a szerelemről, 2024 őszén

Ha már negyven vagy, vagy több, szóval elmúlt a lázas ifjúság, és már tudod, ki vagy, jó szakmád van, kialakult életviteled, de egyedül élsz, esetleg egyedül nevelsz gyereket, és kigyógyulva a válás gyötrelmeiből most újra társra vágysz, akkor kiszolgáltatott helyzetbe kerülsz.

Körülötted azt harsogják: még fiatal vagy, keress, járj nyitott szemmel! Meg aztán látod az ismerőseiden is: próbálkoznak a neten, randiznak.

Régen naiv voltam, és azt hittem, az ilyen emberek tényleg igazi kapcsolatra vágynak. Közelségre, bizalom, nevetésre. De az ismerkedés mint népszokás az egó diadala, ez a kor és ez a népszokás, hogy “ismerkednek”. Ezek az emberek szórakoznak a feszültséggel, az élménykereséssel, egymással és magukkal. Nem jön össze nekik semmi igazi, főleg anekdoták gyűlnek, lehet is fecsegni és szörnyülködni a barátnőkkel, és álvágányul kommentelni róla: igazából a másik lett a helyzet vesztese.

Van, akinek összejön egy-egy gyenge aktus is néhanap, én nem sajnálom tőle, de milyen élet ez?

Tinderről menni randira – ez soha nem spontán, mert előzetes spekulációkkal érkeztek, és egymást méregetitek a kávézóban. Mindenki fél, hogy pórul jár, nevetséges lesz: szélhámos az illető, ki akar használni, vagy nem viszonozza a kósza vonzalmat és megaláz. Akkor lehet rinyálni a ghostingon és a morzsázáson, mintha a párba állás már az örök szerelem ígéretét jelentett volna eleve. Bővebben… →

kilencből öt tünet!

Tegnap volt az úgynevezett mentális egészség úgynevezett világnapja, mint azt tegnapelőtt megtudtam. Mesterkéltnek érzem a világnapokat, az ügyeket, és zavarosnak, gyanúsnak tartom a cégeket, influenszereket, kampányindító szervezeteket és a saját különlegességükkel hivalkodó júzereket, akik beszállnak, mert emberi jogi témának keretezik néhány ember nyomulását, meglovagolják és sápot szednek belőle. Ez az én hozzáfűznivalóm, még szombaton kezdtem írni, de közben eltelt a csütörtök is, tanítottam (este lett és reggel, és látá Éva, hogy mindez, ímé, igen jó).

Ha minden, de minden egyes jellemző illik az egyik ismerősömre innen, akkor mi a kérdés?

Ez megér még egy posztot a diagnosztizálgatásról, amelyet olyan agyi színvonalú emberek művelnek tele szájjal, hogy hú.

https://www.instagram.com/pszicho_apu/reel/ChZAAKsoblM/

Bővebben… →

manapság lehetetlen ismerkedni

De miért kell…?

Ti értitek ezt?

Mindenki fent van, kipróbálom én is! – kiált fel az egyszeri sodródó, unatkozó, városi leány, avagy legény. Rohan a Tinderre (vagy akármire).

Ki ne szeretne bókokat, izgalmas üzeneteket kapni új, vonzó emberektől? Olyan csiklandós érzés!

Gondolja, az életében az űrt majd betölti a kellemes emberi kapcsolódás. Vagy csak egy-két estét. Legyen valami történés. Ha csak szex lesz, az is lehet jó. Sőt, lehet nagy szerelem, ismer ilyet is, két gyerekük lett…

Mint a filmeken, olyan randik lesznek. Borbárban, látványos folyópartokon, kis nyaralókban és a Maldív-szigeteken!

Pedig az űr szellemi, spirituális. Magányra az panaszkodik, aki bérért dolgozik, hajt, “egyről a kettőre jut”, de egyedül un már fogyasztani.

A lélekben gazdag ember magányosan is talál ámulatot. Túl a fogyasztáson: felfedezi a lelkes, isteni részét a világnak. Eleve is, mindig ezt tette. Ettől az űr nem sajog úgy. Így válik tartalmas és érdekes emberré, aki tud beszélgetni, és emiatt nem is magányos. Ennek alapja az intellektuális hajlam, az életöröm, az iskolázottság.

Materiálisék a sivár életükben joggal kérdik: csak ennyi az élet…?! Nekik a fogyasztás mellé kell a társ. Konzumpartner kell, szigorúan a korszellem szerint. Majd nézik a streaminget, beülnek a KFC-be, olcsón vesznek háztartási gépet – ez az élet. Ugyanígy ingatlant, kocsit, gyereket (komoly kapcsolat = nagyobb összegért fogyasztani). “Gyarapodnak, előre terveznek, összekapaszkodnak.”

Avagy, a másikat fogyasztják: az “ismerkedés” nagy része prostituált-ajánlkozás és keresés. Vizslatják, elég pénzes-e a jelentkező. Megfejtik ruháit, óráját. Frankón az egyik Borkai-féle leány, Kóté Csenge is panaszkodik a Threadsen, hogy tárgyakkal, más autójával pózolva gazdagabbnak mutatják magukat a férfiak ismerkedéskor, és ez ugyanolyan hazug trükk, mint a nőknél szűrők meg a push up!

Amikor megkérdezem, miért akarja ennyire tudni, mennyi pénze van az illetőnek, és neki miért nincs (ha már suba a subához), akkor azt írja, hogy neki sokan szoktak írni, ő válogat, nem tud annak a fejével gondolkodni, akinek félévente ír a szomszéd üzenetet, vigyorgó szmájli.

Nekem a szomszéd se. Nem keresek társat, nem is kerestem soha. Nem csetelek, legfeljebb annyit, hogy “hozz tejet”, “átutaltam az osztálypénzt”, “ügyes maci vagy”. Bővebben… →

ostobaságok… (2.): hogyan nyerj tuti együttérzést?

Láss csodát: a blogger rövid posztokat ír!!! (Ami nem könnyebb, de legalább a gondolatömlések húzásának keserves húsz perceit megspórolja.) (Nem sikerült.)

Mi a rövid? 500-800 szó. És a hosszú? 2000 a lélektani határ, témától függ, de a 3000 már biztosan. (És ez most 2143!)

Azt akarom, hogy tudd. Hangos kritikusnak lenni nagy teher, hiába fogalmazol szépen (és pont ezért nem is érdemes): gyűlölködőnek nevez és széttép az érdekcsoport.

Nekem már mindegy. Én szívesen vagyok az, aki szól.

Bővebben… →

a szigorúság értelme

A túlérzékenységről, az önfontosság hangsúlyozásáról többször írtam már: az csinálja, akinek enélkül nincsen énje, személyisége. Most amellett teszek hitet, hogy az élet egészét tekintve hasznos a szigorúság, a korlát: az, amit te helyezel el magad vagy a gyereked elé, és az, amit a világ vagy a kényszerek tesznek mindannyiunk elé.

Lehet-e túlszeretni egy gyereket? A mai kamaszok kínjait elnézve sokszor forgatom ezt a kérdést magamban. Igen, lehet az állandó önfeláldozó gyötrődéssel, önmarcangolással, megértősdivel ártani. Te biztosan kikészülsz, a gyereked is lenéz, mert bizonytalannak érzékel, ezen kívül használ. Közben mondogatod, hogy ilyen a kamaszkor, ez mindenkinek nehéz.

Hát nem. Nem feltétlenül. Legyél szigorú és egyszerűsíts!

Azok az átgyötrődött évek és éjszakák, a legmélyebb kétségbeesés bugyrai!… A dac, a rossz társaságba keveredés, a szerek, a szexualitás, az érdektelenség, az iskolai botrányok, a magatartási problémák, a visszabeszélés!…

Ezt panaszolják az anyák. Ilyet én nem éltem át. Nem tartottam kioktató, bűntudatkeltő előadást a patriarchátusról sem (hanem elmentem edzeni – így mutattam be a feminizmust).

Pedig mi voltunk a lenézettek, a megcsonkult család, az anya, akivel lehetett szemétkedni, mert neki nem jön be a férje…

Lehet, hogy érzéketlen vagyok? Azért nem voltak átsírt éjszakák? Ismét leírom: a kimenet számít, a végeredmény, a történet vége. És nagyon úgy tűnik, hogy nem azok a legvidámabb, legerősebb gyerekek, akikkel végtelen sokat foglalkoztak, vitték őket szakemberekhez, drága magántanárhoz meg vizsgálatokra. Régebben a gyermekjogvédők, az örök lelkizésre, “tudatosságra” buzdító liberális pszichológusok média közvetítette tanácsai hatására nekem is folyton hiányérzetem és bűntudatom volt, hogy nem vagyok tudatos szülő, nem beszéltem meg velük mindent, nem edukáltam se internetbiztonságra, se az LMBT kapcsán, csak loholtam, hogy legyen vacsora, kazán, tornazsák, beíratás, kimenekítés, és mindeközben élmény, derű. Úgy éreztem, hogy ha azokra a cikkekre hallgatnék, akkor mindig kellene produkálnom a megértést, még több empátiát, még, még, még. Sok beszélgetéssel találgatni, mi lehet a baj, megfejteni a kis lelkét, utat mutatni. Azokat a terheket is a vállamra vennem, amelyeket a kortársak vagy az érzéketlen iskola okoznak.

Az imperatívusz: mindig a szülő bírjon többet, mindent bírjon, mert ő a felnőtt, a gyerek pedig kiszolgáltatott! Nem tudom, mi lett volna, ha energiáimat a lelkizésre áldozom. Szerencsére nem jutott. És én nem vagyok ilyen alkatilag, a neveltetésem szerint sem: velem sem lelkiztek.

Babának, altatandó kisgyereknek mindent! (Értsd: még élt a férjem.) A nagyobbacskát megvédem a rideg intézménytől, a sunyi anyukakígyóktól. De nem hallgatom a kifogásait, nyávogását, érzékenykedéseit vég nélkül, nem is rakom elé tányéron az ételt. Legyen önálló, főzzön, vásároljon be, ha úgy alakul (Lőrinc be tudott csajozni a palacsintasütlési képességeivel). Nekem pedig lehessen életem, ne függjön az érzelmi állapotom kizárólag az aktuális hangulataiktól, ne ők legyenek az érzelmek elsődleges forrásai.

Értékrendet közvetítek a megfogalmazásaimmal, a döntéseimmel, a tetteimmel. Lásson engem a gyerekem építő, értelmes tevékenységekbe feledkezni, problémákat megoldani. Legyenek intellektuális beszélgetéseink, és az értelmes tevékenységekben is legyünk együtt: közös sportra, utazásra rengeteget költöttem. Mindent biztosítok: játékteret, szabadidőt, vágyott különórát, MacBookot, biciklit. De a luxus nem való gyereknek, és ez nem anyagi kérdés: nincs és ne is legyen fuksz, ló, kocsi, jachtozás, korai jogsi, vágyként sem, mert a státusszimbólumok kizárják az intellektuális, lelki, elvi igényességet. Nem zsarolom egyiküket sem a jegyekkel, nincsen “két hétre elveszem a telefonodat”… mondjuk nem is kaptak intőket, legalábbis komolyan vehetőt soha.

És nem nyúzzuk egymást, nem lelkizünk folyton. Nem vagyok személyzet. Ne rendelje meg a kedvenc tiszta ruhát (hanem mossa ki magának), ne nyávogjon a tele hűtő mellett, hogy éhes és ő mit nem eszik meg.

Annyira szomorú, amikor a kétségbeesett, túlgondoskodó szülőből hülyét csinál a gyerek. Az aktuális konfliktusnál is elgondolkodtatóbb a fogalmazásmód önreflektív fontoskodása:

Screenshot
Screenshot
Screenshot

Erre nem is lehet mit mondani. Elképzelhetetlennek tartom a játszmázásnak ezt a fokát, a segítségkérésnek álcázott nyilvános magamutogatást (a külön élő apa gyorskajával tömi a gyereket).

Ne rajtam csattanjon minden bánata, ne engem korholjon. Mindez nem döntés, hanem kényszer. Az erőforrások végesek, még a jelenlegi, sokkal könnyebb életemben sem bírnám, ha mindenért engem ugráltatnának.

Vagy talán bírnám, de nem engedi a méltóság. Anyák, ez emberi méltóság kérdése! Nagy a nyomás, hogy legyél személyzet, másrészt beszélj túl apróságokat.

Az is ijesztő, amikor a tudatos szülő olyan feltételeket szab az elvek és jó gyakorlatok érvényre juttatásáért, olykor a saját friss felbuzdulásait (sport, vegán étrend, vallás) követve, amelyeknek az adminisztrációja is plusz munka, állandó veszekedésforrás – a gyerek persze alkudozik, megúszásra megy, mert az új dili nem az ő döntése volt. A blogon kétféleképpen jelent meg ez: az egyik az aspergeres apa hűtőre rögzített házimunka-kimutatása, amikor azon is állt a bál, hogy ki nem írta be a kamasz gyerekek közül az egyébként elvégzett porszívózást; a másik az a család, amelyik annyira komolyan vette a digitális ingerek korlátozását és a sportot, hogy a gyereknek gépidő járt evezőpad-percekért, és ezt Excelben vezették. Más vallási étrendre szorítja vagy vegánosítja a gyereket (a kezdőkészlet része a bűntudat és a fensőbbséges papolás az osztálytársaknak – itt jegyzem meg, a gyereket beketósítani sem szerencsés, legalábbis viták árán és komoly egészségügyi ok nélkül biztosan nem). Lehet az ételekről vezetett táblázattal, a változó allergiagyanúkkal vagy “pénzügyi tudatosságra való neveléssel” is tönkretenni a hangulatot. Ha nincs probléma, akkor csinálnak, nehogy unatkozzanak! Túlfontoskodják, szavakkal és papolással akarják megoldani azt, amit tettekkel és attitűddel lehetne.

A lelkizésnek az egyoldalú, wmn-es hangulatú, felmentést kereső lélekápolgatás, kifogáshizlalós részét mellőztem, és talán ettől nem függetlenül kerültek el “a kamaszkor természetes hullámvölgyei”. A relatív leegyszerűsítés eredményeként mindenki tisztelettudó, nem pazarol kaját, nem kell nyomoznom, gyanakodnom, normálisan viselkednek és belülről fakad nekik. Nem tutujgatok, nem ajnározom őket, természetesnek veszem a jófejséget. Ha megérzem saját cselédszagom, akkor nemet mondok. Minden esetben. A túlpátyolgatott, szétlelkizett lelkű gyerek nem jó fej lesz, nem toleráns, hanem elváró, idegesítően harsány és önös, az anyja energiáit lerabló, az anyai bizonytalanságból élősködő és kíméletlen. Kifogásokat és apró sérelmeket hajtogató, válogatós, kényelmeskedő.

Milyen gyereket akarsz? És milyen anyaságot?

*

A posztnak a szigorúság kapcsán van egy párkapcsolati és egy evős része is, de hosszú lett az eleje, így azok a részek új posztban, még ezen a héten jönnek. A tagoknak beszámolok az elmúlt két hét személyes eseményeiről is.

mindenki bőszen pedofilozik: hú, ez az összemosás aztán rendkívül káros!

Összemosás – ez undorítóbban trendi szó, mint az oltakozás!

Itt egy cikk, tegnapi – a szerző, Fődi Kitti a leadben állítja: NAGYON VESZÉLYES összemosni a pedofilokat a nempedofilokkal. S persze ki más, mint Gyurkó Szilvia szakértő siet tisztára mosni a nempedofil visszaélőket:

Bővebben… →

drága nőtársam!

Remélem, jókor ér el ez a poszt. Én itt ülök egy kávézóban lüktető fejjel, forró arccal, Bővebben… →

incelek és femcelek

Mennyit sírnak a férfiak, ha nem kellenek a nőknek! Nem lehet ma már ismerkedni, minden molesztálásnak számít. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak a nők, felszínesek, nem írnak vissza a társkeresőn, csak az alfák kellenek nekik. Emberünk nem tehet róla, hogy ő nem olyan jóképű, miért nem a belső értékeket nézik, satöbbi. A nyomakodásuk nem értékes, nincs hiány belőle. Nincs nő, aki attól fél, hogy ne akadna olyan férfi, aki egy menetre elkapja.

Mert a férfiaknak a szex gyakran egótuning, agressziólevezetés, gyűlöletkifejezés, a nő megszégyenítése. A fasznak azon a végén lenni dicsőséges.

A nők meg ragaszkodnak hozzá, hogy a szex ne legyen megalázó, használós, mert abban egy nőnek semmi jó nincs. Fontos nekik, hogy a szexet övezze igazi, lelki, intim ragaszkodás. És erre jó okuk van. Egyrészt, a nők emberi lények. Másrészt, az életet ők viszik tovább: mindig mindenhol nők a normalitás fenntartói, ellenérdekeltek a rombolásban, agresszióban. Amelyben maguk is sérülékenyek mint gyengébbek, konkáv szervűek és teherbe ejthetők.

A nők azért nem kérnek az ilyen menetekből, mert az a félelmük (tapasztalatuk), hogy a szex nem érzékeny, nem kölcsönös. De ettől a legszebb nők is félnek.

Pedig nem csak incelek vannak. Nőben is van olyan, akinek nincs sikere a párkeresésben, és erre valami társadalmi léptékű magyarázatot szeretne, mert a világ nem lehet esetleges, kaotikus. Valakinek hibásnak kell lennie, ha nem kapja meg, ami jár. Kell lenni valami oknak, erről aztán lehet beszélgetni a sorstársakkal, közösségbe szerveződni, saját tanokat és zsargont alkotni – és stratégiát ellene! Bővebben… →