Micsoda? Pénteki. Mesélhető, mindenesetre. És ifjonti derű, hangulat és élmény.

Prológus. Gyerekekért oviba Lőrinccel, biciklivel és kutyával, utána Szamos, sütizés. Robogás haza: bébiszitter jő, színházba megyek: a Mohácsiak Liliomfijára. Liliomfiára, jó. Száguldok az őszi estében, telihold alatt, le az Istenhegyi meg a Hegyalja úton. Odaérek.

Állapotom. Fáradt vagyok, száraz a szemem, kaotikus az életterünk, nem dolgoztam eleget és nem is takarítottam a konyhát, de a nyári ruhákat sem pakoltam el, viszont mostam és írtam bejegyzést. Rohanok, de nem idegesen, hanem felspannolva. Ó, mennyit száguldottam így színházba!

Küllemem. Zöld, túl szexi felső, ez:

(Benetton), Mexx nadrág, barna, többéves, megvarrattam, mert elszakadt a feneke. Ez áll a legjobban, meg se kottyan neki +/- 5 kiló, most ezüst-narancssárga övvel rögzítem (Benetton). Téli, fekete cipő (Leggero), papagájos fülbevaló színes tollakkal (Bijou Brigitte), zöld-ezüst szilikon o’clock karóra. A fiam kabátja, narancssárga, kamaszosan rövid és szűk, de valahogy pont jó, nagyon könnyű, nagyon meleg (Benetton). Narancssárga, csíkos kendő a nyakban (Esprit). Lófarok, Gliss Kur, a lányom csillagos hajgumija (Okaïdi). Szempilla (Clinique). A szempilla öltöztet! Rágó (Orbit). Kesztyű, narancssárga irha (Bognár kesztyű), ezt nem viszem, csak mondom, Jánostól kaptam. (Sőt, van egy fúrógépünk is, az is narancssárga! Bosch. Beton fúrófejjel!) Bicikli (bambusz), róla még esik szó.

Társaság. Balázs, és, mily meglepő! hivatali minőségében, diákokkal legrégebbi élő barátnőm (úgy értem, a barátság él)(ő is él)(én is), itt a blogon követő a neve, és még a mondott gimnázium pedagógusai, diákjai. Olyan jó, hogy sokat viszik őket színházba.

Az előadás. A Mohácsi-testvérek, István és János újabban végigtarolják a hazai színházakat. Alkotásaik közös jellemzője, hogy

• hatalmas közönségsikerek, és többnyire szakmaiak is,
• a szöveg klasszikus, de
• teljesen felfrissítik, szövevényes poénokkal és aktualitásokkal pakolják tele,
• az abszurdig fokozzák, érthetetlenül pergő, fejkapkodós, bonyolult,
• nagyon vicces,
• a próbafolyamat nagy kavalkád, tele színészi ötlettel, százhúsz tollat használ el a rendezőasszisztens,
• a színészek zenélnek amatőrként, nem okvetlen hangszeren, és ezen kívül zenélnek zenészek is, Kovács Mártonék.

Nem minden mindig, de ezek a mozaikdarabok. E sorozat általam látott darabjai: a Bolha a fülbe a Radnótiban, amin kiakadtam, és egyáltalán nem találtam viccesnek, viszont erőltetettnek és sértőnek, és azóta (ez még a blog előtt volt) nem is voltam a Radnótiban (de, igen, az igazgatóságon és a Bárány Boldizsáron. Mindenesetre egy korszak lezárult), az Egyszer élünk… a Nemzetiben, életem meghatározó színházi élménye, A nyaralás a Katonában, ami iszonyú vicces. Készül A csillagos ég is a Radnótiban.

A Liliomfi is kellően (nagyon) vicces: helyzet- (leginkább szerepcsere- és félreértés-), jellem-, nyelvi és tárgy(!)komikum tobzódik. Jó az intertextualitás, a rengeteg utalás, élvezetes mint nézőrejtvény és ironikus elem is. Petőfi felbukkanása meglepő, motivált, jelentéses, eredeti. Hihetetlen szövevény az átírt cselekmény, de végül minden szál elvarrva, Istennek képzeli az ember az ilyen rendezőt. Az Örkényre kihegyezett zárlat nagyon szép. Néhány feledhetetlen poén, néha sok már, és nem elég erősek, kicsit akartak, különösen amiket a különben remek Bíró Kriszta mond. A jó ritmus nem könnyű, és ez néha látszik is: az ajtóbevágásnál egészen elrontja Ficza István, és néha, amikor túlcsordul a cselekményhab, és — a második részben — Polgár Csaba fényereje fakul, ki-kijövök az eufóriából, és találgatom: én vagyok fáradt, vagy ők? Ha naivabb néző lennék, nagyobbat ütne?

Polgár Csaba (Liliomfi) elképesztő élmény mindig, láttán, amikor Peer Gynt volt, zokogtunk Jánossal, bár másoknak nem volt ekkora katarzisuk Ascher rendezésétől. Belőle nem hiányzik semmi: arc, hang, éneklés, mozgáskultúra, testalkat, karakter, gondolat, kemény munka, kisugárzás,

…négyszáz premier

Emelje Polgár Csabát mint címszereplőt

A rivaldára: mert belőle, ha

Megérjük, nagy színész váland még.

Elképesztő Für Anikó mimikája, mozgása; friss és erős a vendég Törőcsik Franciska; mindig megrendít Epres Attila (neki több járt volna a színészettől, belém égett a IV. Henrikbeli szerepe); kitűnően sértődött és eleven figura Szandtner Anna; Csuja Imre mindig ugyanazt csinálja, és most is, igaz, azt erősen; Gálffi tanár úr (Különóra! Edmund Kean! Peer Gynt!) remek karakter, kisujjában az egész világ, csak ámulok; macskagyilkolós játéka nyílt színi taps.

Egyébként meg teljesen nyilvánvalóan kibiccent nekem a tapsrendből, és egy pillanatra megzavarodom: ő volna a művész úr? (Nem ő a művész úr, de sokszor latolgattam, ki kap előbb Kossuth-díjat). (Ő.)

És vannak még a zenészek, nagyon jól nyomják, önálló minőség a zene, népies és szürreál. Elnézem a mozgásukat, próbálom megfejteni a különbséget, miben áll a színészek jelenlétének hal-a-vízben jellege, mi a különbség aközött, aki színész, meg aki nem, és hogy milyen természetesnek vesszük, aki színészként áll ott és használja a testét.

Utójáték. A biciklit a tiltás ellenére belakatoltam a nyolcemeletes ház — egyben titkárság és művészkijáró — pincelépcsőjéhez, mert az erős lakatom tönkrement. A tiltó-fenyegető felirat szerint a gondnok az efféle kerékpárt lezárja, és csak ő fogja tudni kinyitni. Tíz után a színházi portás nyitja ki nekem a kaput, és lám, a biciklim lelakatolva, a gondnok végzi a dolgát. Felhívom a kiírványon látható telefonszámot, egy kis vita élesedik a kádári háztömbbizalmi-alkatú férfiúval, aki csak a letolás érdekében adta meg a számát, más, mint a helyzet fölénye, nemigen érdekli. Azt mondja, hétfőn átvehetem a biciklit. Tessék? Ne haragudjon, a magántulajdon védelme jogrendünk alapja, nem lehet önkényesen korlátozni a hozzáférésben — most jogász leszek, jó? –, én elnézést kérek, és többé nem teszem ide a biciklit, viszont el kell érnem az utolsó fogast. Az nem úgy van! A helyzet annyira örkényi, hogy ideges se leszek, csak a fogast szeretném elérni, végszükség esetére rendőrt fontolgatok. Fizessem ki a teret, amit használtam! És az idejét, hogy ő most felöltözik és lejön! Mondom, órabérben? És a lakatot akkor ne? A felirat papírját? Teljesen önkényes, amit csinál, kérem, adja vissza a biciklimet. Erre aszongya: ha legközelebb meglátom, átvágom minden gumiját. És lecsapja. (Apádét nem lett volna szabad.) Ott toporgunk hárman, várva, hogy felvegye minden bizonnyal oldalt csíkos melegítőjét (és lőn), és leliftezzen, sőt: liftezzék az Olümposzról.

Jönnek ki a színészek. Kényszeresen üdvözlöm Epres Attilát, nagy élmény volt, mondom, rémülten érzékelem, olyan, mintha poénkodnék. Nem tudok ellenállni a helyzetkomikumnak, ahogy ott várakozunk: a rajongótábor, mondom a következőnek (Vajda Milán). És a költőnek nézett cimbalmos, Némedi Árpád: Petőfi!, kiáltok. Mosolyog. (Elnézést kérek azért, amit róla írtam, műveletlen és figyelmetlen vagyok, legalább a szereposztásból rájöhettem volna, hát persze.)

Amikor a gondnok, aki viszont bízvást lehetne Gálvölgyi a Csinibabából, lejön, már meg van enyhülve (illetve rájött, hogy engem kár fenyegetni), elpanaszolja, hogy négy biciklije van, és egyet sem tárolhat a lépcsőházban, nem engedi a ház. (Ki lehet vajon a ház, aki neki is diktál? A lakógyűlés?) Tízféle kulcsot próbál a láncba az attribútumjának tűnő kulcskarikáról, segítőkészen kiemeli a szerkezetet a pincelejáróból.

Duhaj jókedvünk van, mégis elérem az utolsó fogast.