fordulat előtt vagyok. És ha jót akarok magunknak, akkor ki kell nyitni a kezemet és bízni egy kicsit. A többi kegyelem.

    Kedvelés

  11. Még nem akartam írni, de ez nagyon betalált. Az uram a controller, én meg a szétcsúszó. Mindkettőnket zavarnak a saját és a másik szélsőségei is. Mindketten dolgozunk rajta. Ő most jobban halad mint én, képes néha néha nem halálra agyalni magát, és nem összeomlani 5 perc késés miatt (még nem késtünk el, csak nem a megbeszélt 6.45-kor keltünk fel, hanem 6.50 kor!). Én azonban a fél karomat odaadnám valami átlátható, követhető rendszerért. Az övé megőrjít, az enyém nem működik.

    Kedvelés

      • Én azzal mindig óvatosan bánok, ha úgy gondolom, hogy nekem rosszabb, mint neki, mert…csak. A magunk baja szerintem mindig fájóbb. Ó, de sok empátiát kell még tanulnom, Istenem.

        Kedvelés

      • Hát, kizárólag a saját életünkről beszélve azt kell hogy mondjam, hogy sajnos ez nem az empátia hiánya nálam, hanem tapasztalat.
        A megküzdési stratégiám szerint én megoldok, erőt, mit erőt, erőfeszítést fektetek a közös ügyeinkbe, a szétcsúszós emberem meg hagyja szétcsúszni a dolgokat, ami ugye nem kerül erőfeszítésbe, és azért csak megoldódik minden.
        Értem én, hogy neki is rossz, mert szar lehet, hogy nem érzi magát kompetensnek, meg nincs siker, de ténylegesen mégiscsak én teszem a közös tennivalókat.
        Tudom, hogy ebben a “hagyásban” nincs rossz szándék, hanem személyiségjellemző. De csak én vagyok a kimerültebb, és ezen az “erkölcsi győzelem” nem enyhít.

        Kedvelés

      • Ez mennyire ismerős. 😦 Védekezésnek meg hallgattam, hogy de amikor egyedül volt, akkor ő egyedül is megoldotta. Ééééés ? akkor most meg mért nem?

        Kedvelés

      • Amúgy szerintem megoldanák. Csak úgy és akkor, ahogy már túl lenne a komfortzónánkon.

        Kedvelés

      • Egyetértek.
        Alkalmanként még az is belefér, h túl a komfortzónámon, de az már nem, hogy ettől nekem rossz legyen. Mármint hogy ténylegesen sérülnek ettől az én határaim, érzéseim. (vagy ez is a komfortzónához tartozik? nem tudom)

        Kedvelés

      • Most egy kicsit a másik oldalról írnék. Két éve voltunk nyaralni egy gyerekkori barátnőmmel, mindketten vittük a saját gyerekünket is. Apartman, tehát mi főzünk, reggeli beszerzés, terítés, stb. A barátnőm a controllfreak-ek freak-je, minden úgy és akkor, amikor ő elképzeli, amikor annak ott az ideje, és egyáltalán. Hiába mondtam, hogy menjen reggeli után pihenni, majd elmosogatok én később, hiába mondtam, hogy egyszer maradjon ő tovább a strandon, majd én megterítek, beszerzem a salátánakvalót, meg is csinálom – az istennek se. A kurva mosogatnivalót azonnal kellett intézni étkezés után, ha megjöttünk a strandról akkor _azonnal_ ki kellett teregíteni a vizes törülközőt (5 perccel később már nem volt jó), és egy idő után láttam rajta, hogy olyan szinten frusztrálódik, ha nem mennek a dolgok az elképzelése szerint, hogy az nem emberi.
        Egy kicsit leültünk beszélgetni erről, akkor mondta, hogy jó, majd megpróbál ellazulni, ez meg úgy végződött, hogy összeszorított fogakkal, akaratból próbált nem csinálni dolgokat. De még véletlenül sem volt meg benne a biztonságos hátradőlés, hogy a dolgok rendben lesznek, lehetnek az ő közbenjárása nélkül is.
        Szar volt a nyaralás, úgy ahogy volt, meg az utolsó közös is.

        Kedvelés

      • @Naja, ez tényleg nagyon durva. Szenvedhetett a barátnőd is és Te is.

        A saját életben azért nem ennyire végletes a helyzet: inkább ilyenek, mint hogy csekket/adó befizetés. Anyagi akadálya nincs, a férjem halogatja, majd elfelejti, én figyelmeztetem, majd újra elfelejti, amikor meg megbüntetik, vagy kikapcsolják a netet, akkor az nekem is szar, mert idő és pénz helyrehozni.
        Jobb esetben kapkodva, késve elintézi a dolgait, stresszel vele engem is. Bár ez utóbbin dolgozom, hogy ne így legyen, és egész jól haladok.

        Kedvelés

      • Idén is megyünk nyaralni, másik barátnővel, két kamasz lánnyal. Beosztás lesz, naposok lesznek. Két felnőtt, két kamasz, egyik felnőtt-egyik kamasz, és így tovább felosztásban. A naposok terítenek, leszednek, mosogatnak, a többi döglik és élvezi a nyaralást, ha tetszik, ha nem 😀
        Aki nincs beosztva, az nem pampog a konyhában, aki meg be van osztva, az szabadjára kontrollálhat és intézkedhet aznap.
        win-win.

        Kedvelés

      • Nem tudom Devorah, hogy megoldanák -e, ha mi nem lennénk? Bár lehet, hogy akkor nincs jobb dolog, intézkednének hát, jobb mint az unalom.
        Saját Emberem nem feltétlen oldotta meg. Sőt, anyagi veszteségeket is képes volt produkálni, csak mert soha semmit nem ugyanoda tesz, és emiatt elfelejti, hová. Rendszerint vásárol például ezért jegyet, a havibérlete mellett is. Ez csak kis példa, amit ő úgy értékel, hogy szupermen, hisz megoldotta a probléma ellenére is a helyzetet. Én meg úgy, hogy plusz idő és pénz kellett ahhoz, hogy megoldás szülessen, tehát veszteség ért.

        Kedvelés

  12. egy kollégám meglepetésnyaralást szervezett a feleségének a legnagyobb titokban. ő csomagolta a bőröndöt, szervezte meg az utazást, bízta meg viráglocsolással az anyóst, intézte el a szabadságot a háta mögött a munkahelyén. aztán egy reggel jött a nagy meglepi! és a felesége meglepődött és örült. én k*va ideges lettem volna hasonló helyzetben.

    Kedvelés

    • Hát én olyan boldog lennék!
      Meglepetésbuli, utazás, minden jöhet, rá lennék kényszerítve, hogy ne görcsöljek előre.
      Ha vendégeket hívunk _minden_egyes_alkalommal összekapunk azon, hogy miafaszért van a vendégek érkezése előtt 1 percben kell felmosni (jó, tudom, legalább felmos) amikor legalább 15 mire felszárad… Áhhh. Rágondolok és ideges leszek 😀

      Kedvelés

      • Uhh, devorahlev szerintem nekünk közös a férjünk..:-) Vendégek 19 órára jönnek, férj elvállalja, hogy főz. Tök rendes, tényleg, fasza. Óvatosan 18.30-kor rákérdezek (mert még mondjuk a gép előtt ül), hogy mégis mikor szeretné elkezdeni főzni a marhapörköltet? “Mindjárt”…Én agylobot kapok, próbálok csöndben a fürdőszobában őrjöngeni. Következő felvonás 18.45: (megköszörülöm előtte a torkom, hogy ne remegjen az idegességtől) “Szerinted egy kiló hús elég lesz 15 embernek?” “Mér nem? Lemenjek a boltba, hozzak grillkolbászt?” “Igen, jó lenne”-mondom elképesztően nyájas hangon, mert tanulom a kontroll elengedését és az ellazulást. 🙂

        Kedvelés

      • Na, én is erről beszélek. Hogy nem bízhatsz senkiben, és ez naponta be is bizonyosodik. Azt hiszem, mi tudat alatt ilyen párokat választottunk, akik ezt megerősítik. Enyém is ilyen.

        Kedvelés

      • Én érzem magamon a fejlődést. Már tényleg figyelek rá, hogy ne őrjöngjek. Sokat lazultam. Naja írt a barátnőjéről, hogy hisztérikusan mosogatott, meg teregette a vizes törölközőket…Hát, ösztönből nekem is ez jönne… Ezt láttam anyámnál, aki már akkor elmosogatta a tányért, ha az még félig volt…
        Már nehezen tudok ezért segíteni neki vagy napokig együtt lenni vele. Érzem, hogy húz vissza ebbe az őrületbe, ahol nincs lazítás, nincs megállás, nincs könnyedség. Nekem ő nagy tükör, hogy “na ezt nem akarom”. És ez azért segít fejlődni. Illetve ez is segít. De azért a skálán inkább a “kontrollos” mentén haladok. 🙂

        Kedvelés

      • Én nagyon akartam másat, mint az apám. Sok aspektusban sikerült, de ebben pont nem. Azért a választék is tehet róla és a környezetünk milyen szépen megerősíti, jóváhagyja őket. Ma mondta el az irodavezetőnk (nő), hogy hát a férfikollégák tényleg hanyagul végeznek el munkákat, dehát a férfiak ilyenek, tőlük nem lehet elvárni, hogy pontosan dolgozzanak (agyfasz).

        Kedvelés

      • De, az természetesen jár, mert a férfiaknak el kell tartaniuk a családjukat (ilyenkor lélekben ütemesen az asztalba csapkodom a fejem).

        Kedvelés

      • És mi lenne, ha megjönnének a vendégek, a férjed meg egész este a konyhában görnyedne a fazekak fölött, amíg ti vidáman berúgtok mint az albán szamár? Esetleg végighallgatná részükről a tirádákat arról,hogy ő mekkora balfasz, és miért nincs még kész a vacsora. Hogy stílszerű legyek, egye meg, amit főzött.

        Kedvelés

      • Mert eleve control freak vagy, és egyszerűen ilyen pár kell? Aki mellett mehet tovább a kontrollálás? Jó kérdés: vajon a párok nagyrészt nem élvezik ezt? Hiszen emiatt nem is kell annyi mindent csinálni, hiszen “úgyse lesz jó”, sőt esetleg nem is hagyjátok neki megcsinálni? És jó kérdés az is: mi van a gyerekekkel (nem a nagykorúval, az igaziakkal)?

        Kedvelés

      • Én nőként vagyok az, akire köszörülik a torkukat. Teljesen össze-vissza vagyok, kiszámíthatatlan, szétszórt. A vendégség többnyire úgy néz ki, hogy mondom, hogy jöjjenek hétre, főzök valamit, Hétkor megérkeznek a vendégek, és negyed nyolckor ők kezdenek el vacsorát főzni. Sokat emlegetik, hogy az én kávém készül a leghosszabb ideig. Megkérdezem, kérnek-e, azt mondják, igen, majd leülök beszélgetni, kezemben a kávés doboz, eltelik 15 perc, mire szólnak, hogy akkor megcsinálom a kávét.

        Kedvelés

      • Na de jo! en pont ilyen.
        A controllos ferjem tarja a gyeplot, ami a nyakamon mar evek ota kurvara feszul.

        Ja vendegseg. En lazara veszem, emailt irok (mondjuk legalabb egy honappal elotte kikurtolom az idopontot) aztan lesz ahogy lesz.
        A zuram:
        -hanyra jonnak?
        -ebedre jonnek?
        -mi lesz a kaja, a apia, a tanyer, a apohar, a ragcsa a minden?
        -hanyig tart?(mi vaaaaaan?)
        -kik jonnek, ki jelzett vissza, kit hoz, mit hoz? (Ekkor reszletesen el kell sorolnom a visszairo szemelyeket, nem mintha o nem kapna meg ugyanezeket a leveleket, de hat uralkodasra milyen jo terep egy otthoni buli, ugyebar!)

        A kontroll/lazasag skala parkapcsolaton belul idomul. Nekem a volt ferjem hozzam kepest mindenre szart, en egy kontrollos harpia voltam mellette (pl. Allandoan pakoltam, takaritottam).
        A zuram mellett en egy liberalis mocsokban furdozo, mindenre szaro pocsek anya/feleseg/no vagyok.
        Talan ennek az a nagyon egyszeru magyarazata, hogy ki a gyorsabb, kit zavar jobban az adott allapot. Tehat ha kiomlik a pultra a kakaopor en kb. 5-10 perc mulva, aktualisan ahogy mas teendomtol szabadulok takaritom fel, es nem rugozok azon, hogy ki ontotte ki (ha mondjuk ismeretlen szemely ontotte ki, aki eppen mar lelepett) a zuram pedig azonnal, es kozben melysegi nyomozasba kezd, hogy ki volt az elkoveto.

        Kedvelés

      • Érdekes ez, Árnika, mert tényleg múlik azon is, hogy a másikhoz képest milyen vagyok. Én sok mindenben kényszeres vagyok, sok mindent meg leszarok. Azt utálom, amikor a fejem felett állnak, hogy mozduljak, csináljam, intézzem el, induljak el, akkor már csak azért sem csinálom.

        A szomszédomban lakó lánnyal nagyon jó barátnők lettünk, és ilyen Derült égből Pollyként nyomjuk a barátságunkat. Ő mérnök, én bölcsész, ő szervezett, én (hozzá képest) rettenetesen hanyag vagyok, ő gyakorlatias, én elméleti síkon gondolkodom, stb. Egyszer együtt töltöttünk pár napot vidéken, és tisztára kiborítottuk egymást. Én reggel még nyugiban kávézgattam, újságot olvastam, ő meg felöltözve, táskával a kezében állt, hogy indulás a napi programra, idő van… nagy veszekedés lett a vége. A héten meg mondta, hogy rájött, hogy változtatnia kell, spontánnak kell lennie, így első lépésként vesz egy repjegyet egy fővárosba, és nekiindul spontán módon. Nagyon lelkendeztem, hogy ez milyen jó, és oda jutottunk, hogy menjek én is. Mondtam, hogy így szívesen elmegyek vele, ha nem túltervezett, hanem random élünk ott három napig. Erre előkapott egy könyvet erről a városról, és 10 perc múlva ott tartott, hogy “és akkor a második reggelen gyorsan felkelünk, mert meg kell nézni majd ezt, meg ezt, meg azt, és ezt is, és még bele kell szorítani amazt is, és akkor ide megyünk, oda megyünk, és akkor sétálunk egyet itt és ott, aztán beülünk egy ilyen helyre, ahol meg kell kóstolni ezt és azt…” Amúgy mikor megyünk? Azt mondja, jún- 3-án, (spontánul potom 2 hónap múlva…), de még át kell gondolni sok mindent, és figyelni minden nap a repjegy árát, és okosan dönteni, stb. Megjegyeztem, hogy ez nem túl spontán, erre kiosztott, hogy az ilyet meg kell szervezni, át kell gondolni, és tartani kell magunkat bizonyos dolgokhoz. És itt az utazás ötlete spontán. Ááá… úgy döntöttem, nem megyek.

        Kedvelés

      • Ez jelenti a biztonsagot, mert oriasi a belso bizonytalansaga.

        Ezt mar regen tudom, hogy a ferjem pont igy mukodik, mint pl az emlitett baratnod.

        Azonban nagyon fontos lenne az ezzel valo szembenezes, az okok feltarasa. Ehelyett o egeszen komolyan ugyanezt a szintet varja a kornyezetetol, es ha ellenallunk, akkor mi liberalis csocsele vagyunk ( a gyerekek es en), nyilvan a gyerekeket en metelyezem ezzel.

        A baratnod megtette az elso lepest. Ugy tunik eleg sutan. Es hat a spontaneitas!
        Igen! A ferjem is szokott ilyen spontaneitassal ervelni. Ilyenkor persze csak a szakadek melyul koztunk.

        Kedvelés

      • Jé, én sem vagyok annyira kontrollos, ha más még nálam is jobban az. Én is voltam barátnővel nyaralni, na, ő ilyen, mint a mérnök csaj. Mellette kifejezetten lazának és hanyagnak érzem magam. De itthon nem megy, mert ha nem tartom össze a családot (háztartás, iskola, ovi, programok), akkor egyszerűen szétesik, és az már senkinek sem jó.

        Kedvelés

      • Két kérdésem van, lehet, hogy okoskodás, de már Hajnalka is megmondta, hogy okostojás vagyok.
        1. biztos, hogy mindent kontrollálni kell? Pl. iskola – jó elvinni talán, de egyébként az elsős lányom is önjáró, lecke kész a napköziben, táskát kipakol-bepakol, legfeljebb megkérdezem, hogy rendben van-e, de jellemzően rendben van. Mosogatni is tud mindkettő, ha megkérem, még teregetnek is, takarításba is beszállnak. Igaz, a háztartásban szólni kell nekik, hogy mit csináljanak, de ha nálam laknának, ebben is lenne már rendszer, és amennyire tudom, anyjuknál valamennyire van is, ha minimálisan vesznek is részt. Mondjuk nálam nincs szennyes ruha a szobában, ki tudják vinni, sőt a fürdőszobában veszik le, anyjuknál meg bizony előfordul, szóval nem tudom.
        2. Kényes kérdés: miért is kell ehhez az egészhez egy választójoggal rendelkező harmadik gyerek?

        Kedvelés

      • @mosthogyittvagyok
        Leborulok a nagyságod előtt. Csendben őrjöngés és nyájas hang, semmi fagyos hússal fejbeverés…?
        Van hová fejlődnöm.
        (… szeretném megjegyezni, hogy valójában nem hisztérikus hatalomgyakorlásról van itt szó, nem lenne itt semmi baj, ha nem ígérgetnének. Mert nem a megfőzetlen kaja/felmosatlan padló a baj, hanem az ígéret be nem tartása…)

        Kedvelés

      • Én ettől is a falnak megyek (mint oly sok mástól, mállik is már a vakolat). Megígéri, és 10 év után tudom, hogy az esély 50-50%.

        Kedvelés

      • Mosthogyittvagyok, egyszer próbáld ki, hogy nem szólsz 18.30-kor. Megjönnek a vendégek, és majd ő magyarázkodhat, ha akar. Szerintem ez pont úgy működik a felnőtteknél is, mint a gyerekeknél. Az ő felelőssége, az ő sara. Egye meg. Anyám s ezt csinálja Apámmal és lassan, de változik, jó irányba. Pedig majdnem 60 évesek.

        Kedvelés

      • Úgy, hogy előre jelzitek a vendégeknek, hogy a pasi főz, hogy ne tudjon hárítani, hogy nem is erről volt szó.

        Kedvelés

    • Éppen tavaly egy majdnem 10 fős társaságban a pasim és én voltunk kizárólag, akik egy ilyen megszervezett popsikinyalástól nem a másik nyakába ugranánk, hanem legföljebb kényszeredetten próbálnánk mosolyogni.
      Vagy csak túl bonyolultnak képzeljük magunkat, aminek a részleteit úgysem tudhatja senki kitalálni.

      Kedvelés

      • Régen sok meglepetésbulit szerveztem, és csak két éve jöttem rá, hogy ez nem feltétlenül jó. Akkor kaptam egy ilyen kitüntetést/elismerést a munkahelyemen. Úgy történt, hogy nem tudtam róla, mi lesz, a főnököm szólt, hogy kettőkor legyek a helyemen, mert lesz számomra egy feladata. Majd kettőkor mondta, hogy menjek vele, bevitt egy terembe, ott áll vagy 10 felsővezető, meg egy fotós, és elmondták, miért vagyunk ott, mindenki lekezelt, meg örült, ajándékokat kaptam, stb. Több bajom is volt ezzel, de valahogy úgy fogalmaztam meg magamnak a lényeget, hogy nem tudtam felkészülni arra, hogy itt most engem fog mindenki ünnepelni, nem tudtam kiélvezni a helyzetet, megfürödni benne, mert mire leesett, mi történik, vége is lett. Ők nagyon örültek, én meg a sok éves munkám eredményét átértetlenkedtem. Hülye dolog, de még az is zavart, hogy reggel elaludtam, és nem volt időm hajat mosni, így még csapzott is voltam. Szóval ahogyan a testem, úgy a lelkem sem tudott díszbe öltözni. Utólag úgy éreztem, hogy ez másoknak volt élmény, ahogyan látják, hogy meglepődök, stb,, de én szerettem volna úgy bevonulni, hogy kihúzom magam, és teljesen kiélvezem a helyzetet, megélem a történeteket, így valamiért ez nem sikerült.

        Kedvelés

    • Férje válogatja. Egy valódi partnerrel benne lennék. Az első férjemmel nem, mert ő olyan utat választana, ami neki tetszik, nem ami nekem (pl gyalogtúra az Olümposzra, miközben én inkább a tengerparton punnyadnék naphosszat), a másodikkal meg azért nem, mert az a saját fogkeféjét is elfelejtené becsomagolni, nemhogy az enyémet, a virágok eszébe se jutnának, a reptéren venné észre, hogy a hűtőn hagyta a jegyeket.

      Kedvelés

  13. „Hidd el, rosszabb a rossz nélkül, mint a rosszal.” Húbazz, ez felér egy életre szóló szülői abúzussal. Az is. Fú, de pipa vagyok ilyenkor.
    Nekem sokat segített a lelazulásban a terápia, a sok sírás, a jó értelemben “lemegyünk kutyába”, és a játék (úgy általában). Egyébként megfigyelhető, hogy a kontrollmán (ezt a kifejezést ezúton is köszönöm) emberek játszani sem tudnak, a spontaneitás nagyon nehezükre esik. Emlékszem, mennyire el tudtam rontani a játékokat azzal, hogy körmömszakadtáig ragaszkodtam a szabályokhoz, akkor is, amikor már rég a mókázásról és nem a szabályokról szólt volna a dolog. Asszem ebből (is) kigyógyultam, de azért még résen kell lenni! 🙂

    Kedvelés

    • most meg én mondom, hogy: he-he
      tizensok éve, amikor először kellett volna résztvennem csoportjátékban, szabad asszociációkkal, szabadon választott szereppel, takarodtam jobbra el a sarokba, képtelen voltam bármit is csinálni, dermedten figyeltem és irigyeltem a lazákat
      ma én vagyok a legnagyobb, jó értelemben vett idióta, a spontaneitás bajnoka, a fő-kreatív a színpadon

      Kedvelés

      • Hosszú volt az út, nagyon mélyről jöttem. Csomó mindenről azért nem beszélek itt, feltételezem, mások sem.

        Kedvelés

      • Pont ezt akartam írni én is, hogy érdekes, bármennyire görcsös és félénk voltam, mindig bohóckodtam, ha lehetett. Biztos ez is egy megküzdési stratégia (jó szakszót használok?), másnak meg más.

        Kedvelés

  14. Alapjában véve én is hasonló vagyok, mint Bajuszcic – nagyon sokáig nem volt alkalmam megtanulni, hogy irányítsam a saját dolgaimat, hiszen anyám a vaskezével mindent elintézett. Soha semmilyen önálló döntést nem hozhattam, ha stikában mégis, akkor az tuti, hogy rosszul sült el, és megkaptam, hogy kell nekem okoskodni, láthatom, hogy úgyis mindig csak szar lesz belőle, úgyhogy fogjam be, és csináljam, amit mondanak.

    Amint kicsit nagyobb lettem, anyámnak az volt velem a baja, hogy miért vagyok önállótlan – és akkor még nem tudtam megmondani neki, hogy azért, mert soha senki nem nevelt önállóságra, nem is tudom, milyen az, és hogyan kell csinálni.

    Egyetemistaként eléggé szétcsúsztak a dolgaim, semmit sem tudtam kézben tartani, csak voltam, mint a befőtt, ha a szobatársaim nem mondják mindig, hogy most kell felvenni ill. leadni az indexet, most kell beadni ezt vagy azt, vagy feliratkozni erre vagy arra, ebből a kreditből felvenni ennyit vagy annyit, soha nem végeztem volna el a sulit – nem a tanulással volt a baj, az faszán ment, de a szervezés, meg a dolgok összehangolása… Közismert káoszlény voltam.

    Aztán jött a férjem, és a tenyerére emelt: ő igazi intézkedős, szervezős típus, aki élvezi, hogy kitalálja, utánanéz és megcsinálja, ami eszméletlen jó érzés volt és biztonságot adott – és érdekes módon ez váltotta ki belőlem azt, hogy igenis, nekem is kell fejlődnöm ezen a téren, mert ez azért nem jó, hogy a kapcsolatunkban minden az ő vállán van. Az is bátorságot adott, hogy mellette lehetett hibázni és nem kapok lebaszást, ha valami nem sikerül. Nagyon sokáig nem éreztem kompetensnek magam a saját életemben, most sem teljesen, de azért javul a helyzet, és remélem, fog is még, mert ilyen szinten ez jó érzés.

    Kedvelés

    • Dettó. Anyám semmit nem engedett csinálni, még azt sem volt jogom eldönteni, hogy éhes vagyok-e. Nem is tudom, ezt miért írtam múltidőben. Viszont kamaszként már lecseszett azért, hogy nem is mosogatok. Ha viszont elmosogattam, tíz percig ordított velem, hogy szarul csinálom. Elkönyveltem, hogy damned if I do, damned if I don’t, és egészen egyszerűen feladtam. Így is, úgy is lecsesznek, akkor minek fárasszam magam?

      Első házasságomban a férjem vette át a szülő helyét, látszólag hagyott mozgásteret, de csak diplomatikusabban manipulált, ezért nem vettem észre a két évtizedes rutin után sem, hogy mit csinál. Másodikra pipogya férjet választottam, hogy én kerüljek irányító pozícióba, az a házasság olyan is lett.

      Most tanulom az életem, jobb későn, mint soha.

      Kedvelés

  15. Ó pontosan! Örülök, hogy nem vagyok egyedül: “ha nem én csinálom, akkor az nem olyan”, nem bizony. Úgyhogy mindent én csináltam. Aztán meghalt az anyám, és úgy éreztem: ez egy illúzió, hát a legfontosabb dolgokat úgysem tudom kézben tartani. Elfáradtam. Azóta elengedtem (kicsit) a gyeplőt. Nagyon furcsa, kicsit kívülről nézem magam. Néha még megrándul a kezem, hogy visszavegyem és erős marokkal szorítsak mindent. Néha pedig elkezdem élvezni a sodródást.

    Kedvelés

    • Egy órája ezt próbálom valahogy megfogalmazni, köszi, hogy leírtad.
      Én igazi control freak voltam majd huszonöt éven át, a tehetetlenül sodródó, épp ezért lényegtelen dolgokban nonszensz szabályokkal kontrollpótlékot szerző anyám mellett már kisgyerekként tudtam, csak magamra számíthatok. Szerveztem az életem, önállóan döntöttem mindenről, ami fontos, pl iskolaválasztás – azt persze gimi második feléig nem dönthettem el, mit veszek fel, és anyámnak mindig mindent eldöntő érve volt a “csak”.
      Ebből az egészből csak az az érzés maradt meg, hogy soha semmit sem szabad, pedig én annyira önálló voltam, rajzolni sem lehet olyat. És okosabb is voltam tizenegy évesen a felnőtt anyámnál. Ő meg hülyeségekkel akarta igazolni a fölényét. Jellemző például, hogy folyton számonkért, hogy miért nincsenek barátaim – volt azért pár, csak sosem a menők – , de ha például spontán szerveződő, osztályszintű, semmibe sem kerülő délutáni hócsata volt a parkban, nem mehettem, és nem tudta megindokolni, miért. Csak.
      Engem is a halál ébresztett rá ugyanarra, amire téged: az egész csak illúzió, a legfontosabb dolgokra nemhogy ráhatásom, rálátásom sincs. Azóta sodródom, és mindig csak rosszabb. Teljesen bénultnak érzem magam. És én is azt fogalmaztam meg nemrég, hogy elfáradtam. Pedig most annyi erő kellene, és olyan sok volt, és egy pillanat alatt elszállt.
      Arra jöttem rá pár napja, hogy néhány éve még mindig minden sikerült, mindent el tudtam érni, amit akartam. Csak éppen már nem akarok semmit, vagy ha akarok is, nem tudom, mit. Így meg hogy tudnám bármerre is irányítani az életem? Nagyon félek, hogy végleg kisiklik. Az olyan könnyen megtörténik.
      Úgy szeretnék ismét control freak lenni. De ha úgy vesszük, legalább itt vagyok bizonyítéknak, hogy ki lehet belőle jönni. Csak ne így tegyétek.

      Kedvelés

      • ” …Csak éppen már nem akarok semmit, vagy ha akarok is, nem tudom, mit. Így meg hogy tudnám bármerre is irányítani az életem? Nagyon félek, hogy végleg kisiklik. Az olyan könnyen megtörténik. …”
        Hasonló időszakot éltem át nemrégen. Bízom benned, hogy megoldódik, megoldod, vagy megkeresed azt aki segít megoldani.

        Kedvelés

      • Én is úgy érzem, hogy elfáradtam. Nem tudom, hogy a control freakségben-e, és csak most jön ki, mikor engedem magamnak? De rossz érzés, és úgy érzem, hogy zuhanok, vagy kisiklok én is. Pont most, mikor egy kis erővel sokat tudnék tenni. De hátha csak átmeneti, és nem széthullunk, hanem megerősödünk, csak máshogy.

        Kedvelés

      • Így legyen! Nekem mindenki azt mondja, így lesz. Csak el kéne hinni. Lehet, hogy mégis cf vagyok még mindig? Legalább is a gondolataim fölött? 🙂 Higgyük el játékból, hátha.

        Kedvelés

  16. nagyszerű dolog, hogy volt erőd a kezedbe venni a sorsodat. nem kis erő kellett hozzá, hogy ilyen határozottan a kezedbe tudtad ragadni a gyeplőt a döntő pillanatban, és fordítani tudtál a családod sorsán!

    sokat bántják azokat a nőket, akik határozottak és kiállnak magukért. engem is sokat bántottak emiatt, de felismertem, hogy így még mindig százszor jobban járok, mintha engednék a társadalmi nyomásnak, és passzív tárgyként más emberek kényére-kedvére hagyatkoznék. amióta ezt felismertem, azóta meg sem hallom azokat a hangokat, amik a határozott, önálló nőket megbélyegző jelzőket harsogják.

    Kedvelés

    • egyetértek azzal, hogy az asszertivitás és az önerő az egészségesebb út, de nekem gyöngyi77 írása arról szól, amikor valaki teherként éli meg a saját kontrolligényét.
      az ellazulás nem passzivitást jelent, vagy ha igen, akkor jó értelemben vett passzivitást

      Kedvelés

      • igazad van.

        nekem is nehéz volt elengedni ezt a túlzott kontrolligényt, de szerintem ha az ember biztos lesz abban, hogy asszertivitás a jó út, és már nem örökös defenzívában van, akkor ez is könnyebbé válik.

        Kedvelés

    • Gyöngyi írása (ami nagyon jó! Fontos, köszönöm!) inkább arról szól, hogy ez iszonyú teher, mert egyrészt görcsbe rántja akkor is, ha semmi oka szorongani, másrészt nem élheti, végezheti két ember és a gyerekek életét egyedül.

      Kedvelés

      • Igen, ilyesmi. Én nem akartam 16 évesen irányítani az életemet, nagyon hálás lettem volna egy kis orientációért, a szeretetről és megértésről nem is beszélve. SZerintem enélkül is lehet erősnek lenni.

        Kedvelés

      • ehhez tudok kapcsolódni. az én életem is más lett volna, hogyha megerősítő, önbizalmat adó emberek vannak körülöttem gyerekként és kamaszként.

        Kedvelés

    • igen, csak itt pont arról van szó, amikor a gyerekkori extrém terhelés miatt annyira nem bízol se a környezetedben, (se saját magadban, abban, hogy „tökéletlenül” is elfogadható vagy) hogy a perfekcionizmus miatt nem tudsz elengedni lényegtelen dolgokat sem és emiatt folyamatosan irreális terhelésnek meg stressznek vagy kitéve, meg ostorral hajt a fejedben a kisördög.

      Kedvelés

      • Amitől persze frusztrálódsz, meg az irreális elvárásokat nem tudod teljesíteni, amitől csak erősödik az érzés, hogy semmit sem adhatsz ki a kezedből.

        Kedvelés

  17. Most még az is eszembe jutott, hogy tavaly halt meg a 103 éves dédim, aki az utolsó napjáig az ágyból dirigálta a lányát, az én apai nagymamámat. Együtt laktak, és a dédim fekvésből intézte az életüket, a nagyanyám úgy főzött, ahogy a dédi diktálta. Én meg hallgattam, hogy Mucikám így, Mucikám úgy, még jól le is cseszte, hogy kislányom, hát soha nem fogod megtanulni, hogy kell azt a rántást jól megcsinálni? Kislányom ekkor túl volt a nyolcvanon.

    Kedvelés

    • Párom mamája volt ilyen, a fiait nem engedte megnősülni mert “nem azért szültem, hogy egy másik nő elvegye őket tőlem, ők az enyémek”. Apósom életrevaló volt, lelépett, megnősült az engedélye nélkül, óriási balhé lett belőle, évekig nem is beszéltek egymással.
      Az öregasszony imádott parancsolni, és annak élt, hogy a két otthon maradt fiát egész nap kommandírozta. Már nyolcvan felett volt és levettek mindkét lábát, de még mindig egyenesen tartotta magát, és azt mondta, hogy ő még élni akar, amilyen sokáig lehet – persze, mert amíg volt kinek parancsolnia, addig élnie is érdemes volt. A fiai úgy tisztelték, mint az indiánok a Nagy Mennydörgető Istenhegyet, és amikor meghalt azt mondták, hogy ők soha nem hitték, hogy a mama egyszer majd nem tud dolgozni sőt, meg is hal. Képzelhetitek, hogy milyen önálló és rátermett ember a férjem két 60 feletti nagybátyja…

      Kedvelés

  18. Apai nagyanyám kontrollmán, választott egy birkatürelmű férjet. Apán kontrollmán, elvette szenthez hasonlatos anyámat. Én is kontrollmán lettem, mert gyerekkorom óta tudom, hogy nem akarok úgy élni mint anyám (aki egyébként nem elnyomott, nem bántalmazott, kifejezetten kiegyensúlyozott és boldog).
    Na most én meg hozzámentem egy szétcsúszóhoz, de ő meg nem szentangyalbirkatürelmű 🙂 Azt hiszem azért fejlődtem, mióta együtt vagyunk, lazábbra vettem a figurát. Ő meg fejben igyekszik, mármint a birkatürelem növesztésében, rendszerezettebb sosem lesz.
    Kíváncsi vagyok, hogy ha lesz utódunk, ő mit választ.

    Kedvelés

    • Nálunk dédnagyanyámig visszamenőleg minden nő kontrollmán és minden pasi szétcsúszó, az idősebbek az alkoholizmusig csúsztak, az apám csak szétcsúszó alkohol nélkül. Az én pasim? nem szétcsúszó, a konkrétan ráhagyott, rátartozó dolgokat megoldja rendben, hanem néha mintha egyedül élne egy lakatlan szigeten, az étel teremne, a banánszoknya meg elég, ha nem akkor meg terem a hűtőben kaja, szekrényben tiszta ruha, a gyerekek meg egymást nevelik.

      Kedvelés

  19. Nekem a nagyanyám kontrollmániás (az ő anyja vaskezű, vasakaratú nő volt, sem kegyelem, sem könyörület nem volt benne). Az anyám, meg az apám is is kontrollmán (viszont remekül ki tudják egyensúlyozni, hogy közös életük melyik területét melyikük irányítja). A húgom is vaskézzel kormányozza az életét, és irtózatos hisztit csap, ha valaki bele akar szólni (anyaaaaaa, ne engedd a nagyit intézkedni, és te se intézkedj!!! Ne_csináljatok_semmit! Majd én megoldom!). Nekem meg hajlamom van intézkedni, mártírkodni, és önfeláldozni. Lustasággal ellensúlyozom.

    A középiskolában is voltak már jelek, de én az egyetemen éreztem úgy, hogy mindent nekem kell irányítanom, hogy ha nem én csinálom, akkor semmi nem lesz kész, semmi nem lesz leadva, vagy szarul lesz megcsinálva, ami nekem nem elég jó. Annyira nem volt senki az évfolyamon, akiben meg lehetett bízni, hogy szól ha kell, és irányít, hogy én vállaltam, és beleálltam a szerepbe. Akkor indult először ez a BSc képzés, és semmi nem volt megszervezve, senki nem tudott semmit, én meg profi vagyok emberek rugdosásában. Én voltam az évfolyam arca, az, aki mindent intéz, hogy ha a tanárok akartak valamit, egyből hozzám jöttek, és a még most is átjön a szomszéd helységből a volt évfolyamtársam (egy helyen dolgozunk), hogy legyek kedves köremailt írni, mert ő szeretné, ha évfolyamtalálkozó lenne. Még egy emailt sem képes írni. A végére már a faszom kivolt az egésszel, meg az életképtelen bandával.

    Aztán bekerültem a jelenlegi munkahelyemre, és itt van olyan ember, aki intézkedik, és jól is csinálja, és ez így annyira kényelmes, és úgy beleszoktam, hogy már hisztizek, ha nekem kell valamit elintézni. Néha elbizonytalanodom intézkedés előtt (pl. ha telefonálni kell valahova, ismeretlennek), mert annyira kijöttem a gyakorlatból (a kontrollt gyakorolni kell, basszus! meg a nemkontrollt is). Emellett még rákaptam a spontaneitásra is (napi kétszer vagyok spontán :D), az is valamennyire a kontroll elengedését jelenti, és sodródást az árral (de azért a színházjegyek mindig nálam vannak, ha megyünk, azt ritkán bízom másra).

    Amit most vettem észre magamon, és gyengeségnek találom, hogy nem tudom elfogadni a segítséget (szégyellem magam miatta, ha szükségem van rá). Ez is a kontrollhoz kapcsolódik, mert a kapcsolataimban mindig én vagyok az erős, a támasz, a “megoldjuk”, és ha épp nyomorultul vagyok, nehezen fogadom a segítséget, pedig hordóból öntenék rám, ha engedném 😀 A legutóbb, mikor taknyos voltam, átjöttek a barátnőim, és hoztak egy csomó kaját, gyógyszert, szórakoznivalót, meg szeretetet és olyan zavarban voltam, hogy még, és nem is tudtam, hogy kell ilyenkor reagálni. Szóval ezt gyakorlom most. Ja meg tőlük tanultam meg azt is, hogy lehet lazán elkésni, és nem kell feszülni, hogy hajszálpontosan érkezzünk, és a többieket sem kell megölni, ha késnek kicsit.

    Valaki egyszer azt írta, hogy onnan tudod, bízol-e valakiben (és át tudod engedni az irányítást), hogy belegondolsz, végig mernél-e menni vele a sivatagon úgy, hogy nála van a kulacs. Emiatt tök büszke vagyok, mert úgy érzem, hogy legalább 2 embert tudnék mondani. Én nagyon szeretném kiegyensúlyozni az életemben ezt az irányítás dolgot, de még csak a ló két oldala közt hánykolódom.

    Nagyon örülök, hogy erről is beszélünk, ez nagyon fontos dolog (szerintem).

    Kedvelés

    • Neked már megy? Nekem nem. Még mindig meggyőződésem, hogy minimum kitör a harmadik világháború, ha elkések valahonnan. Illetve ki is robbantom, ha valaki más késik… 😦

      Közben végiggondoltam, nálunk szoros volt a kontroll, de ugyanakkor nagy önállóságra is neveltek, nem volt gond soha az önellátás, az önálló háztartás. Mégis nagy volt a feszültség (csatlakozom a mániákus betűfalókhoz). Én meg sajnos inkább a kontroll felé billenek, nehéz mellettem önállónak lenni, kapcsolódom Vacskához, minden nap gyomorgörcs, hogy elengedem a gyereket egyedül iskolába (1 perc az út), pedig én hatévesen ennél jóval messzebbre mehettem egyedül. És felügyelek mindent, pedig már nem szabadna, mert hozzá is szokott, hogy minden az én felelősségem. Nincs egyensúly. 😦

      Kedvelés

      • Na jó, az ember nem faék, hogy ennyire egyszerű legyen, ez nagyon sokrétű probléma. Én mániákusan féltem a lányom, és tudom is, hogy azért, mert engem gyerekként zaklattak, pedig szürke kisegér külsőm volt, mégis megtalált egy pedofil. Na most a virulóan szép, korához képest nagy, messziről világítóan szőke lányomat halmozottan veszélyeztetett típusnak tartom, nem is engedem látótávolságon kívül. Meg amikor én voltam hatéves, messze nem volt ekkora forgalom, hogy minden vadember kocsihoz juthatott oszt’ nyomta a gázt ész nélkül. Szóval okok és okozatok sokfélék és összetettek lehetnek.

        Kedvelés

      • Tudván, hogy nem igazi klasszikus szétcsúszó, de last-minute ember vagyok, igyekszem a gyerekek felelősségének határát pontosan jelölni. Úgyhogy a 8 éves játszott már bakancsban kosármeccsen. Nekem pont elég, hogy idegen országban, időben, a megfelelő városban legyen. Tán 8 évesen csomagolja ő a cuccát, ha fontos. Ha meg nem, akkor én nem vezetnék félórákat irányonként és nem cibálnám a tesót és nem szervezném köré a hétvégét. Viszont még szólok, hogy be kell pakolni.
        Ma bepróbálkozott, hogy lecsesszen, mert nem vitt nyelvtan cuccot a suliba. Mondtam, annyira nem nyúltam a táskádhoz, hogy tévedésből a tesódnak adtam a te uzsonnádat is. 🙂
        Anyám totál kontrollmán és egyszerre túlzó feladatokat adó. (Pl. életem első személyiét intézni menjek egyedül a rendőrségre. Vagy 11 évesen vigyem haza oltásról az újszülött öcsémet, mert ő cipőt venne egy másik tesóval.) Olyan, mintha a feladathoz, csak az elszúrás lehetősége tartozna, a siker felelőssége semmiképpen sem. Egy volt a fő: sosem érezhettem magam kompetensnek.

        Kedvelés

      • Én ezt egyfajta egyensúlyozásnak éltem meg, ahogy nőtt fel a lányom. Határok és kompetenciák kijelölése és megtartása, mindkét oldalról. Ha maradok az iskolatáskás példánál, akkor ez úgy volt, hogy ha kikérte magának, hogy belenyúlok a táskájába, akkor oké, onanntól nem nyúlok bele, de akkor az ő felelőssége, hogy minden benne legyen másnapra. Most már kamasz, és a határait a szobája ajtajánál jelölte ki. Tehát: kopogok, és nem megyek be engedély nélkül, akkor sem, ha ő nincs itthon. Cserébe: sem az ágynemű, sem a levetett edzésruhák nem mosódnak ki automatikusan, és nem “sétálnak” el maguktól a szennyeskosárig. Sokszor rárohadt az egy hetes szendvics és az alma, és gyorsabb megoldásnak tűnt volna, ha kiviszem és kivágom a fenébe, de hosszú távon jobbnak tartottam, ha rajta marad egy olyan felelősség, amit kért. Ez utóbbi volt mindig a szempont: kérte, hogy dönthessen valamiben, vagy sem? Ha igen, akkor meg kellett tanulnia bánni a következményekkel is. Olyat soha nem pakoltam rá, amit ne bírt volna vinni.
        A svédek használnak egy kifejezést, curling-szülőknek hívják azokat a szülőket, akik állandóan tisztogatják és sepergetik a testi-lelki utat a gyerek előtt, körül.

        Kedvelés

    • A pár perc (4-5) késés miatti balhézástól én rosszul vagyok. Soha nem értettem miért kell ezért balhézni. Nekem ilyenkor elmegy mindentől a kedvem. Pont az ellenkezőjét éri el vele az ember. Rossz lesz a hangulat, rossz lesz a szájíz.
      Ilyenkor azt érzem, a másik nem is akar velem lenni igazán, hanem fontosabb, hogy az ő megtervezett beosztása szerint menjen minden.

      Kedvelés

      • Én azért szoktam itthon balhézni, ha látható, hogy el fogunk késni a sok szöszölés miatt. Hidd el, nem akarok rossz szájízt én se, pont arról írtam fentebb, hogy egyszerűen elönlti a stresszhormon az agyamat és halálfélelmem lesz. Ha más késik, nem zavar, de hogy én, hogy mi, az megengedhetetlen. ezt is szeretném magamnak megengedni.

        Kedvelés

      • Ismerős. Egy idő után fogtam magam, és elindultam időben. Volt sértődés, de nem érdekelt. Egyébként jobb volt, mint a balhé: rám nem haragudhatott, ha lekéste a vonatot, és lemaradt valamilyen programról. Ha futott, talán elérte a vonatot. Mivel kocsi nincs, a késés nem öt perc, hanem minimum fél óra lett volna, vagy épp távolabbi célnál sok óra.

        Kedvelés

      • Én is ezt csinálom. Legalább nem haragszik rám a cseszegetés miatt.
        Bár azért ideges leszek, hogy ezért veszik kárba egy kifizetett jegy, de ez meg az én pazarlásellenes vérem.

        Kedvelés

      • Az meg a másik, mikor megsértődik, hogy én igenis elmegyek, nem várom meg, nem fogok a tökölése miatt kimaradni egy programból. Jelzem, mikor otthagytam, akkor elkezdett annyira sietni, hogy futva, lihegve, de elérte a vonatot. Mondjuk ha láttam, hogy jön, míg a jegyért álltam sorba (mármint fut), akkor megvettem az övét is. De ha nem, hát elmentem. Akkor persze Ő nem volt fontos NEKEM.

        Kedvelés

      • Nem így van szerintem. Rólam tudják az ismerőseim, hogy 10 percet vagyok hajlandó bárkire is várni. Ebben benne van a magyar miniszterelnök, a római pápa és a Jóisten is.
        Ez egyfajta kényszer egyébként, én kényszeresen nem kések el sehonnan, inkább 20 perccel előbb ott vagyok, mint kettővel utána.

        Viszont ha valaki késik, olyankor úgy érzem, hogy engem és az én időmet veszi semmibe. Nem 5-10 percnél, nyilván, hiszen bármi közbejöhet. De ha tudja, hogy késik, akkor írjon egy sms-t, hívjon fel, szóljon.

        Tapasztalatom szerint a 10 percnél több késés, hacsak nem valami vismaior van, egyértelmű leszarása annak, aki vár rád, és tökölésből adódik. Nekem rosszul esik, ha valaki késik egy velem megbeszélt találkozóról, de mondom, nálam ez már-már kényszeres.

        Kedvelés

      • A késést én is utálom. Nagyon ritkán szoktam elkésni, és általában akkor, ha másokkal együtt megyek valahova, akik késősek. Iszonyúan ki tudok akadni, ha a másik fél látványosan tököl és képtelen magát időre összekapni.

        Kedvelés

      • Na, más miatt elkésni meg aztán… hűha. “Menyem” ilyen amúgy, meg van beszélve az indulás mondjuk 3-ra, ő olyankor még a fürdőszobában. És még vagy 20-30 percet tökölődik, készülődik. Csak tudnám, mit, mert sminkelni nem szokott (mondjuk mázlista, neki nincs is rá szüksége), a haja meg induláskor pont ugyanolyan, mint egy órával előtte. Szóval rejtély. 😀

        Kedvelés

      • Húsz évig hittem magamról, hogy notórius késő vagyok. Aztán elköltöztem otthonról, és rá kellett jönnöm, hogy el tudok indulni időben… anyám nélkül. Ő az, aki indulás előtt 1-2 órával már mindenkit cseszeget, hogy az életöröm is kiszáll az emberből, aztán amikor mindenki kalap-kabátban felöltözve indulna, na, kire kell várni? Most legalább ennyitől megszabadultam, nem kell rá várnom, oda is érek mindenhova.

        Kedvelés

    • Én többekkel is végigmennék úgy a sivatagon, hgy náluk van a kulacs, de közülük (is) mindegyiknek rendkívül idegesen beszólnék, ha máshová tennének egy széket a szobámban, mint ahová én szeretem.

      Kedvelés

  20. ” (napi kétszer vagyok spontán :D)”… életem! 🙂
    Na jó, nem, de majdnem.
    Szerintem sose leszek az az igazán laza és spontán ember, ahhoz túlságosan szeretem az eltervezett kis dolgaim biztonságát, és túlságosan controlmán vagyok de már rengeteg lazultam _magamhoz_ képest.
    Az a jó példám van erre, hogy a nagyon spontán barátnőmmel sokáig nem bírtunk közös programot összehozni, mert felhívott, hogy na ma délután ráérsz, de hát ugye én meg a kis tervezgetős, általában két hétre előre be vagyok táblázva. Nagyon nehezen értettem meg vele, hogy nem az van ám, hogy én sose érek rá! 🙂

    Kedvelés

  21. Gyöngyi, ezt mintha rólam írtad volna… Kivéve most, amikor körbevillamosoztam háromszor a Moszkvától a Móriczig, és vissza.
    Most gondolkozom. Elképzelem hogy nem ellenőrzök, kontrollálok, és rettegek, jeges rémülettel a gyomromban.

    Kedvelés

  22. Nemrégiben egy fullkontrollos család kislány tagja fogalmazta meg nekem azt, hogy ő csak egy hintán szeretne ülni, ahol érzi a szabadságot, csak nézné az eget és élvezné, hogy ő irányítja a hintát. Félszemmel néztem a szülőket, hogy ugye értik…???

    Kedvelés

  23. Szétszórtnak indultam, volt egy időszak, amikor majdnem ugyanolyan control freak voltam, mint amit az anyámban utáltam. 14 évesen egy 300 km-re lévő bentlakásos iskolába mentem csak megszabaduljak tőle. Csak a pengevékonyra szorított szám nincsen, de néha esténként azt veszem észre, hogy fájnak a fogaim, állkapcsom, mert napközben egész nap szorítom…

    Kedvelés

    • Anyám amúgy apja alkoholizmusa, meg ama széles körben osztott “játszma” következtében lett ilyen, amit olyan mondatok szoktak jelezni, mint: ó, hát a férfiak nem tudnak többfelé figyelni, ők nem tudnak az ilyen részletekre figyelni, észben tartani, hogy a család ügyeinek menedzselése a nő dolga, eufemisztikusan, ő teremti az otthont stb.
      Rajtam az segít, hogy a férjem nagykorúsodik, amennyivel érettebben kezeli dolgait, dolgainkat, annyival kevésbé szorongatom a fogaimat. Esténként azért még fájnak.

      Kedvelés

      • Johannale, kérlek ne vedd tanácsadósdinak, csal leírom a saját tapasztalatomat.
        Én is állkapocsfájásig szorongattam a fogaimat egy nagyon rossz időszakban, legalább fél évig, az ínyem állandóan begyulladt, fájrak a fogaim.
        Kezdődő depresszióm volt, meg mindenféle nehézségem. Ennek leküzdésére tanultam meg az autogén tréninget, azóta kellemes mellékhatásként automatikusan ellazítom az állkapcsom, ha elkezdem szorongatni.
        Szóval az autogén tréning többek ezen is segít. A kiváltó okokon nyilván nem segít, de a megélésben igen.

        Kedvelés

      • Köszi, nem veszem tanácsadósdinak. Anno nekem volt depresszióm, csak ilyen saját magam által kidolgozott megküzdési stratégiáim vannak, nem ismerem az autogén tréninget. Utána fogok olvasni, köszi.

        Kedvelés

  24. Hú de jó volt ezt is olvasni, az összes hozzászólással együtt. Én azt hiszem se egyik, se másik nem vagyok. Nem is szeretek irányítani viszont idegesít, ha megmondják, mit tegyek. Nagyon nehéz anyaként a két kamaszfiúval ez az időszak, mert egyrészt a féltés, hogy ne történjen velük semmi rossz, másrészt az elengedés, hogy ne zárjam el őket a lehetőségektől, valamint az útjaik egyengetése, de ne én szabjam meg, viszont legalább nekik legyen elképzelésük, hogy merre szeretnének tartani, hát ez nekem most az aktuális feladat. Az apjuk viszont leragad annál, hogy milyen jegyük van, hogy vett-e meleg pulcsit és miért nem csinálja a gyógytornát. Nyilván ezek fontos dolgok, és szükség is van rá, hogy legalább az egyikünk figyeljen ezekre és mantrázza is, de ha már engem zavar, mennyire zavarhatja őket?
    A saját életemet viszont nem igazán tudom , hogy is fejezzem ki magam, szóval nem tudatosan élek, szerintem. Úgy érzem, mindig a körülmények adták alám a lépcsőt, amire felléptem, de ez sem igaz, mert végül is önállóan dönthettem akár a továbbtanulásról, akár a munkahelyválasztásról, mégis úgy érzem, nem igazi döntés, hanem belesodródtam a választásba.
    Aztán persze végigcsinálom, amit elkezdtem, mert én választottam, nem hagyom félbe.
    A késés fura dolog, a férjem az, aki mindig miattunk késik el, de engem meg megőrjít, hogy ha este kell indulnunk valahova, már reggel azzal kezdi a napot, hogy mikor indulunk órára, percre , és ezt egész nap szajkózza. Persze egyre ingerültebben. Én meg persze tuti belekapok még valamibe, ami szerintem még belefér az időbe, persze biztos nem úgy van, és később indulunk, mint mondta. Viszont valószínű tudat alatt már beleszámítja, mert általában mégiscsak odaérünk időre.
    Ha hozzánk jönnek, kifejezetten örülök, ha késnek, mert ugyanúgy nem készülök el a megbeszélt időre 😦

    Kedvelés

    • Szerintem marha jól csinálod a fiúkkal. Én attól félek, hogy a leragadós szülő leszek, aki még mindig a sapkasál miatt aggódik, mikor már rég a fogamzásgátlás miatt kéne. Meg írták többen is ezeket a családi késősdit, nem tudtam, hogy mindenkinél ekkora társasjáték. Azt hittem, csak mi vagyunk ilyen ufók. Miért van, hogy erről nem beszélnek egymással az emberek? Most nagy kő esett le a szívemről.

      Kedvelés

  25. gyongyi77
    Köszönöm az írásod! Nálunk kicsit hasonló volt a helyzet, annyi különbséggel, hogy anyám volt az, aki mindent és minden áron irányítani akart és ez azóta sem változott. És bár én is, és a húgom is sokszor harcoltunk a szörny ellen fizikailag, nem tudtunk győzni, amíg anyám nem határozta el, hogy lép végre. Ez tíz évbe telt. Nagykorú lettem, mire szabadultunk, de addigra már késő volt. Nekem azon kellene dolgoznom, hogy igenis én is kezembe vehetem a gyeplőt. Nem engedte senki ugyanis. Anyám mai napig ilyen, mindenben irányítani próbál, de közben meg az ellenkezőjét mondja. (Neked kell döntened, ne legyél ilyen bizonytalan, stb.) Jó volt az írás, elgondolkodtató, amúgy is sokat gondolkodom mostanában azon, én is miért lettem olyan, amilyen.

    Kedvelés

    • Örülök, hogy adott valamit, az az elkeserítő, hogy milyen sokan ismerték fel a hasonlóságot. Nekem nagyon jó tükör, ha leírjátok, hogy milyen egy kontrollmániás anya gyerekének lenni, sokat tanulok belőle. Pl ma is elengedtem olyan dolgokat, amiket nem szoktam, és nem dőlt össze a világ. A gyerekem pedig eggyel kevesebbszer érezte magát nagyon kicsinek. Még sok munka van benne, de igyekszem.

      Kedvelés

      • Az én anyám talán nem cf, de nagyon aggódós. Viszont táborokba nemhogy elengedett, de még segített is, pl. (kelet-)német céges tábor. Én például úgy “lázadtam”, hogy nem engedtem, hogy iskolába kísérjenek, meg elém jöjjenek.

        Kedvelés

  26. Tiszteletem Gyöngyi az életedért is meg az írásért még egyszer.
    “Pedig szeretnék néha hátradőlni, elengedni, az Isten tenyerén élni, élvezni, sodródni, áramlani.”

    Tudom miről írsz mert nekem ez megadatott gyermekkoromban -olyan áron ,hogy apám volt a te helyzetedben előbb akinek nem adatott meg a hátradőlés. Anyamnak se nagyon..
    Kívánom , hogy a jövőben sodródj kedvedre !
    Ölellek.
    😀

    Kedvelés

  27. Azon gondolkodom már mióta, hogy vannak-e technikák, amivel kicsit lazulhat a gyeplő, vagy amelyek segítségével látjuk, hogy nem dől össze a világ, ha elengedjük magunkat? Devorah említette az autogén tréninget, tudtok esetleg más módszert?

    Kedvelés

  28. Visszajelzés: végül úgyis megbocsát | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.