2024 tanulságai

Most van az évnek összegző szaka!

És persze mesélek is, hogy volt, mint volt Az Életem Mostanában. Bővebben…

“mindegy, mit, csak mozogj” – miért kamu ez?

Ma megint szigorú leszek. A címbeli mondat jól hangzó, ártalmatlannak tűnő, ám súlyos tévedés az én normáim szerint. Általában ezzel nyugtatjuk magunkat, amikor nincs időnk (vagy kedvünk) valódi sporthoz, esetleg elillant a “megmutatom a Gerle Évának!” jellegű sportbuzgalom. Arra is alkalmas, hogy feltűnés nélkül visszatérj a korábbi lustaságba, esetleg megbélyegezz olyanokat, akik nem álltak le, nem ragozzák az edzést, csak fejlődnek.

Természetesen nem én írom elő, hogy mennyit eddz. Ez nem is érdekel. Én arról az érvről beszélek, hogy “mindegy, mit sportolsz, a fajta nem számít, csak valami legyen”. Az érveimre azért is érdemes hallgatni, arra mármint, ahogy ÁLTALÁBAN írok a dolgok logikájáról, mert le tudom írni azt a felszólító módú igét, hogy eddz.

Azt mondod, te elég aktív vagy? Jössz-mész, napi 8-10 ezer lépésed van, leviszed a kutyát és a szemetet, lift helyett lépcsőzöl, előbb kiszállsz a kocsiból, és sétálsz két sarkot? Az csak annyi, hogy nem haltál meg. Bővebben…

mikor kezdődött a babák gyalázása?

Nem az van, hogy már nem vagyok forradalmár. Mert ugye megöregedtem, és ezek a fiatalok annyira mások. De hát mik ezek? És milyen erőszakos és kötelező mindegyik, ebben kell hinni – hacsak nem állsz be turulos cserkésznek?

Vegánság. Ahogy hirdetik!

Ne szülj. És: kutyacica. “Lehet őket vinni tanítani, iskolába, orvoshoz ugyanúgy.” Üveges szemekkel nézel erre. De akkor már miért nem aranyhal? Vagy zöld szemesostoros? Hozzá érkezik a rinya, hogy miért nem lehet állattal albérletet találni… És ez a beszédtéma, hogy kinek milyen a kutyusa.

Lemondás, azt mondja…! Görcsös, dühödt gyűlölet önfelszépítéssel, ideologikus okoskodással a világ állapotáról. A világéról, amelyet nem értenek. Mielőtt megkérdezitek: nem, nem kötelező szülni, ők ne is szüljenek. De az is felmerül, az ő életüknek mi értelme. És hogy mitől van az, hogy ennyire nem értik. “Elnyomlya.”

“a 3. Vh kezdetéről írogatnak már”

Bővebben…

jobb adni, mint kapni

Most van az évnek jólelkű szaka. Cipősdobozokba pakolom épp az igen szép fiú- és lánykaruhákat – annyi minden van még! Doboz is van. A fiam kapott egy Martens bakancsot, annak jó nagy a doboza.

Már nem olyan érzés az ajándékozás, mint régen.

Már semmi nem olyan érzés, mint… a tízes évek elején.

Szégyellem is magam: a cipősdobozba pakolás lomtalanítás, akárminek is nevezzük. Nem hiszek már a saját jóságunkban. Olyankor támad kedvünk adakozni, amikor felgyűlnek a dolgok. Nem tud tiszta érzés lenni. A cuccok jó minőségűek, de tényleg jelent ez bármit? Így is gyanítjuk, hogy olyanokhoz kerülhet, akik hasznot akarnak húzni az adományozókból.

Csokit is teszek be.

Ha mélyre ások, be kell vallanom, hogy nem tudok már idegenekkel azonosulni, megrendülni, szeretetet érezni, az egészet álságosnak érzem.

A múltkor (is) érvelő szöveget írattam a nyolcadikosokkal: olyan a feladat általában, hogy mellette és ellene kell érvelni (disputa). Egyikük mondja, már unja a sok “könyv vagy film, távoktatás vagy jelenléti, mozi vagy streaming” témát, legyen az, hogy étteremben együnk-e, vagy otthon. (Szégyentelenül ömlengett: “Ami engem illet, a nagyi főztjét semmiért nem adnám”, kérdeztem is: ennyire jól főz a nagyi? Dehogyis, feleli, nem is szokott. Csak a korábbi tanácsomat követve kalkulált a javító tanár várható demográfiai jellemzőivel, könnyes szemével.)

Jelzem neki, hogy ez a téma durván elitista, és hogy nem lesz ilyen, hiszen az összes gyerek, a zsákfalvakban is ezt írja, aki nyolcadik után akar még tanulni. Nem tudja, mit jelent az, hogy zsákfalu. Azért megkérdezem: mit gondolsz, ez a választás hányaknak valóság? Hányan jártak a most vizsgát író, magyar nyolcadikosok közül étteremben életükben csak EGYSZER? És mi arról írunk, hogy egyenrangú lehetőség otthonit vagy éttermit enni! Szerintem harminc százalék. Se, talán húsz. De nem meki, hanem rendes hely, pincérrel. Ő ezt nem hiszi. Biztos több!

Érdekesek ezek a budai beszélgetések. Fogalmuk sincs. Nekem van, arról is, hogy folyó víz, száraz és festett fal, íróasztal, tejtermék nincs százezreknél. Ahol mi élünk, egy közepes helyzetű gyereknek van hat pár ötvenezres cipője és négy tornazsákja.

Meg kell mondjam, nem panaszkodhatom. Soha nem kellett munkáért kilincselnem. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban (mindjárt vége lesz), és még többet, évtizedeket azért, hogy eladható tudásom legyen, módszertanom, tantárgyi ismereteim, tapasztalatom. De az attitűdöm nem változott: viszem vissza az ötven forintos palackokat buzgón én is.

Mit tehetek én? Cipősdoboz, komolyan…? Megold ez bármit is? Lyukas vödörbe hordjuk a vizet. És jaj annak a közösségnek, ahol munka, szervezettség helyett adományokra alapozzák a túlélést. Van, ahol a segély, a csomag annyit jelent, hogy a családfőnek annyival marad több pancsolt drogra, nyerőgépre. Én újabban férfi kéregetőnek nem adok. Ami innen nézve hajléktalanság, az a másik oldalról megszabadulás a bántalmazótól, alkoholistától, élősködőtől.

A múltkor Julisommal a villamoson találkoztunk a nyomorral, azzal a fajtával, akik miatt (ellen) akartak BKK-rendőrséget néhány hónapja. Nem akartam elhinni, hogy a férfi összehugyozott nadrágban leül a kárpitozott helyre. Pedig dehogynem. Neki lehetett támaszkodni a bűznek. Soha nem keltettem ilyenek miatt hangulatot, ugyanakkor ma már kivagyok attól a fajta “baloldaliságtól”, amelyik nem a dolgozót, a büszke proletárt, a sokgyerekes családot támogatja, hanem az ingyenélőt, a függőt, a betegségekre hivatkozó érzelmi zsarolót, a “nem találok munkát” lődörgőt.

Szétcigizett-ivott, netfüggő, koránál húsz évvel idősebbnek tűnő, magasan képzett balos értelmiségi a Petreonon macskakajára (!) koldul, Orbánt szidja, és a hajléktalanokkal takarózik. Nem hiszem, hogy ne tudott volna a sok okoskodás, rendszerszidás, írogatás helyett olyan döntéseket hozni, hogy most a családja jobban éljen. Ez sima lustaság.

(Arra reagál, hogy Szentkirályi Alexandra lezáratná az aluljárókat. Ehhez jegyzem meg, hogy az aluljárók nyitva hagyása sehol nem megoldás a nyomorra. Jó érzésű ember nem háborog a túltengő köztéri nyomoron, de nincs ez jól így, egyre többen vannak. Hogy átkozták pedig a hajléktalanokat kriminalizáló törvényt!)

Tegyük fel, én felelősséget érzek a társadalom iránt, van mondjuk tízezer forintom, amelyről szabadon eldönthetem, mit kezdek vele. Veszek belőle hajcsatot, édességet, mosolyt a szegénygyerek-arcra, összerakok egy dobozt (még egyet) – ez jó? Vagy befizetem az Igazgyöngynek (ők valóban komoly munkát végeznek, és L. Ritoók Nóra kerüli a nyílt politizálást, az ideológiai önigazolást). Ők majd jól használják! Ma már ez is ideológiai voks, mégis. Vagy az a jobb döntés (még mindig az össztársadalom javát tekintve!), ha befizetem a magánnyugdíjpénztáramba (van olyanom), ezt megteszem kéthavonta, hozamot is termel, és akkor majd nem lesz olyan szégyentelenül alacsony a nyugdíjam? (Amúgy lekérdeztem a minap az államira való jogosultságomat. Minden statisztálós nap is számít, sok megbízásos munkám, az egyetem első évei, gyed, egész állásban dolgozóként vagyok nyilvántartva sok-sok éven át – van majdnem huszonhét évem). Ennyivel kevesebbet panaszkodom majd, ennyivel kevesebbet kérek segélyként (vagy a gyerekeimtől), nem leszek a nyomortól (nagyon) beteg – nem ez-e a jobb a társadalomnak?

Azt már tudom, hogy önzőnek senki nem nevezhet: adakozni nem kötelező, nem lehet nyomásra csinálni. Ha lehet, az rút visszaélésekhez vezet. És aki nyomásgyakorlással, bűntudatkeltéssel próbálkozik, a rászorultságát ökölként rázogatja, azt én kiröhögöm. Túl sokan vagytok.

És hagyjatok már idegenek nyomorával!… talán mindenki jobban jár, ha most rendelek két és fél doboz kávékapszulát, az annyi, mint kettőszázhuszonkét forint per adag (kérdezte valaki az árát, egész különböző tud lenni, de lehet találni olyan szállítót, olyan fizetési módot, hogy ne legyen infarktusosan drága). Plusz tejszín, mosogatás, persze. De így nem a kilencszáz forintos kávét iszom a Helyen, ahol az óráim egy részét tartom… vagy nem duplát iszom, legalább. De akkor miből él a hely? (Ha nincs háború, éhen halnak a fegyverkovácsok gyerekei! Semmi sincs jól.)

Szervezeteknek adakozni elidegenítő – mennyi kamu és manipuláció van! Irén mama mindig vette a szájjal festett képeslapokat, kértek (és kaptak) tőle éhező és rákos gyerekek is. Jobb is, hogy nem tudta, mekkora lehúzás volt.

Találtam a múltkor a régi (1.) Mammutban a mamutszobroknál egy aranyos, szív alakú, hímzett könyvjelzőt (kulcstartót? ezt se tudom), hozzá levélke kézírással, kedves megtaláló, mosolyt szeretnék csalni az arcodra. Mindig rettentő nehezen voltam azzal, ha valaki akart tőlem valamit, és kedves volt. Rosszul éreztem magam. Bárki bármit akart, mondott, javasolt, én annyira nem akartam bántani, hogy játszottam (mély meggyőződéssel!) az együttműködőt. Rengeteg, számomra közömbös, sőt, irritáló ember hihette azt, hogy kedvelem (tanárként az ember megtanul bárkit támogatni). Óriási vívmány, hogy ma már képes vagyok nem venni részt mindig mindenben. Itt mit akart ez a fabrikáló? Irányítani, hogy mit érezzek. Önmagát helyezni középpontba. Adakozásról szó nem volt egyébként. De nincs nekem erre a bárkinek és mindenkinek szóló “kedvességre” szükségem.

Ezek meg kiírják a Threadsre, hogy találtak egy ilyet, és bekönnyesedtek tőle, “van még a világban jóság”. Vagy ami még durvább: látták, hogy egy idős bácsi egy picike lánynak adott egy csokimikulást! Csak úgy! (Én rendőrt hívnék.)

Nem hiszek abban sem, hogy a WWF plüssfigurákat gyárt és küld az adományozóinak. Szép ügy lenne viszont a teljes kitömöttállat-stop. Vagy ha mindenki meggondolná, fontos-e becsomagolni minden egyes ajándékot. Általában: ajándékozni. (De mi lesz akkor a fogyasztással? Vö. a fegyverkovács gyerekei.)

Gergő egy ideje régi településrendezési tervek A0-s másolatába csomagol, ez jól néz ki és kidobnánk amúgy (János régi felhalmozványai).

Az ügyekkel nagyon kételkedő lettem, az egyénekről nem tudok semmit, csak a média mondja, hogy nekik rossz, és majd összefogunk és segítünk. Annyi, de annyi segítő kampányt láttam! Részt is vettem bennük. Nem cinikus vagyok, hanem tudom, mi minden van a látványos felbuzdulások mögött. Ismerek egy csomó nőt, akik időt, energiát nem kímélve, a saját életük rovására is mentek lobogni mindenhova, bárhova. Menekültek a saját életük kudarcaiból, rohantak máshova, hogy ott majd kompetensnek érezhetik magukat. Olyan sokszor találkoztam már a rászorultság paradoxonával (önmagát teremti, a kiszolgálása elront, a nyomorra hivatkozók pedig passzív-agresszívek, teljes tévedésben vannak, ki miért felelős, azt hiszik, csak nekik vannak problémáik). Nincs már kedvem engedni a gyarló kísértésnek, hogy átélhessem, milyen jó ember vagyok.

Nincs erre szükségem. Nem vagyok jó ember, nem akarom fényezni magam, se törleszteni. Elég, ha a sajátjaimért tisztességgel kiállok. Ők a fontosak. Elég, ha jól vagyok. Újabban sok-sok időt, személyre szólót, közös tevékenységeket, és a vágyaik szerinti tárgyakat kapnak. Lőrinc születésnapját most egy hajón töltöttük, ott is aludtunk. Soha nem követeltek semmit.

Utálom azokat, akik ahelyett, hogy gondoskodtak volna arról, hogy most jó életük legyen, azzal szerepelnek, hogy milyen gonosz a világ, mások milyen “szerencsések”, és erkölcsi fölénnyel takaróznak a hidegben. Mert az a jó ember, aki kínlódik. Aki svájcifrank-hitelt vett fel a semmire. Ez nem más, mint a teljesítmény tagadása. És mindezt ötvenesként… hát mit csináltál eddig? Hogy nem lett jobb életed? Hogy nem tudtad még elfogadni a helyzetedet, ha semmilyen ambíciód, szorgalmad, eladható tudásod nem volt? És kit hibáztatsz, hogy beteg lettél?

Ha nem vagy erős, de akarsz valamit, legalább pökhendi ne legyél.

Lesújtó véleményem van egy sor jelenségről, naponta találkozom ezekkel, onnantól kezdve, hogy nem tudnak írni, elemi szinten sem, az ügyekkel való képmutató szerepelgetésen át (bántalmazózás-nárcisztikusozás, a gyerekvállalás szidása, performatív vegánság) a plázamozik viselkedéskultúrájáig. Mégis azt mondom, hogy remekül el lehet lavírozni a mocsárban, rengeteg szép pillanat van így is, nekem nincs kedvem a bajokról írni, amelyekben mindannyian élünk. Tudok viszonyítani, és hálás vagyok, hogy nincs ilyesmi, hogy munkaszolgálat, halálbüntetés. Ezért is harapok, amikor történelmi fogalmakkal vagdalkoznak pirtiáner sértődéseik közepette (gázkamra, fasizmus, népirtás, Putyin, gyűlöletkeltés).

Én már nem dőlök be ennek, és hallgatni sem akarom. Kimegrendültem magam haszon-harmicéves koromban. Most már élni szeretnék.

mi minden NEM genocídium?

Nem tudom eldönteni, ki a kínosan hiúbb, ami a szépséget és fotós pózolgatást illeti: Mérő Vera vagy Perintfalvi Rita. Ahogy azt is nehéz eldönteni, melyik személy vagy orgánum él vissza undorítóbban az elesettek segítéséke témájával, teszi magát bírálhatatlanná azzal, hogy ő a gyengéket védi. Az említettek mellett versenyben volt a wmn, amely biztosítóreklámok, Kubu és győrikeksz közé teszi Lakatos Márk “regényének” ajánlóját, meg azt a kihagyhatatlanul fontos információt, hogy a HIV nem is betegség, teljes életet lehet vele élni (háromhavonta kurvadrága kezeléssel), de ha mégis baj, akkor nem a meleg férfiak körében terjed, nem, nem!

Ez jutott eszembe, amikor egy sétahajón átmentünk a vérvörös Lánchíd alatt december 1-jén.

Mérő Vera és Perintfalvi Rita most Alien vs Predator: utóbbi szerint Ábrahám Róbert és a Magyar Jelen podcastja maga a gyűlölet, előbbi szóba áll velük, mert az áldozatok védelme fontosabb, mint az ideológiai ellentét, és ő amúgy is egészen különböző emberektől ír elismerően (Varga Judit, Magyar Péter, Puzsér), ügyesen helyezkedve.

egy kis trükközés a képekkel. én meg tudnám csinálni fordítva

Bővebben…

miért ne bolygassuk a tabukat?

A tabu, az nem véletlen. Lényege, hogy érinthetetlen.

Jellemző, hogy ezt nem értik: a tabut le kell dönteni! És egy kicsit ijesztő is. Kórusban kiáltozzák, mi a probléma, mit kéne tenni, kik a rossz emberek, sajnosmanapság és miről kéne többet beszélni (EDUKÁCIÓ).

Le kell dönteni a tabukat, a tabu maradi, káros, mint egy ablaktalan szoba – régebben én is írtam ilyeneket, tabudöntésnek nevezve az igazság kimondását. Csak én nem ezen a színvonalon.

Most meg a tabudöntögetés trendjével szemben mondom ki az igazat.

Soha meg se kérdőjelezik az alapvetéseiket, a fogalmaikat. Megdöbbentő: mi ez az edukáció, egyáltalán? Miért kéne felnőtt embereket nevelni, tanítgatni? Kinek van képe azt állítani, hogy ő jobban tudja, rá kéne hallgatni “a társadalomnak”, olyanoknak, akik nem is kérdezték a véleményét?

És amikor kajáról vagy betegségről van szó: ők mire mentek a saját életükben azzal, amiket mondogatnak?

Folyamatosan hüledezem, és mondom, írom, hogy nem, nem! Nem mint ördög ügyvédje. Elrémülök a kritikátlanságtól, mint amiket az a jószívű, érzékeny Jeges Anna írt az abortuszvitában. Hogy lehet ennyi hülyeséget beszélni? Nem utánanézni, kiket idézel és azok miből beszélnek?

Azt a korszellemet, amelyben ezek a bűvszavak, ezek a dogmák, én veszélyesnek tartom.

Próbálok a higgadt hang lenni. Ha nincs érvük, akkor mondják, hogy “megtámadok embereket”. De nem olvassa el, neki ez hosszú, zavaros, neki ez nem. Dehogy, ő máshogy! Bővebben…

Trump győzelme után az abortuszról 2.: a tévhitek + ADATOK

Mindaz, amit írok, nem a közismert “magzatvédő” érvek gyűjteménye, hanem valóban saját vélemény, épp az unásig ismert “pro choice” (anti-life) tévhitcsokor ellenében: azok pontos cáfolata. Azt akarom, hogy legyenek szempontjaitok, stabil érveitek – mert tanult, szekuláris, városi közegben az abortuszjogról kritikát hangoztatni, egyáltalán: megemlíteni, hogy léteznek más érvek is, ma nagyobb hökkenetet és elutasítást vált ki, mint ha az MLM-bizniszedet tukmálnád.

A magyar helyzetről és az elvi részről írtam itt (ez mai szemmel irtózatosan naiv és iskolás: “ítélkezni nem érdemes”, szögeztem le, előre az olvasók dühétől félve. Amúgy magazincikk lett volna, de a szerkesztő, pont az a típus, aki női jognak tekinti és anyagelvű, nem engedte megjelenni. A Cosmóban ugyanő szerkesztette az abortuszturizmusos cikket). Az abortusztúlélőkről pedig a blogon itt volt szó, az nem vidám téma (részben szelektív, többes terhességekről szól, de többször az eredménytelen abortusz károsodott áldozatairól).

Egyébként kinek az érdeke a könnyen elérhető, kényelmes, olcsó, biztosan hozzáférhető abortusz?

TÉVHIT: A könnyen elérhető abortusz a nők érdeke, szabadsága, és a férfiak akarják betiltani. Bővebben…

az életképesség határáig! – Trump győzelme után az abortuszról 1.

Két részben. Holnap jönnek a csokorba szedett, cáfolt tévhitek, konkrét tények.

Félművelt emberek imádnak most úgy tenni, mintha Trump új magyar elnök lenne, Kamala veresége pedig a mi traumánk. Bővebben…

most nagyon világos leszek

És a poszt végére, a kommentben hozzáfűzött részekből kiderül, miért választottam én is inkább a medvét.

What is the bear over man?
 
Many women participating in a new viral debate on TikTok say they would rather be alone with a bear than a man in the woods, answering a hypothetical question that is leading many women to open up about negative experiences they have had with men, including domestic violence and sexual assault.

“Homofóbia” következik. Már nem érdekel, ki minek nevez. Csak fogd fel, amit írok! Ha nem sikerült, menj innen. Ha felfogtad, és nem tetszik, akkor mondd meg, mi nem stimmel benne: érvelj! Legyél te is alkotó, ne csak fogyasztó! Engem nem tudtok ideológiai szövegekkel, liberális-normatív előírásokkal zsarolni.

A homofóbozás rosszul öregszik, ahogy mondani szokás. Most épp nem illik elővenni. Az “árvaházi” gyerekekért épp jobban kötelező aggódni, amilyen kívülről vezéreltek ezek. Elcsendesedett az az érv, hogy “pedofília és homoszexualitás összemosása”. A probléma megint a minőség és a morál hiány: ahol nő jelen van, ott nem történik ilyen aljasság. Így függ össze orgia és bűncselekmény.

Egyszer, vagy tizenkét éve írtam valami párkapcsolati témában, hogy a férfi így, a nő úgy, és egy viszketeg kötözködő, a Fekete Zsuzsi egyébként, írt egy-e mailt, hogy mi ez a heteronormativitás, miért nem térek ki a homoszexuálisokra. Rögtön válaszoltam, akkor még defenzíven, mert akkoriban lehetett engem ideológiailag zsarolni, hogy én férfi–nőről írok, szerintem ami nem férfi–nő, az más dinamika, arról nem tudok semmit, és nem is érdekel.

Milyen helyesen tettem! Pedig mit tudtam én akkor még ezekről a poklokról, mindarról, ami csak egy sikeres, jómódú, “szabad”, de öregedő, csúf, meleg férfi napi élménye, szégyene, bűncselekménye…?! Cigány fiúcskák, harminc évvel fiatalabb kamaszok testnyílásainak önös és traumatizáló használatáról? A béranyaságról…? 

Hát az ő pokluk, a fiúké, az milyen? Úgy élni, hogy ennyire van szükséged ennyi pénzre, és csak így szerezheted meg? Milyen prostituáltnak lenni? Bővebben…

ne, NE! TÉNYLEG ne higgy a dietetikusoknak!

Schwab doktornak társszakértője (avagy famulusa) (avagy riválisa) akadt: a telexen Fábián Tamás Szabó Adriennt kérdezi a Most jövök! podcastban. Szabó Adrienn a Lidl dietetikusa (reklámozója) is, emellett kórházban dolgozik.

Dietetikus!!! Bővebben…

a szerelemről, 2024 őszén

Ha már negyven vagy, vagy több, szóval elmúlt a lázas ifjúság, és már tudod, ki vagy, jó szakmád van, kialakult életviteled, de egyedül élsz, esetleg egyedül nevelsz gyereket, és kigyógyulva a válás gyötrelmeiből most újra társra vágysz, akkor kiszolgáltatott helyzetbe kerülsz.

Körülötted azt harsogják: még fiatal vagy, keress, járj nyitott szemmel! Meg aztán látod az ismerőseiden is: próbálkoznak a neten, randiznak.

Régen naiv voltam, és azt hittem, az ilyen emberek tényleg igazi kapcsolatra vágynak. Közelségre, bizalom, nevetésre. De az ismerkedés mint népszokás az egó diadala, ez a kor és ez a népszokás, hogy “ismerkednek”. Ezek az emberek szórakoznak a feszültséggel, az élménykereséssel, egymással és magukkal. Nem jön össze nekik semmi igazi, főleg anekdoták gyűlnek, lehet is fecsegni és szörnyülködni a barátnőkkel, és álvágányul kommentelni róla: igazából a másik lett a helyzet vesztese.

Van, akinek összejön egy-egy gyenge aktus is néhanap, én nem sajnálom tőle, de milyen élet ez?

Tinderről menni randira – ez soha nem spontán, mert előzetes spekulációkkal érkeztek, és egymást méregetitek a kávézóban. Mindenki fél, hogy pórul jár, nevetséges lesz: szélhámos az illető, ki akar használni, vagy nem viszonozza a kósza vonzalmat és megaláz. Akkor lehet rinyálni a ghostingon és a morzsázáson, mintha a párba állás már az örök szerelem ígéretét jelentett volna eleve. Bővebben…

ostobaságok… 7.: te nem hiszel a klímaválságban?

A sorozat folytatódik! (A mentális egészség címszóval való visszaélések is ostobaságok, tehát a sorozatba valók – na, mindegy.)

Atyám az égben! Ez nem HIT!

Nem hivésről van szó. Amiket a világ állapotáról mondasz, az tudás legyen, másrészt hangsúly-hovahelyezés (mi a fontos). És ami a legnehezebb: a meggyőződéseidnek megfelelő döntések a mindennapokban.

Ha ilyenek nincsenek, akkor hallgass a klímáról. Bővebben…

kilencből öt tünet!

Tegnap volt az úgynevezett mentális egészség úgynevezett világnapja, mint azt tegnapelőtt megtudtam. Mesterkéltnek érzem a világnapokat, az ügyeket, és zavarosnak, gyanúsnak tartom a cégeket, influenszereket, kampányindító szervezeteket és a saját különlegességükkel hivalkodó júzereket, akik beszállnak, mert emberi jogi témának keretezik néhány ember nyomulását, meglovagolják és sápot szednek belőle. Ez az én hozzáfűznivalóm, még szombaton kezdtem írni, de közben eltelt a csütörtök is, tanítottam (este lett és reggel, és látá Éva, hogy mindez, ímé, igen jó).

Ha minden, de minden egyes jellemző illik az egyik ismerősömre innen, akkor mi a kérdés?

Ez megér még egy posztot a diagnosztizálgatásról, amelyet olyan agyi színvonalú emberek művelnek tele szájjal, hogy hú.

https://www.instagram.com/pszicho_apu/reel/ChZAAKsoblM/

Bővebben…

ostobaságok… (6.): a tökéletesség és a szorongás

Ostobaságok, amelyeket az internet táplált belénk – és már saját gondolatnak hisszük őket.

Felülvizsgálhatnád őket, lehetnél tudatos, kritikus, és akkor nem mérgeznének.

Mert nem arról van szó, hogy ezek engem idegesítenek.

Hanem tönkreteszik az életedet.

*

Azt panaszolják a kamaszlányok, a lányom generációja, hogy szoronganak a sok tökéletesre megcsinált nő látványától a közösségi médiában. Bővebben…

ostobaságok… (5.): aki mellékvágányra tévedt

A sorozat megértéséhez tartsd szem előtt: ez nem az egyes embereket bírálata, nem is a konkrét viselkedéseké. Az a gond, ahogy mindezt a média belénk plántálja, és hogy ezzel kapcsolatban nem vagyunk kritikusak. Ez van a három pont helyén: a hosszú cím az, hogy ostobaságok, amelyeket az internet vésett belénk.

Szó szerint ismételgetjük mások nézeteit, magyarázatait, pedig nem csak versengő értelmezések léteznek, hanem előfordulhat, hogy nem is létezik, amiről mint tényről beszélünk. El kell tudni választani a valóságot a percepcióktól, és a média értelmezését is a sajátunktól.

Az értelmezéseket, kereteket a korszellem teremti, majd törli el: az új trend felülírja a régit, eltünteti, de van olyan, hogy élesen bírálja, és onnantól ciki lesz azt gondolni, ami korábban megingathatatlannak tűnt.

Nincs gond a sokféleséggel. Természetesen vannak (legyenek, nyugodtan lehetnek) olyan emberek, akik, teszem azt, nem akarnak gyereket, vagy szívesebben élnek egy cicával, esetleg valami furát szeretnek a szexben. A gond azzal van, hogy aki egy kis csoport tagja, nem szereti azt, hogy a többségnek létezik nyomásgyakorló, kényszerítő, valóságformáló ereje. A mindenhol jelen lévő média, a közösségi médiában pedig a kommentelők véleménye, a megjelenés, a láthatóság és a híréhség egy sor új, ritka jelenséget normalizál, vonzóvá tesz.

Úgynevezett kisebbségi csoportok ismételgetik az egymástól átvett, végső soron pedig amerikai eredetű mondatokat, ők láthatatlanok, a társadalom pedig előítéletes, nem értik meg őket, de igenis ők is értékesek. Ezekhez a sulykolt konzervszövegekhez igazodik aztán az egyes ember,, ezeket a mondatokat ismétli ő is, ha “ki kell állni valakik mellett” (szimpatikusan ítélkezni).

Így lett alapértelmezett a liberális médiában, hogy mindenkit el kell fogadni, és mindenki az, aminek érzi magát, az az ő igazi énje.

Ezért van, hogy olyan sokan kiállnak büszkén, hogy ők Ilyenek, miközben mindenki más Olyan. Bővebben…